Enged nekem, túl könnyen fordulunk, túl könnyű ez az egész és ez nem tetszik. Küzdjön, harcoljon, ellenkezzen! Grimaszol és morog, viszont semmit sem tesz, ennek semmi értelme. Nem eresztem a torkát, s már nem is tudom, miért: hogy minél előbb megölhessem, ha okot ad rá, vagy hogy ne tudjon megszólalni. Az enyém! Nem érzem hazugság szagát. De bárki tekintheti a sajátjának azt, amit eltulajdonított, Anne-t én is a saját lányomként nevelem, egy tárgyat a magunkénak tekinteni ehhez képest semmi. Felhördülök, amikor gyávának nevez. Mit tud ez a kis semmi itt? MIT? Szart se tud rólam, nem ismer, csak valamit összekapart és most előadja, hogy... ezt az egészet! Műsor, színjáték, nem igazi. Szorongatom a torkát, konkrétan fojtogatom, az állkapcsom remeg, fújtatva zihálok az indulattól, az erőfeszítéstől, hogy visszatartsam a farkasom. Ne beszélj, némulj el, halj meg, ne legyél, tűnj el! Tegyünk úgy, mintha sose lépted volna át a GoldenWolf küszöbét, hogy ilyen ostoba módon felhívd magadra a figyelmet, mint egy nagyzási hóbortban szenvedő pincsi kutya! A gondolatban küldött szavak leforráznak. A tüdőmbe nem jut elég levegő, mellkasom nem tágul eléggé, valami baj van. Inog, imbolyog a világ, és én mégsem tudom elszakítani a tekintetemet az övétől. Minden egyes másodperccel kevésbé szorítom a torkát, azt se fogom fel, hogy az alkaromba vájt karmaival, fogalmam sincs, mikor tette, nem számít. Szinte ellököm magam tőle, ha közben véletlenül némi húst is viszek a vállából, ott eszi a fene, kurvára nem érdekel! Elhátrálok, pontosabban tántorgok tőle, a biztonságinak csak odavetem, hogy menjen be, a pillantásomat viszont egy szívdobbanásnyi időre se veszem le a... róla. A légzésem zaklatott, ám korábbi dühöm valami egész másnak kezd teret engedni, mintha egy betonbiztos gát minden előzetes jel nélkül megrepedne, hogy a a következő pillanatban a víz lerombolja és dühöngve temessen maga alá mindent, ami az útjába kerül. - Bazdmeg. - Ennyit tudok kinyögni "üdvözlésül", érzelmektől fojtott hangon, majd mászkálni kezdek. Remeg a kezem, a hangom, a lábam, a talaj is bizonytalan alattam. Remélem, hogy eddigre feltápászkodott, ha megtette, egy fordulást követően ugyanis egyenesen felé trappoltam és teljes erőből meglöktem. Üvölteni lett volna kedvem, de egy hang nem sok, annyit nem bírtam kipréselni magamból. Azt se tudtam, mit mondjak, mit lehet ilyenkor egyáltalán mondani, vagy mi az istent csináljak? A világnak kurva szar humorérzéke van! - Van róla fogalmad, hogy... hogy meg is ölhettelek volna? - kérdezem fojtottan, erőltetett nyugalommal, majd pislogok párat és magasról téve a vérre a kezemen, a hajamba túrok. - Kitéphettem volna a torkod! - ordítottam rá minden átmenet nélkül és belerúgtam a legközelebbi szemetes konténerbe. - Felfogod ezt? Bejössz, játszod itt a... Nem ment. Rá nézni is alig tudok. A kezembe temetem az arcom, veszek pár mély lélegzetet, hogy tényleg lehiggadjak, de az adrenalin még pumpál bennem, a vér dübörög a fülemben és szinte szédülök. Milyen szánalmas. - Befelé - mutatok az ajtóra, s azt a pontot fixírozom a földön, ahol a hátából kifröccsent vér feketéllik. - Mozgás!
Szinte maróan áramlik tüdőmbe a levegő, ahogyan ellöki magát tőlem, a vállamba maró fájdalomra képtelen vagyok reagálni, hiszen a levegő most fontosabb, hogy holmi fájdalmas kiáltással egyből kipasszírozzam tüdőmből. Karistolva szánt végig légcsövem falán az éltető oxigén, oldalra, az ép karomra támaszkodva görnyedek össze kicsit, hogy pár pillanattal később már a talpamon álljak, megtépázottan, de büszkén. - Neked is szia… - mozgatom meg kicsit sérült vállamat, legalább csontot nem tört, karistolt, csupán hiányzik némi hús belőle, de nem érdekel. Emilie keményen kiképzett és a megannyi büntetés is kapóra jött, hogy Sura ereje jótékonyan járja át minduntalan a testem; most sincsen másként. Szememet csípi a saját vérem, de nem foglalkozom vele.. Ahogyan azzal sem, hogy a hátam, a vállam, a tarkóm környékén a vérem jócskán áztatja a fekete anyagot. Meglök, megtántorodom, nekicsapódok valaminek, talán egy szemetes konténer? Fogalmam sincsen, nem is számít. Felmorranok, mert a farkasomnak sem tetszik, hogy lökdös. Ne lökdössön! Nem kaptam már eleget? Reagálni viszont erre sem reagálok, csak még rosszabbá tenném a helyzetet, ha behúznék neki. Habár a visszaadott piáért és az ebédemért is jócskán megérdemelné. AZ nem volt jogos. A többi igen, azt elismerem. - Van. - egyszerű és tömör válasz, tisztában vagyok vele, hogy meg is ölhetett volna. Nagyon is jól tudom, mit provokáltam ki, de látnom kellett.. Látnom kellett, hogyan reagál és egy cseppet sem csalódtam benne. Igen, Ő az én bátyám. Csak csendben figyelem, ahogyan a kezébe temeti az arcát, nem szólalok meg, hagyok neki időt, hogy feldolgozza. Nekem nem egész fél évem volt rá, hogy megemésszem azt, amit abban a hülye prospektusban olvastam. Fél év kellett ahhoz, hogy elszánjam magam és bepattanjak a kocsimba, idetolva a képemet, hogy egy színpadias bemutatkozással ismertessem meg magam a régen látott testvéremmel. Igazán kikupálódtam, mondhatom. A parancs hallatán összeszűkülnek szemeim, halkan morranok fel, ne parancsolgasson itt nekem.. A bátyám, igen, de nagyon régen nem láttuk már egymást és hiába idősebb nálam tíz évvel, engem az most nem érdekel.. - Már nem vagyok az a kisfiú, Duncan, aki minden szavad szó nélkül követi.. - adom tudtára az álláspontomat, mert egy cseppet sem tetszik a hangnem. Mindenesetre.. valamiért mégis elindulok. Nem, nem azért mert annyira félnék tőle, egy cseppet sem érdekel, essen nekem újra, de már tudja az igazságot, én sem fogom hagyni magam… Kinyitom az ajtót, szinte feltépem és nem törődöm holmi udvarias gesztusokkal, hogy tartsam neki is, amíg befárad.. Bent várom meg, de továbbra sem szólok semmit. Hűvös energiáim kavarognak körülöttem, masszaként tekergőzve, kezeimet mellkasom előtt fonom keresztbe, nem érdekel, hogy fájdalmasan húzódik a hátam, a vállam. Az arcát fixírozom, őt nézem, mintha minden egyes vonását meg akarnám ismerni, újra feltérképezni, meggyőződni róla, hogy valóban ő az. Ő az, nem kétséges. Érzelemmentes arcvonással, hűvös tekintettel állok továbbra is, szólalj meg, kérlek..
Feláll és újra végignézek rajta, de ezúttal már nem úgy, mint egy semmirekellőn, aki belerondított egy műsorszámba és parádézott a színpadon. Tényleg ő volt az a hét éves kisfiú? Teljesen más, idegen, az energiái, a szaga, a farkasa... mindezen mégis émelyítően sejlik át valami, ami nem illik ebbe az ismeretlenségbe. Haragszom rá. Legszívesebben tovább agyalnám, amiért ezt eljátszotta velem, és így... hát tulajdonképpen megverette magát. Soha nem emeltem kezet rá! Erre jön és tessék. Úgy érzem magam, mint aki csapdába esett az emlékében őrzött kisgyerek és a most látott, jelenkori felnőtt között. Szinte összeegyeztethetetlennek tűnt. Felmordul, büszke, nagy, vérfarkas - az én öcsém nem ilyen volt, nem ez volt! A kurta, egyszavas válaszára kényszeredetten nevetek fel, minden öröm nélkül és széttárom a karom, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mi van. És csak áll, nyugodtan, ami legalább annyira dühít, mintha idióta vicceket mesélne, vagy tovább riszálná magát a színpadon. - Neked ez ennyire könnyű? Ilyen... természetes, hogy élek? Akadj már ki! - Megint felemelem a hangom, egyszerűen képtelen vagyok a normális szinten tartani, mert épphogy kinyitom a szám, feltódul minden a lelkem sötét kis zugaiból. - Üvölts, kérj számon, toporzékolj, fenyegetőzz, akaratoskodj, vagy fasz tudja! - Életemben nem gesztikuláltam még ilyen hevesen. Legszívesebben leültem volna egy üveg whiskyvel és megszaggatott szívű barom tinédzser módjára bőgve felhajtom az egészet, remélve, hogy elfelejtek tőle mindent. De nem lehet és nem csak azért, mert nincs épp kéznél whisky - bent van. Az utasítgatás nem tetszik neki, mi tagadás, én se örülök, amikor csak úgy ugráltatnak, de sokan nem csípik az ilyesmi - próbálom kivédeni még mindig, hogy a legkisebb hasonlóságot is elismerjem. Feltett szándékommá vált azt és olyan makacsul tagadni, amit és ameddig csak lehet. - Látom - mondom ridegen, miközben nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek, vagy ne. Felnőtt, nem egy pipogya alak, nem csinálja össze magát, csak azért, mert csúnyán néznek rá, vagy épp ketten lefogják és ez jó. De ha... ha olyan szinten vonzza a bajt és felelőtlen, mint én... Nem, tök másak vagyunk! Közvetlenül utána lépek be, a biztonságiak ugrásra készek, de nem foglalkozom velük, ez pedig jelzi nekik, hogy nincs rájuk szükségem. Elindulok az iroda felé, és intek a hímnek, hogy kövessen. Komor vagyok még mindig, a viszontlátás fel-feltörni akaró kis érzetét pedig úgy nyomom el magamban, mintha kivégzés járna egy esetleges nyíltabb kifejezéséért. Úgy választom meg az útvonalat, hogy a vendégeket elkerüljük, a személyzet közül pedig legfeljebb farkas lásson minket. Séta közben próbálok nyugalmat erőltetni magamra, lehiggadni, de egy sárkány felbukkanásának nagyobb valószínűségét látom, mint annak, hogy ebben sikerrel járjak. Az irodámhoz érve kinyitom az ajtót és kurtán intek a fejemmel, hogy erre van az arra. Amint helyben van, én is belépek és becsukom az ajtót, hogy utána egy tapodtat se mozdulva a küszöbről, karba fonjam a kezem - összevérezzem az ép karomat is -, a hátamat pedig az ajtónak vessem. - Az asztal legalsó fiókjában van egy elsősegély doboz. Kötszer, fertőtlenítő, meg minden - közlöm gépiesen. A mellkasomat mintha satuba fognák. - Van innivaló a hűtőben - bökök fejemmel a kis masina felé a sarokban -, de csak víz meg narancslé. Úgy állok az ajtóban, mintha félnék egyáltalán egy centivel is közelebb lépni a múltam egy élő, eleven darabjához. Vagy inkább mint aki esélyt sem akar adni neki szökésre - az irodában ugyanis nincs ablak.
- Mennyivel lenne jobb a helyzet, ha őrjöngenék? - teszem fel a logikus kérdést, tökéletes ellentéteként. Ő felemelt hanggal, vadul gesztikulál, az én szavaim pedig csendesek, teljes mértékben nyugodtan állok előtte. - Egyébként pedig ne hidd azt, hogy nekem olyan hű, de egyszerű volt feldolgoznom.. - őszinte minden szavam, ezt ő is érezheti és amúgy is, miért füllentenék pont ilyen témában? Azt persze nem fogom neki elmondani, hogy pontosan mióta is tudok arról, hogy él. Legalábbis mikor pillantottam meg a nevet a papíron.. Fiatalabb koromban egyből felkerekedtem volna, hogy utána járjak, nem csupán képzelődés-e az egész és hatalmas véletlen, ám most.. mindig csak tologattam a dolgot és nem azért, mert nem szerettem volna, sokkal inkább volt lényeges a bennem mocorgó furcsa érzés.. Nem nevezném félelemnek, de mindenképpen tartottam ettől a találkozástól. A múlt egy darabja, méghozzá egy igen fontos darabja elevenedett meg előttem. Egyáltalán nem volt könnyű feldolgozni és minden bizonnyal fordított esetben én is hasonlóan reagáltam volna. Az irodában lépteim az asztalhoz visznek, de teszek magasról az elsősegély dobozra és a hűtőre, csípőm döntöm a falapnak, megtámaszkodom csupán, keresztbe fonva karjaimat a mellkasom előtt. Nem foglalkozom az enyhén pulzáló fájdalommal, a feszülő bőrrel a sebszéleknél, majd begyógyul. Kell a fenének kötszer és fertőtlenítő. Nem veszek tudomást a szavairól, sokkal inkább érdekel ő maga. A fölött a tény mögött nem tudok elsiklani, hogy ott áll az ajtóban.. mocorognak a gondolatok, vajon nem akar közelebb jönni, vagy csupán nem akar elengedni? - Nem fogok elszökni. - adom végül a voksom az utóbbira, ha pedig mellélövök, akkor így jártam. A remény bujkál bennem, szeretném azt hinni, hogy maradásra kényszerít a pozíciójával, szeretném azt hinni, hogy ha haloványan is, de megmaradt valami mindabból, ami régen volt. Hogy a kettőnk közötti kapocs nem veszett teljesen a semmibe.. - Tökös legény lett belőled, azt meg kell hagyni. - aprót fújtatok, miközben szám egyik sarka felfelé ficcen, fejem döntöm enyhén oldalra és nem engedek semmit a szemkontaktusból - már ha eddig sikerült felvenni. Ha ő nem néz rám, én akkor is az arcát lesem, minden egyes vonását, bármi árulkodó jelért kapni fogok. Fogalmam sincsen, mit mondhatnék, a túlzott komolykodás immáron nem az én asztalom, nem meglepő hát, ha egy ilyen megjegyzéssel indítok. Csak úgy, mint ő, pontosan én sem tudom, mi van most és mi lesz a közeljövőben. A hatalmas tervem, miszerint felkeresem, az idejövetelben és a színpadon való táncikálásban kimerült.
- Kurvára semmivel, de kevésbé baszna fel! - Fújtatok, mint egy felbőszült bika. Ez a nyugalom, ami belőle árad, egyenesen felháborít. Hogyan lehet ennyire... ilyen? - Mégis mióta tudod? - Ha éveket mondd, én esküszöm megint nekimegyek! Jó, nem. De keresek valakit vagy valamit elpusztítás céljából, az biztos. Szétfeszít belülről a helyzet, a feltóduló érzelmek, amiknek erőnek erejével igyekszem gátat szabni, ennek viszont a dühöngés az eredménye, és ha nem vádaskodik ő, ha nem kiabál, hát megteszem mindkettőnk helyett. Nem akarom ilyen érzéketlennek, nihillel átitatottnak látni, azt akarom, hogy mutassa ki végre, mi az isten játszódik le benne, hogy van egyáltalán valami benne is! Beküldöm, amíg megyünk, addig se kell ránéznem, foglalkozhatok egy kicsit mással, eredménytelen kísérletek hadát tehetem gondolataim elterelésére. Az irodában makacsul próbálok némi tárgyilagosságot és ésszerűséget magamra erőltetni, erre pedig kiváló ürügy a sérültsége. Csakhogy ezúttal is messze leszarja minden igyekezetemet. Villámokat szór a tekintetem most már. Arcom megrándul egy illékony pillanatra szavai hallatán. Ennyire átlátszó lenne minden szándékom? Haragosan mordulva lököm el magam az ajtótól, egyfelől mert ha tényleg nem szökik el, az... az jó, akkor kicsit talán nyugodtabb vagyok. Másfelől ha már lebuktam, olyan mindegy, hol téblábolok. - És majdnem testvérgyilkos - vetem oda foghegyről, miközben megkerülöm őt és az asztalt, hogy ha már nem hajlandó rá, akkor én vegyem elő a dobozt, meg egy-egy üveg vizet és narancslevet. - Kajás vagy? - kérdezem, s habár a tettem, az érdeklődésem magukban véve gondoskodásról árulkodnak, a hangnemem ezzel szöges ellentétben áll. Ez a kettősség viaskodik bennem, ebben nyilvánul meg. Levágom mellé az asztalra a dobozt, feltéptem a fedelét, fertőtlenítőt és némi anyagot veszek elő, amit aztán szépen átitatok a szúrós lével. Ethan elé állok, a szemébe nézek, aztán minden további nélkül a vállán tátongó sebre csapom a csípős fertőtlenítős anyagot. Remélem, fáj! - Nem azért mondtam ezt a vackot, hogy keménykedési ingered legyen, vagy tudom is én mid! - Fantasztikus belegondolni, hogy tulajdonképpen már nem is ismerem őt. - Csak... mi lenne, ha egyszerűen elfogadnád? - Az nem állt a számra, hogy "elfogadnál valamit tőlem". - Miért kerestél meg? - kérdezem immár normális hangerőn, ami eddigi emeltebb hanghordozásomhoz képest szinte suttogásnak tűnik. - Mit akarsz, vagy egyáltalán, mit vártál ettől az egésztől? Ledarálom a legfontosabb kérdéseket, miközben továbbra se merek örülni. Már nem lépek el a közeléből, viszont egyfajta távolságtartás így is van bennem, azt azonban nem tudom megakadályozni, hogy ostoba kis képek, gondolatok járjanak át. Hogy milyen kicsi volt, mikor utoljára találkoztunk, kedvem lett volna megmutatni, meddig ért nekem, és megkérdezni, hogy emlékszik-e még, ahogy folyton elbújt mögöttem, a ruhám ujját húzkodta, ha csendesen fel akarta hívni magára a figyelmem... Mesélni Anne-ről, bemutatni neki a Tökmagot, kifaggatni, hogy ő honnan jött, mi minden ment keresztül, jó emberek voltak-e, akik elszakították tőlem, hogyan lett ő is vérfarkas... Mégis hallgatok inkább, mert félek, hogy csak képzelgés az egész, hogy nincs is itt, vagy ha valós, hát valami rideg, számító oka van annak, hogy idejött.
- Pár hónapja. - tömör, rövid, velős válasz, nem fogok kertelni, vagy hebegve-habogva sajnálkozni és beismerni azt a bizonyos időintervallumot. - Nekem ennyi kellett feldolgozni a tényt, hogy életben vagy. - továbbra is ugyanolyan csendesen beszélek, nem látom értelmét üvölteni, vagy kifakadni, hiába fújtatott az előbb úgy, mint egy felbőszült bika. A szavaim azonban talán tudtára adják, miért is viselkedem úgy, ahogy, miért tűnik úgy, hogy a helyzet engem egyáltalán nem dúlt fel - már megtette. Lenyugodtam és elfogadtam a tényt, az előbb kapott verést pedig inkább igyekszem annak betudni, hogy ez járt, amiért eddig húztam a dolgot. Lehet jobb lett volna elővenni azt a szaros elsősegélydobozt, így utólag beismerem, lehet legalább azzal csöppet, ha tényleg csak parányit, de enyhítettem volna a helyzeten és tudattam volna vele, hogy igenis értékelem az igyekezetét. Most már mindegy, nem érdekel, szórjon csak villámokat a tekintete, égessék bőröm a belőle áradó energiák, morogjon csak.. és fogadja el, hogy megváltoztam. - Ha megölsz, sosem tudtad volna meg, hogy a testvéred vagyok. - ugyanolyan nyugodtan jegyzem meg ezt is, ahogyan eddig szinte mindent. Meglehet, hogy a kijelentésemmel még inkább rontok a saját helyzetemen, de nem fogok csak azért meghunyászkodni és véka alá rejteni a véleményem, mert meg akarok neki felelni, mert azt akarom, hogy lenyugodjon. Húzzon be még egyet, ha attól neki jobb lesz, de igenis el fogom mondani, hogy mit gondolok. Logikusan és hideg fejjel tekintek az eseményekre, legyen bármennyire is dühítő a dolog. - Ráér. - igen, kiverte belőlem a kajámat, de most a vacsora az, amit egyáltalán nem tudok elképzelni ilyen helyzetben. Micsoda romantikus pillanat, leülünk vacsorázni és kivesézzük az élet nagy problémáit. Haha. Rosszul állnék ehhez a dologhoz? Nem, csupán máshogyan gondolkodom. Sokkal inkább érdekes az, hogy levágja mellém a dobozt, de nem is ez a momentum ragad meg. Érzem a távolságtartást, de csökkent a kettőnk közötti távolság, nem strázsál tovább az ajtóban, amit azért akárhogyan is szemlélek, jó pontnak, aprócska lépésnek könyvelek el. Nem teszek semmit sem, amikor látom, mit csinál, tudom, mire készül, de nem jártatom a pofám, hogy nem kell, csinálja csak, megadom magam ezen a téren. Morogva szisszenek fel, amikor a vállamra csapja a fertőtlenítős anyagdarabot, igen, fáj, bazdmeg, remélem örül neki. - Kössz. - nem tudok mi mást mondani, más választ adni a kérdésére, valamiféle dac tükröződik a szavaimban, mely talán ismerős lehet neki.. Kicsiként is, mindig azon igyekeztem, hogy kevesebbszer szoruljak a segítségére, egyedül akartam boldogulni, noha nagyon is szükségem volt rá. Nem kell a segítséged, nélküled mégsem boldogultam volna.. És noha most sokkal enyhébb dologról van szó, az érzés, a röpke szó mögötti tartalom ugyanaz. - Nem tudom. - szorítom én magam a fertőtlenítős anyagot a vállamra, oda fordítva a tekintetem. Igen, eddig mutattam a nagyfiút, azonban elérkeztünk ahhoz a témához, ahol számomra is egyre több a fal, a megválaszolatlan kérdés, a homályos folt. Nem akarok ránézni. Nem tudok ránézni. Az energiáim enyhülnek, a szavam őszintén cseng és hiába nem adok vele értelmes választ, a mögötte húzódó jelentés, a hangszín, az energiák, az elforduló tekintet mind-mind árulkodó jel lehet.. - Amikor megláttam a neved abban a hülye prospektusban.. - kezdek mégiscsak bele, tekintetem az arcára siklik. - ..nem akartam elhinni. Képtelen voltam feldolgozni a tényt, hogy talán élsz, hogy talán te vagy az, hogy nem holmi kegyetlen tréfa, brutális véletlen az egész. - újra a vállammal kezdek foglalatoskodni, leszedem róla az anyagot, hogy újabbat löttyintsek rá a fertőtlenítőszerből és a másik vállam vegyem kezelésbe. - Utána akartam járni. Megbizonyosodni róla, hogy tényleg te vagy az. Ennyi. - Az utolsó szónál pillantok ismét rá, leeresztve mindkét karomat. A sebeim várhatnak, kíváncsi vagyok a reakciójára, az arcvonásokra, változik-e, lenyugszik a szavaim hallatára, vagy tovább szítom a dühét? Őszinte vagyok, nincs értelme rejtegetni a gondolataimat, a szándékaimat, melyek tulajdonképpen nincsenek is. - Megtudtam az igazságot, de hogy hogyan tovább? - tárom szét a karijaimat pár szekundumnyi időre. - Arról fogalmam sincsen. - bizonytalanság, kavargó érzelmek és az eddig mutatott nyugodtság és magabiztosság megtörni látszik..
A válasza némileg csillapítóan hat. Így már érthetőbb a nyugalma és a megváratás is, de a teljes lelki békétől fényévekre vagyok. Neki hónapok kellettek, nekem nem tudom, mennyire lesz szükségem. A fenébe is, hiszen még csak azt se tudom neki mondani, hogy "öcsi". Feltámadt és én ennyi év után nem tudom minden gond nélkül realizálni, hogy megint van kisöcsém. Hogy ő az. - Az nem biztos... - Gondoltam itt a töltényre, meg egyébként is: ebben a városban sose lehet tudni, kiről mi és mikor derül ki. - Ha megöllek és utólag megtudom... - Fogalmam sincs, mit ettem volna akkor. - Maradjunk annyiban, hogy többet ilyet nem játszunk, oké? Van egy leheletnyi lelkiismeret-furdalásom az állapota miatt, ami elképzelhető, hogy egy leheletnyinél azért nagyobb. A vacsorát ráhagyom, ha nem akar most enni, nem fogom megtömni, abban biztos lehet, egyébként is hülyén néznénk ki itt vacsorázgatva, de pillanatnyi figyelemelterelésnek megtette, ahogy az elsősegély dobozzal való bíbelődés is. Felszisszent a fertőtlenítésre, amit egy kissé gonosz szájhúzással konstatáltam, viszont valójában nem örültem. Szeretnék ketté hasadni, most azonnal. A dac, az a "kössz", a pillantása mind-mind kísért, belém mar az ismerőssége, a bizonyosság, hogy igen, ugyanezt a reakciót, ugyanígy már kaptam korábban. Akkor is tőle. Amennyire ezek az apróságok segítenek feldolgozni azt, amit első pillanatban ésszel felérhetetlennek hittem, annyira kétségbe is ejtenek, mert nem csak a hajdani két gyereket rántják elő emlékezetem posványos részéből. Átengedtem neki a fertőtlenítést, miután nyugtáztam, hogy odatartja a sérüléséhez, s ezzel a mozdulattal majdnem nyúltam is, hogy megborzoljam a haját, de még időben leesett, hogy nem kéne. Kérdéseimre bizonytalan választ kapok, mire ismét karba fonom a kezem, kissé összehúzom a szeme, pillantásom ezúttal viszont inkább fürkésző, semmint szigorú. Érzékelem az energiáiban beálló változást, azt is, hogy őszintén beszél, mindez pedig végképp láncot vet a farkasomra. Ez nem az ő ügye, ez az én múltam. Kerüli a tekintetem, végül mégis erőt vesz magán és taglalni kezdi, hogyan bukkant rám. Ugyanazok a gondolatok, mint amik bennem is lejátszódtak kint az épület mögött. Indulatom, haragom lassan teljesen elapad, bár lappang még bennem némi feszültség, ami azonban a helyzet fölött érzett frusztrációmnak köszönhető. Mondandója végén bizonytalanság vibrál, ami nekem jelenleg olyan, mint egy repedés a jégen. Nem tudok mit mondani, csak megrázom a fejem. Ha ő se tudja, mit akar, hogyan tovább, én honnan tudhatnám? Pár hónapnyi előnye van! Mászkálni kezdek a kis helyiségben, nincs hozzá nagy terem, de most kivételesen ennyivel is beérem. Pár perc után állok csak meg megint előtte, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de hang nem jön ki a számon. Újabb megadó fejrázás. Ennyit a tökösségemről. - Tudom, hogy ki vagy, mégsem ismerlek - mondom végül, ám ennyit is nehezemre esik kibökni. - Tudod mekkora volt a kisöcsém? Ekkora - mutatok megfeszített tenyeremmel nagyjából derékmagasságomba -, te pedig - mutatok végig rajta egy hanyag legyintéssel. - Az egyetlen dolog, ami összeköt veled a véren túl, az a múlt, amit legszívesebben kitépnék magamból. Te... te mindarra emlékeztetsz, amit el akarok felejteni. - Mintha egy jelenéshez beszélnék, s érzem ezt annak ellenére, hogy nem sokkal korábban a karmaimmal szántottam fel a hátát. - Nem akarok emlékezni. Mintha megnyitnék előtte, majd az orrára csapnék egy ajtót. Fogalmam sincs, mit kezdjek vele, ezzel az egésszel, így valamiféle védekező-tagadó mechanizmus indul el bennem. Egy kicsit se érzem tőle jobban magam. És egyenesen se tudom elküldeni Ethant.
A. Rohadt. Életbe. Bazdmeg! Mi ez?! Még egyszer megkérdezem, mi ez?! Hű, a teringettét, most aztán baromira szívesen rágyújtanék, a cigi azonban a kabátomban, a kabátom meg.. valahol elhajítottam és csak bízni tudok benne, hogy Dun kutyuskái összeszedték nekem. Ökölbe szorítom remegő kezemet és fogalmam sincsen, hogy a választól, vagy attól remeg, hogy nincs cigi. Tudom, hogy nem éppen a legjobb válasszal rukkoltam elő, de hát basszus, tényleg fogalmam sincsen! Igen, lehet, hogy már hónapokkal ezelőtt megtudtam a dolgot, de nem érdekelt a jövő, én csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy él! És most.. most itt állok úgy, mint egy kisgyermek, aki semmit sem tud és mindenben bizonytalan. Fáj. Mélységesen fáj minden egyes szava és habár tökéletesen igaza van, aprócska döfés minden, amit hallok. Hiába nem voltak nagy terveim, mégsem így képzeltem el. Felkavartam az állóvizet, mégis bíztam benne, hogy nem a fájó pontok, nem a rossz emlékek, a szenvedés, a kín mászik elő, hogy hosszú, ragacsos csápjaival fonjon körbe minket, őt, hogy az összeroppantás veszélyével fenyegessen minden egyes pillanatban. Abban bíztam, hogy az emlékeken túl megjelennek azok az érzések, amelyek akkor életben tartottak minket, engem legalábbis egészen biztosan. Abban bíztam, felsejlik a valaha volt, mostanra megkopott kapocs, az, hogy küzdött értem, hogy nem hagyott magamra. Az, hogy testvérek voltunk és vagyunk a mai napig, hiába szakítottak el minket egymástól, hiába nem ismerjük már a másikat. Számomra mindig is a biztonságot jelentette, ő volt az én nagy és erős bátyám, akire mindig számíthattam, aki védőbástyaként mindig ott volt, amikor szükségem volt rá. Akitől elszakítottak és hiába igyekeztem, hogy újra láthassuk egymást, mikor alkalmunk lett volna, már késő volt. Eltűnt. Elveszítettük egymás - örökre. Legalábbis akkor ezt hittem, ám most.. Elernyed a kezem, lehajtom a fejem, a bent rekedt levegőt egy szuszra fújom ki. Egek, mégis mi a fenét képzeltem? Idejövök és minden szép és jó lesz? Ostoba, idióta vadbarom! Nem törölhetem el a múltat, a fájó pontokat, hogy csupán az maradjon meg, amit szeretnék, amire szükségem van. Nem szólalok meg, csupán lehunyva a szemeim szívom be a levegőt és ismét ökölbe szorul a kezem. Nagyon remélem, hogy nem szól most hozzám, mert tuti bármit is mond, nem fogok túl jól reagálni. Ahogyan ő lenyugszik, úgy bennem megy egyre feljebb a pumpa.. - Igazad van - elfojtott düh sejlik át a szavakon, ellököm magam az asztaltól, a kezemben tartott anyagdarabot az asztalra ejtem, ujjaim szántanak a szőkés tincsek közé, zavarodott vagyok és harag feszül mellkasomban. - Nem is foglak emlékeztetni. - Emelem ekkor rá pillantásomat, kezem ismét ellazul, csendes beletörődés jelenik meg a hangomban és a haragom máris visszavonulót fúj, noha nem tűnik el, ugrásra készül feszül fájdalmam és bánatom rácsának. - Hiba volt idejönnöm - ráncolom homlokom, nem teketóriázok sokat, egyből az ajtó felé indulok. Nem fogok én itt szép szavakkal próbálni hatni rá, ha így érzi, így érzi, akárhogyan töröm magam nem fogom tudni megváltoztatni, a múlt az múlt marad, az emlékeket nem tudom eltörölni, sem megmásítani, ha csak a borzalom jut rólam eszébe, akkor nekem nincsen itt keresnivalóm. Elmegyek, igen, határozott szándékom, szavakkal képtelen lesz megállítani és ha csak ennyit tesz, akkor erősen vágom be magam után az ajtót. Kell valami, vagy valaki, akin levezethetem a dühöm, a haragom, az elkeseredettségem és a fájdalmam. Ha megfog, elém lép, bármiféle fizikai kontaktusba lép velem, úgy nem vagyok rest behúzni neki egyet, erősen félrelökni az útból, beleadva minden erőmet - már nem vagyok kisfiú.
Azzal párhuzamosan, hogy én lehiggadok, szavaim pedig kíméletlen érzelemmentességgel csapnak le rá, ő lassan ingerült és ideges lesz. Valószínűleg nem vigasztalná, ha tudná, hogy nekem se könnyű mindezt kimondani. Félek. Nem mutatom ki, nem jutottam kifejezésre, nem engedem a felszínre az érzést, de félek. Ha marad, ha megint az életem szerves részévé válik, nem fogok tudni lemondani róla, nem fogom tudni elengedni, ha a szükség azt kívánná, ha a kötelesség erre szólítana. Castor az, aki mindig adott nekem újabb és újabb esélyt, aki nem hagyott elkallódni, a semmibe veszni, de Ethan kötött az élethez akkor, amikor teljes volt a sötétség, csábító az öngyilkosság. Rég nem ringatom magam abban, hogy létezik kényelmes helyzet, amikor nem kell választani, amikor örülhetek az éppen lévő helyzetnek, mert azt mindig megborítja valami. Életben van. Ez minden, ami számít. És nem engedhetem, hogy megint olyan fontossá váljon, nem szabad. Figyelem, ahogy lehajtja a fejét és megint késztetést érzek, hogy megborzoljam a haját, vagy meglapogassam a vállát és valami biztatót mondjak. Annyi mindent lehetne még szavakba önteni. Van köztünk egy kötelék, ami összekapcsol minket, amit tényleg csak a halál téphet szét, amin egyetlen átharapás sem változtat, amíg élünk, megmarad. Ez a kötelék pedig amennyire megnehezíti most a dolgom, annyira int óvatosságra. Hányszor fordult már elő, hogy elragadtak az érzelmeim és hülyeséget hülyeségre halmoztam? Ethan el tudna ragadni, ez a kapocs rá tudna venni csekély erőlködés után, hogy az elmúlt évtizedekben felépített világom középpontjába ismét az öcsém kerüljön. Hogy érte legyek kész bármit megtenni. Megfogadtam, hogy Castor az első. Olyan egyszerű volt ezt megtenni annak tudatában, hogy nincs senkim a világon, aki ezen változtathatna, s most tessék. Itt áll előttem mégis. Inkább elküldöm, inkább hivatkozok a múltra, minthogy megvárjam, amíg megingok. Nem merem megkockáztatni az elbizonytalanodásomat. Lehet, hogy nem következne be, lehet, hogy ugyanúgy kitartanék Castor és a falka mellett, mint eddig, ám ott van a torokszorító "mi van, ha mégsem". Elképzelhető, hogy ez lenne a legjobb módja a hűségem tesztelésének, csakhogy erre nem állok készen. A dühe ott lappang a felszín alatt, olyan ez az egész helyzet, mintha egymás fordított tükörképei lennénk. Itt állunk egymással szemben és kimondatlanul toljuk a másik arcába, hogy tessék, ez lett belőlem, tessék, itt vagyunk újra, hiába telt el annyi év. Kicsi a világ, igaz? - Lehetséges - mondom halkan a hibára, de bizonytalan vagyok. Túl hirtelen, túl váratlanul jött ez az egész, a "feltámadása". Azt hiszem, igazán még fel se tudtam fogni, elfogadni. Címet akarok kérni tőle, telefonszámot, mert a teljes elszakadásra annak tudatában, hogy rám talált, nem lennék képes. Nem vagyok képes, mégis muszáj. Nevetséges. Felejteni akarok, közben pedig nézni is rossz, ahogy bánatosan beletörődik, haragszik, és... egyszerűen kisétál. Szívem szerint megállítanám, utána mennék, megmondanám, hogy örülök neki, hogy keressen, amikor csak gondolja, de ezek közül semmit sem teszek meg, semmit sem mondok. Erőnek erejével tartom magam vissza mindettől, remélve, hogy így lesz mindkettőnknek a legjobb. Talán száz év elteltével majd megint találkozunk. Vagy előbb, ha a környéken lakik. Hallgatom távolodó lépteit, energiáimmal addig követem az övéit, amíg tudom, szinte kikísérem, ám addig nem merek előbújni az irodából, amíg el nem tűnik teljesen. Jelentenem kéne. Mégis előbb inkább magamhoz veszem a narancslevet és felballagok az egyik üres páholyba. Nem figyelek senkire és semmire, csak hagyom, hogy a gondolataim, az emlékeim elragadjanak. Sehová sem vezet az egész, csak ugyanazokat a köröket futom, azzal áltatva közben magam, hogy ez segít a feldolgozásban, az elfogadásban. Közben meg inkább homokba dugnám a fejem...
//Azt hiszem akkor ez ennyi volt. ._. Nagyon-nagyon köszönöm és nyüssz. ._. //
Lehetséges. Lehetséges?! A francba is, komolyan ennyit tud csak mondani? Te jó ég, azt hiszem pontosan ugyanazt élem át, amit ő pár perccel ezelőtt, mintha csak szerepet cseréltünk volna egy idióta színjátékban. Bárcsak így lenne, bárcsak a következő pillanatban mindketten elnevetnénk magunkat és igen, arra vágyom, hogy megöleljen, hogy meglapogassa a vállamat, hogy összeborzolja a hajamat.. Ehelyett mit kapok? Egyetlen kis nyüves szót, semmi többet és menten fel tudnék robbanni. Elmegyek, igen, el, nem szabad itt lennem, nem is lett volna szabad idejönnöm, én hülye, mégis mi a francot vártam? Mennyi minden történt azóta, hogy utoljára láttuk egymást, az emlék fájdalmasan kiált fel bennem, az érzések satuba fogják a mellkasomat, szabadulni akarok, kitörni belőle, elfelejteni ezt a találkozást és élni tovább abban a hitben, hogy meghalt. Felkavartam mindent, nem csak a saját életemet, de az övét is. Élhettem volna tovább abban a tudatban, hogy él és kész, ennyi, őt simán kihagyhattam volna mindebből, élhette volna tovább nyugodtan a kis életét. Csalódott vagyok. Nagyon is csalódott… Valahol talán él bennem a remény, hogy megpróbál visszatartani és habár nem maradtam volna, sőt, erővel estem volna neki, hogy hagyjon elmenni, de legalább a tudat meglett volna, hogy maradásra kényszerített volna. De nem. Semmi. Egyetlen szó sem, egyetlen mozdulat sem. Legszívesebben most én esnék neki, ha hozzám ért volna, meg is tettem volna, talán így valóban jobb. Olyan kettős érzés szippantott magába, hogy most legszívesebben én szakadnék ketté. Hangosan csapom be magam mögött az ajtót, az sem érdekelne jelen pillanatban, ha kiszakadna a helyéről. Szorosra zárom a pajzsomat, eddig minden rezdülésem érezhette, ezzel a mozdulattal azonban kizárom, végérvényesen, ezzel is jelezve, hogy valóban feledésre ítéltetett a mai találkozó, ez az egész helyzet, az én részemről legalábbis biztosan. Szükségem lenne rá, mégis azt tudatom vele, nem érdekel többé, ha csak a rossz emlékek jutnak rólam az eszébe, akkor legyen, nem leszek itt és nem is jövök többet. Szarok magasról a bőrdzsekimre, fog a fene még az után rohangálni, tartsa csak meg, érezze a szagom, legyen valami, ami vibrálhat, ami tudathatja vele, hogy lényegében elküldött. Szenvedjen csak, viselje szavai következményét. Meg fogok pusztulni, tudom jól, ez a kis találkozás jó időre rám nyomja majd a bélyeget, efelől semmi kétségem. Úgy sietek kifele a GoldenWolf-ból, mintha valami hatalmas veszély leselkedne rám, őrjöngök, legszívesebben megtépnék valakit, feldönteném az összes asztalt, szétverném a berendezést, akármit, amivel levezethetem a feszültséget.. emiatt is sietek, félő, ha sokáig maradok itt, akkor meg is teszem. Beszállok a kocsimba, olyan erősen fogok rá a kormányra, hogy félő, elrepednek vagy a csontjaim, vagy az alkatrész.. Homlokom verem bele, ordítanék, sírnék, ehelyett magamba temetek mindent. Pár mély levegő, alsó ajkamba harapok, nem fogok bőgni, picsogni, mint kisgyerekként, amikor tudatosult bennem, hogy soha többé nem kapom vissza a bátyámat. Az az időszak elmúlt. Mély levegő, indítom a motort és eltűnök innen. Egyelőre nem megyek messzire, csupán a két éve nem látott házam felé veszem az irányt, ilyen állapotban képtelen volnék Anchorage-ig vezetni. Az éjszakámat az erdőben töltöm, itt igyekszem leadni a feszültséget, csak másnap indulok haza, hogy egy jó darabig ismét ne tegyem be ebbe a rühes városba a lábam.
Túlzás lenne azt állítani, hogy nem izgultam, mert nagyon is. Volt papírom arról, hogy anya engedi a munkavállalást, így emiatt abszolút nem izgattam magam, az viszont sokkal jobban érdekelt, hogy megfeleljek. Csak nem szúrom el, a tánc az egyetlen, amihez igazán értek, ha ezzel felsülnék, el is áshatnám magam. Épp ezért közel sem bizonytalanok a lépteim, ahogy fényes nappal besétálok a helyre, pár perccel a megbeszélt találkozó előtt vagyok, de gondolom a bejárattól úgyis odaszólnak a főnökségnek, hogy itt a kismadárka, aki csatlakozni szeretne a tánckarba. Nem tudom egyébként, hogy kinek a kezében volt a hely, de ez különösképp nem is foglalkoztatott, csak az érdekelt, hogy lássa meg bennem a tehetséget, és adjon egy esélyt. A többi nekem mindegy volt. A színpad előtt lyukadtam ki, és mivel még volt legalább tíz percem, krónikus késéskerülő vagyok, ezért meg merészeltem tenni, hogy a telitalpas cipőm helyett felhúzza a balett cipellőimet, és elkezdjek melegíteni. Nem mondhatni, hogy munkamegbeszéléshez öltöztem, inkább laza, kényelmes darabok voltak rajtam, leggings, és egy hosszított fazonú felső, hogy ne legyen kinn a hátsóm, de nem volt olyan laza, a balettnél fontos, hogy látszanak a mozdulatok… A kabátomat ledobtam egy székre, igen, kabátot, szerintem iszonyatosan hideg van, nem is értem, hogy képesek itt élni emberek. Azért nem béléses, inkább csak amolyan átmenet, de többen megmosolyogtak az utcán. Nem baj, visszamosolyogtam rájuk, fura egyébként, mert ez általában összezavarja az embereket. Érthetetlen, elvileg ennek egy jó dolognak kellene lennie, nem? Közben felmentem a színpadra, és elkezdtem nyújtani, ez nagyon fontos volt az esetemen, csúnyán megsérülhetnék, ha ilyesmire nem figyelnék oda, viszont annak az idejét sem szeretném rabolni, aki meg fog hallgatni, nem volna túl kényelmes, ha végig kellene néznie, ahogy melegítek. Sem neki, sem nekem. Mármint, nem tudom, hogy egy férfiban ez hogy csapódik le, engem nyilvánvalóan semmilyen szempontból nem mozgat meg egy feszes göncben melegítő balerina növendék… Meg aztán, az sem biztos, hogy férfi vezeti a helyet, noha valahogy úgy érzem, hogy nem egy nő kézjegyét viseli magán, de annyira jó emberismerő nem vagyok, szóval tévedhetek is. A hajam egyébként még otthon kontyba rendeztem, hogy ne zavarjon, nem nagyon tudok ilyenkor mit kezdeni a derekamig gyűrűző tincseimmel, hiába imádom őket annyira, egyszerűen nem praktikus. Csak szép, nőiesebb, azt hiszem, mondhatom ezt, anya szerint is sokkal jobban áll így. Most viszont ebből semmi sem látszik, de így meg a lágy, bájos, vidám vonásaim kerülnek reflektorfénybe, ami talán most még jól is jön. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire végül ajtónyitást hallok, terveim szerint csupán egy pillanatra állok meg mozdulataim közepette, de az valahogy nyúlik, mint a rétestészta, amikor meglátom a férfit. ~Úristen, ugye nem?~ Alapvetően kerülöm az ellenkező nemet, nincs időm rájuk, de szemem nekem is van, kíváncsi se nem kamasz, se nem nő vagyok jelenleg, de azt hiszem, nem örülnék neki, ha ilyen főnököm lenne. Liam is nagyon jól nézett ki mondjuk, de nem igazán tanulta még meg, hogy kell használnia a külsejét, kisfiú még, na. Végül észbe kapok, és lesütöm a szemeimet, remélem, nem tartott olyan sokáig, hogy kiszúrja, ha pedig igen, szörnyen amatőrnek fog tartani. Hogy lehetek ennyire ostoba? - Jó napot! Sienna Davis vagyok, állásinterjúra jöttem. Találtam meg végül a hangom, és abban már nyoma sem volt lelkem zavarának, remélhetőleg sikerül majd feledtetnem ezt a kis mellékvágányt.
Mielőbb szerét kell ejtenem egy személyes beszélgetésnek Castorral. Kétlem, hogy szép és csendes lesz mondjuk, inkább úgy képzelem el, hogy nagyjából az egész hotel tőlünk lesz hangos... aztán kis után már csak tőle. Nincs kétségem afelől, hogy be fog gőzölni a nagy számon meg a felelőtlenségemen, de amit megalkudtam, azt megalkudtam. Némileg feszült vagyok, mert persze érdekel, mennyire fog kiakadni, mennyire helyteleníti majd, csak egyért imádkoznék, ha szoktam volna. Ne csalódjon bennem! Ámen. Sebastian reggel szólt, hogy állásinterjúra jelentkezett hozzánk egy kiskorú, így ezzel legalább ha nem is hosszú időre, de el tudom terelni a gondolataimat. Napközben takarítás van egyébként is, meg készletfeltöltés, így nem sok vizet zavar egy-egy meghallgatás. Motorral mentem be, nem aludtam sokat, így a kora délután is hajnalok hajnalának tűnt, viszont cseppet se éreztem magam fáradtnak. Az életveszélyes kilátások meg az adrenalin, meg az öcskös reakciói... A motor egy "mordulást" követően elcsendesült a hátsó művészbejárónál lévő kis maszek parkolóban, levettem a bukósisakom és lendületesen elindultam befelé. Pár percet késtem a leegyeztetett időponthoz képest, de nem izgatott. Ezen a helyen megvan az a kiváltságom, hogy egyedül én késhetek. - Itt van már? - kérdeztem az irodai folyosón elhaladva Sebastiant és kicsit megborzoltam a hajam, hogy ne legyen olyan a bukósisak után, mint amin végignyalt egy tehén. A hím igent mondott - milyen romantikus -, és elárulta, hogy már a színpadon is van a kishölgy. Egy kicsit felrántottam a szemöldökömet, ő pedig ebből már tudta, hogy mindjárt utasítást teljesíthet. - Szólj a takarítóknak, hogy tök mindegy, hol tartanak, a földszinti nézőtérnek lássanak hozzá, most. A pultnál leltároznak, ugye? - Megint igent mondott. - Remek. Fél kezemben még mindig a bukót lóbálva léptem be a nézőtérre, tekintetem pedig egyből a színpadra siklott, hogy felmérjem az újabb táncoslábút. Valamit kiszúrt rajtam. Elárulta a pillanatnyi megtorpanás, de nem tettem szóvá, mostanában kezd megszokott lenni, hogy hasonló reakciókat váltok ki, akaratomon kívül. - Jó napot! - Igazából ne csíptem, hogy ő per pillanat magasabban van, mint én. Hülye férfiegó meg domináns farkassság. - Duncan Corvin - viszonoztam a bemutatkozást, a távolság miatt egyelőre kézfogás helyett enyhe fejhajtással kísérve. - A GoldenWolf tulajdonosa, személyesen, és ez esetben engem kell lenyűgöznöd. Míg ideértem és beszéltünk, a takarítók is befutottak, a sarokban lévő pultban pedig folytatták zavartalanul a pakolást. Direkt igyekeztem a jelenlegi lehetőségeinkhez mérten minél nagyobb nyomás alá helyezni. Aki színpadon akar szerepelni sok ember előtt, annak nem csak a lámpalázat kell bírnia, s mivel friss hús, szeretném egyből a lehető legmélyebb vízbe dobni. Majd után finomkodhatunk. - Parancsolj! - intettem nagyvonalúan, hogy kezdheti a produkciót, amikor csak tetszik. - Zenét kérsz, vagy hoztál magaddal? - kérdeztem még, mielőtt leültem volna az egyik találomra választott asztalhoz féloldalasan. Nem csak a lányt akartam szemmel tartani a "felvételi" közben.
A bukósisakot természetesen kiszúrtam, nem szerettem kifejezetten a motorokat, valahogy féltem tőlük, mármint, elég könnyű nagyon megsérülni rajtuk, én meg mindent kerültem, már ha tudtam, ami veszélyes lenne a lábaimra. Alanist és a járgányát többnyire persze lehetetlen volt, szóval azt elviseltem, de azért igyekeztem az alkalmakat a minimálisra szorítani. Duncan Corvin, azt hiszem, otthon említették a nevét, amikor szóba került ez a hely, azt nem tudom, hogy végül az ottani balettintézetből telefonáltak-e az érdekemben, de lehetséges, hogy még jobban is örülnék, ha elfelejtődött volna a dolog. Szeretem önerőből elérni, amit épp elterveztem, elvégre, az tesz minket erősebbé, olykor a kudarcok is. Nem szeretem őket, de szükségesek, jellemépítőek lehetnek. Annak nem örültem, hogy ő itt a góré, mármint… tök fiatalnak tűnik, hogy vezethet egy ilyen helyet? Ezt persze sosem fogom megkérdezni, nem vagyok ennyire tiszteletlen. Lenyűgözni… nos, rendben, a kérdés már csak az, hogy mennyire ültethető át az én tehetségem az itteni műsorrendbe, mert nem olvastam olyat, hogy szerepelne balett. Természetesen mennek a modern táncok is, gyakorlatilag bármi, de mégis csak a balett vagyok én, ez kétségtelen, még az egyszerű, hétköznapi mozdulataimban is ott lapul a finom, letisztult elegancia, tizenkét évem volt rá, nem csoda hát, hogy már a részemmé vált. - Azon leszek. Megengedem magamnak a bájos, megszokott mosolyomat, sokan mondták már, hogy mikor mosolygom, egyszerűen jobb kedvük lesz, de most nem ezért csináltam, egyszerűen csak jött. Nem szoktam gátat szabni lelkem vágyott megnyilvánulásainak, az olyannyira nem én lennék. A takarítókat észrevettem a szemem sarkából, mint ahogy a pultnál folyó munkát is kiszúrtam, de egy pillanatig sem zavartak, már a melegítés közben sem, nagyon rég mozgok színpadon is, megszoktam. Mindig, minden lépésemet, mozdulataimat kritikus szemek figyelték, olyanoké, akik értenek a tánc ezen műfajához, nem olyanoktól fogok berezelni, akiknek ez nem több, mint szemnek jóleső látvány. Ohh, a zene. - Hoztam, persze. Némileg megdorgálom magam, amiért ez kimaradt, de mentségemre legyen mondva, életemben nem voltam még meghallgatáson. Ha volt lépcső, ott mentem le, ha nem, hát leültem a szélére, és onnan ereszkedtem le, hogy elővegyek a táskámból egy cd-t, és átnyújtsam. Gondoltam, a Diótörő egyik betétje meg fog felelni ide, ám ha nem, akkor majd megmondja ő, mire táncoljak, megoldom, ha szükséges, rögtönözök, nem fogok tőle kétségbeesni. Persze, ha másnak kellett adni, úgy az az illető kapta meg, én pedig visszamentem a színpadra, és felvettem a kezdőállást. Egy leheletnyi izgalom még volt bennem, de teljesen szertefoszlott, mikor felcsendültek az első dallamok. Újabban erre a szerepre próbáltam, de odáig nem jutottam, hogy közönség előtt eltáncoljam, mert el kellett jönnöm otthonról. Természetesen kellemetlenül érint a dolog, ám ezzel most nem foglalkozom, csak minden tudásom, szenvedélyem, finomságom, a lelkem magát beleadom a pillanatokba. Nem hibázom, nem szoktam, ilyenkor már nem, kellően letisztultak a mozdulataim, a közönség csak tovább doppingol, szeretem megmutatni magam, máshol, más körülmények között nem, de a balett az egész más, az életem, az álmom, a szerelmem, egyszerűen a mindenem, és ez látszik is, szokták mondani, remélem, most sincs ebben hiba. Arra azért nem vetemedek, hogy a majd három perces produkcióm után meghajoljak, egyszerűen kitartom pár pillanatig még az utolsó állást, majd leengedem a kezem, és állásba helyezkedem, mintegy ily módon várva az ítéletet.
Sose értettem azokat az embereket, akik csak úgy spontán, minden gond nélkül és szívből rá tudtak mosolyogni vadidegenekre. Jó érzés volt egyébként, de akkor se értettem. A magam részéről a mosolygást mindenesetre hanyagoltam, inkább arra figyeltem az ő esetében is, hogy mire miképp reagál. Nem látszott, hogy különösebben feszélyezné a közönség, szóval vagy természetéből adódóan nem szívbajos, vagy van már színpadi tapasztalata. Ilyen fiatalon ez utóbbi mindenképp elismerendő. Egyébiránt nem faggattam ki Sebastiant arról, mennyit és mit tudott meg, hallott a lányról. Sose érdekelt a körítés, a produkció a lényeg és a nézők reakciói. Ezért is helyezkedtem úgy, hogy az előadást, valamint a többieket is szemmel tarthassam. Bájos volt egyébként, még gyermekien ártatlan kisugárzással, a mozdulatai viszont már másról is árulkodtak. Tudatosságról, stílusról... Még nem kiforrott, de már sejthető a végeredmény, viszont ebben a köztes állapotban sem éreztem felőle suta feszélyezettséget. Anyám, tíz év, és Anne is itt fog tartani! Biccentettem arra, hogy hozott zenét, amit miután előkutatott, Seb gyorsan átvett és amint a lány jelzett, indította is a felvételt. A választásra enyhén elkerekedett a szemem, és magamban megkérdőjeleztem, hogy biztosan tudja, hova jelentkezett. Hogy finoman fogalmazzak, ha már ilyen finoman táncol: ég és föld a stílus, amit az orfeum és amit ő képvisel. Ennek ellenére nem állítottam le, ő ezzel jelentkezett, én pedig megvárom a produkció végét. A civil munkában kifejezetten jófej tudok lenni, legalábbis alkalmazott felől még nem igazán érkezett panasz. Szemtől szemben mondjuk szerintem nem is szólnának, de vissza se hallottam még igazán semmit. Tömeges felmondás se volt, sztrájkkal se kellett még kakaskodnom, szóval... asszem jól elvagyunk. És ha már a jól elvagyunknál tartunk. Éles szemmel pásztáztam a többieket, ők se ehhez voltak szokva, mégis: a pultnál abbamaradt a pakolódást, a takarítók is már csak tettették, hogy söprögetnek - az egyik nyíltan megállt és a partvis végére támaszkodott állával. Sebastian konkrétan csüngött minden mozdulaton, az arcán pedig elvarázsolt mosoly terült szét. Hát ez kész... Karbafont kézzel ültem végig az egész kis előadást, aminek a végén ugyan szerényen elmaradt a meghajlás, a többiek mégis tapsoltak. Nagyot sóhajtottam. - A por felnyalja magát a pia pedig magától kerül a polcokra az önelrakó poharakkal együtt, ugye? - kérdeztem feléjük se pillantva kissé nyersen, tudatva velük, hogy dolog van. Észbe kaptak és folytatták a munkát, de egy-egy elismerő dörmögést még lehetett hallani. - Tudod, hogy miféle hely ez, Sienna? - álltam fel és úgy kezdtem mászkálni az asztalok között a lányt kémlelve, mint a prédáját leső ragadozó. - Olyan hely, ahol frivol műsort adnak lenge ruhás ledér nők és szemérmetlenül taperoló férfiak. Pajzán és pimasz mindegyik, durván szólva: közönséges olykor. Jazzre és bluesra, a '20-as évek mintájára. - Megálltam az egyik asztalnál és a legközelebb eső szék háttámlájára támaszkodtam. - Te mindennek az ellenkezőjét hoztad. És mégis volt benne valami csendes megnyugvás, valami el- és megragadó. Ezzel együtt pedig mintha egy elegáns mozdulattal képen törölte volna az egész Goldent. - Kell a jogi képviselőd aláírása, engedélye, személyi és gondolom suliba jársz még, szóval egy órarendet is kérek. - Sebastian már rikkantotta is mögöttem, hogy hozza a szerződést. - És azt hiszem jó lesz, ha vigyázol magadra, mert akadt egy infantilis rajongód - sóhajtottam, mire pára kuncogtak. - Csüccs le! - húztam ki neki egy széket, hogy ha eddig nem jött volna le, akkor tegye meg, mert még azért akad pár kérdésem. - Mik az elképzeléseid? Tuti volt neki is, ha már jelentkezett ide, amiről első kézből akartam értesülni. Kezdett bennem körvonalazódni, hogy miképp illene bele a GoldenWolf profiljába, de előbb őt akartam hallani a közeljövőről alkotott képéről.
Jesszus, azok a karbafont kezek nem utalnak túl sok jóra, de kivárom a végét, nem temetem előre a dolgot, próbálok optimistán állni a kérdéshez. Nem számítottam tapsra, de ha már kaptam, úgy egy pukedlit megengedtem magamnak feléjük, és egy mosolyt is eleresztettem. Ha a főnököt nem is, de legalább az alkalmazottait némileg elvarázsoltam. Az a sóhaj sem jelent túl sok jót, bár egyelőre a személyzet kapja meg a magáét, én pedig néma bocsánatomat rebegem feléjük, egyáltalán nem szerettem volna, ha miattam kapnak dorgálást. - Tudom. Feleltem magabiztosan, és valóban így volt, de nem várta meg, hogy én fejtsem ki, megtette ő. Talán jobb is, mert én sokkalta homályosabban fogalmaztam volna, ami elárulhatná, hogy talán túlságosan finom lelkű vagyok én ide. Ettől még akartam, tapasztalatnak tökéletes lesz, és több mindent meg kell tapasztalni, hogy végül eljussunk valódi önmagunkhoz, nemde? A felnőtté válás küszöbén kísérletezgethetnék más helyen is, valahol, ami közelebb áll hozzám, de akkor hol maradna a kihívás? Márpedig az hajt előre, nem a biztonsági játék. Ilyen téren merész voltam, egészen másként viselkedtem a magánéletemben, de az most nem tartozott ide. - Nézze, én az életem nagy részét tütüben és harisnyában töltöttem, a lenge ruha aligha lehet probléma. Állapítom meg először, mikor van esélyem megszólalni, nem tegezem le, hisz lehetséges, hogy a főnököm lesz, nem hiszem, hogy megengedhetném magamnak. A taperolás már egészen más kérdés, azt lehet, nem tűrném jól, de a balettban is van olyan, hogy tánc közben muszáj olyan helyre nyúlnunk, ahova egyébként nem tennénk. Nem zavar, tánc közben tulajdonképpen semmi, azon kívül azonban kétségkívül nem lennék más, mint egy tapasztalatlan kislány, aki megriad a közeledéstől. Nem tudom, néha úgy érzem, hogy ilyen téren nem akarja még felütni a fejét a bennem élő nő. Néha persze cicázom a pasikkal, de inkább csak azért, hogy Alanis ne akarjon nekem randi partnereket felhajtani, rémes lenne. - Talán erre szokták mondani, hogy a változatosság gyönyörködtet. Egyébként, megy nekem minden más modern tánc is, csak ebben vagyok a legjobb. Fűztem még hozzá mosolyogva, nem éreztem úgy, hogy csupán az elmondottak miatt nem lenne itt helyem, a végső szó azonban egyértelműen az övé lesz, nekem onnantól kezdve, hogy azt mondja, felejtsük el, nem lesz több szavam, nem fogok senkit győzködni arról, hogy talán érdemes lenne némi új színt csempészni a műsorba. - Máris adom. Másztam le ismét a színpadról, majd mindent elővettem a táskámból, már a telefonba is mondták, hogy ezekre szükség lehet, én pedig kellőképpen alapos vagyok ahhoz, hogy ne felejtsek otthon semmit, nem tartoztam a szeles kislányok kategóriájába, koromhoz képest talán meglepően fegyelmezett voltam, nem egy viháncoló kiskamasz. Nem is volnék képes olyasmire most, hogy anya börtönben van. Mindent letettem elé, még az órarendemet is, amiben persze szerepelnek a balett óráim is, minden nap iskola után másfél óra, de bőven sok idő eltelik azután, hogy végeztem, addig, míg nem nyit a mulató. Lenne időm pihenni is, tudom, kiszámoltam mindent, egyébként, megszoktam, hogy nem alszom sokat, 5-6 óra már bőven jó, időpazarlásnak tartom egyébként is. - Jó… bár nem tudom, mi baj a lelkesedével, még akár hízelgőnek is mondhatnám. Pillantottam a kurjantó után, de nem volt ebben semmi illetlen, talán csak szerettem volna tudni, kiről is beszélünk, ám hamar vissztért a tekintetem Duncanre, és le is ültem, amikor mondta. Nyugodtan az ölembe helyeztem a kezeimet, és várakoztam, semmi pótcselekvés, csak figyeltem, majd a kérdésére elgondolkodtam. - Gondolom, itt leginkább arról van szó, miként tegyük elérhetővé a nőt úgy, hogy tulajdonképpen nem az, de a közönség higgye csak azt, még a… fogdosással körítve is. Valóban úgy gondolja, hogy nem illik ide olyasvalaki, aki mindezt megfejeli azzal, hogy ő úgymond elérhetetlen? Nem lenne ettől az egész, kicsit… hm, frissebb? Figyelemfelkeltőbb? Egyedibb? Igyekeztem finoman fogalmazni, gőzöm sincs arról, miként kell egy ilyen helyet vezetni, de őszintén, szerintem sehol sem árt valami, ami kicsit más, amivel talán szélesebb rétegeket is el lehetne érni. Remélem, nem mondtam butaságot…
Komoly késztetést éreztem a tütü és a harisnya említésekor egy jóízű mosolyra. Lányos apuka vagyok, és ez most vészesen kezd kijön rajtam azt hiszem, szóval nem árt odafigyelni. Egy biccentéssel lerendeztem az egészet, majd hallgattam a változatossággal kapcsolatos mondandóját és a modern táncokban való jártasságát. Szintén jól jöhet mindez még. Nem fecseg fölöslegesen, ha kérdezem válaszol, nem szemtelenkedik és nincs eltelve magától. Ez tetszik. Az ilyenekkel lehet a legkönnyebben együtt dolgozni, főleg azért, mert az elején nem kell azzal foglalkoznom, hogy kicsit letörjem a szarvát meg a fene nagy beképzeltségét. De nála ezzel nem lesz munka, ahogy elnéztem és nem azért, mert éppenhogy önbizalom hiányos lenne. Lejött a színpadról és kézhez kaptam a kért papírokat is, míg Seb elvágtatott a szerződésért. Míg ő beszélt én ezek tanulmányoztam, a lelkesedésről alkotott véleményére pedig elhúztam a szám. Nem volt se vidám, se gúnyos, csak egy üres gesztus. Megkímélt a ficánkolástól, izgés-mozgástól, tök nyugodtan elült a seggén, amit a kora mellett őszintén szólva nem igazán néztem néztem volna ki belőle. Balett minden nap, suli után, másfél órán át. Tényleg komolyan veszi és gondolja. Amint belefog a feleletbe, leteszem az órarendet és a szemébe nézek, tekintetem kissé szúrós, kutató, éberen figyelő. Nagyon óvatosan fogalmaz és ettől megint mosolyoghatnékom támad. Mi a fene van velem? - Dehogynem - dőltem előrébb és az asztalra könyököltem. - Te leszel az ellenpont, a mi kis üdvöskénk... Megvetted őket kilóra, ahogy elnéztem - intettem a többiek felé -, és ez az, ami számít itt. Ki fogsz tűnni és pont ez lesz benned a "fegyvertény". Elegánsan mozogsz, a mozdulataidban van erő, benned pedig olyan kisugárzás, ami ide kell... - elhallattam, egy pillanat alatt fogtam be, amint leesett, hogy lassan agyondicsérem. Hanem vigyázok, Seb szintjére jutok. - Azt hiszem, egyértelmű az ítéletem - ingattam a fejem és megint elővettem az órarendjét, majd kicsit megköszörültem a torkom. - Minden esetre azt szeretném, ha megmaradnál kuriózumnak, így pedig jól fog jönni az is, hogy a modern táncokban is jártas vagy. Ami pedig a beosztásodat illeti... suli mellett ezt te hogyan gondoltad? Meg a szüleid. Anne mellett megtanultam, hogy biza a tanulmányokra is oda kell figyelni. Én még könnyű helyzetben voltam a kicsi lány magántanulósága miatt, de Sienna esete húzósabbnak tűnt. Lehet, hogy hihetetlen, de azt nem akartam, hogy az esti meló miatt szívjon az iskolában. Az egy idő után a színpadi teljesítményén is meglátszódna, nekem pedig kiegyensúlyozott táncosok kellettek. Lehet velem beszélni ilyen téren, ránézésre én azt mondtam volna, hogy heti két alkalom: péntek és szombat este, de ezt előre nem lőttem le, az ő verziójára voltam kíváncsi.
Az a szúrós tekintet éppenséggel ijesztő is lehetne, ha ilyen téren nem lennék kellőképpen tisztában önmagammal. Nem véletlen az sem, hogy olykor kaptam már hideget-meleget a fejemre egy-egy fellépés után. A féltékenység sokszor hajlamos berágni magát az ember lelkébe, és a legalattomosabb pillanatban csap le. Szerencsére Alanis mindig megvéd, még ha durvábban is, mint kellene. Elmosolyodtam, és egy pillanatra feléledt benne a gyermeki csíntalanság, és lemásoltam a mozdulatait. Ne legyek már olyan kiszámíthatóan egyszerű… persze nem szemtelenkedni akarok vele, én ennél sokkal jámborabb lélek vagyok, anyának sem szóltam vissza soha, egyszerűen nem jön a számra. Ettől függetlenül vagyok annyira öntudatos, hogy ne tegyek olyat, amit nem akarok. Mindenesetre most vele szemben könyököltem, hatalmas barna szemeimmel bájosan pillogva, miközben államat a könyöklő karom kézfejein nyugtattam. Még az ajkaimat is beharaptam, nem volt szándékosan figyelemfelkeltő mozdulat, inkább ösztönösen huncut, amilyen talán mindig is voltam. Ahogy hallgatom, egyre szélesebb, ábrándosabb lesz a mosolyom, már látom magam előtt, a berendezett színpadot, az először értetlenül maguk elé meredő, majd letaglózott közönséget, akik tapsviharban törnek ki, hisz előbb-utóbb mindenkit magával ragad ez a műfaj. Tiszta sor, hogy egy egész balettelőadást nem ül végig mindenki, de egy-egy apró betét egészen más tészta. Kicsit elpirulok a sok kedves szóra, úgy tűnik, hogy neki sincs ellenére, hogy itt dolgozzam, bármennyire is lógjak ki a sorból. A kisugárzásos dolgot mondjuk annyira nem tudom összerakni, hiszen nem mondhatni, hogy lenne bennem olyan… hogy is mondják? Szexuális kisugárzás? Hát olyanom tuti nincs, vagy nem tudok róla. Bár, akkor talán csak még hihetőbb lesz ez az egész megszerezhetetlenség, nemde? - Úristen, hát ez fantasztikus, köszönöm. Csillantak fel a lélektükreim, és legszívesebben körbevigyorogtam volna a fejem. Annyira tipikusan én voltam, hisz nem tudhatom, milyen lesz nekem itt, de szeretem a derűsebbik oldaláról megfogni a dolgokat, épp elég komorság van az életemben amúgy is. - Nos, én úgy gondoltam, hogy nem jönnék mindennap, de szerintem a péntek és a szombat az lehetne állandó minden héten, a több meg mondjuk attól függne, hogy mikor mennyit kell tanulnom. Egyébként, emiatt nem kell aggódni, gyorsan tanulok, jól megy a suli, nem lesz gond. Részemről ez nem csupán üres ígéret, valóban így lesz, ha valamit akarok, azt nagyon akarom, és megteszek érte mindent. Eddig is a balettről és a táncról szólt az életem, az, hogy eztán olykor be kell jönnöm ide is próbálni, meg pénzt is kereshetek vele, igazán nem ügy, sőt. A pénzre szükségem van, nem szeretném, hogy Charlotte néni fizessen utánam mindent. - Szóval, nyilván nem tudom teljes állásban vállalni, de fél állásban minden további nélkül menne. Jutottam el végül erre a pontra, a szüleim említésére pedig szomorkás sóhaj szökött ki ajkaimból, és dőltem hátra ismét, hogy mellkasom előtt fonjam össze karjaimat. Elég egyértelmű volt a testbeszédem, de ettől függetlenül röviden kifejtettem a dolgot. - Az apámat nem ismerem, nem is tud rólam, anya börtönben van, úgyhogy nem igazán folyhatnak bele ebbe a kérdésbe. A nénikém a kapcsolattartó az esetemben, itt van a száma. Nyújtottam át egy névjegykártyát még. - Ő meg rám bízta a dolgot, azt hiszem, kellőképpen felelősségteljesnek ítélt. Azt inkább nem említem meg, hogy jó eséllyel fényévekkel felelősségteljesebb vagyok, mint Charlotte néni.
Ránézek. És érzem, hogy a szám sarka görbülésnek indul, a szemem enyhén hunyorgósba vált, hogy a végére egy őszinte mosoly kerekedjen ki. Ó bazmeg, édes ez a lány! Azt hiszem, ebbe jobb lesz minél előbb beletörődnöm és valamiféle pajzsot növesztenem ellene, mert ez hosszútávon nem fog jót tenni se a renomémnak se a szurtos lelkivilágomnak. Van benne valami... nem tudom még, hogy mi, de kicsit olyan érzés, mint amikor Anne-nel összeszoktam még a kezdet kezdetén. Határozottan kellemesen érzem magam és lassan erőfeszítésembe került blazírt arcot vágni, zordnak, kimértnek maradni. Nekem pedig ez baj, mert azt vészharangozza, hogy meg fogom kedvelni előbb-utóbb, akit pedig megkedvelek, azzal később csak a baj van. Úgy értem oda-vissza. Ez viszont elvetette bennem a gondolatot, hogy lehet, megint meg kéne próbálom, milyen most Anne közelében. Hiányzott a kicsi lány, s habár tudtam, hogy jó mancsokban van, mégis... nekem volt rá szükségem. Gyerek még mélyen, lélekben Sienna, vagy legalábbis van még benne bőven, és ez egy kicsit sem zavart. Ijesztő, de tök könnyen elérte, hogy az ébredés utáni kis zsörtölődős, ingerültebb kedvem teljesen eltűnjön, nyugodt voltam, nem akartam mindenáron kötekedni. Úgy látszik az emberi lányok - a kicsik, fiatalok - jó hatással vannak rám, már ha nekem ezt szabad annak hívnom. Lelkesedésére és örömére megint halványa elmosolyodtam. Nem volt feltűnő, legalábbis nem akartam, hogy az legyen, de amilyen gyakran én ezt megeresztem, saját érzésem szerint kilométerekről ki lehetett szúrni. El fogja bűvölni a többieket, ebben szinte biztos voltam. Ha nálam ennyi idő alatt ezt érte el, akkor a leendő kollégáinak egyike sem lehet kihívás ilyen téren. - Én is erre gondoltam - bólintottam az elképzeléseire. - Plusz estéket pedig beiktathatsz az ünnepnapok előtt akár a pult mögött is. Nincs megkötve a táncosainknak, hogy csak a színpadon lehetnek. Ja igen, olyan előfordulhat pont emiatt, hogy kieső pincér helyére be kell ugrani, az ilyesmi mennyire érdekel? Nem fogom ráerőltetni. Egyfelől: tényleg szem előtt tartom, hogy sulis; másfelől: ha mindenkit kényszerítenék, senki nem dolgozna nekem. A tanulásra és a tanulmányaira bólintottam. Nem éreztem, hogy hazudna, plusz ez az ő élete, az ő felelőssége, neki kell ismernie és szem előtt tartania a saját fontossági sorrendjét. - Kösz - veszem át a telefonszámot és azért vetek rá egy pillantást, majd vissza a lányra... Na nem, nem vagyok én hányatott sorsú kislányok védőszentje, kivéve, ha én okoztam a hányatott sorsot. - Oké - biccentettem az önállóságát illetően, mert ez azért már az volt. Jogilag kötött, nem gondolkodásban és érettségben. - Tizennyolc éves létedre elég zűrös vagy, már hátteret tekintve - pontosítottam, bár én egy szót se szóljak, amikor az ő korában már túl voltam egy apagyilkosságon. Más idők voltak és végtére is az én felfogásom szerint talán még szerencsés is, amiért gőze nincs az apjáról. Lehet egy tivornyás seggfej lett, aki kiskorúak megrontásán fáradozik késő esténként a kihalt játszótéren, meg spermafröccsentő szekta tagja. - Vannak nehéz eseteink, férj elől szökött táncos, szülőktől menekült nagykorú pultos... szóval: üdv nálunk. Éppen ezért ha valami gáz valamelyik fronton, akkor szólj, nem mondom, hogy instant védő kotlósszárnyak alá kerülsz, de... - vállat vontam. - Szólj. Meg akkor is, ha nem tudsz jönni, lesérülsz, szabadságoltatni akarod magad satöbbi. Kösz, Seb! - vettem át az épp befutó hímtől a papirost. - Próbák délutánonként vannak, szerintem a koreográfusunkkal össze tudod egyeztetni a balettóráidat, és itt lent kell aláírnod, azt pedig csatoljuk - vettem magamhoz az anyja engedélyét Sienna munkavállalását illetően. - Nyugodtan olvasd el, egyébként rugalmasan kezeljük. Igazából ha nem akarnám mindenáron legálisan működtetni a helyet, egy semmi kis megállapodással is beérném, csakhogy aki törvényes keretek közt akar bármit is intézni, annak sokkal több fejfájás jut.
Mosolyog, te jó ég, nem hittem volna, hogy eljutunk ide, olyan komornak tűnt végig. Ezek szerint mégsem teljesen az, az persze nem jut eszembe, hogy én hoztam ezt ki belőle, ennyire nem vagyok elszállva magamtól. Csak mosolygok tovább, mintha kötelező lenne, és örülök, hogy ő is ezt teszi, így azért jóval kényelmesebb a dolog, legalábbis nekem biztosan. Tényleg gyerek vagyok még félig, nem sietnék felnőni sem, de sajnos a körülményeim nem engedik, hogy megmaradhassak a viszonylag gondtalan kamasznak. Charles halála óta az életem már közel sem olyan jó, de erre erőteljesen rányomta a bélyegét végig anya állapota, aki azóta nem hajlandó magához térni, biztos azért csinált akkora butaságot is, hogy belekeveredett a kábítószer kereskedelembe. Ha tudtam volna, isten bizony inkább abbahagyom a balettet. Nekem igazából fogalmam sincs róla, mennyire elragadó tudok lenni, én csak, vagyok, aki vagyok, és szeretem, hogy általában mosolyognak a környezetemben, vagy ha sikerül valakit felvidítanom, de én ezt tök normálisnak tartom. Tudom, hogy nem mindenki áll így a dolgokhoz, de azok vessenek magukra. - Én szívesen megcsinálnám, de annyira nem értek hozzá. Néha besegítettem anyának, ő pincérnő volt, de nem biztos, hogy egyedül is menne, szóval némi fejtágításra mindenképp szorulnék. Jelentem ki, nem, nekem nem büdös a munka semmilyen értelemben, szívesen szerzek tapasztalatot ilyen téren is, elvégre, ki tudja, mi történhetne, ami miatt esetleg nem folytathatnám a táncot. Nem szeretném átélni, és bízom benne, hogy nem is kell majd soha, de mindenkinek szüksége van egy biztonsági hálóra. Azt nem tudom, hogy ünnepnapokon van-e itt műsor, de az már most biztos, hogy bármikor szívesen bejövök, csak ne kelljen majd arra gondolnom, hogy anya nincs velem. - Nekem mondja? Sajnos így alakult, nem sok beleszólásom volt a dolgokba. Lehet, hogy anya ügyét megakadályozhattam volna, de eszembe sem jutott, hogy ilyesmire vetemedne, szép is volna, ha az ember lánya azt feltételezné az anyjáról, hogy képes drogot árulni, hogy el tudja tartani, meg fizetni a balett intézetet. Mindenesetre a jó kedvem elvándorolt, mert ez a téma csöppet sem lelkesít, de az vesse rám az első követ, akit ez meglep. - Rendben, mindenképpen szólok majd. Bólintok, eszembe nem jutna úgy nem bejönni, hogy egy mukkot sem szólok róla. Ki csinál olyat? Az ne csodálkozzon, ha mondjuk kirúgják. Ismét csak helyeselni tudok a fejemmel, vettem a próba dolgot is, remélhetőleg meg tudom majd oldani, két próba naponta elég húzós lenne, de valahogy majd megoldom, végül is, ha előadásra készültünk, eddig is sokkal többet próbáltunk, nem volt épp lélekemelő hajnali hattól fél nyolcig iskola előtt táncolni. Sokkal jobb suli után sem lehet intenzíven 3-4 órát ezzel tölteni, de ez legyen a legnagyobb problémám, legalább addig is lefoglalom a gondolataimat. A papírt elveszem, és ahogy mondta, nyugodtan el is olvasom, láthatólag tényleg arra koncentrálok, bár nőből vagyok, de ha addig szólna hozzám bárki, most nem hallom meg. Nem szabad mindent aláírni gondolkodás nélkül, amit az ember orra alá tolnak, szóval alaposan átrágom, majd ha végeztem, már nyújtom is át neki. - Meg is van. Mikor kezdek? Kérdezem lelkesen, ami tán fura egy ilyen lány szájából egy ilyen helyen, de őszintén, én alig várom. Remélem, nem kell majd csalatkoznom a feltevéseimben, és tényleg be fog jönni a közönségnek a kis színesítés általam.
- Mindig ketten vannak a pult mögött, emellett mély vízbe csak a nagyszájúakat szoktam dobni - nyugtattam meg, de hogy biztos vegye, ezen kategóriának nem tagja, még hozzátettem: - Te nem tűnsz annak. Persze menet közben kiderülhet, hogy tévedek, és csak nagyon ügyesen játssza most a szende-bájost, de akkor majd gondoskodok róla. Azt minden esetre díjazom, hogy nem zárkózik el a dologtól és jelenti ki kényeskedve, hogy ő márpedig csak táncolni fog - az ilyen nagy kijelentgetésektől (mint például, hogy "én csak Castortól vagyok hajlandó parancsot elfogadni mezei falkatag létemre") amúgy is feláll a szőr a hátamon. - Üdv a kegyetlen életben - ingattam a fejem, kicsit talán túlságosan is sokat látotthoz illő mozdulattal, többel viszont nem tetéztem. Anne esetében is azt vallom, hogy amíg valaki megteheti, hogy gyerek maradhat, addig maradjon, úgyis kap majd olyan pofonokat az élettől, amik miatt pikk-pakk fel kell nőnie. A gyerekkor hiánya pedig kurva szar ügy, minden irónia vagy gúny nélkül. Az előrejelzést lebeszéltük, a próbák mennyiségénél viszont láttam rajta, hogy kicsit mintha... megszeppent volna? - Nem muszáj mindegyiken részt venned vagy végig maradnod, ha kevesebb itteni gyakorlással is menni fog az előadás. Addig minden ilyen dolog rátok van bízva, amíg nincs minőségromlás, olyankor viszont már én is beleugatok. - Megint komor lettem, bár annyira talán nem, mint az elején, inkább nyomatékosítottam, semmint fenyegettem. Nekem könnyebbség, ha nem kell olyannal foglalkoznom, amihez egyébként nem értek - tánc -, nekik úgyszintén, mert ki szeret úgy dolgozni, hogy attól kell minden percben fosnia, mikor mordul rá a főnöke. A koreográfussal megvan a műsoregyeztetés, melyikben kik szerepelnek, pár próbát is meglesek olykor - főpróbát mindenképp -, aztán mehet a menet. Vártam, hogy elolvassa a szerződést, okos lány, vaktában semmit nem is szabad aláírni. Nem is sürgettem, hátradőltem a székben, néha vetettem pár lusta pillantást a pult felé, vagy arra, hogy hol tartanak a takarítók, s csak akkor néztem vissza Siennára, amikor megszólalt. Felvontam a szemöldököm, bár fölösleges volt ezzel jeleznem, hogy kérdezzen, ennyire szerencsére nem félős. - Most hétvégén - feleltem blazírt arccal. A most hétvége egyébként három nappal későbbet jelentett, így folytattam, mielőtt szívszélütést kap itt nekem. Voltak már itt csúnya esetek, nem akarom közéjük sorolni egy kiskorú szívrohamát is. - Lesd meg a műsort, azon már nem lesz változtatás hétvégéig, ha gondolod, és lesz hely, valamint fel is tudsz készülni addig, nincs akadálya, hogy egyből a színpadon nyiss. Ha nem jön össze, az se gáz, viszont ebben az esetben várlak pult mögé vagy felszolgálni, szokd a közeget, plusz így némi gyakorlatod is lesz a színpadon kívülre. Fellépő ruhát egyelőre magadnak kell hozni, ha fellépsz, de beszélni fogok a göncösünkkel és ha minden jól megy, jövő hétvégére ez is el lesz intézve. Mi van még... Ja, felszolgálás sötétkék vagy fekete szerelésben, ha nincs, nem gond, az öltözőben van egy rakás, több méretben, és amennyiben Sebastien nem henyélt, a kint lévők frissen mosottak mindig. Ki fog száradni a szám ennyi pofázástól, de jobb szeretek előre felvázolni, mint utólag magyarázkodni. - Más egyéb kérdés, óhaj-sóhaj? Ha nem volt, úgy Seb gondjaira bíztam, hogy vezesse körbe egyszer, bár elsőre aligha fog megjegyezni mindent, ártani viszont aligha árthat a dolog. A magam részéről elbúcsúztam tőle a hétvégi viszontlátás tudatában. Azt pedig elfelejtettem az orrára kötni, hogy kivételes alkalmak egyikeként, amennyiben nem jönne össze a műsor megtanulása ez alatt a pár nap alatt, úgy mellém lesz beosztva a pult mögé. Jah, azt se említettem, hogy én is be szoktam ugrani. Hiány vagy kis unatkozás esetén előfordulnak ilyen cameók részemről, de majd megtanulja.
//Amennyiben nincs más, úgy köszöntem szépen a játékot! *_* És egyeztessük a következőt! //
- Nem is vagyok az. Mosolyodom el, mert hát, tényleg így van, nem is nagyon szoktam kikelni magamból, nem is tudom, hogy minek kellene ahhoz történni. Velem nem igazán lehet szócsatákat vívni, megmondom a véleményem normálisan, higgadtan, aztán vagy felfogja a másik, vagy hagyom főni a saját levében. Tényleg nem szeretem a vitákat, úgyis mindig alulmaradnék, mert… túlságosan kedves vagyok, és végül inkább bedobom a törülközőt, minthogy harag legyen. Csak egy apró, alig észrevehető szájrándulással konstatáltam a szavait. Abszolút nem örülök neki, hogy így alakult, hogy anya börtönben van, nekem pedig nincs rokonom L.A.-ben, ha Charles még élne, tán nála maradhattam volna, de hát… szegény már a másvilágon tengődik. - Szerintem csak eleinte lesz nehéz, amíg megtanulom a koreográfiákat, utána remélhetőleg már kevesebb is elegendő lesz. Nem is akarok belegondolni, hogy a szokásosnál is kevesebbet fogok aludni egy ideig, de igazából, annyira nem riaszt meg a dolog, nekem a tánc az életem, semmi másom nincs, ha ebben elbukok, el is áshatom magam. A most hétvégére azért megengedtem magamnak néhány megilletődött pislantást, valószínűleg ezt buktam, de különösképpen nem zavart a dolog, mert hát attól nem tartottam, hogy egyéb feladatot nem kapok majd. - Rendben, itt szoktak lenni a próbák? Nagyon szívesen megnézem, és ma még időm is van rá, a suli csak jövő héten kezdődik, még az sem lehetetlen, hogy sikerüljön addig megtanulnom a koreográfiát, de nem fogom azt mondani, hogy menni fog, mert ha mégsem, akkor csúnyán beégek. Az nagyban függ a műsortól is, ha nagyon bonyolult, akkor esélyem sincs, egy egyszerűbb még menne, de inkább hagyom lógva a kérdést, nyugtával dicsérem majd a napot. - Megjegyeztem mindent, azt hiszem. Bólintottam, és újra elmosolyodtam, vajon gyakran beszél ennyit egyhuzamban? Nekem ennél azért jóval mogorvábbnak tűnt elsőre, aztán elmosolyodott, most meg dől belőle a szó, jó, oké, tudom, hogy munkaügyben. Meglehet, az élet más területein nem ilyen, mint ahogy én sem vagyok magabiztos sehol máshol. - Szerintem egyelőre nincsen! Köszönöm szépen a lehetőséget! Aztán már mentem is ezzel a Sebastiannal, közben nem voltam rest mindenféléről csacsogni neki, illetve kérdezgetni, leginkább arról, hogyan is mennek errefelé a dolgok, mert nagyon kíváncsi voltam. Ha találkoztunk valakivel, akkor mindenképpen bemutatkoztam, és megérdeklődtem a nevét, meg hogy mit a munkája itt, még a takarító személyzettől is, és abszolút nem néztem le senkit, nem volt a stílusom. Végül megnéztem a műsort, és elkönyveltem magamban, hogy hétvégén pultozni és pincérkedni fogok. Istenem, csak ne bánja túl sok pohár…
Miután az öltözőben a lányok megcsinálták a hajam és a sminkem bebiztosítom magam a tükör előtt állva, hogy most is bombázón nézek ki. A türkiz melltartón gyöngyök lógnak, csípőmet lágyan fogja körbe a szoknya mely bokáig eltakarja a lábaimat, kivéve a két oldali kivágást, és az oldalt lévő átlátszó, világos színű anyagot. A homlokdísz a fejemen most is megadja a keleti hangulatot, ahogy azt sötét hajam és sminkem is prezentálja. Itt az idő. A szokásos pillanat, a színpad szélén, a nézőknek rejtve állok. Már szinte teljesen elfelejtettem a meghívást, amit Egon irányába intéztem. A fények zölden és kéken világítják be a színpadot. Megszólal a zene, és én ekkor elvesztem lelki jelenlétem. Csípőm ringatva sétálok a színpad közepére, lassú mozdulatokkal tárom szét karjaim, hogy semmi se vonhassa el a tekintetet kecsesen mozgó derekamról. Széles csípőm úgy nyúlik, akár egy kígyóé, s a lassú ütemet, lassú kézmozdulatokkal kísérem. Oldalt állok a nézőtérnek és egy egzotikus pózzal dőlök hátra. Hajam lelóg szinte a padlóig, majd az ütem egy pillanatnyi kihagyás után felgyorsul. A töredék pillanatban eredeti pozíciómban kezdem rázni a csípőm, ringatom előre-hátra, jobbra-barra. Kis tért szelek át lépteimmel és vadító tekintetem azt a szenvedélyes tűzet tükrözi, amit a zene hoz ki belőlem, amivel táncolok. Ezzel a tekintettel nézek a nézőkre, mintha beléjük látnék, de leginkább csak a zenét hallom, és látni csak a koreográfiát látom. Mosolyom elbűvölő, felszabadító. A produkció öt percig tart, magába foglalva a gyors ütemet felváltó lassú tik-tala-takk-ot, amikor is látványosan bemutatom, miként mozgatom külön porcikáimat, és milyen izom rejlik a csípőrázás mögött. Az első tánc véget ér. Kifújom a levegőt, majd a show közben látatlan színpad szélére csempészett asztalkához megyek. Felveszek róla négy ujjcintányért és kezdődik az újabb tánc, azt már én kísérem az apró hangszerekkel. A harmadik táncot magam körül forgatott átlátszó kendővel adom elő. Mindennek a végén a jól eső taps viharában körbemegyek a színpadon és újra és újra meghajlok. Ilyenkor tudok igazán őszintén mosolyogni. De minden fellépés vége egy szomorú halála egy csodás pillanatnak. Lesétálva a színpadról az öltözőben rendbe hozom magam, felkötöm hosszú hajam lófarokba. Ekkor jut csak eszembe, vajon Mr. Whisky eljött-e? Nem töröm magam sokáig ezen a kérdésen. Ledöntök egy liter vizet, majd különböző rejtett folyosókon át megkerülöm a nézőteret és a pulthoz kerülök, ahol beszélgetek egy kicsit a csapossal és közben végigmérem a tömeget, természetesen egy jól-eső cigaretta kíséretében. Így felöltözve, smink nélkül, lófarokba fogott hajjal remélhetőleg nem ismer fel a falkatagokon kívül senki.
Egon időre ott volt, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik asztalnál, ahová ki is hozták a rendelését. A mai nap első whiskyje, és valószínűleg az utolsó is, mivel az árak itt nem egyszerű vérfarkasoknak vannak kitalálva, hanem kő gazdag sznoboknak, akik két kézzel szórják el egy átlagember havi keresetének megfelelő összegeket. Egészségükre, ha attól többnek érzik magukat, hogy drága helyen isszák meg ugyanazt, akkor ezzel inkább csak szegénységi bizonyítványukat mutogatják. Nem öltözött ki, de nem is a leghitványabb göncét vette fel, ezért elegánsnak éppenséggel nem lehetett mondani, de legalább beengedték, és ez már elég is volt neki. Pru fellépése hamarosan el is kezdődött. Pajzsát csak résnyire nyitotta ki, nem óhajtotta, hogy érzelmeit bárki felfoghassa. Tetszett neki, amit lát, a lány valóban tehetséges, de sajnos részegségében kiejtett zongorás tánccal nem lepte meg, pedig az lett volna ám az igazi finálé. Valószínűleg el is bírta volna, igaz lehet a hangszer ripityára törne a művelet közben, és az emberi vendégek is meglepődtek volna a táncos kiváló kondícióján, de azért Egon szívesen szemügyre venne egy ilyen előadást. A produkció végén Egon a tömeggel együtt tapsolt. Még csak meg sem kellett játszania magát, hiszen tényleg tetszett neki Pru mozgáskultúrája és könnyed stílusa. És mi tagadás, baromi jól is nézett ki. A tapsvihar után eltűnt a színpadról, Egon úgy gondolta, hogy vár még egy keveset aztán lehúzza a méregdrága italt és hazaindul, de kis idő után megpillantotta falkatárást, amint a pultossal beszél. Igazán hülyén venné ki magát, ha csak így lelépne, amikor láthatóan a lány lejött egy kis lazításra, és minden bizonnyal tudatában van a jelenlétének. Nem is sokat habozott, felkapta a pohár whiskyt, és saját maga is a pulthoz sétált. – Helló – köszöntötte Prut, majd a csapos felé is biccentett barátságosan. – Igazán lenyűgöző előadás volt – mondta őszintén, ha Pru felé fordult, és valamiféle reakciót mutatott, amiből Egon arra következtetett, hogy nincs a nemkívánatos személyek listáján. – Leszel még ma este a színpadon? – kérdezte érdeklődve, halvány mosollyal a képén. Elnézegette volna még a táncát, egy pár órán keresztül.
Kezdőlap
//
