- Ha így tenne, akkor egálban lennénk, mert én hagytam faképnél legutóbb, azóta pedig a háza tájára sem néztem – Pru ahhoz képest, hogy nem túl stabil kapcsolatokkal rendelkezik eléggé éli a párkapcsolati terapeutát. Sebaj. Egont nem igazán zavarta, meg egyébként sem valószínű, hogy azért mert valaki nem akar másokkal táncolni az elhagyná… jó, hát lehet Pru ilyen felszínes dolgok miatt képes ott hagyni bárkit is, de nem mindenki lehet egyforma. - Én meg az elsőn, miután végeztem a whiskymmel – elvigyorodva emelte meg az poharat, majd a maradékot leöntötte a torkán. – És már meg is van. A számlával ne törődj, a mostanit én állom – még ha Pru is rendelte ide pincért, Egon ígéretéhez híven visszahívja a lányt. – Remélem még összefutunk valamikor – minden bizonnyal, ha már amúgy úgy is közös a falkájuk.
- Ahogy óhajtod. - Ki vagyok én, hogy megakadályozzak valakit abban, hogy segítsen a pénztárcájának a diétában? Felállok, majd bólintok. - Akkor engedelmeddel, én megyek a cuccomért. Örültem a beszélgetésnek. - Mosolygok rá, és ezzel a mosollyal jelzem, hogy az elmúlt időt úgy érzem megérte a vele való társalgásra áldozni. - Akkor hát, minden jót! - Elsétálok és eltűnök egy személyzetis ajtó mögött, de az ajtóból még visszaintek egyet. Az öltözőben összeszedem a cuccomat, elköszönök mindenkitől, majd kilépek a munkahelyemről és elindulok haza.
- Én is igazán örültem – vigyorodott el, és felállt a székéről, ahogy az régen szokás volt, amikor egy hölgy távozott a társaságból. Fejével biccentett is aprót, miközben idült mosollyá szerényült vigyorgása. – Neked is – köszönt el tőle, aztán figyelte, hogy távozik és csak akkor ült vissza a helyére, amikor a nő már eltűnt a személyzeti ajtó mögött. Jól tette, hogy megvárta, mert Pru még visszaintett, amit igazán kár lett volna nem észrevenni, így Egon viszonozta a gesztust. Végül visszaült, nézte még egy darabig az előadást, aztán felkelt, és mivel a számlát már kiegyenlítette, a távozás mezejére lépett.
Nyugtalan vagyok, mióta Wasillából visszatértünk. Többet edzek, többet járok el az erdőre futni a kölykökkel vagy egyéb kísérővel, de megvallom, sokszor egyedül is. Ha rákérdeznének, bevallanám én, hisz úgyis kiderül előbb vagy utóbb az ilyesmi errefelé, Santoro tekintetét nem lehet megtéveszteni vele most, hogy elült a vihar, de amúgy nem reklámozom különösebben. Egyszerű és elemi, megmagyarázhatatlan belső késztetés űz ki a szabadba. Nem, nem a tavaszi párzási ösztön ez, sokkal inkább farkasom "magamutogatásra", felszabadultságra való igénye. Legalábbis én szeretném ennek betudni, meg a munkában érő stressznek az egész viselkedésemet, amivel tegnap is három poharat sikerült a hotel bárjában összetörni beszámolókészítés közepette az este.
Jóval nyitás előtt érkezem, az "ügyvezető urat" keresve, s amikor azt kapom válaszul, elvileg nemsokára érkezik, csupán aprót bólintok, hozzátéve: megvárom akkor itt. Nézelődök, hisz van mit, ritkán járok errefelé, ez meglátszik már csupán abból is, hogy fekete csőfarmerommal és egyszerűbb, csinos felsőmmel igencsak kilógok a sorból. Még csaposnak se mehetnék el a pult mögé eme szerelésben! - Van egy sajátos atmoszférája a helynek, az már biztos... A színpad elterülő látványa kellemesen ismerős keserűséget hoz magával, még ha idegen is. Az kisebb volt, kopottabb, s ha nem is olcsóbb varázst kínált, mégis körüllengte az emberi romlottság mélységének bűze. - Ellenben ennek fénye volt. Vonzott. Pofátlan könnyedséggel lépdelek fel hát, nem törődve vele, hogy szólnak: nem kellene... Csak legyintek flegmán, mondva, hogy vállalom a felelősséget a dologért. Ekképpen pedig megfejelem a dolgot a szélül levő zongora fedelének felnyitásával, s mögötte foglalok helyett. Előbb bátortalan a lenyomott billentyű hangja, aztán egészen belejövök a nyitás előtt adott magánkoncertbe, míg Mr. Santoro őfelségére várok.
Nyelvem hegyén égett az igazság mindannyiszor, amikor Lucas vagy amico mio közelében tartózkodtam. Vágytam rá, hogy kósza kísértetként elejtsem suttogva: él. Mégis, életemben először csomót kötött nyelvemre egy fenyegetés, ami sokkal nagyobb és beválthatóbb annál, semmint félvállról merjem venni, oly ostoba képzetben ringatva magam, hogy képesek lennénk megfékezni. Így hát úgy váltam árulóvá, hogy közben kötelességem tettem: megvédtem, hitelességem s becsületem árán. Utóbbi csupán vele szemben jelent bármit is. Kerültem a ledér hölgyekként magukat illegető, majd semmivé foszló légvárakat, a beléjük való menekvést, s ennek az is oka volt, hogy a menekülés sem tartozott kedvelt elfoglaltságaim közé. Most azonban, ahogy a frissen tisztíttatott szőnyeggel borított folyosón haladtam, hogy a fényesre polírozott, damaszttal fedett asztalok közé érjek, elfogott az édes nosztalgia. Más kor, más hely, mikor a legproblémásabb helyzet sem volt képes mázsást súllyal terhelni, hisz létezett könnyedén kivitelezhető megoldás. Fojtás. Mérgezés. Egyetlen szúrás. Hangtalan metszés. Megszokott eszközeim közül azonban egyik sem áll rendelkezésemre, délibáb mind, csak az ujjam rajzolta minta a halvány porrétegben, az a létező. Sietve pattan valaki, hogy meglátva elégedetlen rezdülésem, csorbítsa hibája élét. A tökéletesnél kevesebbel sose értem be, kivételt egyedül a szándékolt hiányosság képzett ez alól. Hátul járok, pajzsom rejtekében, mikor zongoraszó csendül, irányváltásra késztetve merengő-felmérő sétám közepette. Nesztelenek lépteim, árnyéknyi egész valóm, ahogy megközelítem őt játéka közben. Negédes hangon feddném, amiért jobban elmerült játékában, mint környezete szemmel tartásában, észlelésében, helyette mellé lépek, akár ijedtséget, meglepettséget váltva ki, akár nem, s egyetlen intéssel jelzem: csússzon arrébb, majd helyet foglalok mellette, hogy kérdés, szó nélkül kezdjek négykezes játékba. Kapzsi piccolo, lesne, tanulna, lenyűgözne, se nem pusztán engem, mindent és mindenkit maga körül. Őt a rivaldafény vonzza, a ragyogás, nem a kulisszák és az árnyak. - Kísért az erdő és a farkasod, signorina? - kérdem, bár a választ tudom, ám mivel ritkaságszámba megy el itt jelenléte, bátorkodtam feltételezni, hogy mostani jötte hozzám, s kérdésemhez köthető. Ennyi rivaldafényt jómagam is elvártam, még a polgármestertől is. Hisz legyen e város civil életében bármily magasan, itt, most változatlanul signorina.
Nem szúrom ki, egy pillanatra elmerülök a játékban, sosem-volt gyerekkorom utolsó maradványát idézve meg, ekképp kissé megakad a dallam, amikor mellém kéredzkedik. Egyetlen másodperc csupán, könnyedén veszi fel a hím a taktust, hogy ne legyen feltűnő annak, ki épp nem ide figyel és nincs szakavatott füle sem az efféle muzsikához. Én pedig odébb húzódom, hagyva, hogy mellém telepedjen, s ha lehet, még kettőt "gombolok" eleve nyakig fent levő (az övéhez képest meglehetősen silány) pajzsomon. Ne lássa, ne tudja a nyilvánvalót, hogy egyszerre tölt el bizonytalansággal és jó érzéssel jelenléte, közelsége. Tisztára hollywoodi az érzés! Kérdése közepette is folytatom játékunkat, mintha csak bizonygatni akarnám, nekem is megy az, mi neki; nőként simán tudok több dologra is koncentrálni különben is. Mindez mellé felnevetek kissé, felé pillantva. - Vagy csak hiányzott a hülye fejed tegnap óta... - Hát hogyne! Épp azért csordul ki játékos, kacér iróniától a mondatom befőttesüvege, mert majd' belepusztultam hiányába a mentoromnak. Vállat vonok kissé eztán, az utolsó dallamokkal zárva le szerenádomat az üres Orfeumnak és immáron féloldalasan tényleg a másik felé fordulok, folytatva: - De valami nem oké, ez tény. Mióta hazajöttünk Wasillából, én... mintha visszatekerték volna az egész lemezt úgy másfél-két évvel ezelőttre, egyszerűen le kell fárasszam a farkast és ez által magamat is, hogy nyugodt legyen! - Nem okolom a hegyiek társaságát ezért, kifejezetten szimpatikussá nőtte ki magát Payne a szememben, Darren meg... sosem volt normális. És nem, a (szigorúan orvosi célú) fű sem jár efféle mellékhatásokkal - utánakérdeztem az előbb említettnél! - Totál szívás az egész. - Szusszantam, ujjaimmal szórakozottan piszkálva-cirógatva a zongora billentyűit.
- Bölcs dolog megvallani a nyilvánvalót, mikor leplezni nem tudod - mondtam könnyedén hiányomat illetően, mintha nem vettem volna észre hanghordozását, amivel szavait fűszerezte. Míg ő megelégedett csupán a korábbi taktusok, s azok zökkenőmentes eljátszásával, addig én többet óhajtottam foglalkozni a hangszerrel, a belőle előcsalható hangokkal. Tekintetem, ujjaim a billentyűkön siklottak fel-alá, miközben figyeltem további mondandójára. Észleltem változását, ám eleinte betudtam mindannak, amit április elhozott évről évre. Gyengeség volt tőlem, gyengeség felé terelte volna őt is, mert jobban lekötött a Királynő létének feldolgozása, mint mindennapi feladataim, kötelességem, a környezetemben velem egy levegőt kóstolók. - Az eszméletvesztés óta - fűztem hozzá, némiképp eltűnődve barangolva gondolataim szövevényes útvesztőjében. Ajánlhatnám nyugtató keverékeim bármelyikét, ám eszemben sincs dolgát, életét ily mértékben megkönnyíteni. - Állandó jellegű az érzés, vagy csupán időszakos? Illetőleg: van körülmény, személy vagy helyszín, ami minderre ráerősít, vagy esetleg tompítja? - kérdem tárgyilagos nyugalommal, nem akarván lejjebb ereszteni pajzsomból, hogy övét is effélére késztessem. Még nem oly ügyes, hogy erre lenne szükségem.
Ahogy elhagyják a bennem szinte már-már lesajnálóként lecsapódó szavak a száját, úgy vált át hirtelen ábrázatom, tekintetem valami elzárkózó komolyságba a vidám kacérság után. Aprót nyelve meredtem a kontrasztos zongorabillentyűkre magam előtt, dacosságom egyetlen mondatba sűrítve bele: - Aztán el ne bízd magad! - Nicsak, ki beszél... Béna egy visszavágás ez, tudom jól, de kell, mert nem járja, hogy övé legyen az utolsó szó és ki tudja. Lehet a felépített kristálypalota mögött valójában nincs más, csak egy büdös, lepukkant szemétdomb, nem más. Pszichológiai tanulmányok sorai szólnak effélékről, s saját bőrömön is tapasztaltam nem egyszer anno, hogy olykor biza belülről rohad, minek külleme fényes. Talán én sem vagyok különb, ki tudja! Bocsánatot kérni érte nem fogok, nem érzem szükségét. De Dom igazán visszavehetne ebből a fölényes, idegesítő elégedettségéből! Ezen puffogva bólintottam aprót a pontosítására, tovább fűzve szavaimat felé, hogy mondandóm végére érve kissé elengedjem az előbbi gyerekes felindulást. Szinte már érdeklődő a pillantás, mit felé vetek, ahogy megszólal. Ám csak újabb kérdéseket vet fel, válasz meg sehol, lemondó sóhajjal kontárkodom hát játékába - néhány magas hangot szólaltatva meg, mivelhogy azon a végén ülök a billentyűsornak. - Állandó. Ha nem mennék futni reggelente is, szerintem már letéptem volna Krallman fejét egyik-másik megszólalását követően valamelyik ülésen. És amúgy fogalmam sincs, nem nagyon tűnt fel semmi ilyesmi... bár te elég közel jársz hozzá. Leteszteljük? - Szélesedik vigyorom kissé, a macskamosoly mellé pedig direkt nem fűzök pontosítást, mely véglet letesztelésére is gondolok. Ha már úgyis tudja...!
Szám színtelen mosolyra húzom, miképp gyermekinek tetsző reakciójával igazol, ám ezt már elengedem neki, megadva a pillanatnyi diadalt. Ebből pedig pontosan tudhatja, hogy ezúttal nem nyűgözött le, mert a diadal látszata alatt ott lapul a hideg valóság, hogy fagyos ujjaival cirógassa: elvesztettem érdeklődésem ezen szópárbaj felől. Mérgelődhet, méregethet dühtől szikrázó szemmel, ám mindettől nem lesz előrébb, vagy épp én hátrébb. Gyermek még, nem olyan kicsi, ám a benne él még, amit sose tudott megélni, megragadva minden alkalmat, hogy ennek hódoljon. Ilyen apró elejtés játékomba való belepiszkálása is. Zavarni szokott, mikor a tökéletest a legcsekélyebb mértékben is megtörik, ám mostanában toleránsabbnak bizonyultam ilyen téren. Érthetetlen. Válaszát figyelemmel követem, miközben a játékot nem szakítom meg, csupán kérdésére húzom finom mosolyra ajkaimat. - Mi értelme tesztelni, amire már tudjuk a választ? - Kérdésem költőinek szánt, emellett halvány szúrás, mindenesetre, a zongora pár záró taktust követően elhallgatva, hagyva, hogy az esti készülődés neszeitől eltekintve csend boruljon az épületre. - Javaslatom a következő, signorina. Mivel szeretett Alfánk is a tanács tagja, így a gyűléseket látogatja, sose árt, ha van mellette Testőr. E munkát pedig másra nem merném hagyni magamon kívül. - Talán abban bízom, hogy egyszer elnyeri a gondolatolvasás képességét és megleli elmémben a Királynőt? Vagy vezeklés bűnömért, miközben kötelességem teszem? Mindkettő, s némi ráadás. - Nem szánnám signor Krallman fejét, ugyanakkor amico mioét a fájdalomért, amit a fejtépés okozna, igen. Így elkísérlem mindkettőtöket. - Mutatóujjammal nyúlok álla alá, s emelem meg kissé azt, hogy tekintete mélyén kutassak pár másodpercig. - Úgy tűnik, most nyugodt vagy - állapítom meg csendesen.
Duzzogásom amilyen könnyen elér, oly egyszerűen távozik is vállaimról, mint olcsó, ledér szeretők szoktak fülledt éjszakák után - csendes illedelmességgel. Mintha ott sem lett volna, nincs már, csupán érdeklődő szavam a történtek kapcsán. - Egy próbálkozást megért. - Sandítok felé szelíd kacérsággal, könnyeden vonva vállat, azzal leplezve a nyilvánvalót, hogy elevenembe marnak szavai. No nem annyira, hogy ne tudjak együtt élni velük, ő is csak egy férfi a sokból, nem több, mégis van benne valami, ami arra sarkall, újra és újra nekifussak "betörésének". Talán a kihívás íze, mi régen adatott már meg számomra, az, hogy nem adja magát. Talán a nőkkel való veszedelmes viszonyairól szóló mendemondák a falkán belül, teszik érdekessé számomra. Ki tudja, ha még én magam sem! De nem is számít... a lényeg, hogy ha ma el is hajt, holnap újra próbálkozom más oldalról közelítve meg az egészet. - Mert mindenki megfogható valamivel. Még ő is. Javaslatára szempillám rebben, oldalt tekintek rá nyílt, kiváró érdeklődéssel, hogy kissé meglepetten fürkésszem a kezdeti felvezetésre arcát. Mire akar vajon kilyukadni? Persze, végül aprót szusszanok. Szóval most rántasz egyet a hosszabbra engedett pórázon és visszafogsz?! Rohadt jó! Persze, foghatod Mr. de Lucára és logikus is a levezetett képlet, nincs ezzel probléma, de... ne már! Jó, hogy nem kérsz helyet kapásból mellettem a városvezetésben, mint jegyző vagy tudom is én! - Remek... - Ciccenek, de cáfolni nem tudom, hát beleegyezésnek is veheti eme megnyilvánulásomat, melyet dacosan biggyesztett ajkak követnek, karöltve az irányításával finoman felszegett állal. Kék tekintetem állja az ő pillantását, s aprót kell nyeljek hozzá, hogy úrrá tudjak lenni a gyomromban felrebbenni kívánó éjfekete pillangókon... Css legyen! Nem éri meg. Nem érdemli meg, ha tagadni nem is tudom előtte a nyilvánvalót. - Még jó. Senki sem tervez gyilkosságot ordítva... - Szökik gonoszkás élű, szemtelen mosoly ajkaim szegletére csendes szavaim közepette, s ha gyilkosságot nem is, kisebb merényletet valóban tervezek azzal, hogy a zongora fedelét rácsapom teljes erővel ottfelejtett kézfejének ujjaira, egyúttal pedig elkapom fejemet cirógató érintéséből, s felpattanva pár lépésnyi távolságot eszközölök kettősünk közé. - Ezt a "közel édesgetlek, hogy aztán ellökjelek újra és újra" dolgot felejtsd el velem szemben, de nagyon gyorsan! Igen, nem csak, mint mentor érdekelsz, tessék, kimondtam! - Tártam szét kissé karjaimat. - Ha totál esélytelen a dolog, csak mondd meg, okozol a közjátékok nélkül is elég fejtörést! - Mintha nem élvezném az általam is jól ismert praktikákban való évődést... mégis égeti valamiért most tenyeremet az egész, ki kell mondjam a nyilvánvalót felé, valósággá téve ez által az egészet. Visszaszívhatatlanul.
Tisztában voltam vele, mennyire kedve ellen való a felügyelet, ám ha nem akartuk, hogy elmúlt idő munkája valóban teljesen semmivé legyen, úgy kénytelenek voltunk mindketten némi kellemetlenséget vállalni. Pontosabban: kissé kiterjesztem feladatköröm. Kénytelen elfogadni, már pusztán más választása nem lévén is. Hangtalan szenvedem el merénylete eredményét, amire észleltem felém rebbenő szándékát, mégsem volt kedvem kapkodó mozdulatot tenni. Mindössze arcom rándul, fintorba szaladnak vonásaim, jelzésül, hogy még rejlik érző ideg bőröm alatt, létezik számomra is fizikai fájdalom. Kifejezéstelen arccal hajtom vissza fel a billentyűzet tetejét, majd veszem szemügyre sértett kezem. Zúzódás csupán, némi jég elkél majd neki, de holnapra nyoma se lesz. Kifakadására rá néztem, felvonta a szemöldököm, talán még valódi csodálkozást is láthatott tekintetemben, ám nem a közölt tény, sokkal inkább kirohanása kapcsán. Szótlanul fordultam ismét a zongora felé és kezdtem újfent játékba. - El akarsz érni valamit, signorina? - tettem fel költő kérdésem, tekintetem felé se vetve. - Mert ez esetben ahelyett, hogy arra kérnél valakit, könnyítse meg dolgod és vegye le válladról a feladás szégyenét, inkább tegyél érte. Volt, hogy egyszerű embert láttam meg, máskor ádáz amazont vagy önmagát száz meg ezer szerep mögé rejtőt, hogy aztán a közönségest halni vigyem ágyamba. - Hangom egy pillanatra se emeltem fel, ám suttogásnak se lehetett tekinteni. - Válj gyémánttá a kavicsok között. Miért mondanám el neki az állandót, ami képes megragadni, ha csak múló időre is valakiben? Miért adnám meg a kegyet, miszerint esélye sincs? Ne légy gyerekes, signorina, sose fogod megkapni az egyenes választ, tudhatnád. - Nyugtatóim egyikét és az intenzívebb fizikai s mentális edzést tudom javasolni problémádra. Azt javaslom, próbáld előnyödre fordítani nőstényed nyughatatlanságát és tágítsd tovább határaid.
Kedvem ellen való volt, de megértettem és felfogtam szükségességét. Valahol még meg is nyugtatott a tudat, hogy ő lesz ott és nem találomra küld valakit a nyakamra, ami azt illeti. Azon meg nem lepődnék meg, ha kiderülne, nem is érez már semmit és nem csupán érzelmi intelligenciája nem létező, de a fizikai fájdalom sem fog rajta... ám úgy fest, ez nincs így. Minő felfedezés, máris szebb a napom! Sem. Ez pedig főleg annak tudható be, hogy könnyeden fordul vissza a zongora felé, tekintetével nem illetve a megunt játékot - engem - hát plafon felé emelem tekintetemet költői kérdése hallatán, s kissé megereszkedő vállakkal sóhajtok, igyekezve elengedni a tagjaimban megülő elégedetlenkedést és feszkót. Felhorkanok kissé a fennköltség közepette, fejemet ingatva, de van bennem annyi - ha nem is tisztelet, de - elismerés a hím felé, hogy ne vágjak szavába minduntalan, mint holmi csaholó kis idióta. - Hogy megkönnyítsd? Én csak némi őszinteséget kértem, Dominic! - Tárom szét kissé karjaimat. - De igazad van... nem egyszerű az ilyesmi a magadfajtáknak. - Szusszanok lemondóan, flegma vállvonás közepette. A jó hazugságot az ember idővel maga is képes igaznak elhinni, tudom én jól. A belőlük épített várból pedig sosem egyszerű csak úgy kilépni, ha túlságosan kényelmessé vált falaik között az embernek. Minden esetre felfogtam a nem is olyan burkolt üzenetet szavai mögött, s nem erőltetem ennek tükrében tovább a témát, mire úgysem kapok választ. Nem most. Nem így. - Figyeltél te rám egyáltalán az elmúlt tíz percben?! - Kerekedik el a tekintetem kissé hitetlenkedőn, miközben van valami gyerekesen szánalmas abban a megadó mozdulatsorban, amivel visszahuppanok mellé a zongora mögötti székre. - Már így ájulásig hajtom magam minden nap! Nem fér bele több edzés az időmbe, csak a munka kárára, azt meg nem fogom hagyni, általad is pontosan ismert okokból! Szóval keressek valamit, ami lenyugtatja a farkasomat... fordítsam előnyömre az egész helyzetet... király! Hogyan? - Fordulok felé, ami újfent lecsökkent közelségünkben azzal jár, hangom a benne rejlő feszültség ellenére is halk, mások számára alig kivehető. - Hogy a rohadt életbe tegyem, Dominic, mikor már szinte mindent kipróbáltam és semmi nem jött be?! Meg tudod mondani? Vagy kapok egy újabb rébuszt-csontot és legyek boldog vele?
Őszinteség... Elkopott, régi mosolyra húztam ajkaimat, vonásaim lágyak voltak, csupán tekintetem tükrözte lelkem sivárságát. Mivel hagytam, elért már annyit, hogy eme apróságot látni engedjem. Ugyanakkor ha már eltemette az őszinteséget, megajándékoztam egy kevéssel. Nem állítanám, hogy fordítva működöm, mint amiképp épp elvárnák tőlem, sokkal inkább nevezném ezt saját szám ízének, s a másik kilétének. Ettől függ, semmi mástól. - Harcolj - adtam nemes egyszerűséggel a feleletet, ami számomra teljesen magától értetődő volt. - Signorina, ha ennyire túlteng ez, hívd ki a piccolókat, akik ellenfelek lehetnek, vagy akár idősebbeket is. Kezd megalapozni jövőbeni helyed a falkában. Jómagam is eképp tettem, mikor vérem hevült, lusta társam pedig vérre szomjazott. Akadj ily' időszakom is a bő két évszázad során, igaz ezt is magamhoz méltón éltem ki. S a felkapaszkodás? Mondjuk úgy, hogy értek hozzá, miképp bírjak jobb belátásra másokat egy pohár bor vagy fejedelmi vacsora mellett. Úgy, hogy többé ne ehessünk együtt, sőt, neki mással se lesz már szerencséje ilyesmit átélni. - Barbár módszer, ám végtére is félig állatok volnánk - ingattam finoman a fejem. - S abban is van szépség, ha ki tudod választani a megfelelő ellenfelet, Teremtője hagyatott piccolo. Ez elég nyílt és tiszta válasz volt, signorina? Enyhe gúny rezgett hangomban, alig érzékelhető, a következő pillanatban már nyoma se volt, minta csupán csalfa árny lett volna. Éveken át gyakorolt, csiszolta képességeit, fegyelmezte fenevadját, mindkettőnk méltóságán aluli volna, ha holmi jött-ment Szellemek és álmok végett valóban eltékolt lenne minden erőfeszítésünk. Igen, a magam eredményének is tekintettem azt, aki jelenleg előttem állt, miközben vad tüzével vizem tükörsima felszínét próbálta felperzselni. Ehhez még kevés.
Megadóan rogyok vissza mellé, de csupáncsak felszín alá kényszerül a bennem lobogó elégedetlen tűz, el nem alszik a mozdulatsor közepette. Hangom fojtott, feszülten szóló, s ez által tökéletes ellentéte a mellettem ülő hímben tomboló mérhetetlen nyugodtságnak. Mikor megszólal, késhegynyivé préselődnek össze ajkaim. Hallgatok, mert nem tudom nyüszíteni vagy telibe a képébe kacagni lenne-e szerencsésebb így, ebben az elenyésző közelségben. Hálátlan volnék? Meglehet, de ez nem kellene, hogy újdonság legyen számára. - Kösz, a kölyökbulit kihagynám. - Szúrom épp csak közbe, lévén majdhogynem mindenki frissebb nálam, Norina meg szimplán fejjel a falnak típus, ha ilyesmiről van szó. Nyers, vad és szenvedélyes - de valami számomra taszítóan közönséges módon. Nem az én stílusom a barbár erőszak, na! Marad egy rakás fiatalabb szub, meg esetleg Yvonne... meg Corvin, de őt szintén nem dicsőség jelenlegi státuszában akár csak lábon harapni is. Ejj, de sok nyűgöm van nekem. De lám, a hím maga is kimondja, nem épp a legelitebb módszer az általa ajánlott feszültség levezetés, mégis olyan érvet dob mellé, amivel némileg szimpatikusabbá teszi az általa vázolt képet. Leszámítva azt a megnevezést... Azt hittem, ezen már túlléptünk, de úgy fest, minden erőlködésem ellenére sem vagyok több az ő - vagy legalábbis a falka - szemében a kölyöknél, aki nyakukon maradt, mert a Teremtője lelécelt régi ellenségeket vadászni saját kénye-kedve szerint. Szerintem meg Mr. de Luca hatvanszor megbánta, hogy nem hódoltatta be azt a szukát a picsába, hanem hagyott neki teret, mondván, épp elég biztosíték vagyok én. Na ja, de mire is? Lapozzunk, én is akképp tennék, remélve, hogy egyszer már másról azonosítanak majd be, nem az általa vállalt felelősségből megbukott Teremtőmről. Állom pillantását kérdése elhangzását követően, némán fürkészve a lélektelen tekinteteket, mintha megláthatnék egy rést a gondosan felépített képen, fellibbenne a vaskos függöny, olyasmit mutatva, amit eddig sosem, de... nem jutok tovább mindattól, amit kapok, hát kicsivel kell beérnem. - Megteszi. - Szusszanok flegmán vonva vállat, abba csomagolva falakba ütközésem sebeit. Azt nem mondom, hogy kapásból és azonnal rohanok megfogadni a tanácsát, más fajta fából faragtak engem, semmint ily engedelmes kis kutyusa legyek valakinek. Arcán simítok fel, közelebb hajolva arcélére hintek könnyed csókot, mielőtt - ha hagyja - tovalejtenék, meghagyva a dolgozó embert a helynek és az éjszakának, mely engem már másutt talál meg, más társaságában időzve.
Kezdőlap
//
