+16

*Nem kérdés volt, de mégis egy alig látható bólintással helyeseltem rá. Naná, hogy tetszett… kár lett volna tagadni és ezzel hazudni, amit egyébként nem szokásom. Ahogy azt sem értettem, hogy miért is tetszik annyira az, amitől már reszketve könyörögne azért, hogy ereszék. Én nem akartam menekülni, és ennek csak egy halvány köze volt ahhoz, hogy sosem menekülök. Inkább felemelt fejjel halok, mintsem gyávaként éljek tovább.
Semmitől nem féltem, kivéve önmagamtól. Féltem, hogy mi lesz akkor, ha átesek a ponton, ha elszakad minden erő és végül teljes mértékben utak engedek magamnak. A vágyammal felbukkanna a dühöm is? Vajon külön-külön túlélné egyáltalán? Együtt meg… talán… nem tudtam. Ember, akár csak én… ismertem magam, kevesen volnának képesek túlélni azt, amit elfojtottam. A haragot, dühöt, vágyat… mind azt, amit Corvin szép lassan a felszínre „erőszakolt”, aminek a táncába én legalább annyira részt vettem, mint Ő. S saját magam mutattam meg azt, hogy miként is hívhatja elő… Ó én ostoba… ostoba, de mégis izzó nő.*
- A frászt nem… a testem akar… és még csak az sem Téged. Hanem csak azt, amit adni tudsz… amit kevesen értenek meg, vagy láttak egyáltalán… * Naná, hogy azok de még mennyire. S tudtam, hogy ez neki bőven elég. De én magam nem akartam, azonban már nem épp olyan tűnt a férfi, mint akit meghatná… sőt, talán még örült is neki valahol. De lássuk be, attól mert a testem érte… akarom mondani férfiért kiállt, még én magam nem fogom engedni, hogy meg is kapja. Még akkor sem, ha olyan hmm… kivételes (?) gyönyöröket ígér, mint jelenleg Corvin teszi… pontosabban azzal, hogy Ő is abban leli örömét, mint Én…
Ahogy leszállt az asztalról éreztem, hogy valami megváltozott. Alapjáraton idegesítő bizsergés, mely a közelében van, most szinte folyékony tűzként lüktetett a gerincembe. Minden pulzálásával menekülésre késztetve, veszélyre hívva fel a figyelmem. De csakazértis megvetettem a lábam és dacosan emeltem meg a fejem egy leheletnyit, s nem követtem a fejemmel. Csak a tekintetem volt az, mely mozdulatait követte a tükörből. Érezve a hajamba túró ujjait, nyakam feszülését, ajkamba harapva, vért serkentve elő fojtottam el halk nyögésem, melynek még csak köszönő viszonyban sem volt a fájdalmas nyögéssel. Ezzel csak tovább ingerelt, az égető érzést elnyomva, futás helyett olvadásra ösztönözve. Elakartam olvadni a „karjai között”. Éreztem lüktetését a hátsómon, melyre csak egy nagylapáttal tett rá a penge tánca… *
- Úgy nézek én ki, mint aki fél? Nem tudsz újat mutatni Corvin… megölhetnél, de nem fogsz. Különben már megtetted volna. Dugni akarsz, de azt sem fogsz… különben már ezt is megtetted vo… * De nem igazán tudtam befejezni a mondatom, hisz nyers, határozott szavaim közepette felnyögtem, ahogy újabb sebet ejtett rajtam a másik. Amit a „fenyegetése” eltüntetet, most ismét a tekintetembe és hangomban volt. Mind azaz élvezet, amely ott lebeget a felszínen, hogy magába fogadjon. Ösztönösen biccentettem oldalra a fejem, hogy elvegye azt amit fakasztot, de ahogy közelebb húzott csak egy határozott mozdulattal pördültem át a karjai szorítása között. Húzta a hajam… kit érdekelt, még élveztem is. Eltöri a csontjaim? Én akkor is megpróbáltam szembe nézni vele… Sok volt, az, hogy lehetetlené tett. Hogy ennyire… nem tudtam szinte semmit sem tenni. Ó nem, ez nem a jó értelembe sok. Volt egy határ, az a határ, amitől már nem élvezetet nyújt, hanem fojtogat az, hogy nem tudok tenni semmit. Mint akkor. S ha volt egy kis esze a másiknak, akkor hagyott megfordulni, ha nem… nos azt nem tudom. Véres ajkaim kissé felszegetem, hogy a szemébe tekinthessek. Láthassam azt a veszettséget mely még mindig hívogatott, mellemen érezzem mellkasának emelkedését, mely vad ütemet diktálva hívta volna a sajátom is táncra. Mely továbbra is egyenletesen mozgott, csak a vágásainál esve ki a ritmusból. A testem kívánt, akarta és meg sem próbáltam elhúzódni. De Én magam nyugodt voltam… csak az ölem lüktetet úgy, mint férfi mellkasa. *
- Ne játszd a nagyfiút… nem fogsz bántani. Tudjuk mind ketten… ahogy erőszakkal elvenni sem azt, amit nem adok. Már megtetted volna az elején, ha ilyen lennél. De nem vagy Corvin… miért erőlteted? * Lágy, táncra felhívók voltak a szavaim, ha csak belém nem fojtotta őket. Valahol míg beszéltem fejem oldalra biccentettem, így látatva s felkínálva a vérem folyamát, mely vörös karmazsin nyomokat hagyott a bőrömön. Ahogy visszaemeltem a tekintetem az ajkairól, sajátomról, saját vérem nyaltam le. Már magam sem tudom min, de felkuncogtam.... abszurd volt ez az egész helyzet. A reakcióm, a még most is szinte facsaróan követelöző lüktetésem, mely már a fejemben is tombolt. Ha nem beszél annyit... már rég megkapta volna... röhej...és még a nők beszélnek sokat. Kezem a állára siklott, két oldalt egyenesbe tartva a pofiját. Ajkaim végig húztam az övén, egy pillanatra, hogy vérem ízét ajkaim nyomán hagyjam.*
- Na engeddj... nem érek rá játszadozni... * S megint megpróbáltam ellépni tőle, ám ezúttal már a kabátom volt a cél és a táskám. De a testem belül... megakart halni ebbe a mozdulatba, tettem be. Ő csak továbbra is a kielégülésért kiáltott. Ami bizony nem volt a hangomban, de minden porcikámból áradt.*

+16

*Sírni? Ugyan már… az nem az én asztalom. Könnyek csak akkor hagyják el azokat a bizonyos csatornákat, ha már a fizikális fájdalomra így reagál a testem, de ott akkor már csont törik. Különben meg… semmilyen lelki terror vagy testi nem képes kiváltani… már. Az, meg, hogy a kezében maradt pár hajszálam, pont nem ez a kategória volt és megfordulva néztem a szemébe. Azokba a hívogató kékségekbe, melybe arany vegyült. Hogy lehet valakinek ilyen színű szeme? Nem tudtam, de nem is most fogom megkérdezni, csak igyekeztem mögé látni. Oda, ami csábított, ami nem hagyott józanul gondolkodni, ami tűzzé változtatta az ereim folyamát, gerincem bizsergető, kínzó ösztönét.
Keze mozgásának útjából igyekeztem kihúzni a fejem és elkapni a másik kezét, ami aztán nem jött össze, hisz akár azért mert elkerülte az ujjaim, akár azért mert lassú voltam, de elkapta az állam és tekintetem megkeményedett, ahogy az övét fürkésztem továbbra is. Nem, baromira nem tetszett, hogy hozzám ért, de ezt már lefutottuk korábban, nem fogom ismét. Viszont ez csak pár pillanatig tartott, hisz már a nyakam simogatta forró lehelete, mely gyors iramban áramlott ki a másik testéből. Nyelve a friss sebhez ért és lehunyva a szemem egy pillanatra adóztam a tettének, miközben testem végig rázta a sóvárgásom. Akartam, hogy érintsen, hogy elvegye azt, ami kell neki, és megadja azt ami nekem kell. Egyszerre legyen eszköz, és érje el, hogy mégis partner. Nem lehetetlen feladat, csak annak hangzik. S csak is annak, aki nem képes hmm… uralkodni. De Corvin továbbra is csak játszik, hisz közel sem akarja megadni azt, inkább csak a szavakon lovagol – Ahelyett, hogy inkább ló lenne – és az újabb tette cselekvésre sarkal. De most izé… igaz nem hitte, azt, hogy ettől a megmozdulástól lányos zavaromban a földig pirulok? Ha igen, akkor rossz lóra tett… Tenyerem rá simult a kidomborodó nadrágjára, azonban nem voltam rest rá is markolni. Közel sem gyengéden és nem érdekelt, hogy vajon mennyire fáj neki vagy sem. Kissé behajlítottam az ujjaim és a bár a nadrágtól nem sokat érzett, de a körmeim apró félhold alakú nyomását is érezhette. Állam kissé dacosan emeltem meg ismételten. Ámbár a mutató ujjam elkalandozott és mivel korábban levágtam a nadrágja gombját, így nem is állt az útjában semmi. Alhasa finom szőrszálai között szánkázott végig, piros nyomot hagyva maga után egyetlen ujjam körme egészen az alsója derekáig, ahol végül finom nyomással állapodott meg. Szavaira nem reagáltam. Minek? Inkább csak egy féloldalas mosoly bújkált az ajkaimon, és a reakcióit figyeltem. A tekintetét, a vonásait láttam. Mellkasommal éreztem a szíve verését, légzése ütemét, s markoló kezemmel azt is, ha lent akad változás. Ebben a helyzetben ha akarta volna sem titkolhatta volna, hogyha reakciót vált ki belőle a tettem. Az arcát tudja moderálni, a vonásait megfagyasztani… de vannak olyan reakciók, amiket nem befolyásolhat.
Nem, valóban nem volt sietős dolgom… de az olcsó játszmáktól még aludni is jobb, nem pedig itt szórakozni. Pedig számomra az alvás egy kész rémálom. Szó szerint. Nem működik… egyszerűen minden elfojtott dolog a felszínre tör és már nem tudom mi a valóság… de ez itt… ez itt az volt, ébren voltam, hisz ha nem lennék már könyörögnék. De ehelyett, s válaszom előtt azonban már érzem is, ahogy a fogai belém marnak. Szinte reflexszerűen kúszik a kezem a hajába, markol a tincseibe, s ahelyett hogy elhúztam volna magamtól, szinte acélosan tartottam ott ahogy az ölem is a másiknak feszült már. Agyamba bevonult a vörös köd mely, elfátyolozta az összes létező gondolatom, a másik kezem ujjai az ing alatt martak a férfi húsába mélyen, ahogy végig szántottak a hátán. S bár a tartásom meg volt, élvezetem nyomait nem tüntethettem el. Nyakam, vállam íve, keblem domborulatai és felkarom is libabőrös lett, ahogy az ajkaim közül is egy őszinte, közel sem halk – ámbár nem is hangos - és kéjes sikoly szakadt fel. Igen, többet akartam de még mennyire. Ajkam végig siklott a másikén, a saját vérem kenve el az övén az ajkaimmal. De aztán már jött is a „pofon” mely úgy hatott, mint egy részegre a hidegzuhany. Ki is józanodtam nyomban. A tette, azaz ami észhez térít és nem a szavai. Azok megint nem tudnak meghatni.*
- Édes vagy… de honnan tudod, hogy nem ezt tettem eddig is? * Az meg már más kérdés, hogy öt éve nem csak hogy férfivel nem voltam, de még csak magammal sem. A-a… már akkoriban rájöttem, hogy nekem nem okoz örömet az, amit megtudok adni magamnak. Jó-jó, de kevés… Tudtam, hogy szükségem van arra, hogy mélyen érezzem, hogy feszítsen, hogy közben fogak marják a bőröm, hogy erőteljesen tartsanak meg, hogy érezzem a másik ziháló légzését, ahogy maga alá temet a saját vad, követelőző ritmusával. Nekem férfire van szükségem és nem egy névre, miközben magammal játszok. Tudom, vannak segédeszközök… de az sem volt olyan. Próbáltam, igyekeztem megadni a testemnek, amit követelt… de csúnya kudarcot vallottam hisz nem az igazi… semmilyen eszköz nem adhatja meg azt, amit egy férfi igen. Oké, mellé pluszba nem rossz dolog… de önmagában szart se ér. Azonban erre a gondolatra ha lehetett még több csillogás, sóvárgás költözött a tekintetembe, ámbár a másik harapás után, már nem igen volt feljebb. De mégis tettem egy lépést hátra és vállvonva mentem vissza az asztalhoz.*
- Kösz… tudom hol az ajtó, hidd el többször megyek ki és jövök be rajta mint Te. * Azonban az asztalról elvettem a pengét és egy könnyed mozdulattal elvágtam az anyag alját is, amely így már teljesen szétnyílt a testemen. Mintha mi sem volna természetesebb vettem le magamról a melltartómmal együtt, és így egy száll a melltartómhoz illő, fehér, csipkés francia bugyiban voltam látható. Megesik az ilyesmi. Corvin mellett elhaladva vettem ki a szekrényből egy fűzőt, no meg a bőrnacit, ami múltkor is rajtam volt. Éppenséggel ez saját, csak mivel sosem tudom, hogy mikor kell beugranom a pultba vagy felszolgálni ez itt van. Mert hogy azaz isten nincs, hogy combfixben szolgáljak fel. Bármennyire is díjazná a férfinépség. A nadrágot a székemre dobtam és a fűzőbe bele bújtam, nem voltam csiga, azonban nem is vittem túlzásba a kapkodást. Viszont ahogy magam elé fogtam, már háttal Corvinnak is fordultam.*
- Tudsz bánni a pengékkel, de a kézügyességed másban is jó? Segíts. * Tekintettem hátra a vállam felett kissé. Szemeimben még mindig ott lapult… a frászt lapult, tökéletesen a felszínen volt, éhesen követelőzve, megmutatva a vágyam, a sóvárgásom és, hogy bár menni készülök, de nem akarok. Hogy sokkal jobban csinálnék valami mást, mint azt, hogy haza vezetek. Ennyi idő alatt már hatszor bezártak a srácok, szóval az egész épületben ketten voltunk. Ajkaim kihívó mosolyra húzódtak, lábaimon ott volt a csizma, egy francia bugyi, meg magam előtt fogtam a fűzőt, ami Corvinra várt. Érdekes látvány, ámbár kicsit sem fantázianyugtató. DE nem is akartam a másikat megnyugtatni, sőt… de azt Tőlem sem Ő, sem más ne várja, hogy oda vetem magam. Pech, de ha valakinek kellek bármilyen formában, annak minden percben szinte maga alá kell temetnie, hogy ne tudjak gondolkodni, hogy elnyomja az észszerűségem, hogy ne én, hanem a vágyam uralják a testem és az ösztöneim diktáljanak ilyen helyzetben is, ne csak akkor mikor a pengéket forgatom. Corvinnak sikerült… azonban; „…ciki, ha elszalasztotta, mert sose lehet tudni, hogy lesz-e másik.” De még most is csak pár centire voltam Tőle. Azonban éreztem, ahogy a nyakamról végig pereg vérem egy csepje és ösztönösen kaptam oda a kezem, a sebhez. Ujjaimra tapadt ahogy elvettem és mintha mi sem volna természetesebb nyaltam le, márha csak nem akadályozta meg. De Ő csak foglalkozzon a fűzőmmel... Ámbár tény, hogy számomra ez csak egy pót cselekvés volt, hisz elég szép vágást kapott a másik a nyakára. Szívesebben lettem volna inkább annak a közelében...*

*Nos, azt hiszem felesleges volt megtartani a közelséget, ahhoz, hogy lássam a reakcióját. Már, (vagy csak most?) meg sem próbálta elrejteni. Erre mondják az, hogy könnyen jött „győzelem”? Talán igen, talán nem… de egy biztos, hogy a hangja, nyögése zene volt füleimnek, annak ellenére, hogy közel sem akartam neki örömet szerezni. Miért akartam volna? De ettől még az apró, leplezetlen rezdülései a testének hívogattak. Csak épp menni nem akartam. El meg pláne és a probléma ott kezdődik, hogy egyik értelmében sem.
De ez az állapotom addig tartott, míg alapjaiba nem rezgette meg egyetlen tettével, amiből következett az is, hogy reakciómra már a derekam körül éreztem a karjait és eszembe sem jutott volna tiltakozni ellenük. Már nem akartam. Minden menjen a maga útján a következmények meg… nos egy kosza hajnalból, jobb esetben is csak az a következmény, hogy tovább és korábban fogok elaludni. Más meg nincs. Miért lenne? Azért mert lelki szemeim előtt ismét feltűnt? Ugyan már… ez csak dacosabbá tett. Engem aztán ne próbáljon holmi fantom kép magához kötni, lelkem meg nincs! Azt felesleges furkálni, úgy sem találja meg. De helyette elintézte Duncan a dolgot.
Persze a vetkőzésnél feltűnt Corvin tekintete, de lássuk be, ez sem az a pillanat, amikor túlzott figyelmet fordítottam neki. Ahogy máskor sem, bárki másé. Azok a tekintetek amikre titkon, valahol jóóó mélyen vágytam, amúgy sem lestek így rám. Szóval felőlem aztán a szemei is kigúvadhattak, akkor is mintha misem történt volna, vagy volna természetesebb sétáltam oda hozzá, hogy ugyan tegye már meg, hogy segít. Az meg már máskérdés, hogy a testem csak úgy ordibált.
Ahogy a fűzővel magához rántott, nem mondanám, hogy túlságosan meglepett. De nem tekintettem hátra, csak kissé kihúztam magam. Azért még mindig nem eszik olyan forrón azt a bizonyos kását. S ezt jobb ha észben tartja, ha már egyszer elszalasztotta a megfelelő alkalmat arra, hogy mind a ketten megkapjuk azt, amit akarunk még ha nem is ezért indultunk.
A lehelete szinte felégette a fülem, ahogy lágyan cirógatva simított végig a fülemen a kérdésére. De nem reagáltam egyből, hisz egy jól eső sóhaj szakadt fel az ajkaimról, ahogy az ujjai a csípőmbe martak és tartottak nyugton, neki feszülve.*
- Vetkőzni egyedül is megy… * Éreztem az ujjai simítását, s az erélyes mozdulatot a rá következő pillanatban. S hangom pedig már e-nélkül is eléggé karcos volt a vágytól, amelyet hol felszított a másik, hol pedig a porig döngölt. Jelenleg szította, ahogy maga felé fordított és eldobta a fűzőt, amihez neki sem látott. De igazából nem azt kaptam amit vártam és volt is valami furcsa… na nem tudom, hogy mi de egyezzünk ki annyiban, hogy…*
- Szobakutya lettél? * Biggyesztettem le az ajkaim gúnyosan mikor az asztalhoz értünk, és elszakadtam Tőle. Igen, a fogai közül csak egy egyszerű mozdulattal kihúztam az ajkam. Kicsit sem érdekelt, hogy ezzel csak újabb vércseppek serkennek fel belőle. Azonban a mancsom már kúszott is az egyik Tőrre, - amit korábban egyébként azért nem kapott meg, mert nem esett kézre, hogy előhúzzam a csizmámból azt az egyet ami még mindig ott lapult. – s célirányosan vágtam a vállába, ami egyébként is be volt kötve. Ennek már semmi köze nem volt az élvezethet. Egyszerűen meguntam, hogy játszik aztán meg átmegy perzsa macskába. Nem a nője vagyok, hogy itt nekem nyünyögjön és ráadásul ezzel nem csak a vágyam rombolja porig, hanem egyfajta hiány érzetet is generáljon, amit nem akartam érezni. Ugyanis nekem nincs szükségem gyengeségre. Nincs és kész. (Akkor sincs, ha van.) Ha talált sem mentem messzire, sőt, meg sem mozdultam, csak határozottan néztem a szemeibe és láthatta, hogy valamiért éledezik a dühöm. Nos, bizonyára nem azért mert annyira mehetnékem volt és nem tudtam. De kitudja, hogy mennyit vesz észre a másik a reakciómból és a szavaimból. Persze a vére illata most is az orromba tódult ahogy a kötés átázott, bármit is takarjon, most biztos, hogy fájt neki… nem baj, fájjon csak… ha ez a tekintetében is megnyilvánul, csak táplálkoztam belőle. Tovább szította a dühöm. Nos ha nem és még csak nem is talált, akkor azt hiszem kő keményen leleszek fegyverezve és jobb esetben csak képletesen. *

1.

Hosszú évek, évtizedek óta nem voltam színházban - jó, most se megyek a szó szoros értelmében oda, csak egy táncos showműsorra -, így már jó előre megvettem a jegyemet a ma esti előadásra. Először gondoltam, hogy Eskát is elhívom magammal, de aztán úgy határoztam, hogy nem vagyunk összenőve, megyek inkább egyedül. Szerettem én vele lakni, nem erről van szó, de volt némi félelmem azzal kapcsolatban, hogy agyonüti az élményt azzal, ha lefikázza a díszletet meg a jelmezeket, ha lesznek. Elvégre neki is ez a szakterülete, s mint minden szakbarbárból, belőle is kinéztem simán, hogy majd ezt hallgathatom tőle. Nem vettem hát neki jegyet.
Éppen hajcsavarókkal a fejemen tobzódtam a szobámban, amikor kis híján gutaütést kaptam. Kinyitottam az ékszerdobozomat, s kiemeltem belőle az egyik míves, drága ezüstláncomat, majd azzal a lendülettel majdnem el is dobtam. Mi a búbánat? Csak pislogtam, mint hal a szatyorban attól, hogy a nemesfém bizsergő, égő nyomot hagyott ujjaimon ott, ahol hozzáértem. Mivel engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy higgyek a mesékben, fogtam hát dacosan az ékszert, s a nyakamba akasztottam. Nem volt kellemes. A fém szinte pillanatok alatt égette bele saját nyomát a bőrömbe. Sűrű káromkodások közepette vettem hát le, s dobtam le az ágyra. Egyrészt az idegesített, hogy hová lett a képességem, másrészt pedig az zavart nagyon, hogy most kereshettem új ruhát, mert a ma estére kiválasztottból erősen kifigyelnének az égésnyomok a nyakamon/mellkasomon, s az nem lenne túl esztétikus.
Mondjuk így belegondolva jobb lenne, ha hagynám a fenébe ezt az egész műsorosdit, s megpróbálnék rájönni arra, hogy mi a hócipő történt. Viszont valahogy nem akaródzik változtatni a terveimen még úgy sem, hogy szükségét érzem. Valaki odafentről szórakozik velem, nem elég, hogy amúgy sem tudom elfelejteni, hogy milyen nap van ma, de még pofátlanul is a képembe dörgöli. Mérgemben ökölbe szorítottam hát az ujjaimat, s levezetendő a feszültségemet, mindent beleadva belebokszoltam a falba a fésülködőtükröm szomszédságában.
- Az odacsesz! – pislogok, mint egy eszehagyott, nézve a horpadást a falamon. Mikor lettem én ilyen erős? Csak nem.. csak nem képességet cseréltem valamelyik elsővel? És pont Sangilakkal? Elájulok!
Hagyom a csudába az öltözködést, felrántom a szobám ajtaját, s rárontok Eskára, akárhol is legyen a házban. Engem az sem érdekel, hogyha az illemhelyről rángatom ki éppen, mindenképpen tudnom kell, hogy ő is cserélt-e valakivel, s ha igen, akkor kivel. Amint megtudom, hogy kinek az erejét bitorolja, kitör belőlem a röhögés. Az én erőm szerintem nem olyan jól használható, mint az övé, szóval így műsorlátogatás előtt egy kis kárörvendés belefér a részemről. Különben is mindig irigyeltem Sangilakot, szóval én boldog vagyok ettől a cserétől. Nem akarnám örökre, de ha így marad, hát azt is meg fogok szokni. Idővel biztosan..
Az előadásra végül egy vörös ruhát választottam, mert stílusos akartam lenni. Ha már úgyis ott virítanak nyakamon a vörös égésfoltok, akkor ez nekem így teljesen megfelelt. Annak ellenére, hogy az egész műsor alatt rossz érzésem volt, mégis végig bírtam ülni az egészet, s nem is kalandoztam másfelé gondolatban. A taps után pedig hirtelen ötlettől vezérelve kiszambáztam a nézőtérről, majd célba vettem a művészbejárót. Nem azt mondom, hogy arrébb akartam taszítani mindenkit, aki az utamba akart volna állni, de mulattatott a tény, hogy simán meg tudnám tenni. Nem volt ugyan szükség rá – biztonsági őrök sehol, szép világ ez a mai – de feldobott még a gondolat is.
Az öltözőknél járva ugyan elbizonytalanodom, hogy mit is akarok itt, de végül csak vállat vonok, s úgy határozok, hogy megkeresem azt a helyes férfit, aki a főszerepet játszotta, táncolta. Ha már idáig eljöttem, kellemetlen érzés ide vagy oda, de a csókja nélkül nem megyek haza. Élet, én így szeretlek!

A kiborulás határán állok, mert nincs az az isten, hogy én már megint olyan szerencsétlen legyek, hogy elveszítsem a képességem. Sírni tudnék, de komolyan, kész szerencse, hogy olyan rég nem hullajtottam könnyeket, hogy akkor se menne, ha tényleg valami nagy gáz lenne. Érzelmileg sivár valómat hidegen hagyja majdnem minden, de a nem létező szervem kivan azzal, hogy valaki már megint a képességemmel szórakozik. Mondjuk, mentségemre legyen mondva, hogy most nem onnan tudom, hogy magamat vagdostam szabadidőmben, hanem onnan, hogy össze akartam dobni valami vacsit, hogy meglepjem magam valami finivel, és ne a szállodai kosztot faljam állandóan, mikor is annak rendje és módja szerint leégettem a kezem, és számomra sokkolóan lassan tűnt el a fájdalom, zajlott le az égési sérülés folyamata. Több se kellett, próbaképp megvágtam magam, aztán meg a lábast a falhoz.
Erre egy valamit lehet tenni… szórakozni, inni, flörtölni, minden olyasmit, ami elfeledteti velem, hogy milyen kis sebezhető vagyok jelenleg. Épp ezért húzok el a hotelből valami olyan helyre, ahol kevesebb a farkas.
Végül egészen jól sikerül a dolog, bár nem mondom, hogy tökéletesen sikerül felszabadulnom, de elég kellemes flörtpárbajba bonyolódok egy cuki pasival, míg a nője elaléltan nézi a műsort, én meg jobb híján csak rendkívül szánalmasnak találom. Nem baj, engem nem zavar, ha lecsapom a kezéről a csávót, úgyis csak szórakozok vele, ideig-óráig. A véremet nem fogom megtagadni, és őszintén, mostanság szükségem is van arra, hogy ne csak egy valaki körül forogjanak a gondolataim, mert annak nem lenne jó vége.
Még a műsor vége előtt elvonultam az öltözők felé, tény, hogy nagyon jól ismertem már a helyet, és nem is kellett csalódnom, mikor a pasas utánam jött. Hagytam, hát hogyne hagytam volna, hogy nekem essen, bár abban nem voltam benne biztos, hogy némi tapinál többet is fog kapni, sőt, a lelkem mélyén tudtam, hogy biztosan nem, de attól még jól esett a gondolat, hogy még képes vagyok pillanatok alatt megszédíteni valakit.

Éppen a szoknyámat tűrte fel csórikám, amikor a mosolyom helyét hirtelen átvette egy baljós ajakrándulás, ráfogtam a kezére, és vágtam a szemközti falhoz. Emberek… Bah. A következő pillantásom már a szőkét érte, és nem óhajtottam csacsogással múlatni az időt, már el is indultam felé gyorsan, lendületesen, közben szinte vicsorogtam, mint valami veszett vad.
- Te… farkasok szégyene…
Sziszegtem bele a képébe majdnem közvetlen közelről, már ha nem próbálta tartani a távolságot, ajkaimra eszelős vigyor költözött, a lélektükreimet kísérteties fénybe vonta valami nagyon kellemetlenül ismerős dolog. Olyan magas lóról beszéltem, mintha én szartam volna a spanyo viaszt. Várjunk csak? Szerintem ez így is volt. Idegenül csengett a füleimnek a női kacaj, de különösképpen nem foglalkoztatott. Csak használom a kis barnát, amíg van rá erőm, vagy a teste bírja, a többi nem érdekel.
A lendületem nem állt meg, a pengeéles karmaim hamar kisiklottak a helyéről, és az sem számított, ki látja. A karom lendült, hogy felnyársaljam vele az egyik leginkább megvetettet a kölykeink közül. Még saját magát sem volt képes soha elfogadni, hát én sem fogom, sem pedig sajnálni egy percig is szánni való életéért.

2.

Milyen szép is lett volna csak úgy elmerülni egy megszerzett ember csókjában. De persze a szellemek – különösen egy – nagyon úgy keltek, hogy telibe szarják a levesemet. Kimeredt szemekkel figyelem, ahogyan egy civil a falnak csapódik majd pedig valami elmeroggyant tekintetű nőszemély megindul felém.
- Mi a picsa bajod van? – acélozom meg a tartásomat, s nem hátrálok előle.
Az kellene még csak, hogy ez a nap eljusson oda, hogy Annakpok, a Szabad egy lépést is tesz a végzete elől eliramodván. Különben is, ez csak egy nőstény. Mégis mennyire lehet erős?
A helyzet meglehetősen komikus, s még röhögnék is, hogyha nem lenne éppen annyira tele a tököm – nem gondoltam, hogy vagy 200 évig ilyet mondok, de kár, hogy most nincs – hogy az elvegye a kedvemet még a vigyorgástól is. Egyelőre fingom sincs, hogy mi van ezzel a nőstény ördöggel, de amit a képembe vág, azon nem kis mértékben felszívom magam.
Elvileg kellene, hogy érdekeljen az emberek sorsa. Gyakorlatilag annyi időmet fecsérlem csak rájuk, míg elüvöltöm magam, hogy „Takarodjatok innen idióták, ez nem ingyen cirkusz!”, de hogy ezentúl meglépnek-e, avagy sem, az már az ő dolguk. Engem – bocsássák meg az égiek – de momentán jobban leköt az, hogy egy számomra teljesen ismeretlen nőszemély inzultál először verbálisan, majd pedig fizikailag is.
- Hátrébb a karmokkal, amíg szépen mondom! – morranok rá, bár sejtem én a lelkem mélyén, hogy nem sok értelme van a beszédnek.
Egy pillanat alatt önt el 814 évem minden gyűlölete önmagam iránt, de ezt a gyűlöletet most kivételesen nem saját pusztításomra, hanem a nőstényére használom. Jöjjön csak azokkal a karmokkal, nem vagyok Fakír most, hanem olyan Muszklivá váltam, amilyet csak öröm nézni. Nesze neked Sangilak, eljött az ideje, hogy használjam a.. na nem úgy, ahogyan néha szerettem volna, de a.. testedet. Valamilyen perverz, átvitt értelemben.
Ahogy felém lendítette a karmos mancsot, úgy igyekeztem ráfogni a csuklójára, s annál fogva, lendületesen a falhoz csapni a barnát. Nesze neked mozdulat, amit az ember ellen elkövettél, a fizikai erőm megvan hozzá. Remélem, hogy fáj neki, ahogyan a tőlünk nem messzi fallal érintkezett.
- Kapd be! – üvöltöttem rá, majd annak rendje és módja szerint rákészültem, hogyha tovább cseszekedik velem, akkor még a képét is beverjem. Egyelőre élveztem, hogy emberként is erősebb vagyok, mint valaha, s igyekeztem nem törődni az agyam hátuljában kaparászó kellemetlen érzéssel, mely szerint egy elsőnek civilek között nem így kellene viselkednie.. valamint azzal, hogy ez a helyzet kezd nagyon kényelmetlenül megismert lenni számomra, s nem tetszik mindaz, amire ráeszmélek. Miért nem marad halott, aki már elpatkolt? Az élet kib*szottul igazságtalan!
Egyelőre nem megyek neki a nősténynek, bár tombol a vérem, s legszívesebben megkóstolnám az övét, megérezném a vére szagát. De még bennem van a gát, mely szerint ennek nem így kellene lennie.
- Sürgősen húzd el a beledet, mielőtt én találom kirángatni azt a testedből! – fenyegetem meg, hátha használ. Közben azért figyelem a mozdulatait, ne érjen felkészületlenül semmiféle cselekvése. Béke és szeretet ide vagy oda, a szellemekre esküszöm én vért fogok ontani, ha ez a nő itt nem tanul az előbbi hibáiból.

- Nem kezdem el sorolni, még a végén feljönne a nap.
Az egykori acélos baritonom szinte átütött a pofátlan női hangon, gyanúsan nem olyan volt, mint ami kipereghet egy nő csinos kis ajkai közül. Nem hülye, rá fog jönni. Én pedig megmutatom neki, mennyire szabad is az a szabad. Láttam sok mindent, többet tudok róluk, mint ők magukról. Mindegyikről. Aljas kis férgek.
- Miért? Mi lesz? Belémereszted a műkörmeidet? Milyen érzés olyan testben lenni, amilyenbe mindig is vágytál? Mondjuk, az én ízlésemnek kissé ribancos, de hozzád illik.
Nem is tudom, mit csacsogok én ennyit, biztos a női testtel járó defektus lehet az oka, no de üsse kavics, legalább többször forgathatom meg a kicsi szívében azt a kést, hogy végül a torka körül rángassam elő. Hálát adok az égnek, hogy ő nem az én kölyköm volt, bár mindegyik halált érdemel. Mondhatnánk, hogy egy alomból valók.
- Ohh, csak úgy tobzódsz a tesztoszterontól, szívem. Kár, hogy ehhez a testhez nem passzol a dolog.
A hátam nagyot csattan a falon, vakolat hullik a fejemre, arcomra, de mit érdekel ez most engem, ez a törékeny, kicsi test semmit sem számít, csupán járulékos veszteség, nekem nem fáj. Neki fáj. De neki fájjon csak, szereti, érzem. Beteg elme ez is, de szemernyit sem betegebb, mint az előttem álló.
- Szar ügy, hogy most nincs mit, mi? Ne dobálózz olyannal, amit megtagadtál magadtól, csak nevetségessé válsz tőle. Mi vagy te egyáltalán? Csak egy korcs…
Nem, nem hagyom békén, kapja csak meg az összes szart a nyakába, amit eddig nem tudtam kimondani, vagy a testvéremre való tekintettel, vagy azért, mert idő előtt bevégezték nekem.
A következő mondatát meghallván ajkaimra igazi szadista vigyor kúszik, őrülettől izzó tekintetem pillanatok alatt fordul át valami egészen másba, valami szívfájdítóan ismerősbe. Valami ártatlan, gyermeki csodába. Bőröm tónusa több árnyalatot sötétedik, a testem egészen kicsi lesz, oly törékeny, szinte már megsajnálom magam. Ajkaimon félős mosoly, tekintetemben rettenet. Az illatok felidézik azt a napot, az utolsót, ott a folyóparton. Hangom remegőn csendül, benne van minden szeretetem a bátyám iránt, s minden félelmem a hallottak miatt.
- De… Annakpok… miért?
Suttogom halkan, s pillanatok múlva már sehol a folyosó, csak ő és én vagyunk, a folyó, a természet, a madarak szemtelen csicsergése, és a fonat a hajamban. A fonat az övében…
Könnyek csillognak lélektükreimben, próbálok felállni a földről, de remegő kezem nem engedi, mégis, nagy nehezen sikerül, de csak nézek rá. Az én nagy és erős bátyám... bántani akar engem.
- Mit csináltam?
Sírós hangomat semmi mással nem téveszthetné össze, még az illatom is ugyanolyan, mint egykor volt, egyszerűen... minden. S a legjobb az egészben, hogy élek.
Ugye?
Annakpok...
Én vagyok az, Ekoni.
S az illúzió mögött eszelős vigyorral, elégedetten figyelem minden egyes rezdülését a szőkének, várva a megfelelő pillanatra.

3.

Valaki nagyon harapós ma este, meg kell állapítsam magamban. De biztos is, hogy a gyűlölt nevemre esküszöm, hogy nem ő lesz az, aki először harap, hogyha arra kerül a sor úgy igazán. Szájalni lehet velem, nem nagyon tudnak már nekem olyat mondani idegenek, amit nem hallottam még. Ám mégis, amikor már azt hiszem, hogy engem nehéz felidegesíteni – szép álom, hiszen mindig én vagyok az első, aki kijön a sodrából, s általában ez meg is felel nekem – akkor jön egy ilyen nőstény, s mint könnyű nőcske, odadobja a testét egy kivénhedt hímnek. A világ egy fertő, mindig tudtam én.
- Azért mondod, mert valójában mindig vágytál rám, s sose kaphattál meg, vén szivar! – vetem oda fogcsikorgatva, ám mégis látszólag/hallatszólag könnyedén.
Sejtem én, hogyha ő tényleg Alignek, hogyha tényleg az, akinek gondolom, akkor még a hozzám vonzódás gondolatától is irtózni fog. Attól meg pláne, amilyen lapáttal ráteszek ezek után.
- S nehogy azt hidd, hogy ezt a többiek nem tudták! Mit gondolsz, miért árult el olyan könnyen a saját véred is? Undorodott attól, hogy egy kétneműt kívánsz.
Jó, ez nyilván necces, s vagy kiröhög, vagy még idegesebb lesz. Nyilván az utóbbit kívánom még akkor is, hogyha az rám lenne veszélyes, de nem mondhatom meg neki, hogy mit érezzen. Most még az sem érdekel, hogy végiggondoljam: vajon tudja-e hogy hazudok vagy sem. Hadd tudja. Ennyi öröme legyen a halálában! Úgyse sokáig hagyom ebben a testben lézengeni, arra mérget.. sőt, ezüstöt is vehet.
- De egy élő korcs! – fröcsögöm. Most aztán igazán elborult az agyam. Hogy jön ahhoz egy több évszázada halott szörnyeteg, hogy kiosszon engem, aki végigéltem több, mint 800 évet és még mindig nem porosodtam be. Korcs lennék? Lehet. De én többet tudok, mint a társaim. Tudok férfifejjel és nőivel is gondolkodni, ismerem mindkét test gyenge pontjait, s nem csak hallomásból. A saját testeim szerelmese vagyok, ennyi jár, ha már az elsőt olyan nagyon utáltam. Szóval csak ne dumáljon nekem a korcsságról, mert elgurul a gyógyszerem.
Mondanék még valamit, de hirtelen olyat látok, amitől minden szavam eláll. A múltam elevenedik meg a szemeim előtt, s bár ebből sejthetném, hogy egy társam képességével operál ez a mocsadék, mégsem vagyok képes most Kilaunra és az ő illúzióira gondolni.
Csak állok és bámulom a húgomat, hagyom, hogy cirógassa arcomat a folyóparti szellő. Szinte érzem a cipőm talpa alatt a füvet, hallom a víz csobogását és látom Ekoni könnyeit. Könnyeket azon a csodaszép, gyermeki leányarcon, azon, melyet úgy imádtam, s melyre oly irigy voltam egyszerre.
Még szeretem őt. Még mindig szeretem. Úgy mar belém ez a felismerés, hogy majd' kiszakad a szívem a helyéről, pedig már azt hittem, hogy régen nem tudnak neki fájdalmasabbat mutatni. Ostoba kérdések hada önti el elmémet, s már mondanám is őket, amikor a cselekvés megakasztja bennem a szóbeliséget.
Előrelendülök, hogy magamhoz ölelhessem a törékeny kis testet, mely annyira szép, annyira éteri, élő. Elhiszem, hogy itt van velem, elhiszem a csodát, mely szerint nem öltem meg azon a napon. Érezni akarom kis tetsét az én satnya karjaim között, hallani akarom, ahogyan a szíve dobog. Mozdulok hát, nagy lendülettel esve előtte térdre, s ettől a lendülettől bonyodalmas fonatom vállaimon keresztül előre esik. Valami olyan idegen.. valami nem természetes.. a látóterem szegélyében szőke hajtincseket vélek felfedezni.
Tétován nyúlok a fonathoz, elfeledve, hogy Ekoni előttem áll és siránkozik. A hajamnak feketének kellene lennie, nem szőkének, s a kezeimen sem lehetne ilyen fehér a bőr. Hogyha ez a csoda létezik, akkor az én csodámnak is léteznie kellene. A másik álmomnak is teljesülnie kellene. Fiúnak kéne lennem, igazi indián harcos fiúgyermeknek, aki védelmezi, s nem irigyli egyetlen húgát.
Elborult arccal emelem újra tekintetemet Ekonira. Tizedmásodpercig tartott csak, míg a szemem sarkából figyeltem csak, s nem direktben, ám mégis, ez idő alatt újra meggyűlöltem őt.
- Annak születtél, akinek én nem születhettem! - sziszegem felé, eltelve annak a napnak minden féltékenységi rohamával, s már ugrom is neki, hogy a vékony nyakát ujjaim közé szoríthassam. Sosem voltam még ennyire erős, úgy érzem, hogy össze tudnám egy mozdulattal roppantani a gégéjét, ám én mégis azt akarom, hogy szenvedjen. Látni akarom, ahogyan eltávozik belőle az élet, s ezúttal nem akarok melléhányni a fűbe, s elbújdosni remegve egy fa alatt. Ezúttal élvezni akarom a győzelmemet, hiszen már tudom: ahogy eddig is megbocsátott, majd újra megbocsát nekem.
Még mindig nem foglalkoztat az, hogy körülöttem egy folyosónak kellene folyó és fák helyett lennie. Csak szorítom a nyakat, elzárva ezzel a levegő útját a testből. S hogy a nőstény, aki a húgom illúziója mögött áll, vajh' meddig tudja fenntartani a látszatot úgy, hogy az éltet adó levegőért kapkod? Azt én nem tudhatom. Számomra ő most mindaddig nem létezik, míg újra meg nem jelenik előttem, a kezeim között. Ha ez megtörténik, akkor minden bizonnyal elengedem, ám ha nem..

Nemes egyszerűséggel felröhögök, és megcsóválom a fejem. Szánni való, hogy ilyen hitbe ringatja magát, de most végre pontot tehetek az ügy végére, és nem kell tovább a lábnyomával szennyezni a földet.
- Szeretted volna, hogy vágyjon rád valaki, mi? Nem is csodálom, a lehetetlen után mindig sóvárgunk.
A következő szavaira aligha akad gusztusom válaszolni, ha Suráról vagy Eskáról lenne szó, még mondhatnám is, hogy jah, a maguk nemében vonzó kis fehérnépek voltak egykor, a saját kölykeimre nyilván nem hegyeznék semmilyen répát, rájuk mindig másként tekintettem. Kár, hogy mind elárultak. A véreim. Az utódaim. A dühöm újra erőre kap, tovább szítva a már rég bennem tomboló tüzet. A női test megremeg bele, legszívesebben ordítva adnám a világ tudtára, hogy dögöljön meg mind, az összes fertőzött vért hordozó szörnyeteg.
- Hazudd csak magadnak, hogy élsz.
Az, ami eztán végigmegy benne, pontosan olyasmi, amit látni vágyok. A sosem volt reményt feléledni az arcán, látni, hogy elhiszi, és igenis vágyik arra, hogy a húga ne legyen halott, igen, én már rég tudom, találkoztam Ekoni nyughatatlanul bolyongó lelkével a túlvilágon évszázadokkal ezelőtt, elmesélt mindent, pontosan leírta azt a napot, így aligha okoz gondot felidézni. Szegény, szegény gyermek, nem tett mást, csak igazat szólt, s lám, a nagy, az erősebb, a báty, kinek védelmeznie kellett volna, inkább tetézte önnön szégyenét, mintsem megkímélje azt, aki a legtisztább volt az életében, aki a legjobban szerette.
Ekoni könnyei mögül figyelem a felismerést, jó ez így, csak még inkább fájni fog, nincs édes újraegyesülés, csak annak a napnak a fájdalma elevenedik meg, hogy meggyötörje még egyszer a lelkét, mielőtt a túlvilágra rántom magammal. A halál már várja.
Meg én is. Tárt karokkal. Öööö, karmokkal. A látszat azonban egész más, Ekoni a ruháját gyűrögetve pislog rá, ártatlanul, bájosan, reménykedve, hogy a testvére megenyhül, és nem fog ilyen csúnyán beszélni vele. Másra sem vágyik jobban, mint egy ölelésre. Már tárja is szét kis karjait, mintha észre sem venné bátyja dühét, mint akkor. Akkor sem hitte, hogy valójában bántaná.
Gyenge torkából erőtlen nyögés szakad fel, és abban a pillanatban láthatja Annakpok egykor volt gyűlölt valójának kezét, mi tökéletes pecsétet von a pillanatra, a helyére siklik az utolsó darabja a kirakósnak. Minden olyan, mint volt. A történelem megismétli önmagát. Halál és fájdalom jön, gyűlölet cincál szét egy lelket, míg egy másikat a remény taszít a homályba. A könnyű test pillanatok alatt adja meg magát a roppant erőnek, utolsó leheletével bal kezével bátyja karjára fog, mintha el akarná vonni torkától, de esélye sincsen rá, s már hullik is alá, félelmetesen lassan, szinte belefagyva a másodperc ezen töredékébe, Annakpok fülében pedig szakadatlanul cseng a saját, húga haláltusájában felhangzó neve. Újra, meg újra, meg újra.
Annakpok, Annakpok, Annakpok, Annakpok, Annakpok…
S csak akkor, abban az utolsó utáni pillanatban lendül a karmokban végződő jobb kezem, hogy valósággal felnyársaljam a testet, amit most épp birtokol, és lássam a szemeiben a döbbenetet, immár a vérfarkasnőstény szemeivel nézve rá. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy közben meglehetősen kellemetlenül érintette aktuálisan viselt testemet is a fojtogatás, az egyetlen szerencséje, hogy tovább bírná a dolgot, mint az embergyermek. S hohó... mi ez a furcsa bizsergés a bőröm alatt... nocsak, kislány, egészen elborult elme vagy te is, látom ám. Már-már mondhatnám, hogy kár érted, de nem érdekel, ha a te halálod is az én lelkemen fog száradni, csak ránthassam magammal egyik gyilkosom.
Abban az esetben, ha a szorítása enged, úgy új erőt merítek, hogy átváltozzak egy holtsápadt, napokig vízben ázó rettenetté, lássa csak, mit tett a húgával, megint, miként halt meg, s vált az egykor volt édes kislány önmaga torz képmásává.
- Gyűlöllek!
Élet nem cseng már át ezen az egyetlen szón, de kétségtelenül kihallható belőle az egykori húg keserűsége.

4.

Szorítom a vékony nyakat, amennyire csak erőmből kitelik, s még akkor sem veszem le róla a kezem, amikor már úgy érzem, hogy a kis test nem mozog alattam. Nem egyenesedem fel, nem kúszok hátrébb, csak enyhül a szorításom, de mindkét kezem ott marad, ahol eddig is volt, a nyakon. Ilyen testhelyzetben éri hát a bal oldalon alhasamat égető fájdalom. Vonyítanék is, hogyha nem tanultam volna meg az évek során, hogy a fájdalmat hanggal kimutatni több, mint ostobaság. Lenyelem hát saját üvöltésemet, s csak szemeim guvadnak ki, ékes bizonyítékául annak, hogy igenis, nem kicsit, hanem kicseszettül fájnak a karmok a beleimet megtépázandó.
Egy pillanatra mintha elöntene a lelkiismeret, amint szembetalálom fájdalomban úszó önmagamat az ismeretlen, barna vérfarkasnőstény szemeivel, de időm sincs rá, hogy megszeppent, ártatlanoknak ártani nem akaró, példamutató Elsőként viselkedve elrántsam a kezemet, hiszen a nőstény pillantása odalesz, elvész egy felpuffadt vízi hulla dögletes látványában.
Reflexből szorulnak újra ujjaim össze a nyakon, tűnve úgy, mintha nevetséges módon a holttestből próbálnám kinyomkodni a vizet a fején át, nyaknál pumpálva. Persze nem vagyok én egy rossz macska, aki miután lepisilte a gazdi kanapéját, próbálja bekaparni a helyét. Én nagyon is jól tudom, hogy ebbe a testbe én toltam a vizet azzal, hogy holtában beledobtam a folyóba. Nagyon is tudom és rettegek attól, hogy ez itt felkel nekem és falatozik majd a beleimből, melyekben éppen az imént matatott.
Összemosódik valóság és illúzió, múlt és jelen, gusztustalan, émelyítő képet festve mostom vásznára. Sajnálnám én a nőstényt, ha újra meglátnám őt, de csak a felpuffadt testtel szemezek, s végső elkeseredésemben – hasi sérülésemet tekintve egy ideig még ellehetek ájulás nélkül, de ha tovább vájkál bennem, akkor farkasságom ide vagy oda, integethetek az éberségemnek.. - emberi kezemnek behajlított középső ujjperceivel mérek egy határozott, erős ütést arra a pontra, ahol a felfúvódás alatt a gégét képzelem. Hallani vélem a bezúzott gége reccsenő hangját, s ha jó helyre ütöttem a víz által elintézett tetemen, akkor a gyűlöllek már nem jön ki torkán, csak a levegő után való kapkodás.
Az ilyen sérülésekből egy farkas még különösen menthető, a gége bezúzása nem jár azonnali fulladásos halállal, s hogyha a gégét egy bizonyos ponton felmetszik, akkor újra levegő juttatható a tüdőbe.
Két dolog történhet tehát, az egyik tőlem függetlenül, a másik az én közreműködésemmel. Hogyha a szorítás erősödésére illetőleg a gége eltörésére a holt húgom püffedt illúziója eltűnik, s én újra a nőstény vérfarkast látom magam előtt, úgy egy ideig elnézegetem, ahogyan levegőért kapkod, de amint elveszítette az eszméletét, elönt a lekiismeretfurdalás. Ekoni ugyan megbocsátotta nekem, hogy megfojtottam, de ő gyerek volt, s én is az voltam, ám most nyolcszáz évem van mögöttem, s az előttem fekvő sem tehet semmiről. Rántom hát elő karmaimat egy kezemen, s mivel már nem támaszkodom a nyakon, viszonylag könnyedén vájhatok az eszméletlen nőstény nyakánál a húsba, hogy az orvosok által gégemetszésnek nevezett művelet barbárabb, karommal végzett, ám mégis levegőt visszaadó műveletsorát hajtsam végre. Ha sikerül mindezt megtennem, akkor Emma teste újra kap levegőt, s bár elértem, hogy az eszméletvesztés kivonja a testet éppen annyi időre a forgalomból, hogy ne tudja tovább tépkedni bensőmet, mégis keresztbe tettem Alignaknak azzal, hogy megmutattam: én nem vagyok olyan, mint ő. Nem áldozok fel csak azért egy ártatlan farkaséletet, hogy a magamét mentsem. S mivel Emma farkasból van, a „gégemetszés” után úgyis regenerálódni fog. De az eltelő idő után talán már Alignaknak nem marad annyi ideje ebben a testben, hogy engem miszlikbe szedjen.. Talán.
Amennyiben pedig ledobva az illúziót ő maga áll neki, hogy az általa irányított nőstény testét lélegzetvételhez akarja juttatni, s maga kívánja a gégéjét lyukkal keresztülmetszeni úgy, ahogyan én tettem volna, ha nem kezd neki maga, hát kivárok egy kicsit. Nem, nem fogom ezt a nőstényt meghalni hagyni, tegyen Alignak, amit csak akar. Egy idő után így is úgy is eljutunk oda, hogy kilyukasztom azt a gégét, s ha megtörtént, egy lendületes mozdulattal megpróbálok alányúlni a testnek, hogy a hátáról – elvégre alattam feküdt – a hasára fordítsam, s rátérdelhessek a felkarjaira, ezzel együtt pedig a hátára ülhessek. Ha nem akarunk lovacskásat játaszni, akkor ezután már csak nem tud mit kezdeni velem, pofával a talaj felé. Legalábbis remélem, hogy nem lesz ideje ledobni a hátáról, s ott folytatni ezt a tusát, ahol abbahagytuk. Mondjuk én és a reményeim.. általában az a helyzet, hogy mindet baszhatom. Hát meglátjuk, hogy most hol kerül porszem a gépezetembe a gégelyukasztós-levegőadás után.

Rajtam aztán nem múlik, kreatív elme vagyok. Ha eme test utolsó leheletével elhitessem vele, hogy Ekoni bocsánatát valójában sosem nyerheti el, hát úgy fogok tenni. Nem csak szavakkal lehet beszélni a mi világunkban.
~Gyűlöllek!~
AZ újabb szorítás hatására pillanatok alatt foszlik semmivé minden illúzió, a folyosón sikoltások hangzanak fel, kétségbeesés szaga terjeng a levegőben, rohanó léptek zaja hangzik fel. Nem érdekel a szorítása, viszem magammal a sírba, csak úgy, mint ezt a jóval fiatalabb vérfarkast, ki kétségbeesetten feszíti belülről saját porhüvelyét, hogy megpróbáljon tenni az elmúlás ellen. Érzi a vesztét, és a francba is, hogy nem bírja tovább. Hülye szuka.
Ujjaimat igyekszem behajlítani, hogy a még mindig hasfalában tartózkodó karmaim a lehető legtöbb szövetet roncsolják, és egy hirtelen mozdulattal igyekszem felrántani, fel a szíve felé, hogy az utolsó pillanatom egyben az övé is lehessen.
Nem jutok sokára, az éles, levegőt benn akasztó fájdalom tönkreteszi a mozdulatot, tönkreteszi a bosszúmat, tönkretesz mindent. Hülye picsa. Látja, érzi, ahogy az általam birtokolt testen a pánik jelei mutatkoznak meg, a szíve felgyorsul még így is, hogy én uralom, tudja, akárhová is űztem, tudja, hogy meg fog halni. Szegény pára. Még csak nem is önnön ostobasága lesz a veszte. Hiába akarom megragadni bal kezemmel a nyakát, marni, ahol érem, esetlenül csúszik le rajta, tán csak kicsit megtépázva a ruházatát, ajkaim tágra nyílnak, némán esdekelve egy korty levegőért. A fehér bőr valószínűtlenül fakóvá válik, bár köszönőviszonyban sincs a vizihulla képével.
Nem tudom, honnan szökik a valóság szövetére a könnycsepp a szemem sarkában, milyen szánalmas… mégis ott van, érzem, ahogy végigcsorog a szebb napokat látott arcon, szinte kedvem támad letörölni és megízlelni. Rég volt. Könny. Mily egyszerű, mégis milyen különleges.  Mégsem tudok mozdulni, dühöm féktelen tehetetlenségemben, a tudatom ott táncol benne, de képtelen vagyok uralmam alá hajtani az ájulni vágyó testet, pontosabban inkább, a haldoklót. Ha bevégzi, keresnem kell egy más testet, idő előtt… erre nem vágyom, még megúszná Annakpok. Túlságosan egyszerűen.

Fehér és meleg. Olyan tökéletes, puha, finom, szeretem. Könnyű minden. Lépteim belevesznek a csodás fehérségbe, nincsen zaj, nincsen semmi, mi zavarhatná meggyötört lelkemet. Csak mosolygok. Egyszerű és tökéletes.
Semmi sem tart vissza, ami valahol végtelen szomorúsággal és ürességgel tölt el. Fájó szembesülni azzal, hogy az életem nem olyan, amilyenre vágyom, mert megtagadtam magamtól azt, amitől igazán élhetnék. Azt, hogy érezzek. Vajon mi jön a halál után? Mi van a fehér fényen túl? Érdekel, nem, tudni akarom.
Elindulok, bele a semmibe, hiszem, hogy a mozdulataim a helyes irány felé vezérelnek, s meglelem a célt. A fehér selyem finoman suhog a testem körül. Suttog valamit, nem hallom. Mintha a hiányozna belőlem a farkas. Lenézek a kezeimre, a hajamra, a vállamra omló szőke tincsek más embert idéznek, mint akiként távozom az élők sorából. A kislányt, a fiatal nőt, aki szeretett, akinek a szívét nem védte megannyi lánc, s lakat, aki tudta, hogy nagyon is szeretne szeretni, elveszni benne, ezért élni. Megkapta, s végül ez ölte ki minden álmát és vágyát.
Ajkaimra szomorú mosolyt fest a felismerés. Saját magam zártam örök rabságba, és tagadtam meg magamtól mindazt, amitől egész lehettem volna, nem csak egy tönkretett játékszer, ami valójában senkinek sem kell.
Hallom a trappolását, hirtelen támadt szélvihar cibálja a ruhám, megfordulok, s immár barnán táncolnak előttem tincseim, előttem pedig a feketeség közeledik, rohan, utánam… de… miért? Nem… menj el, nem akarom. Én ezt már nem. Elég volt. Még miattad sem, nem elég.
Rohanok, el tőle, nem tudom hová, de előbb kell elérnem, minthogy ő érjen a nyomomba. Vesszőfutásom vér színezi, mintha volna valami, ami nem engedné felszabadulni a lelkem, tüskés indák szakítják át a hófehér csodát, és igyekeznek meggátolni a haladásban, egészen addig, míg a farkasom utolér, s belevágódik a testembe, de ahelyett, hogy fellökne, eggyé válik velem.
Ne… ne… kérlek… én készen állok, esküszöm…

Nem halt meg. Helyes… mégis, nehéz a felszínre kaparnom magam, a levegő elönti a tüdőmet, de mozdulni, kinyitni a szemeimet, szemeit, képtelen vagyok, a francba, kifutok az időből. Érzem, hogy megemeli a testet, s valahol ezen mozdulat közepette szedi magát annyira össze a kis barna, hogy felmetszett gégével ugyan, de képes legyen mozdulni. Nem nyitom ki a szemem, kivárom azt a pillanatot, amikor a legkevesebb erőbefektetéssel vagyok képes bármit is tenni, és mikor át akarja rajtam emelni a lábát, hogy pónilónak használjon. Megpróbálok kigördülni alóla, és bár jelen testében nem lesz olyan hatásos, bár ki tudja, mi van a gatyájában ennek a kis korcsnak, húzom fel a térdem, hogy lehetőleg a lába közét illessem vele, vagy legalábbis hátsón térdeljem, és kibillentsem az egyensúlyából…

- A gyűlölettel lehet élni, én már csak tudom! – jegyzem meg keserűen.
Olyan erősen önt el az érzés, hogy szinte érzem számban a keserű epét, s erősen koncentrálnom kell arra, hogy ne akarjak kiköpni oldalra, így kívánva megszabadulni az egésztől.
Ahogy vele civakodom, a testvéremmel, aki halott, de mégsem, s aki itt van, de még sincs, eszembe jutnak a többi testvéreim. Eszembe jut, hogy mi lehet velük, hogy merre lehetnek, hogy látják-e, ahogyan Ekonit fojtogatom. Hirtelen elönt a szégyen, könnyet csal szemembe, s a sós csepp végigfolyik arcomon, hogy a halálba zuhanva elégjen az alattam fekvő nőstény arcára cseppenve. Régen nem sírtam már, ennél többet most sem fogok. De az élmény letaglózott, s még nekem is kellett valami, amivel kiadom magamból egy részét annak a lelki fájdalomnak, ami magam miatt emészt már évszázadok óta.
A pillanatok azonban tovaperegnek, s az emlékeim helyét átveszi a rideg valóság és egy új érzés: a bűnbánaté. Nem akarom, hogy meghaljon, attól a pillanattól kezdve nem akarom, hogy meglátom az igazi arcát a húgomé helyett. Ám mégis, ahogy kigördül alólam, s valószerűtlenül kedvesen belém rúg, úgy érzem, hogy a pokolra tudnám küldeni. Újra elönt a kontrollálatlan méreg, s már tervezem, hogy a földetérésem után hogyan ugrom a torkának, amikor is győzedelmeskedik a fejét bennem nagyon ritkán felütő józanész. Átgondolom mindazt, amit tenni akarok, s közben kifejezetten áldom az eget, hogy most nem vagyok férfi, mert így annyira nem érint fájdalmasan az ágyékomat érintő kedveskedése, mint úgy érintene. Ám mégis, azért ezt sem köszönném meg szívesen.
Az eldőlésemmel új értelmet adok az elhúzom a belemet című szállóigének, ugyanis az addig rendben van, hogy az egyensúlyomat cseszhetem, de nem akarok a közelében heverdezni, mint egy chemotoxszal lefújt rovar. Felemelkedem négykézlábra, amilyen gyorsan csak képes vagyok rá a sérüléseim okán, majd ha még mindig a hátán fekszik, úgy rámarkolok a csuklójára mindkét kezemmel, s térdelésben a kezét parittyaszárnak használva megkísérlem átdobni őt a hátam mögé. Nem, mintha olyan nagyon vágynék rá, hogy mögém kerüljön, de azt sikerült felmérnem előbbi vonaglásunkból, hogy nem olyan messze van mögöttem a fal, szóval ahogy így hátrahajítom, esélyesen nekivágom annak, s a nyekkenés talán elveszi a kedvét attól, hogy újabb illúziót kaparjon elő elméjéből. Az előbbiért is nagyon mérges vagyok rá.
Az oldalamra szorított kézzel pihegek egy keveset, ha sikerült kivitelezzem a mozdulatomat. Nem mondhatnám, hogy kellemes érzés a mozgás megtépázott zsigereimnek, de úgy vagyok vele, hogyha egy helyben feküdnék, akkor is kurvára fájna, szóval olyan mindegy, hogy mozgok-e vagy sem ilyen szempontból. Az életem szempontjából pedig nagyon nem.
Nyekkenése után nem sokat várok arra, hogy én is mozduljak, s a lehető legtempósabban elérjem a folyosó szemközti falát. A függőleges, sík felület mellett állásba tornázom magam, majd hátamat a falnak fektetve igyekszem felmérni a terepet. Sejtem én, hogy ez a korcs nem marad a végtelenségig közöttünk, tehát hogyha tudom húzni egy kicsit még az időt, talán elkerülhetem azt is, hogy ő megöljön engem kölcsönvett testében, valamint azt is, hogy én öljem meg a nőstényt, akibe belebújt. Röpke tekintet-körberebbentéssel felmérem hát a terepet, s amidőn észlelem, hogy egy állófogas mellett sikerült a fal mellé evickélnem, benső mosolyom először éled fel ezen éjszaka során. Szinte várom, hogy összekaparja magát, s megiramodjon felém, mert azért nem múlt el bennem a fájdalomokozás iránti vágy. Az eszemmel tudom viszont, hogy nem Alignaknak fájna, hanem valakinek, aki nem tehet róla. Így halványan azért reménykedem abban is, hogy nem tud moccanni. Viszont akkor sem rettegek a következményektől, hogyha mégis képes lesz rá. Készen vagyok a tervemmel, ha a szükség úgy hozza, lesz mit csináljak.
A pajzsomat reflexből az égnek emelem, miközben nézem a nőstényt. Persze nyilván cseszhetem az illúzióval szemben, de annyira felborzolta az idegeimet az előző förtelme, hogy ezt a nevetségesen felesleges lépést nem tudom kihagyni. S még észre sem veszem, hogy ezt teszem. Ösztönös az egész, ahogyan az is, ahogy ujjaimat az állófogasra kulcsolom magam mellett, a fal közelében nyújtva oldalra egyik karomat.

Csak azt érzem, hogy eltalálom, de nem várom meg, mi lesz az egészből, hajszolnom kell az utolsó pillanatomig, ő nem tudja, mennyi időm van, fogalma sem lehet arról, hogy már csak pár kurta perc, és ha addig nem sikerül bevégeznem szánalmas életét, kedvére szenvedhet tovább. Dühít a gondolat. Olyannyira, hogy újra és újra fellángol szüntelenül parázsként izzó gyűlöletem. Nem engedem el, magammal kell vinnem.
KELL.
Ekoni már rég várja ideát.
Tovább gördülök, de falba ütközöm, próbálom felverekedni magam, s mivel a beszéd már nem megy, így gondolatban ostorozom tovább romlott elméjét. Ne higgye, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlem, és elfeledheti, valójában kivel van dolga.
~Valóban lehet? Mondd csak Annakpok, önmagad gyűlölete mellett megfér másé? Ne áltasd magad, a húgod emiatt halott. Lehet, hogy te képes vagy élni vele, de másokra csak halált hozhatsz.~
Köpöm az elméjébe megvető szavaim, sosem tagadtam, hogy egy korcsnak tartottam, és nem is értem, hogy Tupilek mit látott benne, de őszintén, már nem is érdekel. Csak az számít, hogy a belső szerveit felsorakoztathassam a padlón magam előtt, és megkapja az útlevelet a pokolba.
Basszameg… elég rég nem tapasztaltam, milyen érzés, ha a szellő meglengeti a hajam, de most annak rendje és módja szerint repülök, és nekivágódok a falnak, a fejem akkorát csattan rajta, hogy cseng tőle a fülem.  Alig pár centivel vétette el a fűtőcsöveket a drága kis Annakpok, de legalább így még van esélyem kínozni egy kicsit. Félre hát a sok lelki szarsággal, jöjjön, aminek jönnie kell.
Nem törődök a kölcsönvett testem gyötrelmeivel, és ramaty állapotával, lassan már egy zombi is megirigyelné ezt a kis szukát, de hát, rosszkor volt rossz helyen, megesik. Pont leszarom. Felállok, sérüléseimhez képest meglepően gyorsan, de nem is a nősténykének köszönhető a dolog, hanem az én hathatós közreműködésemnek. Hagyom, hogy kirobbanjon belőle a fenevad, nagyobb szükségem van most a teljes vérfarkasalakjára, mint a gyönge emberire. Feketesége pillanatok alatt üt át a fehér bőrön, sosem volt még ilyen gyors az átváltozása, s ennyire fájdalommentes, de nem is csoda, hiszen még olyan kis zsenge husi, s ha rajtam múlik, sosem lesz már erősebb.
Üvöltésem megremegteti a falakat, megannyi sikolyt, s rettegést szül, én pedig már vágódom is neki a fakírok apjának, vagyis… anyjának, mindegy, hogy lehetőleg a falnak passzírozzam, s egyúttal magam elé tartva karomat szorítsam oda a fogasért nyúló kezét is, hogyha el is éri, mozgatni ne nagyon tudja.
~Ugyan már, Annakpok, ne légy nevetséges…~
Ha sikerült a falnál tartanom, akkor habzó, nyálas pofámmal vicsorogva, veszett morgás kíséretében a nyaka felé kapok szabad kezemmel, hogy megkíséreljem feltépni azt, egyszer, s mindenkorra bevégezni nyomorult életét.

Azt reméltem, hogyha megfosztottam a beszéd képességétől, akkor befogja majd, s nem mászik az elmeszálaim közé, hogy szavaival cincálja azokat. De mit is nézek ki egy aljas szemétládából, egy olyanból, akit legyőztünk már nagyon-nagyon rég.
A kérdése felkorbácsol, úgy érzem elégek belül. Tudom, hogy nem kéne megszerezzem neki azt az örömet, hogy látja rajtam a dühöt, de mégsem tudom visszafogni magam, s letörölni arcvonásaimról mindazt, amit érzek. Miatta. Nem a húgom miatt. Emiatt a szarházi miatt.
- A húgom miatt vagyok most itt, szóval ne nagyon hidd, hogy számodra bármilyen gyümölcsöt is hozott az ő léte. – vetem oda neki, hadd tudja csak meg, hogy „mit látott bennem Tupilek”, hadd emlékezzen rá, hogy azon az éjjelen, amikor farkassá tétettem, elárultam mindenkinek, hogy meggyilkoltam a saját kezemmel Ekonit. Éppenséggel akkor senki nem hitt nekem, szóval így utólag meg ne játszadozzon itt az elmémben a húgom képével, mert lófütyköst se tud az egészről.
Megvet? Tegye! Én is megvetem őt, ha a régi dolgok nem lennének elegek, hát azért is, mert fogott egy ártatlan nőstényt, s koncnak elém vetette, mit sem törődve azzal, hogy védekezésem milyen sebeket okoz majd neki. Vajon hogy hívhatják? Melyikünktől származik? Arra már rájöttem, hogy nem lehet Eskáé, nem lehet az enyém, s nem lehet Kilauné, elvégre ha a mi képességeink megváltoztak, akkor logikusnak gondolom, hogy a leszármazottainké is. De arról speciel lövésem sincs, hogy kinek a vérét nyírom éppen. Csak azt tudom, hogy ki akar megölni engem. S az nem a nőstény.. Ezért sajnálom őt.
Örömöm nem lehet határtalan attól, hogy a falhoz sikerül vágjam, mert ez a mocsok tud még erőt kisajtolni a nőstényből, s újra megindítja felém. Sőt, mi több még meg is tud lepni azzal, hogy kirántja belőle a fenevadat, nekipréselve ezzel viselt emberi testemet a falnak. Hát így állunk, te rohadék?
Matricának lenni nem kellemes a falon alapállapotban sem, de megtépett belsőszervekkel, felszaggatott hasfallal meg pláne. És akkor még a nyakam is kellene neki! Hát abból nem eszik, ha addig élek, akkor sem. Összeszedem hát minden erőm, s kirobbantom magamból saját acsargómat. A morgásával szinkronban dörrenek rá, nem törődve azzal, hogy mit üzennek a gondolatai. Semmi nem érdekel, csak az, hogy kivédjem a karmait, s valamilyen módon eltaszítsam őt, majd pedig ráeresszem a fenevadamat. Sajnálom a nőstényt, de a sajnálat nem elég ahhoz, hogy hagyjam magamat megölni. Nem ilyen könnyen legalábbis.
A teljes alakom felvétele nem jár már időveszteséggel, legalább annyira az enyém ez is, mint az emberem, lélegzetvételnyi idő alatt fordulok át szőke nőből belé. A méreteim növekedésével, testfelületem szélesedésével esélyesen elkerülöm azt, hogy a nyakamat érje, vagy a pofámba tud karmolni, vagy a vállamat-mellkasom egy részét tépi fel. A fal pedig, ahogyan én alakot váltok, közben egyre csak szenved mögöttem, de végül megadja magát. Egy vérfarkassal még csak elbírt, de ahogy kettő szorul neki, az már több annál, mint amit az alaszkai építészet falrakótechnikája kibír. Hátam mögött hangos reccsenéssel törik be, vakolat hullik ránk, s nem kis port is felvernek a törmelékek.
Karmaimmal a nőstény vállaiba vájok, s egy lendületes dőléssel hanyattvágom magam, be egyenesen az öltözőbe, melynek kivertük imént a folyosó felőli falának egy részét. Dőlés közben igyekszem úgy gyorsítani az esést, hogy hátsó lábaimmal el tudjam rúgni magamtól a nőstényt, ám nem kifelé a folyosóra, hanem átlendítve őt magamon az öltöző szemközti falának. S amilyen papírból vannak itt a téglák, még az is előfordulhat, hogyha a mozdulatsorom sikeres, akkor nem kenődik fel a falra, hanem kirepül azzal együtt az éjszakába. Tudtommal a földszinten vagyunk, szóval belehalni nem fog, de legalább esélyesen messzebb kerül tőlem, s talán Alignaknak már nem marad elég ideje arra, hogy újra a nyakamra hozza a veszedelmet személyében.
Persze nyilván keresztbe tudja húzni a számításaimat azzal, ha belém kapaszkodik a nőstény. Amennyiben nagyon ragaszkodó típus lenne, s nem tudom elrúgni magamtól, akkor próbálok addig bucskázni vele, amíg magam alá nem szorítom. Valamelyik már csak sikerül anélkül, hogy kiharapná a szerveimet..
~ Úgysem győzhetsz, add fel, vén majom! ~ fenyegetőzöm. Nem is én lennék, ha nem tenném. Enélkül értelmetlen lenne az életem. Bár, talán így is az.

Mondhatnám, hogy beérem lelki gyötrődésével, de nincs így, újra és újra szeretném látni fellángoló haragját, ezáltal tudni, hogy a szavaim minden tette és mondata ellenére belevájnak a szívébe. Ám a szavaknak immár leáldozott az ideje, már csak a tetteké a terep, időm a végéhez közeledik, be kell vinnem a halálos csapást.
Vicsorogva, vadul morogva konstatálom, hogy nincs egy ép saját gondolata sem, ehelyett engem utánoz, ami valószínűleg az egyetlen útja a menekülésre. Felvonyítok, amikor a halálosnak szánt marásom a mellkasát szántja fel, és már ha nincs ló, jó a szamár is alapon mélyeszteném bele a pengeéles karmaimat, amikor a fal megadja magát, pedig már szinte éreztem a szívét dobbanni a tenyeremben.
Kissé húzós a helyzet, miként a vállaimba mar, de nem teketóriázok, „belesimulok” a könnyen halálossá válható ölelésbe, és az állkapcsommal ragaszkodom a nyaka és a válla találkozásához. Kölcsönvett testemet már majd szétfeszíti a fájdalom, én pedig érzem, hogy már csak másodperceim vannak hátra.
Tekintettel ragaszkodó mivoltomra, nem tud elrúgni magától, de azt kell mondjam, jobban is jár, pedig nem akarom, mert ha képes lenne elrúgni, akkor tépném ki mindazt, ami a pofám fogja, és meglehetősen rosszul érintené a dolog. Vélhetőleg még így is elég kényelmetlen élmény mindkét kissé leharcolt testnek a földre érkezés, vélhetőleg akárcsak én, ő is belerándul a dologba, minek hála erőteljesen roncsolódnak a vállaim, meg neki is a harapott terület, de nem igazán érdekel egyik sem. Éppen lendületet veszek, hogy kitépjem a méretes darabot a vállgödréből, amikor harangoznak. Ó, az isten verje meg…
A lelkem egy szempillantás alatt hagyja el a fekete nőstény testét, és indul portyára ismét, remélve, hogy a következő alkalommal több szerencsével jár.

A vér íze a számban még pár pillanatig elködösíti az elmém, de viszonylag hamar rájövök, hogy valami nem stimmel, és nem tudom, kit, és miért rágcsálok. Ismerős helyzet, azt kell mondjam, tavaly is sikerült befürödnöm már hasonlóképp, és igen élénken él bennem az esemény, úgyhogy nem fogok azon lamentálni, hogy ez most mi, és miért. Már csak azért sem, mert basszameg, kurvára fájok deréktól felfelé.
Eleresztem a nőstényt, és ha dob, hát repülök, ha nem, csak legurulok róla, és kiterülök a padlón, mint egy gyalogbéka. Vagy… jelen formámban inkább úgy, mint a szép medvebőrök a kandalló előtt. Már persze, ha hajlandó a karmait kiszedni belőlem. Azt egy erőtlen próbálkozás után érzem, hogy fenn van a pajzsa, így kommunikálni nem tudok vele, de az kurvára biztos, hogy nem fogok visszaváltozni. A saját képességem nélkül ezekkel nem valószínű, hogy olyan egyszerűen meg tudok birkózni még ezen formámban sem, nemhogy a gyengébb emberiben.
Hol is vagyok? Atya ég… az Orfeum. Bassza meg. A fal. Duncan meg fog ölni. Vajon hányan látták? Szólni kellene az Őrzőknek, bár lehet képben voltak a Vörös Holddal. Mi lehet a csókával, akivel egymás szájában matattunk utolsó emlékeim szerint? Kár érte… már megint egy olyan szórakoztató esemény, amire nem emlékszem, csak az újra meg újra feltámadó fájdalomhullámok maradtak, amiket viszont határozottan élvezek. De vajon meddig? A vérem szaga beleitta magát az orromba, a nyakamon a seb mindent visz… vajon mikor fogok tudni újra beszélni? Lehet, hogy egyesek megköszönnék a nősténynek eme kis hadműveletét…
Akármi van… én innen nem megyek sehová, mozdulni sem bírok.

Amikor már azt hinném, hogy több megharapható pontom nincsen szabadon, akkor természetesen talál magának ez a szuka, hát hogyne. Nyilván nem a nőstényt kellene káromkodásokkal illetnem gondoltban, de basszus, hát az ő fogai vájnak belém a karmok után, nem Alignaké. A vénségnek már rég kihullottak, a hamut is mamunak mondaná, hogyha tudna bármit is mondani. A mocsok. Miért van ennyi ideje idén egy testre? Franc belé!
Az éppen lendületet vevő mozdulatát még simán véghez tudja vinni, viszi is a húsomat, bár azt nem tudhatom, hogy akkora részt-e, amekkorát szeretett volna, de őszintén szólva baromira nem is érdekel. Annyi helyen fáj már, hogy fel is adom a számolást. Ha ebbe nem döglök bele, akkor semmibe a büdös életben, az már biztos. De hagyjuk is most ezt. Nem, nem dobom sehová, nincs értelme. Szinte érzem, ahogyan eltávozik a körünkből a bosszúszomjas szellem, s amíg Emmát a saját tudata vágja fejbe, addig engem a lekiismeretem. Megint.
Felkelni nem fogok a földről, nem is biztos, hogy tudnék. A hasi sérülésekkel ugyan el tudnék még karistolni bármerre, de az akaraterőm csődöt mondott. Az elmém, a lelkem fájdalma a földhöz szegez, s csak annyit teszek meg, hogy összegömbölyödök a nagy dög képében, amennyire csak tudok. Nézem a nőstényt, látom, amit tettem vele és tudom, hogy megérdemelné, hogy legalább gondolatban bocsánatot kérjek tőle. De nem. Nem vagyok képes rá. Nem azért, mert ne sajnálnám azt, amit tett vele Alignak, illetve őmiatta én, hanem egyszerűen azért, mert a lelkem sír s ez elmémbe forraszt minden szót.
Ekonit látom magam előtt, a képet, ahogyan felpuffadt testét fojtogatom. S bár azt hittem, hogy az illúzió nem taglóz majd le, hogy túl tudok lépni rajta, s nem kívánom majd azt, hogy bár ne láttam volna, mégis tévedtem. Valahol mélyen bennem zokog a satnya kis hermafrodita inuit kölyök, s zokog vele az összes eddigi emberi testem is. Látom aláhullni a cseppeket Annaróza arcán, s ezen cseppek ikreit Acacia fehér bőrén is. Még Amost is könnyezni látom a borzos hajával és a szeretethírnökségével. Mindenki sír. Minden bennem élő ember megengedi magának azt, hogy úgy zokogjon, mint egy elárvult kisgyerek. Az összes emlékem könnyekkel telik meg, s jelen helyzetben csak egy elkínzott vonyítást tud megengedni magának acsargóm. A szépem. Az életem megmentője. Az egyetlen, örök korcs, ki bennem él. Most, hogy nincs meg a képességem, a megbocsátást, Ekoni megbocsátását is odalettnek érzem. S ez fáj, nagyon. Talán a fizikai sérüléseimnél is jobban.
De össze kell szednem magam. Ellököm hát magamtól az emlékeket, kilépek a gyengeségből, s megpróbálok közelebb kúszni a lyukhoz, amit ütöttünk a falban. Halványan felrémlik bennem, hogy hoztam magammal táskát, s talán meglelném benne a mobiltelefonomat, ha visszavenném az emberi alakomat. Írhatnék Surának.. de.. vajon, hogyha én így jártam, ő nem fetreng kínok közt valahol? És Eska? És Tipi? És.. Ő?
Nem változom emberré, nem bírná ki a testem úgyse. A nagy, szabad szellemű Annakpok gyönyörűsége egy színészöltöző padlóján zúzódik porrá, amikor hagyom, hogy újra elöntsön az önsajnálat és az öngyűlölet undorító elegye.
~ Bocsáss meg! ~ küldöm mégis Emma felé,s bár nem tudom a nevét, de ez nem változtat a tényeken.
Őt nem akartam bántani, illetve nem őt akartam bántani, s bár sikerült, ettől még nem örülök neki. Attól, hogy a kölykeimet lazán szadiztam az évek alatt, még nem lettem eszelős gyilkos, akinek senki és semmi élete nem számít. Ok nélkül nem öltem még soha, s ha ez a nőstény itt elpatkol nekem, akkor ő lehet az első a nemszeretem listán. Hisz az ő megölésére nem volt okom. Aki ellen küzdöttem, az Alignak volt. S bezzeg ő nem távozott a sírba még egyszer, hogy a kurvaistenbasszameg!

~Ne szórakozz már, mit? Hogy védekeztél?~
Kérdezek vissza, mert ha ő beszél nekem, akkor én is tudok neki, naná. Jól példázza az életfelfogásomat a reakcióm, és nem is vagyok hajlandó kikiáltani őt bűnbaknak. Ugyan én nem tudom, ki bújt belém, s mit műveltem, de biztosra veszem, hogy én voltam a ludas. Vagyis, a vörös rettenet odafenn, mint tavaly.
Nézem a plafont, kár, hogy nem a csillagokat, idebenn nehéz lenne, és azon gondolkodom, hogy miért szívom meg ezt másodszor is. Úgy tűnik, ez a város csak ilyesmit tartogat nekem. Fogalmam sincs. Mióta megérkeztem ide, most érzem először, hogy élnem kellene Castor ultimátumának másik lehetőségével, és elhúzni a városból. Itt mindig olyan beteg dolgok történnek, és nem biztos, hogy én ennek most a részese akarok lenni. Lehet, hogy Alignakra nem emlékszem, de arra igen, hogy majdnem meghaltam. Láttam a nagy fehérséget, amiről a filmek beszélnek, menni akartam. Istenem. Mióta választanám inkább a halált az élet helyett, ha tehetném? Gyűlölöm magam még a gondolatért is, de mégis tisztán emlékszem rá, hogy így éreztem. Egy összetört játék vagyok, semmi más. Nincs szükségem senkire, és rám sincs szüksége senkinek.
Röhejes lehet, ahogy ebben az alakban könnyezek, de talán nem látszik a bundám miatt, ettől még a másik nőstény nyilván érzi az enyhén sós illatot. Szánalmas vagyok. Fel akarok állni, de hiába mozdulnék, képtelen vagyok életet lehelni a tagjaimba. Nem akarok itt maradni. A városban. Addig szaladnék, amíg a lábam bírja… nem megy. Én nem vagyok falkába való. Nem vagyok sehova való. Nem tartozom ide, ha így lenne, boldog lennék. Istenem.
~Amúgy, Emma vagyok. Hát te? Mennyire vagy szarul egy 10-es skálán? Nekem a 9 játszik. Mit műveltél a torkommal?~
Talán most jobb is, hogy nem tudok beszélni, valahogy félek, mik esnének ki a számon. Nem, nem vele szemben, csak úgy általánosságban. Nem vagyok képes bármit is kezdeni azzal, hogy belesétáltam volna a halálba, ha a farkasom hagyja. Miért? Mikor és mitől lettem ennyire sebezhető? Basszameg…
~Nem vagyok benne biztos, hogy megmaradok a képességem nélkül… Nem mondom, bírom a fájdalmat, de kurvára fáj mindenem, szerintem még agyrázkódásom is van. Kicseszett erős lehetsz.~
Én nem vágom, hogy mi történt, de elég nagy esélyt látok arra, hogy valaminek hozzá lettem vágva, a torkom szét van kaszabolva, a vállaimat meg nem is érzem. Határozottan jobb lett volna inkább megmakkanni. Itt feküdni tehetetlenül szintén olyan dolog, amit én semmilyen mértékben sem tolerálok, erre most mégis erre vagyok kárhoztatva. A büdös életbe már.
~Tudom, ez most hülyén fog hangzani, de… kérlek, ha nem jön segítség, ne hagyj sokáig szenvedni.~
Ezt már egész halkan mondtam, mintha nem is merném közölni vele, de mégis megteszem, mert nem akarok szánalmasan vonaglani a kíntól, még végül beköszönt az áhított megváltás. Egész könnyedén csacsogok gondolatban, de a légzésem néha kihagy egy-egy ütemet, nem olyan egyszerű ez gégemetszéssel sem, és őszintén, már nagyon fárasztónak ítélem a dolgot.

Felmentősreg

Teljesen ledöbbenek azon, amit „mond” nekem, amit üzen. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen a reakciója, hogy ennyire finom, ennyire harmatos. Hogyha emberi alakomban lennék, még el is tátanám a számat meglepettségemben, de így csak acsargóm tekintete képes megtelni mindazzal, amit gondolok. Nem tudom, hogy látja-e, de nem is neki megy a színdarab. Belőlem jön a reakció, ha szigorúan vesszük, akkor magamnak jelzek vele. Lám, ennyi évszázad után is van, ami  ledöbbent. Ha nem itt lennénk és nem ebben a helyzetben, gondolkodás nélkül átharapnám őt a vérvonalamba. Igaz, nagy valószínűséggel nem tartana igényt rá. De mivel nem cselekszem amúgy se ilyesmit, nincs is okunk megbeszélni ezt.
~ Ha én nem lennék, akkor veled sem történt volna meg mindez. ~ préselem ki magamból a szavakat.
Nem, nyilván nem akarom megmondani neki, hogy ezt pontosan hogy értettem. Nem akarok beszámolni róla, hogy láttam őt a megfojtott húgom képében és én elvetemült, szadista állat még egyszer megfojtottam. Lehet, hogy megkönnyebbülnék tőle, de nincs most az a hatalom, ami rávehetne arra, hogy még a szenvedő nőstény képébe toljam az igazat magamról, a lelkét is terhelendő testi sérülései mellett. No meg nem is fedhetjük fel magunkat. Pedig ha valaki, hát ez az ismeretlen pont megérdemelné, hogy tudja az igazat. Talán úgy nem érezné azt, hogy bánnia kell: bántott engem. Hiszen helyesen cselekedett. Korcs vagyok. Semmi létjogosultságom a föld színén.
Emma. Emma. Emma. Ez a név is halálom órájáig fog engem kísérteni, ha itt és most belehal abba, amit tettem vele.
~ Az ittenieknek általában máshogy szoktam bemutatkozni, de.. ~ akkor eszmélek csak fel arra, hogy milyen veszélyes vizekre eveztem, amikor belekezdek ebbe a monológba.
Nem gondolom, hogy hinni fog nekem, de könyörgöm! Itt fekszem mellette hatalmas acsargóm alakjában, abban a korcs szörnyetegben, aki született testem miatt lett belőlem, s aki miatt Emma is itt fekszik a saját vérében, lyukas gégével. A picsába! Hiszen meg kell mondanom neki!
~ ..a jelen helyzetünkben azt hiszem, hogy elárulhatom neked igazi nevemet. Annakpok. A fakírok atyja vagyok. És a torkoddal.. ~ Hogy lehetne ezt finoman megfogalmazni? Szarok rá! Mondom, ahogyan volt.
~ ..bezúztam a gégédet, hogy hagyjalak elájulni és elengedj, majd felmetszettem a karmommal, hogy kaphass levegőt, mert nem akartalak megölni. Csak Algnakot akartam bántani, de sajnos egybeestél vele. ~
Atyja. Hát ez jól sikerült. Nem tudom, hogy emlékszik-e a női alakomra, de valahol reménykedem abban, hogy ne emlékezzen. Így sem fog elhinni nekem semmit – bár ekkora teljes farkas alakhoz simán hihetőnek kellene lennie annak, amit mondok, de tudom én, hogy hogyan hangzik. Mindegy. Közöltem vele, szabályt szegtem, s még csak rosszul sem érzem magam tőle. Nem is kérem, hogy ne árulja el kilétemet senkinek. Elvégre csak a farkasomat látja, s nincs is abban a helyzetben, hogy csak úgy árulkodjon. Ha pedig meg is teszi? Hát mit számít? Mit számít már nekem? Túlcsordult az az öngyűlölet-pohár, már az egész nem érdekel. Már megint.
~  Miféle képességed? ~ kérdezek vissza.
Röhej, mintha egy tea melletti csevegésen lennék! Hát miért nem tudom békén hagyni, s nem fárasztani még az elméjét is a teste után? Miért? Nagyon egyszerű. Ha meghal, tudnom kell, hogy melyik társam vérvonalába tartozott. Tudnom kell, hogy mikor érezzek maró bűntudatot, hogyha melyikükre nézek. Elvégre kioltottam a vére egy részét. Szenvednem kell érte. Itt az ideje. Ha már Ekoniért nem szenvedtem már rég. Őt már nem látom senkiben.
Erős.. nos, igen. Sangilak képességével valóban az voltam, s bár örültem neki, miközben harcoltunk, mégis, most valahogy nem akarok a muszklikból egy írmagot se kapni. Egyrészt, mert így semmi kapaszkodóm nincs a múltbéli tetteim bocsánatát illetően, másrészt, mert idegen számomra az egész, s már a kezdeti lelkesedés után szorít, mint egy szűk cipő. S főleg azért, mert talán a saját képességemmel már halott lennék, s most arra vágyom. Legyen ez bármilyen szánalmas is.


Fájdalmasan felnyüszítek, de nem a sebeim miatt. Persze, nyilván nem vagyok fitt és fiatalos, s a beleimnek sem rendeltetésszerű állapota a széttépettség, de a nyüszítés mégis annak szól, amit kér tőlem. Hát milyen első lennék én, hogyha megtagadnám tőle mindezt? Meg kéne sértődjem rajta, hogy ilyet kér? El kéne utasítsam? Eszembe sem jut. Megadón sóhajtom elméjébe szavaim.
~Nem hangzik hülyén. Szabad akaratod eldönteni, hogy meddig kívánsz élni, s megígérem, hogy megszabadítom a testedet a szenvedéstől, s engedem, hogy a lelked szabadon szárnyaljon tova egy olyan világba, ahol boldogabb lehetsz. Különben ne legyen a nevem Annakpok, a szabad! ~
Lassan belefulladok belső zokogásomba. Mozgásra ösztökélem a dögömet, közelebb kúszok Emmához, s mint valami szentimentális kölyök, a pofámat a mancsához érintem. Ezzé tett 814 év? Egy érzelgős iszonyattá, aki retteg attól a perctől, amikor művét be kell végezze, s el kell pusztítsa ezt a nőstényt, aki semmiről se tehet? Ó, szellemek, ha vagytok odafent jók is, s nem csak szemetek.. kérlek! Segítsetek..Ekoni, segíts! Mentsd meg őt! Élnie kell, ahogyan neked is élned kellene.. Helyettem.

Halványan érzékelem, hogy valaki érkezik, de a tudatomat már olyan mélyre ástam saját, fullasztó gyűlöletemben és gyengeségemben, hogy nem nagyon emlékszem arra, mit is reagálok és mire. Amikor szólnak hozzánk, gépiesen válaszolnék, de mivel még mindig a farkasomat viselem, így meg sem próbálkozom. Jobb is, ha nem mondok semmit, jobb is, ha csak hagyom, hogy az események maguktól peregjenek. Holnap majd jobb lesz. Holnap majd felébredek, s újra önmagam lehetek. Jobb lesz, ha visszakapom valaha a saját képességemet, s Emma is visszakapja a magáét.
Semmit nem teszek hát, csak elhúzódom, messzebb Emmától, hagyva, hogy az érkezők őt lássák el először, hogy rajta segítsenek. Fájdalmamban meg-megvonaglok, s csak figyelem, ahogyan érte küzdenek. Hogy mikor jövök én? Nem érdekel. Tegyenek velem, amit akarnak. Most csak egy üres, kiszáradt folyómeder vagyok csupán egykori önmagam sírgödre körül, semmi más.

//Köszönöm szépen! //

~Hát, emlékeim szerint tavaly nem voltál a közelemben, mikor ez történt. Vagy legalábbis hasonló. Idén legalább nem öltem meg senkit.~
Múlt évben sajnos két ember bánta a dolgot, bár valamiért úgy érzem, ez most más volt, nem csak azért, mert sokkal rosszabbul nézek ki, meg hogy majdnem meglegyintettem alulról azt a sokszor emlegetett ibolyát… Egyszerűen valami ezt súgja. Mindenesetre azért jó arc, hogy magára vállalná, de nyilván nem tudja rólam, hogy mesterien, sokszor szándékosan tenyerelek bele a trutyiba, és általában nem szoktam túlzottan bánni a dolgot.
Egész jól elagonizálok az elcseszett helyzetemen, és hogy mennyire nincs értelme perpill az életemnek, mikor olyat hallok, hogyha képes lennék rá, kiesnék a saját számon. Hogy mivan? Ez most szórakozik velem? Hallom, amit mond, mégis csak az jár a fejemben, hogy ez valami nagyon hülye tréfa, vagy az övé, vagy a természeté. Akármelyik is, nem találom túlzottan viccesnek.
~Ez biztos nagyon ostoba kérdés lesz, de te nem nőstény vagy?~
Nem mindegy már, hogy mit kérdezek, és kitől? Jó eséllyel úgysem érem meg a holnapot. Nem is akarom, basszameg. Képtelen vagyok így elviselni magam. Nem a testi sérülésekről beszélek, sokkal inkább a lelkiről. Valahol egyszer régen én nagyon elkúrtam mindent, és kétlem, hogy van még visszaút. Hagyom, hogy a könnyeim tovább csordogáljanak, most kiadom, és utána megint jól leszek egy ideig. Már, ha jön valaki összefoltozni.
~És még Alignak is? Gyönyörű. Legközelebb szólhatnátok előre, ha ilyen móka lesz, szívesen felvenném, kíváncsi lennék rá.~
Nem mintha amúgy nem lennék elég elborult alapjáraton is, de a jelek szerint igen csúnyán be tudok durvulni ilyenkor. Bizonyos szempontból sajnálom, hogy minden ködbe vész, a múltkoriból sem emlékszem semmire sem. Hihetetlen… Annakpok. Ez most komoly? Összefosom magam mindjárt, ez valami hihetetlenül elképesztő. Hogy lehet az, hogy ezek a legendák köztünk járnak? Azt hittem, mindjük belevész a múltba, s már rég megkapták a végtisztességet. Ez vajon azt jelenti, hogy az én vérvonalam feje is él még? Esetleg a városban van?
~Sura leszármazottja vagyok.~
Jelentem ki, és talán kiérezheti a szavaim mögött meglapuló büszkeséget, én mindig is imádtam a vérvonalam, illik hozzám, s most rendkívüli módon hiányzik. Sokkal gyorsabban helyrejönne mindenem, és nem kéne azon aggódnom, hogy ki jön majd el a temetésemre. Még csak nem is kezdem el boncolgatni a témát, mert ettől is sírva tudnék fakadni. Sürgősen változtatnom kell a hozzáállásomon, vagy elhúzhatom a belem újra magányos farkaskodni, ha nem sikerül a dolog.
~Bocs, hogy ilyet kérek, de nem szeretnék hosszas vonaglás után kimúlni, mint egy kivert kutya.~
Tettem még hozzá, miután megkaptam a válaszát, ha tudnék, hálás bólintanék, így csak az érzelmeim kivetülése marad neki. Nekem meg újra meg újra felcsendül elmémben a neve, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. Mert… bármi legyen is, egy Ősünk keze által fogok meghalni, ha meghalok, ennél pedig mi többet kívánhatna egy vérfarkas? Jó, nyilván szerettem volna boldog lenni, egyszer megint szeretni, odaadni a szívem és a lelkem a testem mellett, mert utóbbit úgy dobáltam, mintha mit sem érne, s azt hittem, ekképp sosem fogom megégetni magamat. Valahol végtelenül szomorú rádöbbenni, hogy időközben szénné égtem…
~Megtiszteltetés. Komolyan. Én ilyet nem szoktam mondani, szóval… tényleg így gondolom.~
Nem mintha nem érezné meg rajtam, ha esetleg hazudnék, de attól még fontosnak tartom leszögezni, hogy tényleg így van. És basszameg… ha ezt túlélem, megint lehetek a spicli, és köphetem be szegényt. Majd megkérem Castort, hogy lehetőség szerint kezelje nagyon-nagyon diszkréten a dolgot, konkrétan ne mondja el senki másnak. Ezt viszont muszáj vagyok közölni vele, mert ha már ő korrekt velem, nehogy már én legyek a szar, szemét, szar alak.
~De… nem kellett volna elmondanod. A falka tagja vagyok, jelentenem kell a dolgot. Már, ha lesz holnapom…~
Ennél több szóval nem illetem a témát, de ha csak azért mondta el, mert rosszul áll a szénám, akkor nyilván gondoskodni fog arról, hogy még rosszabb legyen, ellenkező esetben meg nyilván számolt ezzel a lehetőséggel. Óvatosan mozdítom a mancsom, hogy ne okozzak még több sérülést, és amennyire ebben a testemben kitelik tőlem, megsimítom a pofáját. Furcsán bizsereg a gyomrom, nem, nem szerelmes vagyok, egyszerűen csak nem hiszem el, hogy ebben a vérfürdőben mégis ennyire szerencsésnek érzem magam.
~Köszönöm…~
Mindent, és semmit. Ne kérdezzen rá, a lényeg ez, hiszen mi értelme volna akkor? A túlmagyarázott, túlgondolt dolgot tönkreteszik a pillanatot. S én most ezt ragadom meg arra, hogy hagyjam, vérveszteségem magával rántson a homályba, pont akkor, amikor megérkeznek az Őrzők. Nem vagyok már képes megbizonyosodni arról, hogy a felmentő sereg jött, de igazán már nem is érdekel semmi, csak pihenni szeretnék. Ha ébren lennék, megpróbálnám megakadályozni, hogy eltávolodjon, de én már az álmaim lovagjaival flörtölök épp, kacagva és nevetve táncolva át esetleg a halál tornácán.
Ám nem, nem szükséges még temetni, bár az biztos, hogy velem megitatni semmit sem fognak, lévén egy gégemetszéssel viszonylag nehéz nyelni, másrészt magamnál sem vagyok, de nyilván az Őrző teszi a dolgát, és szállítható állapotóra pofoz, hogy visszavigyenek a hotelbe, ezzel mintegy megakadályozva, hogy megtudjam, hol érhetem el a jövőben Annakpokot, mert bassza meg, nekünk be kéne rúgnunk egyszer együtt, imádnám…


// Én is nagyon köszönöm! //