*A lányok arcán végignézve, tudtam, hogy melyik táncol, csak azért mert nincs más, melyik táncol, azért mert bizonyítványa van és ki az, aki tényleg élvezi a dolgot. Az utóbbiból kevés akadt, röhejesen kevés. Az utolsó szám ma az enyém volt, mely végén mosolyogva sétáltam be az öltözőbe. * - Viszlát Samantha… * Köszöntem el az épp utolsó lánytól, aki távozott mikor épp leültem. A többiek már rég leléptek. Ki egyedül, ki az új társaságával mikor végeztek mára. Az öltöző nyugalma jól jött, bár nem voltam fáradt, nem voltam nyűgös, még az utolsó tánc élménye ott tombolt bennem. Az ablakot megnyitva – hisz utáltam azt az eszméletlen parfüm felhőt, amit a lányok hagytak maguk után mindig -, ültem vissza miközben lemostam a sminkem. Magán emberként sosem használtam, ahogy a kényelmes ruhákat is jobban előnyben részesítettem. Pláne, hogyha nem kellett arra is gondolnom, hogy ne fagyjak halálra az erdőben. Ma elmarad, ezt már tudtam mikor leindultam otthonról. Hajm, csakhogy ezt mindennap mondtam, azonban most tettem is érte. Egy könnyű, barna, egybe ruhát vettem fel, hogy még véletlen se gondolhassam meg magam, no meg egy magas sarkú csizmát, ami szinte elengedhetetlen volt. Hajam hátra fésülve fogtam le egy csattal kicsivel a tarkóm fölött, nem szerettem összefogni, csak ha muszáj volt vagy épp rajtam volt az 5 perc és elegem volt belőle. A pengéket visszacsúsztattam a csizmámba, és némi színtelen ajakbalzsamot vittem fel az ajkaimra, mert ez a sok kencefice meg a hideg kiszárítaná. Épp a kabátom vettem le a fogasról, mikor az ismerős érzés végig szánkózott a gerincemen. A mosolyom kissé kiszélesedett, hisz megfordulnom sem kellett, hogy tudjam ki az.* - Nocsak… Corvin megmutatja magát… * Kérdeztem miközben leakasztottam a fekete hosszú kabátom, és megfordulva visszasétáltam az asztalomhoz, de még mindig nem pillantottam rá. Nem volt már rajta semmi, kivéve persze a szokásos energia italom, no meg a két alkarra szíjazható bőrtokom, amiben bizony ott voltak a pengéim is. No meg persze egy méretes sminkes ládát, ami ugyan a sajátom volt, de sosem vittem haza. Mindenki tiszteletben tartja a másik holmiját, még akkor is, ha nincs itt. A kabátom a szék támlájára fektettem, melyen ott volt a táskám is. Csak most fordultam a férfi felé és mértem végig.* - Talán kicsit sokat is mutat magából. * Húzódott egy sejtelmes mosolyra az ajkaim. Naná, hogy észrevettem, hogy az ingje felső gombjai nem voltak begombolva. Barna tekintetem vidáman csillogott, ahogy belenéztem az övébe. Ó nem, ez nem a Főnököm számlájára volt írható. Mikor táncolok minden megszűnik körülöttem, nincs közönség, nincsenek gondok, egyszerűen nem létezik semmi, csak én és a színpad. Átöltözni pedig alig telt bele negyedórába, abból is minimum tíz percet szenvedtem a sminkem leszedésével. Farom az asztal szélének támasztottam, ahogy kezeimen megtámaszkodtam magam mellett.* - Megbilincselni… vagyis megdicsérni jöttél vagy megint kihúztam a… gyufát valamivel? – Billentettem oldalra a fejem még mindig mosolyogva, de szinte választ sem várva folytattam. A dicséret távol állt Tőle, bajt meg nem csináltam. – Jajj várj, már tudom… Jöttél megint felcsigázni, hogy aztán parlagon hagyj. Hisz, neked jó, ha feltudod csigázni a nőket. Igaz Corvin? Mily kár, hogy ez csak szavakkal megy… * Cincogtam és a fejem rosszallóan csóváltam meg, ám szerintem minden pólusomból áradt és minden vonásomról sütött a vidámságom, így aligha volt hihető. Ám múltkor már nem tudtam válaszolni neki, azonban nem feledtem az utolsó szavait, amit hozzám vágott, ahogy az arckifejezését sem.* - Azt nem hiszem, hogy külön órára vágynál… azt egyébként is otthon tartok. *Haraptam az alsó ajkamba. Ámbár a helyi lapból akár értesülhetet is, hogy valóban tánciskolám van otthon és akkor talán nem érti félre. De melyik is volna a jobb, ha megtenné vagy ha nem? Ej-ej… az élet nagy kérdései. Igen, egy kicsit szemtelenebb, vagyis inkább merészebb voltam, mint mikor meló közben futunk össze. Persze akkor sem teszek lakatot a számra, de a meló az meló. Aminek mára vége, még akkor is ha épp még bent vagyok. Ami nem meglepő, hisz a srácoknak még szoktam segíteni összepakolni indulás előtt. De az már igen, hogy az öltözőben vagyok a főnökömmel, aki jelenleg már szintén csak egy hétköznapi ember a szememben. Viszont a vidámságom mögött izgatta a csőröm, hogy mit keres itt. Persze akkor jön és megy, amikor csak akar, hisz övé a hely. De láttam miként reagált múltkor az erőszakos kiegészítésemre, annak ellenére, hogy nem jegyeztem meg még van szemem és nő vagyok. S lássuk be, ritkán akadni olyan emberrel össze, aki így reagál az ilyen megjegyzéseimre, pláne, hogy mögöttük igazság lapul. De félre értés ne essék, ennyitől nem épp kezdtem el így öt év után férfi érintésére vágyni. Ennek halvány nyomai sem voltak felfedezhetőek és valószínűleg nem is lesznek. De hát a jövő kiszámíthatatlan. Tekintetem viszont továbbra is kíváncsian fürkészte a férfit, de nem mozdultam.*
Elmagyarázhatná valaki, hogy a gyerekek minek hordozzák magukkal a kedvenc plüssmacijukat mindenhova, ha fennáll a veszélye, hogy elhagyják! És persze utána nem jó egy új, neeeem, nekik a régi, megszökött, rongyosra dögönyözött kell, és addig sírnak, amíg vissza nem kapják, akár a pokolból is. Az egész úgy kezdődött, hogy Anne-t nyitás előtt behoztam, szeretett itt téblábolni, általában a bárpulton ücsörgött, és onnan figyelte, hogyan sürögtek-forogtak a többiek. Csendben volt, senkit sem zavart és a maciját szorongatta. Hát ma gondolt egyet és felfedezőútra indult, viszont mire ő előkerült, a maci eltűnt. Ilyen hisztit sose vágott le, azt se tudtam, hogy képes rá. A farkasommal kellett lecsillapítanom, de csak akkor állt le végleg, amikor elmagyaráztam, hogy ettől nem kerül elő a játéka. Végül szépen megkért, hogy keressem meg, és hazament Meggel. Szóval... ezért voltam még mindig az Orfeumban, nyitvatartás alatt ugyanis nem sok időm volt kutatni, most pedig az egész kócerájt kutathattam át töviről hegyire. Pompás! Persze a kicsi lány mindenfele járt, szóval az se volt nagy segítség, ha az útvonalát akartam követni. Kulisszák mögött semmi, bárpultnál ugyanez a helyzet, "nyargaltam" tovább az öltözőkhöz, hátha... Már azelőtt éreztem Eli illatát, hogy beléptem volna, de nem álltam meg, még csak le se lassítottam, elvégre ez az én helyem, minden helyiségével, szóval akkor és oda megyek, ahova és amikor akarok. Ha meg épp egy szál semmiben kapom el, így járt. Zárja az ajtót, ha nudizik. Nos, nem meztelenkedett, de az a ruha basszus, nem sokat bízott a fantáziára! Végignéztem rajta, naná, pasiból vagyok! Nem gusztáltam, de egy gyors pillantást minden porcikája kapott. - Jelents fel paráznaságért - mondtam, és miközben elhúztam a szám, kigomboltam még egy gombot, ezalatt a nő szemébe nézve, amolyan "nesze!" tekintettel. Inkább dac, mint incselkedés volt ebben, bár az utóbbit se bántam volna, kis revans ezért a vérforraló öltözékért. Rákerülhetne már az a kabát! De nem, még rá is pakolt minderre a szavaival. Bilincs, meg felcsinálás... csigázás... Nagy levegő, lassan kifúj. Szemmel láthatóan, és minden plusz érzékkel érzékelhetően fel volt dobva. Hát ez remek, igazán örülök, én meg egy éve nem voltam nővel, szóval ne cukkoljon, mert öv alá megy minden utalás. Sajnos szó szerint! - Nem szeretem, ha provokálnak - szólaltam meg és közelebb léptem hozzá, de még így is kényelmes távolság terpeszkedett közöttünk. - És nem hiszem, hogy neked kéne bizonyítanom a tehetségem, még ha nem is lenne ellenemre - vontam vállat, s mindezt olyan könnyed természetességgel mondtam, mintha az időjárásról csevegnénk. Szeme se rebbent, arcom se árult el semmi különöset, legfeljebb annyi változott a korábbiakhoz képest, hogy jobban szemmel kísértem Eli mozdulatait. - Lehet majd benézek, szeretek új figurákat tanulni. - Én se feleltem egyértelműen, gondoljon, amit akar, én is azt teszem. Más kérdés, hogy messze jártam a gyerekmese témáktól. - Egyébként egy rongyos plüssmacit keresek - vallottam be ittlétem okát is, és itt már félrenéztem, mert hát lássuk be, tőlem általában nem azt várják, hogy játékkeresés céljából menjek ide vagy oda. Az asztalhoz léptem, és szemügyre vettem a bőrtokokban pihenő tőröket, majd mintegy engedélykérésképp Elire pillantottam, a bólintást viszont meg se várva nyúltam egyikért. Igen, meg se fordult a fejemben, hogy megtiltja a fegyver vizsgálatát. - Öltél már? - húztam ki félig a pengét a tokból, tekintetemet pedig Eliébe fúrtam.
*Figyeltem Corvint, naná. Elvégre pasi és az ilyenektől sosem vagyok biztonságban s bár egyszer sem adta jelét, de az ember ördöge változhat, van amikor lenyomja az angyalt és olyan dolgokra késztett, amit alapjaiban nem tenne. Nos, nem szerettem az ilyen meglepetéseket. Tekintetem egy percre sem engedte a másikét és egy mosolyt csalt az ajkamra a szavaival, ami aztán vigyorrá vált, ahogy egy határozott mozdulattal kigondolt még egy gombot. Tekintetem lesiklott a mellkasára szándékosan elidőzve rajtam, gondolkodó arcot vágva.* - Hmmm… ez még nem elég. Segítsek, hogy gyorsabban menjen? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm, azonban barna szemeimben még mindig ott volt a megszokott játékos csillogás, ahogy lassan visszavezettem az Ő kékjébe. Ő dacolt, a mozdulata erről árulkodott én meg incselkedtem, ahogy szoktam. Van ez így, hogy két embernek nem ugyan azok a szándékai és céljai. A levegővételére egy kuncogásom fojtottam el és szemeim csak vidámabb csillogásba kezdtek. Ejha… Corvin nem bírja a kiképzést.* - Én meg nem szeretem, ha valaki túl… érzéki akarom mondani érzékeny. * Naná, hogy szándékosan eltévesztett szóhasználat volt. Amit ártatlan szemekkel spékeltem meg, csak úgy a hatás kedvéért. Felém lépet. Na és aztán? Amíg nem nyúl hozzám, nem fogok feszengeni. Azt meg észreveszem az esetek többségében még időben. * - Ugyan már Corvin… ki mondta, hogy bizonyítanod kell vagy, hogy akarom, hogy bizonyíts? Reakcióidból ítélve, Neked van szükséged egy kis… hmm… bizonyításra önmagad felé. * Engem aztán nem érdekel, hogy mikor létesített szexuális kapcsolatot utoljára, úgy is Én nyernék. De két hete már tuti nem, akkor szoktak ennyire ugrani minden apróságra, a hülyülés helyett. A semmilyen hangja, arca nem érdekelt. Elvégre… sötétben nem látszik és minden tehén egyforma. A figyelő tekintete sem érdekelt, táncos vagyok… műszakonként minimum 30 párat kapok. Eggyel több vagy kevesebb, már csak mértékben számít. De nem sok mindent volt figyelemmel kísérnie, tekintve, hogy ugyan abban a támaszkodó helyzetben voltam egész végig, csak annyi, hogy az egyik lában felhúztam kissé és a cipőm sarkára nehezedett a súlyom. Ezzel pedig egy hajszálnyival feljebb csúszva a ruhám a combom oldalán. De elég pászos ahhoz a darab, hogy más ne látszódjon, így nem aggódtam a dolog miatt. * - Tágas helység, tele tükörrel… minden oldalról szemlélheted a… poziciókat. * Naná, hogy a figyelmeztetése miatt nem hagytam abba, a macira összevontam a szemöldököm. Én is láttam ma a csöppséget, de időm nem volt még, hogy jobban megnézzem vagy akár egy „szia”-n kívül bármit is mondhassak neki. * - Az irodádban nézted? Esetleg a raktárban? Segíthetek feltérképezni a helyeket, a plüss érdekében persze. * Mi tagadás… tényleg segítettem volna megkeresni a macit. Nem sietek sehova, otthon sem igazán vár senki. Szóval végig járom én még a mosdókat is a kislány mosolyáért. Csakhogy a hangom az… na az megamaradt a maga sejtelmes mivoltában. Ne rója fel nekem senki. Ilyen vagyok… attól függetlenül, hogy bejönne valaki vagy sem. Az meg lényegtelen, hogy Corvin hova tartozott… egy külön állatfaj a főnök kategória. Mikor az asztalhoz sétál, csak annyi változik rajtam, hogy figyelem minden rezdülését. Már nem csak őt, hanem az izmait, hisz azok előbb árulkodnak, mint ha megmozdulna. No meg már nem a kezemen támaszkodok, az csak a helyén maradt. A lábaimon és az asztalon van a súly, ahogy a farommal támasztom még mindig magam. A tekintetére elgondolkoztam egy pillanatra, de még mielőtt dönthettem volna már nyúlt is a pengémért. Kezem azonnal lendült és kapta el a másik csuklóját mielőtt elérhette volna az ékszereim. Barna tekintetemben ugyan még ott volt a játékos csillogás, de már egy kevés agresszivitás is. A kérdésére meg elhúztam a szám, de nem engedtem el.* - Szeretnél az első lenni? * Szegeztem rá a tekintetem és ha csak nem rántotta el a kezét, akkor ahogy végeztem csak úgy miért ne alapon, megrántottam magam felé a másikat.* - Vagy annyira elvonta a figyelmed, az akaratomra történő erőszakosság, hogy a többire nem is figyeltél? Hmmm? - búgtam lágyan, de mégis volt benne valami. Valami olyan ami senem volt erőszakos, de nem is volt gyengéd. Talán határozottság amiről a mozdulatom is árulkodott, ahogy magam felé rántottam. Talán ostobaság volt, talán nem… majd kiderül, hogy mit reagál a másik. De egy biztos, hogy a pengéimért harapok. Akár szó szerint is.
A kérdésére egy leheletnyit felvontam a szemöldököm, majd sunyi, féloldalas mosolyra húztam a szám. - Kérlek! Hálás lennék érte! - néztem közben a szemében és még egyet kigomboltam, bár tudtam, hogy ez idegőrlés, az én agyam húzása, de még véletlen se akartam adósa maradni. Úgy semmiképp sem, hogy még egy próbát se teszek a visszavágóra, nem a stílusom. De a kis mocsok csak folytatta a kiképzést, félreérthető kifejezések egész hadával bombázva. Mintha nem lett volna már önmagában a megjelenése is - ebben a kis cuccban - kész önfegyelem gyakorlat egy hímnek! Minek néz, de komolyan! Eunuchnak? - Én meg azt nem, ha az alkalmazottaimnak nem jó alattam. Remélem az érzékiségem... érzékenységem nem töri meg a munkamorálod. - Ha harc, hát legyen harc! Bár ennyi idő alatt esélyes, hogy kijöttem ebből a fajta gyakorlatból, de hát a puding próbája az evés... A bizonyításra fancsali képet vágtam, tekintetem a plafonra szegeztem, majd inkább a másik oldalon lévő asztalsort néztem. Semmi köze hozzá, mikor milyen bizonyítási vágyam van. Momentán nincs, más irányultságú viszont előfordulhat, ez pedig akkor vált szinte biztossá, amikor megmozdul, a ruha pedig egy kicsit feljebb csúszott. Hát itt már marhára nem tudott érdekelni az asztalsor, figyelmem középpontjába egy az egyben Eli került. Ha itt ma valami hülyeséget csinálok - ez alatt minden rám nem jellemző dolgot értek -, akkor az kizárólag az ő hibája lesz. Erről nem tájékoztattam, szerintem tökéletesen tisztában van vele. Amennyiben nincs, úgy csalódtam az eddigi megítélésemben. - Kár, hogy nem tudom értékelni a táncot - sóhajtottam, mintha tényleg szó szerint és a munkára értettem volna, amit mondott. - Csak az intenzívebb testgyakorlatokat. A hevesebbeket. Azoknak is megvan a maga ritmikája, csak nyersebb, mint a tánc. A felajánlásra csak elhúztam a szám, de nem szóltam semmi, eddigre már megérkeztem hozzá, és a tőröket szemléltem. Amíg csak nézegettem, nem is volt gond, a meglepő az volt, hogy amint hozzáértem, villámgyorsan elkapta a karom. A farkasom kéjesen nyújtózott, ahogy megérezte a nő felől érkező enyhe agresszivitást, ami finoman vibrált körülötte, a fenevadam pedig mintha csak simogató kezek érnék, jólesőn dörgölőzött ebbe a leheletnyi érzelembe. Szám sarka megrándult, apró, sötét mosoly játszott ajkaimon. Szavai közben pillantásom lassan vándorolt fel karja mentén az arcához, s érdeklődve, kissé felvont szemöldökkel hallgattam a kérdést. Azt a fajta szkeptikus játékosság tükröződött vonásaimról, ami akkor szokott megjelenni, ha nevetségesnek tartok egy fenyegetést. - Nem gondoltam, hogy még szűz vagy! - mondtam egy pofátlan vigyorral körítve a tálalást. - Igen, el lett vonva a figyelmem, de mással. - A vigyor nem tűnt el a képemről akkor sem, amikor maga felé rántott, s mivel így se állt messze, így az lett az eredménye, hogy ha nem akartam ráesni, meg kellett támaszkodnom mellette kétoldalt az asztalban, ezzel saját testem és a bútor között csapdába ejtve. Hm, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ellenemre volt, ennek viszont semmi különösebb jelét nem adtam, ha csak azt nem, hogy ha már így alakult, nem növeltem rögtön három méterre a köztünk lévő távolságot. - Megmutathatnád, hogyan bánsz velük - intettem fejemmel a tőrök felé, s a hangszínét is elraktároztam, miközben arcom vérlázítóan közel került az övéhez, tekintetem sötét árnyai között pedig a farkasom lopakodott alattomosan. Csíptük ezt az embernőt. Ritkaság! - Úgy is olyan segítőkész vagy, vágd le rólam a gombokat anélkül, hogy megsérülnék, vagy a kelleténél nagyobb lenne a szakadás. - Féloldalt elhúztam a szám, kissé lekicsinylőn. - De ha nem megy, inkább ne erőlködj, úgyse számítok rá, hogy sikerül lecsupaszítanod - suttogtam dörmögősen, kissé szemétkedve.
*Szavaira kiszélesedet a mosolyom, egy vigyorrá. Óha… játszik a kisfiú. S valljuk be, hogy kedvemre való volt. Mármint a játék, ahogy szinte mindig és ez nekem nem is újdonság.* - Te sem gondolod komolyan, hogy majd még eléd is megyek… * Ingattam meg leheletnyit a fejem, a tekintetét továbbra sem eresztve a magam kihívóival. Ó nem… bár valóban kíváncsi lettem volna a hálájára. De nem megyek senki elébe, csak azért, hogy finom ujjaim simítását érezze. Na nem mintha nem tudtam volna enélkül megoldani a dolgot. Vettem már le pár inget, és nem feltétlen csak szexuális okok miatt. Sokszor útban van, ha varrni kell. * - Semmi kihívás nincs benne, ha az… alkalmazottaid egyből behódolnak. Mennyivel élvezetesebb elérni önerőből, hogy megtegyék. A munkamorálomra pedig Te leszel az utolsó, aki hatással lesz. * Az első mondatom igazából, javában eltért a munkától, ahogy az Ő szavaiban sem épp vettem észre, hogy ez erre vonatkozna ténylegesen. Azonban a második már igen, a szememben és komolyan gondoltam. Bármi is történjen melón kívül, a meló az meló marad, a főnököm meg a főnököm. Semmi nem befolyásolhatja, hisz akkor már rég megtette volna, a korábbi beszélgetésünk alkalmával. De emlékeim szerint nem történt semmi. Azon kívül, hogy a szabadnapomon le kellett lépnem Velencébe. De ez már nem rá tartozik és nem is Ő az oka. Persze, figyeltem a férfit még ha nem is látszott, hogy árgus tekintettel fürkésztem. Míg biztos a táv, miért tenném? Nem zavart, hogy az asztalt nézegette, azonban nem kellett a lábamra néznem, hogy tudjam, hogy miért is kerültem a figyelem középpontjába. Nem szándékos volt, azonban nem fogok bocsánatot kérni, mint egy szégyenlős kislány és azonnal lejjebb húzni. Ó nem, nem lettem ribanc ebben a negyed órában, míg átöltöztem. De egy combfixben és fűzőben táncolok… újat már egy milliméterrel nem mutathatok. Legalábbis nem a jelenlegi felállásban. Ahogy jelét sem adtam annak igazán, hogy zavarna a dolog. Szakmai ártalom, ha úgy tetszik. Azonban egy leheletnyit felvontam a szemöldököm. Ez hasonlított a múltkorihoz, mikor mintha egyik pillanatról a másikra jött volna rá, hogy nő vagyok. Nos, ha neki havonta egyszer kell erre rájönnie, ám legyen. De az ilyenekért úgy éreztem, hogy szívesen hoznám mindennap a tudtára. A magam módján persze, ami nem épp ennyiből áll tekintve, hogy ez sem szándékos volt. S nem is a maga gyengéd értelmében érthető. Az újabb szavaira már nem mosolyogtam. Na nem azért mert nem szórakoztatott hanem sokkal elevenebb pontra tapintott a szavaival. Ott mélyen belül egy olyan részemre melyet nem akartam a magaménak tudni, melyet elűztem. Tekintetembe már nem csak a játékos fény csillogott, hanem valami más is, hisz nem csak a hajam nem szőke. Hogy mi?* - Szenvedélyesebb, erőteljesebb… valami sokkal ősibb, vadabb és ösztönösebb. * A nyers az nem elég helytálló, az amiről beszélt sokkal összetettebb. Amibe sokan bele problémáznak mindent és egy csómó fölös idegbetegséggel, szenvedéssel gazdagítják magukat, mert érzelmekre alapozzák. Ez baromság. Az ősemberek még az érzés fogalmát sem ismerték, tették amit az ösztöneik diktáltak. Mint az állatok. S ez pont ilyen… Csak kinek hevesebb, erőszakosabb az ösztöne és kinek lágyabb, ezer és egy formája létezik. De attól még, az ösztön az ösztön marad. S erről is képes vagyok úgy beszélni, mintha csak azt kérdeztem volna Tőle, hogy a „Teliholdam” szabad-e lehet. Mindig úgy időzítettem a szabadnapjaim, hogy ráessen, így ez nem kérdés. * - Azonban az is egy… tánc… *Hisz mind a két félben ott van, egymásra hangolva vagy épp nem, de együtt, egymáson követik őket. A tánc pedig nem más, mint ez. Ez, az igazi… mint harcközben, nincs megadott lépés, csak teszed amit diktálnak az ösztöneid, reflexeid. Segítségem nem ért célba, de bánom is én… szenvedjen egyedül, lassabban halad. Nekem aztán mindegy, elvégre Anne nem az én lányom, és ha nem kell, hát nem fogok erőszakoskodni, ebben, nem. De aztán már tönkre tette a játékunk, azzal, hogy nem várta meg a válaszom, és ha tetszik ha nem, vannak dolgok amikért harapok. Nem tudom Ő mit szólt volna, ha a micsodáját akartam volna minden szó nélkül taperolni. Láttam ahogy vándorol a tekintete, arca vonásait. De nem zavart, nevetségesnek, lehetetlennek véli… ha túl messzire megy, akár meg is érezheti. Nem szokásom a levegőbe beszélni, még akkor sem, ha tudom, hogy nem nyerhetek. Nos, itt meg ez az esély fenn sem állt. Nem ismertem, csak azt a hülye, idegesítő, bizsergető érzést mellette is, mely egész Fairbanksban végig kísér. Nem egyedi… de legalább tudom, hogy mikor jön. Mert egyszerűen érzem.* - Gyorsan képes vagyok átesni az elsőkön… * Kúszott egy halvány mosoly az arcomra. Lehet, hogy szűz vagyok, de ha így folytatja nem sokáig, vagy halott. A végkimenet már nem számít. Viszont nem is én lettem volna ha nem kockáztatok, azonban a következő megjegyzésem már nem az volt.* - A vérrel? * Félig-meddig csak költői kérdés. Igazából ez a két dolog volt az, amire reagált egyáltalán valahogy. Ha nem az egyik, hát a másik. S ez, a rántásom sem befolyásolta. Mikor mellettem támasztotta meg a kezeit, ezzel együtt pedig a csuklójával vonva az enyém is. De különben sem tartottam szorosan és jobban el voltam foglalva azzal, hogy inkább támassza meg magát, mintsem, hogy rám essen. A Túl sok fizikális kontaktus, mondjuk, úgy, hogy nem tesz jót a buksimnak. S igazából már a minimális sem, ha csak nem én kezdeményezem. De hiába volt közel, nem adtam jelét annak, hogy zavarna különösebben, hisz, nem ér hozzám. A csapda pedig nem csapda, míg az ember látja a kiutat, nos… én mindig láttam egy lehetségesest. Aztán legfeljebb nem jött be. Szavaira azonban egy játékos mosoly bújt az arcomra, mintha nem is lett volna a korábbi fezsültség. S nem is éreztem már. Még ha a kiváltott agresszivitásom ott is lapult közel a felszínhez. Kiéhezve, várva, hogy mikor csaphat le. Mintha csak egy éhes ragadozó lenne, mely csak a vadra vár, hogy megmutassa ki az úr, hogy játszadozzon és végül csillapítsa az éhségét. * - Megtehetném… ahogy mást is… * Billentettem a két tag „mondat” között oldalra a fejem, mintha csak épp megcsókolni akarnám, vagy arra kínálnám magam, hogy kényelmesebb legyen. A hiba ott volt, hogy ha akartam volna, megtettem volna, a kényelem meg, nem az erősségem. S ha kell valami azt elveszem. Mégis… tekintetem az ajkaira tévedt, „véletlen”… Ahham persze, a szándékos játszadozással, már is hihetőbben hangzik, de tekintetem egy pillanat múlva vissza is tért a férfi felé. S keze alatt az ujjaim a tőrért nyúltak. Tudtam, hogy látja. Még egy süket is meghallotta volna, hisz a tokból akkor lehet kényelmesen kivenni, ha felvan szíjazva, nos, ez nem volt. Azonban az utolsó mondatára felvontam a szemöldököm, csak még jobban elmerülve a kékjében.* - Ugyan Corvin… ez valóban bejön? Mért kéne bizonyítanom? De a hálád… az érdekel és nem én mentem eléd. * Utaltam vissza a korábbi ajánlatára, miközben a penge markolata körül már finom ujjaim fonódtak körbe, nem erőszakosan, nem görcsösen, hanem könnyedén, de mégis meg volt a maga tartása, határozottsága. Ahogy oda sem nézve illesztettem a hegyét Corvin – nadrág- gombjához, egy mozdulattal levágva azt.* - Jajj… hogy nem erre gondoltál? Sajnálom… * Húztam el a szám, mintha valóban bánnám, hogy „félre érttettem.” Holott, nem volt semmilyen félreértés, nem mondta, hogy milyen gombjait, hát az összeset számításba vettem. A penge tovább siklott és az ingjénél könnyebb dolgom volt, bár gyengébb anyag, azonban mégis gyengébb varrás. A penge hegye a gomb és az ing közé kúszott, pontosan a varrást vágva el, az összes többénél, ha nem ficergett, akkor szakadás nélkül. De nem néztem, csakis a szemeit, szóval, ha mozdult, vessem magára. Azonban az utolsó gombnál egy vigyor kúszott az ajkamra, és barna tekintetemben egy sötét vágy. Sötétebb és elemibb, mint holmi szexualitás bár tény, hogy a kettő nálam nem feltétlen járna külön. Egy pillanatra megálltam. Láttam, hogy a szemeim nézte, és ha nem hülye, akkor elhátrálhatott, azonban ha nem tette… Az esélyt megadva egy pillanat múltán már a tőr hegye a férfi mellkasán állapodott meg finom, határozott nyomást gyakorolva rá és ezzel egy időben már fel is rántva egy kissé, hogy a gomb leszakadjon és szinte azonnal a másik vére színezze az acélt, kissé megdöntöttem lefelé a markolatot, hogy felém folyjék rajta végig, továbbra is ott tartva egy röpke pillanatra. Ám már el is emeltem, nem akartam bántani a férfit, denehogy már minden a szabályai szerint menjen. Nálam ez nem fekszik. Tudhatta, hogy ha akartam volna, azt is megoldom sérülés nélkül. Ám így… megszegtem az egyik kitételét. A vére illata az orromba kúszott, azt a sötét felleget erősítve a tekintetemben mely a mozdulat előtt derenget fel, mely ott volt a vendégnél is. S az élvezet csillogása, ám ez halványabb volt… az a férfi megérdemelte. Corvinnal csak játszottam. * - Megsérültél… - biggyesztettem le ajkaim – most mi lesz? Megbuktam? Aláírassam apukámmal a bizonyítványom? * Szarkazmus. Bár még mindig érdekelt, hogy mire ment ki a múltkori ajánlata, a mostani játéka és ez ott pislákolt, azonban csak könnyedén megvontam a vállaim, miközben szabad kezem ujjai végig futottak a penge oldalán, a vérén haladva végig.* - A többi gondolom, megy egyedül is. * Pislogtam rá ártatlan tekintettel, mégis egy már-már csábosnak, mégis kihívónak mondható vigyorral. Véleményem szerint úgy sem veszi le, nem a meztelenség volt a célja. Azonban vére ott volt az ujjamon, azon melyet az ajkamhoz emeltem. S minden lelkiismeret-furdalás nélkül nyaltam meg, ezzel ízlelve „Őt”. Éreztem, ahogy ez a kevés szinte rátapad a nyelvemre, az ízlelő bimbóim ingerelve, nyelésre ösztönözve. Ez nem neki szólt, mindössze egy kíváncsiságom elégítettem ki, ha már lehetővé tette és ennyire kézen fekvő volt. Sós, mégis édes vére ott lapultak az ajkaim között, a nyelőcsövemen végig folyva. Tudtam, hogy lehetetlenség, hogy érezzem, ahogy tovább halad, szinte minden milliméteren végig gurulva, élvezetet adva. Mintha a fém íze is ott lett volna benne… de mégis, mintha olyan lett volna. Beteges? Kit érdekel mit gondol? Azonban egy biztos volt… kicsit sem volt ellenemre ezaz érzés. S egy furcsa vágyat generált bennem, az, hogy vérét nem csak vettem, hanem nyeltem is. Hogy, többet akartam belőle… fakadjon ez bárhonnan is, azonban ez a vágy ott lapult bennem, pillanatról, pillanatra erősödve. Persze megakadályozhatta, de miért tette volna? Úgy is annyira érdektelen, hogy ilyet már rajzolni sem lehetne. Bár a múltkori után… kitudja… talán még tetszik is neki. De hogy ez mért csak most esik le!? Mindegy is, visszacsinálni már nem tudom… csak néztem Corvint, ahogy eddig is tettem, előtte, közben és utána is. *
Folytatódott a verbális adok-kapok, amiben Eli nem volt rest viszonozni a "pofonokat". Bár, ha a korábbi mutatványát veszem, amikor átdöfte egy fickó kezét, azon se lepődnék meg, ha szó szerint is lekeverne egy-kettőt, ha olyan van. Sőt! Kétlem, hogy megállítaná, ha elárulnám, hogy mi vagyok valójában. Érdekes, életemben először fordult meg a fejemben, hogy személyesen avassak be ebbe az apró kis titokba egy egyszerű halandót. Igaz, hogy ilyen halandóval se találkozni minden bokorban, szóval... Szenvedélyesebb, ősibb, vadabb, ösztönös? A pillanat tört részére felrémlett Amber arca. Kár, hogy a puszta testi vágyba képesek az érzelmek is bekavarni, ha olyanjuk van, a kettő együtt pedig nagyobb pusztítást tud maga után hagyni, mint a Katrina hurrikán. A gondolat keserűséget és hiányérzetet lopott belém, mire a farkasom dacosan szegte fel fejét, én pedig fogtam és egy képzeletbeli szekrény mélyére száműztem mindazt, amire nem akartam gondolni, amit nem akartam érezni. - Ez igaz - bólintottam lassan arra, hogy mindez a testiség is csak tánc. - De akkor jó, ha zene nélkül járják. - És itt zene alatt azokra az átkozott érzelmekre gondoltam. Nem kell körítés, csak a két test, amik reagálnak egymásra, egy ideig együtt mozognak, aztán ciao, ahogy az olaszok mondanák. Ja, lőjük agyon a zenét, fölösleges. Amikor odaértem hozzá, és "letapiztam" a tőrjeit, nem nagyon értettem, miért kell ezen fennakadni, elvégre nem a mellét fogdostam még. Oké, én se szerettem, ha cuccaim közt turkáltak, ennek ellenére bennem meg se fordult, hogy más is így vélekedhet. Jobban mondva, mások ilyetén rigolyája totálisan hidegen hagyott, szóval Elié se érdekelt, egészen addig, amíg a tekintetünk nem találkozott és meg nem láttam benne azt a tiltó határozottságot. Egyszerre éreztem késztetést, hogy áthágjam a tilalmát, és hogy engedelmeskedjek neki. Volt ebben valamiféle perverz élvezet, ami tetszett, s ez egy árnyalatnyi mosoly képében ki is ült az arcomra. - Pedig az elsőket nem árt kiélvezni. Bár, van ahol a sokadik is ugyanolyan élvezetet vagy még jobbat nyújt. - Természetesen a gyilkolásról beszéltem... azt hiszem. - Azzal is - mondtam halkan, szinte suttogva, fejemet pedig kissé oldalra biccentettem. Tökéletes összhangot éreztem a farkasommal: vadásztunk! - Tetszik a tekinteted... majdnem olyan, mint... egy éhes farkasé - mormoltam, miközben megtámaszkodtam mellette, ezzel együtt pedig egy leheletnyivel morgósabb, rekedtebb lett a hangom. Kissé felszegtem az állam, amikor pillantása a számra rebbent, ezzel egy kicsit növelve a távot, amit visszacsökkentettem, mikor tőrért nyúlt. Tekintetem nem eresztette az övét, tudtam, hogy nem fogja belém döfni a fegyverét, ettől függetlenül érzékeim fokról fokra ráhangolódtak a mozdulataira. Igazság szerint számítottam rá, hogy a nadrágom se marad ki. - De, erre is gondoltam - hajoltam közelebb, de még mindig nem értem hozzá sehol, viszont egy ujj is nehezen fért volna közénk. - Örülök, hogy nem csak én. Újból feltűnt arcomon a pofátlan vigyor, majd lepillantottam kettőnk közé, amikor nekilátott az ingemnek, de utána egyből vissza is tértem sötét íriszéhez. Hallottam, ahogy a gombok egymás után adták meg magukat a pengének, az össze a lábunknál kötött ki, ingem pedig engedelmesen szétnyílt az összetartó kapcsol nélkül, belátást engedve kidolgozott, jelenleg heges (a Quentin-akció nyomai) felsőtestemre. Állkapcsom megfeszült, mikor a hideg fém a bőrömhöz ért, tekintetembe kíváncsiság kúszott, fojtott várakozással. Legyen bármilyen mazochista is a gondolat, akartam, hogy megvágjon, megsebesítsen... - Anyám... - nyögtem, mikor megízlelte a vérem, s erősebben kellett rámarkolnom a asztal szélére, hogy kontrollálni tudjam magam. Közben arra is ügyelnem kellett, hogy még véletlenül se változzak át részlegesen, pedig nem kis ingerem volt rá. Ahogy elnéztem a telt ajkakat, nyelve hegyét, amivel lenyalta a vérem, egy gát lassan, pillanatról pillanatra kezdett bennem leomlani. Önuralmam gátja roskadozott. - Ha ízlik, nyald le - suttogtam a füléhez hajolva, engedve, hogy pár tincse az arcomat csiklandozza. Hangomból sütött a fojtott vágy. - Vagy zavarj ki. - Ismét a szemébe néztem, mert én ilyen kis fair vagyok, hogy hagyok választást. Kezdett melegem lenni.
*Duncan szavai azonban ismét megleptek és fel is szaladt a szemöldököm. Nocsak, kibújik itt a szög a zsákból. Már csak egyetlen probléma van, ami nem illik a képbe…* - Úgy látszik, mégis egyetértünk valamiben… De nálad bizony felcsendült a dallam. * Nem kérdés volt, kijelentés… Azért mert Én magam száműztem az érzéseket az életemből már korábban mint a testiséget, még nem azt jelenti, hogy elfelejtettem, hogy milyen. Hogy ettől kevesebb lettem avagy nincs látásom. A Logikámmal sincs baj, hisz ha így véli, akkor már rég nem volna szexuálisan túlfeszített Corvin. Viszont tapasztalat, hogy a „dallam” képes közbe ugatni, kérdés nélkül ami megálljra késztett még akkor is, ha már szinte sóvárog a test. Ha már megbomlik az elméd a túlfeszült tested miatt… Na én pontosan ezért számoltam le az érzelmekkel. A szex meg már máskérdés, de igazából egyik sem volt. Pláne nem olyan, ami Corvinra tartozna, még akkor sem, ha érdekelné. De kitudja… lehet, hogy a pici lelkem megnyílik egyszer. Ha előkerül valaha, valahonnan vagy valaki ad egyet, hogy legyen.* - Minden alkalom újat tud nyújtani… és a gyorsasság nem egyenesen arányos a tempóval. *Jó kérdés, hogy miről volt szó. Az elsőkről, ami ügye a gyilkosságból indult ki, hogy hol végződik… nos, annak csak a képzelet szab határt és Corvin legalább annyira a képzeletemre bízta a dolgokat, mint Én, az övére. De ki a fene mondta azt, hogy a gyilkosságot nem lehet ötvözni a szexszel? A legjobb csali, akár férfi, akár nő az illető. Na mintha olyan hűű de tapasztalt lennék ezen a téren. Nem, egyáltalán nem vagyok, azonban ártatlan sem. * - Is? *Ez egy kérdés volt, hogy ha nem ez, nem az, akkor mégis mi. A felét tudtam így, de a fél kicsit sem egész és nem az a fajta vagyok, aki megelégszik a dolgokkal, ha az nem egészen kerek. De úgy látszik, megérkezett Corvin első helyes meglátása velem kapcsolatban mióta itt vagyok. Legalábbis az első kimondott, vagyis izé… a második, hisz múltkor is levágta, hogy élveztem a dolgot és hangot is adott neki. Viszont a hasonlatra halványan rebbent az ajkam, érdekes, hogy pont a farkasokat hozta elő. Viszont, nem csak az ajkam rebbent, hanem némi vágy is. Amely egy emléket takart, amit szerettem volna ismét.* - Talán mert egy olyan éhség kínoz melyet csak egy farkas, egy ragadozó érthet, csillapíthat és elégíthet ki. *Búgtam alig hallhatóan. Bosszú, tudás, vérszomj, szeretet, szabadság… és még kitudja mennyi érzelem az, amit éjszakánként és nappalonként keresek az erdőt járva. Nem lepődtem meg, hogy még Corvintól nem hallottam vissza az erdei túráimat. Hisz bár már olyan embertől is visszahallottam, hogy hülye vagyok, akivel nem is beszéltem melón belül, azon kívül meg végképp nem. A pletyka szál, azonban Corvinból nem néztem ki, hogy adna ilyenekre azt meg végképp nem, hogy érdekelné is. De a játék csak folytatódott komor szavak, vágy ide vagy oda az élet nem áll meg egyetlen mondattól. Szerencsére. A nadrágjára tett megjegyzésére felvontam a szemöldököm. Ez egy újabb figyelem próba lett volna? Ejha… még sem buktam meg… de kár. * - Ha még egy centit közelebb jössz, másra is fogok gondolni… * Nem fejtettem ki, hogy mire, de ebben az helyzetben a tőröm volt közelebb a férfiasságához, legalábbis ennek nevezik, aztán kitudja, hogy nem-e csak egy lógós dísz. Én nem is akarom. De inkább tovább folytattam a műveletet, míg a végéhez nem közeledtem. Nos… ott ismét meglepett Corvin. De ez már azt hiszem általános érvényű lesz lassan. S hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett. Sőőt… csak tovább fokozta a kíváncsiságom. Nem távoldott el és bár az álkapcsa megfeszült, de nem láttam sem a vonásaiban, sem a tekintetében agresszivitás. Nem volt benne az a tipikus becsmérlő; „Úgy sem mered” vagy „Próbáld csak meg…” kisugárzás. Inkább volt ez kíváncsiság és valami, ami nem csak, hogy felkeltette a kíváncsiságom, hanem egyenesen tetszett és ingerelt; várakozás. Hát nem várattam sokáig, nehogy már itt szó érje a ház elejét, hogy kegyetlen vagyok vagy ilyesmi. De igazából engem érdekelt, hogy mégis mit reagál rá ezek után… már nem tudom, hogy mire miként fog reagálni. A vérét véve, ízlelve engedtem útjára, hogy a többit oldja meg maga. Nem vagyok öltöztető nő, vetkőztető meg pláne nem. Azonban láttam ahogy az vállánál az izmai megfeszülnek, az igazat megvallva én valami támadásra számítottam, vagy, hogy fájdalmat látok majd a vonásain. S bár egyetlen szót mondott, de az mindent elárult. Inkább a hangja, amire csak rátett egy lapáttal, hogy nem láttam az arcán fájdalmat. Mondjuk semmi mást sem, még csak a tekintete sem árulkodhatott, hisz a fülemhez hajolt. Furcsa… nem feszültem meg ösztönösen, ahogy közelebb ért hozzám, pedig máskor már negyed ennyitől is a pattanásig feszülnek az idegeim, az érzékeim, azok az érzékek melyek most teljesen másra voltak kiélezve. S bár a zsigereim továbbra is tiltakoztak a férfi közelében, de már nem számított, még annyira sem, mint eddig. Halk szavai rezgése szinte már a tudatom birizgálta. A légáramlat a fülem, az ismerős már-már kéjesnek ható hang a belsőmben ingerelt valamit. Fokozatosan szítva egyszerre az ellenállásom és a behódolásom. De még mindig akadt egy aprócska bökkenő… Ahogy a választási lehetőség elhangzik, szabad kezem – hisz a másikba még mindig a véres penge volt. – a férfi mellkasára téved, pontosan a seb alatt megállapodva tenyérrel. Hmmm… talán küldenem kéne vagy szítsam tovább? A józan eszem megálljt parancsolt és már-már hajlottam afelé, hogy engedjek neki, de felderenget valami, valami olyan, amit nem akartam látni. Valaki, aki állandóan ott volt a tudatom egy szegletében, hogy a leglehetetlenebb időpontokban mutassa meg jelenlétét. A magyar fiú arca, ahogy ellökte a közeledésem, mikor épp csakhogy megérintettem az arcát. Miért látok olyat, amikor „eldobnak”, mikor előttem áll olyan, aki nem tenné? Ez csupán egy röpke pillanat volt, amit a másik akár megfontolási időnek is betudhat, bár ahhoz igen rövid. S kezem már meg is indult a testén, pontosan a hegen felfelé, határozottan és közel sem gyengéden végig „simítva” rajta. Ezzel mázolva el a vöröset a tenyeremmel. A mellkasán végig, egészen a kulcscsontjáig, a mellkasát beborító hegeken végig.* - És ha egyiket sem teszem? * Kérdeztem, de a kezem onnan már nem mozdult. Egyenlőre legalábbis, pont jó volt a finom ujjaimnak ott, ahol épp pihentek. Tekintetem eleddig az övét szemlélte, melyben ott volt még mindig a kíváncsiság, és az általában meleg barna íriszeim majdhogynem feketén meredtek a másikra. Vér vágy vagy talán valami más sötétítette el? Nem tudom, de leheletnyi csalódottságban biztos voltam. A többi… na azok nem érdekeltek, mást akartam. Corvint akartam, csak épp nem alattam. Pengét tartó kezem is mozdult, ahogy végeztem a kérdéssel. Hegye vékony csíkot hagyva maguk után szaladt végig a másik testén. Nem vágtam meg, csak az eleddig rajta pihenő vérével „rajzoltam”. De még ebben sem volt semmi gyengédség, hisz csak egy leheletnyi mozdulat kellett volna, hogy ne csak karcoljon, rajzoljon, hanem hasítson is.* - Ha én játszani akarok? * Kérdeztem közben, miközben oldalra biccentve a fejem tekintettem ismét a szemébe, ahogy lepillantatva megnéztem, hogy mit is művelek. Hosszú hajam oldalra siklott a hátamról, kezemnél függönyt játszva. Közben persze a kezem sem állt meg, véletlen szándékossággal haladt végig a másik hegein. Nem tudtam mitől vannak és nem is érdekeltek. Mindenkinek meg van a maga árnya. Nekem is megvannak a hegeim, mégha életem döntő hegei el is tűntek. Ó nem, nem azért mert elmúlt, hanem mert nem ébredtem időben a megtalálásom után és apám jobbnak vélte, hogy míg „alszok” megcsinálják a korrekciós műtétet, melyekkel ezeket eltüntetik. Utáltam érte… látni akartam, hogy mit tettek velem. De akkor helyettem döntött. Most viszont én dönthetek, ahogy azóta is. Érdekelt, hogy Corvin mennyire bírja a tetteim, azt, amire vágytam. Hogy mint egyetlen olyan ember, aki hallhatóan élvezi az ilyesfajta dolgokat, amit adni tudok képes-e felkelteni bármit is bennem. Hogy mi lesz a vége ha igen, vagy ha nem? Nos… azon majd akkor gondolkozom, ha itt az ideje. Sosem szaladok előre, mégis ajkamba harapva vártam a válaszát. Hangomban sem volt _szinte_ semmi, a tekintetem volt árulkodó csupán. A kérdés már csak az, hogy mennyire lát ezek mögé. *
Semmivel sem reagáltam, pedig bizony fején találta a szöget, nem is kicsit. De már így is többet tudott meg a hét lakat alatt őrzött dolgaimból, mint szerettem volna, úgyhogy ha másra nem is, az arcjátékomra féket tettem. Az eddigieknél is durvábbat. Ha így folytatom, beülhetek Dominic mellé pókerezni. - Kivéve, ha már mindent próbáltál - mondtam réveteg hangon. - És tudod, hogy nincs tovább, kiüresedsz, mert már nem tud tűzbe hozni. De a zsigereid... az ösztön, a megszokás... ó, azok követelik! Melyiket? Mindkettőt. Ez van. A kérdésére elhúztam a szám, de ebből nem lehett megállapítani, hogy öröm, gúny vagy alattomosság lappangott mögötte. Utóbbi kettő az esélyesebb, bár kifejezetten egyik sem volt. Egy biztos, nem keltettem ártatlan, kedves kisfiú benyomását. - Férfiból vagyok, gondolkozz! - szólaltam meg végül, és még véletlen se mondtam volna ki kerek perec, hogy igen, több mint kellemes látványt nyújt a szemnek. Már-már vigyorra húztam a szám, fehér fogaim kivillantak, nyelvem hegyével egy pillanatra megsimítottam őket belülről, majdnem úgy, mint mikor vadászat közben ráakadok a vadra. Valaminek a peremén táncoltam. Nem akartam átváltozni, mégis ott ólálkodott a farkasom, éreztem ahogy ereje a bőröm alatt zubogott, mégse volt tolakodó vagy ingerült, csupán... játékos? A maga vérvágyó módján. Arra, hogy a farkamat fenyegette felvontam a szemöldököm, amolyan, tényleg okos gondolat ez? módon. Ennek ellenére nem közelítettem tovább, nem az volt a célom, hogy kiakasszam, csak hogy kicsit... játszunk. - Nem kell ennyire félned - duruzsoltam mézes-mázosan. - Nem akarok a tőrödbe dőlni, ne aggódj - néztem mélyen a szemébe, majd elkezdett "vetkőztetni". Tényleg nem közelítettem - legalábbis csípőmmel, törzsemmel, csak arcommal, méghozzá a füléhez, s mire vérem serkent, leheletem már a fülcimpáját érte. Kíváncsi lettem volna, mit reagál, ha egyszerűen megnyalom. Lehet a markolatig eltűnt volna bennem az a fegyver. Jaj istenkém, vajon megtenné? És engem miért izgat ez ennyire? Miért akarom tudni? Mintha nem lett volna elég a múltkori... Talán azért volt ez, mert ő ember? Mert mióta csak farkas lettem, soha egyetlen halandó felől sem fenyegetett életveszély? Ezért? Vagy megőrültem a farkasommal együtt? Akárhogy is legyen, volt abban valami izgató, ahogy a véremet ízlelgette, majd lenyelte. Elmázolta a mellkasomra csorgó vörös anyagot, kérdésére kósza, bizsergető érzés futott fel a gerincem mentén. - Pedig egész jó opció mindegyik - mormoltam, ajkam alig egy leheletnyire volt hajtól szabaddá vált nyaka ívétől. Csábító volt, az illata finom, szívesen megharapdáltam volna. - Játszhatsz is, ha... - elemeltem onnan a fejem, hogy ismét a szemébe tudjak nézni -, ha partner leszek és nem eszköz. Egy leheletfinom aranysárga árnyalat zavarta fel kék szemem sima tükrét. Hát itt volt a határ, ahonnan egy tapodtat se léptem tovább. Elég volt emberként a kiszolgáltatottság, az apám beteges "nevelése", többé senkitől semmiért nem tűrtem ezt. Elengedtem egyik kezemmel az asztalt, és a mellkasomon cirkáló tőr pengéje felé nyúltam. - És ígérem, egy ujjal nem érek hozzád, kérés nélkül. - Megragadtam a pengét, de csak rövid időre, erősen, hogy megvágja a kezem. Véreskü? Nem, ennyire azért nem vagyok teátrális, csak muszáj volt némi vér, még ha a sajátom is, hogy türtőztetni tudjam magam. A szemébe nézve nyaltam meg a tenyerem.
- Ha valamit megszoksz az unalmas lesz… de mindig van tovább, ahogy feljebb is. Fantázia és tálalás kérdése… * Lehetetlen célok mindig vannak, mindig akad valami, ami hajtja az embert. Ez éltet… az ösztön, a zsigereim melyek jelzik a veszélyt, melyeket sutba dobva szítom a tüzet. A veszély az, mely lázba hoz, mely űz, hogy győzelemmel legyek mások, de leginkább önmagam felett. Talán beteges, talán szánalmas… ki merről nézi. De nem érdekelt… ámbár tény, hogy nem akadt olyan ember, ki maga alá gyűrt volna. Ha ez nincs… már rég nem lennék itt. De miért is erősítsem meg, hogy tudom miről fecseg? Nem akarok több olyat találni, ami megmutatja, hogy nem vagyok ám olyan elvetemült mint amilyenek hiszem magam. Vagyhamégis, akkor meg azt, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Hmmm… két „elvetemült” érdekes, furcsa, de leginkább veszélyes páros. De a tekintetem némiképp árulkodhatott, hogy nem mondott újat. * - Ó bocs, eddig nem adtál sok okot arra, hogy higgyek a látszatnak. * Kihívás? Piszkálás? Talán mindegyik, talán egyik sem. Azonban íriszeim csak vidáman járták a táncukat, vagyis bennük a csillogás. De mi tagadás, egyszer sem vettem észre, hogy Corvin nőként nézett volna bármelyik „lányára” is, legyen az táncos, felszolgáló avagy pultos. A ki nem mondott kérdésére csak az én szemöldökeim is felszaladtak kérdőn. Ó ha szeretné szívesen megmutatom neki, hogy képes vagyok megtenni. Ezen aztán ne múljék a dolog. Egy farokkal több vagy kevesebb… szaladgál így is elég a városban, csak épp két lábon. Sőt… jó fej leszek és vissza is adom neki, hogy visszavarrathassa. Barna, vagy inkább fekete? Íriszeim is csak erről árulkodhattak… ha szükséges megteszem. De nem okos dolog kihívás elé állítani. Hisz azokon könnyen szoktam kapni.* - C-c-c… rosszak a megérzéseid. Nem érzek félelmet… soha. * Azt nem mondhattam, hogy nem ismerem, mert ez nem igaz. Ó de még mennyire megismertették velem, szinte még ma is a nyelvemen érzem saját kétségbeesett, reménykedő, félelemmel átitatott érzelmeim ízét. De ez nem lehetséges, csak az emlékeimben maradt meg így. De meg volt a haszna… olyannyira belém égett akkor, annyira szabadulni akartam, hogy a végére… a végére már kiölte belőlem az a férfi. De nem csak a félelmet, az összes érzést. Minden kifordult és mi sem bizonyítja jobban, mint a jelenlegi helyzet… Kiderült, hogy a gyengéd, bújós macskából, nem csak egy agresszív dög lett, hanem már csak ezaz ami feltudja szítani, ami érdekli és kíváncsisággal tölti el. S pont ezért nem akartam dönteni, érdekelt… volt más opció is, sokkal kedvemre valóbb. De még ha nem is lett volna az, már csak azért se alapon mentem volna bele. De akkor nem kérdezek, akkor csak kijelentem, hogy mit akarok és az úgy lesz, mert annak úgy kell lennie. Mert mindig úgy van… bár mily furcsa is, nem szoktam meg, hogy a férfiak ellent mondanak nekem. A farkuk vezeti mindegyiket… nem nagy cucc. Bár közel sem tett boldoggá… nem véletlen voltam magányos „farkas” világ életemben. Szavaira egy halvány mosoly bujkált az ajkaimon, miután megszűnt a másik közelsége és ismét a tekintetével találtam szemben magam. Valami megváltozott, nem tudtam, hogy mi, nem láttam mögé… de kihívást adott, amit nem szoktam viszonzatlanul hagyni.* - Az eszközöket eldobják, ha már nem kellenek vagy jobbat találnak… Érd el, hogy ne csak egy eszköz legyél, hanem partner… * Dobtam vissza a labdát szép ívesen, ahogy az tőlem megszokott volt, még ha neki talán újdonságként is hat a dolog. De bezony a másik rámarkolt a tőrre, de nem néztem végig. Csak egy határozott és közel sem finomkodó mozdulattal rántottam ki a marka szorításából. De nem mélyesztettem jobban bele, nem akartam bántani, mindössze még mindig nem adtam engedélyt arra, hogy hozzáérjen, hogy megnézze. Tekintetemben semmi új nem volt, csak a már eddig is ott lapuló halovány érzések. (Hupsz egy paradoxon. Fogjuk rá, hogy jó vagy.) Ó igen, a korábbi kíváncsiságom, vágyam ott lapult benne. Ahogy az agresszió ezúttal feldugta a kobakját ezek mögül, mely határozottságot vitt a mozdulatba, a tekintetembe és az egész lényembe.* - Miért hinnék neked? * No nem mintha féltem volna, hogy nem tudom megvédeni magam. Sőőőt… csak még nagyobb kihívást nyújtott a másik. De kérem szépen, még egy penge az asztalon van, meg két másik a csizmámban. A szokásos kombináció, hiszem a hajtűim otthon hagytam. Viszont ahogy megnyalta a kezét, lábam kissé, szinte alig észrevehetően megroggyant és kezem már nem csak vállán lapult, hanem ösztönösen szorított rá Corvin vállaira, ezzel bele mélyesztve a körmeim, melyek a sajátjaim. S szemeimben már nem csak halványan volt benne a vágy. Hékás, ezt én akarom. Ó de még mennyire akartam, viszont tudtam, hogy ezzel nagy a kockázat, hisz ha hozzám ér… abból jó vége nem lesz. De mindig van az a pont, ahol elveszti a másik fél a fejét. Vagy csak attól tartottam, hogy én magam fogom akarni, hogy mégis megtegye. Na igen, már megint önmagam. Kezemben megforgattam a pengét és markolatánál nyújtottam a másik felé. Nem, nem markoltam rá… a kölcsön kenyér játékot nem szerettem. Az unalmas… De nem szóltam, s bármit is mondott a korábbi kérdésemre, jelenleg nem érdekelt. De izé… volt egyáltalán valami ami most érdekelt volna? Talán igen, talán nem… de az biztos, hogy akartam, hisz jelenleg gátló tényező nem volt jelen. Az, hogy nyitva az ajtó - mármint nincs kulcsra zárva csak kilincsre - eszembe sem jutott. Nem is érdekelt... záróra, senkivel nem beszéltem meg meló utáni sörözést, haza fuvart. Randizni meg nem szoktam, csak a farkasokkal. Senki nem keresne... remélem.*
Kissé felszegtem az állam, szám sarkában továbbra is meghatározhatatlan mosoly bujkált. - Tartsak bemutatót? - érdeklődtem olyan egyszerű hanglejtéssel, mintha az érdekelt volna, hogy mikor vágatta utoljára a haját. - Ha látszatnak nem hiszel, annak talán majd igen - húztam el a szám. Hogy akartam-e. Nem kérdés, de egy dolog kiéhezettnek, s egy másik vadállatnak lenni, én pedig megtanultam az évekkel ezelőtti leckét, többé nem engedem át az irányítást, legalábbis akkora mértékben, mint anno. C-c-c, hát tényleg kasztrálna! Ejnye! Elképzeltem, hogy megteszi, egy hét múlva pedig újra a helyén találja - szeretek farkas lenni. Szemembe sötétség kúszott, ahogy kijelentette, hogy sose érez félelmet. Nagy hibám, hogy szeretem bebizonyítani másoknak: tévednek. Ragadozó létem nagy hibája pedig, hogy izgatónak tartja bizony a félelmet is, s így mindkét felemnek érdeke kicsikarni ezt az érzést. De vajon... nem jobb-e Eli esetében, ha nem egyből, hanem szépen lassan, akár napról-napra csikarjuk ki ezt belőle? Megnyaltam a szám, a sötét árnyék pedig ott sűrűsödött tekintetemben. Túl régen volt már, hogy csillapítani tudtam volna minden szomjam, vágyam. Az ölést múltkor megkaptam, de csak olaj volt a tűzre, csepp a tengerben. Nyugis élet? Egyáltalán nem nekem való. A visszadobott labdát köszöntem, elkaptam, s ezt fogmutogató vigyorral adtam a másik tudtára. Szerettem, ha valakivel lehetett szórakozni - ez alatt pedig nem azt értem, hogy ugráltatom, húzom és egyoldalú az egész. A vágás a mozdulatával mélyebb lett és jobban vérzett, mint terveztem, de ez se zavarta meg, csupán annyiból változtatott a felálláson, hogy immár ellenkezést nem tűrve vettem el tőle a fegyvert. Eltartottam magunktól, s könnyedén áttettem másik, ép kezembe, hogy a sérültről lenyalogassam a vért. - Adtam eddig okot az ellenkezőjére? - kérdeztem vissza, újfent közelebb hajolva kicsit, pillantásom szórakozottan az ajkára rebbent, majd vissza a szemére. - Óvatosan... - suttogtam, ahogy megéreztem a szorítást a vállamon, s hogy az ingem alatt körmei bőrömbe vájtak. Hosszú lélegzetvétellel és félig lehunyt szemmel jeleztem, hogy ez egyáltalán nem volt ellenemre. - Ha azt mondom... - arcom egy leheletnyire volt az övétől -, hogy nem nyúlok hozzád - ajkaim alig hajszálnyira lehettek az övéitől - egy ujjal sem, akkor az úgy is lesz. A tőr pengéjét lassan vezettem végig a ruhája, teste fölött a nyakkivágástól az övig, ha rácsöppent pár csepp vér, akkor se zavartattam magam. Aztán gondoltam egyet és melle kötözött egy kicsit sem elsietett mozdulattal felvágtam a ruhát - így más biztos az is véres lett -, de őt nem sebesítettem meg. Az én kezem se remegett meg közben. - Hoppá! - néztem rá nagy sajnálkozva, mintha véletlen lett volna, de a szemem se állt jól, erre ráerősítve pedig visszatértem az övhöz, és azt kezdtem terrorizálni a tőrrel, de még nem vágtam le, jobban lefoglalt, hogy ismét a füléhez hajoltam orrom hegyét tincsei csiklandozták. Nyelvem hegye egy röpke pillanatra fülcimpáját érintette forró leheletem ölelésében, s komoly önfegyelmembe került, hogy tartsam magam az előbbihez. Nem tudtam, miképp fog erre reagálni, a vágy, az izgalom és a kíváncsiság egész testemet megfeszítették. Egyben voltam biztos, az eddigiek nem hagyták hidegen, ezt talán még a farkasom szaglása, érzékei nélkül is leszűrtem volna. Egyébként egy szava nem lehetett: a nyelvemet és a számat nem kötöttem meg az ígéretemben. Mély, rekedt hangon kuncogtam.
- A bemutató is csak látszat. * Ingattam meg a fejem lágyan. Ugyan már… ettől tud Ő jobbat is. Pláne, hogy erre a megfelelő kérdés az lett, volna, hogy; szeretném-e megtapasztalni. Vagyis a tapasztalati részen volt és nem a kérdés módján. Kérdésemre ismételten változott a tekintete. Ejha… kihívásnak vette avagy csak keringőre való felhívásnak? Tök mindegy, hisz a lényegen nem változtat, amire viszont vigyorogva ingattam meg a fejem.* - Nem Te volnál első… *S hamarabb halnék meg, mintsem, hogy megfutamodjak, avagy hagyjam elszállni azokat az apró bizsergető dolgokat. Ó nem… a legrosszabb már megtörtént velem. Újat igen, de rosszabbat nem tudna mutatni és talán még megváltás is lenne, ha valahol ott maradnék. De eleddig nem maradtam ott sehol, pedig egy páran már megpróbáltak megtörni. Szemeim halvány csillogása jelezte, hogy örültem annak, hogy elkapta a labdát, az már csak ráadás volt, hogy nem csapta le azonnal, hanem kivár. Kihinné, hogy ilyenre képesek.* - De érte sem… * S a hangsúly ezen volt. Mily kár, hogy már közelben sem volt a hangom határozottsága. Valami meglágyította, valami furcsa, ezer éve nem hallott rezgése volt, amibe némi türelmetlenség vegyült a felszín alatt. De ez már szinte bejárta az egész testem. Nem, maga a férfire nem vágytam, csak a vérére, arra, amit adni tud és akar. * - Azzal nem élek… * Óvatosság, gyengédség... figyelmesség igen, de ezek, ezek nem az én asztalom. És reakcióból ítélve a másiké sem. Vagy csak bíztam ebben? Már nem tudom, azt sem, hogy mit higgyek és azt sem, hogy mit is akarok pontosan a másiktól. Aminek a kérdését egész egyszerűen megoldotta a közeledésével, már kiélezve vártam, hogy csak egy rossz mozdulatot tegyen, vagy azt a hajszál vékony határt átlépje és ajkaimhoz érjen, amit egyébként ösztönösen nyaltam meg, ahogy megéreztem rajta a meleg leheletének a cirógatását. De ez mit sem változtat azon, hogy nem hagytam volna. Nem érdekelt, hogy milyen fizikális következményei vannak a játékomnak, de van egy határ amit nem lépek át. Ó nem kell itt szentimentálisnak lenni, nem arról van szó, hogy csak a párom – aki nincs – csókolhat meg vagy ilyesmi… Hanem arról, hogy senki. De kitudja mi lesz még itt… Ahogy a penge a nyakamhoz, vagyis a felsőm nyakához közeledett kissé hátrébb vetettem a fejem. Nem azért mert, így akartam eltávolodni Tőle, hanem vártam a hűvös acél érintését, amit vére színezett. Egyébként sem vagyok egy gurulyka, azonban így a kulcscsontjaim még több „figyelmet kaptak”, jobban előtérbe kerültek, ahogy finom bőröm alatt – amiből egyébként fehérliliom illata áradt - kissé kitüremkedtek. Szinte adva magukat, ahogy hosszú hajam is már az asztalon omlott végig. Néma várakozással telve néztem a szemébe, miközben hallottam az anyagon hasító tőr hangját. Nem egy kemény kötésű darab, semmibe nem telt volna még csak tépni sem, nem még ha egy használatban lévő Tőrrel kínozzák. De fém érintése elmaradt, nem éreztem azt a bizsergető érzést, melyet akkor szoktam mikor ne addj isten ismét megsebeznek. Persze az, és ez más… pont ezért érdekelt, hogy ilyenkor milyen a hatása. A ruha alól, melynek felső része közel sem volt pászos, felbukkant itt-ott a melltartóm csipkéje, ahogy a fehér anyag szinte körbe ölelte kebleim, melyek szintén a spanyol véremből fakadóan csak még jobban megdobta barnás bőröm. Viszont a tekintetemben némi valódi csalódottság volt. Na nem a ruha miatt, mindössze nem azt kaptam, amire épp számítottam. De ezt sem csodálhatta sokáig, hisz ahogy a fülemhez hajolt lehelete birizgált, azonban a nyelve érintésére megmerevedtem egy pillanatra, amiből a kuncogása rántott vissza. Eddig vállán lapuló kezem, egy pillanat alatt túrt a másik hajába és feszítette hátra a fejét, miközben egy egyszerű helycserés támadással, szorítottam az asztalnak. Persze számítottam rá, hogy ez azért nem lesz ilyen egyszerű, így ha maga a hirtelen lendületem nem segített benne, a biztonság kedvéért a lábam is az övé mögé helyeztem, hogy akkor kicsit megbuktatom szerencsétlent, de akkor is ott köt ki, ahol az imént én. Mondjuk, még Én is lazán rátudtam ülni az asztalra, neki sem jelentett gondot, a közelségem, pedig erre ösztönözte. Azonban, a fordulat közben a csizmám szárából a szabad kezemmel elővadásztam a másik pengém. Ami az asztalon volt… nos, tokban volt, nem volt időm azon agyalni, hogy kie tudnám venni a tokból. S ha nem csinált semmit, akkor bizony a nyakánál kötött ki és bár nem állt szándékomban megvágni, de ha baromságot csinál, megeshet.* - Én a helyedben kétszer meggondolnám, hogy mit teszek és kivel Corvin… * Búgtam lágyan, de ha játszunk, hát legyen. Ajkaim ahogy beszéltem csak egyre közeledtek a másikhoz, s a mondat végére már ott is voltak. Nem akartam én megcsókolni, ugyan már… micsoda naiv feltételezés. Azonban a fogaim már bele is martak az alsó ajkába, agresszíven, ellenállást nem tűrően, kissé kifelé húzva, ajkából vért fakasztva. Ó nem, nem feledkeztem meg, az övemnél játszódó pengéről. Csak szimplán nem érdekelt az sem, ha a gyomromba áll, az meg végképp nem, hogyha csak megvág a mozdulataim közben. Mondjuk az utóbbi esetben, tény, hogy már a szimpla, nyers élvezet szinte világított a tekintetemből és szavaimba kúszott némi kéjes vonás is. De ha nemhogy nem vágott meg, de még össze sem jött a helycsere… nos… az majd kiderül. De ujjaim, továbbra is a hajába marva feszítették hátra a fejét… de nagy volt a kísértés, hogy mégis megvágjam s magam „töröljem” le a nyakáról… a magam éhes módján. Ó istenem… azt sem tudom, már mikor voltam ennyire kiéhezve utoljára, pláne vérre. Mert hogy nem szexre vágytam az is fix. Igaz nem? Valamelyik hang a fejemben igazán megnyugtathatna, hogy ennek semmi köze a szexualitáshoz. De ehelyett inkább csak ösztönöztek… hogy tegyem meg, hogy engedjek utat magamnak, engedjem el azt, amit annyira rejtegettem. *
Nem hagyta volna, hogy megcsókoljam, ettől pedig egy pillanatra nevethetnékem támadt, ugyanis ha akarom, megteszem, elveszem, és nem fog érdekelni, mennyire nem díjazza. De egy bizonyos szinten tiszteletben tartottam, mert anno én se élveztem, amikor olyasmire kényszerítettek nyers erővel, amit nem akartam. Régi hibám, hogy ezt a játékot csak akkor tudom teljesen kiélvezni, ha a másik is lát benne gyönyört. Távol állok a szeretetszolgálatosditól, de többet tudok elvenni, ha szent a béke és teljes az egyetértés. Ez persze macerásabbá tesz mindent, de a dolog alakulása szerint megéri odafigyelni arra, hogy Elinek is tessen, amit kap. Különben a negyedét se szerzem vissza, s amilyen anyagias tudok lenni, ezt a veszteséget a szívemre venném. Igen, olyanom is van... sajnos. Nem volt megelégedve azzal, hogy csak a ruháját terrorizáltam, mire mű-bűnbánó képet vágtam. Igen, szívattam. Azért ne kapjon meg mindent élből! Tekintetem végigsimogatta a kivillanó csipke már-már vakítóan fehér anyagát, mielőtt nyalásra hajoltam volna. Sehol másutt nem értem hozzá, de éreztem a megváltozó hozzáállást, hogy megfeszült és már érkezett is a "támadás", amit szórakozottan szenvedtem el. Arcomon lassan állandósult a gunyoros, kihívó, féloldalas mosoly, szememben a kéjvágyó, állatias éhség, ami egyrészről az enyém volt, másrészről a farkasomé. Mindketten akartunk valamit, s talán alakítható úgy, hogy meg is kapjuk. A hirtelen, kényszerű helyzetváltásnak (is) hála, az övénél matató tőr elvágta a bőrszíjat, a fegyver pedig a kezemben maradt, de nem tettem semminemű védekező mozdulatot, mert kíváncsi voltam, mit akart. Leteperődtem. Az első, mindent elmondó reakcióm: megnyaltam a szám. Akár aggódhattam is volna a torkomhoz nyomódó penge miatt, de a belépésem után valamikor elvesztettem a racionalitásom. Olyan kényelmesen helyezkedtem el az asztalon, mintha eredetileg is ezt terveztem volna, senkitől és semmitől sem zavartatva. - Juj de félek! - susogtam, de rögtön utána már bele is mart az ajkamba, mire kellemes, borzongató kuncogás tört fel morgósan a torkomból. - Remélem ízlik, de nekem is hagyj belőle, vámpír lady! Eléggé rákattant a véremre, bár mintha mostanában mindenki arra pályázott volna, hogy megszabadítson tőle. Ha azt nézem, ez messze a legkellemesebb módja a kivéreztetésemnek. A nálam lévő tőrt az ajkának nyomtam, amikor magára hagyta az enyémet, de kár lenne megvágni egy ilyen szájat - ha meg harapom annak gázos vége lesz -, szóval inkább visszatértem az előbbi hasítékhoz és egy könnyed, gyors mozdulattal szétvágtam elöl a melltartót. Arcom se rezzent. Utána pedig a pengével lassan félrehúztam az anyagot és hideg lapját egyik mellbimbójának nyomtam, majd lassan simogatni kezdtem vele. Tekintetemet apránként elválasztottam az övétől, s inkább abban gyönyörködtem, amit a tőrrel "kínoztam". Képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak, a bimbó mellett nem sokkal felsértettem a bronzos bőrt. Nem volt mély vágás, épp csak annyi, hogy kiserkenjen a vére. - Így fair! - közöltem közöltem ellenkezést ezúttal már nem tűrve, s odahajolva megnyaltam a sebet, hogy ezzel megízlelhessem. Ha tőrrel, ütéssel próbálkozott, a csuklójánál fogva állítottam meg, ez a pillanat az enyém volt, magamnak követeltem, nem engedtem, hogy "belerondítson". Olyan régen kóstoltam embervért... istenem, de finom! Szinte doromboltam, ahogy a hiányolt, fémes íz majdhogynem simogatva gördült a nyelvemre, majd tovább, le a torkomon. A farkasom elégedetten morrant, annyi nyomorgás, nélkülözés után mindketten úgy éreztük, hogy ez a legkevesebb, ami kijárt. A farkasösztön viszont nem nyomta el az emberit, ágyékomba fokról fokra szökött a forróság, azt már rég elfelejtettem, hogy Eli az alkalmazottam, munkakapcsolat és a többi szarság. Ő most nő. Hús. Vér. Mindannak a kísértésnek a megtestesítője, amivel eddig annyit dacoltam, de belefáradtam. Felnéztem a szemébe, kék szemem szegélyét aranyszálak szőtték át, ahogy szinte sütött belőle a kérlelhetetlen, állatias vágy. Hogy van emberi oldalam is... nem számít. - Hadd ne kelljen elmagyarázni, hogy mit akarok - morogtam mély, rekedt hangon, arckifejezésem, szavaim nyersen őszinték voltak, a markomban szorongatott tőrt pedig a nyaka oldaléhoz vittem, élével alig érintve finom bőrét. - Elvegyem, vagy önként adod? - kérdeztem, de ez már csak a puszta formaság árnyéka volt, azt viszont én se tudtam pontosan, hogy a vérre vagy szexre gondolok. Is-is. Hol a szemét, hol a nyakát szemléltem (amit olyan könnyű lett volna átharapni!), hol pedig a szétvágott ruhát, s mindazt, amit a kaszabolásomnak köszönhetően felfedett a táncosnő testéből.
*Könnyebben ment, mint gondoltam. Ez pedig egyértelmű jele volt annak, hogy csak szórakozik a másik. Ráadásul a saját javára, tekintve, hogy szinte már élvezettel nyalta meg a száját, ahogy úgymond felülkerekedtem rajta. Háthogyne… hagyta magát, ez egyértelmű, ahogy az sem, hogy ez kicsit sem tesz boldoggá. Bár ez felvet némi kérdést, de nem érdekelt. Barna íriszeim azonban kissé meredten nézték a másikat, míg az Ővé… nem, semmire sem emlékeztetett. De hál’ istenek inkább az, hogy senkire sem. Tudomást sem vett a nyakánál lévő tőrről és ez bosszantott, azonban a tekintete… azt hiszem ezt valahogy elnyomta bennem, mert most már csak dacból is megvágtam volna, hogy érezze a törődést. De nem tudom, hogy mikor láttam utoljára ennyire nyers vadságot, állatias éhséget bárkinek is a tekintetében. Láttam egyáltalán? Nem, kizárt. Különben már beleszerettem volna az illetőbe. Oké, ez így még gondolatban megfogalmazva is abszurd, szóval tudjuk be költői túlzásnak. De ami igaz, az igaz… megfogott volna. Olyannyira, hogy abba már szinte belegondolni sem mertem. Az újabb megjegyzésére már nem reagáltam, volt „fontosabb” dolgom is, bár én inkább jobbnak nevezném. Ahogy az ajkain fénylett a vörös cseppek, nehezen bírtam tőle elszakítani a tekintetem. Legszívesebben ráhajolva vettem volna birtokba, apró szívásokkal kínozva, nyelvem lágy simogatásaival enyhítve…. Hééé Eve! Térj már észhez! De nem akarok, annyira egyszerű volna… Azonban Corvin hangjára már felemeltem az íriszeim, melyekben ott volt a néma vágy, az éhség és azt is láthatta a másik, hogy nehezemre esik visszafogni magam. * - Elionore! De neked hagytam az egészet… * Mert bizony bármekkora is volt a kísértés nem tettem meg, nem hajoltam rá ajkaira és ahogy a fogam felsértette sem simítottam nyelvemmel végig rajta, csak egyszerűen visszaengedtem a helyére. De kitudja… talán ha nem szólal meg, ha nem adja meg azt, ami a jelenbe köt, talán megtettem volna. De ezt már a múlt homálya rejti. Fejem kissé felszegem, ahogy a penge ér hozzá, és bár nem eresztem a másikat, de mégis enyhülnek az ujjaim szorítása, ahogy némi várakozással várom a mozdulatát, hogy mégis, mihez fog kezdeni. De csak egy pillanat az egész, míg túlfeszülten várok, hisz már el is emeli és a következő pillanatban, már inkább érzem, mintsem hallom, hogy a melltartóm felmondta a szolgálatot… egy kis segítséggel. Nem néztem le, minek? Pontosan tudtam, hogy milyenek és azt is, hogy nem a napon szedtem össze a bőröm színét. Így aztán nem kellett ijedezve ugrálnom, hogy jajj istenem, most mi lesz. S ami azt illeti, más miatt sem. Sosem voltam ártatlan és nem is állítottam magamról ilyet. Így nem meglepő, ha a másik a hasfalamon – és valójában a combomon is - felfedez néhány éves hegeket. Némelyiken látszik, hogy durva, vágás/szúrás nyomok. Azonban van pár apróbb, finomabb és alig észrevehetőek is közte. S egy sokat látott ember vagy orvos megmondaná, hogy korrekciós műtét nyomai. Nem kell félre érteni, semmi bajom nem volt az alakommal, sem most, sem máskor. Azonban apám önkényes döntése által, míg „aludtam” a kórházban eltüntették a valódi, elrablásom alatt keletkezett sérüléseim nyomait. Én láttam a képeket… bár évekkel később. De nemhogy táncos nő nem lehettem volna soha többet, hanem egyenesen megszégyenítettem volna Freddy Kruegert. A különbség annyi, hogy nekem a testem nézet ki úgy, neki a feje. Ahogy megéreztem az acél hűs érintését, számomra lágy – erőteljes – nyomását beleremegtem. Fejéről, tincsei közül az ujjaim ki siklottak, és a kezem a vállán pihent, ahova ismételten belé martam, hogy elfojtsam egyértelmű jeleit annak, hogy tetszik az, amit csinál, hogy mit vált ki belőlem. Hogy legszívesebben közelebb léptem volna, pedig így is egy karnyújtásnyira sem voltam Tőle. Hogy ezek a röpke mozdulatok, szinte a csontjaimig hatolva, kelltették életre a testem minden porcikáját. Sötét íriszeim azonban mindent elárulhattak, még akkor is, ha egy pillanatra lehunytam őket. Talán ez volt a legbeszédesebb. Azonban a pengét tartó kezem meg sem rezzent, egészen addig, míg meg nem vágott. Ajkaimból egy türelmetlenül kéjes nyögés fakadt fel, körmeim szinte a húsáig martak, míg az acél finoman rezonált meg a nyakánál, de nem bántva a másikat. Pech vagy sem, már sehol sem volt az, amiért egyáltalán a pengék kerültek elő. A „feladat”, melyben „tesztelni” próbálta a… franc se tudja, hogy egyáltalán érdekelte-e a tudásom. Már messze volt mind az, ahonnan indultunk. Csak egy dolog közeledet, de az nem lassított; Az éhség. Már a bensőbben is éreztem, hogy minden már csak önmagam kínzom minden egyes pillanattal. Hogy innen már nem volna megállj, hogy Corvin az, aki megtudja adni a testemnek azt, amit egészen eddig nem kapott meg. Szavára azonban kapcsoltam és a vállát elengedve nyúltam hirtelen az arca felé. De esküszöm, hogy csak annyit akartam, hogy az álla alatt felemelem a fejét, hogy ne érhessen el és mondok valamit, ami talán visszatartja, vagy esetleg adok valami mást? Ki tudja, hisz a keze elkapta a csuklómat, amire viszont már ösztönösen kapcsoltam vissza védekező módba még úgy is, hogy baromira élveztem, még ezt is. Ellentét, ellentét… mindig csak ezek. Egyszerre nyújt tartást és élvezetet ugyan az a dolog. * - Nee… * Na ettől még egy öt éves gyerek is határozottabb. Bár tiltakoztam, de mégis lágy, kérlelő, szinte már kéjesen érdes volt a hangom. Nem az én hangom volt, egy nő hangja. Egy olyan nőé, aki már nem vár semmit, csak, hogy megadják azt, amire vágyik. Viszont még én maradtam és ha nem hagyta abba, továbbra is nyomakodott előre, akkor megrántottam a nyakánál tobzódó tőrt. Bár el nem vágtam a nyakát és fontosabb eret sem értem, de vérzett, ahogy a penge a vékony húsba hasított végig. Bár tény, hogy senki nyakát nem vágtam el, de ismertem a fegyverem. Tudtam, hogy mekkora „erővel”, nyomással kell tennem ahhoz, hogy ne tegyek komolyabb kárt. Maximum egy „szép” emlék maradjon pár hét múlva. De a vér illata csak erősebb lett, és ha még ennek ellenére is megtette, szinte minden ellenállásom a romokba döntötte. S a lágy lüktetés az ölembe szinte már kínzóan terjedt át az egész testemre, korábban megduzzadt mellbimbóimra. Nedves érintése mindössze csak egy pillanat volt, mégis tettem felé egy lépést, amiről gőzöm sem volt. Nem vettem észre, hogy megtettem, vagy hogy egyáltalán tettem bármit is. A fehérzaj már mindent elsöpört az elmémből, a tudatomból. A penge halk koppanását is kizárta, mely a kezemből hullott ki, az asztalra, vörösre mázolva a barna felületet, miközben az ujjaim a felkarjára szorítottak rá. (Persze tudtam, hogyha akarom elérem. De ez már csak egy halvány, futó gondolat volt csupán.) Tekintetem az övébe kapcsolódót és már biztos volt abban, amiben nem akartam. Kívántam. Márpedig anno ebből sosem csináltam nagy problémát. Elvettem és haza küldtem. De most… most mégis volt (még) egy visszatartó rugó, egy olyan, amely ha elpattan, csak akkor állok meg, ha már megkaptam azt, amit Én magam is akartam… Szavaira halványan vontam fel a szemöldököm. De még mielőtt reagálhattam volna bármit is – ugyan, nem kellett volna kifejteni. Van szemem még nekem is és ami azt illeti, mivel közelebb léptem, bár még mindig nem eset le, éreztem is. – már a nyakamon éreztem az acél élét. S fejem ösztönösen billentettem oldalra, ezzel szabaddá téve a felületet teljes egészében. * - Miből gondolod, hogy eltudnád venni, ha én nem akarom? Már pedig, nem akarom… * Ó dehogynem… a fejem, az, ami nem akarta, a tudat melyben ott voltak a korábban – öt éve – történtek. Legalábbis a tények, a folyamat nélkül, melynek az emlékei a homályba vesztek. Hangom, testem rezdülései a tőr simítására, kínzón lüktető ölem, vágytól, ösztöntől elsötétült tekintetem… mind-mind a szavaim ellenkezőjét mutatták. Azonban attól még nem akartam, s míg létezik a tudat, míg van választási lehetőségem… mindig is a testiség elől való menekülést választom. Még akkor is, ha belül már önmagamnak könyörgök megadásért. S ez a tudat volt az, ami miatt hátráltam egy lépést a férfitől, még úgy is, hogy éreztem, ahogy elszakad bennem valami, önmagam türelme magam felé. Feltéve, persze ha hagyta, hogy megtegyem.*
- Elionore - ismételtem a nevét szórakozottan, mintegy "engedelmeskedve", de ez a kezesség gyatra látszat volt. - Tetszik a vér utáni sóvárgásod, Elionore. Én is vágyom rá - duruzsoltam közelebb hajolva, szinte a szájába, miközben a melltartóját szétvágtam. - Neked meg ez tetszik... Kéjes mosolyra húztam a szám a reakciójára, mikor mellbimbóját a hűs fémmel kényeztettem, s ezzel magamat is egyfajta őrület határára sodortam, ahol már nem volt józan ész, csak kielégítendő, kérlelhetetlen ösztön. A pillantása árulkodó volt, ahogy szorítása is a vállamon, s mindez csak biztatott arra, hogy megtegyem a vágást és a nyalást, bár utóbbinál felütötte a fejét némi tiltakozás, ami annyira volt őszinte és mélyről fakadó, amennyire én ártatlan. Az az egy szó is inkább hatott nyögésként, mint ellenkezésként, s ennek megfelelően kezdtek leomlani önkontrollom utolsó falai is. Éreztem, hogy a torkomhoz tartott penge szinte szemérmesen ugyan, de felsértette a bőröm, újabb helyről követelve tőlem vért, de nem bántam megérte Eli véréért cserébe. Pedig már benne is éledt a vágy, az illata mindennél árulkodóbb volt, s jelenleg számomra minden kábítószernél bódítóbb. Érezni akartam, a testét, a puhaságát, a melegét, hogy mennyire forró, mennyi élvezetet nyújthat, mennyire kergethet esztelen mélységekbe vagy épp szédítő magaslatokba. Mikor közelebb lépett, felnéztem az arcába, a fegyverének koppanása távoli zajként hatott csupán, tompa semmiségnek, ami nem tudott kizökkenteni, szorítása a karomon féloldalas mosolyt eredményezett, tekintetemet nem szakítottam el az övétől. Közel volt a határaihoz, láttam rajta, és én is az enyémekhez, mégse éreztem, hogy meglenne, hogy biztos kézzel tartom a markomban, mert még mindig tartotta magát. Combja ágyékomnak nyomódott, ahogy a lábam között állt, s így már egyértelműen érezhette, hogy mennyire... elégedett voltam a pillanattal, a közelségével, mindazzal, amerre a dolgok haladtak. Szórakozottan cirógattam a tőrrel karcsú nyaka ívét, hol azt, hol a szemét, hol hullámzó keblét nézve. - Ez nem igaz - mondtam meggyőződéssel, hiszen a reakciói egyértelműek voltak, az orromat pedig nem tudta becsapni. Ellépett tőlem. Ó, nem, azt már nem! felizgatott, kimerítette a türelmem, ennyivel nem ússza meg! Leszálltam az asztalról és utána léptem, a tört vasmarokkal szorítottam, mintha csak szét akarnám morzsolni a nyelét, tekintetem izzott, minden, amit eddig magamba zártam eddig, amit uraltam, kitörni készült, az energiám egy fiatalabb, de még korombeli vérfarkasoknak is fojtogató lett volna. Megkerültem, mögé sétáltam, majd beletúrtam hosszú, dús hajába és hasonlóképpen, ahogy ő tette korábban, hátrahúztam a fejét, a főr pedig újfent ott táncolt a nyakánál. Azzal, hogy így álltunk, háta a mellkasomnak nyomódott, fenek ölemnek, kemény férfiasságomhoz kínzón simult fenek íve. A velünk szemben lévő tükörben figyeltem az arcát, miközben leheletem párája a fülét érte. - Látod? - dörmögtem már-már állatiassá torzult hangon. - Egy pillanat alatt megölhetnélek - képes lettem volna, minden szívbaj nélkül -, ugyanennyi erőfeszítésembe kerülne minden más is veled, Elionore... Megvágtam oldalt a nyakát, de ez se volt mély és elkerültem az ütőeret. A vörös folyadék lassan csordult le a kulcscsontjához, majd tovább a dekoltázsára, végül a hasánál eltűnt a ruha takarásában. Valójában nem az volt a lényeg, hogy megteszem-e vagy sem, hanem hogy megtehetem, és ezt mindketten tudtuk. Gondolatban viszont már rég a megvalósításnál jártam, és sajnáltam, hogy nem farkas, mert akkor megoszthattam volna vele a buja képeket. Ahogy az asztalra támaszkodik, kicsit előre hajol, a haja súlyos függönyként omlik előre, a tükör párás lesz a leheletünktől, teste verejtékben úszva akarna még többet. Elvenne és elvennék. Elértem az önuralmam határát. Leeresztettem a tőrt markoló kezem, a csípőjéhez vittem és közelebb húztam, nem érdekelve, mit válthat ki ez a mozdulat, az érintés, hátsójához dörgölt kemény férfiasságom. Légzésem felszínessé vált, mellkasom sebesebben emelkedett és süllyedt, a vér zúg száguldott ereimben és már semmi más nem lebegett előttem, mint megkapni, elvenni, kiélvezni.
*Nem kérdés volt, de mégis egy alig látható bólintással helyeseltem rá. Naná, hogy tetszett… kár lett volna tagadni és ezzel hazudni, amit egyébként nem szokásom. Ahogy azt sem értettem, hogy miért is tetszik annyira az, amitől már reszketve könyörögne azért, hogy ereszék. Én nem akartam menekülni, és ennek csak egy halvány köze volt ahhoz, hogy sosem menekülök. Inkább felemelt fejjel halok, mintsem gyávaként éljek tovább. Semmitől nem féltem, kivéve önmagamtól. Féltem, hogy mi lesz akkor, ha átesek a ponton, ha elszakad minden erő és végül teljes mértékben utak engedek magamnak. A vágyammal felbukkanna a dühöm is? Vajon külön-külön túlélné egyáltalán? Együtt meg… talán… nem tudtam. Ember, akár csak én… ismertem magam, kevesen volnának képesek túlélni azt, amit elfojtottam. A haragot, dühöt, vágyat… mind azt, amit Corvin szép lassan a felszínre „erőszakolt”, aminek a táncába én legalább annyira részt vettem, mint Ő. S saját magam mutattam meg azt, hogy miként is hívhatja elő… Ó én ostoba… ostoba, de mégis izzó nő.* - A frászt nem… a testem akar… és még csak az sem Téged. Hanem csak azt, amit adni tudsz… amit kevesen értenek meg, vagy láttak egyáltalán… * Naná, hogy azok de még mennyire. S tudtam, hogy ez neki bőven elég. De én magam nem akartam, azonban már nem épp olyan tűnt a férfi, mint akit meghatná… sőt, talán még örült is neki valahol. De lássuk be, attól mert a testem érte… akarom mondani férfiért kiállt, még én magam nem fogom engedni, hogy meg is kapja. Még akkor sem, ha olyan hmm… kivételes (?) gyönyöröket ígér, mint jelenleg Corvin teszi… pontosabban azzal, hogy Ő is abban leli örömét, mint Én… Ahogy leszállt az asztalról éreztem, hogy valami megváltozott. Alapjáraton idegesítő bizsergés, mely a közelében van, most szinte folyékony tűzként lüktetett a gerincembe. Minden pulzálásával menekülésre késztetve, veszélyre hívva fel a figyelmem. De csakazértis megvetettem a lábam és dacosan emeltem meg a fejem egy leheletnyit, s nem követtem a fejemmel. Csak a tekintetem volt az, mely mozdulatait követte a tükörből. Érezve a hajamba túró ujjait, nyakam feszülését, ajkamba harapva, vért serkentve elő fojtottam el halk nyögésem, melynek még csak köszönő viszonyban sem volt a fájdalmas nyögéssel. Ezzel csak tovább ingerelt, az égető érzést elnyomva, futás helyett olvadásra ösztönözve. Elakartam olvadni a „karjai között”. Éreztem lüktetését a hátsómon, melyre csak egy nagylapáttal tett rá a penge tánca… * - Úgy nézek én ki, mint aki fél? Nem tudsz újat mutatni Corvin… megölhetnél, de nem fogsz. Különben már megtetted volna. Dugni akarsz, de azt sem fogsz… különben már ezt is megtetted vo… * De nem igazán tudtam befejezni a mondatom, hisz nyers, határozott szavaim közepette felnyögtem, ahogy újabb sebet ejtett rajtam a másik. Amit a „fenyegetése” eltüntetet, most ismét a tekintetembe és hangomban volt. Mind azaz élvezet, amely ott lebeget a felszínen, hogy magába fogadjon. Ösztönösen biccentettem oldalra a fejem, hogy elvegye azt amit fakasztot, de ahogy közelebb húzott csak egy határozott mozdulattal pördültem át a karjai szorítása között. Húzta a hajam… kit érdekelt, még élveztem is. Eltöri a csontjaim? Én akkor is megpróbáltam szembe nézni vele… Sok volt, az, hogy lehetetlené tett. Hogy ennyire… nem tudtam szinte semmit sem tenni. Ó nem, ez nem a jó értelembe sok. Volt egy határ, az a határ, amitől már nem élvezetet nyújt, hanem fojtogat az, hogy nem tudok tenni semmit. Mint akkor. S ha volt egy kis esze a másiknak, akkor hagyott megfordulni, ha nem… nos azt nem tudom. Véres ajkaim kissé felszegetem, hogy a szemébe tekinthessek. Láthassam azt a veszettséget mely még mindig hívogatott, mellemen érezzem mellkasának emelkedését, mely vad ütemet diktálva hívta volna a sajátom is táncra. Mely továbbra is egyenletesen mozgott, csak a vágásainál esve ki a ritmusból. A testem kívánt, akarta és meg sem próbáltam elhúzódni. De Én magam nyugodt voltam… csak az ölem lüktetet úgy, mint férfi mellkasa. * - Ne játszd a nagyfiút… nem fogsz bántani. Tudjuk mind ketten… ahogy erőszakkal elvenni sem azt, amit nem adok. Már megtetted volna az elején, ha ilyen lennél. De nem vagy Corvin… miért erőlteted? * Lágy, táncra felhívók voltak a szavaim, ha csak belém nem fojtotta őket. Valahol míg beszéltem fejem oldalra biccentettem, így látatva s felkínálva a vérem folyamát, mely vörös karmazsin nyomokat hagyott a bőrömön. Ahogy visszaemeltem a tekintetem az ajkairól, sajátomról, saját vérem nyaltam le. Már magam sem tudom min, de felkuncogtam.... abszurd volt ez az egész helyzet. A reakcióm, a még most is szinte facsaróan követelöző lüktetésem, mely már a fejemben is tombolt. Ha nem beszél annyit... már rég megkapta volna... röhej...és még a nők beszélnek sokat. Kezem a állára siklott, két oldalt egyenesbe tartva a pofiját. Ajkaim végig húztam az övén, egy pillanatra, hogy vérem ízét ajkaim nyomán hagyjam.* - Na engeddj... nem érek rá játszadozni... * S megint megpróbáltam ellépni tőle, ám ezúttal már a kabátom volt a cél és a táskám. De a testem belül... megakart halni ebbe a mozdulatba, tettem be. Ő csak továbbra is a kielégülésért kiáltott. Ami bizony nem volt a hangomban, de minden porcikámból áradt.*
A hozzászólást Evelyn Klyer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 19, 2013 12:11 am-kor.
Hűvös érdeklődéssel vontam fel a szemöldököm. Csak az kell, amit adni tudok? Drága, nem is kapnál belőlem többet, erre mérget vehetsz, és ha csak "egy" pasi vagyok, az még jobb, te se leszel nálam ettől előrébb. Nem fél? Helyes, legalább nem kell attól tartanom, hogy könnyek közt kezd azért könyörögni, hogy engedjem el, ó nem! Ezt másképp oldotta meg, pár hajszál feláldozásával, miket aztán kiráztam az ujjaim közül. Nem gyűjtök szuvenírt. Energiám még mindig körülöttem örvénylett, nem csillapodott, a farkasom, az emberi vágyaim is olyanok voltak, mint a ketrecbe zárt vadak, a rácsok mögött jöttek-mentek, ingerülten, feltüzelve, a kitörési lehetőséget lesve, egy óvatlan pillanatot, mikor a préda figyelme lankad, a védelme leomlik és nincs tovább. A jó vadász kivárja a megfelelő alkalmat. Akkor van ciki, ha elszalasztotta, mert sose lehet tudni, hogy lesz-e másik. Kaja és szex. csak tudnám, miért járnak olykor kéz a kézben. A szavai dacot szültek bennem, kezemmel az arca után kaptam, megragadtam az állát, akár tetszett neki, akár nem, oldalra fordítottam a fejét és lenyaltam a nyakáról a vért, ha már olyan szépen oldalra biccentette a fejét. Ó, engem nem kell kétszer invitálni, még ha nem is szándékosan tette. Felhorkantam. - Szerinted játszom? - ragadtam meg a csuklóját és az ágyékomhoz nyomtam a tenyerét. - Lehet. De élvezem! Miért teszem? Mert az illata elárulja, ahogy felhevült teste is, és hiába ködös a vágytól a tekintete, mégsem érzem a megadást, ez pedig hajt, űz tovább, mert nem elég, azt akarom, hogy megadja magát, feladja... Talán... azután, hogy az egész falka felképelt és Castor megfosztott a rangomtól csak arra vágytam, hogy valaki felett én mutathassak dominanciát. Vagy egyszerűen csak baromi régen dugtam és már retkesül szűk volt a gatyám. Igen, ez már inkább... - Hát nekem eddig nem úgy tűnt, hogy olyan sietős dolgod lenne - mondtam gúnyosan, majd a nyakába haraptam, nem túl kíméletesen, de arra ügyeltem, nehogy véletlenül is felsértsem a bőrt. - Ha ujjazáshoz támadna majd kedved, megengedem, hogy "Duncan"-t nyögj - és ezzel szinte ellöktem az állát, hogy mehessen, amerre lát. - Ott az ajtó - intettem hanyag mozdulattal a kijárat felé, hangom pedig egyik pillanatról a másikra vált ugyanolyan semmitmondóvá, mint amilyen a belépésemkor volt. A tekintetem viszont semmit se változott, abban ott ólálkodott a farkas.
*Sírni? Ugyan már… az nem az én asztalom. Könnyek csak akkor hagyják el azokat a bizonyos csatornákat, ha már a fizikális fájdalomra így reagál a testem, de ott akkor már csont törik. Különben meg… semmilyen lelki terror vagy testi nem képes kiváltani… már. Az, meg, hogy a kezében maradt pár hajszálam, pont nem ez a kategória volt és megfordulva néztem a szemébe. Azokba a hívogató kékségekbe, melybe arany vegyült. Hogy lehet valakinek ilyen színű szeme? Nem tudtam, de nem is most fogom megkérdezni, csak igyekeztem mögé látni. Oda, ami csábított, ami nem hagyott józanul gondolkodni, ami tűzzé változtatta az ereim folyamát, gerincem bizsergető, kínzó ösztönét. Keze mozgásának útjából igyekeztem kihúzni a fejem és elkapni a másik kezét, ami aztán nem jött össze, hisz akár azért mert elkerülte az ujjaim, akár azért mert lassú voltam, de elkapta az állam és tekintetem megkeményedett, ahogy az övét fürkésztem továbbra is. Nem, baromira nem tetszett, hogy hozzám ért, de ezt már lefutottuk korábban, nem fogom ismét. Viszont ez csak pár pillanatig tartott, hisz már a nyakam simogatta forró lehelete, mely gyors iramban áramlott ki a másik testéből. Nyelve a friss sebhez ért és lehunyva a szemem egy pillanatra adóztam a tettének, miközben testem végig rázta a sóvárgásom. Akartam, hogy érintsen, hogy elvegye azt, ami kell neki, és megadja azt ami nekem kell. Egyszerre legyen eszköz, és érje el, hogy mégis partner. Nem lehetetlen feladat, csak annak hangzik. S csak is annak, aki nem képes hmm… uralkodni. De Corvin továbbra is csak játszik, hisz közel sem akarja megadni azt, inkább csak a szavakon lovagol – Ahelyett, hogy inkább ló lenne – és az újabb tette cselekvésre sarkal. De most izé… igaz nem hitte, azt, hogy ettől a megmozdulástól lányos zavaromban a földig pirulok? Ha igen, akkor rossz lóra tett… Tenyerem rá simult a kidomborodó nadrágjára, azonban nem voltam rest rá is markolni. Közel sem gyengéden és nem érdekelt, hogy vajon mennyire fáj neki vagy sem. Kissé behajlítottam az ujjaim és a bár a nadrágtól nem sokat érzett, de a körmeim apró félhold alakú nyomását is érezhette. Állam kissé dacosan emeltem meg ismételten. Ámbár a mutató ujjam elkalandozott és mivel korábban levágtam a nadrágja gombját, így nem is állt az útjában semmi. Alhasa finom szőrszálai között szánkázott végig, piros nyomot hagyva maga után egyetlen ujjam körme egészen az alsója derekáig, ahol végül finom nyomással állapodott meg. Szavaira nem reagáltam. Minek? Inkább csak egy féloldalas mosoly bújkált az ajkaimon, és a reakcióit figyeltem. A tekintetét, a vonásait láttam. Mellkasommal éreztem a szíve verését, légzése ütemét, s markoló kezemmel azt is, ha lent akad változás. Ebben a helyzetben ha akarta volna sem titkolhatta volna, hogyha reakciót vált ki belőle a tettem. Az arcát tudja moderálni, a vonásait megfagyasztani… de vannak olyan reakciók, amiket nem befolyásolhat. Nem, valóban nem volt sietős dolgom… de az olcsó játszmáktól még aludni is jobb, nem pedig itt szórakozni. Pedig számomra az alvás egy kész rémálom. Szó szerint. Nem működik… egyszerűen minden elfojtott dolog a felszínre tör és már nem tudom mi a valóság… de ez itt… ez itt az volt, ébren voltam, hisz ha nem lennék már könyörögnék. De ehelyett, s válaszom előtt azonban már érzem is, ahogy a fogai belém marnak. Szinte reflexszerűen kúszik a kezem a hajába, markol a tincseibe, s ahelyett hogy elhúztam volna magamtól, szinte acélosan tartottam ott ahogy az ölem is a másiknak feszült már. Agyamba bevonult a vörös köd mely, elfátyolozta az összes létező gondolatom, a másik kezem ujjai az ing alatt martak a férfi húsába mélyen, ahogy végig szántottak a hátán. S bár a tartásom meg volt, élvezetem nyomait nem tüntethettem el. Nyakam, vállam íve, keblem domborulatai és felkarom is libabőrös lett, ahogy az ajkaim közül is egy őszinte, közel sem halk – ámbár nem is hangos - és kéjes sikoly szakadt fel. Igen, többet akartam de még mennyire. Ajkam végig siklott a másikén, a saját vérem kenve el az övén az ajkaimmal. De aztán már jött is a „pofon” mely úgy hatott, mint egy részegre a hidegzuhany. Ki is józanodtam nyomban. A tette, azaz ami észhez térít és nem a szavai. Azok megint nem tudnak meghatni.* - Édes vagy… de honnan tudod, hogy nem ezt tettem eddig is? * Az meg már más kérdés, hogy öt éve nem csak hogy férfivel nem voltam, de még csak magammal sem. A-a… már akkoriban rájöttem, hogy nekem nem okoz örömet az, amit megtudok adni magamnak. Jó-jó, de kevés… Tudtam, hogy szükségem van arra, hogy mélyen érezzem, hogy feszítsen, hogy közben fogak marják a bőröm, hogy erőteljesen tartsanak meg, hogy érezzem a másik ziháló légzését, ahogy maga alá temet a saját vad, követelőző ritmusával. Nekem férfire van szükségem és nem egy névre, miközben magammal játszok. Tudom, vannak segédeszközök… de az sem volt olyan. Próbáltam, igyekeztem megadni a testemnek, amit követelt… de csúnya kudarcot vallottam hisz nem az igazi… semmilyen eszköz nem adhatja meg azt, amit egy férfi igen. Oké, mellé pluszba nem rossz dolog… de önmagában szart se ér. Azonban erre a gondolatra ha lehetett még több csillogás, sóvárgás költözött a tekintetembe, ámbár a másik harapás után, már nem igen volt feljebb. De mégis tettem egy lépést hátra és vállvonva mentem vissza az asztalhoz.* - Kösz… tudom hol az ajtó, hidd el többször megyek ki és jövök be rajta mint Te. * Azonban az asztalról elvettem a pengét és egy könnyed mozdulattal elvágtam az anyag alját is, amely így már teljesen szétnyílt a testemen. Mintha mi sem volna természetesebb vettem le magamról a melltartómmal együtt, és így egy száll a melltartómhoz illő, fehér, csipkés francia bugyiban voltam látható. Megesik az ilyesmi. Corvin mellett elhaladva vettem ki a szekrényből egy fűzőt, no meg a bőrnacit, ami múltkor is rajtam volt. Éppenséggel ez saját, csak mivel sosem tudom, hogy mikor kell beugranom a pultba vagy felszolgálni ez itt van. Mert hogy azaz isten nincs, hogy combfixben szolgáljak fel. Bármennyire is díjazná a férfinépség. A nadrágot a székemre dobtam és a fűzőbe bele bújtam, nem voltam csiga, azonban nem is vittem túlzásba a kapkodást. Viszont ahogy magam elé fogtam, már háttal Corvinnak is fordultam.* - Tudsz bánni a pengékkel, de a kézügyességed másban is jó? Segíts. * Tekintettem hátra a vállam felett kissé. Szemeimben még mindig ott lapult… a frászt lapult, tökéletesen a felszínen volt, éhesen követelőzve, megmutatva a vágyam, a sóvárgásom és, hogy bár menni készülök, de nem akarok. Hogy sokkal jobban csinálnék valami mást, mint azt, hogy haza vezetek. Ennyi idő alatt már hatszor bezártak a srácok, szóval az egész épületben ketten voltunk. Ajkaim kihívó mosolyra húzódtak, lábaimon ott volt a csizma, egy francia bugyi, meg magam előtt fogtam a fűzőt, ami Corvinra várt. Érdekes látvány, ámbár kicsit sem fantázianyugtató. DE nem is akartam a másikat megnyugtatni, sőt… de azt Tőlem sem Ő, sem más ne várja, hogy oda vetem magam. Pech, de ha valakinek kellek bármilyen formában, annak minden percben szinte maga alá kell temetnie, hogy ne tudjak gondolkodni, hogy elnyomja az észszerűségem, hogy ne én, hanem a vágyam uralják a testem és az ösztöneim diktáljanak ilyen helyzetben is, ne csak akkor mikor a pengéket forgatom. Corvinnak sikerült… azonban; „…ciki, ha elszalasztotta, mert sose lehet tudni, hogy lesz-e másik.” De még most is csak pár centire voltam Tőle. Azonban éreztem, ahogy a nyakamról végig pereg vérem egy csepje és ösztönösen kaptam oda a kezem, a sebhez. Ujjaimra tapadt ahogy elvettem és mintha mi sem volna természetesebb nyaltam le, márha csak nem akadályozta meg. De Ő csak foglalkozzon a fűzőmmel... Ámbár tény, hogy számomra ez csak egy pót cselekvés volt, hisz elég szép vágást kapott a másik a nyakára. Szívesebben lettem volna inkább annak a közelében...*
Tetszett neki, hogy a nyakánál játszottam, mit tagadjam, én is legalább ennyire élveztem. nem tudom, mit vártam, mikor tenyerét magamra vezettem, de amit kaptam, az kéjes morgást eredményezett, lehunytam a szemem, arcomat pedig a mennyezet felé emeltem. Ajkaim elváltak elváltak egymástól, hogy egy elégedett, sóvárgó sóhaj törjön elő közülük, hiszen olyan régen volt ilyesmiben részem. Férfiasságom követelőzőn lüktetett, csípőmet ösztönösen is felé toltam kicsit, éppcsak nem mondtam, ki, hogy ez mennyire jó. Libabőrös lettem, ahogy rám markolt, mutatóujja pedig felfedezőútra indult, és bár folytatta volna! A testem lángolt, mint egy túlfűtött kazán, meg-megremegtem a vágytól, s ahogy ismét a szemébe néztem, tekintetem már siklott is a nyakán lévő sebre. Éhség, vér, szex, még mindig ezek körül forogtak a gondolataim, így hát nem is csoda, hogy egyből rátapadtam. Az már viszont kissé meglepett, hogy ő ezt miképp reagálta le. Meg mertem kockáztatni, hogy ez volt eddig a leghevesebb reakciója, mióta elkezdtük húzni egymás agyát, idegeit, tűrőképességét. Vágytam rá. Szabad karom automatikusan fontam a derekára, hogy még jobban érezhessem, mélyen magamba szívtam az illatától nehéz levegőt, és ágyékomat az övének dörgöltem, míg fogaimmal halványan pirosló nyomot hagytam a vágás körül. A sikolya volt az, amire a farkasom majdnem ugrott, mert ő másfajta sikolyt is akart hallani, amit én inkább nem kockáztattam volna meg, s ezért kénytelen-kelletlen növeltem meg köztünk a távolságot. Mert akartam. Kellett. A farkam kőkemény volt, állt, mint a cövek, s én is egyre ziláltabban festettem, ahogy igyekeztem a magam és vágyaim ura lenni, maradni. Eli egyáltalán nem könnyítette meg a dolgom azza, hogy levágta magáról a ruhát, a szavait már fel se fogtam, egyedül a látvány volt az, ami számított. Azt kiéhezett fenevadként faltam, élvezettel időzve el dús keblén, lapos hasán, a simogatásra váró combjain és a csipkés francia bugyin, ami talán a legőrjítőbb volt, mert takart, de sejtetett és... na... csipkés francia bugyi. Hadd ne kelljen magyaráznom! Hogy tudja hol az ajtó? Ki nem szarja le? Egy nagyon kicsi hiányzott már csak, tényleg egy leheletnyi ahhoz, hogy mindent sutba dobjak, kikapcsoljam az agyam és engedjem, hogy a testem azt tegye, amiért percek óta üvöltve rimánkodik. A tekintete tovább fűtötte bennem a kohót, belülről harapdáltam a szám, akkora erővel, hogy kicsordult a vérem, mire felidéződött, az övének az íze, meg ahogy belém kapaszkodott az előbb, ujjaival, körmével a bőrömet szántotta... -...a kézügyességed másban is jó? Megmarkoltam a fűzőt hátul, és annál fogva húztam közelebb, hogy lassan megint ugyanabban a helyzetben legyünk, mint korábban. - És ha másban segítenék? - kérdeztem, de nem igazán hatott kérdésként. Az agyam kikapcsolt, kezemmel erélyesen markoltam a csípőjébe és húztam ölemhez, hogy aztán ujjaimmal combja tövén szántsak végig, ágyékánál, majd vissza tértek a bugyi széléhez, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy letépjem róla. Ennyi volt a türelmem, ha meg akar tőlem szabadulni, vágjon belém egy tőrt, mert innentől legfeljebb úgy lehet. Ha nem jött közbe tőr, akkor búcsút mondhatott a fehérneműjének, majd szembe fordítottam magammal, félrehajítottam a fűzőt és a szájához hajoltam, hogy lenyaljam a rátapadt vérét, aztán megharapdálhassam, közben visszatereltem az asztalhoz és feneke alá nyúlva felpakoltam rá... ha nem vágta belém egyik éppen kézre eső tőrét.
*Nos, azt hiszem felesleges volt megtartani a közelséget, ahhoz, hogy lássam a reakcióját. Már, (vagy csak most?) meg sem próbálta elrejteni. Erre mondják az, hogy könnyen jött „győzelem”? Talán igen, talán nem… de egy biztos, hogy a hangja, nyögése zene volt füleimnek, annak ellenére, hogy közel sem akartam neki örömet szerezni. Miért akartam volna? De ettől még az apró, leplezetlen rezdülései a testének hívogattak. Csak épp menni nem akartam. El meg pláne és a probléma ott kezdődik, hogy egyik értelmében sem. De ez az állapotom addig tartott, míg alapjaiba nem rezgette meg egyetlen tettével, amiből következett az is, hogy reakciómra már a derekam körül éreztem a karjait és eszembe sem jutott volna tiltakozni ellenük. Már nem akartam. Minden menjen a maga útján a következmények meg… nos egy kosza hajnalból, jobb esetben is csak az a következmény, hogy tovább és korábban fogok elaludni. Más meg nincs. Miért lenne? Azért mert lelki szemeim előtt ismét feltűnt? Ugyan már… ez csak dacosabbá tett. Engem aztán ne próbáljon holmi fantom kép magához kötni, lelkem meg nincs! Azt felesleges furkálni, úgy sem találja meg. De helyette elintézte Duncan a dolgot. Persze a vetkőzésnél feltűnt Corvin tekintete, de lássuk be, ez sem az a pillanat, amikor túlzott figyelmet fordítottam neki. Ahogy máskor sem, bárki másé. Azok a tekintetek amikre titkon, valahol jóóó mélyen vágytam, amúgy sem lestek így rám. Szóval felőlem aztán a szemei is kigúvadhattak, akkor is mintha misem történt volna, vagy volna természetesebb sétáltam oda hozzá, hogy ugyan tegye már meg, hogy segít. Az meg már máskérdés, hogy a testem csak úgy ordibált. Ahogy a fűzővel magához rántott, nem mondanám, hogy túlságosan meglepett. De nem tekintettem hátra, csak kissé kihúztam magam. Azért még mindig nem eszik olyan forrón azt a bizonyos kását. S ezt jobb ha észben tartja, ha már egyszer elszalasztotta a megfelelő alkalmat arra, hogy mind a ketten megkapjuk azt, amit akarunk még ha nem is ezért indultunk. A lehelete szinte felégette a fülem, ahogy lágyan cirógatva simított végig a fülemen a kérdésére. De nem reagáltam egyből, hisz egy jól eső sóhaj szakadt fel az ajkaimról, ahogy az ujjai a csípőmbe martak és tartottak nyugton, neki feszülve.* - Vetkőzni egyedül is megy… * Éreztem az ujjai simítását, s az erélyes mozdulatot a rá következő pillanatban. S hangom pedig már e-nélkül is eléggé karcos volt a vágytól, amelyet hol felszított a másik, hol pedig a porig döngölt. Jelenleg szította, ahogy maga felé fordított és eldobta a fűzőt, amihez neki sem látott. De igazából nem azt kaptam amit vártam és volt is valami furcsa… na nem tudom, hogy mi de egyezzünk ki annyiban, hogy…* - Szobakutya lettél? * Biggyesztettem le az ajkaim gúnyosan mikor az asztalhoz értünk, és elszakadtam Tőle. Igen, a fogai közül csak egy egyszerű mozdulattal kihúztam az ajkam. Kicsit sem érdekelt, hogy ezzel csak újabb vércseppek serkennek fel belőle. Azonban a mancsom már kúszott is az egyik Tőrre, - amit korábban egyébként azért nem kapott meg, mert nem esett kézre, hogy előhúzzam a csizmámból azt az egyet ami még mindig ott lapult. – s célirányosan vágtam a vállába, ami egyébként is be volt kötve. Ennek már semmi köze nem volt az élvezethet. Egyszerűen meguntam, hogy játszik aztán meg átmegy perzsa macskába. Nem a nője vagyok, hogy itt nekem nyünyögjön és ráadásul ezzel nem csak a vágyam rombolja porig, hanem egyfajta hiány érzetet is generáljon, amit nem akartam érezni. Ugyanis nekem nincs szükségem gyengeségre. Nincs és kész. (Akkor sincs, ha van.) Ha talált sem mentem messzire, sőt, meg sem mozdultam, csak határozottan néztem a szemeibe és láthatta, hogy valamiért éledezik a dühöm. Nos, bizonyára nem azért mert annyira mehetnékem volt és nem tudtam. De kitudja, hogy mennyit vesz észre a másik a reakciómból és a szavaimból. Persze a vére illata most is az orromba tódult ahogy a kötés átázott, bármit is takarjon, most biztos, hogy fájt neki… nem baj, fájjon csak… ha ez a tekintetében is megnyilvánul, csak táplálkoztam belőle. Tovább szította a dühöm. Nos ha nem és még csak nem is talált, akkor azt hiszem kő keményen leleszek fegyverezve és jobb esetben csak képletesen. *
Felvezetés: A színpadról épp letévedt táncos showműsor szereplői valami fenomenális alakítást nyújtottak. Megkapó, sőt, magával ragadó volt mindenki, éppen ezért ha autogramot nem is, de néhány érdeklődő, cserkésző kérdést megérhetnek Annakpoknak. Neki persze be szabad menni mindenhova, ez nem lehet kérdés, Emma pedig egyébként is remekül kiismeri magát a hely privát részein. Időpont: 22:30 Civilek száma: 9 civil
Hosszú évek, évtizedek óta nem voltam színházban - jó, most se megyek a szó szoros értelmében oda, csak egy táncos showműsorra -, így már jó előre megvettem a jegyemet a ma esti előadásra. Először gondoltam, hogy Eskát is elhívom magammal, de aztán úgy határoztam, hogy nem vagyunk összenőve, megyek inkább egyedül. Szerettem én vele lakni, nem erről van szó, de volt némi félelmem azzal kapcsolatban, hogy agyonüti az élményt azzal, ha lefikázza a díszletet meg a jelmezeket, ha lesznek. Elvégre neki is ez a szakterülete, s mint minden szakbarbárból, belőle is kinéztem simán, hogy majd ezt hallgathatom tőle. Nem vettem hát neki jegyet. Éppen hajcsavarókkal a fejemen tobzódtam a szobámban, amikor kis híján gutaütést kaptam. Kinyitottam az ékszerdobozomat, s kiemeltem belőle az egyik míves, drága ezüstláncomat, majd azzal a lendülettel majdnem el is dobtam. Mi a búbánat? Csak pislogtam, mint hal a szatyorban attól, hogy a nemesfém bizsergő, égő nyomot hagyott ujjaimon ott, ahol hozzáértem. Mivel engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy higgyek a mesékben, fogtam hát dacosan az ékszert, s a nyakamba akasztottam. Nem volt kellemes. A fém szinte pillanatok alatt égette bele saját nyomát a bőrömbe. Sűrű káromkodások közepette vettem hát le, s dobtam le az ágyra. Egyrészt az idegesített, hogy hová lett a képességem, másrészt pedig az zavart nagyon, hogy most kereshettem új ruhát, mert a ma estére kiválasztottból erősen kifigyelnének az égésnyomok a nyakamon/mellkasomon, s az nem lenne túl esztétikus. Mondjuk így belegondolva jobb lenne, ha hagynám a fenébe ezt az egész műsorosdit, s megpróbálnék rájönni arra, hogy mi a hócipő történt. Viszont valahogy nem akaródzik változtatni a terveimen még úgy sem, hogy szükségét érzem. Valaki odafentről szórakozik velem, nem elég, hogy amúgy sem tudom elfelejteni, hogy milyen nap van ma, de még pofátlanul is a képembe dörgöli. Mérgemben ökölbe szorítottam hát az ujjaimat, s levezetendő a feszültségemet, mindent beleadva belebokszoltam a falba a fésülködőtükröm szomszédságában. - Az odacsesz! – pislogok, mint egy eszehagyott, nézve a horpadást a falamon. Mikor lettem én ilyen erős? Csak nem.. csak nem képességet cseréltem valamelyik elsővel? És pont Sangilakkal? Elájulok! Hagyom a csudába az öltözködést, felrántom a szobám ajtaját, s rárontok Eskára, akárhol is legyen a házban. Engem az sem érdekel, hogyha az illemhelyről rángatom ki éppen, mindenképpen tudnom kell, hogy ő is cserélt-e valakivel, s ha igen, akkor kivel. Amint megtudom, hogy kinek az erejét bitorolja, kitör belőlem a röhögés. Az én erőm szerintem nem olyan jól használható, mint az övé, szóval így műsorlátogatás előtt egy kis kárörvendés belefér a részemről. Különben is mindig irigyeltem Sangilakot, szóval én boldog vagyok ettől a cserétől. Nem akarnám örökre, de ha így marad, hát azt is meg fogok szokni. Idővel biztosan.. Az előadásra végül egy vörös ruhát választottam, mert stílusos akartam lenni. Ha már úgyis ott virítanak nyakamon a vörös égésfoltok, akkor ez nekem így teljesen megfelelt. Annak ellenére, hogy az egész műsor alatt rossz érzésem volt, mégis végig bírtam ülni az egészet, s nem is kalandoztam másfelé gondolatban. A taps után pedig hirtelen ötlettől vezérelve kiszambáztam a nézőtérről, majd célba vettem a művészbejárót. Nem azt mondom, hogy arrébb akartam taszítani mindenkit, aki az utamba akart volna állni, de mulattatott a tény, hogy simán meg tudnám tenni. Nem volt ugyan szükség rá – biztonsági őrök sehol, szép világ ez a mai – de feldobott még a gondolat is. Az öltözőknél járva ugyan elbizonytalanodom, hogy mit is akarok itt, de végül csak vállat vonok, s úgy határozok, hogy megkeresem azt a helyes férfit, aki a főszerepet játszotta, táncolta. Ha már idáig eljöttem, kellemetlen érzés ide vagy oda, de a csókja nélkül nem megyek haza. Élet, én így szeretlek!
A hozzászólást Autumn A. Autenberry összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 01, 2014 10:37 pm-kor.
A kiborulás határán állok, mert nincs az az isten, hogy én már megint olyan szerencsétlen legyek, hogy elveszítsem a képességem. Sírni tudnék, de komolyan, kész szerencse, hogy olyan rég nem hullajtottam könnyeket, hogy akkor se menne, ha tényleg valami nagy gáz lenne. Érzelmileg sivár valómat hidegen hagyja majdnem minden, de a nem létező szervem kivan azzal, hogy valaki már megint a képességemmel szórakozik. Mondjuk, mentségemre legyen mondva, hogy most nem onnan tudom, hogy magamat vagdostam szabadidőmben, hanem onnan, hogy össze akartam dobni valami vacsit, hogy meglepjem magam valami finivel, és ne a szállodai kosztot faljam állandóan, mikor is annak rendje és módja szerint leégettem a kezem, és számomra sokkolóan lassan tűnt el a fájdalom, zajlott le az égési sérülés folyamata. Több se kellett, próbaképp megvágtam magam, aztán meg a lábast a falhoz. Erre egy valamit lehet tenni… szórakozni, inni, flörtölni, minden olyasmit, ami elfeledteti velem, hogy milyen kis sebezhető vagyok jelenleg. Épp ezért húzok el a hotelből valami olyan helyre, ahol kevesebb a farkas. Végül egészen jól sikerül a dolog, bár nem mondom, hogy tökéletesen sikerül felszabadulnom, de elég kellemes flörtpárbajba bonyolódok egy cuki pasival, míg a nője elaléltan nézi a műsort, én meg jobb híján csak rendkívül szánalmasnak találom. Nem baj, engem nem zavar, ha lecsapom a kezéről a csávót, úgyis csak szórakozok vele, ideig-óráig. A véremet nem fogom megtagadni, és őszintén, mostanság szükségem is van arra, hogy ne csak egy valaki körül forogjanak a gondolataim, mert annak nem lenne jó vége. Még a műsor vége előtt elvonultam az öltözők felé, tény, hogy nagyon jól ismertem már a helyet, és nem is kellett csalódnom, mikor a pasas utánam jött. Hagytam, hát hogyne hagytam volna, hogy nekem essen, bár abban nem voltam benne biztos, hogy némi tapinál többet is fog kapni, sőt, a lelkem mélyén tudtam, hogy biztosan nem, de attól még jól esett a gondolat, hogy még képes vagyok pillanatok alatt megszédíteni valakit.
Éppen a szoknyámat tűrte fel csórikám, amikor a mosolyom helyét hirtelen átvette egy baljós ajakrándulás, ráfogtam a kezére, és vágtam a szemközti falhoz. Emberek… Bah. A következő pillantásom már a szőkét érte, és nem óhajtottam csacsogással múlatni az időt, már el is indultam felé gyorsan, lendületesen, közben szinte vicsorogtam, mint valami veszett vad. - Te… farkasok szégyene… Sziszegtem bele a képébe majdnem közvetlen közelről, már ha nem próbálta tartani a távolságot, ajkaimra eszelős vigyor költözött, a lélektükreimet kísérteties fénybe vonta valami nagyon kellemetlenül ismerős dolog. Olyan magas lóról beszéltem, mintha én szartam volna a spanyo viaszt. Várjunk csak? Szerintem ez így is volt. Idegenül csengett a füleimnek a női kacaj, de különösképpen nem foglalkoztatott. Csak használom a kis barnát, amíg van rá erőm, vagy a teste bírja, a többi nem érdekel. A lendületem nem állt meg, a pengeéles karmaim hamar kisiklottak a helyéről, és az sem számított, ki látja. A karom lendült, hogy felnyársaljam vele az egyik leginkább megvetettet a kölykeink közül. Még saját magát sem volt képes soha elfogadni, hát én sem fogom, sem pedig sajnálni egy percig is szánni való életéért.
Milyen szép is lett volna csak úgy elmerülni egy megszerzett ember csókjában. De persze a szellemek – különösen egy – nagyon úgy keltek, hogy telibe szarják a levesemet. Kimeredt szemekkel figyelem, ahogyan egy civil a falnak csapódik majd pedig valami elmeroggyant tekintetű nőszemély megindul felém. - Mi a picsa bajod van? – acélozom meg a tartásomat, s nem hátrálok előle. Az kellene még csak, hogy ez a nap eljusson oda, hogy Annakpok, a Szabad egy lépést is tesz a végzete elől eliramodván. Különben is, ez csak egy nőstény. Mégis mennyire lehet erős? A helyzet meglehetősen komikus, s még röhögnék is, hogyha nem lenne éppen annyira tele a tököm – nem gondoltam, hogy vagy 200 évig ilyet mondok, de kár, hogy most nincs – hogy az elvegye a kedvemet még a vigyorgástól is. Egyelőre fingom sincs, hogy mi van ezzel a nőstény ördöggel, de amit a képembe vág, azon nem kis mértékben felszívom magam. Elvileg kellene, hogy érdekeljen az emberek sorsa. Gyakorlatilag annyi időmet fecsérlem csak rájuk, míg elüvöltöm magam, hogy „Takarodjatok innen idióták, ez nem ingyen cirkusz!”, de hogy ezentúl meglépnek-e, avagy sem, az már az ő dolguk. Engem – bocsássák meg az égiek – de momentán jobban leköt az, hogy egy számomra teljesen ismeretlen nőszemély inzultál először verbálisan, majd pedig fizikailag is. - Hátrébb a karmokkal, amíg szépen mondom! – morranok rá, bár sejtem én a lelkem mélyén, hogy nem sok értelme van a beszédnek. Egy pillanat alatt önt el 814 évem minden gyűlölete önmagam iránt, de ezt a gyűlöletet most kivételesen nem saját pusztításomra, hanem a nőstényére használom. Jöjjön csak azokkal a karmokkal, nem vagyok Fakír most, hanem olyan Muszklivá váltam, amilyet csak öröm nézni. Nesze neked Sangilak, eljött az ideje, hogy használjam a.. na nem úgy, ahogyan néha szerettem volna, de a.. testedet. Valamilyen perverz, átvitt értelemben. Ahogy felém lendítette a karmos mancsot, úgy igyekeztem ráfogni a csuklójára, s annál fogva, lendületesen a falhoz csapni a barnát. Nesze neked mozdulat, amit az ember ellen elkövettél, a fizikai erőm megvan hozzá. Remélem, hogy fáj neki, ahogyan a tőlünk nem messzi fallal érintkezett. - Kapd be! – üvöltöttem rá, majd annak rendje és módja szerint rákészültem, hogyha tovább cseszekedik velem, akkor még a képét is beverjem. Egyelőre élveztem, hogy emberként is erősebb vagyok, mint valaha, s igyekeztem nem törődni az agyam hátuljában kaparászó kellemetlen érzéssel, mely szerint egy elsőnek civilek között nem így kellene viselkednie.. valamint azzal, hogy ez a helyzet kezd nagyon kényelmetlenül megismert lenni számomra, s nem tetszik mindaz, amire ráeszmélek. Miért nem marad halott, aki már elpatkolt? Az élet kib*szottul igazságtalan! Egyelőre nem megyek neki a nősténynek, bár tombol a vérem, s legszívesebben megkóstolnám az övét, megérezném a vére szagát. De még bennem van a gát, mely szerint ennek nem így kellene lennie. - Sürgősen húzd el a beledet, mielőtt én találom kirángatni azt a testedből! – fenyegetem meg, hátha használ. Közben azért figyelem a mozdulatait, ne érjen felkészületlenül semmiféle cselekvése. Béke és szeretet ide vagy oda, a szellemekre esküszöm én vért fogok ontani, ha ez a nő itt nem tanul az előbbi hibáiból.
A hozzászólást Autumn A. Autenberry összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 01, 2014 10:38 pm-kor.