A tanépülettől külön, de az egyetemi park területén található a kollégium épülete. Indokolt esetben térítésmentesen igénybe vehető. Különálló férfi-női részlegekkel rendelkezik, folyosónként egy közös fürdővel. Szabályok: - Tanulási időszak: 16:00-18:00 között. Ekkor az épület wifi hozzáférését letiltják! Akinek internetre van szüksége a tanuláshoz, a tanári szobában használhatja a gépeket. - Vasárnaptól csütörtökig kapuzárás: 23:00 - Külsősök behozatala előzetes egyeztetéssel a tanulási időszakon kívül, 21:00-ig engedélyezett! - Testi kapcsolat létesítése semmilyen körülmények között nem megengedett: 21:00-tól mindenki a saját részlegében kell, hogy tartózkodjon! - Bármiféle szabálysértés az anyagi károk megtérítését, büntetőfeladatot, kizárást vonhat maga után!
Játékosok: Samuel Darrowney & Allegra Flemming Civilek: 1 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Sam egyáltalán nem tartózkodik a kollégiumban, pusztán arra jár. Az események a kolesz főbejáratánál történnek, ahol a jelenlévő 1 civil, egy 20 év körüli srác, aki a bejáratnál kihelyezett hamutartó mellett cigarettázik.
Nem igazán tudom, miért is sétálgatok erre, vagy miért nem akarok hazamenni, pedig már bőven sötétedik. Az a helyzet, hogy mostanában egyre kevesebb időt töltök otthon, mert amikor a saját lakásomban dekkolok, két dolog szokott történni. Első verzió: vérre menő háborút vívok egy oposszummal, aki megnyújtotta az élettartamát azzal, hogy befészkelte magát az egyetlen télikabátomba. A második lehetőség még ennél is rosszabb. Mert ha éppen visszavonulunk a frontvonal két végére, akkor előkerül az Ash-téma, és én teljesen tanácstalanná válok. Mit kellene kezdenem egy olyan lánnyal, akibe végre először belebolondultunk én is, meg a farkasom is? Jó, mondjuk neki leginkább a lányban lakó nőstény tetszik annyira, nekem meg az, hogy okos, nem túlzottan vicces – de azért még próbálkozok! –, gyönyörű, és valami furcsa módon megértő velem szemben. Szóval halovány lila segédfogalmam sincs, miként lyukadok ki a kollégiumnál, de ha már így állunk, akkor akár be is mehetnék. Hátha van bent valaki, aki nem röhög körbe, és még hajlandó segíteni is nekem. Nem, valószínűleg kiröhögnek, leitatnak, aztán tutaj részegen felhívom majd Asht, hogy a világ legszebb és leggagyogósabb szerelmi vallomását nyomom majd le neki az éteren keresztül. Aztán felveszi és másnap behozza a suliba, hogy körbemutogassa. Ja nem, ez Jenna Stratsky volt, hallgattam is egy darabig. Megállok hát a kollégium bejárata előtt, és felvértezem magam lelkiekben arra, ami rám vár. Ha másért nem, hát útmutatásért, meg valami innivalóért amúgy sem lenne rossz bemennem, mert gyalog még baromi hosszú út áll előttem hazáig, hogy az éjszakát megint egy golfütővel töltsem lesben állva. csak tudnám, hogyan szalad mindig fel a nadrágomba az a kis rohadék… Nem látom a srácot, és odamegyek hozzá. Egyelőre csak megállok, nem messze tőle, és remélem, nem szól rám. kezd inamba szállni a bátorságom, hogy teljesen őszinte legyek. Lehet a legjobb az lenne, ha elhúznék innen, és meg sem állnék hazáig. Akkor legalább nem csinálok magamból hülyét… Megint.
Végre vége van a napomnak! Utálom, amikor ennyire elhúzódik az előadásom, és ilyen későn indulok haza. Bár - szerencsére (?) - az utolsó fél órát átaludtam, így azért kipihent vagyok és mégazon is elgondolkozom ,hogy lehet, hogy a szobatársaimmal leugrunk kicsit a kollégiumi kocsmába és iszogatunk egyet. Ezen gondolkodva parkolok le a kocsimmal, majd szállok ki, magamra kapva a kabátomat, és a válláskámat. Már előre tervezgetem az iszogatást, amikor is eszembe jut, hogy két nap múlva zh-zok. ~Oh, a fene egye meg!~morgom magamban, hiszen arra nem ártana valamit tanulgatni. Gyorsan lezajlik bennem egy belső párbeszéd, hogy miért is menjek lebulizni és miért is maradjak fent tanulni. Sóhajtok egyet és megcsóválom a fejemet, mikor odaérek a bejárathoz. - Helló Max! Te nem leszoktál? - köszöntöm a srácot, aki éppen cigizik, és vigyorogva indulok meg felé. - Szia Legra! Ja, ez? - mutatja fel a cigit és szégyenlősen elmosolyodik és megrántja a vállát. - De igen, de tudod hogy van ez. A sok stressz, meg minden... Elnevetem magam és odaállok mellé, de úgy, hogy a füstöt ne rám fújja a szél. Köszönöm szépen, az alkohollal jó viszonyba vagyok, de cigizni nem cigizek. Max. füvezek, de az elég ritka. Észreveszem a fiatal srácot, aki elég tanácstalanul sétálgat a kolesz előtt. - Te, ez ki? - súgom Maxnak, majd kicsit emeltebb hangon szólok oda a srácnak: - Hello! Keresel valakit? - kérdezek rá, majd kicsit közelebb sétálok a sráchoz, és úgy mérem végig. Fiatalabbnak tűnik, mint egy egyetemista. De akkor vajon mit kereshet itt?
//bocsi-bocsi a késői reag miatt, totál elfelejtettem ,hogy van a kaland, de most már itt vagyok! *-*//
Látom, ahogy kilép a lány, és hallom a szavait is. Intésre emelem a kezem, de az hirtelen megáll a levegőben. Testembe beléhasít a fájdalom, és, bár szeretnék erősnek tűnni, felordítok. Minden izmom görcsbe rándul, ahogy próbálok küzdeni a késztetés ellen, de nem megy. Semmi sem megy. A hideg aszfalton kötök ki, arcán hozzápréselődik a betonhoz, és közben érzem, hogy a farkas előrelép bennem. Kétségbeesetten próbálom visszafogni, elvégre a nyílt utcán nem akarom, hogy kitörjön, de nem sikerül. Emberi tudatom ezzel az utolsó próbálkozással kihuny. Nem csak hátérbe szorul, hanem kihuny, akár a gyertya lángja. Kudarc. Már a farkas egyenesedik föl. Két hátsó lábán áll, és vadul fölvonyít a holdra. Azután, mintha csak holmi sokfogásos vacsorát látna, megnyalja a szája szélét, ahogy a két ember felé veti magát. Nincs itt semmi visszafogottság, vérre megy. Tépni, szaggatni, ölni akar. Enni. Mindenféle visszafogottság, amit eddig sikerült elérnem, most semmivé válik, ahogy legnagyobb félelmem beigazolódik. Belül mégiscsak egy állat vagyok, egy vadállat, aki gyilkolásra termett. Nem számít, hogy ez a kettő itt, vagy Jasmin még oylan régen... Ők az étek a svédasztalon. A farkas pedig lakmározni akar.
Közelebb sétálok a sráchoz, hiszen igencsak fiatalnak néz ki, biztos, hogy nem egyetemista, és nem is hiszem, hogy kollégista. Persze ki tudja, hogy mi a helyzet vele, lehet, hogy még csak nem láttam, vagy éppen rossz az ítélő képességem. Látom, hogy integetni kezd, majd hirtelen kikerekedik a szeme, és felordít. Ijedten pislogok Max-re, aki nem igazán tudja, hogy mi van. - Hű, mi baja van a csávónak? - morogja a srác és kicsit ő is közelebb sétál a fiúhoz, ahogy én is teszem. Hirtelen a földre esik, és felismerem a dolgot: átváltozik. Te jó isten! Felnézek az égre és meglátom a Vörös Holdat. Bakker, totálisan elfelejtettem. Mielőtt még az átváltozás megtörténik, Max felé fordulok. - Max, figyelj... Be kell menned, oké? Mond meg Zoey-nak, hogy majd keresni fogom,oké? - darálom a szavakat, és idegesen pillantok a földön vonagló srácra. - Mi, de várj már Legra! Mi lesz a gyerekkel? - bújik ki a hátam mögül a srác és a változó, vonagló farkashoz sétál. - Max, bakker csináld amit mondok! - visítom, de a fiú csak nem akar elhátrálni. Hamarosan a farkas is alakot ölt. ~Oké, Max. Bocsi, de...~motyogom magamban. Koncentrálni kezdek, és a kezemet előre nyújtva a fiú elé helyezem. - Legra, mit csinálsz? - morogja a fiú, miközben lehunyom a szememet. Érzem, ahgy átjár a mágia, habár valahol mélyen érzékelem, hogy sokkal gyengébben, mint kellene. Mi történhet? Elsuttogok egy szót, mire egy éles villanás csap ki az ujjamból. Max a szeméhez kap, én pedig egy gyors mozdulattal ütöm le a fiút, aki elterül a füvön. Most már csak a farkassal kell foglalkoznom. - Uramisten! - suttogom döbbenten, ahogy a farkas alakot ölt előttem és mohón habzó szájjal közeledik felénk. ~Jézusom...~kapok pánik rohamot, hiszen ilyen közel még nem igazán voltam egy támadó, hatalmas vérfarkashoz. Valamit tennem kell, és habár érzem, hogy a mágiám nem olyan erős, egy Páncélt igézek magamra és Max-e. Gyorsan a fiúhoz futok, leguggolok mellé, majd a kezemmel egy nagyobb kört írok le magunk körül és egy kisebb varázskörre koncentrálok és nagyon remélem, hogy a páncél kitart. Legalább Max-et védje meg...
A fenevad nekik ront. Hallja, amit mondanak, de semmit sem ért belőle. Nem fogja föl a szavakat, csak a vér és a hús szaga után megy. Azonnal rájuk ront, de az őrző még időben vonja föl a páncélt magára, meg a másikra, mert ekkorra már ott is vagyok, és csontrepesztő erővel csapódok nkik, majd tántorodok vissza. Halk, nüszítésre emlékeztető hang tör fel a torkomból, ahogy végignézek magamon, aztán rajtuk. Nem értem, a farkas elméje nem képes felfogni, mi történt. Vicsorog, miközben megrázza a fejét, mint holmi kutya, és nyál csorog a szájából. Egy kevés az emberek felé csapódik, de nem sok. Aztán négy lábra ereszkedek, és elrugaszkodok. Nekiugrom a pajzzsal védett őrzőnek, mivel ő tűnik a finomabb falatnak. Nem bűzlik a cigarettától, és a jobb szagú hús mindig a finomabb hús. A támadás ismét brutális erejűre sikerül, de ha sikertelen, akkor visszahúzódok, és ismét felmérem a helyzetet. Mi van akkor, ha a másik husi meg egyszerűbben elérhető? Most hát őrá támadok, próbálok átjutni a finomabbnak ígérkező húscafat utáni vágyódáson, és az ösztön vezet. Megkerülni, átugrani, eltaszítani az útból, mindegy. Így ezúttal nem közvetlenül támadom, csak jobb mancsommal lököm oldalra, hátha sikerül eltakarítanom az útból. Ha pedig sikerült, akkor rávetem magam a másikra, tépem, szaggatom, és nem érdekel, mi történik körülöttem. A hús illata vonz. Az őrzővel majd ráérek később foglalkozni.
Kétségbeesetten guggolok Max ájult teste mellett és már megbántam, hogy leütöttem. Úr isten, mi van, hogyha mégsem tart ki a pajzs, és egyszerűen a farkas megüli őt? Mi lesz, hogyha nem tudom megvédeni? És így még menekülni sem tudunk, hiszen nem bírom el a felnőtt férfi testét. Az agyamban egymást kergetik a gondolatok, és kétségbeesetten igyekszem fent tartani a pajzsot minél hosszabb ideig, de azért érzem, hogy kezdek fáradni. Nem volt még részem ennyire durva harcban, amikor egy kifejlett vérfarkassal voltam szemtől szemben, főleg nem a Vörös hold idején, egy civillel együtt. Az biztos, hogyha lenne TP, maxost kaphatnék belőle... A farkas nyáladzó pofával ront ránk, azonban a pajzs visszaveri a támadását. Egy kicsit repül a pajzsom miatt, én pedig legbelül ujjongok, hogy mekkora jó kis pajzsot hoztam össze. De sajnos nem igazán tudom sokáig fent tartani és látom ,hogy a farkas máshonnan próbál támadni. Mancsaival próbál bejutni a pajzs mögé, Max-et célozva meg. Kétségbeesetten próbálkozom varázslatokkal, de egyik sem működi,pedig most jó lenne, hogyha valami frankó az eszembe jutna. Megpróbálok megidézni egy apró ezüst pengét, hogy a farkasba dobjam, ezzel időt nyerve, de nem sikerül. - Mi a franc van... - suttogom és felnézek a vörös holdra. Hát ez remek... Utolsó próbálkozásként a Bénításra koncentrálok, és igyekszem mozgásképtelenné tenni a farkast. Sejtem, hogy a vér, a friss hús az, ami most jelenleg nagyon vonzza. Felállok, felemelem a két kezemet tenyérrel felfelé, majd elsuttogok egy igét, és hirtelen fordítom a farkas felé a tenyeremet, mélyen a szemébe nézve, koncentrálva az izmaira. Hogyha a varázslat sikeres, akkor a farkas megdermed, és nem tud mozdulni, maximum nyüszíteni fog tudni. Várok néhány másodpercet, majd határozottan indulok oda hozzá, és vágom meg a kezemet egy kővel. Vérem folyni kezd a tenyeremben, és igen lassan a farkas szájához teszem a kezemet, remélve, hogy a varázslatom még kitart egy darabig. Miközben a véremet folyatom a farkas szájába, a kővel megvágom a testét, és az ujjamra folyatok egy kis vért. Az esszencia nem árt. Remélem, hogy idő közben nem harapja le a kezemet. Gyors léptekkel visszabújok a pajzs mögé, és várok, hogy elmúljon a varázs, és esetleg a farkas vérszomja.
//Bénítás - 2. szint - 5 pont. Marad: 9 pont//
//Légyszi, azért a kezemet ne harapd le. xD belém haraphatsz, csak ne harapd le. //
Az utolsó támadás után egy kicsit visszahúzódok, és gondolkodóba esek. Mégis hogyan törjem át a védelmet, a láthatatlan falat, amely elválaszt az olyan ígéretes vacsorától? Folyamatos, fenyegető morgás tör elő a torkomból, miközben a két szemem még mindig az embereken legeltetem. Úgy nézek rájuk, mintha ők lennének a hús, a vacsora, az étel, amely az asztalomra kerül. Valahol mélyen az emberei tudatom undorodik a farkasától. Emlékeznem kellene Jasminra, vagy a szüleimre. Emlékezni Ashre, aki ezután szóba se áll majd velem, ha megtudja, mennyire elveszítettem az irányítást. De nem érdekel. Most egyikőjük sem fontos. Csak és kizárólag a hús létezik, a csont és a vér, az étel maga. Ami pedig nem más, mint az emberi nyáj. Éppen nekilendülnék, mert látom, hogy a szőke, aki minden baj forrása, aki távol akart tartani a fennségesnek ígérkező lakomától, oldalra lép. Tekintetem egy pillanatig követi csak, aztán az egyszerűbb prédára vetem magam, de a levegőben megdermedek, és oldalra zuhanok, akár egy krumpliszsák. Hörgés, nyüszítés, vonyítás tör elő a torkomból, minden izmom megfeszül, ahogy kétségbeesetten próbálok kitörni a bénító varázslat fogságából. Nincs rosszabb, mint gúzsba kötött vadként fetrengeni a földön, miközben a préda olyan közel van. Ekkor érzem meg a friss vér szagát, amely elég erőt ad ahhoz, hogy lerázzam magamról a béklyóimat. Ekkorra azonban a vér már a számba kerül. Ó, milyen édes az íze! És milyen furcsa érzés... Talpra pattanok, de már nem akarok támadni. Érzem, ahogy az emberi tudatom, az, akinek van neve, és undorodik mindattól, ami történt, előretör. Zihálok, oldalam gyors ütemben emelkedik és süllyed. Az emberre nézek, szemem már-már bánatos, és szinte esdeklő. Én nem akartam ezt... Teszek pár tétova lépést a másik irányba, de ekkor érzem, hogy a lábam föladja a harcot. ismét elterülök a földön, de visszatér az éles fájdalom is, ahogy az emberi alakom visszatér szépen-lassan, akaratlanul is. Ismét felnyüszítek a fájdalomtól, és pár perc múlva már ott fekszem, kiterítve a betonon. Nem jut el hozzám se kép, se hang, se semmi. De legalább a szégyent sem érzem már...
A Bénítás varázslat tökéletesen működik és igazán büszke vagyok magamra, hiszen élő farkason, aki éppen vérben forgó szemmel, nyálát csorgatva akarja oltani vérszomját még nem próbáltam ki. A farkas lebénul, oldalra dől és kétségbeesetten kezd el nyüszíteni. Kezemet a szájához teszem, és érzem, hogyan nyalja a véremet, és hogyan kezd el visszatérni az emberi tudata. Szeméből kétségbeesést és bánatot olvasok ki, de sejtem ,hogy még nem ért véget a móka. Gyorsan visszaugrom a pajzs mögé, Max mellé, hiszen a srác kezd éledezni. - Jaj, könyörgöm még ne... - motyogom, ahogy Maxre nézek. A farkas nyüszíteni kezd, majd megremeg a teste és végül visszaváltozik emberré. Döbbenten pislogok az előttem fekvő fiúra, majd gyorsan lekapom Max-ről a kabátját és odasietek Sam-hez. - Jézusom, jól vagy? - suttogom a fiúnak, és gyorsan betakarom a kabáttal (van rajta ruha?). A fiúra pislogok, aki még mindig kissé fáradtan és talán ájultan fetreng a földön. Szorosan bugyolálom be a fiút a puha, szőrös kabátba, és remélem, hogy nem esett nagyobb baja. Durva egy este volt, az biztos. Felnézek a holdra, ami lassan felveszi fehér színét, a vöröses fénye eltűnt. - Hát vége van. - sóhajtok egyet hálásan, és úgy nézek a fiúra. Lágyan megpofozgatom az arcát, hogy nyissa ki a szemét. Leülök és a fejét az ölembe teszem. - Jaj, muszáj lenne magadhoz térned. Hahó, nem maradhatunk itt kint sokáig... - suttogom kétségbeesetten, és tényleg remélem, hogy a fiú lassan kinyitja a szemét. Hamarosan Max is nyöszörögni kezd, és feláll, a fejét fogva. - Bakker Legra, mi történt? - sétál oda hozzám, vagy inkább támolyog. - Max, gyere, kérlek. A srác elájult, be kéne vinni a koleszba. Segítesz? - nézek rá esdeklően, mire a srác megcsóválja a fejét, de végül két oldalról karolva visszük fel az ájult srácot a szobámba. - Köszi, innen már boldogulok! - mosolygok hálásan lihegve a fiúnak. - Ugye, nem gondolod, hogy itt hagylak egy idegen sráccal? - Max, kérlek. Ez egy tizenéves srác. - nézek lenézően a fiúra, aki végül habár morog valamit az orra alatt, kifordul a szobámból. - Remélem, hogy csak tizenéves... - suttogom. Leülök a szobatársam ágyára és várom, hogy felébredjen a farkas...
Úgy bukok a felszínre, akár egy fuldokló. Pedig nem akarok elszakadni az álomtól, attól az édes, kedves álomtól, amelyben eddig leledzettem. Ott volt Ashley is... És az ő ölében nyugtattam a fejem egy hosszú, nehéz nap végén. Megnyugtatott, hogy ott volt, hogy velem volt. Ott boldog voltam. Mégis mi a francért kellett felébrednem ebből az álomból? Ez a világ a fájdalom világa, itt minden egyes porcikámból ordít az átváltozás miatt érzett kín, a kimerültség, és... És a vér íze még mindig ott van a számban. Az utóbbi az, ami arra kényszerít, hogy felüljek, mint akit damilra kötöttek. Szemem a rettegéstől tágul ki, és nem számít már a fájdalom, vagy a tény, hogy teljesen pucér vagyok. Végignézek magamon, aztán, és csak aztán nézek körbe. Meglátom a lányt, aki ott ücsörög a másik ágyon, és zaklatott szemmel nézek rá. Emlékszem rá. Az utolsó emlékem az, hogy kilép az ajtón. De miért nem emlékszem semmi másra? A büdös francba, pedig annyira keményen küzdöttem mindig ezzel a döggel. – Baja esett valakinek? – kérdezem csendesen, már-már síri hangon. Ebben a pillanatban még a saját meztelenségem sem jut el a tudatomig, ezért nem szégyellem magam el miatta. Most a legfontosabb az, ami történt. Bármi is legyen az. Édes istenem, könyörgöm add, hogy senki sem sérült meg... Nem beszélve a halálról. Nem tenném túl magam azon, ha valaki meghalt volna. – Mi történt? – hangzik a második kérdésem, ahogy egy kicsit lenyugszom. és ebben a pillanatban veszem észre, hogy a fiatal nő körülbelül mindent látott, amit látni érdemes rajtam. Ó, a fenébe... Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Belecsavarom magam legalább derékig a kabátba, és nem törődök azzal, hogy nyakig vörösödök. Szerencsére nincs mit mondanom, így legalább nem fog hallani dadogni. Már csak az hiányozna ebből az estéből...
A Vörös Hold letelte után a fiú visszaváltozik emberi alakba, és remélem, hogy Max semmit nem látott. A nagy ütéstől, amit a fejére mértem még az sem tűnik fel neki, hogy a srác meztelen, és hogy az ő kabátjába csavarva hurcoljuk fel a szobámba. Amikor Max ott hagy, leülök a szobatársam ágyára, aki szerencsére engem vár lent a tanuló szobában és várom, hogy a fiatal srác magához térjen. Mekkora átok lehet tizenévesen megkapni az átkot! Ezen tanakodom, amikor a fiú mocorogni kezd, majd kinyitja a szemét és fájdalmas arccal felül. Rám néz, én pedig mélyen a szemébe nézek. Nem érdekel, hogy meztelen, láttam már elég meztelen férfi testet, és valahogy nem tud megmozgatni egy tizenéves teste. Bár ki tudja, hogy belül hány éves. Az első kérdésére megnyugszom, és tudom, hogy egy ártatlan sráccal van dolgom, aki szenved az átok miatt. -Szerencsére nem. Szerencse, hogy ilyen hamar elmúlt a vérszomjad. Nagyon megijesztettél. – jelentem ki és a fiú észreveheti a bekötött kezemet. Azt, hogy csentem tőle egy kis vért mind farkas, mind emberi alakjából, azt még nem biztos, hogy észreveszi, bár ki tudja. Soha nem árt egy kis eszencia, ki tudja, hogy mire lesz még jó. -Alignak átka, a Vörös Hold. Hallottál már róla? – nézek mélyen a fiú szemébe és remélem, hogy ne megy zöldfülővel van dolgom, aki semmit nem tud erről az egészről. -Ilyenkor minden vérfarkas megőrül, hatalmas vérszomj tör rájuk és nem nyugszanak, amíg meg nem ízlelik az ember vért. Szerencsére csak az egyik haverom, Max volt a közelben, és őt is leütöttem, nem esett semmi baja. Maximum egy kicsit fájni fog a feje. – mosolyodom el kissé szomorkásan, hiszen abszolút nincs jó kedvem, sőt… -Őrző vagyok. Gondolom erre már Te is rájöttél. Én sem tudtam minden varázslatomat használni, így azért eléggé bepánikoltam. De szerencsére hamar véget ért ez az egész. Jól vagy? – magyarázok egy kicsit és vallom be azt, amit már vélhetőleg tud a srác. Magára húzza a kabátot, én pedig elfojtok egy halovány mosolyt. -Maradj itt, hozok neked a szomszéd szobából ruhát! – jelentem ki, és felpattanok. -Tettem oda egy pohár vizet, igyál! – bökök a fejemmel az éjjeli szekrényemre, majd eltűnök az ajtó mögött, hogy néhány perc múlva egy nadrággal, egy inggel, egy pulcsival és egy zoknival térjek vissza. -Tessék,a kabátot elviheted, cipőt viszont nem tudtam szerezni. – harapom be tanácstalanul az ajkamat. -Fel tudsz hívni valakit, aki érted jön, vagy tud segíteni neked? ~Mondjuk a mentorodat~ - gondolom magamban, de nem mondom ki hangosan, mert ha nem kölyökkel van dolgom, akkor az elég kínos lenne.
– Aha. Én is magamat. Főleg azzal, hogy rohadtul nem emlékszem semmire – mondom csöndesen, és közben örülök, hogy nem bámul meredten, mint valami vásári lovat. Jó, a szememet nézheti, az nem zavar... Minden más igen. Tudom, furcsa, hogy ennyire szégyellős vagyok, meg nem is igazán egészséges egy kamasz fiútól... De ilyen vagyok. Ezt kell szeretni. Csak hallgatom, amit mond, és a kezembe temetem az arcom a végeztével. Legalább annyit tudok, hogy nem bántottam senkit, és nem teljesen az én hibám volt a dolog... Azért legközelebb, ha vörössé válik a hold, leláncoltatom magam valahol egy pincében, és lenyeletem a kulcsot egy teknőssel, azokon legfeljebb ha száz év alatt át is megy. Amúgy sem fog rosszat tenni egy kis magány. Csak a bilincsek ne legyenek ezüstből, mert akkor be fogok tojni, az biztos. De senki sem halt meg. Most még. Egy kis fejfájás meg csak nem kottyan meg egy egyetemistának, max betudja annak, hogy többet ivott a kelleténél. – Úgy ahogy – felelem, és halovány vigyor is megjelenik azon az idióta képemen. Fáj mindenem, teljesen pucéron fekszem egy vadidegen csaj ágyában... Eddig akár sikeres is lehetne az este, ha nem jönne hozzá, hogy az előbb átváltoztam és próbáltam megenni az amúgy rendkívül csinos „vendéglátómat”. Ezután távozik, és én csak egy bólintással jelzem, hogy megértettem, amit akart tőlem. Iszok a vízből, aztán visszafekszem az ágyra. Istenem, remélem másokkal is történt valami ilyesmi... Gonosznak tűnhetek, tudom, de kicsit félek, mit fognak gondolni mások. Hogy mit fog gondolni Ashley. Azonban mindezek mögött ott van a megkönnyebbülés is. Mert örülök, hogy vadidegenekre támadtam, és nem Sue-nál töltöttem az estét, vagy a farkaslakban. Édes istenem, sosem bocsátanám meg magamnak, ha kárt tennék a lányban. Akarattal, vagy anélkül. – Köszönöm – mondom, amikor visszajön. Gyors mozdulatokkal, kapkodva veszem magamra a ruhát. Csak megrázom a fejem a kérdésére, hogy van-e valaki, akit felhívhatna. Nem, sajnos nincs. Hacsak nem akarom felriasztani Jamest ilyenkor, vagy Yettát, de valószínűleg egyik sem lenne túlságosan egészséges. Jó, Yetta talán nem bántana. – Viszont elkérhetném a telefonszámodat? Csak ha netán valakit érdekelnének az események, meg... Meg valamikor vissza is adnám ezeket itt. Ezzel a ruhákra mutatok, és remélem, hogy nem valami idióta közeledési kísérletnek veszi, amit éppen csinálok. Már a gondolattól is elkezdek vörösödni, és félszegen lesütöm a tekintetem. Remek, amikor teljesen fel vagyok öltözve, olyankor bezzeg zavarba jövök!
- Nem emlékszel semmire? - kapom fel a fejemet a fiú megszólalására, hiszen azt hittem, hogy azért nagyjából rémleni fog neki a dolog. Bár hál'isten akkor azt sem tudja, hogy vettem tőle hozzávalókat a következő tetkómhoz. Egy fél pillantást vetek az asztalomra, és remélem, hogy nem követi a tekintetemet. Valóban nem bámulom, hiszen miért is tenném? El tudom képzelni, hogy mennyire kínos helyzetben van. Habár abba meg én nem gondolok bele, hogy éppen az én ágyneműm érintkezik pucér testével. Sebaj... A tenyerébe temeti az arcát, és megnyugszom, hogy tényleg egy lelkiismeretes, nem őrjöngő vérfarkassal hozott össze a sors. Sejtettem, hogy ilyen típusú a srác, de most hogy látom, hogy mennyire össze van zuhanva, az igazat megvallva jól esik a dolog, hogy pont én voltam itt és segíthettem neki. Büszke vagyok magamra, mert még egy civilt is megvédtem! Mesélek egy kicsit a Vörös holdról, amennyit én tudok. Persze a legendát annyira én sem ismerem, és azt sem tudtam, hogy nem használhatok minden varázsigét. Persze azt éreztem, hogy a mágiám alacsony, de nem gondoltam volna, hogy csak néhány igére korlátozódik le. A furcsa vigyorra felvonom a szemöldökömet, de az én arcomon is megjelenik egy kósza mosoly. Az biztos, hogy igazi nagy stressznek voltunk kitéve néhány perccel ezelőtt és jól esik egy kis lazaság. Átfutok az egyik másik szobába és csórok néhány cuccot, majd visszatérve a fiúnak adom őket. Tapintatosan elfordítom a fejemet, amikor felöltözik, majd várakozóan nézek rá. Amikor megkérdezem, hogy fel tud-e hívni valakit, megrázza a fejét. Kimeredt szemmel pislogok rá. - Nincs családod? Vagy lakótársad? Vagy esetleg... - itt elharapom a mondatot, végül sóhajtok egyet és kimondom: - ... esetleg mentorod, aki segíthet ilyen időkben? - mondom és tényleg megdöbbenek, hogy nincs a srácnak senkije, akit fel tudna hívni. - Bakker, akkor legalább hívok neked egy taxit. - veszem elő a mobilomat és gyorsan bepötyögöm a számot, majd bediktálom a címet. A srác kérdésére először döbbentem meredek rá, majd elnevetem magam. - Te most elkéred a számomat? - vigyorodom el, majd megvonom a vállamat és felfirkantom egy papírra. - Hát ez édes. A ruhákat tényleg hozd vissza, mert a fiúk kinyírnak. És... - gondolkodom el, majd a papírra ráírom a nevemet is. - Allegra vagyok. - mutatkozom be mosolyogva és nyújtom a fiú felé a cetlit. - A taxi 10 perc múlva itt lesz. Lekísérjelek, vagy letalálsz egyedül is?
Onnantól kezdve nem, hogy elindultam felétek – rázom meg a fejem. A részegséget is ezért utálom. Nem azért, mert hülyeségeket csinálok közben, vagy azért, mert leégetem magam. Most őszintén, legfeljebb Sue társaságában iszom le magam, de ő meg sosem foglalkozik igazán ezzel. Vannak nagyobb gondjai neki is, én pedig nem avathatom be mindenbe. Bárcsak megtehetném! De nem, Sue-nak joga van élni az életét anélkül, hogy félnie kéne a karmoktól, az agyaraktól, és a többi farkastól. Félek, még a barátságunk is céltáblává teszi majd egy napon. Csöndben várom, hogy visszatérjen, majd belebújok a ruhákba, amiket hozott. Na, így már kicsit szabadabban merek mozogni, és az önbizalmam is kezd visszatérni. Elvégre nem kell pucérkodnom senki előtt. A mentor említésére csak megrázom a fejem. Nem vagyok már kölyök, igaz, nem sokkal nőttem ki a homokozót. És még csak az hiányzik, hogy a szüleimet hívja föl! Az elmúlt években mindent megtettem, hogy eltűnjek előlük, nem hiányzik az, hogy valaki a nyakamra hozza őket. – Azt hiszem, éppen azt tettem – felelem, és apró, csenevész vigyorra húzódik a szám. De nem jó, abba is hagyom, minden izmom fáj. – Egyébként nem kell hívni senkit. Ha visszajutok a hegyre, jól leszek. Addig meg... Addig csak reménykedek, hogy ez egyszeri alkalom volt. – Sam - felelem a névre, és el is teszem a cetlit. Nos, ha más nem is származott a mai napból, akkor az biztosan, hogy egy újabb számmal bővült a gyűjteményem. Mondjuk nem tudom, miként adom majd be Doktor Howardnak, hogy miként szereztem ezt a darabot. Megpróbáltam széttépni a csajt meg a barátját, ezért nekem adta a számát... Csodálatos kis történet. – És nem kell lekisérni, megoldom egyedül is. Ha nem... hát eltévedek. Vicces lesz egy fel-alá vándorló gimis kölyök, nem igaz? De neked köszönök mindent, Allegra. Azzal ki is slisszanok az ajtón, és lefelé veszem az irányt. A kollégium már csöndes, csak páran kártyáznak az egyik fordulóban. Hívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk, de nem éreztem magamban elég kedvet hozzá. Csak beszálltam a taxiba, és megadtam a sofőrnek Sue címét. Majd ő kisegít pénzzel, sőt talán el is aludhatok nála. Ki tudja?
Kiderül, hogy Sam totálisan nem emlékszik semmire az egészből. Valamilyen szinten szerencsésnek tartom, hiszen legalább nem emlékszik rá, hogy milyen vérengző vadállat lett. Most nem szívesen lennék a helyében, hiszen jó fej, őszinte farkasnak tűnik, nem olyannak, aki élvezi az ölést és a vérengzést. Biztos nehéz lehet neki elviselni, hogy majdnem megölt egy ártatlant, és engem is. De szerencsére idejében tudtam reagálni, amire azért igencsak büszke vagyok. Hamarosan visszatérek a ruhákkal, és átadom neki, majd még egy kicsit beszélgetünk. Megkérdezem, hogy van-e valaki, akit felhívhatnék neki és végül is odateszem a mentort is. Lehet, hogy letépi a fejemet, de nagyon remélem, hogy normálisan fog kezelni. Közben a srác egyszerűen elkéri a számomat, amire elnevetem magam. Nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben egy jót fogok nevetni, de végül is ez elég jó poén. És persze van is oka rá, ami azért vicces. Remélem, hogy tényleg jelentkezni fog, mert a többiek kinyírnak, hogyha megtudják , hogy én nyúltam le a cuccaikat. - Majd azért tényleg hozd vissza a ruhákat. - vigyorodom el és megcsóválom a fejemet. A fiú a hegyet említi, és kinézek az ablakon a sötétségbe. - Remélem, hogy épségben hazaérsz meg minden. - állok fel, hogy kikísérjem a fiút. - És hogy még találkozunk. Vigyázz magadra Sam! - nyújtok kezet búcsúzóul a fiúnak és rá mosolygok, majd becsukom az ajtót. A fiú gyors léptekkel slisszan ki, és az ablakhoz sétálok, ahol látom, hogy már ott van a taxi, és néhány perc múlva Samuel is megjelenik, ahogy beül az autóba, ami elhajt. Sóhajtok egyet, és megcsóválom a fejemet, majd leülök az ágyamra. Oldalra pillantva a pohárra nézek, amiből látszik, hogy ittak. Egy titokzatos mosoly jelenik meg az arcomon, majd egy fülpiszkálóval letörlöm a pohár szélét és elteszem. Legalább egy kis esszenciára is szert tettem. Persze, jobb lett volna, hogyha nem ilyen durva körülmények között sikerül, de hát... Eldőlök az ágyamon, és ruhástul elalszom, hiszen kifárasztott az izgalom és a varázslás is.
Egészen el is felejtettem már azt a furcsa Vörös holdas éjszakát egészen addig, amíg nem landolt egy sms a telefonomon az utolsó vizsgám után. Felvont szemöldökkel pislogok az ismeretlen száma, majd a Sam aláírásra. Hirtelen bevillan a "fiatal" srác, és az éjszaka és habár elmosolyodnék a szívem összeszorul, ahogy magam elé idézem a veszett farkast, ahogy vérért kiált. Megcsóválom a fejemet, majd gyors mozdulatokkal pötyögöm be, hogy este 6 körül várom a kolesznál. Hazaérkezvén elrendezem a dolgaimat, majd a fehér notebookommal ülök ki a kolesz előtti kis parkba az egyik piknikes asztalhoz, remélve, hogy a srác észrevesz. A srácok szerencsére még nem vették észre, hogy eltűnt néhány ruhadarabjuk, vagy ha igen, akkor sem rám gyanakszanak. Hát persze, ki gyanakodna a drága, édes, naiv Legrára? Ugyan! Egy vastag fekete harisnya van rajtam, egy fehér szőrös csizma, egy hosszú, színes, mintás szoknya, és egy sötétzöld garbós kötött pulcsi. Már kezd lehűlni az idő és egy kicsit kezd is besötétedni, de ez engem abszolút nem zavar abban, hogy a koli wifijét lopva netezzek odakint és várjam a srácot. Remélem megtalál...
Vettem egy telefont. Igen tudom, ez a generációmban nem valami nagy dolog, meg hű, meg há, de na, nekem ez az első amióta a másik bekrepált pár hónapja, és nagy becsben tartom. Nem valami nagy cucc, de na, megdolgoztam érte, nem könyörületből kaptam, szóval… boldogság van mindenfelé. Először fölvettem Sue-t, próbáltam nem órákat örvendezni neki a vonalon keresztül (és megköszönni a kártyát, mert azt én kihagytam a pakkból), majd Odette-t is, ő csak a konyhában volt, ezért nem hívtam föl – valószínűleg sörétet kaptam volna cserébe –, de neki is ugráltam egy sort. És végül jöhettek a többiek. Doktor Howard, Yetta, még Asht is fölvettem, hátha a közeljövőben tudom rendezni ezt az egész szitut… És végül szembejött velem egy szám, ami széles jókedvemet kissé lelombozta. Eszembe jutott ugyanis az éjszaka, amikor teljesen pucéron ébredtem egy egyetemista csaj kollégiumi szobájában. Nem, nem szabad akaratomból kerültem oda, bár alapvetően ez zavarna a legkevésbé. A probléma a körülményekkel van, ugyanis elviekben előtte megpróbáltam darabjaira tépni őt is, meg valami ismerősét. Elvileg. Aztán a fene tudja… Nem emlékszem semmire. Ha a széttépéses rész nem lenne benne, ez egy egészen szép történet lehetne, nem igaz? Kikerestem azokat a ruhákat, amiket nekem adott. A pólót Hannibál lepisilte nagy kegyesen, a többi darab viszont sértetlennek tűnt. Szóval azzal folytattam a napot, hogy kimentem a patakhoz, és addig mostam azt a pólót, ameddig már én sem tudtam érezni a szagot. Aztán fölhívtam a lányt, összeraktam a cuccokat, és végül elindultam a városba. Nem szóltam Odette-nek, de talán nem akar rám ugrani egyetlen hotelbéli farkas sem a közeljövőben, ugye? – Üdv – mosolygok félszegen a lányra, amikor odaérek hozzá. Aztán leveszem a hátamról a hátizsákot, ami kicsit nedves, hála a pólónak, és átnyújtom neki, mint a hadijelvényt a győztes csata után. – Visszahoztam a ruhákat. Bocsáss meg, hogy eddig tartott, de… Akadtak problémák. Aztán csak vigyorgok rá, és figyelem. Az arcát, a szemét, és semmit lefelé. Nem szabad lefelé nézni, mert azért a filmekben mindig nyakleves következik.
A pakolás nem volt életem legszívderítőbb eseménye, mit ne mondjak. De mire elkezdett esteledni, már végeztem, és tudtam, azt a kevés időt, amim még van a reggeli járat előtt, föl kellene használnom arra, hogy elbúcsúzzak emberektől. Nem, Sue-tól nem akarok, nem tudnék előállni úgy, hogy nevének betűi véresen szelik át a homlokomat – bár ezek a téli sapik egészen beválnak, csak le kellett fejtenem a rózsaszínt a fejemről, és fölvennem a sajátomat. Szóval most bementem a városba, és meg sem álltam a kollégiumig. Utálok itt lenni, mondtam már? Nem, nem maga az egyetem zavar, az okos emberek nem rémisztenek meg, meg tudnám enni őket reggelire – vagy bárhogy máshogy, ami azt illeti – egyszerűen az zavar, hogy sosem éreztem magam idevalónak. Vadidegen vagyok, de most muszáj idejönnöm, és megtennem, amit meg kell. Meg elmondanom, amit el kell mondanom. Mikor elmondom, hová jöttem, egészen könnyedén átjutok, sőt, az egyik, láthatóan részeg egyetemistától még útbaigazítást is kapok. Így aztán kabátban fölvágok a lépcsőn, a sapkámban melegem van, de le nem veszem az ziher, és már kopogok is Velkan ajtaján. Remélem legalábbis, ez az ajtó az, mert fura lenne elmagyarázni egy baromira alulöltözött csajnak, hogy miért állok itt úgy, mint egy elveszett kölyökkutya. Mindenesetre a szám alapján ennek kell lennie. Mikor kinyílik az ajtó, a földet nézem. Szégyellem magam azért, amit kérnem kell, és mindemellett gyűlölöm megkérni rá, de hát muszáj. – Bemehetek? – kérdezem attól a két pár lábtól, akit látok magam előtt. Barátságos lábak mondjuk, csak nem lesz baj velük. Amíg azok nem terveznek szintúgy belém rúgni, miközben a földön fetrengek, addig jóban leszünk.
Nemrég jöttem vissza edzésből, már végeztem a zuhannyal. Nyitott könyvek, füzetek hevertek szerteszét az ágyon, az íróasztalon a laptop mellett Mr. McLoyd ajándék kése fényesen csillogott a napfényben. A falakon néhány fotó New York-i barátokról, pár motoros poszter. Az egyik polcon egy rádiós órából halkan szólt a Fairbanks-i adó. Ma délutánra már csak leckeírás és meditálás maradt. Egy egyszerű fekete pólót viseltem, meg egy farmert, de mezítláb voltam. Általában a szobám rejtekében lazábbra vettem a figurát. Felfrissülten léptem ki a fürdőből, vizes tincseimet gyorsan összekócoltam. Az íróasztalhoz lépve, megnéztem, melyik leckével kéne kezdeni, melyik a legnehezebb. Hmm... Diesel-technikából a beadandó már készen állt, a szakmai gyakorlathoz meg nem kellett sok sütnivaló, elvégre szerelő voltam. Volt már ebben rutinom. Inkább... történelem. Na jó. Abból viszont nem ártana benyalni az évszámokat, és kifejteni a véleményt Edward király, angol király politikai tevékenységéről. Na jó, essünk neki. A táskámból kivettem néhány energiaitalt, pár almát, meg egy jól becsomagolt szendvicset, amit a laptop elé ülve el is kezdtem kicsomagolni, de ekkor kopogtak. Általában a szomszéd srác kopogott át néha, ha nem értette a motor összeköttetéseket, vagy a technikai befecskendezéssel gyűltek meg a bajai. Vagy máskor a töri szakos csajok zaklattak, mert elfelejtették a tanár úrtól megkérdezni, pontosan melyik tételt is fogja kérni a jövő hétre. Eddig még nem volt rá példa, hogy bulit tartottam volna a szobámban, de tanulni szívesen fogadtam bárkit, és ezt mások is tiszteletben tartották, nem hurrogtak le, hogy stréber. Ja... bizonyára azért, mert én tudtam szolgálni bármilyen információval, ami kellett nekik. Tudtam, kihez forduljanak segítségért, ki ért ehhez, ki ért ahhoz, ki miben jó, vagy rossz. Az őrjáratoknak köszönhetően pedig a várost is ismertem, így mindig segítségére lehettem bárkinek. Igaz, nem klikkesedtem, nem fordultam egy csoporthoz, vagy diákkörhöz sem. Párszor invitáltak, de mindig a tanulásra kentem. Az utolsó "bulim" egy szaktársammal történt, mikor az egyik közeli kocsmába elrángatott, de csak az lett a vége, hogy én támogattam vissza a koliba. Visszatérve a jelenbe, arra számítottam, mikor kinyitottam az ajtót, hogy akkor valamelyik diák fog egy csomó könyvel, vagy füzettel a kezében előttem ácsorogni, de aki az ajtómban állt, meglehetősen meglepett. - Sam? - kérdeztem a lábamat bámuló sráctól, de aztán kérdésére csak mosolyogva álltam félre, s invitáltam is beljebb. Miután becsuktam az ajtót, mutattam is az egyik szabad székre, ami az íróasztal mellett volt hagyva, csak a táskám hevert rajta. - Ülj le. Hát te? Mi járatban erre? Pont terveztem, hogy holnap behívlak téged és Lucyt a városba, már készülődnek a karácsonyi vásárral. Megnézhetnénk. Ha kell, lopok hot-dogot. - kacsintottam rá vigyorogva. Leültem az íróasztalhoz, és az egyik almát kézbe véve, lazán felé dobtam. Könnyedén elkaphatja. - Tényleg, Lucy? Sajnálom, hogy nem tudok olyan gyakran veletek lenni, de hamarosan beszélni fogok a Vezetőnkkel, és végre rendbe lesznek szedve az óráim is. Most, hogy újra együtt vagyunk, tudom mit akarok magamtól, és amit tettél Sam... viszonozni szeretném. Azzal a régi, barátságos mosollyal nézek rá, amit New Yorkban mindig láthatott tőlem, ha tudtam pontosan, mit és hogyan akarok. Igen, boldog voltam, hogy a két legfontosabb személy az életembe újra visszatért, és most már nem akartam őket elengedni többé. Volt célom, és ezt a célt elérem. Értük teszem. - Sam, miért nézel így? Történt valami? - kérdeztem. Nyugodt voltam, s csak remélni mertem, hogy nem rossz hír miatt jött ide. Végre jött valami jó, erre megint beborul a fejünk fölött? Csak nem...
– Ja. Miért, a pápát vártad? – kérdezek vissza, és még egy gyenge vigyort is sikerül a képemre erőltetnem. Hiába, nem vagyok képes úgy viccelni, hogy szívem szerint zokognék, de azt már megtettem Odette „anyai kobakján”, és lehet, nem a legjobb barátom előtt akarok fizikálisan összetörni a francba. Tudom én, kit akarok, Sue-t akarom megölelni, megcsókolni, magamhoz húzni, és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, de tudom, ha a közelébe megyek, minden elhatározásom összeomlana. Inkább vállalnám a halált, mint hogy tőle elszakítsanak, ezt mondogatom magamnak közben meg nézzenek csak rám. Belépek, és ahogy hellyel kínál, leülök az ágy szélére. Furcsa, de még sosem jártam itt korábban. Azt hinné bárki, hogy a legjobb barátját gyakrabban látogatja az ember, de ha találkoztunk is, az sosem itt történt. Ahogy azonban a karácsonyi vásárhoz ér, csak ránézek, majd vissza a földre, és próbálom lenyelni, miért és hogyan nem tudunk menni. Tudom, hogy el kell, de egyszerűbb, ha hagyom neki, hogy végigmondja. – Jól van – mondom. És ez igaz is, már amennyire tudom. Szerelmes kamasz vagyok, aki egy lovardában dolgozik, az a szomorú valóság, hogy a kislányt az elmúlt időben kicsit sajnálatosan elhanyagoltam. Amikor viszont arról beszél, hogy viszonozni szeretné, amit tettem, muszáj fölállnom, mert ha nem teszem, hát én ordítva kezdem a földhöz verni magam. Úgy nézek rá, hogy láthatja, szemem csillog a visszafojtott könnyektől. – Lehet, lesz még lehetőséged rá. Előbb, mint gondolnád. – Történt. Az egész kibaszott világ, az történt – felelem, és széttárom a karomat. – Te pontosan tudod, mekkora barom vagyok, Vel, igaz? Hitted volna, hogy valaha is képes leszek összerúgni a port egy Alfával? Keserűen fölnevetek, majd visszahuppanok az ágyra. – Visszamentem, hogy… Hogy visszakönyörögjem magam. Tudod mit kért? Hogy kémkedjek Odette ellen, hogy szúrjam őt hátba, és hogy öljem meg… – Elhallgatok, mert olyan iszonyatosan nehéz ezt kimondani. – Van egy barátnőm, Velkan. Már egy ideje, de ez komoly. És szeretem őt, de ő egy ember, és tudom, hogy… Hogy meg fog halni egy napon. Northlake azt kérte, én öljem meg, ha vissza akarok kerülni a falkájába. Nemet mondtam. Holnapig vagy elhagyom a várost, vagy mind én, mind Sue halottak vagyunk.
- Hát, nem pont őszentségét, de nem is egy olyan bolhást, mint te. - vigyorgok rá, s ahogy belép, csak megpaskolom a vállát bátorítóan. Azonban feltűnik a viselkedése, mozdulatai. Biztos történt valami. Pláne, mikor beszélgetni kezdünk. Figyelem, ahogy föláll, s hallgatom mondandóját. Ez most komoly? Derült égből villámcsapás? - Na állj! Te most komolyan szembeszegültél egy Alfával? - New Yorkban egyszer a Mentorom elvitt magával egy tárgyalásra. Ott meg kellett tanulnom, hogy egy Alfa... Nem véletlenül Vezetője egy Falkának. Olyan Farkas, akivel soha, semmilyen körülmények közt nem ajánlott ujjat húzni. Nem tudhatom, hogy itt milyenek az Alfák, de átérzem, milyen bajban lehet Sam. Legalábbis sejtem, micsoda bajt hozott magára. Ráadásul, mint Őrzőnek... azt is figyelembe kell vennem, hogy miatta egy halandó is veszélybe került. Gondolkodva nézek rá, néma csöndbe burkolózom. Nem vagyok a vigasztalások mestere, de tudhatja, hogy ilyenkor jár az agyam. Tény, az a srác, aki hajdanán pénzt lopott, hogy csövesek közt ossza szét, már felnőtt fiatalemberré vált. Legalábbis, ahogy előttem áll, szerelmes szívvel, azt hiszem, sok minden máshogy alakult benne. - Sam, hálás vagyok neked! Segítettél nekem, visszahoztad nekem Lucyt. Elmondom, mit kellene tennem, mint Őrző. Először is! Nem érdekel, miért akartál visszamenni a Falkádba, lényegtelen. De hogy gondolhattad, hogy az Alfa, szó nélkül visszavesz? Másodszor! Egy embert veszélybe sodortál ezzel! Egy halandó embert! Neki azt se kellene tudnia, hogy léteznek olyanok, mint te! Gondolj csak arra, mi történt New Yorkban! A minimum az kéne, hogy legyen, hogy kitöröljük a veled kapcsolatos emlékeit, téged meg kipaterolunk a városból, jobb esetben! Tudom, hogy megbántom, mély levegőt veszek, s mielőtt közbe szólna, csak felemelem a kezem, hogy had fejezzem be. - De... Mivel nem úgy fogok gondolkodni, mint egy Őrző, hanem úgy gondolkozom veled kapcsolatban, mint a testvéremre, így másképp fogok segíteni neked. Valamilyen tervvel biztos készültél, máskülönben nem jöttél volna ide hozzám. Szóval halljuk, mivel állsz elő? Mert ha azt tervezed, hogy lelépsz, mint annak idején... - egy pillanatra a szemébe nézek, harag csillan íriszeimben, vonásaim megkeményednek - ha fel mered adni a harcot, és elfutsz, mint egy gyáva nyúl, fölpofozlak! Mondd, mit vársz tőlem, halljuk a terved. És utána meglátjuk, tudok-e segíteni. Figyelmes vagyok, minden szavára oda figyelek. Segíteni akarok neki, mert bármennyire is hülye a gyerek, mégiscsak a családom része. És ez fontosabb dolog, mint bármi más. És megesküdtem, hogy többé nem engedem, hogy a családomnak baja essék.
– Nem volt az annyira szembeszegülés. Én elmentem hozzá, ő megmondta, mit vár tőlem, én nemet mondtam. Utána picit gyorsan pörögtek a dolgok – morgom. A szembeszegülés ugyanolyan erejű, vagy legalábbis minimális erőkülönbségű felek között történik, a Northlake és közben lezajlott kisebb csörte meg körülbelül olyan volt, mint amikor egy kigyúrt sportoló ketté készül törni egy felmosórongyot. Vagy egy nádszálat. Ja, csak fura úgy gondolni magamra. – Nem gondoltam, hogy szó nélkül vesz vissza – mondom, és kezdek dühös lenni. Szerinte nem tudom, hogy bajba sodortam Sue-t? Hogy megint mindenki kurva nagy szarban van miattam? – De arra nem voltam hajlandó, hogy hátba szúrjak embereket. Odette-t, Sue-t… Ha azt kéri, öljelek meg téged, vagy Lucy-t, ugyanúgy megmondtam volna neki, hogy nem, Velkan. Egyébként ne fáradj azzal, hogy kipaterolsz, mennem kell magamtól… Mind a kettőnknek jobb, hogy nem válaszolok arra, amit Sue-ról mond, mert hirtelen, már a puszta fenyegetés miatt is kedvem támad falhoz kenni, és elharapni a torkát. Nem akarom megtenni, de ha kitörli Susan emlékeit rólam, hát isten a tanúm rá, levadászom, ha csak addig élek is… Azonnal megnyugszom, ahogy a mondandójának a második felébe kezd. Rendben, nincs veszély, legalábbis vészesen nagy nincs. Már azon felül persze, amit sikeresen a fejemre tornyoztam. A szar nyakig ér és még lötyögtetik is, mondaná bárki, de én ennél kifinomultabbnak tartom magam. Meg lovardában dolgoztam, a lószar ér nyakig. Látom a haragot a szemében, és meg tudom érteni. Én is dühös vagyok, magamra, meg úgy alapvetően az egész tetves világra. Nem akarom Sue-t magára hagyni, nem akarom a családomat ismét elveszíteni, de ugyanúgy nem akarom őket halottnak sem látni. – Tervem? – tárom szét a karom. – Velkan, milyen tervre gondolsz? New Yorkban volt tervem, amikor eljöttem otthonról, volt tervem, de most…? Harcolnék én, szívem szerint fölmennék, és bemosnék egyet Northlake-nek, de tudom, hogy ha maradok, lószart sem tudok tenni azon felül, hogy megdöglök. – Megállok egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsek a folytatáshoz. – Nem. Azt mondta, bántja Sue-t, ha nem megyek el. Szóval ha megteszem, ő legalább békében megmaradhat. És nem megyek el végleg, csak amíg Northlake lenyugszik, mert biztos vagyok benne, hogy a falkának holnap már kiadják a parancsot, hogy öljenek meg. – De nem akarom magára hagyni – mondom szemlesütve. – És Vel, ha megismernéd, szerintem… Lehetne ő is a családunk része. A sógornőd, vagy hogy a francba mondják… Vigyáznál rá, amíg én nem vagyok itt?
Kezdőlap
//
