Kezdek beleszokni az itteni életbe szépen lassan, noha a felett még mindig nem tértem napirendre, hogy három halottnak hitt bátyám is életben van - és valószínűleg a többiek is ezek szerint. Vajon mindannyian ide tartanak? Esetleg már itt is vannak, csak elkerültük egymást? Hogy nézhetnek ki? Eska csalafinta mosolya vajon a mostani alakjának ajka szegletében is ott ül? Unalaq biztosan meseszép, mint egykoron... A mai napra két dolog volt betervezve: A protektornál tett látogatás délelőttre, illetve délutánra a leendő "főnökömnél" való megjelenés. - Ebből az előbbit letudtam már, meglepően simán ment a dolog, noha éreztem a pasason a bizonytalanságot és az egészségesnek nevezhető tartást irányomba. Oké, tényleg nem nézek ki nyolcszáznak - bár ki tudja, hogy néz ki egy nyolcszáz éves valójában... - de ettől még nem kellene zavarba jönni! Mondjuk, ha jól sejtem, az Elsők falkájának hirtelen felbukkanása sokkal jobban aggaszthatja a pasast. Mindegy, ez már nem az én gondom. A legnagyobb problémát most a pulcsim ujja jelentette, ami belelógott ebédnél a ketchup-ba. Az egyetem egyik mosdójában próbálom kiöblíteni kicsit a sötétkék felsőből, ami mellé farmert és egy fehér felsőt vettem csupán, nem spilázva túl a dolgokat. Nagyon remélem, hogy megszárad ez a vacak, mire a vizsgáztatással végez az őrző... Kicsavarom kissé, majd szusszanva még vetek egy utolsó pillantást képemre a tükörben és kilépek, hogy a megadott iroda felé vegyem az irányt. Előtte táborozok le, a pulcsi ujját húzkodva. Hideg ott, ahol vizes, na.
Ha azt mondanám, hogy a hátam közepére sem kívánom a vizsgaidőszakot, akkor még finoman is fogalmaznék. Nagyon elegem volt már belőle, hogy őszinte legyek és mostanra már az sem tudott feldobni egy kicsit, ha megbuktathattam néhány embert. Ez is elveszítette a varázsát úgy a negyedik-ötödik alkalom után, és egyszerűen beleuntam. Elfáradtam. Majdnem elaludtam ma is, míg az egyik diákom az általa kihúzott tételt részletezte. Azt hiszem, hogy kicsit szigorúbban is osztályozhattam volna a kis előadását, de lévén, hogy ő volt az utolsó, végül szemet hunytam a hiányosságok felett, csak végre jöhessek már. Már-már vánszorogtam a folyosón, csizmáim talpa időnként csoszogott a padlóhoz érve, de nem igazán zavartattam magam, hiába nem volt rám jellemző ez a lazaság. Ez után a nap után bármit megérdemeltem volna, akár még azt is, hogy tejben fürösszenek. Lehet, hogy fel is fogom hívni Kylet, hogy vagy vágjon le egy csorda tehenet, vagy csak szerezze meg a tejüket és töltse bele nekem finom langyosan a kádba, mire hazaérek. Ezen gondolatok közepette eljutottam a menzánál található kávéautomatáig, ahonnan beszereztem egy bűn rossz feketét, majd a hónom alá csapva az összes nálam lévő iratot, végül megindultam az irodám irányába az életmentő felszereléssel együtt. Míg egyik kezem a pohárral volt tele, addig a másikkal szerencsétlenkedtem úgy két percig, mire sikerült előkotornom a kulcsomat a zsebemből. Igen, pont most kellett a bélésbe beleakadnia a kulcstartónak. Mikor néhány másodperccel később megláttam az irodám előtt szobrozó lányt, csak egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat és magamban még egy kis türelemért fohászkodtam, holott legszívesebben most azonnal elsírtam volna magamat. Utoljára szerintem öt éves koromban tettem ilyet, amikor a kedvenc lovamnak eltört a lába és le kellett lőni. Jó, nem. Akkor is ejtettem pár könnycseppet, amikor apám és a bátyám halálhírét megkaptuk, de erre most nem akartam gondolni. - Gondolom engem vár! – néztem végig rajta egyetlen pillanat alatt, miközben a cuccaimmal szerencsétlenkedve végül sikerült beletalálnom a zárba. – Sajnálom, hogy idefáradt, de ma nincs fogadóórám. Láthatja! – böktem fejemmel az ajtóra kiragasztott kis papír fecnire, amin az én gyors kézírásommal volt olvasható, hogy mikor vagyok megtalálható hivatalosan is az egyetemen. Elég szomorú, hogy kellett ilyen időpontokat megadni, de a szabály alól még én sem lehettem kivétel, pedig nagyon élveztem volna. Hallgatni a sok nyafogást meg kifogást, valahogy sohasem volt hangulatom. - Jöjjön vissza valamelyik feltüntetett időpontban – közben sikerült kinyitnom a zárat és az egyik lábammal berúgni az ajtót. Egészen jó vagyok így, hogy félig meg vagyok lőve az egyik kezem hiányában. Semmi baj, egy Strauss mindig feltalálja magát, igaz?
Idegesen húzkodom a felsőm ujját lefelé, markomba gyűrve végét, miközben várakozóan pillantok a folyosón végig. Majd jól szétnyúlik a pulcsi, aztán megnézhetem magam! A közeledő léptekre engedem csak el a szerencsétlen ruhaneműt, s kissé ki is húzom magamat, mikor a morc... vagy talán inkább fáradt (?) képű nőt meglátom. Barna haj, barna szemek, határozott vonások és léptek. Azt hiszem ő lesz az, akit a protektor említett! Azt mondta, nem fogom eltéveszteni és igaza lett. Legalábbis nagyon remélem, mert ahogy közelebb ér, bizony ellököm magam kissé a faltól, hogy elébe sétáljak. - Ha ön Miss Strauss, akkor igen, magára várok. - Biccentek, hogy aztán határozott szavain kissé elbizonytalanodva pillantsak az ajtóra kifüggesztett fogadási rend felé. Nem mintha ne olvastam volna párszor, míg várakoztam... - Ó... Igazán sajnálom. Nekem Mr. Douglas azt mondta, nyugodtan kereshetem a vizsgái után. - Billentem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra, ahogy újfent rá tekintek a másik nőre. Még egy suta mosolyt is megejtek - pontosan abból a mocsok fajtából, ami a sunyi jelleműek sajátja, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a protektor neve egy igencsak erős ütőkártya. Bár ez a nő kellően karakánnak tűnik, ki tudja, lehet, lazán elküld a búsba még így is... Nem titkolom egyébként előtte kilétemet, igaz, teljesen igazat sem mutatok, ha esetleg errefelé "vizsgálódna": farkas vagyok, 400 körüli.
- Elég gyanús, mivel ez az iroda csak az enyém. Ott díszeleg a nevem, látja? – immár nem mutattam rá ténylegesen is, ott volt a fogadóórás papír felett. Szépen, olvashatóan. Az már nem az én kézírásom volt, hanem előre gyártott kis cédula, vagy minek nevezzem ezt. Kártya, vagy akármi, nekem mindennek jó lesz. – Mit akar tőlem úgy, hogy még azt sem tudja pontosan, hogy kit keressen? – csodálkoztam, mivel vizsgaidőszak közepén jártunk, és egy ismeretlen, nagyon is hallgatónak tűnő nő próbálkozott megkeresni engem. El sem tudtam képzelni, hogy mire gondoljak, mit akar tőlem. Aztán kimondta a bűvös nevet, mire én magamban máris kezdtem el szidni mindent, amit csak szentnek tart a többség. Szemeimet az ég felé emeltem segélykérően, de pont most sózták a nyakamba még valamit, bár arról fogalmam sem volt még mindig, hogy mihez kellene nekem kezdeni egy farkassal. Igen, idő közben sikerült azt is megállapítanom, hogy az. Arra nem fecséreltem most az időt, hogy a korával is tisztába jöjjek, majd ez után felhívom Willt és miután elárasztottam a hálálkodásommal, majd erre az apró részletre is rá fogok kérdezni. Túl fáradt voltam én most ehhez, és kedvem sem volt igazán jó pofizni. - Ó, istenem! – sóhajtottam teljesen reményvesztetten. – Hát persze, ha Mr. Douglas azt mondta, akkor biztosan úgy is van… - nem, cseppet sem látszott rajtam sem öröm, sem őszinte érdeklődés, a tiszteletet pedig teljes mértékben ki lehetett most zárni azon érzések sorából, amelyeket most a Protektorom iránt éreztem. Cseppet sem örültem neki, hogy plusz munkát ad nekem, és az indok még mindig egy hatalmas rejtély volt, ám ez egyszer kivételesen nem éreztem erős késztetést arra, hogy meg is fejtsem. - Jöjjön be! – adtam be végül a derekam, és ha követett befelé, akkor a vállam felett szóltam hátra. – Zárja be az ajtót, aztán üljön le nyugodtan! – azt nem mondtam el, hogy hová, hiszen egyértelmű volt. Ott árválkodott néhány erre alkalmas bútordarab az íróasztalom előtt. Idebent egyébként legalább akkora káosz volt, mint otthon az én kis dolgozósarkomban. Nem túlzottan zavart, hogy mások mit gondoltak erről, mivel én nagyon könnyedén eligazodtam ebben a káoszban is. Sőt, talán még jobban, mintha katonás rendben állt volna itt minden, készen arra, hogy aláírjak néhány papírt, vagy kijavítsak ezt-azt. - Nos, avasson hát be, miben állhatok a rendelkezésére, ha már Mr. Douglas azt mondta, hogy nyugodtan keressen meg. Sajnálatos módon engem elfelejtett tájékoztatni a fejleményekről… - fűztem hozzá kelletlenül. Igen, talán tényleg éreztem tiszteletet a férfi iránt, viszont az ilyet senkitől sem tűrtem el szívesen, és Will amúgy is ismerhetett már annyira, hogy tudja, én bizony megmondom a véleményemet akkor is, ha az nincs szépen csomagolva.
- Attól, hogy az ajtóra kiírja a nevét, a homlokára még nem kerül fel. - Vonom fel kissé a szemöldökömet. Oké, talán nem nézek ki ebben a testben huszonhétnek se, de nehogy már fájjon neki emberként kezelni a másikat és nem valami retardált idiótaként. Nem lett volna kötelező vele dolgoznom, megoldhattam volna máshogyan is, én mégis ezt a módot választottam, segíteni akarván az ásatása sikerét a nőnek, de ahogy azt az évszázadok során megtanultam: nem mindenki érdemli meg az ajándékot, amit kap/kaphat. Belépdelve utána az ajtó bezárásától eltekintve inkább csak becsuktam halkan magam után és ha hellyel kínált, ha nem, csak a szék támlája mögött támaszkodtam meg. Tudtam, a hatalmas, míves karosszékben - mely egyébként, akárcsak az iroda többi részlete, amit a nőies káoszból elővillant, remek ízlésről árulkodott. - Ne a Protektorát hibáztassa, a pontos érkezésem dátumát ő sem tudta előre. Ellenben az Oxford University a múlt hét folyamán már átfaxolta a szükséges papírjaimat, amik az ásatáshoz való csatlakozáshoz szükségesek. - Türelmes és szinte már végtelenül bájos mosolyom talán jóval erőteljesebben hatott, mint az, ha képen töröltem volna egy péklapáttal a viselkedéséért. - Mallory Nash. Kutatóprofesszor, vendégelőadó és a leendő antropológusa. Észak-Amerika és Alaszka őslakosi kultúrájából írtam a Phd-s dolgozatomat. - Nyújtom felé a kezemet határozott mozdulattal, leplezve a bennem azért ott lappangó félsz-t a dolog kapcsán. Arról nem szólt senki, hogy egy hárpia lesz a felettesem, még ha csak látszólag is.
Inkább nem mondtam ki a csípős megjegyzést, ami kikívánkozott belőlem. Jobb nekem most a békesség és ha Will azt akarta, hogy beszéljek ezzel a lánnyal, hát kénytelen leszek úgyis megtenni. Még utána is egészen nyugodtan felhívhattam amiatt, hogy miért felejtett el engem értesíteni arról, hogy valaki jönni fog hozzám. Azért az ilyennel nem ártott tisztában lenni, igaz? Míg ezen gondolkoztam, beleittam inkább a kávémba. Még meleg volt és éppen olyan pocsolya ízű, amilyennek már megszoktam. Borzalmas, hogy nem tudtak itt normális kávét árulni, már kezdtem azon törni a fejemet, hogy hozok én ide be az irodámba egy saját kávéfőzőt, és ha szükségem van egy adagra, akkor egyszerűen megfőzöm magamnak. Ez egyébként nem is volt olyan rossz ötlet, csak majd nem árt titokban tartanom, nehogy rájárjon a többi kolléga. Mondjuk az irodám általában zárva volt, de ha bejönne valaki és jó pofizna velem annak reményében, hogy hátha megkínálom, nagyot kellene csalódnia. - Hibáztathatom magát is, ha akarja, de attól egyikünk sem lesz előrébb – dünnyögtem magam elé, miközben megszabadultam a kezemben tartott holmiktól és leültem a székembe. Ha nem akart helyet foglalni, az ő dolga, én sem szoktam elfogadni a felajánlást a legtöbb esetben, ez azonban az én irodám volt, úgyhogy kivételt tehettem, még ha utáltam is, hogyha fölém magasodnak ilyen formában. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy olyan bárgyún mosolygott rám, mintha teljesen hülyének nézne. Kedvem lett volna letörölni az arcáról, de nyugalomra intettem magam. Biztosan nem véletlenül lett hozzám küldve, az meg nem hiányzott, hogy meg kelljen hallgatnom Will kioktatását a viselkedésemmel kapcsolatban. Ő sem volt egy Mr. Bűbáj… - Csodálatos! Már csak azt nem értem továbbra sem, hogy én erről miért nem lettem tájékoztatva! – morogtam tovább magam elé. Nagyon, de nagyon utáltam az ilyet mindig is, amikor én értesülök utolsónak egy fontos dologgal kapcsolatban. – De végül is, mit szeretnék, hiszen én csak az ásatás vezetője vagyok… - forgattam a szemeimet kelletlenül, és újabbat kortyoltam. Hihetné azt az ember, hogy minél többet gyűr le valami rosszból, annál kevésbé lesz borzalmas, de ez az automatás kávéra cseppet sem volt igaz. - Igen, tudom, hogy ki maga! – bólintottam a név hallatán. Azt nem tudtam, hogy ennyire fiatal az illető, de tudományos berkekben azért én ismertem a szakma krémjét. Az ő neve is többször felmerült már azóta, hogy én ezt a hivatást választottam, ráadásul a szakterületünk is ugyanaz volt, úgyhogy talán ez is közrejátszott. – Azt hiszem, hogy nekem már ezek után nem kell bemutatkoznom – közben elfogadtam a felém nyújtott kezét és a tőlem megszokott határozottsággal szorítottam meg. Amúgy is megszoktam, hogy farkasokkal szemben éreztessem az erőmet, nehogy véletlenül abba a tévhitbe ringassák magukat, hogy egy pelyhes seggű kis tanonccal hozta őket össze a sors. – És miért is beszél ennyire tényszerűen arról, hogy maga lesz az antropológusom? Tudtommal még mindig én vezetem ezt az ásatást, így eleve eléggé a szívemre veszem azt, hogy nem tudtam az érkezéséről. Azt meg pláne nem szeretem, ha belekényszerítenek valamibe, amibe nem akarok belemenni. Szerencséje, hogy jó neve van a szakmában, az én antropológusom meg csak egy idényt tudott itt lenni – fűztem hozzá, mert engem nem érdekelt volna, hogy Will kötelez rá, mert ez az én munkám, az én szakterületem, az én dolgom. A neve azonban jól csengett a lánynak, csakis ezért engedtem volna be, de még mindig ott volt egy ha.
Azért a fölébe magasodás nem volt vészes esetemben, tekintve küllememet és magasságomat. Nyilván sokkalta fenyegetőbben néznék ki kigyúrt kétajtós szekrényként, Unalaq határozott, akaratlanul is bíráló pillantásával. – Ez bennem nincs meg, ellenben a szemközt ülő nőben igen. - Sajnálom, tényleg felhívhattam volna. – Hangom őszintén csendül. Kétlem, hogy ha egy órával előbb tud róla, lett volna lehetősége a vizsgáit átpakolászni és hasonlók. Ez nálunk sem így működik. – Bár a faxhoz csatolt levélben ott van, hogy január első heteiben érkezem. Csak úgy mondom. - Felesleges ezen lovagolnia Miss Straussnak, az oxfordiak kellően körültekintően jártak el. Angolok… a pontosságukkal csak a németek vetekedhetnek. A megjegyzése, mi szerint tudja, ki lennék szép mentés, ezt meg kell hagyni. Le merem fogadni az előbbiek után, hogy a kezébe nem vette az átfaxolt papírokat – esetleg el se jutott hozzá, hiszen a tanszéki titkárságra lett küldve. - Nagy szimpatizánsa vagyok a munkásságának. – Rendezem le ennyivel udvariasan – és még csak nem is hazudva – azt, mi szerint nem kell bemutatkoznia. A kézfogást könnyedén állom, minden szó és rákontrázás nélkül. Nem vagyok már mai csirke, hogy ilyen klisés hóbortjaim legyenek. - Ugyan, Miss Strauss… nyilván maga is tudja, hogy én vagyok a legjobb lehetősége, miután az előző antropológusát haza szólította az élet. Ha jól értesültem, nem nagyon kapkodtak a helyért. Valahol meg is értem… hideg is van, távol is van… Ráadásul ennél jobb hétköznapi álcát aligha találhattam volna magamnak az Elsők falkájának egyik tagjaként. – A nő a régmúlt történeteivel foglalkozik. Szinte biztos voltam benne, hogy kapni fog az elejtett szavakon, hogy már nem egyszer mélyült ez a Krónikák közt a legelsőkről szóló történetekben – melyek néhol eléggé sántítanak, ami azt illeti, de kicsire nem adunk. - De játszhatunk egymás ellen is, ha azt izgalmasabbnak ítéli meg, ám ez esetben az őrzők segítése le fog maradni a teendőim listájáról. – Valamit valamiért. Ez már évszázadokkal ez előtt is így működött. A világ nem változik, csak a köntösét cserélgeti folyton. - Maga az ásatás vezetője. Tegyen félre minden mást és döntse el, szüksége van e rám vagy sem. – Haha, ezek után, ha csak felét is elhiszi, kétlem, hogy olyan könnyen félretenne bármit is gondolatban. – Lehetőleg minél előbb, mert egy teljes stábot iderendelni időbe telik… - Teszem hozzá, feszítve kicsit a képzeletbeli húrt tovább.
- Úgy látom, hogy még mindig nem érti – ráztam meg a fejemet lemondóan, aztán sóhajtottam egyet. – Nekem nem azzal van a problémám, hogy maga nem szólt, hanem azzal, hogy sem a Protektorom nem tájékoztatott, aki elvileg magát hozzám küldte, sem más. Nekem ez itt a gondom! – próbáltam most tagoltabban beszélni, mintha legalábbis valamelyik hallgatómmal igyekeznék megértetni valamit. Komolyan mondom, lassan ki fogom tépni az összes hajamat, aztán költhetem a pénzt arra, hogy beültessenek nekem. A keret maga meglenne rá, de sajnáltam volna a hajszálaimat, még ha nem is én vagyok a legnőiesebb nő a földön. - Köszönöm! – mondtam egy biccentéssel, valamelyest megenyhülten. Azért azt szerettem, ha elismerték a munkámat, bár tényleg úgy éreztem, hogy ezen a tudományterületen elég nagy szaktekintélynek számítok, bárhogyan nézem is. És ha ezt még mondták is nekem, az mindig egy kicsit jobb kedvre derített, de csak egy egészen kicsit. – Állj! – tartottam fel a kezemet még az előtt, hogy egyáltalán a mondatot befejezhette volna. – Nyáron nincs hideg, amikor tudunk dolgozni, ez az egyik. A másik pedig az, hogy egyelőre nem kapkodtak, de miért is tennék, mikor még hónapok vannak hátra? Egyébként ne aggódjon, ha annyira nagy szükségem lenne egy antropológusra, találnék egyet. Ezt biztosra veheti! – nos, igen, történetesen a kedves férjem volt az egyik legelismertebb név a szakmában, akárcsak én a saját területemen. Bizonyára ez a kis hölgyemény is egyből tudta volna, hogy kicsoda, ha mondom a nevét. Nekem azonban eszem ágában sem volt most Jackről beszélgetni, de ha minden kötél szakadt volna, én egészen biztos, hogy ideugrasztom őt! - Tehát ebből kifolyólag még mindig ott tartunk, hogy én teszek magának szívességet azzal, hogy beengedem erre az ásatásra… - tettem hozzá, és csak az után esett le, hogy mit mondott. – Hogy minek a tagjaként? – jó, most már megdörzsöltem egy kicsit a halántékomat, mert fáradt is voltam, nyűgös is és kezdett sok lenni mindez, a felbosszantás pedig már csak hab volt a tortán, amit szépen lassan kezdett elérni nálam. Gyorsan ittam inkább egy újabb kortyot a kávéból, mert bármilyen rossz volt is, most valahogy mégis kellett egy kis koffein. Vagy annak valami utánzata… - Remélem nem hiszi komolyan, hogy ezzel engem megzsarolhat. Ez amúgy sem az én hatásköröm, az ilyen egyezkedéssel legyen szíves a Protektoromat keresni, mert én a magam részéről segítség nélkül is elboldogulok – mondtam komolyan, hiszen ez volt az igazság és amúgy sem vettem jó néven, amit mondott. Ha valamit nagyon utáltam a világon, akkor azok az ultimátumok voltak. Már eleve így bukkant itt fel és még volt képe még egyet adni nekem? Felháborított teljesen, és nekem ezzel kéne együtt dolgoznom? Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem kéne ebbe belemennem, mert utólag még tépni fogom a hajam miatta, ha továbbra is ilyen stílusban adja elő magát. Rendben, talán én sem voltam valami kedves, de fáradt is voltam, nyűgös is, úgyhogy erre nyugodtan rá lehetett most fogni. Arról már nem is beszélve, hogy alapvetően sem arról voltam híres, hogy mindenkire mosolygok és segítőkész vagyok. Nem, azt a hozzáállást nálam el kellett érni és ez cseppet sem volt könnyű feladat. Ezzel én magam is tisztában vagyok. – Őszintén szólva, nem kívánok félretenni semmit sem – mondtam komolyan, miközben oldalra tettem a poharat és összefontam az ujjaimat magam előtt az asztalon. – Remélem, hogy ezzel most nem azzal akart fenyegetni, hogy indít egy másik ásatást az én területemnél, mert akkor ilyen hozzáállással ne várja tőlem, hogy együttműködjek. Ezt gondolom megérti! – most már tényleg morcos lettem. Nem szeretem, ha fenyegetőznek, azt meg végképp nem, ha veszélyeztetik az én munkámat. – Döntse el, hogy mit akar, de ha velem akar dolgozni, akkor több ilyet jobb, ha meg sem próbál, mert akkor nem fog érdekelni, hogy mit mondott Will, ki fogom tenni. Ha nem képes velem együtt dolgozni és együttműködni, akkor nem maradhat, ugyanis arra nem lesz időm, hogy még emiatt is a fejemet fogjam! – mondtam komolyan, és úgy is gondoltam. Szívbaj nélkül meg fogom tenni, hogy kipaterolom onnan, ha nem tud velem dolgozni anélkül, hogy fenyegetne vagy megpróbálna sarokba szorítani. Nem vagyok tökéletes én sem, ezt tudom, de azért a csapatmunka mindig jól ment nekem és általában azok, akik alattam dolgoztak egy-egy ásatáson, nem panaszkodtak rám, amíg együtt kellett dolgozni.
- Ó... ez esetben nekem teljesen feleslegesen kattog a dolog miatt. - Vonok vállat könnyedén, hiszen tényleg kár az agyát túráztatnia rajta. Jobb nem lesz tőle jelen pillanatban semmi, kuffogni meg ráér később is, szemtől szemben a felettesével. Arra csak szemforgattam, mikor a szavaimat tagmondatonként kezdte elemezgetni. Jó, hogy nem szavanként teszi, komolyan! Miért kell mindent szó szerint értenie? A régmúlt dolgaival foglalkozik az istenért! Nemhogy egy-egy jellegtelen, laza mondat, de kőkemény metaforák, szimbolikák erdejében bújócskázunk nap mint nap - ő is és én magam is. - A papírok hiánytalanok, a szakmai hozzáértésem vitathatatlan, sőt, kétlem, hogy találna olyat, aki nálam jobban ismeri ezt a területet! Elutasíthatja a kérvényt, de valószínűleg mind a Világörökségi, mind pedig a Történész Kamara értetlenül fog a döntése előtt állni! - Emeltem meg kissé a hangomat. Mi a fenéért kell mindent ennyire túlbonyolítani a francba is! Ahelyett hogy örülne, amiért nem valami huszonéves kis szerencsétlent kaphat maga mellé... - Az első farkasfalkáé, amit maga Tupilek és Alignak alapítottak. - Sziszegtem szinte a szavakat csendesen, összeszorított fogaim közül. A nő a lekezelő stílusával erőteljesen nyitogatta azt a bizonyos bicskát a zsebemben, ha nem pattintotta máris ki teljesen. Nyolcszáz év ide vagy oda... vannak dolgok, amik esetében még én magam is egy frissen harapott kölyök szintjére süllyedek és képes vagyok torokra menni kapásból - na persze, csak képletes szinten, ezúttal szavakkal fenyegetőzve. A nő válaszának nem vetettem közbe, pusztán megemelkedő és lassan "leeresztő" mellkasom jelezte, hogy igyekszem kontroll alatt tartani a bennem rejlő indulatokat, sőt, ha lehet, lehiggadni kissé. Igazat kellett adnom neki ugyanis, hogy ez az út nem járható. Elég szerencsétlenül ütöttük fel a lapjainkat így kezdésnek, mit ne mondjak... De legalább tiszta mindkettőnk számára, hogy egyikőnk sem szívbajos kemény lépések megtétele, döntések meghozatala terén, ha a saját dolgairól van szó. Kate mondandójának végére megadóan rogyok le az imént még felkínált székbe, s immáron kissé meg kell emelnem államat, hogy felfelé pillantsak rá. Ajkam szegletében gyermekinek tűnő dac ül. Nem, a kutya se hitte volna el nekem, hogy huszonhét vagyok papíron. Azt pedig főleg nem, hogy nyolcszáz múltam... - Igaza van, ez így nem fog menni. - Szussz. - Megtiszteltetés lenne magával dolgozni, Miss Strauss, de úgy vélem, amíg nem vesz emberszámba, addig én sem leszek képes elfogadni a felettesemnek. A diákjaival is ilyen lekezelően viselkedik? - Kicsinyes, ha tényleg így van. Hangom jóval nyugodtabban csendül immáron, mintha tényleg hátrahagytam volt azzal, hogy leültem az előbbieket. Pedig mindketten tudjuk, hogy nem lehet egyszerűen csak legombolni a történteket a hátunkról, az ott van apró tüskéivel és még ott is lesz sokáig, akárhogy is alakul. - Én minden esetre őszintén szeretném megpróbálni. - Az egész együttműködésre értem ezt persze.
- Remélem, hogy nem ezzel akart meggyőzni, mert akkor próbálkozzon valami mással. Engem egy cseppet sem érdekel, hogy ők mit gondolnak, mert nagyobb a tudásom, mint amilyenre ők szert szeretnének tenni – még csak valótlant sem állítottam, noha talán egy kicsit mégis túloztam. Igaz, hogy nagy név voltam a szakmában, de biztosan voltak olyanok, akik jobban értettek a szakterületükhöz, mint én, de a sajátomon verhetetlen voltam, ez vitathatatlan. Márpedig az évek során volt pár, hiszen mindig változtatnom kellett azért, hogy a fiatal látszat megmaradhasson. A kedvencem ettől függetlenül messzemenően a mostani volt, talán azért is, mert az őrzők is erről a földről indultak, de ez már csak afféle tudatalatti ok lehetett leginkább, nem több. - Ezt nem hiszem el… - sóhajtottam fel és két kezem közé fogtam a fejemet, úgy pislogtam rá néhány pillanatig, majd hátrasimítottam a hajamat az ujjaimmal. – Ez most csak egy vicc, ugye? – tekintetem az ég felé emeltem, és a reakciómból valószínűleg elsőre arra következtethetett, hogy nem hiszem el neki, amit mond. Az igazság azonban az, hogy nagyon is elhittem, csak éppen nem örültem neki. – Miért kell ennek már megint? – most már újra ránéztem, és láthatta, hogy talán a várt reagálásom elmaradt, a szemeimből pedig hiányzott mindenféle meglepettség. – És maga melyik? – kérdeztem rá nyíltan arra, hogy melyik vérvonal alapítója ő. Ha akarja, majd elmondom neki, hogy honnan tudok róluk, valószínűleg őrzők közt ez nem túlzottan elterjedt dolog, bár kitudja. Már semmiben sem vagyok biztos azóta, hogy erről az egészről tudomást szereztem. Miután elmondtam a mondandómat, figyeltem, ahogyan lerogyott a székre. Egy kicsit reményvesztettnek tűnt nekem, de más nem nagyon jutott eszembe. Se pozitív, se negatív. Aztán amikor elismerte az igazamat, egy egészen kicsit megörültem neki. Mindig szerettem, ha igazat adnak nekem, de ki nem? - Ó, én emberszámba veszem, csak nem szeretem, ha sarokba szorítanak – néztem rá komolyan, miközben felkönyököltem az asztalomra. – Az én dolgom, hogy miként viselkedek velük és nem hiszem, hogy ez most a tárgyhoz tartozna. Ha felbosszantanak, akkor nem félek fegyelmezni vagy büntetni őket. Tudja, volt egy tanárom az egyetemen. Nagyon szigorú volt és mindenki tartott tőle, ám engem pont az ő viselkedése motivált a leginkább, mert be akartam neki bizonyítani, hogy hiába nem hiszi el rólam, képes vagyok elérni, amit akarok – csak úgy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy elmesélem neki ezt a kis történetet. Talán hidegen hagyta, talán nem. Engem különösebben nem zavart, ha cseppet sem érdekelte, mert már akkor is elmondtam. - Rendben, akkor próbáljuk meg. Bár még odébb van, mire folytathatjuk az ásatást. Ha akarja, azért majd kiviszem a területre, vagy mutatok az eddigi jegyzetekből – ajánlottam fel, hogy lássa, én is képes vagyok együttműködni, még ha nem is tűnt úgy. – Véleményem szerint ez a törzs még jóval maguk előtt élt itt… - tettem hozzá az eddigi tudásunk alapján. Kicsit azért sajnáltam, hogy nem tudott nekem róluk mesélni ő maga, de az túl könnyű lett volna, hiszen a válaszokat nem kéne tovább keresni és a rejtély meg lenne oldva.
Kissé kikerekedő tekintettel pislogok a nőre a szavai hallatán, hogy most vajon viccel-e. Mert ez az, ugye? Vagy nagyon tájékozatlan, de azt erősen kétlem, hiszen egy szaktekintélyről beszélünk. Miért ne tudná, mit is jelentenek, mik az említett szervezetek... Szóval marad az az opció, hogy a munka iránti alázat hiányánál és a mások felé mutatott tiszteletlenség eseténél kötünk ki megint. - Inkább... nem is kommentálom a szavait! Kezdem megbánni, hogy egyáltalán belevágtam ebbe az egészbe. Mennyi papírmunkát és telefonálást spóroltam volna meg vele a brit őrzőknek! - Nem maga lenne az első. - Szalad macskamosoly képemre, mikor megadóan felsóhajt, közölve, nem nagyon hisz a szavamnak. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - nem tűnik meglepettnek sem. Kérdésére vállat vonok könnyedén. - Számít ez, ha úgysem hiszi? Különben meg Nagojut vagyok. - Bizonygatni a dolgot nem fogom, nem bazári mutatványos a mesterségem címere. A közszereplést már a kezdetekben is a nálam jóval exhibicionistább társaimra hagytam. További szavait figyelmesen hallgatom, de nem szólok közbe. Kivárok. Talán csak a mosoly az, ami akaratlanul is kiszélesedik a képemen. - Ha nem tartozik a tárgyhoz, miért fejtegeti? - Firtatom kissé talán szemtelen éllel, mégis színtelen hangon. Ezzel együtt egy finom, apró kézmozdulattal, ahogy felemelem a kezemet, jelzem: ne, inkább ne szóljon semmit ezzel kapcsolatban. Én is továbblépnék, van fontosabb beszélni való is, semmint a számomra jelentéktelen egyetemi évei. - Az roppant jó lenne, majd... értesítsen, ha ráér. Az elérhetőségeimet a motivációs levél alján megtalálja. - Ezzel részemről lezártnak is tekinteném a dolgot, felállok a székből, ám szavaira megtorpanok. - Nem lenne meglepő. Előttünk számos törzs tagjai szelhették át a vidéket, felélve a tartalékait, majd továbbálltak. Legjobb emlékeim szerint mi voltunk az első állandó lakói ennek a vidéknek. - Kissé összeráncolódik szemöldököm, homlokom, ahogy láthatóan valamin elgondolkozom, majd a nőre tekintek. - De ha nem is, akkor legalább száz-kétszáz évvel előttünk kellett, hogy itt legyenek, tekintve a környék forrásainak gazdagságát, amikor ideértünk. - Pontosan a széles táplálékforrás, a zsákmány és a vizek bősége volt az, ami letelepedésre késztetett bennünket elsősorban. - Minden esetre várom a hívását! Örültem a találkozásnak Miss Strauss. - Biccentek aprót, sőt, még a kezemet is felé nyújtom, melyet ha elfogad, elfogad, ha nem... nos, nem lesznek tőle álmatlan éjszakáim, miként erőmet se fitogtatom feleslegesen. Inkább angolosan távozok.
- Igen, csak másokkal ellentétben én nem a tényt nem hiszem el, hogy léteznek, hanem azt, hogy már megint sikerült összetalálkoznom egy Elsővel! – javítottam ki, mivel úgy tűnt, hogy nem volt teljesen egyértelmű számára. Arra számítottam, hogy rá fog kérdezni, hogy kihez volt már szerencsém, de nem így történt. Talán nem is baj, biztosan tudta már úgyis, hogy a többiek is itt vannak, úgyhogy sok újat nem árulhattam volna el Eska nevének emlegetésével. – Értem. Kösz, az infót, jó tudni! – sziszegtem ridegen a fogaim között, mert olybá tűnt, hogy még mindig félre lettek értelmezve a szavaim. Sebaj, már így is jókora előnnyel rendelkeztem másokkal szemben, ugyanis én voltam olyan „szerencsés”, hogy immár két alapítóval is találkozhattam életem során. Ráadásul az egyik még a képességét is bemutatta nekem, hogy ezzel igazolja a szavait. Teljesen jó vagyok szerintem, Nagojut képességét meg valahogy nem akartam megtapasztalni. Mondjuk szerintem nem is tudtam volna, de sohasem lehet tudni. - Látja, ezért nem mondok el soha senkinek személyes élményt! – szűkültek össze a szemeim. Ha együtt akart velem dolgozni, nagyon rosszul csinálta. Én próbáltam nyitni felé, ami egyébként nem sűrűn szokásom, de csak kötekedni tud. Édes istenem, hát mit vétettem én ellened, hogy ezt érdemlem? Egy nagyképű, gyereknek látszó matuzsálemet a nyakamba. Biztos, hogy a nagyon közeli jövőben parókára lesz szükségem, ez már most egyértelműnek tűnt számomra sajnos. – Rendben, majd megkeresem azokat az adatokat – feleltem végül, egy beletörődő sóhaj kíséretében. Nem voltak jók a kilátásaim a közeli jövőre nézve. Egyelőre még mindig nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel. Talán hagynom kellene a fenébe, aztán csináljon, amit akar? Nem, ez még mindig az én ásatásom volt! Kénytelen leszek előbb-utóbb megbékélni ezzel az egésszel, vagy legalábbis elfogadni, hogy nem másíthatom meg. - Nos, most lehet, hogy ez meg fog dőlni – fűztem hozzá a szavaihoz, melyeket az itt lakásukról mondott. – Szerintem még annál is régebbi csoportosulásról van szó – fejtegettem tovább a véleményemet, miután végighallgattam. Ez annyiból volt nekem jó, hogy legalább ő sem fog többet tudni nálam, csak amit sikerül majd feltárnunk. Nem mondhatta, hogy de ő akkor is emlékszik rá, hogy ez és ez történt, hiszen századokkal előttük is élhettek itt azok, akiknek a csontjait megtaláltuk, így pedig neki is újak lesznek a leletek. Egy haszna már volt ennek, legalább nem fog fiatal bugrisnak, vagy teljesen tudatlannak nézni. – Legalábbis az eddigiek alapján, ráadásul rendesen berendezkedtek itt – tettem még hozzá, bár magam sem tudom, hogy miért. Az előbb sem volt kíváncsi arra, amit mondtam, feleslegesen pedig nem szoktam koptatni a számat. - Aha… - bólogattam nem túlzottan meggyőzően. – Én is! – tettem hozzá pusztán udvariasságból, és természetesen a felém nyújtott kezét is elfogadtam, bár csak ímmel-ámmal. Nem túlzottan sikerült még egyelőre megnyernie magának és szimpátiát sem ébresztett bennem. Nos, majd ki fog derülni, hogy miféle változásokat hoz majd a tavaszi olvadás.
Csupán nemrég kezdődött meg a félév, de máris kezdett az az érzésem lenni, hogy legszívesebben itt hagynám az egészet. Az ásatás azonban továbbra is itt tartott, én meg nem szándékoztam feladni. Ha ez azzal járt, hogy bent kellett ülnöm az egyetemen, meg órákat kellett adnom, akkor valahogy még kibírtam. Már nem kellett sok, legrosszabb esetben is két hónap múlva folytathattuk a munkát. Már alig vártam, hogy visszajöjjenek a többiek, és végre belevethessük magunkat a második évadba. Magától a gondolattól is izgatott lettem, pedig annyira nem volt rám jellemző ez az érzés, kivéve természetesen akkor, ha a munkáról volt szó. Mivel éppen lyukas órám volt, ezért az asztalom mögött ücsörögtem az irodámban és átnéztem a jegyzeteimet. Már tudtam, hogy mi lesz a következő előadásom témája, csak biztos akartam lenni benne, hogy minden aprócska részlet a helyén lesz. Terveim szerint mutatni akartam a társaságnak néhány videót is, hogy színesítsem egy kicsit az óra menetét, ugyanis a múlt héten elég keményre sikeredett a fellépésem. Sajnálatos módon én az a típusú ember vagyok, akinek a hangulatingadozásait a környezete is meg szokta szenvedni. Ezt el kellett fogadni, még ha nehezére is esett néhány embernek. A legutóbbi ilyen eset az volt, amikor a szülők jöttek fel hozzám panaszkodni a kicsi lányuk miatt. Röhejesnek találtam, amikor húsz év felett sem voltak képesek az emberek kiállni magukért. Az ilyeneknek nem volt helye ezen a pályán, ráadásul régészként képtelenek lettek volna helyt állni. Épp csak amiatt nem dőlt össze a kis világa, hogy letört a körme. Azt is terveztem egyébként, hogy vizsgaidőszak előtt majd kiviszem a csoportomat az ásatásra, hogy a saját szemükkel is láthassanak egy ilyen helyet. Ez a gondolat máris egy mosolyt csalt az arcomra, mert akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor én először láttam a felparcellázott, mindenütt össze-vissza feltúrt területet. Az volt a legizgalmasabb dolog, amit valaha láttam, pedig már akkor is elég régóta ténykedtem őrzőként ahhoz, hogy legyen részem egy-két rázósabb ügyben. Merengésemből végül a telefon csörgése zökkentett ki, mire egyből össze is rezzentem egy kicsit, de pár másodpercre rá már fel is kaptam a kagylót, hogy a fülemhez emelhessem. - Tessék! – szóltam bele még mindig kicsit ábrándosabb hangon, mint szoktam, ám hamar észhez tértem, amikor a portás közölte velem, hogy egy férfi keres. – Csak mondja, hogy nem kék szemű, sötétszőke hajú! – adtam meg gyorsan Nicholas nagyon lebutított leírását, de amikor a portás közölte, hogy nem az általam leírt ember áll odalent, akkor nem kértem meg, hogy sorolja fel a külső jellemzőit. Helyette csupán engedélyt adtam arra, hogy felküldje hozzám. Miután leraktam a telefont, még mindig az irataimat néztem, ám időnként most már a kopogást vártam, amely valószínűleg hamarosan fel fog hangzani az ajtómon. Szemüvegem lencséjén át tanulmányoztam tovább azt a néhány bekezdést még, ami hátra volt, hogy azután már ne legyen rá gondom. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de valahogy nem is nagyon mozgatta most meg a fantáziámat.
Már vagy három órája a városban vagyok. Az évek során, hogy tudjam, Kate merre jár, egy barátom adta az infókat. Ő mondta el, hogy ide jött, és még azt is megtudta mondani, hogy hol van a feleségem háza. Amikor aztán oda mentem, kiderűlt, hogy nincs otthon, azóta sötétben tapogatózom, mivel az emberek sem valami segítőkészek. Az egyikük aztán egykis biztatás után ide vezetett... Miután kilógattam a harmadik emelet erkélyéről. Ugy néz ki, hogy nem nagyon szeretik erre felé az új arcokat. -Utolsó esély barom arcú! Kate W. Strauss-t keresem. Bökd ki, hogy hol találom. Mondtam nyugodtan, miközben tartottam a fickót. Persze eszembe sem jutott ledobni, de ezt neki nem kellett tudni. -Jólvan te elmebeteg állat! Oda vezetlek csak engedj már el. Szóval így jutottam el végre a Strauss irodához. A portás elég kedves volt, a telefon pedig jó hangos. Kate egy másik férfit várt, de ez ennyi év után már érthető is. Szóval végűl feljutottam, az ajtó elé. Fehér trikó van rajtam egy farmer felsővel, és nadrággal. Bekopogok, de nem várok engedő választ, csak benyitok. Kate velem szemben ül, az asztal mögött, és még mindig olyan szép, mint régen. -Szia Kate.
Ha tudtam volna, hogy ki fog hamarosan az irodám ajtaján kopogtatni, akkor valószínűleg még előtte lementem volna a pincébe, ahová nem jöhetett volna utánam, hiszen az már az őrzők területe és idegenek oda nem juthatnak be. Jós azonban legnagyobb sajnálatomra még én sem voltam, ebből kifolyólag ücsörögtem tovább az asztalom mögött és néztem az előttem feltornyozott papírkupacot. Nem volt hozzá sok kedvem, de utáltam volna magam, ha nem vagyok eléggé felkészült óraadó. Én sem szerettem annak idején, ha ilyenek óráira kellett beülnöm, mert nagyon unalmasak voltak és még a kérdéseinkre sem voltak képesek válaszolni. Nem mintha ez a veszélye engem fenyegetett volna, de jobb mindenre felkészülni. Mikor a kopogás felhangzott, épphogy fel tudtam kapni a fejemet rá, és letenni a kávéval teli papírpoharat, mert a vendégem máris udvariatlanul masírozott be. Nem kellett sok, hogy felfogjam a látványt, és azonnal eluralkodjon rajtam a mérhetetlen düh. Nem tehetek róla, valahol pedig már számítottam arra, hogy előbb-utóbb fel fog bukkanni. Nem volt nehéz megtalálni amúgy sem, a mi kis zárt világunk – régészeké és antropológusoké egyaránt – attól volt hangos, hogy tavaly belekezdtem itt egy nagyobb volumenű ásatásba. Aztán már özönlöttek is a városba az érdeklődők, nem is kellett hozzá sok idő. Igen, nagyon kiszámítható volt a felbukkanása, ez tény, ám most itt látni már teljesen más volt, szerintem felkészülni nem is lehetett volna rá. - Mi a jó büdös francot keresel itt?! – tettem fel az első kérdést, ami csak eszembe jutott. A szemeim szikrákat szórtak, miközben ráemeltem a tekintetemet, de egyelőre még ülve maradtam. Azt hiszem, hogy mind a kettőnknek ez volt a legjobb, bár az asztal szélét szorító ujjaim már így is kezdtek elfehéredni a visszafojtott erőtől. – Ne, ne is válaszolj! – emeltem fel gyorsan a kezemet még az előtt, hogy bármit is kinyöghetett volna. – Mégis mit képzelsz te magadról, hogy csak így beállítasz ide? Hm?! – valószínűleg számított rá, hogy nem fogok neki örülni, és ennyire nem is fogtam volna vissza magam normális esetben, ám most az egyetemen voltam, ami különlegesnek számított. - Remélem, tudsz róla, hogy most azonnal kilökhetnélek ebből a városból úgy, hogy a lábad sem érné a földet! – vehette akár fenyegetésnek is, mert én bizony annak szántam. – Ha nem nekem kéne kifizetni az ablakot, már rég kidobtalak volna rajta. Egyszerűen… - végül csak megráztam a fejemet, az arcomon azonban még mindig a felháborodottság kifejezése ült. – Nem is értem, hogy mit gondoltál! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe beállítani ide? – kértem számon már megint, vagy inkább még mindig, folytatva az előző kirohanásomat. Nem volt bölcs döntés tőle, hogy így meglepett, mert neki is tudnia kellett, hogy egy nála négyszer idősebb farkassal is képes lettem volna elbánni, nekem ő csak egy kicsi edzés lett volna pusztán. A fenébe is, hogy még mindig olyan jól nézett ki, és még mindig hatással lehetett volna rám, ha nem utálom annyira és nem zaklat fel a hirtelen felbukkanása!
Én csak álltam ott... Kate mérges volt, mint mindig, én viszont hamar megtaláltam a szavaim. Nem érdekel, hogy eltudna intézni, ideje elmondani neki, hogy mi történt valójában. -Kate! Csak annyit akarok, hogy meghallgas. Amint elmondtam amit akarok elkűldhetsz, de addig maximum az ablakodon távozom. Mondtam, amikor már látszólag teljessen befejezte a mondókáját. Érthető, hogy ideges, de annak idején képes volt azért kidobni mert meglátott, egy idegen melltartót. Nem csak ő tört akkor össze, de én is. Szóval mikor Kate idegességég felűlmúlva befejezte a mondandóját, akkor én is bele kezdtem. -Nem úgy tőrténtek a dolgok, ahogy te azt gondoltad. Aggódtam érted. Mondtam teljesen nyugodtan, majd közelebb léptem egy-kettőt, mivel eddig az ajtóban álltam. Nem értem Kate miből gondolja, hogy rám tud ijeszteni, nem szokásom megijedni attól akit szeretek. Na szóval rövidessen fojtattam a mondandómat. -A melltartó a szomszéd, lányé volt. Nem csaltalak meg vele, de csőbe húztak. Mondtam, de egyszerűen, nem tudtam eldönteni, hogy befejezzem-e vagy ne. Aztán pár pillanat alatt észhez tértem és fojtattam. -Kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy megölnek téged, ha veled maradok...Mert őrző vagy. Nem tudtam, hogy mennyire hiszi el amit mondok, de most ez az igazság, ha tetszik neki, ha nem. -Tudok a jelenlegi falkaviszonyról, azért jöttem, hogy meggyőzzelek, nem volt jó ötlet ide jönni, most.
- Tévedsz! Én most is elküldhetlek, ha úgy akarom! – mondtam szigorúan. Szemeim csak úgy szórták a villámokat. Még szerencse, hogy nem szó szerint, mert akkor már egészen biztos, hogy nagyon rossz vége lett volna ennek a találkozásnak. Bár, semmi nem garantálta, hogy nem így lesz végül. Túl sok volt bennem a felgyülemlett feszültség már így is, úgyhogy ő volt az utolsó ember, aki most hiányzott az életemből. Mindazt a jót és szépet, amit ő jelentett egykor, most nagyon erősen igyekeztem elnyomni. Az utóbbi néhány évben bizony nagyszerűen ment a dolog, szinte tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet. - Aggódtál?! – kérdeztem vissza gúnyolódva. – Milyen aranyos! – köptem a szavakat dühösen. Még mindig nem álltam fel, mert attól féltem, hogyha így teszek, akkor tényleg ki találom dobni az ablakon. Ennyire azért nem akartam felhívni magunkra a figyelmet, bár aki elment a folyosón, így is bizonyára hallhatta a kiabálásomat. Ez nem volt szokatlan önmagában, ám nálam mégis rendkívüli helyzet uralkodott jelenleg. Az iroda túl kicsi volt ahhoz, hogy mind a ketten itt tartózkodjunk, és máris bántam, hogy egyáltalán felvettem a telefont. Nem kellett volna! Elégnek bizonyult volna az is, ha szépen bemegyek hamarabb órára, és akkor meg lett volna oldva. Bár volt egy olyan gyanúm, hogy akkor is csupán elodáztam volna a találkozást, de teljesen el nem lehetett volna kerülni. - Ó, hogy te mit nem mondasz! – csaptam össze a kezeimet, ajkaimon pedig megjelent egy lesajnáló mosoly. Mintha annyira ostoba lennék, hogy nem találtam ki magamtól is. – Nem most jöttem le a falvédőről, Calhoun! – szándékosan szólítottam a vezetéknevén. Csak úgy, mint minden alkalommal, valahányszor sikerült felbosszantania, vagy egyszerűen csak belemerültem a munkába. Itt most természetesen az előbbiről volt szó. – Nagyon jól tudom, hogy kié volt, azt meg ne várd el tőlem, hogy ezt most elhiggyem! Csőbe húztak… szegény te! – ezúttal akarattal próbáltam rávenni magam, hogy elengedjem az asztalomat, mielőtt össze találna véletlenül roppanni attól az erőtől és dühtől, ami most éppen bennem gyülekezett. - És akkor mi van? – fakadtam ki, miután meghallottam ezt az ostobaságot. – Tudod te, hogy hányan akartak már megölni? És láss csodát, én itt vagyok, ők meg a föld alatt! – ingerültem túrtam bele a hajamba. Komolyan, olyan, mintha nem is ismert volna engem, mintha nem jutott volna el a tudatáig a kettőnk közötti különbség. – Nem vagyok egy nebántsvirág, akit meg kell védeni! Itt kettőnk közül te szorulsz védelemre, és nem én! – dörgöltem az orra alá. Kicsit talán gonosz volt részemről, de az igazság attól még mindig ez maradt. – Hihetetlen, hogy most ezzel akarod elnyerni a… hát, nem is tudom, hogy mimet. Szimpátiámat? Megbocsátásomat? Vagy egyszerűen csak omoljak a lábaid elé, mert te ilyen hősies és önfeláldozó férfi vagy? Arra várhatsz! Én nem valamelyik ostoba liba vagyok, akit egy pillanat alatt le tudsz venni a lábáról, ezt soha ne felejtsd el! – böktem felé ingerülten az ujjammal, szemeim pedig összeszűkültek. - Nagylány vagyok, talán egyedül is el tudom dönteni, hogy hová megyek, és mit csinálok! Egyáltalán nem vészes a helyzet, ezt az ásatást pedig akkor sem fogom itt hagyni, ha a fejed tetejére állsz! – biztosítottam teljesen komolyan. Észre sem vettem, hogy idő közben félig felemelkedtem a székből, de most tudatosan vissza is ereszkedtem rá. - Egyébként is, akinek rossz ötlet volt idejönnie, az egyedül te vagy! Gyenge vagy és kóbor! Mit gondolsz, kit fognak elsőként levadászni? Mert hogy nem engem, abban biztos lehetsz! Aztán menthetem meg a seggedet... - forgattam a szemeimet rosszallóan.
Valami bűzlik Fairbanksben. EZ már csak azért is holtbiztos, mert Kyle rohadt szűkszavúan nyilatkozott, ami mindig valami nagyobb bajt volt hivatott elfedni. Pech, hogy már ismertem annyira, hogy tudjam, mit jelenthetett ez. Másnap az első géppel indultam. Túl hosszúnak tűnt az út, nem csak az Anchorage-Fairbanks távolság, hanem az is, amíg beértem taxival az egyetemre. Teleportálás. Egy nevesebb, hajdan élt őrző, vagy akár az új generáció ifjoncai igazán kieszelhettek volna egy erre vonatkozó varázslatot. Úgy trappoltam a folyosókon, mintha késésben lennék egy szemináriumról, holott ilyesmiről szó sem volt. Csak siettem. Bíztam benne, hogy ha Kyle nem is, de a kedves fél-testvére bővebb felvilágosítást tud nyújtani, elvégre harcos lévén csak jobban képben van... meg úgy alapvetően helyi őrzőként. Professzor, doktor, professzor, doktor, tanársegéd, doktor... zúztam el az irodák előtt, mint a gyorsvonat. Amint megleltem Kate ajtaját - vagyis remélem az irodáját, csak nincs olyan szar anyagi helyzetben az egyetem, hogy iroda helyett már mindössze egy ajtóra fussa az oktatók számára - behúztam a kéziféket és kopogtattam. Ha bent volt és beengedett, vagy épp ekkor bukkant fel a folyosón... szóval ha megszólítható állapotba kerültünk egymáshoz képest, akkor nem haboztam. - Szia! Van pár perced? Napközben állítottam be, nem lepne meg, ha kellene még órát tartania.
Ha az elmúlt másfél év során nem hangsúlyoztam volna eleget, egyszerűen utálom a hideget. Főleg azokon a napokon, amikor mindez megnehezíti a munkámat. Nem mintha más súlyosbító tényezők nem lennének ilyenkor jelen, de éppen elég nagy baj volt az is, hogy fel kellett öltözni bundába azért, hogy ne fázzak. Persze határozott elképzeléseim szerint én vagyok annyira kemény, hogy pólóban legyek a vastag kabát alatt, mert akkor még ennyire sem tudnék mozogni odakint, mint most. Ez mindaddig szép és jó volt, amíg nem kezdett el vacogni a fogam. Ennyit a nagy és erős harcosról, akinek általában láthat a külvilág. Még jó, hogy legalább a lábam nem fázott, bár az új bakancs így is kitörte a lábamat, és akkor az már csak hab a tortán, hogy egyébként menstruálok. Ó, hogy elviselhetetlen lennék alapjáraton is? Akkor valószínűleg ma az égvilágon senki, de senki nem akart nem csak az utamba állni, de még találkozni sem velem. Ebből kifolyólag hatalmas elánnal közlekedtem végig a folyosókon, sőt, inkább azt lehetne mondani, hogy végigdübörögtem, mintha éppen arra készülnék, hogy ledöntsem puszta kézzel az egész rohadt épületet. Magamban az orrom alatt válogatott szitkokat morogtam, ahogy befordultam az utolsó sarkon is az irodámhoz vezető folyosóra. Már éppen felcsillant előttem a remény, hogy legalább ihatok egy forró kávét, amitől megnyugszanak valamelyest az idegeim és jobb lesz talán a hangulatom is, amikor megláttam az ismerős arcot. Egyáltalán nem örültem meg neki, ez valószínűleg tökéletesen le is rítt az arcomról, mert még a kissé behomályosodott lencsék sem takarták el a lelkesedéstől mentes íriszeimet. - Szia! – vetettem oda, miközben egy kicsit letoltam a szemüveget az orromra, és elkezdtem kigombolni a kabátomat. – Éppen annyira jöttem be, úgyhogy még szerencséd is van. Tudod, van telefonom… - tettem hozzá kissé durcásan, de valószínűleg Savannah sejthette, hogy nem éppen neki szól a rossz kedvem. Mármint a rosszabb, mint az általánosságban megszokott. – Mit akarsz? – a kedvesség nem erényem, most is egy picit elfelejtkeztem magamról. – Ha tudnád, hogy gyűlölöm ezt a rohadt hideget. Odalent is ilyen az idő? – kezdtem bele a számomra értelmetlennek tartott fecsegésbe. Leginkább arra használtam, hogy kitöltsem az időt, amíg a kulcsom után kutattam a zsebeimben, valamint arra is, hogy kipanaszkodjam magam egy kicsit. Egyébként az odalent alatt Anchorage-ot értettem. - A sajtó és a bambán bámészkodó turisták pedig hab a tortán! Ők az igazi kedvenceim! – fűztem hozzá aztán diadalmasan a magasba tartottam a kulcsaimat. – Áhá! – azzal már dugtam is a zárba, ami fémes kattanással hozta a tudtunkra, hogy most már bemehetünk. – Fáradj be! – engedtem volna utat Savannahnak, ha nem masírozok be előtte én, mint egy elefánt a porcelánboltba. – Kérsz kávét? – nagyon reméltem, hogy nem kér, mert ezt a jó minőségűt csak és kizárólag magamnak tartogattam. Irigy lennék? Egy kicsit, de nem fizet olyan jól az egyetem, hogy az egész protektorátust én itassam a kávémmal, a dékáni hivatalról már nem is beszélve.
Kate kedves és bájos, mint mindig, nagyjából a kisugárzása is üvölti, hogy jobb vele nem szórakozni, és ki vagyok én, hogy próbára tegyem a türelmét? Nem az a fajta. Szóval ezt és a telefonos megjegyzést is csak egy finom mosollyal nyugtázom. Nem akarok fenn rajta, ő ilyen, megszoktam, így butaság lenne sértett hercegkisasszonyt játszanom, amiért nem fogad túláradó boldogsággal. - Szuper! - Azért ennyit kibökök a szerencsémre, bár a kellemes kis mosolyom eltűnik, amikor megkérdi, hogy mit akarok. - Alice ügyéről lenne szó, Kyle nem mondott túl sokat - vallottam be töredelmesen a témát illető járatlanságom, és ezzel remélem azt is, hogy egy kicsivel nagyobb képet tőle szeretnék kapni. Megmosolyogtam zsörtölődését a hidegre vonatkozóan, meg amúgy is... nem szoktam magam feszélyezve érezni mások bosszankodása közepette, a komoly harag más, de ez szerintem még valahol vicces is. Bár nevetni fix, hogy nem kezdek el, mert azzal még a végén felhúznám. - A tenger elnyomja kicsit, szóval annyira még nem vészes - ingatom a fejem. - Ó, ezek szerint nagyon jó napod van - vonom le a kis következtetésemet. - Remélem azért ezek közül egyet sem vertél meg - pillantok rá óvatosan és nem kezdek el kuncogni. Túl jó kedvem van, minden borús árnyék ellenére is. Kate elég kis agresszív tud lenni és amikor olyan van, szórakoztató nézni, ahogy helyreteszi a totálisan eltájolt egyedeket. Meglett a kulcs, nyílt a zár, Kate pedig előrenyomult, mint egy ezredparancsnok. A fejemben már ment is mellé a katonai induló, vagy nem is, legyen inkább a Star Warsból Vader nagyúr zenéje! Egyébként, ha férfi volna, ez udvarias gesztus lett volna, lévén ő kapná az első pofont. Így nők egymás közt szituban... Passz. Mindenesetre bementem után - nyugtázva, hogy tényleg nem csak egy ajtó jut az oktatóknak, hanem iroda is. Levettem a kabátomat, amit leülés után az ölembe fektettem. Igaz, hogy csak pár perc, és nem is helyezkedtem annyira kényelembe, de állva szerintem ösvényt taposnék két perc alatt is a szőnyegbe/padlóba, annak pedig tuti nem örülne. - Igen, kérek! - csillan fel a szemem a koffein ígéretére. A reptér óta nem ittam. Az nálam azért idő! - Tényleg nem akarom hosszan rabolni az idődet, szóval a tárgyra is térek. Mi az istent fogtok csinálni a szerbekkel? És a megnevezett őrzőkkel? Egyáltalán hányan vannak ilyenek és kik? Bocs, a sok kérdésért, de tényleg nem lettem elhalmozva infóval erről, és ha lent bárki kotyogna róluk, vagy az esetről, az szerintem titeket is érdekelne majd. - Ahhoz viszont, hogy én Anchorage-ből használhatót mutassak fel ennek kapcsán is, tudnom kell mindent innen. Rendszeresen küldtem a jelentéseimet, a fiúkkal együtt, de annyira nem nagy a távolság a két város között, hogy figyelni való tekintetében ne lehessen átfedés. És ha az anyahajó háza táján gáz van, az kihat a kishajókra is. Már pedig itt az elég nagy gáz lehet. vagy csak túlaggódom...
- És mi közöm van nekem ehhez az Alicehez? – kérdeztem kissé érdektelenül, talán némiképp bosszúsan. Nem tudnám megmagyarázni, de valahogy az a lány nagyon irritált velem. Mindig csak a baj volt vele, és ez a mostani is… Nem, nem is akartam most rá gondolni, bár volt egy sanda gyanúm, hogy Sava nem fogja hagyni, hogy ne foglalkozzak ezzel. Máskülönben nem jött volna ide és nem közölte volna, hogy erről szeretne velem beszélni. Pazar! Talán még most kellene lelépni, amíg tudok! - Lehet nekem is oda kéne inkább költöznöm télre – vetődött fel bennem az ötlet, miközben a kulcsot kerestem. Sajnos az ujjaim valamelyest elgémberedtek a kinti hideg miatt, így hát nem érzékeltem velük olyan jól, mint általában. Elég bosszantó tud lenni az ilyesmi, és akkor még finoman is fogalmaztam. – Ó, ha tudnád! Még annál is jobb! – forgattam a szemeimet rosszallóan, mert határozottan nem volt jó napom. – Sajnos nem! – reagáltam arra, hogy megvertem-e valakit. – Pedig nagyon nagy kedvem lett volna hozzá, elhiheted. A sajtót azonban nem szabad magamra haragítani, hadd csinálják nekünk a visszhangot. A végén még félbe kéne hagyni az ásatást, ha nem kapnánk elég támogatást. Erre gondolni sem akarok! – jelentettem ki, miközben beengedtem magunkat az irodámba. - Fenébe! – szitkozódtam, mielőtt még észbe kaphattam volna. – Sejtettem! – tettem végül hozzá, de amint kibontakoztam a kabátomból és lelöktem a szék hátára, két adagnyi kávét tettem oda, a megszokott egy helyett. Sohasem szoktam többet főzni, mert ha itt áll fél napokat, akkor bizony már ihatatlan. Még akkor is, ha rohadt drága fajtát veszek. – Szóval a tárgyra térhetünk? – kérdeztem sürgetően, a szőkeség felé fordulva. A szemüvegemet a kabáthoz hasonlóan levettem, ám azt az asztalra dobtam egy hanyag mozdulattal. – Még ki kell mennem az ásatásra, hogy összeszedjem a maradék cuccot. Már csak ezen a héten vagyunk kint, aztán megkezdődik az egyetem, és a hallgatóim már nem lesznek elérhetőek segítségnek, meg a többi önkéntesünk is továbbáll. A hidegről már nem is beszélve! – magyaráztam nagy sebbel-lobbal, amíg végül bele nem kezdett a lényegbe. Figyelmesen hallgattam, és mire befejezte az első monológot, már a kávéval teli bögrét is a kezébe tudtam nyomni. Nem figyelmeztettem rá, hogy forró, bizonyára sejtette magától is. - Hidd el, hogy túlzottan én sem vagyok elhalmozva információval, egyelőre még elég friss a dolog. A szerbek már nem először okoztak fejtörést, fogalmam sincs, hogy Will mit akar tenni. Majd ő eldönti, úgyhogy ezzel kapcsolatban rossz ajtón kopogtatsz. Bár engem is rohadtul idegesítenek… - vallottam be bosszúsan, a kezemet tördelve, miközben fel-alá kezdtem járkálni. – Ezzel a lánnyal csak a baj van – ráztam meg a fejemet lemondóan. – Valamit viszont muszáj lenne tenni! – jelentettem ki hirtelen jött elhatározással, majd ittam egy kortyot a kávéból. Kicsit ugyan megégette a nyelvemet, de nem számít.
Értetlenül pislogtam kettőt a visszakérdezésre, amire csak kérdéssel tudtam "felelni": - Hogy harcos vagy? Nem fejtegettem, hogy ez szerintem miért elég indok arra, hogy foglalkozzon a dologgal, ha nem értette ennyiből, akkor hagytam a csudába, nem fogok pattogni. - Jó ötlet, van egy rakás kiadó lakás, de nálam is elférnél, bár a macskám lehet vetélytársnak tekintete a területért vívott nagy magányos harcában - csacsogtam, mert miért ne, de ennél többet inkább nem, mert a végén még morcosabb lesz. Kate a makrancos hölgy. Minden esetre csacsogásban nem maradt adósom, ahogy elkezdte ecsetelni a napját, ügyes-bajos dolgait. Mindezt érdeklődve hallgattam, valóban érdekeltek a dolgai, a legtöbb emberrel így vagyok. Lehet, hogy nem jegyzek meg mindent, de hallgatóságnak első osztályú tudok lenni, szóval ha valaki valamit ki akar adni - kivéve ha a gyomortartalmáról van szó -, az jöhet hozzám. Szitkozódásán felnevettem. Kate egy túl egyenes és őszinte ember, de ez engem egy kicsit se zavart. Mint mondtam, szerintem kifejezetten szórakoztató a maga zsémbességével. Jó, ha 0-24 lennénk összezárva, valószínűleg nem élvezném ennyire, alkalmanként összefutásokkal viszont a magam részéről teljesen jól kijövök vele. - Mondanám, hogy egy pulcsi lehet jól jönne akkor, de azt hiszem, nem fogadnád meg a tanácsom - vontam sután vállat, miután elmondtam, amit nem mondtam. De tényleg, mi értelmük ezeknek a "mondanám, hogy..." dolgoknak? Úgyis mondjuk. Na mindegy, inkább filózok ezen magamban. Se hangosan, ha már itt tartunk. - Köszönöm! - háláltam meg a kávét, továbbra s jóízűen mosolyogva. - Úr Isten, de finom! - kortyoltam bele, bár kicsit megbántam a mohóságom: égetett! A tárgyra tértünk, hogyne tértünk volna, daráltam is a mondókámat, amit szépen végighallgatott. Igaz igyekeztem tényleg rövidre fogni. Nem mondtam ki inkább, hogy engem valójában nem izgatnak a szerbek, vagy legalábbis nem a dolog egész városra kiterjedő szent szamaritánus oldaláról tekintve. Én ennél önzőbb lettem az évek alatt. - Nagyon fiatal még - mosolyodtam el, mintegy békítőn -, nekünk sokkal több tapasztalatunk van, mind vérfarkasok, mind az élet egyéb területén. Haragszom rá, amiért kiadta Kyle-t, de a helyében, ennyi idősen, abban a helyzetben, lehet, hogy én se tettem volna másképp. A kávémra meredtem, ami még mindig forrón gőzölgött. Hát hogyne, ki látott már egy perc alatt, szobahőmérsékleten kihűlő kávét? Jelentkezni az xxx-xxx-xxxx emelt díjas telefonszámon lehet, köszi! - Ezt kérlek ne mondd el Kyle-nak, sőt, ha nem muszáj, azt se, hogy egyáltalán felkerestelek, sértésnek venné szerintem. Legalábbis tuti csorbítanám az önbecsülését. - Elhúztam kicsit a szám. Persze, fordított esetben én se repesnék, de nincs fordított eset. - Tudom, hogy nem gyerek, meg nem ejtették a feje lágyára, ismerem annyira, de kérlek, vigyázz rá, jó? Tisztában vagyok vele, hogy féltestvérek lévén Kate-et aligha hagyná hidegen, ha Kyle akárcsak megsérülne, mégis... kellett nekem is ennyi kis megnyugtatás, hogy ilyesmire kértem. Nem szabadíthatom rá az egész harcos-gárdát, de azt, aki amúgy is fedezné, őt felkérhetem.
Kezdőlap
//
