A tanépülettől külön, de az egyetemi park területén található a kollégium épülete. Indokolt esetben térítésmentesen igénybe vehető. Különálló férfi-női részlegekkel rendelkezik, folyosónként egy közös fürdővel. Szabályok: - Tanulási időszak: 16:00-18:00 között. Ekkor az épület wifi hozzáférését letiltják! Akinek internetre van szüksége a tanuláshoz, a tanári szobában használhatja a gépeket. - Vasárnaptól csütörtökig kapuzárás: 23:00 - Külsősök behozatala előzetes egyeztetéssel a tanulási időszakon kívül, 21:00-ig engedélyezett! - Testi kapcsolat létesítése semmilyen körülmények között nem megengedett: 21:00-tól mindenki a saját részlegében kell, hogy tartózkodjon! - Bármiféle szabálysértés az anyagi károk megtérítését, büntetőfeladatot, kizárást vonhat maga után!
Megingatom a fejem, ahogy ránézek. Atyaég, te srác. Mi a faszba keveredtél? Mélyet sóhajtok, s próbálok valami értelmeset kigondolni. - Sam, nem mehetsz el! Mi a garancia arra, hogy az Alfa nem fogja bántani a lányt, ha elmész? - kérdezem, majd arcát figyelve nézek rá. - Amúgy meg nem teheti meg, hisz a lány halandó. Ártatlanokat nem bánthat, csakhogy téged megfélemlítsen. Látszik, hogy kezdenek elszemtelenedni az itteni farkasok. Nem csoda, hogy betelepítettek ide egy másik Falkát. - kezem ökölbe szorul, de hamar engedek is. Nem engedhetem, hogy a harag irányítson. - Na jó. Figyelj! A Protektorátus egyik Vezetőjével fogok beszélni néhány nap múlva. Harcos Őrző akarok lenni. Ehhez persze kell az ő beleegyezése is, de nem látok erre akadályt. Beszélek vele rólad, Lucyről. A barátnődről nem fogok mesélni, mert akkor biztos lehetsz benne, hogy kitörlik az elméjét. De...! Mint barátod, vállalom a lányért a felelősséget! Találkozok vele, beszélek vele, sőt, ha kell ide elhívom találkozni, ha emberek közt vagyunk, nem érheti baj! A Vezetőmet pedig megkérem, hogy az Alfa ellen lépjen, kapj védelmet, s Lucy is. Cserébe persze gondolom valami szolgáltatást kell adnotok. Nem mondom, hogy szőrt, húst, mert még kölykök vagytok, de talán oktatásnál besegíthettek. Beletúrok a hajamba, majd hátradőlök, hátamat kitámasztva. - De nem mehetsz el! Ha az Őrzők a szárnyuk alá vesznek, nem lesz baj! Egyedül pedig nem kezeskedhetek mindenkiért, ezt te sem várhatod! Ha azt akarod, hogy valóban segítsek, akkor maradnod kell! Az egyetem, az edzések, őrjárat, és most még két kislány védelembe vétele, rendszeres ellenőrzése nem kis munka. Persze nem azt mondom, hogy nem lennék képes mindezt végrehajtani, de ahhoz, hogy valóban sikerrel járjunk, nem futhat el, nem fordíthat hátat nekem. Most nem! - Samuel! Kérlek, hogy gondold át a lehetőségeket, mielőtt elhatározod magad! Csak ennyit kérek tőled! - hangom komoran cseng, mégis őszintén remélem, hogy jól dönt.
– A szava – jegyzem meg. Bármennyire utálom is jelen pillanatban Northlake-t, nem fog bántani egy embert, ha nincs rá oka. Az ok pedig én vagyok. ha maradok, Sue halott, Odette halott, és valószínűleg Velkan és Lucy szintúgy követnek bennünket. Nem bírom elviselni, de ezt tényleg muszáj lenne kimondanom hangosan? Ha most elmegyek, tudom mi fog történni, ez egy olyan előny, amivel nem rendelkeztem régebben. – Hidd el, az elég. Nincs érdekében bántani Sue-t, és senki mást sem, ha én nem vagyok itt. Northlake olyan ember, aki állja a szavát. Legyen ez pozitív vagy negatív. – Szerintem a szabályok meghatják? – Kérdezem. Velkant okos embernek hittem, és még mindig annak tartom, de nem lenne szabad ennyi hinnie a szabályokban. Egyébként is, mikor változott meg a világ? Én vagyok az, aki nem hisz az egész világban, Vel meg az, aki abba helyezi a bizodalmát? Ez most komoly? Amikor a másik falkát említi, megforgatom a szemem, mert eszembe jut, mik történtek, amik idáig vezettek bennünket. – Ja, ha ők nem lennének itt, szerintem nem lenne túl sok bajunk jelenleg. – Illik hozzád – jegyzem meg, amikor a választásáról beszél. Viszont ahogy a tervét vázolja, muszáj megráznom a fejemet. – Működhetne. Ha nem egy napot kaptam volna, ha mindent tudnánk titokban intézni, ha a dolgok a mi kezünkre játszanának… Túl sok a „ha” Velkan. Nem tehetem. Nem vállalhatom azt a kockázatot, hogy ami történt, megismétlődjön még egyszer, csak azért, mert ez alkalommal túlságosan is csökönyös vagyok, és… És egy barom. Sírni lenne kedvem. Tényleg, és még mindig, mert nem tudok kitalálni semmit, hogy itt maradhassak. És ha a dolog rosszul alakul, mikor térhetek vissza? Egy évtized? Egy fél évszázad? Itt ülhetek majd újra Velkan mellett, aki elújságolja majd, hogy Sue férjhez ment, gyerekei lettek, és már el is temették… Nem okolhatok mást, csupán saját magamat, meg azt az álmomat, ami keresztülkísérte az életemet, de mégis… Leveszem a sapkát a fejemről, hogy Velkan láthassa Susan nevének betűit a homlokomba vésve. Már nem vérzik. Legalább ennyi jó történt. – Nincsenek lehetőségeim, barátom – hajtom le a fejem megadóan. Muszáj elmennem, és ennek muszáj megtörténnie holnap reggel. – Nem végleges. Ha Northlake lenyugodott, ha a helyzet megfelelő, visszajövök. Csak kérlek, addig vigyázz Sue-ra, és ne hagyd, hogy ismét magányos legyen. Elvégre… ő a sógornőd, vagy mi a fene. Hú, ez egy erős kijelentés volt, de hát mindig is úgy gondoltunk egymásra, mint családra. Így aztán csak felállok, és ránézek. Nem nyújtom a kezem, nem ölelem meg… a mi barátságunk szerintem mélyebb, régibb annál, mint amit ennyivel ki tudnék fejezni. – Írsz majd? – kérdezem. Mert nem akarok minden kapcsolatot elvágni. nem is lennék rá képes.
És ez szerinted elég? Kérdeznék vissza, hisz nem bízok a farkasokban, pláne nem a szavukban. De nem szólok, végig hallgatom a szavait. S egyre inkább azt érzem, hogy elárul. Elárul, mint annak idején. Itt hagy minket, elmenekül, fut, és vissza se néz. Csak mikor felemeli a sapkát, ütközik ki arcomon a düh, és az Alfája iránti megvetésem. Hogy lehet ilyesmire képes? Hisz bárhogy is nézzük, Sam is csak egy gyerek. Nem, szólok, az agyam zakatol, de nem marasztalom, hisz ő már döntött. Én felajánlottam, mi legyen, de ő már elhatározta magát. Akkor tedd, ahogy jónak látod. Nem fogok az utadba állni. Pedig lehet, ezt kéne tennem, hogy falra kenem, lekötözöm itt a székhez, és itt tartom a koli szobában, amíg jobb belátásra nem kényszerül. De tudom, hogy ez hiábavaló lenne. Mélyet sóhajtok, ahogy utolsó szavai elhangzanak. Ránézek, felállok a székből, az ajtómhoz lépek, majd kinyitom. Az ajtónak támaszkodom, majd rá nézek. - Vigyázok a lányokra! Remélem, az új életedben jobb lehetőségekre lelsz. Hangom komor, érezni, hogy a dühömet visszafojtom, hisz legszívesebben üvöltenék vele. Milyen lehetőséget kap, ha a családjának hátat fordít? Itt kellene maradnia, és vigyázni rájuk. Nem, ő ismét olajra lép. Nem mondok már semmit, csak nézem, ahogy felveszi a sapkát, és kilép az ajtón. Nem búcsúzkodom, nem nyújtok kezet, nem mondok biztató szavakat. Csak megint elárulva, magamra hagyottan érzem magam. És ezt megint Samnek köszönhetem. Biztos írok majd neki, de nem most. Egyenlőre meg kell emésztenem, hogy a múlt ismétli önmagát. Becsukom az ajtót utána. Legszívesebben bevágnám, de valószínű, akkor az ajtó keretestül esne ki a falból. Visszafordulok a szoba felé, és végignézve tárgyaimon, rájövök, hogy ma ebből már nem lesz tanulás, ahhoz túlságosan felzaklatott. Úgyhogy újra edző ruhát kotortam elő, fülest a fülbe, majd a szobámat bezárva, elindultam le az edzőterembe, hogy haragomat, s csalódottságomat, levezessem egy box zsákon.
Tudom, hogy helyteleníti, amit teszek, de remélem, egy napon majd megérti. Megérti, hogy azért ettem, hogy megvédjem őt és a lányokat. Ha nem vagyok itt, Northlake nem fog hozzájuk érni. Ez most nem olyan, mint akkor, régen. Akkor félelemből futottam el, most azért teszem, mert tudom, hogy nincs más választás. És örülök, hogy nem akar nagyon marasztalni szavakkal, mert nem maradhatnék, de nem is bírnék elmenni, ha hallanám. Sue-tól ezért nem búcsúzok el szóban. Nem bírnék a szemébe nézni, és megmondani neki, hogy mennem kell. Undorító belegondolni, de tisztább lesz ez így. – Köszönöm, barátom – mondom, fölteszem a sapkám, és a tekintetét keresem. Azt akartam, hogy minden olyan legyen közöttünk, mint régen volt. Hogy elfeledhesse a tüskéket, amik ott gyökereztek benne, hogy ismét egy, nagy család lehessünk. Hogy megértsen mindent és elfogadja, mik vagyunk mi a húgával. Ehelyett nem sikerült elérnem mást, mint ismét föltépnem a sebeket, megismételni a múltat. Gyűlöltem magam ezért. Ahogy eljöttem, hallottam az ajtó csapódását, de nem álltam meg. Nem tehettem, mert ha egyáltalán visszanézek, akkor visszarohanok, és térden állva könyörgök még a Protektornak is akár, hogy tegyen valamit, vagy Northlake-nek, hogy ne kelljen mennem, adjon egy esélyt, és hadd ne kelljen megölnöm senkit. De ez nem így működik. A világ, amiben élek, nem így működik. Nem normális, nem realisztikus, nem… Nem emberi. És ez el van baszva. Át kell gondolnom dolgokat, mert tudom, kibillentem az egyensúlyból. De jó volt nekem ez a kibillent egyensúly, szerettem a kibillent egyensúlyt, és rohadjon meg a világ, nem akartam igazán, hogy helyreálljon. De ha valaha is látni akarom a barátaimat, muszáj lesz neki.
A kollégiumi szobám ajtaja lassacskán lekicsinyedett, aztán megnőtt óriásira. Szédelegve próbáltam beleerőltetni a zárba a kulcsot. Pete a vállamba kapaszkodott, de hirtelen egy narancs jelent meg a feje helyén, így felröhögtem. Újabb tér nyúlás következett, s belöktem a szobájába szerencsétlen gyereket. - Hallod, én... Megyek... - A Szivárványon és túl haver!!! - kiáltott Pete, miközben úszni próbált a padlón. Megráztam a fejem, és elindultam a magam szobája felé. Az anyag, amit a srácok hoztak, erősebb volt, mint amihez én eddig hozzászoktam. Hmm... Valami fontosat akartam ma csinálni. Ja, valami irtó fontosat. Elértem a szobámhoz. Hm... Biztos nem egyetemi dolog, mert az ott lenne az asztalomon. Beléptem az ajtómon. Egy kis vízipipa árválkodott a szőnyeg közepén, most már kihűlve. Az ablak félig nyitva. Ja, itt kezdtük az alapozást. Apró feles poharak álltak egy félig teli Jäger mellett az asztalon. Lassan botorkálva felkapcsoltam a villanyt, s a fényre egy apró kis lény megmoccant a szekrénysor szegletében. Halkan felcsipogott. - Oké, oké... Már kapod is. - mondtam integetve neki, s a székemre felállva egy dobozkából összepépesített kaját nyomtam kitátott kis csőrébe. - Na, de elég a nasiból. Aludj szépen. - megsimogattam apró kis fejét, s mielőtt még lezúgtam volna a székről, leléptem róla. Az asztalomhoz lépve láttam, hogy este 10 van. Holnap szombat... Hm... Valami hiányzik. Valamit elfelejtettem. Vállat vontam, s mivel a kis elefántok nem válaszoltak értelmes mondattal, benyomtam a lejátszót, ami Dirty Heads-t zengett szerteszét. Kitártam teljesen az ablakot, s kiültem a vékony párkány részre. Zsebemből előkotortam a kis vésett cigaretta tartómat, majd kivéve egy szálat, dúdolgatva rágyújtottam egy szálra. - Dance all night! - énekelgettem, ahogy egy slukkot szívtam a dohánybó, s hirtelen az elefántok is többen lettek.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A mai nap végét már nagyon vártam. De nem csak azért mert végre holnap szombat, hanem mert ma végre Velkannal lehetek az este. Mondjuk igaz el kellett intézni a kollégiumban, hogy majd beengedjenek engem kilenc után is, de igen rendesek voltak. Már ismertek engem, hiszen nem először jöttem már át Velkanhoz, és nagyon is tudják, hogy bízhatnak bennem, bennünk. Persze megígértették velünk, hogy ne nagyon reklámozzuk a dolgot, de nem is szerettem volna. Örömmel mentem volna már előbb is hozzá, de mondta, hogy szeretne kicsit a haverokkal ünnepelni, lazítani. Én meg nem akarok semmi jó elrontója lenni, így alkalmazkodom hozzá. Amúgy is nekem igen sok elintéznivalóm volt, így nem is bántam a dolgot. Olyan nyolc körül sikerült végeznem a munkával. Utána még megsétáltattam Csokit, majd összepakoltam a szükséges holmijaimat. Még több napi kaját is pakolok Velkannak, meg egy kis sutit. Tudom...Talán ez túl anyáskodó, de úgy gondoltam, ha már úgy is főzők a többieknek is, akkor miért ne tehetném meg neki is? Úgy is sokat kell tanulnia és rengeteg órája van. Azt meg nem szeretném, hogy állandóan gyors kajákon éljen. Azóta a nap óta még nem mertem felvenni ruhát a lábam miatt. Féltem, félek attól, hogy ha mások meglátják kinevetnek, undorodnak majd tőlem. De a mai este úgy döntöttem ideje lesz felvenni egy szép ruhát. Természetesen az egyik leghosszabbat választom, ami a bokámig ér. A hajamat egy csattal gyengéden összefogom, még egy kis smink is kerül az arcomra, de nem túl intenzív. Sosem szerettem az erős sminket. Miután teljesen elkészültem és a holmijaimat is szépen összeszedtem már el is indulok a kollégium felé. Szerencsére nincs olyan messze, így nem kell félnem attól, hogy az alatt a rövidke idő alatt esetleg megfáznék a nagy hidegben. Olyan öt-hét perc alatt érek át a kollégiumba. A portás mosolyogva köszönt engem, amit viszonozok is felé. Boldog vagyok, hogy végre eltölthetünk közösen egy kis időt. Már rég lehettünk kettesben és hát kezdett hiányozni. Mondjuk nem tervezek túl sok mindent ma estére. Eléggé lefárasztott ez a hét, de jó lesz őt látni, hozzábújni. Az ajtajához érve mosolyom kiszélesedik. Hallom a kiszűrődő zenét. Mondjuk nem igazán az én stílusom, de ez most teljesen mellékes. Felemelem szabad kezem és határozottan kopogok be és várok. Bár nem tudom mennyire hallja meg a kopogást, de ha öt percen belül nem nyitna ajtót újra próbálkozom, és ha akkor sem akkor önhatalmúlag beengedem magam.
Kopogás... Újabb kopogás... A füst csípte a szemem, s rájöttem, ha fejjel lefelé lógok ki az ablakból, az elefántok kutya formát öltenek, és szivárvány szárnyat növesztenek. - Dududááááááá.... - énekeltem. A harmadik kopogásra hirtelen felültem az ablakban. Rendetlen frizurámat kissé félre csapva kászálódtam lábra, s battyogtam oda az ajtómhoz. - Pete, figyu, nincs több, menj vissza a... - s a kerek gyönyörű szemek, amik rám pillantottak egy szempillantásra belém fojtották a szót. A füves, meggyújtott cigi kilógott a számból, de döbbenetemben elfelejtettem újabb slukkot szívni belőle. - A... Alice? - kérdeztem meglepve, de gyorsan megdörgöltem a szemem, nehogy hallucináljak esetleg. De nem. Ugyanúgy ott állt a folyosón. - Szia!!! Gyere... gyere be! - s már gyengéden húztam is be a szobába, még mielőtt kérdéseket tett volna fel, s becsuktam az ajtót. Közben kis fióka barátom csipogva üdvözölte a számára még új vendéget, de én meg azt se tudtam, hol áll a fejem. - Gyere... ülj le. - mondtam zavartan, s némi rendbe vágva az ágyamat helyet készítettem kedvesemnek. Hát ez volt az a hiányérzet basszus!!! Hogy felejthettem el??? Mi mondtuk!!! suttogták a kis kutyák. Megráztam a fejem, s közben letakarítottam az asztalról a piát, meg a poharakat. Azután összeszedtem gyorsan a vízipipát is. - Öhm... Inni, enni, kérsz valamit? - kérdeztem rekedten, s aztán, hirtelen észbe kapva a hamutálban elnyomtam az eddig számban tartott szálat, aztán becsuktam az ablakot. Leültem mellé az ágyra, de a kutyusok és csillagok egyre gyorsabb kört kezdtek leírni a szemem előtt. - Alice, öö... ettél már pekingi kacsát? Állítólag konzervben tök finom... - te Vel, jobb lenne, ha kussolnál. Kuncogtam, aztán Alicra néztem. - Tudod csajszi... Annyira, de annyira...! - megsimogattam a vállát. - De hagyjuk. - intettem. - Én vagyok Superman! - nyújtóztam, átöleltem Alicet, majd eldőltem vele az ágyon.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A mosolyom fülig ér, ahogy az ajtó előtt várom, hogy végre kinyissa azt nekem Velkan. Boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy vele lehetek, hogy nem hagyott magamra azok után sem, ami velem történt. Csak akkor értettem meg igazán, hogy valóban fontos vagyok neki, hogy tényleg szeret. Különben meg annyi lány megkaphatna. Miért pont én kellenék neki? Abban a hitben voltam, hogy nagyon is tudja, hogy én vagyok az ajtó mögött, de mikor meghallom, hogy máshoz beszél csak még jobban kiszélesedik mosolyom. Ezek szerint meglepetés leszek a számára…De azt nem hittem volna, hogy ekkora. A megdöbbenését észlelve a mosoly is eltűnik arcomról, nem beszélve a szájából kilógó cigiről…De várjunk csak! Ennek nincs is cigi illata. Ez valami más, sokkal másabb… -Szia Velkan! A jelek szerint nem számítottál rám!-Pedig még ma délelőtt is beszélgettünk és lefixáltuk a mai találkozót. Lehet, hogy elfelejtette? -Zavarok? Mert akkor hazamegyek!-Eszem ágában sincs elrontani a pihenését. Ha egyedül akar lenni, vagy esetleg a haverjaival csöppet sem bánom, hiszen nem kell minden időt együtt töltenünk. Közben persze engedek a húzásának, így belépek a szobájába. Ahogy körbe pillantok kissé elcsodálkozom. Ezt a rendetlenséget. De nem mondok semmit. Inkább úgy teszek, mint aki nem vett észre semmit…Bár az a cigi nagyon is foglalkoztat. Eddig nem tudtam róla, hogy dohányozna…Mert gondolom ez csak sima cigaretta! Velkan biztosan nem szívna mást! A csipogás váratlanul ér, így értetlenül pillantok a fiókára. Eddig még nem találkoztam vele. Nem is tudtam, hogy befogadott egyet. Mintha egy éve nem is láttuk volna egymást. Annyira idegenné vált számomra most ez az egész. Mintha egy teljesen más szobába léptem volna be…De közben mégsem. Ez Velkané, Ő lakik itt és nem más. Mégis mi történt? A táskámat az ágy szélére teszem, míg a zacskókat a földre. Kellemetlenül érzem magam, pedig nem ez az első alkalom, hogy átjövök hozzá. -Köszönöm Vel, de jól vagyok. Semmit sem kérek! Viszont én hoztam megint neked kaját. Nem lett a legjobb, de egy-két napig legalább tudsz enni valami rendeset. De be kellene tenni a hűtőbe…Meg süti is van.-Meg is fogom a zacskókat és elkezdeném kipakolni, de ekkor leül mellém és…Mi vaaan? Pekingi kacsa konzervben? Ez meg mégis hogyan jött? Annyira, de annyira mi? Mégis mi folyik itt? Már kezdem sejteni, hogy az a cigaretta bizony nem sima cigi. De Vel… Én nem néztem volna ki belőle. És vajon mióta? Lehet, hogy már a kezdetektől, csak ilyen jól titkolta? Most az egyszer nem hagyom, hogy magával rántson. Annyi kérdésem van, amire szeretnék válaszokat kapni. A tekintetem teljesen komoly. Nem tetszik nekem Velkan viselkedése. Nem szokott ilyen lenni. Össze-vissza beszél és a szemei…Valami nincs rendben. -Velkan figyelj hazamegyek, ha szeretnéd. Nem haragszom meg, ha ma mégsem jó neked. Neked is kell a kikapcsolódás a haverokkal. Én ezt teljesen megértem. Nem akarok semmi jó elrontója lenni…Látom, hogy valami nincs rendben, hogy valami megváltozott. Vagy egy ötletem, hogy miért, de nem akarok hinni ennek.-Próbálok a szemeibe nézni és úgy beszélni hozzá, de nem tudom mennyire tud majd koncentrálni. -Ugye nem…nem füvezel, vagy drogozol!? Mert sima cigarettától nem viselkednél így…Ezzel azért még én is tisztában vagyok!-Persze sok mindent kitaláltam holnapra magunknak, és kissé rosszul is esik, hogy ennyire megfeledkezett a találkozónkról, és picit haragszom is rá, de tudom, hogy nem direkt csinálta.
Gyorsan ingattam a fejem, hogy dehogy zavar! Valahol még üvöltök is magammal, de túl tompa a hangom, hogy figyelembe vegyem. Alice tervezett. Rád várt! Megráztam a fejem. Hagyjál már! Hülye hangok... Francba is már! A csipogásra mosolyogva húztam oda a széket a szekrényhez, s fölállva rá, óvatosan levettem fészkestől a kis fiókát, majd átnyújtottam Alicenak. A pici kis fióka nagyokat csippantva meredt ránk apró kis szemeivel. Megsimogattam picinyke fejét. - Sólyom. - szólaltam meg, miközben lekászálódtam a székről. - Gyönyörű madár. Felnevelem, s kitanítom. Miközben leültem mellé, hallgattam szavait. Elszégyelltem magam. Hisz készült nekem. Készült, s én meg így várom...De elfelejtettem! Sajnálom! Pete, meg az ő hülyeségei... Füstölögtem magamban. Eh, barom vagyok. - Köszönöm, hogy hoztál kaját. - mosolyogtam - De nem kellett volna! - s ha közben a hűtőbe való edényeket odaadta, a kis reteszes szekrényhez léptem, majd kinyitva ott volt benne egy mini fridzsider. Nekem tökéletesen elég volt. Betettem a tálkákat, a sütis dobozt megbontva pedig visszaültem Alice mellé. Szavaira felültem megint, de kerültem a pillantását. Kivettem a dobozból egy sütit, és lassanként majszolni kezdtem. - Megváltozott egy csomó minden, Alice. - mondtam mosolyogva, mikor befejezte szavait. Tovább majszoltam. Egy darabig csendben ültem mellette. - Nem szeretném, hogy elmenj. - mondtam, s megsimogattam a kezét. - Csak Pete-ék rávettek, hogy velük legyek. Ne haragudj, hogy kiment a fejemből! - mondtam, valódi megbánással hangomban. Újból csendbe burkolóztam, közben kis sólyom madaram fejét megsimogattam. Azon gondolkodtam, megosszam e vele? Vagy hazudjak? És ha el is mondom. Mi lesz a reakciója? Végül rá néztem. Éreztem, hogy végig engem bámul. - Füves cigarettát szívok. - mondtam nemes egyszerűséggel. Miért kerteljek? Ha hazudnék, csak rosszabb lenne. - Változtat ez bármin is? - kérdeztem nyugodtan...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Olyan fura ez az egész. Úgy érzem hiba volt ide jönnöm...De annyira vártam, hogy vele lehessek, hogy végre a karjaiban megpihenhessek. Tudom magamnak csináltam ennyi munkát, de szükségem van rá, ahogy Ő rá is. Ahogy figyelem látom őt, látom, hogy itt van, de nem az a Velkan, akit olyan jól véltem ismerni...most csak egy felnőtt testbe zárt kisfiú van előttem, aki nagy boldogan mutogatja meg mit talált. Át is veszem tőle a fészket, de nem igazán foglalkozom szegény madárral. A fióka valóban tündéri teremtmény. Sok ember azt mondaná, hogy milyen ronda, pedig nem...Ő is a természet csodálatos teremtménye. -Nagyon aranyos Velkan, és biztosan nagyon okos sólyom lesz.-Még tartom a kezemben egy ideig a kis csöppséget és úgy foglalok helyet az ágyon. Az ételt nagy örömmel készítettem el neki. Sejtettem, hogy jól fog neki jönni. Remélem azért szeretni is fogja és nem olyat sikerült főznöm, amit netalántán utálna. Nem tetszik nekem ahogy nem nézz rám. Mint egy kisfiú, aki szégyelli magát és tudja nagyon jól, hogy rosszat csinált. A szavaira legszívesebben felnevettem volna. Hogy egy csomó minden megváltozott? És ezt pont nekem mondja? Természetesen visszafogom magam és végighallgatom őt. Nem akarok közbevágni, hiszen ő is türelmesen végighallgatott. Egy pillanatra sem veszem le tekintetem róla az arcát, a szemeit fürkészem és csak hallgatom őt. Bár az utolsót még nem, de nagyon is közel áll hozzá, hogy teljesen feldühödjek. Zavar ez a nyugodtsága, zavar, hogy mondhatni semmi sem érdekli. Azt hiszi, hogy egy vállrándítással mindent elintézhet? Hát nagyot téved. Az arcomon a komorság és a csalódottság ül ki. Sokáig némán szemlélem őt, majd végül felállok és a szék felé sétálok, hogy a helyére tegyen a fiókát. Bár a protézis óta nem kellett "felmásznom ilyen magas helyre, most mégis megpróbálkozom vele és ha Velkan segíteni szeretne leintem. Menni fog, mert mennie kell. Nem támaszkodhatok meg mindig valakinek a vállában. Egyedul is meg kell oldanom a problémáimat. Az egyik kezemben fogva a csöppséget megkapaszkodom a szék háttámlájában és először ép lábammal állok fel rá, majd feltolom magam és már a szék tetején vagyok. Miután leteszem a babocát ugyanolyan óvatossággal lépek le a székről. Nem mondom igen kifárasztott ez a művelet, de büszke vagyok magamra, hogy egyedül is sikerült. Csak ez után sétálok vissza az ágyhoz és foglalok helyet mellette, hogy ismét a szemeibe nézhessek továbbra is komor ábrázattal. -Velkan már számtalanszor elmondtam, hogy engem csöppet sem zavar, ha elmész a haverokkal lazítani, bulizni. Amíg megteheted menjél el...Én nem akarok az a barátnő lenni, aki otthon tart téged és idegbajt kap, ha későn jössz haza. Örülök, ha ki tudsz mozdulni...Nem mondom azt, hogy nem esik kicsit rosszul, hogy elfelejtettél, de ez most mit sem számít...-Egy nagyot fújok...Össze kell szednem a gondolataimat, ha nem akarok egy hisztis vagy ne adj isten anyáskod barátnőnek tűnni. Nem akarok vele ordibálni, de mégis mérges vagyok rá... -Az irántad érzett érzéseimen nem változtat a dolog és e miatt nem is akarnék veled szakítani....De mégis mit képzeltél? Hogy ettől minden jobb lesz? Velkan nagyon is tudom jól, hogy sok minden megváltozott. Mindennap szembesülök vele, mert reggelente nem a saját ágyamban, a saját lakásomban ébredek és nem a rendelőbe megyek, hanem itt vagyok nonstop az egyetemen. Volt valami, amire büszke voltam, amit imádtam és a második legfontosabb dolog volt az életemben, de most ott kellett hagynom és rettegek attól, hogy soha többé nem mehetek vissza.-Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimben, de most határozottan nemet parancsolok nekik. Ez most nem a legalkalmasabb idő. Nem sírhatom el már megint magam előtte. -De én nem menekülök el valami olyanba, ahonnan talán sosem lesz kiút. Velkan az egészségeddel játszol...Hiába vagyunk Őrzők, hiába élhetünk tovább, mint egy sima ember, mi sem vagyunk Istenek. Nem vagyunk képesek mindenre. Ez ugyan olyan függőség, mint alkoholistának lenni, vagy drogozni, vagy bármi más. Idővel csak tönkre tesz téged! És ami a legrosszabb, hogy semmi sem lesz jobb tőle...Talán egy két órára valóban színesebb és vidámabb lesz a világ, de utána mi van? Semmi...Visszatérsz a valós életbe, amit folytatnod kell. Ez nem fog segíteni abban, hogy elérd az álmaidat, a nyomorék barátnőd nem gyógyul meg, nem lesz dögösebb, nem lesz világbéke, nem tűnik el az a sok rossz a Földről. Minden ugyan olyan lesz mint előtte.-De miért én is mondom mind ezt neki? Felnőtt férfi. Ezt neki is tudnia kellene, de most mégis úgy viselkedik, mint egy kisfiú. A hangom a monolgom végére akaratlanul is keményebbé, pár fokkal hangosabbá válik. Miután észre veszem ezt egy mély levegőt veszek, behunyom szemem és elszámolom háromig, majd ismét rá pillantok -Mégis mióta élsz vele?-Bár igazából teljesen mindegy, hiszen a tényeken nem fog változtatni.
Mikor megmoccan, első reakcióm, hogy utána kapok, de leint, s inkább visszahúzom a kezem. Érzem, hogy a drog füstös köde mögött a megbánás, s a lelkiismeretfurdalásom kap mérhetetlen lángra, de ezt még eltompult érzékeim nem igazán fogják fel. Majd akkor leszek totál magam alatt, ha végül teljesen kiszáll a fű az agyamból. Most csak csendben figyelem, hogy teszi vissza kis sólymomat a szekrény tetőre, s várom a választ, miközben az utolsó falatot is sikerül elfogyasztanom. Mikor leül mellém, vonakodva, de végül rá emelem tekintetem. Látom, hogy komor, szomorú, s csalódást okoztam. Már pedig ezt pont nála nem akartam elérni. Mégis túl nyugodt vagyok, s igencsak meg kell erőltetnem magam, hogy szavai eljussanak hozzám, s értelmüket föl is fogjam betépett eszemmel. Basszus Vel, térj már magadhoz! Ám ahogy szavai egyre komolyabbra fordulnak, úgy kezdek én is egyre mélyebbre süllyedni, ám mikor azt mondja, ez olyan, mint az alkohol, eszembe jut az apám. S mikor arról beszél, hogy ettől nem lesz szebb a világ... nem fog meggyógyulni a nyomorék barátnőd... Hirtelen fut át rajtam a harag és egyben a döbbenet keveréke. Alice... Miért? Miért hiszed ezt, hogy ez...? Elfordítom róla a tekintetem, s a kezét is elengedem, a kérdése már el se jut hozzám. A fejem zúg, szédülök. A kiskutyák kígyókká, kúszó, tekergőző testekké válnak. Olyan kusza... Keserűen dörgölöm meg a szememet, érzem, hogy egyre dühösebb vagyok. De mégis nyugodtan szólalok meg, mikor újra Alicera pillantok: - Nem azért füvezek, mert bármi jobbat is várok tőle. Hanem azért, mert néha igenis leveszi a terhet a vállamról. Lehet, hogy nem vagyok így több az alkoholista apámnál, de.... Basszus Alice, hogy gondolhatsz ilyet? - csattan végül a kérdés, kibuggyan, mint hegy mélyéből a sebes forrás. - Te komolyan, komolyan azt hiszed, hogy miattad füvezek??? Hogy akkor mindent szebben látok??? Hogy gondolhatsz ilyet? Egyáltalán hogy jut ilyen eszedbe, hogy nézed ezt...?? - mélyet sóhajtva szakad félbe a mondat. Megingatom kissé a fejemet, ahogy a kígyók egyre gyorsabb pörgésbe fognak. - Azt hittem azért kinézel belőlem annyit, hogy tudd, van önkontrollom. Nem életem végéig akarok füstöt eregetni, elbújva a komor, szürke világ elől. Kipróbáltam, jól éreztem magam, és könnyebb lett tőle pár dolog. De... bakker, hogy adjam a tudtodra, hogy értettessem meg veled, hogy nem érdekel, hogy nincs lábad, hogy ami veled történt, az semmiben sem változtatja meg a kapcsolatunkat? Mit tegyek, hogy higgy nekem? Nézek rá, s végül letérdelek elé, kezeimet a derekára kulcsolom, s magamhoz ölelem. - Alice, nem a lényem ez a cucc. Nem minden percben van rá szükségem, s tudok vigyázni magamra. - kezeim közé fogom orcáját. - De kérlek, ne mondj nekem ilyet többé. Nagyon szépen kérlek! Erős vagyok, Harcos leszek, de az utamat nekem kell megjárnom, ahogy a döntéseimet is én hozom. Most épp szükségem van erre, de nem leszek a rabja. Buli, semmi több. De nem menekülés a világ elől, főleg nem előled érted? Soha többé ne mondj nekem ilyet rendben? Homlokára csókot adok, s megcirógatom selymes bőrét. Végül halkan felnevetek. - Júliusban jutottam hozzá először. Tudod mi a furcsa? - nézek rá újra. - Hogy pont egy Gyógyító Őrzőtől kaptam. Elveszek egy újabb süteményt, majd felét a számba veszem, s másik felét tartom Alice ajkai felé, majd kacéran kacsintok rá.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem hittem volna, hogy feldühítem szavaimmal Velkant. Egyszerűen csak megosztottam vele az érzéseimet, a félelmeimet. Természetesen aggódom érte nagyon is. Tudom sokszor nagyon is túlzásba viszem, de most azt hiszem ez tényleg jogos. Nagyon is komoly dologról van szó. Ahogy elengedi a kezem, ahogy elfordítja tekintetét összeszorul a szívem. Tekintetem felé emelem úgy kezdem el hallgatni, de mikor felcsattan kissé összerezzenek. Nem számítottam rá és igen sikerült vele megijesztenie. A szívem is hevesebben kezd el kalapálni, de egy pillanatra sem veszem le tekintetem rola. Figyelem minden szavát, mozdulatát. A szívem egyre jobban összeszorul. Már megint sikerült mindent tönkretennem csak azért mert nincs elég önbizalmam...De mégis hogy lehetne? Mit lát bennem, amiért velem akar lenni? Csak egy roncs vagyok, mind kívül, mind belül. Ő többet érdemelne ennél. Egyre nehezebb visszafognom a könnyeimet, de nem akarok megint sírni előtte. Így is túl sokszor látta a könnyeimet. A végén azt fogja hinni, hogy nem vagyok boldog mellette. Ahogy kimondja, hogy nincs lábam, valami összeomlik bennem. Így még senki sem mondta. Ő az első és bár eddig is tisztában voltam vele, de mégis volt valami, amitől ez az egész kevésbé volt élethű, amiért néha azt hihettem, hogy csak álom az egész. Minden örömöm elszállt ettől a beszélgetéstől. Az már biztos, hogy ma is egyedül fogok aludni. Hallgatom őt, de nem vágok közben. Végül azt is megtudom, hogy mióta füvezik. Nem mondom elég hosszú idő ahhoz, hogy ebből később komolyabb függés is kialakuljon. De én erről nem mondok neki semmit. Nem fogom lebeszélni, megváltoztatni a véleményét, hiszen azt csinál, amit csak akar. Ahogy felém nyújtja azt a sutit gyengéden eltolom kezét, megrázom a fejem, majd szavakkal is válaszolok. -Köszönöm, de nem kérek. Most egy falatot sem tudnék enni.-Annyi mindent mondanék neki, de mégsem tudom megtenni. -Velkan én nem hiszem azt, hogy rossz ember lennél ettől, vagy gyenge. Csak aggódom érted. Ezek a tudatmódosító szerek veszélyesek. Hiába vagy erős... Még a legjobb embert is megmérgezheti. A cigarettára is így szoknak rá a legtöbben...De nem szolok bele. Te tudod, hogy mire van szükséged.-Kissé elcsuklik a hangom, így várok egy picit és csak utána folytatom. -Nem fogom többször mondani neked, de ez nem azt jelenti, hogy nem fogok így érezni. Dolgozom az ügyön, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, amilyenné váltam, de nem könnyű Velkan. Minden héten megyek pszichoterápiára. Én nagyon is igyekszem...-De ez keményebb, mint amilyennek hittem. Reméltem, hogy pár alkalom után minden rendbe jön, de naiv voltam. -Azt hiszem inkább most hazamegyek...-Jobb lesz mind a kettőnknek, ha nem folytatjuk tovább ezt a beszélgetést. Majd holnap, mikor ő is Önmaga lesz. Lassan állok fel az ágyról, hogy végül táskámat magamhoz véve elinduljak az ajtó felé. Ha megfogná a kezem nemes egyszerűséggel kiszabadítom azt. Nem, most semmivel sem tudna itt "tartani" engem. Az ajtóhoz érve még visszafordulok egy rövidke pillanatra. -Sajnálom, hogy elrontottam az estédet. Majd holnap beszélünk! Vigyázz magadra Velkan!-Azzal vissza is fordulok és már ki is lépek a szobából. Magam mögött bezárva az ajtót hátam nekitámasztva kifújom magam, miközben pár könny is szabad utat kap. Mindez nem több pár másodpercnél. Csak kellett egy kis idő, hogy összeszedjek annyi erőt, hogy haza tudjak menni.
Nem kerüli el a figyelmem a reakciója, és érzem, hogy a torkomba gombóc kerül. Erre nem számítottam. Még ilyen állapotomban is mélyen belém vésődik az az apró összerezzenés. Alice... én nem. Basszus. A sütit kiveszem a számból, s hátrébb dőlök, úgy hallgatom. Tudom, hogy amin keresztül ment, egykönnyen nem felejthető, erre tessék. Nekem kellene a legtapintatosabbnak lennem, erre így viselkedek vele. Vel, te utolsó, senkiházi, bunkó szemétláda! Elszégyellem magam, s kerülöm pillantását. Lehajtom a fejem. Hogy lehetek ennyire hülye? Mikor elindulna, megfogom a kezét, de ahogy kirántja, meglep, s mintha valami megrepedne bennem. Alice. Megakarok szólalni, de egyszerűen semmi hang nem jön ki a torkomon. Szüksége van rám, én pedig. Én meg csak szórakozok itt. És elcseszek mindent. Rá nézek, ahogy kezébe veszi táskáját. Újból próbálok valamit mondani, nem engedhetem így el! - Alice, én... Bocsánat! - nyögöm ki, s lassan felállok. Sólymom halkan csippant, mintha érezné a körülötte lévők közti keserűséget. Mikor Alice visszafordul, legszívesebben azonnal magamhoz rántanám, mintha attól félnék, hogy most látom utoljára. De végül nem mozdulok. A pillanat, mikor kilép olyan, mintha egy lassított film jelenetét nézném. Becsukódik mögötte az ajtó, én pedig percekig csak nézek még utána, némán, letörten, keserű szívvel. Alice... Az ajtóhoz lépek, homlokomat a fának döntöm. Most érzem csak igazán a hiányt. Hiányát bőrének, hiányát illatának, hiányát ajkának, szavainak... Egész lényének. Megremeg a vállam, s kezem ökölbe szorul. Vel, te barom állat! - Ne haragudj rám...- suttogom a fába, megfordulok, majd hátamat az ajtónak támasztva lassan csúszok le mellette. Mint egy marionett bábu, esetlenül ülök le, s bámulok bambán magam elé, miközben agyam árnyai, az érzelmek kavalkádja, lassanként álom ország sötétjébe fojt.
Azt hiszem, hogy a lelkesedésem épp elég energiát termel a szervezetemben ahhoz, hogy ne két darab, hanem úgy nagyjából két garnitúra kanállal habzsoljam az életet, immár egy hónapja. Jó, hazudok. Kicsivel több, mint egy hónapja, ugyanis... Dobpergést kérek: egyetemista lettem! Most még abban a fázisban vagyok, amikor mindent ezer fokos lánggal csinálok, tanulok és lelkesen próbálok mindent megjegyezni, és ezzel szerencsére nincs különösebb problémám. Azt mondjuk nem tudom, hogy mikor fogok kiégni és egy random pillanatban összeesni, hogy márpedig ezt én nem csinálom tovább, hagyjatok meghalni, de ezzel azt hiszem, hogy még igazán ráérünk foglalkozni. Az pedig csak a hab a tortán, hogy utólag esett le, hogy nem csak Mamussal rokon szakra járok, de a kémia a szerelmem szakterülete. Persze segítséget kérni tutira nem fogok (most még), mert rohadt ciki lenne szerintem, és az a kevés férfiúi büszkeségem is lecsurogna a klotyón. De meg lesz ennek még a böjtje, érzem. Fogok én még Naomi lábtörlőjén zokogni, hogy meg fogok bukni, mentsen meg... A bónusz pedig az, hogy minden kezdeti izgatottságom kezd egy kicsit oldódni, és mivel relatíve sokat vagyok társaságban, így sokkal jobban érzem magam a farkasbőrömben is. Nem csak elméleti tananyagot szívok magamba, hanem némi önfegyelmet, megszokást is. Lett egy-két új pajtásom is, de még senki sem hívott el bulizni vagy ilyesmi, de nem is igazán bánom a dolgot. Lehet, hogy azt amúgy is le kellene mondanom, anyámmal mégse járhatok bulizni, Nonó nélkül nem is mennék szívesen, viszont őt meg aztán pláne nem tenném ki ilyen veszélynek. Elég volt Palomát.... Jézusom! Paloma! Na basszus, róla is szépen megfeledkeztem... Meg van itt egy angoltanár is, professzor, vagy mi a túró. Elvileg neki az a dolga, hogy tartsa rajtam a szemét, de még egyetlen Shakespreare-összest sem vágott bele a hátamba, úgyhogy azt hiszem, egyelőre jól megvagyunk egy épületegyüttesen belül.
Az óráim után a sulitáskámat félvállra kapva siettem Naomihoz, mert megbeszéltük, hogy találkozunk. Szerettem volna már kicsit kettesben lenni vele, úgy igazán csak vele, de egyelőre köt az ígéretem, hogy igyekszünk felügyelet mellett létezni, és állítólag errefelé abból akad bőven. Mondjuk azt is tudom, hogy mikor üres néhány tanterem vagy raktárhelyiség, úgyhogy általában ilyen termeknél szoktam találkozni vele. Hja, legalább tegyünk úgy, mintha meg lenne a privát szféránk, nem igaz? Széles vigyorral szaladok felé a folyosón, amikor meglátom, hogy közeledik. Oké, nem szaladok, inkább csak kocogássá gyorsítom a lépteimet, és amint lehet, azonnali hatállyal megölelem, és ha csak nincs épp ellenére (bár miért is lenne?), rátapasztom az ajkam az övére. Ez is egyre jobb már! Ahogy telik az idő, egyre természetesebbé, napi rutinná válik a zöldike számára is a dolog, így már nem kell izzadva agonizálnom azon, hogy mi lesz ha ilyesmit szeretnék csinálni. - Szia! - kissé eltávolodom tőle, és jó kopó módjára nézek végig rajta - Hogy te milyen szép vagy ma! Is... Hogy vagy? - kérdezem, de már meg is ragadom a kezét, hogy behúzzam az üres tanterembe, amikor úgy ítélem meg, hogy senki sem figyeli kimondottan a párosunkat. - Hoztam neked valamit! - az egyik padra vágom a táskámat, gyorsan kidobálok belőle pár könyvet és összefirkált füzetet, mert persze, hogy a legaljára csúszott az a nyamvadt flakon - Uhh, maradt még egy szendóm. Nem kéred? Szalámis. Faye csinálta, szóval isteni, bár az én ízlésemnek kicsit sok benne a zöldség, de senki sem fog megkövezni azért, ha evés előtt kiszedem belőle a paprikát. Minden esetre nagyon szívesen Naominak adom, ha kéri, ha nem, akkor csak ledobom az asztalra, majd a tolltartóm is repül, míg végül megtalálom, amit eddig olyan nagy hevülettel kerestem. - Tessék! - nyújtok felé egy dezodorosflakon-méretű hengert, ami voltaképpen tényleg spray, de nem Axe vagy Old Spice, hanem... - Nem is tudom, miért nem jutott előbb eszembe! De... Ezüstkolloid spray! A napokban tanultunk róla említs szinten. Tök fura, állítólag jó a herpeszre meg mindenféle nemi betegségre, de nyilván tudod. - pont egy gyógyszerésznek magyarázok, egyem a saját szívemet - Bár nem hiszem, hogy különösebben szükség lenne, rá, de sosem lehet tudni. És így Jyotsana is nyugodtabban alszik. Bár így belegondolva... Nem, szerintem egyébként is úgy alszik, nem az az ideges típus. - nevetem el magam, aztán felpattanok az egyik pad tetejére, és izgatott láblógatásba kezdek. Nem várom, hogy (f)elismerje a zsenialitásom, de én úgy gondolom, hogy ezzel elég sok dolgot ki tudunk majd küszöbölni, és akár egy csomó dolgot csinálhatunk majd harmadik fél nélkül is.
Mióta Connor egyetemre jár, kicsit többet van módunk szót váltani egymással, meg egyebet, és tagadhatatlan, hogy igencsak izgalmasnak találom az olykor lopott, kettesben töltött perceket, még úgy is, hogy tudom, valójában abszolút nem vagyunk kettesben, s a legkisebb problémára többen is ugranának, hogy ne legyen baj. Attól még tetszett, és örültem, hogy legalább ennyi jut, még ha pusztán illúzió is volt, ahogy teltek a hetek, szépen lassan kikopott belőlem az aggodalom azzal kapcsolatban, hogy mit fogok tenni, ha még annyi sem marad, hogy akkor csókolhassam meg, amikor csak kedvem tartja. Mióta tudom, hogy nincs belőle baj, ez lett az egyik kedvenc elfoglaltságom, tetszik, nem tetszik, olyanná váltam, mint egy rózsaszín felhőkön lépkedő gimis fruska. Tettem mindenki véleményére, aki szerint ez az egész úgy elcseszett, ahogy van, és miként Pandának is elmondtam, hittem, hogy ez jól is elsülhet, s tekintettel arra, hogy hetek óta úgy ragyogtam, amit tutira a Holdról is lehetett látni, nem hiszem, hogy bárki megkérdőjelezte volna a döntésemet. Végre tényleg úgy éreztem, hogy kijut nekem is némi boldogság a sok lelki trauma után. Én ugyan mostanság állandóan mosolygok, de tény, hogy valahogy még a megszokottnál is igazibb és ragyogóbb lesz, amikor megpillantom Connort, és szokásomhoz híven még azt sem tagadom meg kettőnktől, hogy nevetve a nyakába ugorja, úgyis elbír, akkor is elbírna, ha nem volna vérfarkasból, elvégre nem vagyok egy nehéz eset. Szóval így könnyű kivitelezni az ölelést is, a csókot meg tán akkor is kikövetelném, ha nem akarna adni, szentül meg vagyok győződve arról, hogy képtelen lennék betelni a dologgal. - Köszi! Csodásan! Milyenek voltak az óráid? Egyébként, nagyjából három hete felmondtam a diszkóban, nem bírtam tovább, de ajánlottam magam helyett a kolléganőm húgát, szóval legalább nem kellett nagyon izzadni az utánpótlásomat illetően. Így azért jut időm aludni is, szóval kevésbé vagyok nonstop fél hulla állapotban. Tényleg kényelmesebb, és ami azt illeti, feladtam azt az elvemet, hogy apától nem fogadok el pénzt, így hát, az is lehet, hogy hamarosan megveszem a bérelt lakásomat, beleszerettem, és van benne egy használaton kívüli szoba is, szóval, ha Maya valaha az én felügyeletem alá kerül, lesz helye. - Igen? Nem kellett volna… Bármi is az, fölösleges, elvégre, nekem csak az a fontos, hogy épp a kezemet fogja, és már ettől is hevesebben ver a szívem. El se hinné, mennyivel szabadabbnak érzem magam, mióta nem kell hat lóval – legalább – visszafognom az érzéseimet. Na jó, biztos tudja, elvégre, sokkal többet érez belőlem, mint amit én elképzelni tudnék. - Nem, köszi, nem vagyok éhes, Pandával ebédeltem, teletömött mindenféle cuccal. Egy ideje nem álltam ugyan mérlegre, de elég sokat edzettem már Ginával is, és ha nem is az elfogyasztott kajamennyiségtől, de az izmosodástól azért kicsit biztos többet mutat. Azon meg mindig elfelejtek megsértődni, ha valaki kinevet, amikor villogtatom a bicepszemet. Nekem már az is újdonság, hogy van ilyenem, szóval tök büszke vagyok magamra. - Hát ez meg mi? Veszem el a flakonszerű tárgyat, és tanácstalanul fordítom meg, és amint elolvasom a nevét, és a hozzávalóit, már egészen apró vonallá préselődnek az ajkaim, de hagyom, hagy mondja végig, mert nem akarok mérhetetlenül bunkó lenni, szóval figyelek, de nyilván érzi, hogy nem a várt fogadtatást kapja. Mikor befejezte, egész egyszerűen visszanyújtom felé a tárgyat, meglehet, én egyáltalán nem azt látom benne, mint ő. - Én ezt nem fogom használni rajtad. Jegyzem meg halkan, és talán kicsit bánt is, hogy azt feltételezi, megtenném, őszintén… inkább hagynám, hogy bántson, minthogy én tegyem meg vele. Ha be akartam volna ilyesmit szerezni, megtettem volna, még össze is tudnám rakni, de… eszembe sem jutott. Elé lépek, bebújok a térdei közé, és felpislogok rá. - Ne kérj arra, hogy magamnál tartsam. Tudom, mit tehetne veled, és… nem… képtelen vagyok rá. Talán gyakorlatiasabbnak kellene lennem, de hogy is képzeli, hogy lenne ehhez erőm? Már azt is tudom, hogyan lehet ezüsttel bevonni valamit, rövid időre ugyan, de tudom, ám még arra sem gondoltam soha, hogy azzal ártanék neki.
Azt hiszem, hogy lassacskán egy igazi, kémiai köntösbe tudnám csomagolni azt a hatást, amit egymásból kiváltunk, Naomi és én. Kölcsönhatás, fúzió, meg minden egyéb okosság, de ettől függetlenül valami elképesztő, hogy minden mennyire könnyed és mesebeli lesz ilyenkor, amikor találkozunk egymással. Végre. - Bahh, baromi bonyolultak, de királyak! Egy kicsit el is fáradtam, de most már minden jobb. Kacagok fel, ahogy végül leteszem és azonnali hatállyal a mi kis privát fészkünk felé húzom. Jó, szinte minden nap más fészkünk van, hála a terembeosztásnak, de ettől függetlenül mindegyiknek megvannak a maga kis bájai. Főleg, ha Nonó is bennük van. - Hehe. Ezt majd akkor mondd, ha meglátod, mi az! Én borzasztóan lelkes vagyok, és igazából nem is gondoltam arra, hogy ez esetleg Naominál majd másképp lesz, szóval egyelőre izgatott vagyok. Mondjuk azért nagyon bízom benne, hogyha egyszer majd megkérem a kezét és a meglepetésem egy jegygyűrű lesz, akkor nem az lesz a válasza, hogy nem kellett volna, mert akkor fixre beleölöm magam a Chenába. - Jól tette! - szólok oda neki, és igazán nem azért, mert véleményem szerint sovány lenne vagy valami, hanem azért, mert ha jókat eszik az ember, akkor a közérzete is sokkal jobb lesz. Az enyém legalább is egészen biztosan az olyankor, amikor bezabálok Faye főztjéből - Tényleg, neki van pasija? Mert ha van, elmehetnénk egyszer valahová négyesben, mit szólsz? - vetem fel a gondolatot két füzet matatása között. Nem félek attól, hogy esetleg ez rossz ötlet lenne. Mert ha meg nemet mond, én nem fogok megsértődni a dolgon, de attól még szívesen megismerném én is azokat, akik számára fontosak és a családot jelentik. Persze a téma komoly megtárgyalását félbe szakítja az, hogy megtaláltam a flakont, és a kérdésére már meg is adom a választ sebtiben, némi plusz információval kiegészítve. Már a szavai előtt érzem, hogy... Nem, nem tudom megmondani, hogy pontosan mit érzek, de azt igen, hogy semmi köze sincs a dicsérethez vagy a lelkesedéshez. Ezért az enyém is alább hagy, értetlenül ráncolom össze a szemöldököm, mert... Bahh! Lemondóan veszem át tőle a flakont, és veszem tudomásul az ellenkezését. Nagyon határozottnak tűnik, úgyhogy szerintem tökre összevesznénk, ha visszakérdeznék egyből. Így persze csak hallgatom és hallgatom, az értetlenkedésem pedig csak gyűlik. - De miért? - egészen addig tudok várni ezzel a kérdéssel, amíg közelebb nem jön, én pedig reflexből vezetem a kezeimet a dereka köré - Mármint... Persze, az lenne a cél, hogy egyikünk se bántsa a másikat, de... Nekem valahol végül is akár még jó is lehet! - tágra nyílt szemekkel próbálom meggyőzni a dolog igazáról - Regenerációs vérvonalam lett, és minél többet sérülök és gyógyulok, annál jobb lesz a képességem is. Meg persze a látszatért is hordhatnád. Megígértem Mamusnak, hogy óvintézkedek. Jó, persze nem pont így és nem pont ezzel, de akkor is. Idővel azért jó lenne, ha tényleg lehetnénk khmkettesben is, és azért oda igen csak elkél majd a segítség. Bár azt tényleg nem tudom, hogy Nonó mennyire tanul gyorsan a nem-herripotterek között. Akik Őrzők, és akiket már csak azért sem szabad piszkálnom, mert már Non is közéjük tartozik. - Szeretnék már... én... - felsóhajtok, ide-oda kapkodom a tekintetem, nyelek egy nagyot, aztán a kézfejét nézve folytatom - Továbblépni? Egy kicsit? Kérdő a hangsúlyom, mert fogalmam sincs róla, hogy érti-e, mire gondolok. Bár biztos, hogy érti, hiszen ő már felnőtt nő, hogyne értené, csak próbálok magamnak mindenféle hülye indokot találni arra, hogy félremagyarázzam a dolgot. Borzasztó vagyok, tényleg!
- Az a lényeg. Mondjuk, a vizsgaidőszakban lesz a legagyzsibbasztóbb. Ezt talán már tudja ő is, mindenesetre, jobb felkészülni rá lelkiekben, én sosem szerettem az ilyen helyzeteket, engem általában az eszem mentett meg mindig, és sokszor megkaptam az arcomba, hogyha kicsit is jobban erőlködnék, akkor dicsérettel végezhetnék, de ez engem valahogy nem mozgatott, tökéletes volt az is, hogy lediplomáztam. Kicsit máshol járt a fejem akkoriban (is). - Akkor visszaszívom. Öltök nyelvet vidáman, és gőzöm sincs róla, hogy határozottan ugyanez lesz a véleményem akkor is, amikor meglátom, mi a meglepetése. - Hátizé. Nincs neki, de van egy jó arc unokatestvére. Hümm, lehet, hogy ismered is, Philip a neve, és elméletileg ő is közétek tartozik. Már a hegyiek közé. Nem mondom ki, hogy farkas, még így sem, inkább nem kockáztatok, de az tuti, hogy régen kedveltem Philipet, rég láttam már nagyon, de bizonyosan nem változhatott olyan félelmetesen sokat, és persze Panda is nagyon szereti. - Egyébként, nagyon szeretne megismerni. Sandítottam fel rá, emlékszem én, hogy többek között Connor is telibe röhögte a Panda elnevezést először, mit többek között… Mindenki körberöhög miatta, isteni szerencséjük, hogy nem látták még a sapkát, amit tőlem kapott. Apropó, sapi… - Tényleg… ez még valahogy sosem jött szóba, de neked mikor van a… …szülinapod? Szeretném tudni, elvégre, mégiscsak a szerelmem, és kínos lenne, ha ez kimaradna, imádom meglepni azokat, akiket szeretek, bár tény, hogy Fayehez nem csengetnék be nagyon korán reggel, hogy felverjem őt is Connorral egyetemben, de azért valamit majdcsak kitalálok. Ám erre bizonyosan nem fogom most megkapni a választ, már csak azért nem, mert be sem fejezem a kérdést, helyette az ezüstkolloidos flakont forgatom az ujjaim között, és a fejemet csóválom. Vissza is nyújtom rögvest, és elmagyarázom az álláspontomat, de úgy tűnik, nem érti. - Connor… én annyit tudok az ezüstről, hogy megölhet… Suttogom lehajtott fejjel, a combján körözve az ujjammal, mert valahogy egyszerűbbnek tűnik ezzel szórakozni, mint a szemébe nézve tudatni vele, mennyire gyötrelmes számomra ez a gondolat. S akkor ő azt kéri, hogy használjam ezt rajta, ha úgy adódik? Tisztában vagyok vele, hogy ez talán nem ártana annyit neki, hacsak nem jut be a vérkeringésébe, de attól még… - Na jó, pontosan mi is történik, ha ezt rád fújja valaki? Meg ne mutasd, csak mond el. Ezt nem igazán vágom. Nem, ez nem jelenti azt, hogy megadnám magam a dologgal kapcsolatban, de azért arra adok esélyt, hogy végleg nem döntök, amíg nem látok tökéletesen tisztán, ennyit megtehetek érte, pláne azért, mert ő úgy gondolja a jelek szerint, hogy ez egy frenetikus ötlet. - Ohh. Elvigyorodom az orrom alatt, fura, abba eddig bele sem gondoltam, hogy nem csak nekem hiányzik az a bizonyos továbblépés, elvégre, bizonyosan benne is rendesen dolgoznak ilyen téren a hormonok, mégiscsak férfiből van. - Mit is takar a te olvasatodban az a kicsit? Még ha nem is nézek rá, a hangomból vélhetőleg kihallja, hogy amúgy mosolygok, és mintha elfújta volna a téma az előbbi illékony rossz hangulatot. Nem tehetek róla, de túl sokat gondolkodom rajta én is, de sosem mertem volna felhozni, mert féltem, hogy elkezdene azon agyalni, hogy ebből kifolyólag nem jó nekem mellette, és valami rémesen blőd módon összekapnánk az egészen. Tutira kitelik tőlünk… - Na jó, én is agyaltam már ezen, és… nem tudom, hogyan segítene megőrizni a hidegvéredet ez a cucc… Bökök a flakonra, aztán veszek egy mély levegőt, és úgy döntök, előállok azzal a dologgal, amit Dr. Martinez javasolt. - Lehet, hogy még nem említettem, mert elég kínos, de járok dilidokihoz, és hát, szóba került ez az egész. Nem akarom, hogy megharagudj miatta, de kicsit kikészültem attól, hogy mennyire oda kell figyelnem mindenre, nehogy baj legyen. Nos, ő mondta, hogy esetleg, ha tudom, hogy valami olyasmit tennék, vagy mondanék, amire esélyesen reagálna a kis barátod is, akkor próbáljuk meg a monitorok mögött megbeszélni. Vörösödöm el, mert azért akárhogyan is nézzük, ez még mindig veszélytelenebbnek tűnik, mint az ezüstkolloid használata, bár vélhetőleg közel sem olyan élvezetes, de… gőzöm sincs, ilyet még sosem műveltem. Igaz Eleanor az érzésekkel kapcsolatban említette, de ahogy észrevettem, az már különösképpen nem veszélyes, bár nem biztos, hogy ki merném mondani szemtől szembe, hogy szeretem, az azért lehet, hogy mégiscsak sok, még ha határozottan kellemesebb fajta is, mint a düh, esetleg a félelem.
Kezdőlap
//
