Karakter teljes neve: Zéphyrine Villehardouin Becenév: Zefír, Zseni, Bestia, Lune Álnév: Helena B. Carpenter Faj: Vérfarkas Falka: nincs Titulus: wagabond Nem: nő Kor: 301 Születés helye és ideje: 1710 július 20, Beharapása: 1729, Foglalkozás: (alkalmi) színésznő, szinkronszínész Védőszellem neve: Constantine Lusignan Mágiaérzékenység: van
Apa: Aldéric Villehardouin (ember, halott) Anya: Amandine Crécy (ember, halott) Szülők kapcsolata: A szülei egymás édestestvérei voltak, az apja 20 évesen megváltoztatta a nevét, Amandine-nal másik városba költöztek, ahol nyugodtan összeházasodhattak. Testvérek: Blanche (ember, halott) A húga, öt éves korában elhunyt egy fegyveres összetűzés vétlen áldozataként Egyéb hozzátartozók: Constantine Lusignan Vérfarkas (atyja, majd később férje), halott Egykor örményország királya volt. Zéphyrine nem tudja, hogy a szüleit ő ölte meg, hogy megkaphassa a lányukat. Egyéb fontos személyek:Jean Chastel (őrző, halott) (Vérfarkasvadász - Zefi szerint) 1708-ban született, hivatalosan 1790-ben halt meg. Meggyilkolta Constantine-t, majd 1767-ben végül ő üldözte el Zéphiryne-t Gévaudan-ból. Időnként később is keresztezték egymás útját. Zéphyrine rosszabb napjain most is azt hiszi, hogy még mindig él.
Jellemét legjobban a hangulatváltozásai határozzák meg. A kedélyállapota pillanatok alatt képes szélsőségesen megváltozni a viselkedésével együtt, akár ok nélkül is, minden logikát nélkülözve. Ha az egyik pillantva őrjöngve tombolt, a következőben könnyen lehet, hogy kedélyesen csacsog, esetleg hízeleg. A viselkedése kiszámíthatalan, labilis lelkületű, ennél fogva megbízhatatlan. Alapvetően kedves, és udvarias primadonna, akiből egy pillanat alatt előbújik a bestia, ha bármi apróság miatt átkattan a fejében egy kapcsoló. Ez ő.... egy enyhén bomlott elméjű nő, akinek tengernyi aprósághoz kötődnek mások számára ismeretlen emlékei, amik furcsaságokat válthatnak ki belőle. Az elmúlt fél évszázadban egészen veszélytelenné szelídült az emberekre nézve. Önmagához képest, legalábbis.
Alacsony, harmincas évei elején járó nő (de legalábbis ezt a benyomást kelti). Hosszú, göndör vörös (vagy barna - a kedvétől függ, mikor milyenre festett) haját többnyire félig kibomlott, laza kontyban viseli. A szemei feketék, az orra pici, a vonásai egyediek, ízlés dolga, hogy vonzónak találják, vagy sem. Szereti a mélyzöld és a vörös ruhákat, többnyire elegénsan öltözik.
Farkas alakban a bundája uralkodó színe a rőtvörös, csak a hátán, a farkán, a homlokán, és a mellső lábain keveredik sötétszürke a szőrébe. Alkatra nyúlánk, a lábai vékonyabbak a közönséges szürkefarkasnál, a pofája hegyesebb, itt egy kevés fehér is színesíti a bundáját.
- Az emberek olyan nagyon esendők… Az emlékezetük túl rövid, az igazságérzetük gyenge, az elméjük megvezethető. A történelemkönyveik hazudnak, eltorzítják a múltat, azt mesélik, amit az írójuk akar hinni, vagy visszahallani. Ez az oka, hogy szörnyetegekből lesznek hősök, és csodálatos teremtményekből bestiák, gyilkos, irtani való fenevadak válnak, vagy egyszerűen szó sem esik róluk. Örökre elfelejtik őket. Elfelejtenek minket. És ez annyira szomorú… Az emberek mindig szomorúvá tesznek. Vagy őrülten dühössé… de azt hiszem főleg szomorúvá.
Ahogy közelebb lépek, a szék lábai megcsikordulnak, mert a hozzábilincselt fickó megpróbálja hátrébb tolni, hogy elhúzódjon előlem. Csak a kettőnk lélegzetének különböző neszei törik meg a csendet, míg nem beszélek. Az enyém nyugodt, és puha, az övé kapkodó, olykor sípoló. Látszólag nem foglalkozom vele tovább, de azért még neki mesélek, csak megérinteni nem akarom. Szórakozottan sétálok a szobában, az ujjaim hegyét a falon futtatom végig.
- Pedig én emlékszem mindenre. Olyan tisztán emlékszem, ahogy senki más. És a történelemkönyvek, regények, vagy színdarabok sosem fognak emléket állítani az igazságnak, ahogy filmre sem viheti soha senki. Talán egyszer, ha feladtam a reményt, én teszem tönkre örökre a vérfarkasokat. Én felelek majd az egész fajtánk pusztulásáért… pusztán azért, hogy valaki az én szememmel lásson egyetlen napig, és megtudja az én igazságomat. A valódi, az egyetlen igazságot…
Gyűlölöm az embereket… Most pedig, Jean, meghallgatod, hogy miért! A végén pedig eldöntjük, melyikünk is a valódi szörnyeteg...
Nem törődöm a tiltakozó hangocskákkal, amik a szájpecken átszűrődnek, sem a hasztalan próbálkozással, hogy kiszabaduljon. Végre az enyém! Olyan nagyon régen vártam erre... és most minden egyes félelemízű pillanatát ki fogom élvezni!
- A szüleim is ártatlanok voltak. A szerelem ártatlan és tiszta dolog. Csak az irigyek és a féltékenyek mondhatják, hogy nem az… Miért számít, hogy kik szeretik egymást, ha ezt önös érdek nélkül teszik? Miért kell őket bántani, üldözni, meghurcolni? Az apám szerelmes volt a húgába, ő pedig viszontszerette. Gévaudan-ban mégis összesúgtak a hátuk mögött, később rothadt zöldséggel, végül pedig kövekkel dobálták meg őket! A saját biztonságuk érdekében el kellett költözniük, és apámnak nevet kellett változtatnia, hogy nyugodtan élhessenek… Hát nem undorító dolog? Hálás lehetek, hogy megszülettem… Milyen gyönyörű év volt! Anyám mindig azt mesélte, hogy sosem látott káprázatosabb nyarat, mint abban az évben… Szerettem a gyerekkoromat… Az apám és az anyám gyönyörű, és lenyűgöző emberek voltak. Kedvesek… Boldogságot érdemeltek volna… Te nem így gondolod?
Elsétálok a férfi mellett, végigsimítok a vállán. Érdeklődő a hangsúlyom, a korábbi düh már rég elpárolgott belőle. Az érintésem egészen gyengéd, mintha valóban kedvelném Jean-t.
- Boldog kislány voltam… Orléans-i Fülöp alatt a birodalom virágzott, egész Európa minket figyelt, kicsit könnyebb, szebb, virágosabb, nyíltabb lett az élet. A húgocskámmal miénk volt a világ! A miénk, egészen tizenhárom éves koromig… Blanche akkor volt öt éves, meseszép, ártatlan, örökké vidám, a szüleim büszkesége. Mégis meg kellett halnia! Vétlenül, csak azért, mert az ostoba embereknek épp akkor és éppen ott kellett harcba keveredniük... A katonák látták, és mégsem érdekelte őket, hogy meghal!
Újra őrült düh hullámzik a hangomban, a haragom súlyos, hátborzongató lökéssel árad szét a pincében, hogy a következő pillanatban felváltsa a szomorúság…
- Annyi idő eltelt, mire anyámmal újra tudtunk nevetni. Blanche nélkül semmi sem volt már olyan élénk és színes többé. De az élet megy tovább. Mindig ezt mondják, nemdebár? Majd az idő meggyógyítja… Végülis ha nem is gyógyítja meg, legalább elhalványítja. Az életünk szép volt az 1720-as évek végén… Tulajdonképpen boldog fiatal lány voltam, míg a szüleim meg nem haltak… Mocskos rablók ölték meg őket. Milyen aljas az ember… És én vagyok a szörnyeteg! Még mi vagyunk a bestiák!
Újra felidegesítettem magam, a haragom mint a víz tölti fel a pincét, hirtelen, és fojtogatón, hogy hamarosan ismét eltűnjön, és átadja a helyét valami puhán, gyengéden simogató, végtelenségig rajongó érzelemnek.
- Mégis… mikor a tragédia a porba sújtott, tönkretett, jött valaki, szerinted egy szörnyeteg, aki letörölte a könnyeimet, felemelt a porból, és magával vitt, olyan boldogságot adott nekem, amit nem ismerhet, akit nem szerettek halálosan, őrülten, perzselő, lángoló szerelemmel, és nem viszonzott ilyen érzelmet. Hát képes ilyenre egy szörnyeteg?!
Fellobbanó dühömben két tenyérrel taszítom meg a férfi vállát, csorognak a könnyeim, a számonkérő felcsattanás elcsuklik, és nem vigasztal a fájdalmas nyögéssel kísért csattanás, ahogy a szék felborul.
- Constantine volt életem értelme. Nekem adta világot, örök életet csókolt a számra, puhán ölelt, szeretett, és csak azért élt, hogy én mindent megkaphassak, amiért akár csak egy mosolyt is kaphat viszonzásul! Harmincnégy boldog év! Ennyi időn át voltunk boldogok együtt Constantine-nal! Király volt egyszer, valódi király, aztán az apám, az életem értelme, a szerelmem, akiért bármit megtettem volna, és egy ilyen ócska kis patkány ölte meg, mint te!
Érzem, ahogy a csontjaim hullámzani kezdenek a bőröm alatt, ahogy nyúlnak a fogaim, parázslik a szemem, és nem tudom visszafogni magamban a vadállatot.
- Te merészelsz minket szönyetegnek nevezni!
Megrázkódnak a vállaim, a fal mentén lendülök neki, szinte futólépésben teszem meg az első kört a pincében, de még a végére sem érek, már négy jókora, nesztelen mancs visz előre, rőtvörös bunda csillan a lámpa fényében, sárga szemek foszforeszkálnak, és hófehér szemfogakat tesz láthatóvá vicsorba húzott ínyem… Még egy kör, mielőtt elrugaszkodom, és a fogaimat a földön heverő férfibe mélyesztem. A forró vér édesen mámorító íze elönti a számat, és elmossa a féktelen haragot, amit érzek…
Történt: 1924. augusztus, Los Angeles, valahol egy pincében, Peter Cruster, 40 éves, Cleveland-i lakos széttépett holttestének felfedezése előtt két nappal.
- Ó, tehát újra itt vagyunk… Hol is hagytam abba a múltkor? Udvariatlan dolog szó nélkül távozni, ugye tudod?
A székhez bilincselt fickó szeméből süt az értetlenség és a rémület, de én átlátok rajta. Hogy ez a Jean, hányféleképpen próbál átverni! Ezer arcát mutatta már az elmúlt évszázadban, de egyik sem az volt, akit én akartam látni, mielőtt végzek vele. Én annak a férfinak akartam letépni az arcát, aki megölte az én Constatine-omat. A bánatom, a fájdalmam akadály nélkül árad körülöttem.
- Sosem felejtem el, amikor meggyilkoltad őt… Engem védett. A gyönyörű, hatalmas, rőtvörös bundás teste kecsesen fordult elém, és ahogy a két hátsó lábára emelkedett előttem, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mennyire gyönyörű, hogy mennyire szeretem, és hogy minden rendben lesz… Ha ő állt volna a húgom előtt védelmezőn, ha az ő agyarai csattogtak volna a szüleim gyilkosai felé, akkor még ma is boldog lenne az egész családom! Mind együtt lehetnénk… De csalódnom kellett… Nem Constatine-ban, nem az én csodálatos őrangyalomban, aki megtett mindent, amit csak kívánhattam… Az életével védelmezte meg az enyémet. Az emberekben csalódtam, mikor az a hosszú, hidegen fényes ezüst penge kioltotta az én életem értelmének fényét… Mikor elém zuhant az élettelen teste, én futottam… A pánik, a rémület, a veszteség fájdalma üvöltött bennem, és a farkas a szívemben úgy érezte, halálos sebet kapott. Menekültem, és zokogtam. Mindent elvesztettem, véglegesen egyedül maradtam, és ez a te bűnöd, az emberek bűne!
A könnyek most is patakokban folynak az arcomon, ahogy újra leperegnek előttem a képek… A bánatom, a kínom, a fájdalmam, a haragom, pusztító gyűlöletem együtt kavarog a pincében, és úgy érzem, önmagában is képes lenne ölni, miközben engem is szétszakít.
- Sokáig vigasztalhatatlan voltam, és már nem volt elsírnivaló könnyem, de végül egy napon rádöbbentem, nem áshatom el magam egy sáros lyukban. Nem ezért halt meg az őrangyalom… Mit tehet hát mást az örök földi pokolra ítélt nő, mint hogy táncba hívja a halált?
Teszek néhány tánclépést, halkan dúdolom a Kék Duna keringő dallamát. Még ma is csak erre várok. Táncolni a halállal, mikor Jean-ért jön el…
- És mivel téged nem találtalak, nem is mertelek keresni talán, úgy döntöttem, lépésről lépésre haladok… Ideje volt hazatérnem. Abba a hazába, ahol sosem jártam, ahonnan kitaszították, elüldözték a szüleimet. Így érkeztem meg Gévaudanba 1763-ban, hogy megmutassam az emberiségnek, milyen, mikor szembe kell nézniük a saját tükörképükkel. A fenevaddal, amit bennünk vélnek felfedezni, ami miatt üldöznek minket, és amik valójában ők maguk. Csak a tükörbe kellene nézniük, és meglátniuk önmagukat, hogy az iszonyattól megálljon a szívük…
Undorodva elfintorodom, és megrázom a fejem.
- A bemutató 1764-ben vette kezdetét. Sosem fogom elfelejteni ezeket az éveket. Számoltam minden rémült sikolyt, minden kiüvegesedő szempárt, minden falat húst, amit ők adtak nekem. Három év… Három év alatt kétszáztíz alkalommal támadtam rájuk, és csak negyvenkilencen maradtak életben… Akik később farkasokká lettek miattam, azoknak is az én fogaim tépték fel a torkát. Érdemtelenek voltak arra, hogy olyanok legyenek, mint mi. A gyerekek a húgomért haltak meg, a nők anyámért, a fiatal lányok értem, a férfiak Constantine-ért, míg az ifjak apám emlékéért.
Édes nosztalgia cseng a hangomban, a szemeim újra sárgán parázslanak fel, a szemfogaim megnyúlnak, a hangom morgássá mélyül, ahogy a régi vérszomj feltámad, mintha mindez csak tegnap történt volna.
- Akkor jöttél el újra, hogy ismét összetörd a tökéletes világomat…
A beszédem már csak részben érthetők, mert az átváltozás nem kedvez az emberi hangoknak. Olyan gyönyörű a könnyben úszó, félelemtől tág pupillájú zöld szempár, amit a férfi torkába mélyesztett fogakkal a kiserkenő vérről felsandítva látok…
Történt: 1925. augusztus, Los Angeles, valahol egy pincében, Mike Wallen, 45 éves, Los Angeles-i lakos széttépett és félig felfalt holttestének felfedezése előtt egy nappal.
- Mondtam már, hogy nem szeretem, mikor félbeszakítasz, Jean… Mostmár maradj nyugton, és hallgasd végig szépen, amit mondani akarok… Tudom, hogy már ez is bőven elég, hogy belásd, nem mi vagyunk a szörnyek, én mégis végigmondom…
Ez a szőke haj, ez a rémült zöld szempár! Érzi, hogy nincs tovább, érzi, hogy végre vége a fogócskának, és ezúttal én leszek a győztes!
- Mielőtt te jöttél volna, olyan szánalmasan próbáltak elkapni és kivégezni engem, a fenevadat, a Gévaudani bestiát! Még a király lovagjai, képzett farkasölői is csak játéknak voltak elegendők. De te… te már mindent elvettél tőlem egyszer, te ismerted az arcomat, és én ismét gyávának bizonyultam. Mikor megláttalak, elfutottam újra…
Most nem kavarognak körülöttem őrült érzelmek, csak enyhe bánattal fűszerezett nosztalgia maradt.
- Menekülés közben érintettem Sarlat tartományát, és tizenhét embert öltem meg. Ezt az ostoba szörnyetegek egy egyszerű farkason torolták meg. Hitvány férgek! Soissons-ban tizennyolc áldozatot hagytam magam után vérbe fagyva. Terhes asszonyt, tizenéves fiúkat, földesurat, aki a fél arcával fizetett a mellső lábamon ejtett sebért… Úgy sajnálom, hogy sehol nem maradhattam tovább, mert végig a sarkamban voltál… Périgord-ban egyenesen falkának nézett a sok ostoba! Ők szintén tizennyolc halállal, és számos súlyos sebbel fizettek nekem az emberiség bűneiért… Később együtt futhattam üldözői elől a híres Jean-Baptiste-tal egészen Luxemburgig, ahol végül szétváltak útjaink, kicsivel mielőtt megölték őt is az emberi szörnyetegek. Kedveltem őt, és egy hétig sirattam minden éjjel, frászt hozva az üvöltésemmel Differdange lakosságára…
Egy kicsit elhallgatok, végigsimítok a falra akasztott festmény keretén. Egy régi ábrázolás a Gévaudani bestiáról, és első áldozatáról, a jobb alsó sarkában nagyobb vérfolttal összemocskolva.
- Előled menekülve, és bosszúvágytól hajtva utaztam végig Franciaországon, a nyomomban pusztulást, kínt, és halált hagyva. Az üresség csak akkor enyhült bennem, mikor friss, forró emberi vér csorgott a fogaim között, de boldog nem voltam azóta, mióta Constantine meghalt… 1830-ban untam el Európát, és a veled való vég nélküli fogócskát. Elhatároztam, hogy megkeresem azt, aki visszaadhatja nekem a szerelmemet. Pletykáltak olyanokról, akik ismernek minket, és nekem rájuk volt szükségem… Hajóra szálltam hát, és Amerikába jöttem. A Polgárháború már nem váratott sokáig magára. A háborúskodást arra használtam, hogy meggazdagodjak, és az eddigieknél feltűnésmentesebben gyilokjak, miközben megszállottan kutatni kezdtem a saját fajtám után… Erről nem tudtál, ugye? Az embereknek mindenhez annyi idő kell… mire minden hullám elült, megint közel nyolc évtized telt el, én pedig gazdag voltam, olyan gazdag, amiről sosem álmodtam volna, és annyi embert öltem már meg, amiről mások álmodni sem mernek… Az indiánokat kedveltem, reményt gyújtottak a szívemben, hogy találkozhatok még Constantine-nal, és hogy nem minden ember igazi szörnyeteg. De ti, emberek mindent megtesztek érte, hogy valahavolt megbocsátásom utolsó szikráit is kiöljétek belőlem. Őket is mind megöltétek, tönkretettétek, akárcsak a családomat.
Ismét őszinte harag, és gyilkos keserűség villog a tekintetemben. A széken ülő fickó most érti meg, hogy nem éri meg a másnapot, és kétségbeesett rángatózásba, kapálózásba kezd. Már nem számít, mindjárt a végére érek…
- Aztán jött a Világháború. Már nem érdekelt egyáltalán, hogy ti, ostoba emberek hogyan pusztítjátok, gyilkoljátok halomra egymást. Az egyetlen, amiben őszintén reménykedtem végig, hogy sosem ér véget, és belepusztultuk mind, ti a világ mételyei, akik elpusztítotok mindent, amire a kezeteket egyszer ráteszitek. Megölitek még egymást is, pedig okotok sincs rá…
A keserűségem és a gyűlöletem valószínűleg sosem apad el irányukban. Egy örökkévalóságig járok majd közöttük, és minden pillanatban gyűlölni fogom őket…
- Azt hiszem, nem kell több bizonyíték rá, hogy ti vagytok a szörnyetegek… És most vége a ti háborútoknak… Gondolod, hogy ma este az enyém is véget érhet?
Választ nem várok, csak a sikolyt, ahogy nekiugrom, és a fogaimmal, karmaimmal tépek a mellkasába, először még beleakadva a bordáiba, de másodszor már hatékonyan átszakítva őket, hogy hozzáférjek a szörnyeteg forró, fekete szívéhez… Most kell jönnie a megváltó békének…
Történt: 1928. augusztus, Los Angeles, valahol egy pincében, Bradley Cooper, 38 éves, Los Angeles-i lakos széttépett és nagyrészt felfalt holttestének felfedezése előtt három nappal.
- Azt hiszem, tulajdonképpen szerencsés vagyok, ugye, Constantine? Egy ideje már igen… Mióta a II. Világháború zűrzavarában újra rád találtam. Azt mondták, ha az ember keres valamit, azt New York-ban biztosan megtalálja. Még most is hihetetlen, hogy igazuk volt. De ezt már annyiszor elmeséltem… Biztos, hogy hallani akarod?
Letelepszem a kanapéra az ott üldögélő Constantine szétvetett lábai közé, és óvatosan a vállára hajtom a fejem, hogy felnézhessek az arcára. Óvatosnak kell lennem, hogy alig érjek hozzá, mert így nem csúszok bele a finoman vibráló szellemalakba, de érzem az érintését, szinte a bőre melegét is a bőrömre perzseli. Szellemek, annyira szeretem őt! Ő pedig csak mosolyog, és az arcomat cirógatja… Vár, hogy meséljek. Mindig hallani akarja, hogyan éltem nélküle…
- Persze, hogy szeretném…
A hangja most is végigborzongat a fejem búbjától a lábujjam hegyéig, és nem tudok neki nemet mondani…
- New Yorkban már nem törődtem mással, azokat az embereket kerestem, akik ismerik a fajtánkat, és képesek használni a mágiát. Nem ment gyorsan, de amikor sikerült, nagyon meglepődtem. Először álltam szemben olyanokkal, akiket nem voltam képes csak úgy megfenyegetni, vagy széttépni, hogy elvehessem, amit akarok. Persze bántani nem is bánthattam őket, mert a mágia nélkülük nem működik. Meglepett az erejük, a gyorsaságuk, a képességeik, és a tudásuk… Rólam is sokat tudtak. És mikor elmondtam mit akarok, meglepett, hogy hajlandóak teljesíteni a kérésemet, és megadni nekem, amire mindennél jobban vágytam a világon… Nem is volt olyan drága. Legalábbis akkor azt hittem. A véremmel, a húsommal és a bundámból néhány csomóval megfizettem az árát, hogy visszakaphassalak… És visszaadtak nekem… Örökké hálás leszek érte, és örökké gyűlölni fogom őket, amiért csak félig tartották be az egyezséget, és amiért fizetnem kellett valamiért, amit önként is adtak volna. Amikor elmesélted, hogy akarták, hogy együtt legyünk, mert abban bíztak, hogy visszafogsz… olyan dühös lettem… gyilkolni támadt kedvem, de végül mégis igazuk volt… Újra a régi lettem. Megtaláltam a békémet, és boldog vagyok veled… De még mindig hátravan egy utolsó utazás… Megkeressük azt, aki visszaadhatja a testedet is. Hallottam egy helyről, ahonnét a mágia származik, ahol a fajtánk született… Már csak félálomban duruzsolom a szavakat. A szempilláim rég elnehezültek Constantine cirógatása nyomán, hamarosan el is fogok aludni, ugyanazokkal a szavakkal az ajkaimon már hét napja…
- Fairbanksbe megyünk…
Amiket szeret: - Constantine-t mindenekfelett - az esőt, - az elismerést minden mennyiségben, - a számára nosztalgikus értékkel bíró dolgokat (ezektől képes egészen elérzékenyülni előre nem behatárolható időtartamra (lehet tíz másodperc, vagy akár néhány óra)) - a vérfarkasokkal kapcsolatos filmeket, könyveket, történeteket és képeket. Szenvedélyes gyűjtő
Amiket ki nem állhat: - Ha nem ismerik el a zsenialitását, kamera, mikrofon előtt, az életben, vagy akár a gyilkolásban, - valamint ha valaki még nem hallott róla. - Ezen felül nem szereti a forróságot, a hosszú szárazságot és a - csokoládét. - Zsigerbe tépően retteg Jean Chastel-től, és legalább annyira gyűlöli is őt, amennyire fél tőle
Rövidtávú célok: Élni, túlélni, és mindeközben kihozni a maximumot a létezésből.
Középtávú célok: Találni egy helyet, ahol biztonságban letelepedhet néhány évtizedre, és ahol úgy érzi, sikerrel kecsegtet a véget nem érő kutatás. Büszkévé tenni Constantine-t. Nem utolsósorban pedig távol maradni Jean-tól.
Hosszútávú célok: Újra testet adni Constatine-nak, és boldogan élni vele. Leszámolni Jean-nal...
Nagyon örülök, hogy nem a tegnapi káoszban olvastam el a történetedet, mert azt hiszem, hogy megérdemelte azt, hogy minden más nélkül erre szánjam az időmet. Komolyan megindító volt, és rengeteg olyan igazság van benne, amit az oldal világától függetlenül érdemes megfontolni. Nagyon megérintett a történeted, ahogy olvastam, szinte láttam magam előtt, és bele tudtam képzelni magam a karaktered helyébe. Köszönöm!
Ezúton indítványozom, hogy a történeted a többi Kiemelkedő Előtörténet közé kerüljön!
Kezdőlap
