Vállamon a fekete szemeteszsákkal - amiben mindenféle lim-lom, kacat zörgött -, kétrét görnyedt háttal csoszogtam kínos lassúsággal az egészségcentrum agyfürkész részlegére. A fejemre kendőt kötöttem, az arcomat elmaszkíroztam, s minden bicegő lépésnél nyöszörgő hangot adtam ki. Ha éppen nem nyöszörögtem, akkor halkan duruzsoltam, sopánkodtam, bosszankodtam, és csúnyán néztem a fiatalokra. - Asszonyom, szabad a nevét, és hogy hova vár? - lépett oda hozzám egy kedvesen mosolygó, meglehetősen kielégítő paraméterekkel megáldott ápolónő. - Elisabeth Red - feleltem öregesen nyöszörgő hangon. - Dr. - elpillantottam egy névtáblával felszerelt ajtó felé - Greenert várom... - A doktor úr ma nincs bent, esteleg... - Mi az, hogy nincs bent!? - rikácsoltam az ápló ijedtségére. Olyan kis fiatal volt, valószínűleg nemrég kezdett. - Szegény fiam meghalt a háborúban, az uram egy perverz vén marha volt - isten nyugossza, mindig akkor jött rá, ha a padlót keféltem -, láthatja kedveském, mit meg nem éltem, a férfiak csak csalódást okoztak nekem! Most mégis ki fog bennem kurkálni? - Az ápoló fülig vörösödött. - Úgy értem a fejemben... Jaj, angyalkám, maguk fiatalka kis fruskák olyan szemérmesek, bezzeg az uram meg én... - Szeretne részt venni egy csoportterápián? Most kezdődik a szexuálisan frusztrált nők délutáni foglalkozása. - Az az érzésem, kedveském, hogy talán meg akar szabadulni tőlem! - Nem, dehogy... Dehogynem! Nagyothalló vén szipirtyó módjára mondtam fennhangon a magamét, mindenki minket bámult. Ha nem járt volna az álcám tönkretételével, biztosan felnevetek. Így azonban csak felhorkantottam, és lezuttyantam egy kényelmetlen, műanyag székre. - Itt megvárom a doktor urat - jelentettem ki szigorúan csücsörítve a szám. Az ápolónő nagyot sóhajtott, még valamit akart mondani, ám inkább legyintett, és a dolgára sietett. A frusztrál csoport tagjai felé néztem, akik egy nagyobb szoba előtt várakoztak. Ha tudnák, hogy a megváltás pár méternyire van tőlük egy szöttyedt öregasszony képében... De nem tudták. Ledobtam magam elé a nehéz zsákot - ha valóban annyi idős lennék, amennyinek kinéztem, nem bírtam volna el, és látványosan kutatni kezdtem benne. Semmi jelentősége nem akadt ennek, csupán feltűnő akartam lenni - annak ellenére, hogy minden farkasjellegzetességem elfedtem és egyszerű embernek tűntem. - Ejj, fiatalúr! - dobtam ki egy jól ismert energiagóc lába elé egy korhadt lécdarabot. Már akkor éreztem Castort,a mikor belépett az épületbe. - Szép szál legénynek tűnik, segítsen már felkelni! - hunyorogtam az arcába.
A hozzászólást Dominic Santoro összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jún. 10, 2012 3:48 pm-kor.
Bevallom isten-férfiasan, hogy teljesen véletlenül kerültem ide. Illetve... Talán nem is volt az a véletlen annyira véletlen... A hotel tele van mindenféle szóróanyaggal, természeten a helyi újság régebbi számaival is. Újfent az étteremben tömtem magam degeszre, és természetesen magamhoz vettem egy újságot is, de ez még tegnap volt. Az egyik hirdetésben lettem figyelmes egy elég borongós hirdetésre, amiben valami csoportterápiás izét emlegettek olyan csajoknak, akik szexuális gondokkal küzdenek. Nos, azt nem gondolom, hogy Tara ilyen problémákkal küzd, ennek ellenére talán elcseppenhet néhány információ, hogy én magam hogyan kezeljem a továbbiakban azt, hogy egy régi "barátom" szexuálisan inzultálta a kedvesemet. Órákig morfondíroztam azon, hogy eljöjjek-e, de végül megadtam magam a kínálkozó lehetőségnek, és mivel mára is volt hirdetve időpont, gondoltam, elnézek. Ettől a helytől már egyből kiráz a hideg, a jelenlévők negatív energiáitól rövid úton fejfájást fogok kapni, ezt már előre tudom. Ennek ellenére a szimatom ki tud szűrni valamit, ami talán még érdekelhet is, és igazából... Meg vagyok, vagy is nem! Nem vagyok meglepve, hogy itt találom Santoro barátomat. Úgy látszik, hogy a helyiek riogatása valahogy fontosabbnak látszik, mint az, hogy újfent a ház javára nyerjen több ezer dollárt az orfeum kaszinójában. Mivel úgyis csak eltévednék errefelé, inkább követtem az energiát, de nem akartam elhinni, hogy annak a szakadt-csöves vénlánynak az álcája mögé passzírozta be magát az én rég látott, és olyannyira kedvelt cimborám - és nem mellesleg Testőröm. Már messziről hallottam, ahogy rikácsol, és kedvem lett volna fennhangon visítva röhögni, de ki vagyok én, hogy tönkretegyem az előadását? Az Alfája, jó, ennek ellenére nem akartam már most lelombozni. Valami koszos fadarab koppant a lábam előtt, amire még az imént eltávozó ápolónő is visszanézett. Láttam rajta, hogy megindulna felém, de én csak egy zavartnak tettetett mosollyal és egy intéssel biztosítottam, hogy tudom kezelni a helyzetet. Természetesen ha valóban egy zsémbes öregasszony tette volna ezt, akkor elintézem annyival, hogy megkönnyítem az útját a másikra - így viszont a helyzet merőben megváltozott. Még el is mosolyodtam a bókra, miközben a lécért hajoltam. Felvettem, aztán felkaron veregettem vele az "öregasszonyt". - Azt mindig is tudtam, hogy szeretsz beöltözni, de azt nem sejtettem, hogy ennyire bejövök neked. Majd ha csak simán nő leszel, lehet, hogy még egy puszit is dobok. Na most már azért halkan, de felnevettem, és leültem mellé, mintha csak egy orvosra váró beteg lennék. Halkan beszéltem, hogy még véletlenül se buktassam le, ha valaki erre jönne. - Te is a csoportterápiára jöttél? Ja, és remélem, hogy azt - böktem a zsák felé - nem akarod behozni majd a hotelembe. Na de tényleg... Mit keresel itt? Előbb én kérdezek, még mielőtt ő döntene úgy, hogy kifaggat. Amíg válaszol, talán lesz időm arra, hogy egy jó okot találjak magamnak arra, hogy mi a francot keresek egy nőknek való gyűlés helyszínén.
"Lebuktam", ami nem volt meglepő, de egy kissé bántott. Megkopott a rejtőzködési tudományom? Akár így, akár úgy, Castor egyenesen felém indul, én pedig játszottam tovább az ütődött vén tyúkot. Megütögetett a bottal. - Ne molesztáljon fiatalember, mert úgy seggbe billentem, hogy attól kódul! - ripítoztam, dohogtam, és bizalmatlanul méregettem. - Eh, ha az uram élne, már össze lenne csomózva a micsodája! ~ Üdvözletem, barátom, jó újra látni téged! ~ köszöntöttem tökéletes olaszsággal, ám közben tovább zsörtölődtem, és köhécseltem. Olyan felháborodottan néztem rá, mikor a zsákról beszélt, mintha minden ok nélkül azt kérte volna, hogy kasztráljam magam és jelentkezzek papnak. Ölbe kaptam a zsákot és magamhoz szorongattam. - Már a javaimat is elvenné, büdös kommunista! - Én biza pöröltem tovább, kicsit furcsa lenne, ha a nyanya egyik pillanatról a másikra kezesbáránnyá avanzsálna. - Eh, kurafi, a sokat látottakra buksz mi! Hát belőlem nem kapsz, fiacskám, engem ki kell érdemelni! ~ Ezt én is kérdezhetném caro amico! Jómagam a nővérke ruhás bellák miatt tengetem itt kifogyhatatlan időm, és mert kell némi lelki nyomor látványa ahhoz, hogy ne vágyódjam Byron beteges világszemléletére. És te? Talán elért az őrület, ami elől Chicagóból idemenekültél az isten háta mögé? - Akar venni tőlem pár szép lécet? - károgtam tovább. - Alig korhadt egyik-másik, kivinném én a piacra is, de itt többet keresek velük, ha valakit fejbe akarnának vágni. Bepillantást engedtem neki a zsákba - a vackok között nejlonzacskókban ropogós zöldhasúak lapultak. Nem bíztam a bankokban, ez pedig korántsem volt tiszta úton szerzett pénz. - Nézze, még kötélfoszlányokat is tudok adni! - emeltem ki egy cafatot, amivel szebb korában, nem is olyan régen még Rayt kötöztem egy székhez a városon kívül egy barlangban.
- Ejj puttana, hát megint nem bír magával, he? Nem megmondtam, hogy ebéd után vegye be a gyógyszereit? Nem ismer meg, mi? Ha ezt apám látná, úgy megkergetné édesanyámat, hogy tűzoltókocsival se szednék le a vörösfenyő tetejéről! Jó, hát ha játszunk, akkor játsszunk rendesen. Odanyúlok, még a fejkendőjét is megigazítom, hogy jobban takarja azt a tökéletesen sminkelt arcát. ~Mondhatni. Hoztam magammal Chicagóból valamit, amitől nem ártana megszabadulni, és talán ki tudom hagyni belőle a Merlin fattyakat.~ Kikapom a kezéből a zsák száját, de az arcomra nem ül ki a meglepettség a pénz láttán. Ennek ellenére természetesen hanyatt estem volna legszívesebben, hogy valóban képes egy zsákban tartani szinte minden vagyonát. Jó, ebben az esetben persze behozhatja... Csak hát... - Madre, madre, nem megmondtam, hogy hagyja otthon a lim-lomjait? Minek ki nem teszi a szegény ápolókat... ~Bekísérjelek egy játékra? Most lesz valami gyűlés...~ És épp hogy feltettem a kérdést, kinyílt egy hozzánk közeli ajtó, és egy fiatal, kedves arcú lány lépett ki rajta, és kérdő tekintettel meredt a vérbeli olaszos veszekedésünk színhelye felé. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, gyorsan lesütötte a szemeit, elnézést kért, és érdeklődött, hogy minden rendben van-e, majd tájékoztatott, hogy a gyűlés öt perc múlva kezdődik. ~Régen szórakoztam már hasonlóképpen. Beszállhatok? Feltéve, ha nem valamiféle fojtott homoszexuális profilt állítasz nekem össze...~ Hirtelen nyúlok a karja alá, de persze számítok arra, hogy majd megpróbálja az öregasszony dacával kirántani. Hát, akkor engedem... De nem akarom elröhögni magam... - Jöjjön, Madre, ne rontsa itt a levegőt...
- Az a birnante, hát még él? - sopánkodtam kissé lebiggyesztett szájjal. - És te is fiam? Hát a háború? Még hősi halálod se volt, ebadta! Tűnés vissza a frontra! A fejkendő igazítás méltatlankodó motyogások közepette tűrtem. ~ Úgy véled egy... terápia segíthet? Az ilyenek több évig is eltarthatnak, van neked ennyi időd? Úgy értem a másik falka, meg a saját bokros teendőid mellett, nem az életedből. Tudom, furcsa hóbort így pénzt szállítani, de pontosan ezért biztonságos. A kutya se gondolná, hogy egy ilyen dilis vénasszony lomos zsákjában mi meg nem lapulhat. Ez a csodálatos az álruhákban és a különös lépéseimben. - Csirkefogó, csak most mondod hogy élsz, és már itt lógsz anyád nyakán. Bár jobb, mintha a csecsemen. - Nyöszörögva igyekeztem összeszedni magam. - Mindjárt megyünk, aranyoskám, csak a bambinónak még fel kell segítenie - integettem a csinos nőnek. ~ Ha lennél olyan kedves... ~ Szépen egymásba karoltunk és kettecskén elindultunk a csupa nőből álló csoport felé. - Asszonyom, a fia nem jöhet be! - Muszáj, mert ha csipogok, neki kell beinjekciózni a vaginámat. De ha maga szívesen vállalná, angyalkám, akkor már haza is küldöm. - Őszintén örültem, hogy a flúgos anya képében ezt eljátszhattam. - Jóravaló fiúcska ám! Van vőlegénye? Nincs? Casie, itt a lehetőség - folytattam, miközben betotyogtunk, s habár már hozzá beszéltem, továbbra is olyan hangosan, hogy az egész emelet hallhatta. - Apád meg én is már unokákat szeretnénk, mikor lesznek bambinók? Soka bambino kell ám! ~ Körbenéztem már a városban, de eddig nem sokat tudtam meg. Apropó, a zongorám úton van, szóval ha nagy csomag érkezik a hotelhoz a nevemre, nem kell megrémülni, csak az én gyönyörűségem az. ~ Magyaráztam, mialatt leültünk egy körbe a többiekkel együtt.
- Jól van Madre, semmi baj, tessék emlékezni, én legfeljebb magával vívtam véres háborút a Bodri miatt, mikor megverte a hű barátomat! Még a gondolatai közt se léteztem, mikor utoljára háborút vívott dicső nemzetünk. Kaptam a szívemhez a kezem meghatódva, de már tényleg meg kellett erőszakolnom magamat, hogy ne röhögjek fel, mint egy b*szatlan r*banc az első koktél után. ~Nem vélem sehogy. De lehet, hogy csak azért kellett idejönnöm, hogy részese lehessek ennek pompás előadásnak... Ami meg a másik falkát illeti jobb, ha nem itt beszéljük meg, egyébként pedig jelenleg annyi veszélyt jelentenek, mint egy kiló kenyér.~ Lassan totyogtunk a terem felé, én pedig.... Nos... Igen, annyira vissza kellett fojtanom a röhögést, hogy kifolyt a könny a szememből, amikor a vaginája injekciózásáról hablatyolt ez a címeres ökör. De én se vagyok annyira kezdő - persze Domnál nem lehetek jobb -, szóval kihasználom a helyzetet, és némi szipogást is hozzátettem a könnyekhez, és megdörzsöltem a szemeimet. - Nekem se kellemes, higgye el... Már évek óta... És hol van még a vége... Szegény Madre, még ennyi idősen is képes volt összeszedni valami ritka dél-afrikai nemi betegséget... Dios mio, hát semmi nem viszi el ezt a vén szipirtyót! Robbant ki belőlem, aztán zavartan elmormoltam egy elnézést, majd mikor az ápolónő nem látta, oldalba böktem Dominic-ot. Az ajánlatára felvonom a szemöldökömet. Hát mit ajánlgat itt engem? Ó, ha tudná... - Madre, nekem már van feleségem, meg két szép bambinóm. Hát rájuk se tetszik emlékezni, hogy verné meg az eső? Én hűséges vagyok, és akármilyen elragadó a kedves ápolónő, soha nem csalnám meg Luciettát. Fogalmam sincs, hogy ki az a Lucietta, ennek ellenére erről névről valami bögyös-faros takaros kis italiano menyecske jutott eszembe, így ezt vágtam rá elsőre. ~Te képes voltál elhozatni egy zongorát? Hát vehettél volna itt helyben nyolcat, ha akarsz... Bastardo... Na gyere, a hölgyek már várnak rád, de gyanítom, hogy nem fognak magukkal hívni tangát venni, ha ilyen rikácsolós vénlány vagy... Ja, és remélem, hogy azzal a csipogással csak blöfföltél...~ És már bent is voltunk. Úgy nagyjából tízen lehettek bent. Volt középkorú asszony is, sőt, egészen fiatalkák. Egytől egyik a földet nézték, kivéve, amikor meghallották, ahogy Dom rikácsol. Helyet foglaltunk a körben, én pedig igyekeztem kissé háttérbe szorulni, hogy ne hozzam annyira zavarba a jelenlévőket. - Ma egy... Azaz két különleges vendégünk van. Egyikük Mrs... Red, másikuk az ő fia... - Santiago. Vágtam rá élesen, és kicsit közelebb húzódtam Dominic-hoz. - Üdvözöljük körünkben... Nos, Mrs Red, kérem, meséljen magáról egy kicsit, és ossza meg velünk, hogy mi hozta ide a gyűlésünkre. Hát, ez rohadt érdekes lesz, és már most fohászkodom minden istenhez és démonhoz, hogy ne buktassam le magunkat...
- Perfido! Ne feleselj velem, mert hiába lettél ekkora mamlasz, a térdemre fektetlek, és elfenekellek! Ha azt mondom, voltál háborúban, akkor voltál! Castor nagyon jól együttműködött, bár láttam a szemén, hogy legszívesebben már röhögne. Díjaztam, hogy nem tett keresztbe az alakításomnak. Ezt a nyanyafigurát egyébként is szerettem, de így, hogy a drága alfával együtt karöltve - szó szerint - adhattam elő, dupla dicsőség volt. ~ Akkor mégis miért vagy itt? Te nem szoktál ok nélkül ilyen közegben csámborogni. ~ Ha a bajára keresett megoldást, azt itt csak lassan fogja megkapni, s ha még az őrzőket sem akarja beavatni, akkor még inkább. Szó se róla, őket én is szívesen kihagytam mindennemű parádéból. ~ Alla faccia! Abban reménykedtem, hogy az itteniek szórakoztatóbbak lesznek, mint az a rasszista társaság. Merda! Csalódott voltam. Ez most kissé lelombozott, de se baj, talán az itteni kaszinó nem a kegyelemdöfés, hanem a szájon át lélegeztetés lesz. Castor sopánkodására röfögve köhögtem, mint egy rossz kehes ló. Ezzel fojtottam el a feltörekvő nevetésem. - Bambinók? Sposa? - pislogtam fel rá. - Sul mio onore! Hát miért csak most mondod? A ragya cifrázná ki a képed! Eh... Lucietta... jobbat is találhattál volna. Hiszen ő prostituta volt! - rikácsoltam tovább felháborodva. Ha nem álruhában lettem volna, amolyan kisfiúsan vállvonogatósan bocsánatkérően somolyogtam volna. Ám mivel épp a vén Elisabeth Redet alakítottam, ezért tovább mormoltam az orrom alatt elégedetlenkedő szavaimat a "menyemre" vonatkozóan, és gondolati úton feleltem. ~ Az egyetlen igaz szerelmem, nem hagyhattam ott ebek martalékául! Más zongorák billentyűiről hamis a szó, én pedig kontárrá válok. Egy bárzongoristának pedig ez egyenlő a halállal. A bellák... őket először megpuhítjuk, aztán fűszerezzük, végül tálaljuk, és felfaljuk! Mit szólsz, egy közös vadászat, mint a régi szép időkben? Egyébként, ha valóban csipogni fogok, neked megengedem, hogy a helyére döfd azt az injekciót. Leültem, lábam elé pakoltam a kincset érő rozzant batyut, enyhén előre-hátra dülöngéltem, és magam elé bámultam, miközben néha rámordultam az én szép szál fiamra. Annyira röhejes volt az egész helyzet, hogy nem mertem belegondolni, mert félő volt, hogy kiesek a szerepemből. Santiago... hát ez bájos. A felszólításra majdnem kihúztam magam, ami elég furcsán vette volna ki magát, így csak nehézkesen a velem szemben ülő nőre vonszoltam a tekintetem. Meséljek magamról? Castorra sandítottam. - Bambino, mindig szerető anyád voltam - még ha néha ájultra is vertelek -, és mert féltettelek, sok dolgot nem mondtam el neked. Többek között azt, hogyan szereztem a dél afrikai nemi betegségem. - Rettenetesen komoly arccal a nőre néztem ismét. - Kedveskéim, én egyedüli olaszként csatlakoztam a hidegháború idején a Moszadhoz. Náci bűnösöket fogtunk el, végeztünk ki. Sokukat csak testi bájaim tudták sarokba szorítani, tudják, ők imádták a szőrös mediterrán típusú nőket. Én pedig igencsak szép leány voltam. Szó-szó, egyik abietto csak nemrég került elő, és nekem kellett elfognom, hát bedobtam magam, ahogy a fiatalok szokják mondani. - Nagyot sóhajtottam. - Dél Afrikában bujdosott. Bambino, a kötelességem miatt többször is hűtlen voltam apádhoz. - Egy könnycsepp gördült le az arcomon. A profizmus teszi. - Átkozottul jó szerető volt, de a szívemet sose kapta meg, viszont azóta egy férfi sem tudott úgy kielégíteni, és ennek lassan három éve! Szenvedek a frusztrációtól, és amikor padlót kefélek és jön apád, hogy kiélje magát, tettetnem kell! - A kezembe temettem az arcom, és "zokogtam".
Elképedve hallgattam a sztorit, amit a Moszadról meg a padlókefélés közbeni kufircról mesélt. Közben a többiek arcát fürkésztem, és ahogy láttam, mindenki azt hitte, hogy ez az egész egy rossz vicc. Igazuk volt, csak ők ezt soha nem fogják megtudni... - Az égiekre Madre, hát csodálja, hogy lemaradt a bambinókról? Küldhettem én magának a táviratot a toszkánai pásztorvityillóba, ha maga közben kankós majmokat csábított az ágyába! Basta! A végén még duhajkodva rá is csapok a combomra, és füstölgök egy kicsit. Azért szar belegondolni, hogy itt egy rakás (valóban) lelki sérült nő, mi pedig majomparádét csinálunk a nyomorukból... De némelyiknek azért lassan már ott bujkál a mosoly a szája szegletén, egyedül a foglalkozást vezető nő az, aki nem igazán tud mit kezdeni ezzel az egésszel, mert véresen komolyan vesz mindent. ~Ha te mondod Dom, ha te mondod... Hozasd csak a zongorát, majd találunk neki valami helyet... És mire akarsz vadászni? Lelki sérült bigékre, vagy zavarban lévő ápolónőre?~ Érdeklődöm szerényen (na jó, nem szerényen),de a gondolataimból az ápolónő hangja ugraszt ki. - Santiago... Nos, lehetne némileg kedvesebb és megértőbb az édesanyjával... Abból, amit mesélt, biztos nagyon nehéz élete volt, és olyan sötét titkok övezik az éveit, amiket nehéz cipelni, főleg ilyen hosszú időn át. Hölgyeim, ékes példát láthatnak arra, amikor egy férfi nem becsüli kellőképpen az őt körülvevő nőket. De egy kis rábeszéléssel minden konfliktus kezelhető... Jó, hát a pofám leszakad. Mit tenne most Castor? Felkelne,és a falba építené azt a nőszemélyt, aki becsmérelni merte. És mit tesz most Santiago? Nos, ez egy nagyon jó kérdés... - Mi dispiace, mio caro, de épp most tudtam meg, hogy harmincöt évig hazugságban éltem, és a Madre nem egy birkapásztor, mint ahogy azt mindig is hittem! Harsogtam tele a szobát mímelt hisztériával, majd "anyámhoz fordultam. - Madre, hát ha már maga is színt vall, hát megteszem én is. Az egyik bambino nem tőlem van... A neve Xiao Ling, és igaza van, az a puttana Lucietta megrakatta magát a szomszéd kiskereskedővel, így a bambino félig kínai! Megragadtam a kezét, és rohadtul furcsa volt, hogy egy öregasszonyhoz dumálok, a húsból és bőrből viszont egy életerős hím energiái szakadnak ránk. Ekkor azonban elkapom egy nő tekintetét, aki rosszallóan fúrja bele íriszeit az enyémekbe, majd alig észrevehetően megcsóválja a fejét. Valami furcsa bizsergést érzek a mellkasom tájékán, aminek egyáltalán nem örülök. - Ismerem a fajtátokat! Chicagóból... - na most aztán tényleg felperzsel a tekintetével, aztán elkapja, és a többiekhez beszél tovább - Ott már szemtanúja voltam hasonló családi botránynak. Ott az oldotta meg a problémát, hogy a két fél megbeszélt mindent, és nem próbálták meg hülyének nézni egymást... Lassan eleresztem Dom kezét, és igyekszem nem kiesni a szerepből, bármennyire vált nyilvánvalóvá, hogy ez a tag tudja, hogy kik vagyunk. Lehet, hogy valami beépített Őrző? Vagy megfigyel minket? Esetleg... Neki is vannak sötét kis titkai...? ~Te Dom, azt hiszem, hogy tudja, hogy kifélék, mifélék vagyunk...~ Üzentem "anyának", de teljességgel olaszul, ha netán képes lenne gondolatban olvasni a csaj... Fogalmam sincs, képesek-e erre, de nem árt készenlétben lenni...
Castornak ezúttal nem kellett játszania a csodálkozót, tényleg csak hallgatott és pillogott. Elismerem, lehet, hogy egy picit túlzásba estem. Azért valahol egy szemétdombra valónak éreztem magam, mert ha azt nézzük, viccet csináltam a komoly dolgokból. Mea culpa, a tragédiákat meghagyom a görögöknek, én olasz vagyok, tűzzel, szenvedéllyel, humorral, nem érek rá felvenni a saját lelki sérüléseimet sem - már ha van olyanom egyáltalán. ~ Hálám a sírig fog üldözni amico! ~ Szipogtam tovább, mint akinek nagy baja van. ~ Mindegyik könnyű préda, s mivel az út fáradalmai megviseltek, egy estére jó lesz bármelyik. Vagy inkább mind a kettő, csak nem sírják el magukat. A könnyekkel nem boldogulok. Te nem kapod el az egyiket. Az a szőke ott, nagyon kinézett magának. Pislogtam párat az ápolónőre, aki leteremtette Cast. Nem ijedős! Bár honnan tudhatná, hogy épp az oroszlán... vagy inkább a farkas bajszát cibálja eléggé erőteljesen. Szinte már vártam, hogy Castor mikor fogja magát és csörtet ki feldúltan, vagy kel ki a nő ellen, ám egyiket sem tette. Magamban elismeréssel adóztam neki, ismerve a vérmérsékletét, ez nem lehetett egyszerű mutatvány. - Nos, apád mellett éppenséggel birkapásztornak is éreztem magam... - kotyogtam közbe. Aztán Santiago is előállt a farbával. - Az a puttana! - rikácsoltam feldúltan. - Te bezzeg sohase hallgatsz rám, mondtam, hogy lyuktestvéred van! Azt mondjuk nem gondoltam, hogy kínai... - sopánkodtam a zsákom száját gyürködve nagy gondterhelten. - Jaj, bambino, szegény kicsi bambinóm - szorítottam meg a kezét, amikor megfogta az enyémet. Hát így se ültünk még... Aztán változás állt be a levegőben. Leheletfinoman, alig észrevehetően, de én is tisztán érzékeltem, ennek ellenére semmivel sem mutattam ki. - Milyen csigaló kedveském? - nyújtottam előre a nyakam, mint a nagyothallók királynője. Ha Dom lettem volna jelenleg, akkor a megbeszélték a problémát résznél kissé gúnyos-hitetlenkedő mosolyra húztam volna a szám. Így viszont: - Ehh, ennek a fejével hiába beszélek, kemény, mint az ágyúgolyó, és falat is úgy tör. ~ Olybá tűnik ~ feleltem olaszul én is, és köhögtem. ~ Az arca viszont nekem nem ismerős. ~ Emberek között voltunk, egy emberi intézményben, csak nem kezd el pattogni. Mondjuk önmagában a tény, hogy még Chicagóból ismert minket több volt, mint zavaró. ~ Ha gondolod, tarthatok neki magán-terápiát.
Csigaló??? Na jó, kész, én nem bírom, meg akarok halni, még akkor is, ha hirtelen megfagyott bennem a vér, hogy az a nő szinte biztos, hogy tudja, kik vagyunk. Na de hogy csigaló?? Úr Isten, Dominic, hát ha azt hittem, hogy a vagina injekciónál nem lesz már keményebb, akkor baromi nagyot tévedtem. Egy apró baki, köhögésnek álcázott, fuldoklóan elhaló nevetés, és már jobban is érzem magam. - Chicago, Madre, Chicago! Tudja, ahol Capone bácsi kereste a drága kenyerét, hogy a Jó Isten áldja meg az öreg lelkét... Requiescat in pace... Lehajtottam a fejemet, és jó, hithű olasz módjára gyorsan vetettem egy keresztet, majd megcsókoltam az ujjam. Mióta is nem...? Úgy háromszáz éve? Hűha, és még emlékszem a keresztvetésre! Nem tévesztem el sem az irányt, sem pedig a kezet... ~Gyanítom, hogy Őrző. Őt nem kellene likvidálnunk, ellenben az ápolónőt közre foghatjuk, ha vége a bulinak... Egyébként pedig... Személyes okokból jöttem volna, és még szükségem lesz az Őrzők támogatására, ezért nem akarok pont most ujjat húzni velük. Majd később elmesélem...~ Gyorsan el is döntöttem, hogy csak abba fogom beavatni, hogyan kísértett meg hirtelen Todd tükörképe, Taráról egy árva szót sem fogok szólni neki. Senkinek semmi köze hozzá. A terapeuta gyorsan terelni kezdi a témát, amikor már a maffiózó felmenőimre terelem a szót, és a többi nő is szót kap. Én megállom szó nélkül, de Dominicért nem tudok felelősséget vállalni. A nő, akit Őrzőnek tippeltem, sokszor szúrós szemmel nézett ránk, de ahogy elhalkultunk, úgy az ő figyelme is inkább a többi jelenlévőre terelődött. Ez mondhatni nyugalommal öntött el, és ha lelép a foglalkozás végén, akkor Dom teljes nyugalommal élheti ki magát. Majd én is asszisztálok, de még nem döntöttem el, hogy miképpen. ~És mit csinálunk, ha vége a bulinak? Felíratsz vele valami p*nakenőcsöt?~ Érdeklődöm óvatosan, mert már kezdem nagyon unni a depressziós meséket a bántalmazó férjekről és társaikról. Némelyik bige még el is bőgi magát, azt pedig már végképp nehezen bírom cérnával. Egy istenes maflás kellene nekik, és egyből abbahagynák a nyivákolást.
Ma alaposan próbára tettem Castort úgy tűnik, különösen az önuralmát, és attól, hogy látom küszködni, én is minduntalan el akarom nevetni magam, vagy legalább kényelmesen hátradőlni. Ezek közül azonban egyiket sem engedhettem meg magamnak. - Jól van fiacskám, ne ripitoz, mert még azt hiszik, süket vagyok! - ripitoztam vissza. - Pernahajder - tettem hozzá morogva-motyogva, és türelmetlen mozdulattal megigazítottam a fejkendőm. Nehogy kivillanjon egy fakulás nélküli tincs, mert az kellemetlen lenne. ~ Ahogy kívánod. Ámbár ha továbbra is ilyen bűbájosan néz, lehet, hogy a napokban vele is el fogok beszélgetni. Szíven üt, ha egy hölgy ilyen ellenségesen méreget. ~ Nem voltam egy bosszúálló típus, csak szerettem a rendet magam körül. ~ Gusztustalan egy függőségi viszony... Hányan tudnak erről a falkában? Esetleg azon kívül? ~ A saját berkeinken belül még hagyján, nade azon kívül! És tényleg nem tetszett, hogy az őrzők ennyire bele tudnak folyni az ügyeinkbe, vagyis, hogy Castor most kissé rájuk van utalva. Egyszerűbb volt "csigalóban", ahol az őrzői aktivitás majdnem a nullával volt egyenlő. De hát ez itt már a költői Fairbanks. A terápia ment tovább, szívszorító sztorik jöttek mentek, én néha közbeköhécseltem, olaszul káromkodtam, vagy mormolva szidtam a férfiakat. ~ Ugyan kérlek! Csak a zsebórámat akarom tőle visszaszerezni. Enyveskezű kis tolvaj, azért van most ennyire kétségbeesve, mert álmában se gondolta volna, hogy betérek ide. Egyébként nem én vagyok az első "öregasszony", akit ma meglopott. A terápia lassan a végéhez közeledett, aminek örültem, mert kezdett nekem is sok lenni a depresszív nőből. Azt hiszem, hiányzik belőlem az empátia a hányatott sorsúak iránt. A zsák mélyén megszólalt a telefonom, és milyen hangot adott ki? Pooontosan: csipogott. Nyögdécselve felálltam, ám ez hajlott háttal mit sem lendített előre a magasságomon. - Gyere bambino, helyzet van! - Egy csigát meghazudtoló sebességgel indultam meg a kijárat felé. - Folytassa nyugodtan szívecském, csak tudja, a vaginám... - intettem az őrzőnek. - Eh, majd ha magának is lesz ilyen, megérti, addig örüljön, hogy még szűz! - Akár az volt, akár nem, elvörösödött. Hogy itt mindenki ilyen szemérmes!
Legszívesebben makacsul megvontam volna a vállamat, hiszen nekem sem tetszett az, ami ebben a városban az Őrzőkkel kialakult. De nem vontam vállat, hiszen azzal kieshettem volna a szerepemből. Helyette hallgattam, ahogy Madre morog, én pedig azon gondolkoztam, hogy mennyire jó volna, ha miután az Őslakosokkal leverekedtük a leverekedni valót, akkor az Őrzőkkel is napirendre térnék valahogy. Ha egyszer Chicago képes volt farkas uralta terület maradni, akkor nem tudom, hogy ez itt miért ne lenne lehetséges. De ez még nagyon a jövő zenéje. ~Sok mindenről kell még beszélgetnünk, amici. De a téma még nekem is annyira... irreálisnak tűnik, hogy ha csak nem akarod, hogy tönkretegyem az előadást, kénytelen leszel megvárni, amíg kettesben maradunk, és nem a ráncosra maszkolt arcoddal beszélek.~ Na igen. Fel kellene neki vezetni ezt az egész szellemesdit, meg azt, hogy mindenféle varázsló emberekkel és farkasokkal vagyunk körülvéve. Ez még engem is megrettent kissé, ennek ellenére nem áll szándékomban a külvilág felé jelét adni annak, hogy szar van a palacsintában. Illetve még nincs, de minden esély megvan arra, hogy valaki majd a finom édes tésztába szeretne üríteni... Ijedten kaptam fel a fejem a merengésemből, amikor Madre zsákjában valami csipogni kezdett. Kissé elkerekedtek a szemeim, és nagyon reméltem, hogy nem nagyközönség előtt kell majd végrehajtanom ezt a művészi attrakciót. De amint észrevettem, hogy a kijárat felé oldalog, nagy kő esett le a szívemről, és megbizonyosodtam arról, hogy csak vaklárma az egész. A terápia vezetője csak felnézett ránk, aztán hallgatta azt a nőt, aki épp beszélt. És az a másik, akit Őrzőnek véltem, zord pillantást küldött nekem búcsúzóul, én pedig egy sötét és megnyerő mosolyt.
Kinyitom az ajtót Madre előtt, aztán kilépek utána, és lassan, hangtalanul csukom be magam mögött. Érzem, hogy a folyosó üres, nem kell körbenézzek ahhoz, hogy meg legyek róla győződve. - Nem hiszem, hogy megelégednél azzal, hogy visszaveszed a zsebórádat. Különben is, mikor volt neked erre időd? A hotelbe be se néztél, és már megloptak? Vágom hozzá kissé élesen, és remélem, hogy ezúttal az üres folyosóra tekintettel már nem a gondolataimban fog megszólalni megint. - És most? Lövésem sincs, hogy szoktad ezt a játékot játszani... Kérdezem tőle kissé tanácstalanul. Gyanítom, hogy megvárjuk a terápia végét, hogy aztán egyedül találjuk a terápiavezetőt, de ez az én logikus elgondolásom csupán. Dominic pedig nem mindig cselekszik logikusan, mert végül is, abban sincs semmi logika, hogy több, mint egy órája az anyámat játssza el.
Egyáltalán nem szerettem várni, mikor épp információt akartam, így azt hiszem, elnézhető, hogy kissé kezdtem türelmetlen lenni. Ám nem siettettem Castort, a csipogó csengőhangnak hála, kifelé vehettük az irányt. Kint a folyosó teljesen üres volt, de a biztonsági kamera attól még befigyelt. Csak képet rögzített, és azt sem mindegyik, akadt kamu-kamera is. A jó testőr dolga feltérképezni a terepet, már pedig én nagyon jó vagyok. Tovább csoszogtam és görnyedtem addig, amíg holttérbe nem értem, ott aztán ledobtam a zsákot, és kiegyenesedtem. A gerincem hangosan ropogott, hajnal óta görnyedtem, fájt, mint a nyavalya! Megmozgattam kicsit a tagjaim, aztán sebességbe kapcsoltam. - A zsebórámban van az életbiztosításunk, azoknak a névsora, akikkel zűr volt, ám sajnálatos véletlenek sorozatának hála, még élnek, s szívesen térítenének minket jobb létre - magyaráztam, miközben ledobtam magamról a szakadt, büdös gúnyákat, ami alatt ott volt már a sötétkék, könyékig felhajtott, nadrágba be nem tűrt ing, meg a farmer. - Jelentéktelen alakok a szememben, de mellre szívnám, ha meg tudnának lepni, így aztán akivel összefutok, azt elcsendesítem. - Begyűrtem a gúnyát a zsákba, majd odaléptem az ablakhoz, és az egészet kidobtam. Ray lent várta a batyut, elkapta, és már ott sem volt. Inalt vele a hotel felé. - Fortuna asszonyság kegyéből viszont a lista hetven százaléka Anthony King után teszi tűvé az államokat, Dominic Santoro mindössze két-három kifosztott, pitiáner szerencsejátékos szemét szúrja. Abba pedig egyikünk se hal bele. És amíg Tonyt üldözik, hozzád sem jutnak el. - A pár méterre lévő csaphoz léptem, és lemostam az arcomról a vlazúrt, a hajamat is "belőttem", aztán a zsebemből elővettem egy kártyalapot, az egyik felén fekete, a másikon vörös pikk ász volt. Mosolyogva megforgattam Castor szeme előtt. - Jack Black - vágtam farzsebre a lapot. - Szolgálatodra. A játékom pedig egyszerű, csak van, akinek lehetetlen - mosolyogtam barátilag, aztán kicsit lejjebb engedtem az állkapcsom, és felvettem egy New Orleans környéki akcentust, és kissé rágóztam a szavakon. - Amúgy meg, azé' nem lestem be, mer' bitang sok dolgom volt. Szeretek előbb körbenézni, a'tán fejest ugrani a lecsóba. Érted, komám!
Némán, ám kissé összeszűkült, fürkésző szemekkel követem a Testőrt. Látom, ahogy forgatja a fejét, kémlel, és vélhetőleg valamiféle biztonságos helyet keres. Ráérősen, lassan baktatok mögötte, hiszen egyelőre még csak csoszog, mint egy rozzant vénlány. Úgy tűnt, hogy nem kell messzire mennünk, csak a folyosó egyik sarkába. Befordulunk, ő pedig kissé lassan, de annál biztosabban kezdi el levetni az álruháját. Hallgatom a mondókáját, és figyelem, ahogy vetkőzik. Hanyagul a falnak támasztom a hátam, és röviden felkuncogok, amikor megmozgatja a tagjait. Nem sok öregnek adatik meg, hogy visszaváltozzon fiatallá. Hiába figyelek minden szavára, nem tudok napirendre térni afelett, hogy az arca még mindig ki van sminkelve. - Ettől a történettől valahol a kilencszázas évek elején érzem magam. Nem gondoltam, hogy vannak, akik a mai napig morcossá válnak akkor, ha a saját hülyeségükből veszítenek pár ezer dollárt. Kommentálom a dolgot enyhe nemtörődömséggel. lehet, hogy bolond vagyok, hogy nem félek, és hogy egyáltalán nem aggaszt a dolog, de... Sose féltem a haláltól. Erre remek példa volt a legutóbbi nagy találkozásom Benitóval. Lehet, sőt, biztos, hogy egyszer bele fog törni a bicskám a túlzott magabiztosságba, de inkább halok meg térden csúszva, minthogy bárkitől is féljek, vagy meneküljek - térden csúszva. Amikor az arcát is rendbe teszi, hirtelen sokkal jobban érzem magam. Nem is tudok igazán jó szót arra, hogy mit érzek Dominic iránt. Nem, nem szerelemről van szó... De a Testőr akkor jó, és akkor van értelme, ha úgy érzem, hogy körbeleng bennünket egy sajátos atmoszféra, ami biztosít engem arról, hogy jó csapatom van. A szeretet egyik elkorcsosult, már-már függőségi viszonnyá torzult, ám mégis szívmelengető formája. Vibrál és felforrósítja a levegőt a hűség jelenléte, és a tény, hogy mondhatni nyitott könyvek vagyunk egymás előtt. - És mit tehet két-három pitiáner kifosztott szerencsejátékos ellenünk? A világ végén vagyunk, és ennél hamarosan sokkal nagyobb gondjaink lesznek. Meg aztán, mit ér az élet ellenségek nélkül? Fakó és unalmas utópia, amihez nem füllik a fogam. Hmm, bájos... Húzom sötét mosolyra a szám, amikor hirtelen az arcom elé emeli a kártyalapot. - Gyanítom, hogy kevés vagyok a játékodhoz. Nem vagyok olyan kiművelt és furfangos, mint te, Dominic. Az én furfangom a kínpadon ölt testet, azon kívül az egyszerűség híve vagyok. Ráncolom össze kissé a homlokomat, mert valóban kezdem úgy érezni, hogy ezekben a rébuszokban én már képtelen vagyok eligazodni. El is lököm magam a faltól, hogy kinézzek azon az ablakon, ahol kidobta a zsákot. Persze nyoma sem volt már... A tökéletes előadás tökéletes apró részletei... Az akcentusra visszafordulok felé, majd az ujjaimmal végigsimítok az ablakpárkányon, aztán újra közel lépek a farkashoz. - Értem. És most, hogy elbúcsúztunk Madre maskarájától, a fenegyerek szerepe következik? A szívem kissé izgatottan kezd dobogni, mert már abban sem voltam biztos, hogy az előző játékot kibírom nevetés nélkül. Én nem vagyok jó színész, és ha nekem kéne visszaszereznem azt a zsebórát, már rég megtettem volna valami barbár eszközzel. De így kissé tanácstalan vagyok...
Szerettem átváltozni, szó szerint és képletesen egyaránt, valahogy felüdítő érzés volt irhát váltani, azt pedig külön élveztem, amikor valaki más - bennfentes - szeme láttára cserélhettem identitást. - Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a "hülyeségüknek" elég nagy hátszelet biztosítottam - vontam vállat, s próbáltam bűnbánónak mutatkozni. Mi tagadás, rémes alakítást nyújtottam, Adeline szörnyet halna, ha látná. - Jó, hogy így gondolod, amico, ha ilyesmik fölött aggodalmaskodnál, az azt jelentené, hogy a testőreid fabatkát sem érnek. Mi sepregetjük körülötted a járdát, ez a dolgunk, kárhozatra ítélném magam, ha sajátfenekűleg piszkítanék eléd. - Rámosolyogtam, miközben a hajam rendezgettem - piperkőcnek tűnhettem, de szerettem tökélyre vinni a személyazonosságaimat. Magamon éreztem a tekintetét, ismerős energiája ott vibrált körülöttünk, némi nosztalgiával töltött el, egy csipetnyi "otthon édes otthon" érzéssel elegyítve. Még ha ez egy isten háta mögötti kis város is, egy pillanatra megfogalmazódott bennem az a szentimentális, és rám nem éppen jellemző gondolat, hogy hiába a nagyvárosi nyüzsgés és élet, ha a meghatározó, ismerős arcok, velük együtt pedig az áhított izgalom is eltűnik. Akkor már inkább jöjjön Fairbanks, a kisváros, elszigetelt élet, de a falka velejével. Huh... az öregasszony-nézőpont megártott. - Nem kell a para, e' most rövid menet lesz... epilógus - nyammogtam a szavakon, majd lazán zsebre vágtam egyik kezem, és elindultam a folyosó másik végében lévő személyzeti öltöző felé. - Oh, az áldott Madre! - sóhajtottam túljátszott színpadiassággal. - Az a bibi, hogy a bige tudta, ki szösz vagyok, hagyok neki egy kis emlékeztetőt. - Előkotortam a zsebemből a tartalék tolvajkulcsom, amit használni szoktam, a zsákban volt. - Egy perc az egész aranyapám, a'tán tied vagyok! Rövid időn belül feltörtem a zárat, beosontam, kiszimatoltam a nő kabátját, és a zsebébe csúsztattam a kártyát. Innentől rajta állt, mennyire szeretné fájdalommentesre a visszaszolgáltatást. Aztán mint aki jól végezte dolgát, visszacsatlakoztam a nagyfőnökhöz. - Felőlem tiplizhetünk innen, kezdem hiányolni magam. - Az elmúlt napokban mindenki voltam, csak Dominic Santoro nem. És na, hiányzik. - Fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mi fene lehet itt a világ végén hegyeken meg havakon kívül, felül.
Mindig is szerettem, ahogy Dom gondolkozik a Testőrségről, és azt hiszem, hogy ez nem változott meg. De az is lehet, hogy most azért esik ennyire jól, és azért nyugtat, szinte simogat ez a gondolat, mert amióta itt vagyunk, a Testőrségem nagyjából nulla, és olyan, mintha nem is lenne ilyen pozíció a falkában. Persze, Duncannek már megbocsájtottam, de akkor is. Ronny is csak később csatlakozott, Dom most jött, Lucas meg egy lusta dög volt addig, amíg a vezetést rá nem bíztam. Szép világ... - Jó, hogy mondod. Imádom a showműsoraidat amico, de remélem, azzal tisztában vagy, hogy amint hazaértünk, hozzád vágok egy beosztást. Most Lucas a kisfőnök, mert szívfájdalmamra, Duncan lelépett, úgyhogy az irányítás már nem nála van. Nem akarok ebből morgolódást, elég nekem az, hogy Duncan még nem szabotálja Lucas melóját... Panaszkodok egy cseppet, miközben követni kezdem, és figyelem, ahogy előhalássza a készletét, amivel szépen bemegy egy zárt ajtó mögé, de hamar ki is jön. Megáll az eszem... - Bene. Húzzunk innen a fenébe. Bár az kissé zavar, hogy a látogatásom eredeti célját nem sikerült teljesítenem, de talán ez egy égi jel arra, hogy rossz ajtókon kopogtatok a megoldáskeresésben. - Én kocsival jöttem, szóval... Követsz, vagy lehetek a sofőröd? Vigyorodtam el, amikor már az épületből kilépve a kocsim felé mutathattam. Ebből a szögből is mennyire gyönyörű... Ahh... Jó, vissza a valóságba! - Mi lenne, ha megmutatnám neked a legújabb kedvenc helyedet? Voltál már a Goldenben? Persze, mondanom sem kell, hogy az Alfa továbbra is igényt tart a piszkos kis játékaidra, ami a ház gazdagításával jár... Ha benne van a dologban, akkor elviszem őt a Goldenbe egy italra. Ott aztán biztos, hogy mindenféle kérdésére választ kaphat, és talán még Duncannel is összefuthatunk.
- Beosztás? - vontam a szemöldök. - Azannyja, de ráncba lettünk szedve! - Azon, hogy már nem Corvin a kisfőnök, jót mosolyogtam. - Luke legalább idősebb egy parasztarasznyival, Dunnál furcsa volt, hogy épphogy üti a korhatárt, azt' ott mondja, osztja a lapot. - A szabotálásnál elképzeltem, ahogy hangyadarabokat kever Luke mákos tésztájába, rázárja a WC-t, "Bejárat hátul, fiúk!" cetlit ragaszt a kisfőnök hátára, és rágót ragaszt a hajába. Szolid mosolyom egészséges vigyorrá nőtte ki magát. - Majd rájuk nézek. Az viszont furi, hogy Duncant nem törted ketté, mint egy ropit. De hát ő a főnök, ő tudja, ha szerinte még lehet testőr, én biztos nem fogok pattogni ellene. Lucas kinevezése ellen sem. Amíg nem azt látom rajtuk, hogy egymás kizsigerelésén van a hangsúly a posztcsere ürügyén, addig nem repülnek a baráti tockosok. Kifejezetten böki a csőröm, ha olyanok okoznak plusz problémát a falkán belül, akiknek azok elsimítása lenne. Farkas, akkor dobj el titulust, falkát, aztán szaladgálj szabadon. Kimasíroztunk Castorral az épületből, aztán irány a parkoló, és a flancos kocsi. Juan Manzóhoz átkozottul passzolt volna a verda, Jackhez több volt, mint túlzás, Dom... elfurikázott volna vele. - Nyáladzanék rá, ha utánam nem velem törölgetnél. Ha má' így felajánlod, nem kutyagolok, nincs több bizniszem most errefelé. Amint szóba került a Golden, felcsillant a szemem. Eddig csak hallottam róla, most végre látni is fogom. A zongora mellett életem másik szerelme, és a második otthonom lesz, ha megdobogtatja kicsi szívem. - Áj, te digó, hadd kopasszak tökfejeket! - veregettem vállon, miközben Jack túlruganyos lépteivel az anyósüléshez ballagtam. - Madre helyét befoglalom, remélem az nyanya nem fog rikácsolni. Bedobtam magam az ülésre, s miután elhajtottunk, vártam pár percet, aztán kibújtam az ingemből, ami alatt szürke póló várt, az inget pedig egyelőre begyűrtem a hátam mögé. Jack már nem kellett. Hm, ma kifejezetten lázasan váltogatom magam. Nagy levegőt vettem, amit aztán lassan kifújtam. Mintha végre lekerült volna rólam egy cefetül szorító búvárruha. - Nos, akkor lássuk, jól értesültem-e - kezdtem a dolgok munkaoldalát venni. - Az itteni falka gyalázatosan provokatív volt, amivel elérték, hogy az őrzők idehívjanak minket, élükön veled, amico. És mióta betetted ide a mancsot, kushadnak. - Nem jöttem felkészületlenül azért. Nem vagyok már amatőr. - Ez jelen esetben igen hálás helyzet, mivel a mi házunk táján sincs minden rendben, ha csak a béta-váltogatást nézzük. Örültem, hogy végre nem kellett sem rébuszokban, sem fejben, sem más bőrébe bújva kommunikálnom. Szerettem, ám egy idő után jóból is megárt a sok. - Testőrvezetőt is kellett cserélni - gondolkodtam hangosan. - Összességében eddig úgy tűnik, jól jött ki a lépés, azonban nyugtalanító, hogy vezető pozíciókba kell rendet tenni. Harcképes farkasok terén hogyan állunk?
Duncant nem a koráért szeretjük, hanem a stílusáért, és az eszéért. Ennyire egyszerű. Eleresztem a fülem mellett a megjegyzését, amivel igen erősen arra utal, hogy jobb, amiért Lucas került a srác helyére. Nem fogom felvenni magamra a véleményét, mert ő csak egy Testőr. Ha nem a munkáról lenne szó, akkor talán érdekelne, hogy mit gondol, de így sajnos nem tudok barátként sem foglalkozni vele. - Ideje volt ráncba szedni titeket. Lassan már a Testőrök seggére is én vigyáztam, mert a sajátjukra se nagyon ment nekik, nem hogy az enyémre… Foglalom össze hűvösen az eddig történteket Testőrfronton, miközben ráérősen, egymás mellett andalgunk az autóm felé. Megnyomom a riasztó gombját, és egy karnyújtással engedélyt adok a beszállásra. Az átváltozásának említésére elismerően hümmögök egyet. Épp itt van az ideje annak, hogy a legvalódibb arcába nézzek bele. És ebben az élményben részesem is lehet, nem sokkal indulás után. És mivel komótosan, sietség nélkül vezetek, van időm végigmérni. - Te semmit sem változtál. Szarul nézel ki, mint mindig – röhögök fel a végén kissé. Ami azt illeti, nagyon is jól néz ki, mint ahogy mindig szokott. De egyrészt ez túlságosan túl a barátságon lett volna, másrészt már így is jobb dolga volt ezzel a kis előadással, mint bárkinek ebben a hónapban. - A történeted eleje tökéletes. Azt fontos megemlíteni, hogy azóta náluk is vezető váltás történt, Atanerk váltás. Ő így nevezik az Alfát. És azóta egy nő a vezetőjük. Nagy a csend, túlságosan. Vagy összeszedetlenek, vagy valamire készülnek – osztom meg vele a gondolataimat egy kínosan hosszú piros lámpánál várakozva – A Bétákról meg annyit, hogy nem én váltottam le Patrishát, hanem ő mondott le. – még mindig úgy köpöm a szavakat, mint a legnagyobb szentségtörés vádpontjait – Gyáva volt és gyenge. Komolyan mondom neked, én voltam ennek a falkának az utolsó normális Bétája… Na mindegy, a lényeg, hogy senki nem kenheti rám a dolgot, mert valóban lemondott, önszántából. Ehhez kapcsolódik egy másik történet – talán meséltem neked a régi életemről… Nos, az édestestvérem, történetesen az öcsém él, vérfarkas és most megtalált. Velünk van. Ez sem tetszett Patrishának. Illetve az, hogy az öcsém idősebb és erősebb farkas lévén nem akart neki behódolni. Ahogy Tara sem, bár ő szimpla dacból és ellenszenvből. És ezért Patrisha a rám való tekintettel inkább lemondott, mintsem kivívja magának a tiszteletet. Úgyhogy plusz egy képzett harcos… Visszatért Katharina, jött egy cimborája is, Caleb. Ő majdnem annyi, mint én, ex-zsoldos. Itt van Emily, Rebecca, Aylin, és egy Mika nevű – szintén bika nőstény. Meg hozzánk csapódott Patrisha fia, aki itt akar majd polgármester lenni. Nem lenne rossz a városvezetés a kezünkben, hm? – röhögök fel, mint a régi szép időkben. Az is valahogy így kezdődött, még Chicagóban… - Mit akarsz még tudni? – észre se veszem,hogy lassan már ott is vagyunk az Orfeumnál.
//Ha akarod folytatni, akkor írj szerintem valahova oda majd //
Kezdőlap
//
