Az még rendben van, hogy a hirdetést látva felvettem a telefont. Valami csodálatosan érthetetlen belső erő még arra is késztetett emellé, hogy tárcsázzam a retinámba égett számot, és pár bizonytalanabb szót is váltottam a recepciós-titkárnő sorstárssal. Ő meg volt olyan cuki és biztosított róla, hogy biza nem harap a dokibácsi, meg, hogy csak jó és szép dolog van itt: lágy muzsika, éppcsak nem LSDs látomásként szálldosó színes cukorpillangók, minden mesésen idilli a testnek és léleknek... Na nem mintha ezekre idő előtt kíváncsi lettem volna, de a hallgatásomat félelemnek vette, ezért kaptam egy csinos kis masniscsomagnyi felesleges információt a dolgokról. Felőlem egyébként egy pöcegödör tetején is lehet ülni, nem lesz könnyebb vagy nehezebb magamról beszélni terápiás célzattal... nem... ne is gondolj erre, hogy terápiás célzat... mondjuk azt, emberi kíváncsiság, igen. Mert ki mondta, hogy a lelki bajaidat kötelezően ki is kell önteni a dokibácsinak, hmm..? Naugye... csak érdeklődés. A lényeg, hogy a kellemetlen beszélgetés után újabb csoda történt. Merthogy itt állok talpig harci díszben, és próbálok úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben volna, sőt, mintha egyenesen csak kíváncsi túrista lennék egy elmeorvos területén. Jé, egy pszichológus, természetes lelőhelyén, élőben! Olyat még nem fényképeztem, a főtéri jégszobrok meg a múzeum után ez is bekerülhet az "ilyen volt a telem Fairbanksben" - albumomba. Persze bizonyára marhára árulkodó lehetek a kissé gyászbogár fizimiskámmal. A kabátot letettem, alóla buggyos (kitalálod? fekete) blúz figyel, meg sötét farmer, ideálisan feketevelúr csizmával. Még szerencse, hogy szőkeségem enyhít az összképen, így is úgy nézhetek ki, mint a helyi gótegylet oszlopos tagja, épp csak a csipkés zsepi meg a sírástól kidörzsölt szem hiányzik... haha... nem. Azt már abbahagytam... és különbenis erősen rásminkelek a szememre, na. Persze haláltmegvető magabiztossággal kopogok a pulton, míg a kislány elintézi, hogy a lélekbúvár célszemély valahogy a közelembe jusson - ő ki, vagy én be hozzá, az legyen az ő dolga. Mindenhová elkopogok én.
- Ne aggódjon, Jessica... -szűrődhet ki talán az ajtómon, ahogy a páciensemet kísérem kifelé, majd kitárom előtte gálánsan - Jövő héten találkozunk, de ha rosszabbra fordul, mindenképpen hívjon fel. Kellemes, a kelleténél semmivel sem közvetlenebb mosollyal eresztem szélnek a nőt, aki még kissé elmaszatolódott sminkjét törölgeti egy hófehér zsebkendővel. Tekintetemmel még végig kísérem, ahogy kisétál a rendelő ajtaján, majd minden figyelmem a pultnál várakozó felé fordítom. - Bocsásson meg, kissé elhúzódott a beszélgetés. Lépek felé, miközben gyorsan és egy lopott pillantással végigmérem a lányt. Igazság szerint nem jó, ha a betegek találkoznak egymással, de ez a lány még nem volt a betegem, első alkalomkor ennyi belefér. Az, hogy talpig feketében van, már lehetne árulkodó jel is számomra, ennek ellenére nem szeretnék semmit elhamarkodni. Még nem tudhatom biztosra, hogy ez stílusjegy, avagy valóban gyászol. - Dr Howard vagyok, örülök, hogy eljött. Kérem, fáradjon be! Nyújtom felé a kezem, és hasonlóan szolid mosolyt eresztek felé, majd arrébb lépve kéztartással mutatom neki az egyébként egyértelmű utat befelé. Bízom benne, hogy nem kell külön felszólítanom, hogy foglaljon helyet, amíg én elpakolom a dohányzóasztalról a koszos poharakat, és új, tiszta darabokra cserélem őket. - Megkínálhatom valamivel? Kávét, vizet, aprósüteményt? Érdeklődöm finoman. Azokról, akik régebb óta járnak hozzám, nem kérdezek ilyeneket. Már ismerem minden szokásukat, az összes rigolyát, hogy ki hány cukorral kéri a kávét, vagy épp mentes vagy szénsavas vizet készítsek az asztalra, mire ideér. Úgy teszek és azt hozok, amit kér, majd helyet foglalok vele szemben a fotelemben. A karjaimat a karfán pihentetem meg, és próbálok olvasni a lány mozdulataiból. De nem kívánom sokáig fenntartani a kínos csendet... - Hogy érzi magát? Nyitom meg a társalgásunk elejét egy félmosollyal. Kicsit nekem is át kell hangolódnom az előző családon belüli erőszakos feleség után. Az első alkalom egyébként sem arról szól, hogy megvitatjuk az életet és a halált. Sokkal inkább barátinak szánt, ismerkedő beszélgetés ez, mintsem valós terápiás gyakorlat. Ennek ellenére számos információ kiderülhet belőle, ami elárulja, érdemes-e a továbbiakban is találkoznunk, vagy puszta érdeklődés miatt kerestek csak fel.
Ó_te_jó_ég. Ez, vagy legalábbis hasonló az első gondolat, ami az elmémben világlik, ahogy a megríkatott hölgyeménnyel karöltve kilép a kedves Howard doki az ajtón. Nem is tudom, mi zavarjon jobban - hogy a lélekbúvár filmsztereotípia szerint kötelezően sírva távozó pácienst látok (nemakaromkövetni a példáját. elhatározva), vagy hogy a doki pont az a típus, akivel nem a satnya lelkem tartalmát és a depressziós, vagy ki tudja milyen tüneteimet kellene megtárgyalni. Nem. Ő az akit sóhajtozva-álltámasztva kéne nézegetni, vagy épp valami női magazint lapozgatva megakadni rajta. A szöszömbemár... Mindenesetre igyekszem a szemöldököm szinuszgörbéjét egyenesbe pakolni, és a másikéhoz hasonlatosan jóideje kimérve szervírozott idegenforgalmis mosolyomat megvillantani. Bizony, hogy kezet fogok. Senem erős, senem törékeny virágszál, normális, határozottnak tetsző kis kézrázás. - Zoe Noonan, és nincs semmi gond... a sírós hölgy miatt. Nem is mondanék többet, besorolok a bizonyos ajtón a bizonyos szobába, hogy az első pár néma pillanatomat is megszemlélhesse a másik. Jól be van gyakorolva, hogy hogyan viselkedek átlagosan fesztelenül, és bizony a kedves pókerarc is tökéletesen működik így, egyelőre laboratóriumi körülmények között. Addig így is lesz, míg ki nem zökkenek a békéből és ki nem nyitom a számat. - Szép a rendelője, olyan igazán zen... vagy nagyúri birtok... és a könyvek... szépek. Főleg, ha ilyen sok van belőlük. Bökök a mutatómmal az említett terület felé. Ami azt illeti a könyveknél sokkal jobban érdekelne a dolog, ha régi hütyüket is látnék, ami lefoglalná a figyelmemet, hogy ne szabad asszociációs játékot játsszak magammal. Mert nem a dokival játszom, ez tiszta sor, ő csak az a szerencsétlen személy, aki ennek fültanúja lehet. Egyébként persze le is csüccsenek a kanapé szélére, szigorúan ülőpózban, picit megrugóztatva magam, ezt a felületet is felmérve, mintha csak minőségellenőrző volnék, nem páciens... izé... érdeklődő. Különben nem is hiszem, hogy van olyan normálisan szocializált egyén, aki első alkalommal kiterülne itt fekve, mint a sztrádán elcsapott béka. Elvégre nem véletlen nevezik ezeket az alkalmakat üléseknek... haha... eléggé predesztinált a dolog, nem? - Valami erősebb nincs...? - pillantok fel a kérdésre kezdődő cicamosollyal. Marhajó, hogy ilyenkor szökken ki a nagy humor fogam kerítésin'. Az automata cenzúra, mint olyan mostanában mérsékelten méltóztatja bekapcsolni magát, de lehet, az a nagy baj, hogy túl sokszor voltam az elmúlt időszakban kibillenve amúgy is ingatag alapokon álló nyugalmamból. Sietek is tisztázni a helyzetet egy élesebb levegővétellel készülve fel a kis monológomra. - Már nem azért! Ez csak humor volt, még mielőtt az gondolná, valami változókor előtti, megcsömörlött alkoholista lennék... ami azt illeti, nagyon nem tudom megérteni az efféle függőségeket - hazudom - ... szóval nem ezért jöttem. Csak érdeklődök. Azért. - summázom, egyelőre enyhe gesztusokkal támasztva alá a szavakat és kis szünetet is tarok, ahogy lerakom a mancsaimat a térdemre... közben meg azt is felfogom, hogy a hogylétem felől érdeklődik. - Jól. Jól vagyok, köszönöm... ön, hogy van? - gondolatban rögtön facepalmolok egyet. Tény, hogy az iskolai konzultánson kívül nem jártam ilyen üléseken, de annyi gógyim van, hogy sejtsem, itt nem nekem kéne a másik felől érdeklődni... De az udvariasság csak nem árt.
Bár a tekintettemmel abszolút nem követem Zoe mozgását, nem látom az arckifejezését - tekintve, hogy pakolok -, a hangja és a közlékenysége szép reményekkel kecsegtet. Csak a tiszta poharakba mosolygok bele, neki háttal, amikor az irodámat dicséri. - Régi korok gyűjteménye. Nagy részét még apámtól örököltem, de magam is szép mennyiséget vásároltam hozzá. Ha akarja, megnézheti. - válaszolok kissé sejtelmesen a könyvek kapcsán. Nem kell tudnia, hogy én halmoztam fel őket kicsivel több, mint két évszázad alatt. Azt hiszem, hogy a beavatott halandókból egy időre elég volt. A következő megjegyzésénél röviden felnevetek. Örülnék, ha érzékelné, hogy nem vagyok ellene a hasonló megnyilvánulásoknak. Ilyenkor egy kissé azért bánom, hogy a szakmámnak elég szigorú szabályai vannak. Ha civilben lennék, akkor minden bizonnyal elkezdeném ugratni, húzni egy kicsit, de így csak a kacajra és egy röpke terelésre futja. - Ennyire nem lehet borzasztó a helyzet. De ha az ülés után is erősebbre vágyik, ajánlhatok egy helyet, ahol bosszúból az én számlámra fogyaszthat. Ajánlom fel gálánsan, amikor már felé fordulva lépdelek, kezemben az ezüst színű tálcával, rajta két pohárral és egy kancsó friss vízzel - röviditalok hiányában. Arra, hogy esetleg a későbbiekben hazudik, nem figyelek a farkas orrával. A bundást szeretem az irodán kívül hagyni. Úgy nem lenne a dologban semmi kihívás. Szinte már menetrendszerűen begyakorolt mozdulatokkal döntöm meg a derekam, hogy az itókát a dohányzóasztalra tegyem. Az esetek többségében teljesen felesleges, mert mindig érintetlenül hagyják. Amikor sírnak, beindul a nyáltermelésük... Szóval birtokba veszem a fotelt, ám a karfáról hamar az ölembe helyezem át összekulcsolt ujjaimat. Elmosolyodom. Így, szemben ülve a kisasszonnyal már egészen más maszkot kell magamra öltenem, mint az a könnyedség, amit az italok kapcsán tanúsítottam. Ennek ellenére örülök, hogy visszakérdez. - Megmondom őszintén, egy kicsit fáradtan. - billentem meg a fejem kissé. Persze, ilyenkor mindenkinek azt kell éreznie, hogy csak az övé vagyok, de én mégis jobb szeretem az őszinte módszereket, melyek szerint a betegek egész nyugodtan tudatosítsák csak magukban, hogy én is ember vagyok (pedig nem teljesen). - De ennek ellenére igyekszem csak magára koncentrálni. - ne értsen félre - Ha gondolja, tegeződhetünk, ahogy magának kényelmesebb. Tehát... Mire kíváncsi? Esetleg konkrét céllal keresett fel? Érdeklődöm a magam megnyerő stílusában, ám mégis tárgyilagos maradok. Kivételesen semmi nyoma kacér szemvillanásnak, vagy éppen szemtelen félmosolynak. Közben pedig a saját pohár vizemért nyúlok, oltom kissé a szomjam, majd megigazítom a szürke öltönyöm gallérját. Aztán egy kicsit újra szoborrá dermedve figyelem a lány válaszát. Tényleg érdekel, hogy miért keresett fel különösebb szakorvosi utasítás nélkül.
- Ó nem, annyira nem izgat a dolog, mert ha megnézném, akkor valamin megakadna a szemem, ha megakadna, akkor már olvasni is akarnám, és akkor kölcsön kellene adnia... ami meg olyan, mint a szakított pár kutyája: szegény nem tudja, ki az igazi gazdi és, hogy miért van most máshol, mint eddig... és... kopik a szőre, rosszul töri be a másik... a borítóját... - najó, itt már van némi zavar a hasonlat erejében, egészen el is halkulok, és inkább le is zárom. - De tényleg, nagyon szépek. Szóvan na, ott csücsülök kis helyes gyászbarbie mütyürként önnön zavarommal az Úr doki színe előtt, és megpislogom kicsit ezt az ülés utáni javaslatot... - Hátööö, szabad ilyet? Nem tiltja a dilidoki biblia, vagy hasonló prospektus? Minő szégyen is volna, ha valamire jutnánk ma és konkrét ígérettel még utána is folytatni kéne a szégyenkezésemet valami ivós helyen. Zár a vasfüggöny, elég durván, aki tud olvasni a gesztusokból - márpedig egy pszichológus miért is ne tudna? - az rögtön levághatja a mellkasom előtt/alatt összefűződő karjaimból mindezt. No. De szerencsére itt a víz. Ó, az éltető folyadék, ami még engem is lefoglal kicsit, ugyanis magamhoz veszem, és kortyolok egy nagyobbacskát. Vésztervnek is elmenne, ha elég sokáig csinálom, ha esetleg nem úgy alakulna a dolog, és elszöknék inkább pisilés valós ürügyén. - Ó, az nem jó, már, a fáradtság. Igazából megértem, ha csak két ilyen szófosó is bejön - mint én. mutatom is szabad kezem hüvelykével bökve vissza magamra - az is lefárasztja az embert, akármennyire is szociálisan érzékeny és kedves, meg magas ingerküszöbű... Levegőt szerencsére nekem is kell vennem. Inkább iszom megint, addig se beszélek. Közben lassan de biztosan érzem, hogy kezd lenyugodni a kezdeti adrenalinszint, ami a komfortzónámból való kimozdulásomat kísérte. Szóval sikerül az újabb korty után egy hosszabb szünetet is abszolválnom, amíg csak egy nagyobb bólogatással jelzem, hogy a tegeződés tökéletesen megfelel. Persze, ez egy lépés közelebb hozzám, ami nem tudom mennyire direkt elmestratégia, vagy inkább csak tényleg könnyebbség, de a francbais... Nem fogok inkább neki a túlagyalásnak idő előtt. Magamban fogalmazgatom helyette inkább a válaszom... mert a kérdés meg, ami jön, az marhajó, de nem akarok úgy válaszolni, hogy rögtön ideokádok mindent a belső bajaimról. Egyszerűen az olyan lenne, mintha ... mittudomén milyen, de nem lenne jó nekem. - Öhm... kérdezni... leginkább. Hogy mi az a pont, ami után már orvosi segítséget kérnek az emberek? Oké, tudom ez nem egzakt dolog, de mégis, név nélkül tudsz mondani példákat, hogy kiknek lenne itt a helye, vagy van is?
Mondhatni édes, ahogy belefeledkezik a kis magyarázkodós monológjaiba. A szóhasználata és a hasonlatai egészen sajátosak, nagy fokú kreativitásra vallanak, valamint nem kizárható a lány olvasottsága sem. Fogalmam sincs, hogy esetleg tanul-e még, vagy már dolgozik, de ha engem kérdeznének, egész biztosan valami olyan szakmát képzelné el mellé, ahol emberekkel kell foglalkozni. Marketing, idegenforgalom, PR... De majd nyilván ez is ki fog derülni hamarosan. Nem biztos, hogy jó szó rá, hogy kissé megijesztettem, de szemmel láthatóan túl soknak találta hirtelenjében az ajánlatom, amit végső soron csak egy könnyed, humoros megszólalásnak szántam. Az egyik kezemmel megtámasztom a fejemet, és rejtett mosollyal igyekszem megnyugtatni. - Dilidoki biblia... Ez aranyos. De nem figyelt eléggé. Ez pusztán arra az esetre vonatkozna, ha sikerülne elérnem, hogy ne akarjon visszajönni a következő alkalomra. Onnantól viszont bármelyik ülés alkalmával főzök magának akár még teát is. Nem szoktam hibázni. Ezt persze nem teszem hozzá, helyette inkább férfiasan keresztbe teszem a lábam, a sípcsontom a másik lábam combján pihen, és a fejtámaszomtól is megfosztom magam. Belesüppedek a fotelbe, és két kézzel kapaszkodom a feldobott virgácsomba. - Fárasztónak gondolja magát? Teszem fel a kérdést érdeklődve és egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Ez is egy terápiás módszer, a kérdezés. Csak a legalapvetőbb, felszínt vakargató, már-már unalmasan sablonszerű kérdések feltételével olyan dolgok is felszínre kerülhetnek, amit direkt kérdésekkel csak hosszas próbálkozás után lehetne kicsikarni a páciensekből. Aztán, ahogy ő is tegezére vált, magam sem teszek másképp. De ez sem egyedi eset, én még az ötvenes üzletembernek is felajánlom, hogy ha neki így kényelmesebb, akkor nem kell megválogatni a szavait. Nem is maga a kérdés mosolyogtat meg, hanem a stílus, ahogyan felteszi. Illetve próbálja felfedezni, miként is fogalmazhatná meg normális keretek között, hogy ide vajon a teljesen zakkantak járnak-e, vagy ez nem törvényszerű. Felsóhajtok és igyekszem a legtisztábban elmagyarázni neki a helyzetet anélkül, hogy úgy érezné, ledegradálom azért, mert tudatlan. Érthető, hogy kíváncsi, én pedig természetesen igyekszem kielégíteni a tudásszomját. - Egyrészt, én nem vagyok orvos... - nézek rá kedvesen, aztán rájövök, hogy hazudok - Illetve ebben az irodában nem. Az orvos a pszichiáter, én pedig egy... Irányjelző táblaként működöm, igen. A gyógyszeres eseteket az orvosok küldik pszichológushoz. Depresszió, viselkedési zavarok, szexuális problémák, túlzott introvertált magatartás, traumák... Az én dolgom az ilyen, és más esetekben is az, hogy segítsek feltárni és feldolgozni a problémák mögött álló, akár elnyomott érzéseket, gondolatokat. - testhelyzetet váltok, és rádőlök a fotel jobb karfájára - Hogy saját magukat megismerjék és megértsék. De hogy őszinte legyek, rengetegen már csak divatból keresnek fel. Annyit elmondhatok, hogy van nem egy páciensem, akinek az ég világon semmi baja nincs, de nagyon szeretnék, ha lenne. Csak egy kis figyelem kell nekik, semmi több. Tőlem pedig megkapják. Összességében viszont azt tudom mondani, hogy ha úgy érzed, hogy van az életedben olyan dolog, amihez nem elég egy baráti vállveregetés, vagy egyszerűen csak kíváncsi vagy, akkor ajánlom a terápiákat. Hiába. Más, pénzhajhász dokiknak ennél biztosan sokkal jobb marketingjük van, de azt hiszem, hogy éppen elég jövedelmet halmoztam fel az évek során ahhoz, hogy ne legyek rászorulva a betegeim pénzére. Kényszerből itt tartani senkit sem fogok, hosszú távon egyik fél sem járna jól a dologgal. Hagyok némi gondolkodási időt és most én hajolok előre a vízért, hogy még véletlenül se tűnjön a helyzet kellemetlen, kínos hallgatásnak, vagy kényszernek, hogy akkor most neki kellene mondania valamit. - Ez egy kicsit közelebb hozta hozzád a lényeget? Bátorítom, ha eddig még nem szólalt volna meg. Annak is örülnék, ha esetleg sikerült volna valamiféle kapaszkodót találnia a mondandómban, aminek a segítségével esetleg az eddig jellemző nyíltságával el is tudjuk terelni a beszélgetést valamiféle szolid puhatolózás irányába.
Mondhatni tényleg édes vagyok, mint amennyire a hörcsög is aranyos lehet azután a tény után is, hogy általában elfogyasztja szülés után a saját ivadékait... körülbelül ennyire morbidan vagyok édes. - Igen, bocsánat. Lehet hogy nem figyeltem eléggé, lekötött a sok könyv, meg a víz, te... úgy értem, sok minden van, ami megakadályoz a szavaidon csüngésben, hiába a multifunkció, amit az emberek ahhoz kötnek, hogy van két mellem meg megfelelő elsődleges nemi jellegem... nos... de akkor igyekszem. És... kávézós vagyok, de köszi. - éééés érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedek, s az a bizonyos kép, amit igyekszem felépíteni: én normális vagyok kéremszépen; egyre csak kezd eltolódni a mission impossible nehézségi fok irányába. De ki tudja, talán innen jó szépíteni a dolgon... bár kezd az a furcsa érzés a hatalmába keríteni, hogy a kedves doki már eleve mindent tud, azért bazsalyog ilyen nagy fejtámasztós természetességgel, meg teszi fel az élet nagy keresztkérdéseit. Vagy mindegyik pszichológusnak kötelező ilyennek lennie? Franc sem tudja. Annyira tapasztalatlan vagyok e téren, mint egy gimis szűzlány. - Öhh, csak azt tudom, hogy a nap végére eléggé lemerülnek az energiacellák... szóval magamat lefárasztom rendesen. - na az elmetrükk vajon így hatásos-e vagy sem? Válaszoltam és tényleg ezt gondolom, neki nem tudom mi fordítódik le ebből. De mindegy is, egyelőre elvagyok azzal hogy kicsit előrébb helyezkedve az ülőhelyen rákoncentráljak a pasas mondandójára, enyhén összébb szökő szemöldökökkel. - Hát, valamennyire... veszélyesnek hangzik, ha valaki így ráér, meg ennyi pénze van. Már, bocsánat, nem akarok senkit sértegetni, de ezek a divatisták... Az ember beszélgetni bárkivel beszélgethet ingyen is. Az hogy ezzel előbbre jut-e a problémáiban ez a te dolgod, gondolom, ezért kapod a nagy lét. Igen befogadó vagyok, ami a munkakör tisztázását illeti, de annyi biztos, hogy nem vagyok magam is pszichológus, hogy tudjam ezek után merre hány méter. Mert azért meg kell hagyni, igazán vicces volna, ha az infók után megköszönném a pohár vizet, és távoznék, jobbra el. Valószínűleg az egyik legrövidebb ülés rekordját birtokolhatnám ezzel. Nem, most az következik, hogy további, halk és egyetértő hümmentéssel okézom le a hallottakat, meg forgatgatom kicsit a poharat a kezeim között. És csak mandinerből sikerül néha Jamesre pillantanom, amikor annyira kínosnak nem érzem a dolgot.
Dekoncentráltnak nem nevezném, hiszen látszólag mindennel képben van, még akkor is, ha túl sok témát érintünk egyszerre egyetlen beszélgetésben. Csapongónak már annál inkább, de figyelemre méltó, hogy egyáltalán nem veszti el a fonala. Azt egyelőre nem tudom, hogy ez a kavarc csak a helyzet kényelmetlensége miatt áll fent, vagy a mindennapjaiban is hasonlóképp viselkedik, de gondolom, majd kiderül. Minden esetre könnyítek és legalább egy zsinórt elvágok a beszélgetésben, mégpedig a könyves-elsődleges-nemi-jelleges-kávézós fejezetet, mert úgy hiszem, az már nem visz minket előrébb. Csak egy lassú bólintással jelzem felé, hogy elraktároztam az utolsó megjegyzését, szóval számíthat rá, hogyha esetleg visszatér, akkor kávéval fogom várni, de már nem akarom megtörni az ülést azzal, hogy felkelek és lefőzök egy adaggal. - Indokolatlannak érzed az energiavesztést? A hétköznapi, pszichológusmentes emberek általában hasonlóan dőlnek be este az ágyba, szóval alap esetben ezzel semmi probléma nincs. Mosolygok rá, hogy azért vegye a lapot - attól, hogy itt van, még nem lesz különc, vagy hátrányos helyzetű a társadalom többi "normális" tagjához képest. Az pedig, hogy esetleg megveti a divatistákat... Nekem nem tisztem ez alapján megszűrni a betegeimet, amíg nem érzem úgy, hogy olyanokat túrnak ki, akiknek valóban szükségük van a segítségemre. Szívesen megjegyezném, hogy olyan is lehetek akár ebből a szempontból, mint a morfium, de azt hiszem, az már túlságosan sok lenne. Megköszörülöm a torkomat, majd továbbra is érdeklődve mustrálom végig, már kicsit alaposabban, és úgy döntök, hogy megpróbálok fordítani a beszélgetésen és kezdeményezek. - Ha már a divatnál tartunk... Az az érzésem, amióta először megláttalak, hogy a jelenlegi öltözékeddel ki akarsz fejezni valamit, de még nem voltam biztos benne, hogy jók a megérzéseim. Elvesztettél valakit a közelmúltban? Igyekszem finom lenni és nem ajtóstul berontani a személyes szférájába, de úgy gondolom, hogy ez egy érdekes vonal, amin elindulhatunk. Persze szívesen beszélgetek vele világi témákról, de azzal nem fogom tudni megadni azt a lökést, amivel esetleg rájöhet arra, hogy valóban szüksége van-e a közreműködésemre és a nevemre a határidőnaplójában. - Mert ebben az esetben egyáltalán nem meglepő a szokatlan kimerültségérzet. Csak ennyit teszek hozzá, kapcsolatot hozva a két téma között. Eszemben sincs ráerőltetni semmilyen könyvekből kirángatott sablont, pusztán szolidan tapogatózok. Abba szerintem még senki sem halt bele, és ha túl soknak ítéli meg, akkor bármelyik pillanatban felállhat és kisétálhat. Megkísért a gondolat, hogy kicsit kivetkőzzek magamból, és a farkas orrával szagoljam ki a témával kapcsolatos érzelmeit, de egyelőre várok. Esetleg csalok egy kicsit, ha nagyon nem adja meg magát nekem.
Nem is baj, hogy nem reflektál mindenre a kedves doki, a végén még úgy elúsznánk itt, mint tsunami után a sushitekercsek. Igazából teljesen teddy-mackóvá avanzsál át az a vizespohár, úgy kerül egyre jobban tenyereim óvó ölelésébe, és már nem is jártatom az ajkamhoz. Úgy figyelek Jamesre, kicsi, alig észrevehető mozdulattal dőlve még előrébb. Olyan jó kérdéseket tud feltenni ez a pasas, pedig alig öt perce vagyunk egy légtérben. - Nem, tök jogos, hogy lefáradok, nem ez a probléma, doki... ühm... - kis szünet, ahogy veszem lapot, ki is egyenesítem a hátam, mint az őzgida, ami felfedezett valamit. Na, tessék, ennyit arról, hogy nem adok alá a szőke sztereotípiának. Inkább csak elmosolyodok, és gondolatban továbblépek a dolgon. Legyen már valami egészen emberien normális rajtam... bár tény, hogy ezzel adok még egy pofont a csendnek. Igen, gonosz módon azt is lehet mondani, hogy nem könnyítem meg a dolgát, rendesen bontogatni kell, ha akar valamit. De bizonyára ért ehhez, nem ma kezdte az olyen éticsigákkal foglalkozást, mint én. Lám, tessék, meg is gyűlik a gondolat nála annyira, hogy kezdeményez is. És nahát! Van két szeme, amit nyitva tart és felfedez vele dolgokat! Például a gyászhuszár voltomat. - Melyik a rosszabb, ha azt mondom, hogy gyászolok, vagy hogy a hobbim a fairbanksi emógót "utáljuk a világot, és gyászoljuk az ifjúságot" körben önkénteskedni? - igazából a nyers szarkazmus jó vízkő módjára csapódik ki a szavaim mellé. De kissé nyugodtabban rázom meg apró gesztussal a buksimat. Nehogy már túl komolyan vegyen. Szegény pasas tanúsított már annyi szakmai korrektséget ittlétem alatt, hogy talán normálisabb választ is megérdemeljen. Szóval csak kibököm - A nagymamám halt meg egyébként. Mellékesen, egyébként, nem is érdemel említést - mondja a gesztus, a hangsúly, de már eleve az a tény ellentmond nekem, hogy ezért vagyok sötétben. Fail. Aztán meg érkezik is a következő okosság James részéről, ami összeköti az érzelmit a fizikális fáradsággal. Ami meg kell hagyni, nem volna nagy hülyeség. De megint tagadom. - Igaz, de konkrétan attól fáradok le, hogy még most is ügyvédekhez, meg ilyen-olyan ügyintézés miatt szaladgálok a városban. Ha rám hallgatsz, nem hagyod, hogy meghaljon egy rokonod. Irtó macera. Nem is én lennék, ha nem ütném el valamivel a végét. Nem tehetek róla, nem szoktam meg az ilyen témákat első találkozáskor.
- Egyiket sem nevezném rosszabbnak a másiknál. Az utóbbit ráadásul még ki is nőheti. Kacagok fel kissé röviden. Tetszik nekem ez a lány, jó társaság. Mondjuk kíváncsi vagyok, hogy ilyen lehet, amikor minden gond nélkül ereje teljében van. Aztán közli velem, hogy elveszítette a nagymamáját. Igyekszem pókerarcot vágni a hír hallatán. - Őszinte részvétem, Zoe. Persze mindketten tudjuk valószínűleg, hogy ez csak a protokoll. Hogyan is lehetne egy részvét őszinte, ha még csak nem is mertük az illetőt? De remélem, hogy nem veszi zokon a dolgot, és könnyen túl tudunk lendülni rajta. Ennek ellenére maga a gyász, mint jelenség cseppet sem hagy hidegen. Minden további okoskodást mellőzve hallgatom végig, hogy milyen utat jár be nap, mint nap a hagyatéki dolgok elrendezésében - gondolom. Elgondolkodtat, hogy vajon miért ő intézi ezeket a dolgokat, amikor ő végül is "csak" az unoka volt. Talán a szülei betegek, esetleg ők sem élnek már... Nem feszegetem a kérdést, egyelőre elég csak a nagymamával foglalkozni. Kissé elmosolyodom, amikor jó tanácsot ad. Ó, ha tudná, milyen kapcsolatban állok a halállal, cseppet sem aggódna értem ennyire. Viszont ha tudná, hogy én vagyok a Hóhér, akkor maga miatt talán többet aggodalmaskodna. - Ezt az állapotot kontrollált szakasznak nevezi a szakma. Amikor annyi a teendője valakinek, hogy képtelen az emocionális oldalával foglalkozni. De ez teljesen természetes, csak hogy a folyamat minden bizonnyal itt nem fog megállni. Nem tudom, csak feltételezéseim lehetnek, hogy milyen kapcsolatot ápolt az elhunyttal, így nem vetíteném előre, hogy amint elfogytak az ügyintézési feladatai, ki fog borulni. Talán akkor majd jobban szükségét fogja érezni annak hogy beszéljen valakivel. Vagy velem, vagy mással. - Van valaki, aki segít neked? Teszem fel a kérdést finoman. Az egy dolog, hogy fiatal még az ilyen dolgokhoz, viszont még a legharcedzettebb középkorúak sem képesek mindig egyedül megállni a lábukon egy ilyen helyzetben. Gondoljunk csak arra, hogy hány több száz éves farkas vonyított keservében, amikor az idegen Alfa megölte Vincentet. Tessék, nem is kellett messzire mennem. Persze egyáltalán nem fogok azon csodálkozni, ha esetleg tagadni fog, és azt állítja, hogy remekül viseli a dolgot. Nem akarom meggyőzni arról, hogy márpedig ki fog borulni, pánikolni fog és összeomlik, mert lehet, hogy nem. De jobb, ha számon tartja a lehetőséget. - Minden esetre bárhogy is alakul a közeljövő, azt ne felejtsd el, hogy nem benned van a hiba. Ilyenkor egy kicsit... - hogy is fogalmazzak szépen - Nem kell törődni a világgal. Ha akarod, írok javaslatod a munkahelyedre, hogy adjanak egy-két hét szabadságot. A legtöbb ember úgyis eljut arra a pontra, hogy igényli ebben a segítségemet, persze először mindenki elutasít, mert szeretnék lekötni magukat. Aztán néhány héttel később mégis felkeresnek, mert nem bírják a munkahelyi stresszt.
- Hja, lehet. Bár elég kínos volna, ha még most kezdenék el kinőni dolgokból. A pattanásaimat már elhagytam, az identitásom megvan. - legyintek is, félig komoly természetesen most is csupán a saját okfejtésem, elvégre a másik tökéletesen tudja mi az a fejlődéslélektan, biztosan tinikkel is pszichologizál, korai zárással meg ilyesmivel... háhh... hihetetlen mennyi minden ragad az emberre a TCL-ről háttérhallgatásban Honey Boo Boo mocskán kívül. Egészen el is kalandozok ezen a vonalon, épp csak nem hümmentek miközben bambitekintetem elpillant a másik arca mellett. Na nem mintha koncentrációban gondom lenne, de azért az ember ilyen direkt helyzetekben nem tud mindig a partnerre zoomolni áhítatosan. Kell a tér a figyelemnek meg a gondolatoknak... az enyémeknek meg főleg. Így szinte arcon üt, ahogy részvétet nyilvánít. Mindig arcon csap. Persze, hogy üres a dolog, de a szándék a lényeg. Ráadásként ennél sokkal üresebben kongottak a szürke hivatalnokok, meg érdektelen brit ügyvédek ledarált mondatai, akikkel volt szerencsétlenségem az utóbbi időben összefutni. Nekik ugyebár nem dolguk a lélekkel foglalkozni, szóval ehhez képest James kész felüdülésnek mondhatü. Bár még mindig nem beszéltem meg magammal, hogy valójában mennyire is engedem neki, hogy az én lelkemmel foglalkozzon. Ám el is tereli a gondolataimat, hogy ezt tisztázzam végre magammal, ahogy egy egész kis csomagnyi információmasszát rak elém. Ráadásul arról, hogy épp miben vagyok. - Hú - pislogok. - akkor hiába hoztam a titkos naplómat, és a szemléletes gyermekrajzaimat elemzésre, helyben vagyunk enélkül is - komolyan több humor szorult belém mint egy vidéki stand-uposba. A közönségem is kérdéses, mennyire fog értékelni, de sebaj. Megrázom a buksimat, meg végre lerakom a szorongatott vizespoharat, hogy most a combomra fektetve a karjaimat a térdemben kapaszkodjak meg. Persze hogy zárok... meg kicsit megvonom a vállamat a kérdés hallatán. - Segítsd magadon, Isten is megsegít... bár nem tudom, hiszek-e a létezésében, de azt gondolom, a "Istent" behelyettesíted valami egyéb felsőbb hatalomra, mint a "Sors" vagy "Karma", így nagybetűvel akkor már inkább magaménak érzem a dolgot... szóval ez van. - Igen, ez válasz, tessék örülni ennek is. Nem hülye a doki, csak kezd vele valamit. Viszont arra, hogy nem velem van a hiba, felnevetek. - Persze, hogy nem velem van a baj. Sosem velem volt a baj. - insert szarkazmus here. - Apropó szabi, kizárt, hogy most ne dolgozzak. Volt pár nap, amikor pihentem, és tényleg, szuper minden... már amennyire ilyenkor szuper lehet. Az kéne még, hogy egy dilidoki írja az igazolást a Hotelbe. Eddig sem tartottak normálisnak, és valahogy nem bízom a személyzetis diszkrációjában. Olyan az a szálló, mint egy kisváros, mindenki tudni akar mindent, és mindenkinek megvan a véleménye. Nem kéne...
Hiába igyekszem minden komolyságomat és munkahelyi profizmusomat magamra ölteni, már tényleg képtelen vagyok ezt a lányt anélkül nézni és hallgatni, hogy ne ragadjon oda az arcomra egy állandó, halovány mosoly, amit egyrészt utal arra, hogy jó a szövege, másrészt pedig utal arra is, hogy élvezem a társaságát. Persze, minden "beteg" egyenlő,papíron. De bármennyire próbálunk elvonatkoztatni, bármennyire erőteljesen öltjük magunkra az egyetemen jól megtanult munkahelyi személyiséget, vannak dolgok, mint például az ösztönök, amik erősebbek a tudatos viselkedésformálásnál. - Pedig lefogadom, hogy jól rajzolsz. Szélesedik kissé a mosoly, ami így már láttatni engedi a fehér és szabályos fogsor egy apró szeletét. Azonban ahogy halad előre a beszélgetés, és egyre jobban gyaloglunk bele a halál témájába, az arcom is egyre komorabbá válik. Aztán pedig, amikor Istent és a többi elnevezést kezdi sorolni, sajnos túlságosan feltűnően sütöm le a szemeim, mintha az ölemben valami sokkal érdekesebb látvány lenne, mint amilyen Zoe önmagában. Nehéz úgy kirekeszteni bizonyos mondanivalókat, hogy az embernek közben mégis csak illene figyelni és reagálni valahogy. Tudom, hogy miről beszél és felfogom, hogy mit mond, de... A terápiák során nem igazán merülnek fel vallással kapcsolatos kérdések, a mai ember (errefelé legalább is) inkább az anyagi helyzetével és a szerelmi életével van elfoglalva. Tompa búgásként érnek csak el hozzám Zoe szavai, miközben a lelki szemeim előtt Új-Dél-Wales csőcseléke morajlik, követelve az aznapi produkciót, egy újabb halált a kezeim által. Lehetőleg minél hosszabbat, látványosabbat és keservesebbet. Közben pedig ott az állandó, mantraként mondott Istenhez való fohászkodás, akinek a nevében magamra öltöttem a Hóhér szerepét. "...szuper lehet...". Észre sem veszem, hogy úgy fél centire a szám is eltátottam. Szinte professzionálisan köszörülöm meg a torkom és kapom fel a tekintetem és most én vagyok az, aki úgy veszi magához a vizespoharat, mintha abból bármit is ki tudnék olvasni, ami eddig elhagyta Zoe száját. Szarvashiba. Mélyet lélegzek és néhány másodperc alatt a lehetséges reakcióim szaladnak képszerűen a fejemben. Hova szálltam el ennyire és miért? Talán a közelgő telihold, a szőrösebbik életemet átjáró stressz az, ami hagy ennyire elkanászodni. Nem tudom. Minden esetre úgy döntök, hogy az őszinteség a legcélravezetőbb - már amennyire egy ilyen helyzetben célba lehet érni -, úgyhogy csak annyira mentegetőzöm, amennyire szükség van rá, hogy ne rántsak még egy embert a farkasok és őrzők csodálatos világának titkai közé. - Ne haragudj, kissé dekoncentrált lettem. Biztos a front teszi. Sajnálom. És tényleg sajnálom, mert még mielőtt azt gondolná, hogy untat, szeretném, ha tudná, hogy igen is érdekel. A fali órára pillantva látom, hogy még van nagyjából 20 percünk, ha nem számolom a várakozását, bár kétlem, hogy ezek után ki szeretné harcolni magának azt a néhány percet. - Az már biztos, hogy nem vagy klinikai eset, úgyhogy megnyugodhatsz. Gondolod, hogy a nagymamád halála mellett van valami, ami ide lökött? A rendelőmbe... Máshol veszem fel az elvesztett fonalat. Voltaképpen, még akár direkt tájékozódó felmérésnek is hihető lenne, hiszen ki várná el egy első alkalmas és egyáltalán nem biztos pácienstől, hogy már az első alkalommal teljesen kitárulkozzon? Ugye hogy... Talán nem is annyira esik messze a szakmától ez a "terelés", mint amennyire akkor tűnt, mielőtt kimondtam a szavakat. Ha elgondolkodik, az nekem csak jó. Legalább addig még lesz időm kissé visszarázódnom és helyretenni a saját csapongásaimat.
A feltételezésre, miszerint jól rajzolnék, csak kicsi, sokat sejtető mosollyal emelem fel a vállam, de nem teszem hozzá, hogy a karikatúráim kiválóak csupán. Szörnyű, hogy még az alkotótevékenységet is képes vagyok csak erre használni. Még a végén kiderült, hogy direkt vagyok ennyire destruktív, bántó, és rosszmájú. Egyébként pedig semmi szándékosság nincs a szófosásom mögött témáját és a hosszát tekintve sem. Egyszerűen meglovaglom a szabad asszociációs hullámot, ami a fejemben kavarog... mint mindig. És nem tehetek róla, hogy most az ilyen nagy sorsszavak akadnak horogra, és mondjuk nem az az ötlet, hogy olaszul beszéltessem egy berendezési tárgyhoz. Mert nem túl hosszú pályafutásom alatt előfordult már cifrább hülyeség, most szerencséjére elég globális témához juttattam Jamest. De azért halkul a csivithullám, amikor észlelem, hogy ő valahol fejlehajtva messzire mászik gondolatban. Én ugyanis nem olyan emberfajta vagyok, akinek elég egy üres falfelület is - csak legyen arca - és ahhoz jól eldumálgat. Csak várok, s nem vágyom közben gondolatolvasásra. Azt csak különleges alkalmakkor kívánom, ráadásul itt szinte sejtem, hogy a témám miatt csusszant át James filóföldre. Meg is ráncolom ettől a szemöldökömet, de nincs rosszallás ebben a gesztusban sem, és amúgy, amikor megszólalok a szabadkozás után, abban is csak a játékos fajtája található meg: - Hát, elég gáz, doki, hogy nem szuperhősgépember vagy. Nem bírsz ki egy ülést velem, hallatlan... - Kis somoly, mutatva, tényleg nem önmarcangolás, vagy a másik marcangolása, egyszerűen csak szeretném elütni a dolgot, aztán a magam részéről kicsit kiegyenesítem a hátam, és követem a kérdést agyban is. Meg a pillantását, ahogy az órára tekint. Szussz. - Köszönöm. És nem is tudom mi volt, pillanatnyilag reális ötletnek tűnt, hogy jöjjek, de szerintem mindegy is. Azt hiszen, nem nekem való ez az egész. Ne érts félre, jófej vagy, meg minden, de én mindenkinek beszélek hülyeségeket, nem kell neked főműsoridőben hallgatnod. Meg nekem is kényelmesebb, ha majd akkor bontanak ki, amikor nem kötelességből érdekel valakit a... a pakk. - még mutatom is a szögletes karácsonyi csomagot, ami én volnék. El is hallgatok, mert így is sokat tépem a szám, érti a lényeget, hogy én nem vagyok újgazdag, unatkozó, változókorú nő, akinek jó, ha egy csinos pofinak meséli mi minden nem történik benne. Egyébként most felveszem azt a kérdő, Bambis csillogást két szemem világába, hogy meglessem mi a reakció a hallottakra. Nem mintha befolyásolna a döntésben, de na.
Azért egy halk, már-már lemondó nevetés kiszökik belőlem, amikor Zoe próbál nyugtatni ezzel a szuperhős dologgal. Nem, tényleg nem vagyok szuperhős. De ha ezt így folytatom, kénytelen leszek kivenni vagy két hetet. Pedig jól bírom a stresszt, bárki megmondhatja, de ilyen intenzív ék még sosem került a munkám és a magánéletem közé, mint amilyen a jelenlegi, feszült falkahelyzet. Hiába, öregszem. Aztán végül is, megkapom a választ a kérdésemre. Őszintén szólva valami ilyesmire számítottam. Mármint az elutasításra. De egyáltalán nem csalódok, vagy ilyesmi. Nem élem meg kudarcként a dolgot, és azt sem hinném, hogy a pillanatnyi kihagyásomnak köze van a dologhoz. Egész egyszerűen... - Tény, hogy a terápiás beszélgetés nem való mindenkinek. Sose tudod meg, ha nem próbálod ki. Vonok vállat aprón, és ahogy kimondom a szavakat, a végén fel is sóhajtok, mintegy megkönnyebbülésképp. Nem szó szerint, de mégis, azzal a sóhajjal hirtelen eltűnik a testemről minden hivatalos jellegzetesség. Lazítok a nyakkendőmön, kissé megemelkedem a fotelben, kényelmesebb, otthonosabb pózba vágom magam, a tekintetem pedig egy sejtelmes mosollyal lesz gazdagabb, ahogy kissé oldalra döntött fejjel nézek bele a Bambi szemekbe. - Ennek ellenére szívesen hallgatom a hülyeségeidet fő műsoridőben. Tartalmasabb, mint a 160 csatorna összesen, amire előfizettem. Somolygok egy sort és tovább bambulok a nőre. Lányra. Zoe-ra. Valahogy megragadt a kettő között, úgy érzem. De ez nem különösebben baj, sőt. Nem akarom zavarba hozni, bár, ahogy eddig kiderült, ezt is egészen biztosan hárítja majd a maga módján valamilyen megjegyzéssel. Mivel még nem telt le az időnk, és bár már nem vagyunk hivatalosan terápián, nem áll szándékomban páros lábbal kidobni, mondván, ha nem akar tőlem semmit, ágyő. Legalább valami élet van ebben a szobában, ha nem is sokáig. Feltolom magam a fotel kényelméből, és neki háttal helyezkedve elkezdek lefőzni egy adag kávét. Nem teszem szóvá, hogy ha kér, akkor ő is kap, ösztönösen több vizet töltök a masinába, mintha csak magamnak akarnék egy gyors feketét. Így, már-már fél vállról szólok csak hátra (igen, szeretem húzni az embereket). - O'Connors Pub. Hagyok egy kis szünetet, hogy elgondolkozzon, hogy hülye vagyok-e vagy motorral, esetleg verbálisan is kifejezze, hogy nem érti, miről hadoválok. - Ott fogyaszthatsz a számlámra. Ahogy ígértem, arra az esetre, ha nem akarnál visszajönni. Nagy bulit azért ne tarts, de két fő még belefér. Elvigyorodok, bár azt ő úgysem látja. A kávégép pedig amennyire marha drága volt, annyira jó befektetés is. Már köpi is kifelé a feketeséget, én pedig, mint jó házigazda, szervírozom is. - Nem akarlak feltartani egyébként, ha kényelmetlen a helyzet. Csak sajnos hajlamos vagyok civilben túlságosan jól kijönni másokkal, és nincs kedvem megszakítani ezt a szép hagyományt. Kibújok az öltönyből gyorsan, mielőtt újra leülnék és nekiesnék a kávénak. Kettesben, vagy egyedül.
- Akarsz beszélni róla? - ezt már jóformán James nevetésével együtt közlöm, hogy utána az olcsó poén miatt járó szemforgatással büntessem magam. Még kicsit meg is vakargatom kényszercselekvésként a szemöldököm, hogy a tenyerem alatt pillantsak a másikra, bocsimosollyal. Ez is egy olyan kérdés, amit mindig el akartam sütni és mekkora lehetőség már, hogy egy terápiás helyszínen egy pszichomókusnak teszem fel. Még egy pipa a bakancslistáról. Egyébként meg nem arra számítottam, hogy itt most krokodiklönnyeket fog hullatni azért mert nem lehetek a páciense. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen látványos szusszantással megindul a kényelmeskedés, minden tekintetben. Körülbelül pár lazító gyakorlat, meg helybenfutásos végtagrelázás hiányzik a képből... de meg kell hagyni, a gesztusok kicsit ragadnak rám, a hangulat és a megejtett kijelentésem mindenképp old rajtam is. A tartásom ennek nyomán is változik, a kereszbefont kacsóim helyett kicsit előredőlve támasztom rá az alkaromat a combjaimra, ahogy aprón felvont szemöldökkel hallgatom, hogy jobb vagyok, mint a kábeltévé - Pedig hidd el, hogy szinte a fele standup matériámat én is onnan szedem. Tekints rám úgy, mint egy zanzásított világcsatornára, ingyen, meg néha tudsz hozzám szólni, nem csak öntöm magamból a... megtennéd, hogy néha pihenteted a szemed és mondjuk félrenézel? Így azt kell hinnem, van valami az arcomon. Nem tudom nem észrevenni a bambulást, egyébként pedig a kérésemet minimális gesztussal is megtámogatom, mondjuk, ha van ablak, akkor arra bököm a hüvelykujjamat (és titokban végigdörgölöm az arcom jobb felét, hátha mégiscsak). Ám valószínűleg a kérés is tök fölösleges, vagy csak rosszul időzített, mert már el is pályázik, hogy benyomja a kávéfőzőt... és kivételesen nem érzem magam ide nem illő bútordarabnak, ironikus módon pont, mikor már nincs a pasassal "dolgom"... Az elmélkedésemet a megjegyzése szakítja félbe... meg utána a szünet. Hát marha sejtelmes. - Motorolajtalanító. Persze, tudom, hogy miről beszél - ismerem a helyet, tősgyökeres fairbanks-i vagyok, de ha már felcsap egy nevet én felcsapok valami mást... persze csak azért, hogy a kis hatásszünetét elrontsam a magyarázat előtt. Hümmentek egébként mintha csak komoly gondolatok forognának a szöszke haj alatt, és picit előretolom amúgy elég jelentős államat. - Két fő... velem együtt, vagy nélkülem? Átruházható, vagy nekem kell menni? Kikötöd-e, hogy kit vigyek magammal? - háhá! pofátlanén - Egész sor kérdést vet fel ez a könnyelmű bőkezűség...
- Még szép, hogy nem! Ahhoz előbb szerezz egy diplomát. Vagy kettőt. Teszek vigyorogva javaslatot Zoe számára, reagálva arra, hogy akarok-e beszélni róla. De jó, rendben, aláírom, övé a pont, ez valahogy tényleg kihagyhatatlan oltás volt. Érdekes, hogy mennyivel jobb és könnyebb mindkettőnknek úgy, hogy elhagytuk a formaságokat. Lehet, hogy új terápiás módszert alkotok, elnevezem baráti csevejnek és Nobel-díjat kapok érte. Rendkívül kreatív. Egészen érdekfeszítő és mosoly-tovább-szélesítő a tv-s okfejtése, viszont amikor megkér, hogy ne nézzem már annyira, akkor ér el a dolog a tetőpontjára, és sajnálatos módon az arcába kapja az ezerwattos, Colgate-reklám mosolyt és a csillogó szemeket. Így járt, kell neki ennyire látványosan zavarba jönnie. A dolog viszont egyáltalán nem kölcsönös, én megszoktam már az ilyesmit, legfeljebb a májamat dagasztja a dolog - már ha van még hova. Már csak azért is kivárok még egy kicsit, tovább szemlélve az arcát és csak azután lépek le kávét főzni. - Igyekszem. Hagyom meg neki nyugtatásul a dolgot, de ez persze magában hordozza a lehetőséget, hogy a későbbiekben ez esetleg nem fog sikerülni. Könnyeden és életvidáman nevetek fel, amikor visszaszól az O'Connors-ra. Teljesen ösztönösen jön a dolog, és szerintem örül, hogy háttal vagyok neki, mert nem kell látnia mosolyomat se. Legfeljebb a hátamat, ami kissé megrázkódik a nagy kacagásban. - Ez szép volt, 10/10... Azért ekkor hátrasandítok a vállam felett, csak hogy ne tűnjek túlságosan bunkónak. Szóval kávé kész, visszamászom, közben pedig játékosan felvont szemöldökkel hallgatom a briliáns kérdésáradatot. - Elnézést bírónő! - emelem fel védekezően a kezeimet, és csak aztán nyúlok a csésze után. Egészen addig nem nézek Zoe-ra, amíg meg nem iszom az első kortyot, úgyhogy örülhet, fellélegezhet. - Te és egy fő. Azt nem kötöm ki, hogy kit kell vinned, az úgy nem lenne az igazi. Persze ötletem van, de én sem kaphatok meg mindent, amit akarok. A lottó sem jött be, szóval azóta kicsit visszavettem a lendületemből. Színpadias sóhaj, hajba beletúrás, kávé szürcsölés. Felpillantok a faliórára és kedvem lenne fáradtan felnyüszíteni, hogy nem akarom, hogy leteljen az időnk, de ugyebár, mint az előbb említettem, nem kaphatok meg mindent, amit akarok. Pedig egy bónusz órának lehet, hogy örülnék. - A lényeg, hogy lazíts egy kicsit. Szerintem rád fér, már csak abból kiindulva, amit meséltél, amikor még a dokid voltam. Ja, úgy tíz perce? Esetleg tizenöt. Na de kérem, eddig tartott. Újra rászegezem a tekintetem, de néha azért pislogok is, nem kell aggódni. Aztán úgy fél perc után hátradöntöm a fejem és lecsukom a szemeimet, mintha túrabuszon aludnék. - Nem nézek oda... Morgom közben, aztán felkacagok a plafonra, mint egy nagy gyerek. Nagyon remélem, hogy ha az ő szemében nem is, de azért a városon belül megmarad némi szakorvosi tekintélyem annak ellenére, hogy amint elhagyom a munkát, olyan vagyok, mint egy rossz kamasz.
- Már van egy diplomám... szóval elég lanyha kitétel... - igaz, hogy idegenforgalmi, de nem is én lennék, ha nem kezdenék el kukacoskodni ezeken a részleteken. A hotellakó kollégák már egészen jól tudhatják, hogy nem vagyok rest elszemétkedni velük apróságokon... csak a saját szórakoztatásomra, mert a legtöbbnek valahogy nincs meg a kellő humorérzéke vagy intelligenciája ahhoz, hogy vegye a lapot, és kellően visszaoltson. Kész felüdülés az a talján masszőr az alagsorból, már kezdtem egészen társas magányban érezni magam emiatt. Egyébként azért ennyire nem vagyok vicces, hogy itt a nagy mulatásban így elvakítson az Old Spice tökéletes reklámférfija hófehér fogsorával. A zavaromnak egyébként érdekes megnyilvánulásai vannak, mert bizony ez nem az a pironkodós, szemlesütős iskoláslány fajta, hanem igyekeztem tökéletes fapofával verbalizálni a tényt, hogy kicsit túlzottan a tekintete középpontjába pakol. Miért vagyok én megáldva az ilyen pasasokkal? Félreértés ne essék, Jamesszel tényleg nincs semmi bajom, de biztos nagyobbat és látványosabbat arathatna a helyi közép- és főiskolások körében. Egy pillantás, vagy netán kézfogás és beleájulnának a karjaiba. Egyébként, amíg nem néz félre, igyekszem állni a tekintetét, és leginkább egy szkeptikus szemöldökfelvonás figyel be, ha érzem, hogy itt direkt van egy hatásszünet... Ha meg akkor lett egy kis kávé nekem is, akkor arra csapok le. - Én csak jót akarok, azért hívtam fel a figyelmet a kis ködös részletekre. - vonom fel a vállamat, bár tény, hogy inkább a zavar és a szájmenés, semmint bármiféle jószándék vezetett. Legalább valamennyire kontroll alatt van így a szituáció... vagy megvan számomra ez az igencsak tetszetős illúzió. Amikor pedig elkezdi magyarázni a bizonyítványt, a "ötletem van" résznél kicsit felemelem a tenyerem. Ó, hogy mi az ötlet azt én is el tudom képzelni (nem volt nagy titok eddig se), és helyeslőn bólintok arra, hogy nem kaphat meg mindent amit akar. Egyértelmű, hogy ez csak a szokásos, félig komoly, mosolygás nélküli jelenet. Kommentálok is: - Lazítok majd. Előfordulhat, hogy ez a közeljövőben a nevezett pubban fog történni, és ha már ott ülök, természetesen nem tudom megakadályozni, hogy bárki más is ugyanott és ugyanakkor kapcsolódjon ki. Szabad országban élünk... Picit ívbe emelt, szöszke szemöldökkel pillantok rá, a reakcióra kíváncsian.... és várok. Szemezek a szekszi, kék tekintettel (haha), hogy aztán szinte a másik plafonbámuló manőverével egy időben húzzam el a tenyerem kettőnk között, mintegy elvágva a másikat a szemem elől. Ez azért már határozottan, bőven mosolyogva sikeredik, főleg, mert ugyebár a doktorúr előadja magát. Szusszanok kicsit. - Najólvan. Azt hiszem, hagylak dolgozni, biztos nagyon várod már, hogy újra elővedd a pókerarcod.
- Azt csinálsz, ami akarsz... - fűzöm hozzá az ivászatos dologhoz hetykén, mindenféle kicsinyes bántás nélkül - De én a helyedben vigyáznék. Néha egészen veszélyes alakok másznak a pult alatt... Vagy a pulton. Ó nem. Még véletlenül sem a részeg farkasokra gondolok, akik fél pillanat alatt el tudják veszíteni az eszüket, amikor isznak és éppen rágerjednek valakire. Vagy valamire. Sosem lehet tudni, kinek miféle gusztusa támad. Ahogy bámulom a plafont, Zoe a távozást fontolgatja. - Nem is tudod, mennyire... Kissé elhúzom a szám a gondolatra, de ő ebből nem sokat láthat, tekintettel arra, hogy még mindig a plafonnal szemezek. De aztán tökéletesen megértő és egyetértő arccal fordulok mégis a szőkeség felé, aztán lendületesen felpattanok a fotelemről, majd ha a lány is hasonlóképp két lábbal áll a földön, teszek egy kezdeményező (sok kezdeményező) lépést az ajtó felé. Egy halk sóhaj kiszalad azért, ahogy az ujjaim a kilincsre fonódnak. Nem lehetne repetázni? Mármint... Egészen jó volt az irodámban nem terapeutaként viselkedni. A kávém még mindig isteni, a társaság is pazar volt, de hát nem marad más hátra, mint a könnyes búcsú. Szomorú, hogy nem hordok már magamnál fehér textilzsebkendőt. - Egy élmény volt. Biccentek mosolyogva a lányra, amennyiben már ő is az ajtóhoz ért. Csak résnyire nyitom ki, hogy aztán újra becsukhassam. Aztán megint ki, megint be, szóval eljátszadozom ezzel a gyermeteg csiki-csukival néhány pillanatig, aztán mégis arrébb mászom, hogy teljesen kitárhassam a nyílászárót. A titkárnőm minden bizonnyal hülyének néz, de szerintem látott ő már tőlem sokkal rosszabbat is. - Szerintem még összefutunk. Döntöm oldalra a fejem az utolsó gondolatra, majd szolid vigyorral intésre emelem a bal kezem, amint Zoe úgy dönt, hogy végleg magamra hagy és jobb helyen keres magának jobb társaságot. Ha egoista lennék, azt mondanám, hogy úgyis tudja a számomat, de mivel nem vagyok az, ezért csak gondolom - nem mondom. A világért sem szeretnék túlságosan tahó lenni. De ami azt illeti, én is tudom az ő elérhetőségét, amivel bejelentkezett a mai alkalomra. Zsír vagy nem zsír? Naná, hogy zsír.
- Tősgyökeres vagyok, tudom milyen, ha egy favágó beiszik, és nem a medvét akarja ölelgetni. - épp csak megrándul a szemöldököm alátámasztva, hogy nem a levegőbe beszélek. Ha nem rólam és a cinizmusomról lenne szó, még azt is mondhatnám, kihívóan... persze erről nincs szó. Amúgy szerencsére csak a városban uralkodó alaszkai habitust ismerem, és nem tudok pár egyén kis belső szőröséről. Egészen ártatlan vagyok ebben a tekintetben, csak nem annyira, ha mégiscsak kaptam volna egy őszintébb tanácsot, akkor nem röhögtem volna képen a pasast. Részeg farkasok, hja, meg monocikliző elefántok és cintányéros majmok. A fenyegetésemet pedig nem vagyok rest beváltani, felkerekedek én is, ha már James is ilyen energikusan pattan, és kioldalazok a kanapé és az asztal közül, hogy közben a gyűrődésmentes farmert csak lesimogassam kicsit a combjaimon. Rituálénak pont elmegy, bár nem emlékszem mikor kezdtem el ilyenekre figyelni. De ha már rituálék, akkor legyen még egy, mert kedves és közvetlen leszek (haha) és még az ajtónyitódás előtt a könnyes búcsút elősegítendő, a mancsomat a másik elé tartom. Úgy kényelmes kézmagasságba, persze, tessék kérem megrázni, míg szépen felajánlom. Kiváltságos helyzetben van James, hogy megtapasztalja, milyen kis határozott vagyok... most épp. Aztán meg bezavar ezzel az ajtóval. Nem várat sokat véleményezésem: - De édi, legutoljára az oviban játszott ilyet az egyik srác. Tudod, tanulta mennyire tud befolyással lenni a tárgyakra... - persze a hangomból hiányzik bárminemű valódi vidám nosztalgia, ahogy felvont szemöldököm alól sandítok fel rá. Csak egy kis mosoly árulhat el, hogy nem kell annyira komolyan venni a szurkálást. Az már nem derül ki, hogy magától un-e aztán rá a dologra, vagy én böködtem meg a megjegyzéssel szimbolikusan, de legalább felhagy a dologgal. Így már őszintébb a mosolyom, mert nem vagyok én semmi jónak az elrontója - ha én is akarom. - Viszlát doki. - szusszantok zárásként, ahogy végre magam mögött hagyom a szobát, kicsit megemelve a kacsómat, intésszerű legyintésre. Azért fasza érzés, hogy nem kell ide visszajárni páciensként.
Hogy miért nem mentem fel a farkaslakba egyből, ahogy megéreztem magamon a Stigma elillanását? Túl sok dolog megváltozott, túl sokan vannak olyanok, akikkel semmi kedvem sincs még összefutni se, és nincs kedvem azzal sem indítani, hogy megölöm Darrent. Na meg azzal sem, hogy odaállok Masa elé és megnézem, hogy mi van vele. Teljesen új stratégiát gondoltam ki magamnak az elkövetkező évekre, és ehhez tartanom kell magam. És mégis mi lehetne ennél sokkal jobb lehetőség, mint az, hogy újra praktizálok? Komolyan. Amióta itt hagytam a rendelőt még Raven miatt egy állítólagos "síbaleset" következtében, azóta egyszer sem jártam még az irodám közelében sem. Szóval minden esély meg van arra, hogy amint ajtót nyitok, a nyakamba zuhan egy tonna patkány, vagy tudja a franc. De őszintén szólva nem érdekel, három hónap bús magány után örülök, hogy valaki vagy valami hozzám ér. A szabadulásom óta újra "hirdetek" és már be is jelentkezett egy hölgy páciens. Két légy, egy csapás, ahogy a nagyon bölcs ősi mondás tartja. Nem bírok sem magammal, sem a véremmel, szóval ha máshogy nem, szemmel vetkőztetek nagyjából minden harminc alatti járókelőt is akár. Tudom, hogy szörnyű vagyok, sőt - de pont ez a lényeg. Nem akarok többet mindenki jófej nagybácsija lenni. A Hóhér akarok lenni.
Így most titkárnőm sincs. Az egész iroda tök üres, de kitakaríttattam, meg kidobáltam pár régi cuccot, amire semmi szükség. A könyvespolcok katonás rendben sorakoznak, minden bőrbútor tiszta, vettem légfrissítőt is. Meg persze előbányásztam a kedvenc világoskék ingemet is erre a gyönyörű (?) napra. Feltankoltam elegáns papírdobozos zsepikből, meg aprósütiből, a kávém illata pedig békésen betölti a rendelőrészleget. Fél vállal az ablak mellé dőlve kémlelek kifelé, és közben azon jár az eszem, hogy jó úton vagyok. Hogy most minden visszatérhet oda, ahol soha nem lett volna szabad félbeszakadnia. Itt az irodám, itt vagyok én, végre teljes életnagyságban, gyönyörűen, enyhe parfümfelhőbe burkolózva, lenyírt hajjal, tisztán, ápoltan... Elmosolyodom, bizakodom, mert ezt kell tennem. Jól kell éreznem magam, és magasról tenni másokra. Mert törődni szívás.
Egy szőke női alakot látok közeledni az épület felé, és elfog a kísértés, hogy remélem, vele beszéltem meg a mai alkalmat. Ha nem,hát nem, a remény hal meg utoljára, mint tudjuk, de különös, gyermeki izgalom mocorog a pocakomban, mert akár ő legyen az, akár nem, hamarosan itt az idő, hogy újra rálépjek az utamra. És ennél élvezetesebb dolog már nagyon-nagyon rég nem történt velem.
Unatkozom... ezért ugrottam be arra a kis viadalra a falka kölykei között, hátha az majd szórakoztat, s mi tagadás, egészen élveztem, és ezért jelentkeztem be pszichológushoz is, mert nincs is jobb annál, minthogy szerencsétlen emberek idegrendszerével játszadozzak. Ha már másra nem jók, legalább egy kis örömet okozzanak vén fejemnek, nemde? Fogalmam sincs, hogy jó szakembernek nevezhető-e ez a James Lee Howard, de teszek is rá, tetszett a neve, én meg hajlamos vagyok ilyen dolgok alapján dönteni. Mindenesetre, puccba vágtam magam, mert az is különösképpen szórakoztató, ahogy a pasik meg bírnak őrülni egy csinos nő társaságában, különösen kellemes elképzelés ez egy pszichológus esetében ugyebár. Gondolom, ezt nem kell magyarázni. A kezemben egy cserepes gaz, aminek Sura biztos tudná a latin nevét is, én csak egy szobapáfrányt kértem a virágboltban, és csókolom, többet nem kell tudnom róla, úgysem az én szobámat fogja díszíteni, felőlem aztán megdögölhet, sosem voltam jóban a növényekkel, a locsolás meg én három külön fogalom. Különben is, ezeknek a természetben a helye, ahová teremtettek. A magas sarkaimon sietve tipegek a rendelőnek helyet adó épület felé, egyszerű ember vagyok most mindenki számára, elvégre, nem szeretnék olyanba belefutni, hogy holmi farkaska megérzi a jelenlétem, és elrontja a szórakozásom. Nálam jobban pedig senki sem volt képes arra, hogy embernek álcázza magát, úgyhogy hiba egy szál sem. Amint felérek, nem nehéz kiszúrnom, hogy nincs egy szál személyzet sem, ami kicsit nekem ugyan fura, de üsse kavics, legalább nem tud kihez menekülni csórikám, ez csak jó nekem. Önállósítom magam, mert ha van is titkárnő, én ugyan nem fogok várni rá, pontosan jöttem, bejelentkeztem, szóval nyilván számít rám a doktorbácsi, tehát kopogok, s ha ajtót nyitnak, már be is suhanok, mosolygósan, látszólag problémamentesen, bár vannak bőven, kész tanulmány lenne az életem bárkinek, de nyilván a valósággal köszönőviszonyban sem lesz, ami itt le fog zajlani. Ezt egészen addig így is gondolom, amíg meg nem látom a doki arcát. Tévedtem. Mégiscsak porszem került a gépezetbe, de a cselekvéseimet, látszólagos könnyedségemet a világon semmi sem akasztja meg. Hazudik a szemem, a mozdulataim, a sóhajom, még a hajam zavart hátradobása is csalfa. Mosolyogva nyújtom át neki a páfrányt, nem átallva már most köszörülni kicsit a nyelvem, na, egyelőre nem rajta, csak az irodáján. - Azt hiszem, nem fog ártani egy kis szín. Állapítom meg egy gyors körbepillantást követően, miközben gondolatban egészen máshol járok, természetesen szeretett kölyköm körül, az egyetlen volt, akinek jutott is belőlem valami, nem csak egy Teremtő voltam, aki lepasszolta egy falkának. - Üdv! Alethea E. Whelan. Nyújtok neki kezet azért, egyrészt, illik, másrészt meg bevallom, még én is szeretem olykor tapizni a leszármazottaimat, még ha ilyen csekély mozdulatról is legyen szó, mint egy egyszerű kézfogás. - Pöpec kanapé… Még zsepi is van, amit telesírhatok, basszus, most már csak azt kellene kitalálnom, hogy mennyire kellene szegény Richard fejét összezavarnom, mert igazából, mindig is kedveltem, de Arthur döntéseit soha nem is kérdőjeleztem meg. E tekintetben is unikum volt az életemben. Szóval az említett bútorra le is teszem a csinos kis popsim, miközben levedlem magamról ezt a szőrös szörnyeteget, ami elvileg óvna a hidegtől, de engem már a sírba tett, mire ideértem. Át kell gondolnom az öltözködésemet…
Nyertem - valóban az a páfrányos szőkeség tévedt be az irodámba. Első blikkre nagyon szeretném megmenekíteni magam a gondolattól, hogy esetleg azért hozta magával a növényt, mert ő a lelki társa vagy a legjobb barátja... Láttam én már karón varjút, meg minden egyéb nyalánkság, szóval nem lepne meg, ha "három fős" lenne a mai beszélgetés. A kopogtatására némileg késleltetve nyitok ajtót. A világért sem szeretném, hogy azt gondolja, hogy én márpedig vigyázzba állva vártam rá, még akkor sem, ha lényegében ez az igazság. Igazán nehéz megállni, hogy ne úgy nézzem meg magamnak, ahogy tenném, de emlékeztetem magam arra, hogy most visszatértem, most a doki vagyok megint, aki a terápiák alatt igenis tartja magát bizonyos elvekhez. Nem köszön, csak felém nyújtja a páfrányt, és én némileg meglepett arccal veszem át tőle. Igazán kedves gesztus, azonban némi gyanúra ad okot, mert hiszen ki az, aki ismeretlenül szobanövényt ajándékoz a terapeutájának az első alkalommal? Minden esetre a gondolataimat meghagyom magamnak, a szemem továbbra is barátságos fényben csillan, és a magamévá teszem a páfrányt. - És milyen igaza van. Nagyon kedves, köszönöm szépen. James L. Howard. Barátságos mosollyal fogadom a kézfogását, se nem túl erősen, se nem túl gyengéden, ahogy illik, semlegesen, üdvözlő mosollyal feldíszítve, és nem is nagyon kell szerepbe helyezzem magam, mert ez most igen őszinte reakció részemről. A keze puha és finom, és valljuk be, az én tenyeremet sem tette érdessé a kétkezi munka soha. Aztán már fordulok is meg, hogy beljebb sétáljak, ezzel neki is utat engedve, a cserepet pedig egyelőre az asztalomra teszem. Figyelem a mozgását, mert ez is egyfajta esettanulmány, hogy miként viselkedik idegen környezetben. Nagyon sokat elárul valakiről már csak az, hogy miként hordozza végig a tekintetét a berendezési tárgyakon. A kanapéra tett megjegyzésre szívem szerint elnevetném magam, és megjegyezném, hogy ha tudná azt, amit én... Na de maradjunk a munkánál. - Az már egy jó jel, ha elnyerte a tetszését. Ha minden igaz, még sok közös pillanatuk le. - jelentem ki némileg oldalra biccentett fejjel - Megkínálhatom valamivel? A régi kérdés, a kedvenc kérdésem. Ha kér valamit, úgy a következő kérdésemet az előkészítés közben teszem fel, ha nem, akkor viszont egyből helyet foglalok a kanapéhoz tartozó fotelben. - Alethea, igazán különleges neve van. Tehát Miss Whelan, hogy érzi magát? A legjobb lenne azzal kezdeni, hogy miért is döntött úgy, hogy felkeres. - nézek rá biztatóan - Megmondom magának őszintén, hogyha a mai alkalom után úgy látom, hogy valójában nincs szüksége terapeutára, azt meg fogom mondani, utána pedig Ön dönt, de nem szeretem a semmiért "lehúzni" a pácienseimet. A legtöbb szakmabelivel ellentétben nekem tényleg nem a nyerészkedés a célom, épp eleget halmoztam fel 246 év alatt, és ez az egész már puszta hobbi. De lelkes vagyok, szóval...
Ügyes kisfiú, mindenképpen plusz pont jár azért, mert nem legelteti rajtam gátlástalanul a szemét, emlékszem én ám, milyen volt régebben, kutyából meg nem lesz szalonna. Farkasból sem. Megmosolyogtat a meglepettsége, de nyilván annak tudható be, hogy sosem kapott még páfrányt. Én sem tudom, minek hoztam, nem akartam üres kézzel jönni, ha már valakit a sírba kívánok kergetni önnön szórakoztatásom céljából. Mondjuk, ez utóbbiról kezdek letenni, de az elmúlt húsz másodperc még nem volt elég arra, hogy kitaláljam, mit kezdjek a helyzettel. - Nagyon szívesen, azt viszont nem tudom, milyen gyakran kell locsolni, szóval azért lehetőleg ne hagyja kipusztulni szegényt. De úgyis jövök majd többször is, szóval ellenőrzőm majd, hogy gondját viseli-e. Valahol el kell kezdeni a kattant némber szerepkört, és ez most tökéletesen megfelel bemelegítésnek. Tök bájosan mosolygok mellé, és egészen könnyedén érzem otthon magam, miközben a lelkem mélyén majd szétfeszít az öröm, mert Richard, vagyis James az első leszármazottam, akivel nem hogy itt, de hosszú évek óta találkozom. Nem mellesleg nem kevés időt töltöttem el vele egykor, bár azt sosem árultam el neki, hogy ki vagyok, bőven elég volt, hogy Arthur tudja. Elfolytok egy elégedett sóhajt az érintés nyomán, és már-már fizikai fájdalmaim vannak attól, hogy ennyire be vagyok zárkózva a pajzsom mögé. Lövésem sincs, hogy a többiek hogy csinálják, de egyelőre én nem akarom, hogy tudja, ki vagyok valójában. Látszólag rendben van, és mivel ő a pszichológus, én pedig a beteg, jó eséllyel nem is fogom megtudni, hogy mi a helyzet vele. Azt viszont megtudhatom, hogy a szakmájában jó-e. Ez is több, mint a semmi. - Ohh, erre mérget vehet. Dőlök hátra egészen kényelmesen, s vetem keresztbe a lábaimat. A fekvést egyelőre hanyagolnám, mert bőgni nem áll szándékomban, sem bármi olyat tenni, amihez feküdni kell. Hümm. Na jó, azért ezt ilyen bizonyossággal mégsem jelenteném ki, na de azért maradjunk a realitás talaján. - Erre a kérdésre nem válaszolt még senki olyasmit, amit nem tudott teljesíteni? Nem bírom kihagyni, szívem szerint közöltem volna, hogy mondjuk egy rózsaszín elefántot kérek, megért volna pár hülye pillantást a dolog, de nem akarom teljesen kettyósnak eladni magam, aztán majd ki tudja, mi lesz belőle. - Egy kávé jól esne, tejszínnel, sok cukorral. Köszönöm. Válaszolok azért a kérdésére, majd hallgatom, a szavait, közben azon gondolkodom, mivel bombázzam. Vajon találjak ki valami hajmeresztő marhaságot, vagy inkább szórakozzak azzal, hogy a saját életem megannyi lelki traumájából merítek? Fene tudja, hogy az elég-e arra, hogy egy pszichológus segítségét kérjem. A francba is, pontosan tudom, hogy az, mert történt velem olyan, ami után rám fért volna pár ilyen beszélgetés, de nem biztos, hogy azokat az emlékeket elő akarom kaparni. - Ebben egyetértünk, egyébként, igazságot jelent. Ecsetelem mosolyogva, és ebben a szent pillanatban dől el az is, hogy melyik vonalon fogok elindulni. Milyen szép is az, mikor saját magunk nyújtjuk a kapaszkodót. Nem mintha többnyire szükségem lenne ilyesmire, de nem sok leszármazottamat örvendeztettem meg szerény személyemmel szemtől szembe. - Nem mondhatnám, hogy túlzottan fényesen. Az az igazság, hogy néha úgy gondolom, hogy nem akarok már élni. Hajtottam le a fejem, csöppet sem volt színpadias a mozdulattal, minden egyes megnyilvánulásom tökéletesen őszintének, magától értetődőnek hatott. S bár ha hazudtam volna, azt is tökéletesen tenném, mindenféle esély nélkül a lebukásra, most nem tettem. Valóban megfordult olykor a fejemben, hogy elég volt… Ehhez mondjuk az ég világon senkinek sincs köze, és később úgyis letagadom, de most remek apropója lesz annak, hogy bizonyítsam, szükségem van agyturkászra. - Ez kedves öntől. Hagyom rá, de tenni fogok róla, hogy ne gondolja úgy, nem kell többször ellátogatnom hozzá. Mindenesetre, korrekt hozzáállás volt, tetszett is, hogy nem szokása lehúzni a betegeit. Ám, mivel egyelőre nem akarom leleplezni magam, nekem ez a verzió marad arra, hogy feltűnés nélkül kapcsolatban maradjak vele. Jó, követhetném is a képességem használva, de az azért mégsem annyira érdekes.
Kezdőlap
//
//
