Egész házat bérelek, mert nem viselem túl jól a szomszédokat. Nekem akkor legyen csend, amikor én azt akarom, és nem más zenei ízlését akarom megismerni. Az autóm a garázs előtt a felhajtón parkol, a ház egyszerű, összesen három szobából áll, de elégedett vagyok vele, ahogy a berendezéssel is. Hetente egyszer személyzet takarít, így többnyire minden csillog-villog a tisztaságtól. Már besötétedett. Úgyhogy a nappaliban ég az olvasólámpa. Én már megvacsoráztam, a tévé képernyőjének kékes fénye villog ki az ablakon. Igazából nem nézem a híradót. Néha fél füllel belehallgatok, de nem igazán köt le, hogy valahol egy eldugott farmon Mici néni papagája megtanult biciklizni, sem pedig az, éppen melyik színész kivel csalta meg az aktuális örökké tartó szerelmét. A kanapén ülök, az ölemben a laptopommal, és a tőzsdehíreket olvasom, a saját számláimat ellenőrzöm, a másnapi utasításokat gépelem az alkalmazottaknak. A holmimat már elkezdtem összecsomagolni, két bőrönd útra készen áll a hálóban az ágy mellett, de ez még csak a velem utazó ruhák és felszerelések fele…
Általában szeretek dolgozni, és minden olyasmit, ami eltereli a figyelmemet. Ma viszont az a reggeli idegen volt az a tényező ami elterelte a figyelmem, így a meló sem akaródzott annyira... Ma kivételesen nem én zártam a gyorséttermet, ahogy szoktam -mert mindig én maradok a legtovább-, ma abban a pillanatban elszeleltem onnan, ahogy lejárt a munkaidőm. Magamhoz kaptam néhány dolgot "otthon", aztán újra biciklire ültem, hogy eltekerjek... valahová. A kocsi egyezik, a név egyezik, ha a ház is egyezik, akkor ez már nem csupán egy szerencsétlen véletlen. Arra nem gondolok, hogy kérdésekkel bombáznám, egyenlőre még semmire sem akarok gondolni. Csak... annyira fura ez az egész, hogy muszáj még ennek az egynek utána járni... Már az utca végről kiszúrom a felhajtón parkoló böszme nagy terepjárót. A közvilágítás sosem fogja helyettesíteni a nappali fényt, ellenben az autó körvonalait már megmutatja, az pedig elég... per pillanatban. A biciklit a felhajtón sztenderelem le, majd az ajtó helyett az ablakhoz megyek, csak hogy bekukkoljak, ha jól tippelek, akkor pont a nappaliba nézek be, úgy pedig tényleg elment az eszem... Jól tippeltem. A nappaliban szól a tv, amin kívül csak egy olvasólámpa világít, és talán az ott egy laptop monitora? Az bizony. Ellenben Nikolait nem látom odabent, nekem pedig kezd egészen kellemetlen érzésem támadni a leskelődés miatt, szóval inkább az ajtóhoz megyek. El is lököm magamat az ablaktól, és ha nem ütközök meg valakiben még odakint a ház oldalában, akkor bekopogok az ajtón.
A munka nem megterhelő számomra, ne is lenne szép, ha panaszkodnék miatta, vagy utálnám, hiszen én magam választottam. Így most is gyorsan haladok, több évtizedes gyakorlattal és tapasztalattal egészen könnyen átlátom a helyzetet, ár a gépelés sem okoz problémát, remekül boldogulok a modern technikával. A kinti neszek nem kerülik el a figyelmemet, igaz, a settenkedés csak akkor vonja magára a figyelmem, mikor a résszellőzésre nyitott ablak alatt hallom meg a puha léptek alig neszeit, és Rachel illata elér az orromig. A félmosoly a szám sarkába rajzolódik, elküldöm az e-maileket, lezárom a programot, és leteszem a gépet a dohányzóasztalra. Kíváncsi vagyok, mit fog tenni a kislány. Vajon mennyire ég benne a kíváncsiság? Úgy tűnik nagyon, mert hallom, ahogy a léptei elhaladnak a fal mellett, és az ajtónál halnak el. Követem a lakáson belül, és mikor felhangzik a kopogás, szinte azonnal nyílik is az ajtó. - Jó estét. Minek köszönhetem a látogatást, kislány? Az ajtófélfának támaszkodom, és végignézek rajta, majd az utcán. Nem jár erre senki, de a biciklijét kiszúrom. - Ha be akarsz jönni, told be a biciklit a garázsba, különben gyalogolhatsz hazáig… Ha úgy tűnik, hogy hajlik a dologra, akkor leveszek az ajtó melletti polcról egy távirányítót, és felé nyújtom. Ha érte nyúl, akkor a tenyerébe ejtem. A bejárati ajtót nyitva hagyom, és a nappaliban várom meg, hogy bejöjjön miután a kétkerekűt biztonságba helyezte.
Kopogtatok, az ajtó pedig szinte azonnal kinyílik. Hőkölök is hátra egy röpke lépést, mikor feltűnik a fickó arca a félhomályban. Nem ez a hátborzongató, hanem az, hogy én ezt a jelenetet hónapokkal ez előtt akartam leírni... Csak azért nem tettem meg, mert mekkora cink az már, ha az alkotó beleírja magát a sztoriba. Node már itt vagyok, és válaszolni kell. - Biztos akartam lenni... Felelem egyszerűen, és most, hogy már úgymond "megbizonyosodtam" róla, még több kérdés merül fel bennem... A távirányítót nem veszem el, nem fogom betolni a biciklit, de visszamegyek lezárni, aztán pedig be a házba. Nem veszem le a cipőmet, és még csak bele se gondolok, hogy merre kell menni, mert tudom a választ... Az "ajtóban" állok meg, illetve azon a határon amit elválasztja a nappalit a ház másik helységétől. - Igaz hát? - formálok néma szavakat a számmal ha rám figyel. Ha éppen nem felém néz, akkor megvárom míg megteszi, vagy dobbantok a lábammal. A kérdés mindenre vonatkozik. Arra, hogy ő valóságos-e -ami innen nézve elég egyértelmű- és hogy... akkor most léteznek vérfarkasok? ÉS vajon hajlandó lenne megmutatni? Vajon olyan szürke- rajzos bundája van ahogy azt képzeltem? És még rengeteg kérdés cikázik át a fejemben, de ezt majd később, egyszerre csak egyet. Szóval a válaszra várok, a "küszöbön" toporgok, mint aki nem biztos abban, hogy maradni akar, és vagy az oldaltáskám pántjában kapaszkodok, vagy a körmeimet vájom a tenyerembe.
A meglepetése mulattat. Szinte kedvem lenne kinyúlni, hogy egy kósza hajtincset visszaigazítsak a füle mögé, és még jobban lássam ezt a megrökönyödött arckifejezést. ~Mostmár egészen az enyém…~ Ijesztő élességgel villan fel bennem újra a reggeli érzés. Mindenesetre nem érek hozzá, és nem erőltetem a garázst sem. Nekem aztán teljesen mindegy. - És már biztos vagy? Erősen kétlem. Megvárom, míg visszaér a házba. A nappaliból figyelem a bizonytalan toporgását. Egy röpke időre elfelejtettem, hogy a szájáról kell olvasnom, ezért toppantani kell, és megismételnie a kérdést. - Én legalábbis igazi vagyok… Féloldalas farkasvigyort kap a meglehetősen töredékválasz mellé. - Csukd be az ajtót, dobd le a cipőd, és gyere be… A táskádat és a pulóvered is felakaszthatod kint. Vodkát? Üdítőt? Szívélyes házigazda vagyok, hagyok neki egy kis időt, hogy összeszedje magát, csak utána terelgetem a lényeg felé. - Mit tehetek érted? Csak érdeklődöm, mert valójában eléggé korlátozott számú dologra vagyok hajlandó. De mivel itt van, megérdemel még egy lehetőséget. Elvégre mégiscsak különös teremtés, és érdekel... De mennyire, hogy érdekel!
Hát, ha annyira biztos lennék, nem lennének kérdéseim, igaz? Szóval csukom az ajtót, veszem le a cipőmet, majd visszatérek a nappaliba. A táska marad. Kérni ugyan nem akarok semmit, de éljenek a pótcselekvések címszó alatt elmondom, hogy ha van egy kólája, azt elfogadom. Kell egy pohár doboz vagy üveg a kezembe, amivel elbíbelődhetek a táskám pántjának szorongatása helyett, alkoholt pedig köszönöm, tizennégy éves korom óta nem fogyasztok... De ez utóbbit már nem osztom meg vele. Hogy mit tehet értem? - Semmit. Nem kérni akarok, csak kérdezni. Egy röpke kérdezz-felelek játék belefér, de a ha én kérek tőle valamit és megteszi, úgy az adósa leszek, és feljogosítom arra, hogy ő is kérjen valamit tőlem. Nem szeretek tartozni, sem törleszteni adott esetben. Tizes éveim elején ez még valahogy természetesnek tűnt, ma már valamivel érettebb gondolkozásom van. Vagy mégsincs... ha lenne egy cseppnyi józan eszem, nem lennék itt. "Biztos" távolban vagyok az idegentől, ha hellyel is kínál, most inkább nem ülök le. Beszélgessünk... - Nem csak arra értettem, hogy Nikolai létezik-e... mármint maga... érti... Csinálna valamit? Valami farkasosat? Igen, ha látom is, akkor sokkal könnyebb elhinni. Bár azt még nem tudom, hogy el akarom-e hinni. Egy egészen kicsi részem reméli, hogy a fickó elröhögi magát, és közli, hogy ez itt a kandi kamera, és a helyi tv csatorna eddigi legdrágább szivatósviccének szenvedő alanya vagyok...
No, úgy tűnik, végül a kíváncsiság győzött, és a kicsike magától sétált be a csapdába. Mikor bejön, felvonom ugyan a szemöldököm, mert nem értem, hogy miért nyújt neki biztonságérzetet egy női kézitáska, de nem vitatkozom. Kólát nem tartok, de ha beéri egy pohár narancslével, akkor azt kaphat. Nem iszom ilyen szénsavas izéket, vendégeket meg nem szoktam fogadni. A kicsit sem kendőzött visszautasítást tudomásul veszem, mert úgyis tudom, hogy kérni fog, különben nem lenne itt. Ha mást nem is, válaszokat biztosan. Természetesen hellyel kínálom a nappaliban, és ha ő nem is, én leülök a kanapéra. Amikor a kérdés-kérés elhangzik, megcsóválom a fejem. - Szóval mégis tehetnék valamit… Felkelek, és elindulok felé, egész közel fogok megállni hozzá. - És mit szeretnél, mit csináljak? Tépjek le belőled is darabot? Vonyítsak a Holdra? Növesszek Freddy Krueger szerű karmokat? Megmutassam, mekkora fogaim vannak? Üldözzelek körbe a házban farkasbundában? Harapjalak meg? Tépjelek szét? Nem menekülhet előlem, mindig előtte állok, és ha falat ér a háta, akkor a vállai mellett tenyérrel a falnak támaszkodom, És közelről beszélek hozzá, a leheletem eléri az arcát, a hangom halk, és mintha végig fenyegető morgás festené alá a szavaimat. Ha a szemembe néz, rémisztő komolyságot láthat benne. Mikor befejeztem, közelebb hajolok a nyakához, és mélyen belélegzem a bőre illatát...
Az a női válltáska igazából egy iskola táska lenne, de nem az a fajta, amit a hátán hord az ember lánya, hanem ami az oldalán lóg, a felső testen keresztbe átvetett pánttal. A narancslevet pedig megköszönöm, de nem kérem. Bár a torkom egyre szárazabb, pláne, amikor feláll, a kanapéról, és közeledni kezd. Csak azért nem hátrálok el, mert már nem tudok hová, de amikor még közelebb jön, egészen nekilapulok a hűvös falnak. Rám akarja hozni a frászt, amihez őszintén gratulálok, sikerült. Bár az arcom nem árul el semmit, jeges verejték lepi el az arcom egy vékony rétegben, a zsigereim összerándulnak odabent, és az ereimben adrenalin kering vér helyett... Vághatom itt a póker arcot, de a félelmet elrejteni nem tudom. Nem tőle rettegek, hanem attól, hogy valaki ennyire közel merészkedik hozzám míg a hangszíne és a szavak amiket mond, maga az életveszélyes fenyegetés. Nem nyugtat a forró lehelete sem az arcomon, aminek enyhe, de még úgy elviselhetőnek mondható dohány szaga van, ahogy a sötéten villanó tekintete sem ígér semmi biztatót. A táskámba nyúlok az ezüst késért - többek között ezt is hoztam magammal-, de még nem veszem elő, és használni sem áll szándékomban, csak pihentetem rajta a kezem... Tudom, hogy nem fog bántani. Ahhoz én túl jelentéktelen vagyok. Egy ember, egy senki... Ha abbahagyja a szimatolást, és végre rám néz, akkor veszek csak először levegőt. És néma szavakat kezdek formálni a számmal. - Befejezte? Nincsenek rejtett perverzióim, és magának se igazi kedve a harapdáláshoz... hisz az felelősséggel jár... elengedem a kést a táskában, és kiveszem a kezemet. - A karmai. Nyújtsa meg a karmait előttem, vagy az agyarait. Az is megteszi... ~Kezdetnek~ de ez megmarad a gondolatomban. Ember vagyok, nem lát belém. A félelmemet érezheti, de a gondolataimból nem tud olvasni. Vajon zavarja ez?
Táska, táska, nekem tulajdonképpen mindegy, a lényeg az, hogy nem sok védelmet nyújt neki ellenem, akármi is legyen benne. Lőfegyver biztosan nincs, mert sem a lőpor, sem pedig a fegyverolaj szagát nem érzem. Nem csak látom… tudom, érzem, hogy fél. Minden pillanattal jobban érzem a félelmét. Ahogy a falhoz lapul, én hozzá hajolok, és pontosan tudom, hogy célt értem. A rettegése szinte tapintható, a finom verítékréteg megcsillan az arcán, a nyakán. Nem kerüli el a figyelmemet a mozdulata, ahogy a táskába nyúl. - Halálosan pontosnak és gyorsnak kell lenned, ha használni akarod, bármi is van nálad… A fenyegető morgás most még jobban kivehető a szavak mellett. Egészen a tüdőm mélyéről jön a hang, és roppant meggyőző. A kislány becsületére legyen mondva, hogy nem sikít hangtalanul sem, nem sír, és nem könyörög, de még csak el sem ájul. Nem azért nem bántom, mert jelentéktelen, és mert senki… Illetve csak részben nem azért. Érdekel, nagyon is érdekel… ~ Az enyém, akarom, kell nekem!~ de ki tudja húzni a gyufát. Akkor pedig meghal, legyen bármilyen jelentéktelen is. Szeretem a bőre illatát, amibe a félelem szaga vegyül. A kérdésére nemet intek a fejemmel. - Még nem… És ha megharaplak, meghalsz. Nem foglalkozom kölykökkel… Lassú, kényelmes mozdulattal hajolok vissza a nyakához, egy kimért, szinte puha mozdulattal simítok végig a számmal a nyakán az állkapcsa vonala alatt, majd mikor újra a szemébe nézek, végignyalom az alsóajkam. Aztán a pillanat elmúlik, ellököm magam a faltól, és visszasétálok a kanapéhoz, útközben felkapva a vodkás poharamat a konyhapultról. - Nagyon sok kérdésed, és sokat akarsz tudni, annak ellenére, hogy a lehetőséget, amit ajánlottam, félredobtad. Ülj le, és fizesd meg a tudás árát. Eddig csak én válaszoltam. Most te jössz. Sokat tudsz rólam, én nem sokat rólad, először orvosoljuk ezt… Honnan tudod mindazt, amit tudsz? Ledobom magam a kanapéra, és kényelmesen elhelyezkedem.
Tehát észre vette, hogy piszkálok valamit a táskámban. Pedig gyors vagyok, és halk akár a szellem... Nem eléggé. Ha bántani akarnám, meg sem vártam volna a mondandója végét, hanem megteszem. És fordítva... Nem, biztosan nem akar bántani -még-, csak kiélvezi a pillanatot, a félelmemet, azt, hogy ki vagyok szolgáltatva neki, aztán amint eléri a saját határait, visszahőköl. Persze abban egy röpke pillanatig sem kételkedek abban, hogy amint pofátlankodni kezdek, vagy fenyegetőzni, ő azonnal el tesz láb alól. Hallom ezt a morgásból, látom baljós sötétséggel villanó tekintetében, és érzem a puha ajkakon, ami határozottan szánt végig az áll csontom alatt. Mi?! Élesen szívom be a levegőt, mikor végig fut egy inger a testemen, bent tartom, legyűröm, szinte éget, mar belülről, de nem teszek semmit. Csak állok ott a falhoz lapulva, és próbálom lebeszélni magam arról, hogy elslisszoljak előle. Kibújhatnék az egyik karja alatt, vagy meg is lökhetném, a legbölcsebb választás mégis a "nem teszek semmit" lesz. Ha menekülök, halott vagyok, ha ellen szegülök, szintén. Tehát csak állok, várok, aztán majd lesz ahogy lesz... Amikor elhajol a nyakamtól és a szemembe néz, az én tekintetem az ajkaira téved. A mozdulat, amivel megnyalja az alsó ajkát, felvet bennem egy gondolatot. Ám mire megfogalmazhatnám, hogy pontosan mi is az, a férfi elrugaszkodik, és már vissza is ült a kanapéra. Ekkor fogy el a levegőm, hát kifújom, és szaporán lélegezni kezdek, mint aki hosszú idő után először bukik fel a víz alól. - Nem dobtam félre... hisz itt vagyok. - artikulálom neki a választ amint rendeződik kicsit a légzésem, és ha rám figyel. Leülni nem fogok, nekem ez a távolság tökéletesen megfelel az előbbi közelsége után. Kell a fal hűvöse és támasza is a hátamnak. Tehát innen beszélek. - Az előbbi csupán annyit bizonyított, hogy a maga fantáziája sokkal élénkebb az enyémnél... Rendben, ne mutasson semmit, így viszont én sem tudom, hogy mennyit mondhatok el. Ha maga az akinek mondja magát, és nem különös véletlenek meg balszerencse sorozata, hanem a valóság, úgy nem csak vérfarkasok léteznek, hanem a többi figura is. Sedna, Castor, Tara, Vincent és persze Liu... - ezeket csak azért teszem hozzá, hogy megnézzem milyen reakciót váltanak ki belőle a nevek, már ha mondanak neki egyáltalán valamit. -... és az csak további kérdéseket vetne fel, amire én sem tudom a választ, mert nekem ez csupán egy kellemes időtöltés volt eddig, semmi több.... De hogy válaszoljak is: Egyszer csak megjelentek maguk a fejemben, én pedig úgy éreztem, hogy le kell írnom, mi történik velük. Ennyit tudok erről. Nem többet. Nem vagyok sem fellengős, sem bunkó, sem riadt, sem semmi, talán csak egy cseppnyi kétség vegyül a "hangomba" vagy illatomba ezzel az egész őrülettel kapcsolatban.
Hogyne vettem volna észre? Elvégre az életem mindig a háború volt, a házasságom pár évtizedét leszámítva. Százszor gyorsabb vagyok nála, és ezerszer tapasztaltabb. Ez az emberlány teljesen esélytelen ellenem. Ezért is hagytam volna, hogy szúrjon (vagy a képembe fújjon valami modern önvédelmi csodával), ha megpróbálja. Nem fájna, és ne okozna lelkiismeretfurdalást, ha megölném, de ugyanúgy nem jelentene elégedettséget sem. Csak egy ember, a megölése nem kihívás, de a megértése még lehet az. Érzem, ahogy az érintésem alatt megreszket a teste, és még élesebben vág belém a korábbi sürgetés, hogy tartsam meg magamnak… Én kényelmesen elhelyezkedem, és rá figyelek. Többet nem felejtem el, hogy a szájáról – a félelemtől kiszáradt, remegő szájáról – kell olvasnom a szavait. A válaszra megcsóválom a fejem. - Az ajánlat akkor élt. Nem később. Hanem mikor először találkoztunk, mikor azt választottad, hogy munkába mész, és nem jössz velem. A következő fejtegetés hosszú, és jórészt semmitmondóan unalmas. Ne ezt szoktam meg tőle röpke ismeretségünk alatt. - Ez mellébeszélés… Mit számít most, hogy Liu létezik-e, mikor velem vagy itt? Már így is eleget tudok, hogy ártsak neked, ha akarok. Castort egyébként majdnem kedvelem. Vincenttől viszont viszket a tenyerem… Csak hogy én is mondjak valami információ-szerűt, hogy haladjunk. Amint mond az egész érdekes. Bár így, hogy ennyire nem érti, mi is történik vele… lehet, hogy még érdekesebb. Közel háromszáz éve először kísért meg a gondolat… - Óóó, szóval krónikásnak születtél… Az Őrzők ölnének érted, ebben biztos vagyok. De ha nem ők érnek el először… Így még csábítóbb a lehetőség, hogy megtartsam magamnak ezt a lányt. Ha még az őrzőknek is keresztbe tehetek. - Mennyit látsz? Ha elég pontos választ kapok, esetleg még egyszer felajánlom azt, amit reggel… Kit? Mikor látod ezeket a dolgokat? Visszamenőleg, előre, vagy jelen időben? Ha nem vagy biztos a válaszban, akkor arra emlékezz vissza, mikor jelent meg a fejedben, ahogy széttépem Liut? Valamit valamiért...
Mert a melóból élek, az írással pedig szórakozom. Élni kell, hogy szórakozni tudjak. De ezt hiába mondom el, úgyse érdekli. És ha még érdekelné is, nem értené. Milliomos... A laptopja elé jár dolgozni, és még a barkácsoláshoz is ügyetlen... Mit tud ő a munkáról? Nem bírálat, puszta költői kérdés. Ha szerinte eldobtam a lehetőséget, legyen így. Ettől még itt vagyok, és ő is. Hogy mellébeszélek? Fenét... Jelenleg azt próbálom felmérni, hogy mennyi a fikció, és mennyi a valóság mindabból amit leírtam és megrajzoltam. Tehát minden igaz? Létező személy Castor? És vajon Vincent mit szólna, ha elnyargalnék hozzá autogramot kérni? Talán adna is miután feltépi a torkomat... Hogy én krónikás lennék? -Ha igaz, akkor már rég kerestek volna.- hárítok határozottan, ami tulajdonképpen igaz is lehetne amennyiben nem törölték ki a memóriámat, mert nemet mondtam... Francba a kérdésekkel! Minden megválaszoltnak a tízszerese merül fel. Hogy a jelent, vagy múltat látom, azt nem tudhatom. Most derült ki, hogy létez személyekről firkálok, hahó! Azt sem tudom, hol tartanak jelenleg. Bár... Ez a pénisz letépős téma elég biztos támpont már. - Október végén láttam, amikor ide költöztem. Előbb ezt írtam meg, csak aztán rajzolódtak ki az előzmények is... Mellkasom előtt összefont kezekkel várok valami reakcióra. Mármint most jót mondtam, vagy rosszat? Túl kevés, vagy túl sok? Ez utóbbit kötve hiszem... - Az túlzás, hogy látom, az egész inkább egy hangulat. Egészen... magával ragadó. Néha csak megfogalmazódik bennem nap közben egy gondolatmenet, a többi meg akkor jön, ha leülök írni. Az egész olyan, mintha én találnám ki... de akkor csak - és a csak szóra kioldom a kezeimet, hogy idézőjelet formáljak az ujjaimmal. - krónikás volnék... Hurrá. - nem értem, miért lomboz le a felismerés, hisz eddig is tudtam, hogy nem vagyok ki százig. -nem ebből kifolyólag, inkább az előéletem más területeire tekintve...- de most inkább egy perverz kukkolónak érzem magam, mintsem amatőr firkásznak...
Még jó, hogy nem vágja a fejemhez mindazt amit gondol. Mert persze milliomos vagyok, és a laptopom előtt dolgozom, de nem csak Rachel Hoylt az, akinek küzdenie kellett az életében, akinek nem hullanak az ölébe a dolgok. Én többet dolgoztam, méghozzá keményen, mint amennyit ő nagy valószínűséggel egyáltalán élni fog… Szóval nekem aztán nem róhajtja fel, hogy nem tudom, mi a nyomor. A hárításra enyhén felvonom a szemöldököm. - És biztos vagy benne, hogy ez nem történt meg? Egyébként ők sem tudnak ám mindent, csak meg akarják tartani ezt a látszatot… Soha ne higgy feltétel nélkül senkinek. Őrző, farkas, vagy ember… semmi nincs ingyen… Bár azt hiszem, talán még a farkasokkal jár a legjobban, főleg ha idősek. A legtöbbjüknek ő nem jelent semmit, ezért nem is akarnak tőle semmit. A válaszára elgondolkozom, de az információ csak részben segít. Ugyan időben nagyjából tudok párhuzamot vonni, de az előzmények csak később kristályosodtak ki, akkor nem lineáris a történetvezetés… - Van még két kérdésem… Az első, hogy mi a legkorábbi információ az életemből, amiről tudsz… Megvárom, míg ezt megválaszolja, csak utána folytatom. - A második, hogy mit gondolsz a farkasokról? Vonzanak téged? Regényes, mesebeli bestiáknak látod őket, vagy félelmetesnek? Taszítanak? Egy biztos… Ha bármit is mutatok neki, akkor azt úgy teszem, hogy úgy lásson minket, ahogy szerintem látnia kell. A panaszára enyhe értetlenséggel fordulok felé. - És ez baj? Jobb az álomvilág, mint a valóság? Az rendben van, ha valaki elégedetlen az életével, nálam jobban senki nem értheti meg ezt az érzést, azt hiszem, de csak akkor, hogyha ez nem pusztán keserűség, hanem motivációs erő is...
Nem lehetek biztos abban, hogy korábban nem hívtak el az őrzők, hisz ismerem a módszereiket. - fel se tűnik, hogy ennyire hamar elfogadom, hogy minden firkálmányom igaz... így az őrzők is. - szóval erre csak megrázom a fejem. Ha elhívtak már és nemet mondtam -mert miért ne tenném azt?! - akkor minden bizonnyal törölték volna a memóriámat is. - A bizalmatlansággal nincs problémám... A következő kérdés válaszán sokat kell gondolkodnom. - A feleségét Lacey-nek hívták. - felelem nagy soká. AZt hiszem ez az első momentum az életéről, bár tévedhetek. Említettem már, hogy nem pont ő a kedvenc karakterem? Megeshet, hogy elsiklottam pár apróság felett. A válaszomat még egy rakás kérdés követi, amitől kezdem nagyon hülyén érezni magam. Egyre erősödik a gyanúm, hogy a fickó vagy elmebeteg, vagy piszok jó színész, de vérfarkas semmiképpen sem, én pedig hülyét csinálok magamból. Ez a sok egybeesés az autóval, a nevekkel és a lakhellyel tényleg lehetett véletlen is, és ahogy haladunk az idővel, úgy erősödik hitem is ebben az elméletben... Nem tátogom el a választ, inkább előveszem a rajzaimat, majd közelebb megyek hozzá annyira, hogy ha feláll, át tudja venni őket. Ha ennyi fáradtságot sem vesz, akkor inkább visszagyömöszölöm a táskába, és szó nélkül távozok. Az a helyzet, hogy eddig csak én beszéltem, és bizony mindennek ára van. Nem gondolom, hogy pofátlan lennék, vagy bármi olyasmit kértem volna amit neki nehezére esett volna megadni, ellenben én beszéljek, és mondjak mindent amit tudok. Tehát ha átvette a rajzokat, akkor csak az egyiken láthat teljes alakos vérfarkast, amit a napokban rajzoltam egyszerű grafit ceruzával, és nincs benne semmi cuki, vagy kedves és bájos. A szór feláll tőle a hátamon, mert bár papír lapon van és kicsi, az árnyékolás közel 3D-ssé teszi. Korábban ezért nem mertem lerajzolni őket, csak egyszerű farkas bundájában. Azok koránt sem olyan félelmetes dögök, mint a teljes vérfarkasok... A rajzok legtöbbjén a figuráim, karaktereim vannak, az egyiken ő (vagy az ő mása). Ha a rajzok nem érdekelték, akkor mint mondtam: inkább távozom.
Ahogy megemlíti Lacey nevét, elfordítom a fejem. Nem akarok erről a témáról többet hallani. Pont a feleségemhez nincs köze rajtam kívül senkinek az ég világon. Miért pont ennek kell lennie? Kivárok néhány lélegzetvételnyi időt, akkor is, ha közben toppantana, és a következő kérdéssel fordulok vissza. A feleségemről nem beszélgetünk. Mivel csak annyira jön közel, hogy fel kelljen állnom, lehúzom a vodkát, és egy gördülékenyen lazamozdulattal felállok, miközben a dohányzóasztalra koppantom a poharat. Átveszem a rajzokat, és átlapozom őket. - Van tehetséged… Állapítom meg anélkül, hogy különösebb reakciókat láthatna rajtam. Tényleg jó sokat tud ez a lány, de azt hiszem inkább kedveli a karaktereit, és vonzódik hozzájuk, mintsem rettegne a farkasoktól, vagy taszítanák. Mikor odaérek, ahol a saját magamról készült rajz kerül a kezembe, közelebbről szemügyre veszem. - Nagyon jó… Ha eladó, akkor megveszem… Bár én úgy vélem, minden eladó, csak az árát kell eltalálni, ezt nem jelentem ki, mert akkor egészen biztos, hogy már csak dacból is megtartja magának. Rachelt ilyen típusnak látom. Viszont ezután a válaszától függően visszaadom a rajzait – az összeset, vagy csak a többit – és kinyújtózom. - Akkor most rajtam a sor, ha jól látom… Gyere velem, sétáljunk egyet. Ne hozz semmit, csak útban lesz... Nem érdekelnek az ellenvetések, az esetleges makacskodás, mert a mappáját, táskáját, de főleg a telefonját itthon fogja hagyni, mert nem szeretnék magamról viszontlátni egy szar felbontású felvételt az inerneten. Elindulni csak akkor fogunk, ha lepakolt, és a telefontját is kirakta a dohányzóasztalra. Mint az érettségin… Akkor viszont elindulok kifelé, menet közben felkapva a kocsi indítókártyáját. Nálam sincs semmi, csak pénztárca, jogosítvány, és a ruha, ami rajtam van.
Ha nem csapta volna el a fejét, akkor afféle "én sem akarom kivesézni a témát" kifejezést látna az arcomon. Nem az érzelgősségi szintjét akarom felmérni, meg olyan dolgokban turkálni amihez alapjában véve semmi közöm -mondjuk úgy, hogy akaratomon kívül tudom ezeket, ami lényegében igaz is.- ő kérdezett, én pedig válaszoltam. Ennyi. Tovább is lépek, ahogy ő teszi... A "dicsérettől" egyáltalán nem bízom el magam. Igazából ettől az egésztől nem nő nagyobbra az önbecsülésem... mert ha mindez igaz - és egyre gyanúsabb, hogy igen- úgy valóban nem vagyok több egy kukkolónál. És ami eddig remek szórakozás volt... könnyen átok lehet. Azt hiszem, máris van programom éjszakára. Amint hazaérek, nekiállok felégetni mindent a mosogatósban... Ha akarja a rajzot, az övé lehet. Nem hinném, hogy túl sokat érne, szóval akár ingyen is viheti, ellenben ha majd a kezembe akar nyomni némi kp-t vagy egy csekket, nem fogom visszautasítani. Pénzből élünk, nem igaz? Ő következik, bizony. Az viszont már egyáltalán nem tetszik, hogy nem vihetek semmit magammal. Hisz ki is ez a pasas? Egy vadidegen. Mit tudok róla? Konkrétan semmit. Bízok benne? A legkevésbé sem... de leveszem a táskát, kirakom a telefonomat, és egy "mehetünk"-et formálok a számmal. Ha pszichopata gyilkos lenn ék, most beülnék a kocsiba magammal, elhajtanék egy kies erdős területre, és ott darabolnám fel magam. Sok mocsokkal jár az ilyesmi... De mivel nem vagyok pszichopata, ellenben ezt a fickóról még nem állíthatom 100% biztossággal, persze, hogy maradt nálam olyasmi amivel megvédhetem magam ha kell. De amíg nem konganak a vészharangok, én a világ végére is követem. Választ akarok. Csak egy igent, vagy egy nemet akarok a "vérfarkasok márpedig léteznek" állításra. Semmi többet. Még.
Nem láttam az arckifejezését, és nem is vagyok rá kíváncsi. Én kérdeztem, ez igaz, ő pedig válaszolt, és itt ennek a témának vége is. A dicséretet nem azért kapta, hogy a bóktól megremegjenek a térdei. Pusztán megállapítottam, hogy tehetségesen rajzol. Egy jó tanárral még sokkal többet hozhatna ki magából. A rajz a dohányzóasztalra kerül, de a készpénzt sem a kezébe adom, hanem leteszem a telefonja mellé a kétszáz dollárt. Most úgysem kell magával hoznia semmit, itt pedig megtalálja a többi cuccával együtt. Ha kérdő pillantást vetne rá az összeg miatt, akkor vállat vonok. - Ennyinél olcsóbb képeket nem teszek a falra… Ellenben ahhoz ragaszkodom, hogy a szignója rajta legyen a papíron, ha eddig nem került volna rá. Az önvédelmi eszközeitől nem akarom megfosztani, csupán a képfelvételre alkalmasoktól. Milyen szerencséje, hogy habár bizonyos szemszögből pszichopata gyilkos vagyok, az ő feldarabolásában nem lelnék fikarcnyi élvezetet sem, így az élete biztonságban van mellettem. Az autó riasztója hang nélkül kapcsol ki, csak a központi zár kattanását lehet hallani, ahogy nyithatóvá teszi az ajtókat. Nem vagyok akkora gavallér, hogy kinyissam neki a kocsiajtót, feltételezem magától is be tud szállni. Nem szólok azért sem, ha nem köti be magát, szíve joga úgy meghalni, ahogy tetszik neki, ha esetleg balesetet szenvednénk, amit erősen kétlek. Egyébként nem készültem rá látványosan a dologra, most is öltönyben vagyok még. Amint elhelyezkedett, a motor puhán felmordul, és már indulunk is. Az autó legördül a felhajtóról, és az országút felé veszi az irányt, hogy a falkáktól semleges erdős területnél tudjak majd leparkolni… - Nem értem, miért húzod a szádat... Az emberek többsége unalmasan, a szürke tömegbe olvadva éli le a kis életét. Te épp most jössz rá, hogy mennyivel többet tudsz náluk, és olyan képet vágsz, mintha citromba haraptál volna...
A könnyen jött pénznek majd örömködök ha egyedül leszek, most még a szívem sem ver hevesebben a 200 dollár láttán. Azt mondja, ennél olcsóbbat nem tesz a falra, én pedig bólintok némán, jelezve, hogy megértettem. No meg azt, hogy ebben egy percig sem kételkedtem. Kilépünk a házból, és bár sétáról volt szó, úgy ural el egy deja vu érzés, hogy mire oldódik az autó riasztója, majd a központi zár, én már nyitom is a böhöm nagy fekete GMC ajtaját. El kell gondolkoznom kicsit azon, hogy vajon ez is a történet része lett volna, vagy álom, vagy annyira akarom ezt az egészet, hogy a tudatom máris elhitette velem, hogy én láttam már ezt egyszer? Próbálok feleleveníteni több momentumot, de csupán az érzés jár át, konkrét cselekményre nem emlékezek már. Ha tudtam volna, hogy igaz amit írok, illetve rajzolok, biztos meg is jegyeztem volna minden pillanatát, és az is biztos, hogy ezek után nem fogom röstellni beleírni magam a történetbe, ha úgy akaródzik. Tele vagyok kétségekkel, ebben a helyzetben pedig rohadt jó lenne tudni, hogy most mi következik. -Csak azért kapcsolom be a biztonsági övet, hogy lekössem a figyelmemet. Cigizni nem tudok, az a táskámban maradt, és egyébként sem hiszem, hogy dohányzó autó lenne ez. Szóval maradt pótcselekvésnek a biztonsági övre szentelt néhány másodperc, aztán csak az utat bámulom. A kérdésre felszaladnak a szemöldökeim jóóóó magasan a homlokomon. Nem érti, miért nem ugrok ki a bőrömből? Ha éppen rám néz, akkor eltátogom a választ, ha nem, akkor megtartom magamnak azt hogy: - Ezt nézhetjük akárhonnan, akkor is nagy szívás. Ha igaz, és napvilágot lát az infó szélesebb körökben is, akkor vagy birtokolni akarnának majd, vagy levadászni, hogy más se tegye meg... a tudás, hatalom.. Ha igaz, de nem derül ki, akkor életem végéig rettegjek attól, hogy mi lesz, ha mégis? No és persze: ha nem igaz, úgy most csinálok magamból oltári nagy idiótát... ~és meglehet, hogy hullát is... ~ de ezt már csak úgy gondolatban. Nem félek a pasastól, szó sincs erről. Azért emlegetem ennyiszer ezt a dolgot magamban, hogy ne felejtkezzek meg róla. "Készülj fel a legrosszabbra, s akkor már csak kellemesen csalódhatsz!" hogy honnan vettem ezt a mondást, már nem tudom, de hogy igaz, az hétszentség. Hacsak ő nem vet fel egy témát, az út hátra lévő része "némán" telik el.
Van, amikor választhatunk, hogy megfizetjük-e az árat, amit kérnek, és van, hogy nincs esélyünk megtagadni. Rachel most egy nagyon keskeny határon sétál, és minden válaszával megkockáztatja, hogy az egyik irányba lelép… Onnan pedig nincs visszaút. Akárcsak a kötéltáncnál. Látom, hogy megleptem, hogy gyanakszik rám, talán tat is tőlem. Valahol vicces, hogy nem a sárgán világító szemű bestiától fél, hanem tőlem. Ha úgy döntök, hogy engedek a belső késztetésnek, a vadul követelő kényszernek, és megtartom őt magamnak, ahhoz lehet ugyan pár szava, de nem tehet semmit ellene. Nemcsak erősebb, gyorsabb és gazdagabb vagyok nála, de nincs, aki megtalálná nálam… Nem is nézem tárgynak. Akkor egyszerűen megvásárolnám, a falhoz láncolnám, és rákényszeríteném, hogy azt tegye, amit én akarok. Érdekel engem. Most sem ellenkezem, amiért lemarad. Nem sok egyéb választása van, mint beszállni a kocsiba, mert nálam vannak a papírjai, a telefonja, a biciklije, a táskája… Szóval haza kell jönnie velem. - Megnyugodhatsz… Ma nem esik bántódásod. Nézek rá, mikor már elhelyezkedett, aztán beindítom a motort. Az autó puhán felmordul, és megindulunk ugyanazon az úton vissza. Kiélvezem a kényelmes rugózást, az elsuhanó tájat, és most is hagyom, hogy elmerüljön a gondolataiban, egészen addig, míg az autó felgördül a felhajtóra, és kiszállunk a GMC-ből. Megvárom, míg utolér, és kinyitom neki a bejárati ajtót. - Most sem vagy szomjas? Érdeklődöm, miután becsuktam magunk mögött az ajtót.
Némán felhümmögök a megjegyzésre, miszerint ma nem esik bajom, de még nem kívánkozik ki annyira belőlem, hogy feltegyek egy igen fontos kérdést ezekkel a kis beköpélsekkel kapcsolatban. Azt majd "szemtől-szemben" a lakásán. Az út jobbára némán teliik, csak a motor duruzsol, én pedig megint csak nézek ki a szélvédőn. Terelni akarom a figyelmemet, de nem tudok nem arra gondolni, hogy tulajdonképpen most nem egy kitűzött cél felé megyünk, hanem csak én távolodok valamitől gyorsabban, mint az autó a fenekem alatt... Csak a deja vu érzés ugyanaz, hisz ez már akkor is kerülgetett mikor az ellenkező irányba hajtottunk, de csak addig tart, míg ki nem szállok a kocsiból, és be nem lépek Nikolai házába. Az érzés ide már nem kísér el. A cipőmet leveszem, majd megyek be a nappalibba, a kérdésre pedig "a csap víz jó lesz" felelet érkezik, és amint megkapom (még nem iszok bele, csak nyugszik a kezemben, holott tényleg porzik a torkom), és szemben áll velem, én kérdezek először. - Miért baj az, hogy nem rettegek magától? - szinte megkönnyebbülök, amiért kibökhettem végre. - Az eddigi megjegyzései azt sugallták, hogy már majdnem kötelező jelleggel ezt kéne tennem... Fogadja el a tényt, hogy bizonyos szempontokból én már ismerem magát, így van elképzelésem arról is, hogy mit tehetek meg és mit nem. Nem vagyok annyira ostoba, hogy lépten-nyomon meg kelljen jelölni előttem a határokat... Azt akarom ezzel mondani, hogy: lenne szíves mellőzni ezeket a megjegyzéseket? Nagyon hálás lennék... és a kapcsolatunk is. Határozott vagyok a szavak tátogása közben, de nem az a "felháborodott", vagy "gőgösen" határozott. Csak úgy kérem. Aztán meg remélem, hogy nem húztam ki nagyon a gyufát. Bár ha úgy vesszük, ő is megkért, hogy ne "Niko"zam le, ezt meg én kérem cserébe.
Ha nem beszélgetünk, hát nem… A házban mindenesetre megkapja a pohár vizét, én pedig a saját vodkámat. Jár nekem a jutalom, mert állati jól viselkedtem végig, és még most is azt teszem. Ismét kényelmesen elhelyezkedem a kanapén, és kérdőn nézek rá. - Sosem fogsz leülni? Nem úgy néz ki, mint aki nem tart tőlem, vagy akár önmagától. Mintha úgy kevésbé tűnne kaphatónak, vagy érdeklődőnek, hogyha a szoba közepén toporog. A kérdésre vállat vonok. - Talán mert az lenne természetes? Elvégre szörnyeteg vagyok… A hosszabb magyarázatot végigmosolygom, és mikor befejezte, elegánsan fejet hajtok a kérése előtt. - Legyen hát, bár a kocsiban nem fenyegetésnek szántam, amit mondtam. De rendben, nem teszek több megjegyzést. Bár a határokat még mindig nem érzed tökéletesen, és már korábban megbeszéltük, hogy távolról sem ismersz annyira, mint azt gondolod. De hagyjuk a témát. Lehúzom a vodkámat, és töltök magamnak. Azt hiszem itt az ideje, hogy másról beszélgessünk. - A vízesésnél, azelőtt, hogy visszaváltoztam volna, a szemembe néztél, de máshol jártál gondolatban… Min gondolkoztál? Egyáltalán nem tűnök idegesnek.
Nem, még nem akarok leülni. Nem azért, mert állva jobb, csak nem érzem szükségét annak, hogy helyet kellene foglalnom. Meg aztán: néhány óra múlva mennem kell dolgozni, tehát úgysem maradok sokáig. Megrázom hát a fejem. Hogy szörnyeteg, az rendben, de nem látja az én szemszögemből a helyzetet. Már nagyon rég "fantáziálok" vérfarkasokról. Látom őket, képzeletben közöttük járok, átérzem amit ők éreznek miközben megírom a történetet... Megszoktam már őket annyira, hogy most ne akarjam összecsinálni magamat a félelemtől, bár tény és való hogy ez lenne a legnormálisabb reakció részemről... Ez még engem is meglep. - Nem is azt állítottam, hogy fenyegetett, azt sem, hogy alaposan ismerem magát. Azt mondtam, hogy bizonyos szempontból ismerem. A kettő nem ugyanaz... -felsóhajtok. Komolyan veszekedni akarok én most? Mert szerintem nem. Jobb is ha hagyjuk a témát, mert ebből egyikünk sem jöhet ki jól. Nikolai olyan, mintha tudatosan keresne mögöttes tartalmat a szavaimban. Nem vesztegetem arra az időt, hogy elmondjam neki, hogy sem annyira okos sem olyan rafinált nem vagyok én ahhoz, hogy ilyet csak feltételezni is kelljen rólam. Ő úgysem fogadná el, mert ilyen. A határokról pedig... áhhh, ez még csak kikívánkozik belőlem. - Tudom hol van a határ.- nos, most én közeledek felé egy lépést, aztán még egyet, és még egyet, míg legfeljebb 10cm távolság marad közöttünk úgy nagylábujjtól-nagylábujjig. No nálam pont itt van az a szóban forgó korlát... Felnézek rá. Ha nem ment odébb, vagy fordult el, akkor egyenesen a szemeibe. - Tisztázzuk... Tudom hol van a helyem a táplálékláncban, ellenben ne várja el tőlem, hogy majd a kedvében fogok járni, ha az ellenkezik az én személyiségemmel. Tehát igen, tudom hol van a határ, csak nem mindig veszem figyelembe. Mint például most... Igen, lehet hogy ezzel a húzással most nem én vagyok a legjobb barátja, de... ha ezt a békát lenyelem, az nem én vagyok. Nem húzhatom be fülem-farkam, és nem vállalom az alárendelt szerepét sem. Persze ha Nikolairól van szó akkor egy nő csakis alárendelt lehet, és óhatatlanul is azzá válok majd, ha ezek a találkozások rendszereződnek, tudom, csak úgy történjen meg, hogy én ne vegyem észre... akkor elviselhetőbb, ha abban az illúzióban ringatom magamat, hogy az én akaratomból történt. Ha ezek után még nem rakta ki a szűrömet, és elhangzott az a kérdés, akkor megvárom míg felém fordul a vodkás üvegtől, és szinte már szemérmetlen egyszerűséggel válaszolok. - Láttam, hogy megharap. Csak ennyit, semmi mást. Az viszont már nem villant be, hogy azért teszi, hogy feltépje a nyaki ütőeremet, és kivéreztessen, vagy azért, hogy én is átváltozzam. Az előbbi opció tűnik reálisabbnak. ~Hahó! Nem most van az a pillanat, amikor hanyatt-homlok menekülni kezdesz?~ Szólnak ám a vészharangok odabent, de tulajdonképpen nem félek, hisz képlékeny dolog ez még. Addig biztosan amíg nincs papírra vetve...
Ha nem ül le, hát nem ül le. Neki kényelmetlenebb, meg aztán röhejes is, amit csinál. De ezt rá bízom teljes egészében, lévén én kényelmesen vagyok így. Oké, vettem azt is, hogy marhára nem látjuk egymás szemszögéből a helyzetet. Úgy döntök, hogy valóban itt az ideje hanyagolni ezt a témát. Ha lesz időnk és alkalmunk, akkor majd kicsit egymáshoz csiszolódunk. Addig ennyi is elég. Egyáltalán nem zavar a közeledése, nem mozdulok, és nem fordítom el a fejem. Hagyom, hogy a szemembe nézzen, bár jelen helyzetben nem fel, hanem le kell néznie rám, mivel én nem állok fel. Kényelmes nekem a kanapén. Újra megkaphatja a farkasvigyorom. - Ezt el is várom. Ha a kedvemet keresnéd, unalmas lennél. Arra egy kurva is tökéletesen megfelelne. Lépd át a határokat, ha úgy tetszik, élj veszélyesen, ellenkezz velem… És komolyan is gondolom. Rachel érdekes, titokzatos, legalábbis jelen pillanatban még az, egyszerűen vonz… Ezért van most itt, ezért vittem magammal, ezért foglalkozom vele. Attól, hogy nő, még lehet önérzete. Attól, hogy gyengébb és esélytelen, még nem kell feladnia. Küzdjön magáért… Az egyszerű válaszra felcsillan a szemem, a pillantásom a torkára vándorol, oda, ahol az ütőere finoman lüktet a bőre alatt. - Igen, megfordult a fejemben… Eljátszottam a gondolattal, hogy beléd harapok, megkóstolom a véred, te pedig örökre hozzám fogsz tartozni… De nem teszem meg. A végén legyintek egyet, a szememben kihunynak a gondolat ébresztette kis szikrák. Csábító a lehetőség, de ami utána jön, az sokkal kevésbé. Vajon a felelősség, a kötelezettségek megölnék ezt a sürgető kényszert, hogy megtartsam magamnak? Ha igen, az a halálos ítélete lenne… - A krónikás dologra visszatérve… Arra még nem gondoltál, hogy esetleg nem egyszerű krónikás vagy, hanem író? Én biztos kipróbálnám… Leírnék valamit, ami még nem történt meg, és valószínűleg soha nem is fog. Lehet, hogy te alakítod a történetet. Nem gondoltál erre? Játékos fények csillannak meg a szememben. Miért ne lehetne? A világ tele van mágiával és lehetőségekkel. Csak az számít, hogy merünk-e nagyot álmodni… Vajon Rachel meddig mer elmenni?
Kezdőlap
