Az elmúlt napokban már nem nagyon tudtam mivel lekötni magam. A munkahelyemen csak úgy elrepült az idő, gondolkoztam rajta, hogy dupla műszakot vállalok, de akkor meg többet kéne a farkasok között lennem. Ez a megoldás sem tűnt szimpinek. Már egyáltalán nem paráztam mindenkitől, mint az első 1-2 hétben, de azért még mindig nem volt az igazi. Sosem gondoltam magam gyávának, vagy ilyesmi, de apámtól és Patrishától kapott demonstrációk nem voltak túl barátságosak sem biztatóak. De ha mindez nem is lett volna elég, mindketten leléptek, én meg újra egyedül voltam egy totál ismeretlen városban. Abban reménykedtem picit, hogy apám majd magával visz, vagy valami, ehelyett itt hagyott, mint eb a...szóval tudjuk mijét. Hát úgy néz ki, megint fontosabb volt számára ez az egész, mint a családja, akiről kb 2 hónappal ezelőtt nem is tudott. A dühömre és bánatomra normális esetben egy kis itókázást kellett volna csapnom, de nem akartam leinni magam az asztal alá egy olyan ember miatt, aki meg sem érdemelné. Ezért maradt a konditerem, ahová már két hete ellátogatok minden második nap. Otthon is mindig jártam, igyekeztem formába tartani magam, na persze nem ilyen rendszerességgel, meg ott volt a karate is. Attól még, hogy nem folytattam versenyszerűen, edzegettem én magamban. De mióta itt fenn kuksolok, kicsit leeresztettem, szóval itt volt az ideje összekapnom magam. Most épp a hatvan kiló alá készültem befeküdni, és kiküzdeni vagy harmincszor, aztán utána jöhet a jól megérdemelt szederturmixom.
Ha valaki megkérdezné, miért vállaltam a protektori feladatokat, nehéz lenne válaszolnom. Talán, mert a harcosok vezetője-lépcső után más felfelé irányuló mobilitási csatorna nem nagyon van a ranglétrán. - A maximalista énem ziher, ezt válaszolná. Ám a valóság ettől azért jóval egyszerűbb. A jó szívem fog sírba vinni... De a mai nap nem rólam szól, hanem erről a Maxről... Max Richardsonról, nagy tapsot neki! Nem, nem születésnapja van, bár ha elfogadja a dolgokat és csatlakozik hozzánk, az talán egyfajta új kezdetet jelenthet a számára. Főleg, hogy a jelenlegi helyzete a legjobb tudomásom szerint is elég... sz@r.
Mivel rendre felbukkan az edzőteremben, így a döntésem erre a helyre esik egy kis haveri elbeszélgetésre. Nagyfiú már, talán nem kezd kiabálós-futkározós kiakadásba, hogy az összes jelen levő emlékét törölni kelljen. Egyszerűbb a dolgom vele egyébként is, hisz már tud valamennyit rólunk. Bár azt nem tudom, pontosan mit és milyen megvilágításban. Miután ráérősen elszívtam egy szál cigit kinn a bejáratnál, most belépek és tekintetemmel a kölyköt keresem. Meg is lelem - ráérős léptekkel haladok felé, nem akarván megzavarni, elvégre láthatóan nagyon nekikészül a súlyoknak. Éppen akkor érek oda és guggolok le mellé, mikor megemeli a súlyt. Titkon talán arra játszok, majd megijed és megfojtogatja magát egy kicsit vele... mindig is szerettem a hatásvadász belépőket. - Heló. Te vagy Max Richardson? - persze, hogy ő az, de mégse ronthatok rá egyből az őrzős blablával.
Egy mély levegővétel után elkezdtem a sorozatot. Egyenletesen, minden kifújásnál nyomtam ki a súlyzót egyszer, kétszer,háromszor... és így tovább tízig. A második sorozat előtt kifújtam magam, aztán mikor éppen levettem a súlyt, valaki megszólalt mellettem. Összerezdültem, és éppen csak annyit bírtam mozdítani a kezemen, hogy ne a nyakamra, hanem a mellkasomra ejtsem a súlyzót. Nagyot nyögve vettem erőt magamon, és tettem vissza kissé küszködve a helyére, aztán felültem és előre hajolva köhögtem párat, majd, miután már kaptam rendesen levegőt, rápillantottam a pasasra, aki egy egyszerű köszöntéssel majdnem kinyírt. - Igen, én volnék. Miben segíthetek? - dörzsöltem meg a mellkasom ott, ahol az imént megütődött, de végül kihúztam magam, és megtámaszkodtam magam mellett. A hangom semleges maradt, igyekeztem minden meglepődöttséget és kételyt eltüntetni belőle. Tekintetem le sem szakítottam a fickóról, végigpásztáztam tetőtől talpig, valami ismertetőjegyet keresve. A fránya paranoia... Köszi, anyu, apu, világ, hogy már nem is beszélhetek úgy senkivel, hogy ne keressem benne a szörnyet...
Nehezen tudom elfojtani vigyorom, mikor kis híján megfojtja magát a súlyzóval. De azért igyekszem, elvégre nem az asszimpátiáját akarom kivívni magamnak. - Will. William Douglas. - Mutatkozom be, de kéznyújtás helyett egy törölközőt dobok lazán felé, épp úgy, hogy "kézre álljon" neki és könnyedén elkaphassa. Vége az edzésnek, öcsi. Bár ha minden jól alakul, még csak most kezdődik majd el igazán... Árulkodó jel igazából akad: a tetoválásaim ki-kilátszanak a póló alól nyakamnál és karjaimon is. Az már más kérdés, hogy egy átlagember mennyit szűr le ebből. Max nem átlagos ember. - Segíthetsz helyre tenni pár elkanászodott vérfarkast. - jönnek önkéntelenül is a szavak, halkan, de tisztán kivehetően. Persze, őrzőnek lenni ettől jóval többről szól. Éppen ezért fejemmel az itteni... hát jó, nevezzük bárnak, ha már az van rá kiírva, felé bökök. - Úgy hallottam, remek shake-jeik vannak. - Mintha ez annyira érdekelne. Szavaim mögött inkább van egyfajta "Beszélgessünk nyugodtabb környezetben, kevesebb ember között."-zöngéje. Hogy a srác hajlandó-e erre...? Kiderül.
Illene azt mondanom, hogy örvendek, de ez egy csöppet sincs így. Talán annyira nincs a képemre írva, de aki jobban ismer, mindig tudja, hogy viszonyulok éppen az adott dologhoz. A törölközőt elkaptam és végighúztam néhányszor a homlokomon, mielőtt a nyakamba raktam volna. Igazság szerint nem szeretem félbe hagyni az edzést, és ennek hangot is szoktam adni, de most jobban érdekel, hogy mit akar ez a pasi. A tetoválásai feltűnnek, bár ne tudom túlzottan összekapcsolni a fejemben mindezt a farkasokkal. Egészen addig, míg ki nem ejtette a bűvös szót. Egy amolyan 'haha de nem vicces' nevetés hagyja el a számat, mielőtt talpra állnék. - Én úgy hallottam, hogy az nem olyan egyszerű feladat. - Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg csak poénnak szánta a dolgot, vagy ilyesmi. Lassan tényleg ekörül fog forogni az életem. Kinézhető a pasiból, hogy havonta egyszer bundát növeszt? Simán... De kiből nem?!Mindenesetre ő nem annak tűnt, mivel a helyre tenni pár vérfarkast nem a vérfarkasok feladatköre, ha apám jól mondta, hanem az őrzőké. Na igen, róluk mondjuk beszélhetett volna többet, mert most körülbelül csak ennyi minden információm. - Igen, tényleg elég jók. - mivel vettem a lapot el is indultam a pult felé, éberen koncentrálva a hátam mögé. Ha már a gyúrást elszúrták, legalább a szederturmixomat megkapom... Remélem.
A futópad egy igazán rémes találmány. Mindig is viszolyogtam tőle, és most is messzire elkerülöm. Futni odakint jó, a természetben. Csak a táposok menekülnek be a négy fal közé futni, pedig az az igazi, amikor valaki bármilyen időjárási körülmények között képes lefutni a maga kis távát. De hát mit is várhatnánk az emberektől? A többségük alapvetően tunya. Mit ne mondjak, nem vagyok elájulva a konditerem felszereltségétől, de egyelőre be kell érnem ennyivel is. A Nike-tól kapott fekete fitness nadrágomat húztam fel, Nike edzőcipőt természetesen, és egy pink-narancssárga fitness felsőt, ami nem engedi önálló életre kelni a melleimet, na nem mintha akkorák lennének, hogy ez a veszély fenyegetne.. ha-ha. Cipzáros kapucnis felsőt kaptam még magamra, aztán egyik kezemben a kulacsommal, másikban a törcsimmel beléptem a konditerembe. A szokásos rituálé fogadott. Komolyan mondom, ha a pasik ilyenkor látnák magukat, hogy mennyire nevetségesek, szerintem öt centit zsugorodna a farkuk szégyenükben. Ahogy „radarjukkal” észlelték, hogy női egyed lépett az ő kis szentélyükbe, egyből méricskélni kezdtek. Nem álltam meg az ajtóban, már-már unott pofát vágva indultam meg keresztbe a termen a bemelegítő bordásfalig. Ott letettem egy padra a törcsimet meg a kulacsomat, kibújtam a felsőmből, és nekiálltam bemelegíteni a súlyzós gyakorlatokhoz. A tesztoszteron fojtóan kúszott a levegőben az orromig, észleltem, hogy valaki megindult felém. Gondolom egy önjelölt segítő. Mintha szükségem lenne ilyenre. Felhúztam magam a bordásfalon, aztán megfordulva kapaszkodtam meg mindkét kezemmel a fal legfelső fokában, és elkezdtem felhúzásokat csinálni. A nagydarab „tápszeres” kopasz csávó felvette a menő, „gyúrok vazze” testtartást, és igazán értelmes(?) fejet vágva pillantott fel rám. - Hello Még nem láttalak itt. Chuck vagyok… nem a Norris, de én is tudnék neked jó kis fogásokat mutatni, ha gondolod. Szívesen edzenélek. – Nyomta a magabiztos dumát, amire nekem csak szemöldököm emelkedett meg kissé. Úristen! Ezt a tré szöveget! Ennél még én is jobban szoktam csajokat felcsípni… Szerintem inkább ő az, aki tanításra szorulna.. persze nem én leszek az, aki tanítani fogja, mert lúzerekkel nem foglalkozom. - Nézd… Kojak…. vagyis Chuck. – Szólalok meg két húzózkodás közben. - Köszi, de majd ha segítség kell, szólok.. De addig is, foglald le magad… máshol. Oké? – Viszem fel kérdésem végén a hangsúlyt. A manus pár pillanatig még bámul rám, aztán sarkon fordul, és visszavonul „tápszeres” bandájához. Amennyi fehérjét ezek magukba nyomnak, és ahogy fel van fújatva a testük, nemhogy dugni nem lenne gusztusom velük, de meg se enném őket. Pfujj... Undi.
Lövésem sincs, mi ütött belém, mikor edzőteremre adtam a fejem. Azt hiszem, lehet némi köze a dologhoz annak, hogy volt némi fölös feszültség bennem, amit illett volna levezetni, és kivételesen nem akartam megint fél hullaként végezni, abból épp elégszer volt részem az elmúlt pár hétben. Viszont jelenleg ahhoz sem fűlött a fogam, hogy a futópadon futkározzak. Mit tagadjam? Emberek közt akartam lenni, férfiak közt, hogy úgy érezzem, nem veszett ki még belőlem minden vonzerőm. Még ha nem is vágyom senkivel sem olyasmit tenni, amit megbánhatnék, attól még egy nőnek olykor szüksége van arra, hogy gyönyörűnek érezze magát. Én is tetőtől-talpig fitness cuccban virítottam, bár én egy rövidebb nacit választottam, meg egy hasfalat szabadon hagyó felsőt, különösebben nem érdekelt, ha esetleg kinéznek, nekem most így esett jól. Azért, nem volt okom panaszra a testem fittségét illetően, megvoltak a finom kockák a hasamon, és mind a lábaim, mind a karjaimon látszott, hogy szoktam edzeni. Mostanában mondjuk kicsit elmaradtak a túl sok teendőm közepette, de ideje végre csak magamra is időt szakítanom. Premier plánból sikerült végignéznem, ahogy a Chuck nevezetű csökött agyú alak fűzni próbálná azt a táncos csajt, aki bejött. Ismerős volt a reklámokból, de persze mostanra azt is tudom, hogy a falkatársamnak nevezhetem. Azért, elég jól informált vagyok hála annak, hogy többet időzöm Castor társaságában, mint a legtöbben. Sofiának persze nem gond, hogy lepattintsa a csávót, én csak mosolygom, miközben tekerek egy bringán. Nem mintha ez nem volna jobb a természetben, de jelenleg nincs kerékpárom, meg minek is kerekeznék egyedül, ha egyszer ma társaságra vágyom. - Azt hiszem, szegénynek most csorba esett az önbecsülésén, igazán kegyetlen vagy. Jegyzem meg felé végül mosolyogva, amolyan kapcsolatfeltevés céljából, bár ezek után nem tudom, mennyire vevő bárkire is. Nem lepődnék meg, ha én is rövidúton jobban érezném majd magam épületen kívül. Noha nagyon is jól ismerem ahhoz magam, hogy tudjam, ez engem aligha zavarna igazán, különben is sokkal érdekesebb, ha az agyára megyünk másoknak. Ettől függetlenül nem célom a dolog, sőt… de ha úgy alakul, hát majd meglátjuk, hogy bírja cérnával.
Épp felfelé húztam magam, amikor elértek hozzám a csaj szavai. Vékony, de vékonyságában is izmoktól duzzadó karom mögül pillantottam rá, majd vigyorogva lassan leeresztettem magam. Úgy lógtam a bordásfalon, mint egy füleinél fogva felcsíptetett, tarkón vágott nyuszi. - Ó, én nem féltem. Amekkora arca van, még így is maradt neki bőven. – Kacsintottam a csajra, aztán elengedtem a fogózkodómat, és puhán talpra érkeztem. Vállkörzéssel lazítottam el izmaimat, majd a bicikliző csajhoz sétáltam. Most mit mondjak? Sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint ez a sok fehérje huszár. Kövezettek meg, de a természetesség híve vagyok. Nincs bajom a kigyúrt csávókkal, ha azok az izmok nem táplálék kiegészítőktől és egyéb vackoktól duzzadtak akkorára, hanem kemény munkával, önerőből. Óvatosan megnyitottam a pajzsomat, bár a csaj felől áramló energiákból már egyébként is tudtam, hogy vérfarkas, de eddig még nem találkoztam vele. Emlékeznék. Jó az arcmemóriám még így több, mint kétszáz évesesen is. A nevekkel néha hadilábon állok, de az arcokat nem felejtem el. Szemem sarkából érzékeltem a hímek pillantását a hátamra, és valószínűleg Emmára is szegeződni. Úgy szemmel vagyunk tartva, hogy szerintem ha valamelyikünk eltüsszentené magát, egymást taposva rohannának, hogy ki adjon előbb papírzsepit. Azért vicces, na! Megálltam mellette, a bicikli „kormányához” szerelt kis computer kijelzőjére sandítottam, aztán pofátlan egyértelműséggel a nőstényke felé fordulva beszívtam az illatát. Fincsi! - Mi még nem találkoztunk eddig. – Nem kérdezek, tényként állapítom meg, miközben megkerülve a „kormányt”, átsétálok a másik oldalára. Ismét a computer kijelzőjére, aztán a nőstényre pillantok. - Sofia vagyok. – Mosolygok rá, de nem nyújtom a kezem. Kapaszkodjon csak a biciklibe. Megkerülöm hátulról is, majd ott lyukadok ki, ahonnan elindultam… mellette. - Sofia Salucci. – Mutatkozok be a teljes nevemen, azon a néven, amit mostanság használok. Az eredeti nevem már nem igazán számít. Amikor annak idején először kellett nevet változtatnom, azt nagyon nehéz volt megszoknom. Mindig az eredetin akartam bemutatkozni, de végül is mindent meg lehet szokni. Utána, amikor ismét nevet kellett változtatnom, már semmilyen nehézséget nem okozott, hogy úgy mutatkozzak be. Ma pedig… mára ez már nem is számít. Csak egy név. A keresztnevemhez is csak azért ragaszkodtam, és tértem hozzá vissza, mert szülőanyámnak nagyon sokat köszönhettem, és ő adta nekem ezt a nevet. Majdnem egy évszázadik nem használtam, de most ismét Sofiaként ismer a világ, és büszke vagyok rá, hogy Sofiaként tettem szert világhírnévre. Szülőanyám is erről álmodott, hogy egyszer híres legyek, hiszen emberként is nagyon tehetséges voltam. - Te pedig? – Vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Kizártnak tartom, hogy Chicago-ból ismernünk kellene egymást. Fiatalabb nálam, s ha a Chicago-i falkában is volt, biztos, hogy utánam lett a tagja. Nem ismerem, mégis van valamilyen furcsa érzésem vele kapcsolatban. Körüllengi valami… valami ismerős, de talán csak bebeszélem magamnak a dolgot.
- Egyelőre. Jelentem ki határozottan, mert ez elég hamar változhat, ahogy így elnézem a nőt, mondjuk, én is elküldeném melegebb éghajlatra az ilyen tapló ragacsokat, ha úgy adódik. Egy férfi… nem attól férfi, hogy akkorák a karizmai, mint a feje. Rosszul vagyok az ilyenektől. Figyeltem, ahogy közelebb jön hozzám, alig résnyire nyitott pajzsomon keresztül is éreztem, hogy kikukucskál a sajátja mögül. Ám nekem a falkaszaga is bőven elegendő volt, szóval nagyon mellé nem lőhetek, maximum, ha egy idegbeteg nőről van szó. Vicces, hogy mindeközben megannyi tekintet szegeződött ránk, biztos nem járnak ere nők, más értelmes válaszom nem lenne eme kérdésre. - Valóban nem. Bólintottam, a jelek szerint vagy rosszul végzem a dolgom, vagy nem olyan rég keveredett a városba, avagy valakihez ilyen, olyan módon köze volt, amiért nem volt kérdéses a csatlakozása, és nem kellett utánajárni, hogy kiféle-miféle. - Emma. Közlöm vele rögvest, bár a vezetéknevem újabban nincs kedvem hozzátenni a bemutatkozásaimhoz, mégis kénytelen vagyok megtenni, mikor ő is a teljes nevét tárja elém. Ismerős a neve. - Ridley. Felmérted a terepet? Kérdezek rá gondolkodás nélkül, mert elég nehéz elmenni ama tény mellett, hogy körbejárt, mint prédát a vad, én viszont senkinek sem vagyok a prédája. Szemtelenségem pedig eleve határtalan, szóval nekem nem okoz gondot ily módon megnyilvánulni. A nevem talán ismerősen cseng neki, már a Ridley, már ha akkor Chicagoban volt, amikor még élt a drágalátós teremtőm. - Nyugtass meg, hogy nem régóta vagy itt, és nem én végzem gyatrán a feladatom. Nézek a szemeibe mosolyogva, abban a tekintetben pedig, hogy körülleng valami számára ismerős, aligha téved, a kérdés csak az, hogy vajon mennyi idejébe telik rájönni a dologra. Manapság már sajnos nyílt titok, noha nem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen róla, de viszonylag nehéz úgy, hogy elég gyakran érintkezem az Alfánkkal, a szaga pedig számunkra igen árulkodó tud lenni. Mindenesetre, most biztosan nem olyan intenzív, mint általában, mert egy ideje nem néztem be hozzá, előbb rendezni kéne pár dolgot a fejemben. Közben kíváncsian várom a válaszát, de tekerek szorgosan, és az sem kifejezetten zavar, ha ő közben nézelődik. A szemnek ugyebár mindent szabad, örök igazság, én is gyakran tanulmányozom a környezetemben tartózkodók formavilágát.
A szimatom elég jó. Talán ha még nem találkoztam volna Castorral mióta visszajöttem… vagyis megérkeztem, akkor nem szúrnám ki a csajon a szagát, így viszont még ha csak halványan is, de érződik rajta, hogy valószínűleg gyakran hemperegnek együtt. Nincs rossz ízlése a hímnek, azt meg kell hagyni. Az biztos, hogy kefélnek, bár azt kétlem, hogy magasabb pozíciót töltene be a hierarchiában. Szerintem fiatalabb lehet nálam, és az idősebb nőstények kétlem, hogy elismernék maguk fölött. Az Emma név nem mond semmit. Elég gyakori név, akárcsak az enyém. A Ridley-n viszont láthatólag fennakadok. Nagyobb figyelemmel méregetem a nőstényt, mintha keresnék rajta valamit. - Ridley? – Kérdezek vissza, agyam pedig lázasan kutat a múltban, azon kattogva, vajon volt-e valakije abban az időben Toddnak, amikor én a Chicagoiak közé tartoztam. - Van valami közöd Todd-hoz? – Nyíltan rákérdezek arra, ami érdekel. Számomra ez sokkal érdekesebb, mint a feltételezés, hogy az alfánk ágyasa. Én szerettem Todd-ot, ez a hangomból is kiérződik, ahogy a nevét kiejtem. Atyámként tekintettem rá, ami nekem soha nem adatott meg, mert apa nélkül nőttem fel. Csak anyám volt, aki felnevelt. Érzékenyen érintett a halála, amikor Chicago-ba visszatérve az ottmaradottak közölték velem, de tudom, hogy ilyen az élet… a mi életünk. Az erősebb marad, a gyengébb elbukik. - Igen, felmérem a terep. Zavar? – Kérdezek vissza, miközben félmosoly húzódik az arcomra. Nem mintha érdekelne, hogy zavarja. Ami érdekel, azt megnézem magamnak. - Csak nemrég érkeztem Fairbanks-be. – Mondom. Szóval a kicsike megfigyelő a falkán belül. Lényegében az első utam Castorhoz vezetett, ahogy betettem a lábam Fairbanksbe. Nem szeretem az időt húzni, meg kerülgetni a forró kását, úgyhogy egyből belecsaptam a lecsóba. A találkozás vele elkerülhetetlen lett volna így is, úgy is… legalább hamar túlestem rajta. - Nyugodtan kifaggathatsz, ha úgy érzed lemaradtál valamiről. Nyitott könyv vagyok, édesem. – Kacsintok rá kihívóan. Én nem tartozok azok közé, akiknek van rejtegetni valójuk, legalábbis a falkám előtt nem rejtegetek semmit. Az emberek, meg az idegen farkasok természetesen más tészta, de a sajátjaim előtt mi a szarnak titkolózzak? Mindig is egyenes voltam, és gondolom nagyrészt ennek is köszönhetem, hogy Castor visszaengedett. Igaz, hogy annak idején Toddnak tettem az ígéretem, de én tartottam az ígéret rám eső részéhez magam, a halála ellenére is. A szavamat megtartom. Felpattanok az Emma melletti szobakerékpárra, és hegyi terepre állítva a nehézségi fokozatot én is tekerni kezdek.
S a vezetéknevem ismét kiváltja a megszokott reakciót, bár, jelenleg legalább nincs arról szó, hogy ez a nőstény kifejezetten utálná, azt a forgatókönyvet egy kicsit már unom. Nem mintha nem érdemelné meg az a görény, azóta már volt alkalmam csacsogni szellem mivoltával egy keveset, azt hiszem, hátralévő életemre elég volt a dolog. - Ridley. Bólintok, remélhetőleg most már nem fogja úgy sejteni, hogy rosszul hallotta, mert többször én ugyan el nem mondom. Nyilván nem süket, inkább azt gondolnám, hogy hihetetlennek tartja, amit hall. - Elég sok. Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen leszármazottja. Nem mintha valaha is foglalkozott volna ezzel a ténnyel, de attól még így van. Rántom meg a vállam szinte már flegmán, lehet, hogy ezen most szájkaratézhatunk egy sort, vagy le akar majd kapni a tíz körmömről, de abszolút nem érdekel. Megvan a véleményem a Teremtőmről, és nem félek kimondani, akár kedvelte valaki, akár nem. Igen, viszonylag rövid időn belől itt a második nőstény, aki szerette. Érdekes. Surával kapcsolatban nem csodálkozom a dolgon, de vele már azért más a helyzet. - Na és neked? Értelemszerűen visszakérdezek, hisz engem is érdekel, bár lehet jobban járnék, ha nem tudnám, olykor egyszerűbb bizonyos kérdéskörök kapcsán a sötétben tapogatózni. - Ohh, nem, egyáltalán nem, csak nyugodtan. Annál jóval nyitottabb személyiség vagyok, hogy ilyesmi zavarjon, meg aztán, ha megnéznek, az azt jelenti, hogy valami tetszetős rajtam, annak meg örülni kell. Nem, nálam szóba sem jöhet, hogy idiótán fessek, annál sokkal inkább adok magamra. - Akkor jó… Szélesedik ki a mosolyom, lévén így nem én vagyok tökre alkalmatlan a feladatomra, ez persze határozottan megnyugtat, tekerek is tovább, egyre gyorsabb tempót diktálva, hagy pislogjon csak a sok szteroidokkal tömött férfiak szégyene. - Köztünk viszonylag nehéz lenne zárva tartani azt a könyvet. Említem meg szavai nyomán, tudom, hisz megpróbáltam, mégis, mostanra bizonyosan ki nem mondott titok az, hogy olykor összeszűröm a levet az Alfánkkal, mondjuk, még így is sokkal később derült ki, mint számítottam rá, lévén ez a kis kalandunk már több mint egy éve gyűrűzik. Azt hiszem, ettől még nem vagyok én az a nő, aki befeküdt Castor alá, hogy a falkába kerüljön, azt már visszahallottam volna, épp elég rosszmájú alak akad köztünk is, na és úgy vélem emellett, hogy mind anyagilag, mind pedig a szerepkörömből adódóan rendesen a falka malmára hajtom a vizet. Egy szavuk sem lehet. - Mivel ismertes Toddot, ezért gondolom Chicagoban köztük voltál. Merre jártál és mit csináltál azóta? Miért mentél el? Minekután közölte, hogy nyugodtan kifaggathatom, hát meg is kapja azt a faggatást, rajtam nem fog múlni, szeretek kérdezősködni, jobban, mint magamról beszélni. Amellett pedig elég nehéz elmennem, hogy úgy tűnik, hogy vagy mindkét csapatban játszik, vagy a nőket részesíti előnyben. Engem egyik sem zavar, bár nővel viszonylag rég volt dolgom, eltekintve azt a kis csókot Sarahval a hokimeccsen.
Összevonom a szemöldökömet. Hogy lehet az, hogy nem tudok róla, hogy Toddnak volt kölyke? Általában megérzem, ha valaki át akar verni, de most nem érzem azt, hogy ez a nőstény hazudna. Sőt… a magyarázata eléggé hihetővé teszi, hogy miért is nem hallottam róla. Meglepett arcot vágok. - Nahát… - Fűzöm hozzá a hallottakhoz röviden. - Toddnak ezt az oldalát nem ismertem. – Vallom meg. Én mindig is olyannak ismertem őt, aki törődik másokkal… vagy félreismertem volna, és csak azért, mert engem kedvelt, azt gondoltam, mindenkivel ugyanúgy törődik, mint velem? Én nem voltam a kölyke, s nem tudok róla, hogy valaha is át akart volna harapni. Ha akarta volna, nyilván megteszi… mégis úgy éreztem, hogy közel állunk egymáshoz. Mint atya, és gyermeke. Úgy éreztem, s azóta is úgy érzem, hogy kedvelte bennem a vakmerő cserfességem.. aki bár kimondta a véleményét, de mégse lépett túl azon a határon, ami már átment volna a tiszteletlenségbe. Igazi vibráló, energiabomba voltam már akkor is… aki nem mondott nemet egyetlen jó mókára sem, legyen akár az egy rablás az éjszaka leple alatt, vagy egy kis hancúr valamelyik hímmel a falkából, a BlackWolf öltözőjében. - Szerettem őt, nagyon is… Atyám helyett atyámként. – Intim kapcsolat soha nem volt közöttünk, fura, de vele kapcsolatban ez soha meg se fordult a fejemben. Tényleg atyámként szerettem. Van valami bájos abban, ahogy egymás mellett tekerünk. Nem… nem… a világért se rivalizálnék egy szobakerékpáron, hogy ki tudja gyorsabban tekerni. Szerintem ha igazán rákapcsolnánk mindketten, még a falat is kivinnénk, mert nem bírná az iramot ez a szobai játékszer. S úgy tűnik nem csak én vagyok ezen a véleményen. Chuck kedvét úgy tűnik sikerült elvennem az ismerkedéstől, de egy másik haverja nagyobb kannak gondolva magát, teljes mellszélességgel feszítve odalépked hozzánk. ~ King Kong balról. ~ Félig nyitott pajzsom mögül szólok ki a nősténynek, bár nem hiszem, hogy ő ne vette volna észre, hiszen a többi bent tartózkodó hímegyed tekintete is ránk szegeződik. Izgis délután lesz, ha az összes felvonul, hogy bepróbálkozzon. Ezen a gondolaton röhögnöm kell. - Sziasztok lányok! - Áll meg valahol kettőnk között, felváltva Emmát, és engem vizslatva. Emmára pillantok, elnevetem magam. ~ Ezek tényleg elég ritkán láthatnak nőt errefelé. ~ Lököm felé gondolatban. - Hű… váó… milyen szép a mosolyod! Bár gondolom ezt mondták már… Jack vagyok. - Mutatkozik be újdonsült lovagunk. Felé fordítom a fejem. - Köszi. Mániákus fogmosó vagyok. Egész nap csak sikálnám, meg sikálnám… meg sikálnám. – Nyalom végig a fogaimat. A pasi bambán bámul rám. - Peti, a Műveleti tiszt Csennaiban van, ahova egy kutatóállomást épített. Nekünk most épp fontos megbeszélnivalóink vannak Drága, tudod… a művelet kapcsán. Szóval…. megtennéd, hogy most sarkon fordulsz, és békén hagysz minket? – Az értetlenség, ami az arcán ült, ezután egyre inkább fokozódott. Emmára pillantott, mintha megerősítést várt volna tőle is azzal kapcsolatban, amit az imént mondtam. Ha Emma nem marasztalta, akkor bizony hoppon maradva visszatért a társaitól. Füleimet hegyezve hallgattam ki, mit mondott visszatérve Chucknak, a haverjának. - Ettől beszarsz! Ez a két csaj valami katonaféle. Fú öcsém, mit tudnék velük csinálni… De inkább leszállok róluk, elég harcias az a kis bokszos, még a végén megver. - A bokszos hallatán megforgattam a szemeimet. Ekkora gyökeret, hogy nem tud különbséget tenni olyan félvér között, aki néger-fehér, és néger-arab keverék. Meglátszik, hogy izomra gyúr, és nem agyra. Remélhetőleg most már tényleg lekopnak. - Igen, köztük voltam. – Az intermezzo ellenére se felejtettem el, amit Emma kérdezett. ~ Bő hatvan évig. ~ Teszem hozzá. Ebből sejtheti, hogy valóban nem csak futólag ismertem Toddot. ~ Európából származom. Itáliából. Anno azért jöttem Amerikába, hogy megismerjem a világot, és tanuljak. Szerettem Chicagot, és az ottaniakat, de egy idő után nyughatatlanná váltam. Mást is szerettem volna látni, és tapasztalni a világból… tanulni, fejleszteni magam. Ezért mentem el. Elég sokat éltem Dél-Amerikában… Kubában. Tanultam, éltem az ottaniak mindennapjait… majd én is tanítottam… Aztán éltem pár évtizedet Európában… kölyköt neveltem, aztán ismét tanulásra adtam a fejem… Éltem Kanadában, aztán Kaliforniába mentem. Érdekesnek találtam az ott szirmait bontó újszerű tánckultúrát. Felfedeztek, híres lettem… élveztem a reflektorfényt… meg az emberek rajongását, de hiányzott a család. ~ Igaz nincs hallótávolságon belül senki, de jobbnak láttam ezeket a dolgokat nem hangosan megosztani vele. - Táncművész vagyok… turnékkal bejártam a fél világot… például Madonnával, Rihannával… bár az utóbbi egy nyafka picsa, de a turnéért és a klipekért jó pénzt kaptam. Elválltam egy táncos film főszerepét is néhány éve, bár jobban szeretek filmek kapcsán inkább koreográfiák készítésében részt venni. Az érdekesebb, ha engem kérdezel… és évek óta vagyok a Nike női reklámarca. – Engedem el egy pillanatra a kormányt, és húzom meg a felsőm pántját, felhívva figyelmét a sportfelsőn virító márkajelzésre. - Legalább ingyen kapom a tréning cuccokat. – Nem vagyok anyagias… simán szórom a pénzt, ha valami megtetszik, de jobb.. ha az embernek nem kell költenie, még ha lenne is miből, nemde? A cirkuszi múltamat nem említem. A Cirque du Soleilről eddig csak Castornak beszéltem. - És te? Mivel foglalkozol? – Dobom vissza a kérdést.
// zsebszöveg //
Spoiler:
Nagyon megszenvedtem a reaggal a zsebszöveg miatt, szóval szerintem egy rakás kaka lett az egész, ezúton is bocs érte. :S
- Senki sem ismerte ezt az oldalát, mint ahogy rólam sem tudott senki, amíg ide nem jöttem. Sóhajtok fel, ez mindig is egy sötét folt lesz az életemben, amiről nem szeretek túlzottan beszél, főleg újabban, hogy volt alkalmam szót váltani drága Teremtőm szellemével. Nem állítom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy felveszek a neve helyett valami mást, de elég híres személyiség vagyok a fotóim miatt, és most szemet szúrna. Férjhez menni pedig nyilván nem fogok, hogy feltűnés nélkül megtehessem ezt. Meg aztán, most, hogy tudom, mennyire zavarja, már csak dacból sem fogom megtenni, rágja miatta a kefét egész nyugodtan a túlvilágon. Görény. - Ez tök jó, akkor azt hiszem, dobhatjuk is a témát, mert egybehangzó véleményünk úgysem lesz vele kapcsolatban. Jegyzem meg némileg komorabban, hiszen én is szerettem, nem úgy, mint egy atyát, én szerelmes voltam belé, bármit megtettem volna érte, és nagyon sok idő kellett, hogy rájöjjek, fölösleges, hogy nem fog visszajönni értem soha, aztán szépen ez az egész átfordult gyűlöletbe. - Szia... Sóhajtottam egyet lemondóan, nem is értem, mi a rákért nem lehet békén hagyni minket, holt biztos, hogy nincs a homlokunkra tetoválva, hogy ugyan gyere már ide és csípj fel, mert ez minden vágyam. ~Jah, és milyen jó lenne, ha most sem erőlködnének.~ Hallgatom, ahogy Sofia csacsog a pasassal, és nem sokon múlik, hogy fel ne röhögjek. Mániákus fogmosó? Nem mondom, nekem is fontos a higiénia, de azért nem mosnám egész nap. Azért elképzelni határozottan vicces, de nem csodálom, hogy a tesztoszteronból gyúrt férfiimitátor olyan fejet vág, mintha most verték volna pofán egy péklapáttal. - Mi az? Tényleg fontos. Vonok vállat, majdnem benyögöm neki, hogy és amúgy még a hüvelygomba is szóba kerülhet, de eszem ágában sincs beégetni magam, szóval maradok egy szigorúbb, húzz innen, míg szépen mondjuk tekintetnél. - Olykor rendkívül szánalmasnak találom a férfiakat. Csóválom meg a fejem, de egyéb mondandóm nincs a hallottak kapcsán, ha félnek, hogy Sofia megveri őket, akkor legalább nem fognak minket csesztetni, ez pedig egészen ideális elképzelés. Arra bólintok, hogy hatvan évig a falkában volt korábban, de nem fogom Toddról kérdezni, mert nem érdekel, azért nem, mert szerette, tehát vele nem volt Todd egy seggfej, erről pedig nem szeretnék hallani. Jobb lesz nekem úgy, sokkal. Még véletlenül sem szeretnék megenyhülni vele szemben. A gondolatban közvetített szavait csak hallgatom, nem kommentálom. Csak az én agyam közben egészen máshol jár, többek között a család szó az, ami miatt kicsit elkalandozom. Én még az emberi életemben, a szüleimmel sem éreztem úgy, hogy igazi család lennénk. A korábbi falkámban pláne nem, itt pedig még nem tudom… talán, ha hagynék rá időt, egészen otthonosnak érezném, sokakat kedvelek, de attól tartok, nekem itt nem lesz sokkal több időm, mint amennyit már eltöltöttem köztük. Ez azonban nem az ő hibájuk, az enyém. - Akkor ezért tűntél olyan ismerősnek. Az nem semmi, biztos szépet kaszálsz vele. Nem vagyok anyagias, a mi világunkban sokaknak sikerül szép kis összegeket felhalmoznia, nekem is van mit a tejbe aprítanom, szóval nem beszél belőlem irigység. Egyszerű ténymegállapítás. - Fotós vagyok, van egy stúdióm a belvárosban, meg Detroitban is, de annak már csak a tulajdonosa vagyok. Gondolkodom azon, hogy terjeszkedem még, de ahhoz még szükségem lenne pár megbízható emberre. Fejtem ki, mindketten művészek vagyunk, bár elég messze áll egymástól a két terület, amiben jeleskedünk, de ettől elég könnyen szimpatikussá vált a szememben. - Miért jöttél vissza? Erre kíváncsi vagyok, elvégre, távol volt egy ideig, és most úgy döntött, újra a falka kötelékébe lép. Az is érdekelne, mit szólt ahhoz, hogy Castor megölte Toddot, de erre nem fogok rákérdezni, ezt a kérdést még magamnak sem igazán mertem feltenni soha.
- A többségük az is. – Reagálok Emma megállapítására a férfiakkal kapcsolatban. Kevés olyan hím egyed van, aki számomra nem tartozik a „száni” kategóriába. Az én életfilozófiám szerint alanyi jogon senkinek nem jár meg a tisztelet… azt ki kell érdemelni. Mutasson fel az illető olyan dolgokat, amit önerőből, a saját munkája által ért el, és akkor tisztelni fogom. Hogy miért? Egyszerű. Amit eddig elértem, azt kemény munkával értem el, és nem fogok álszerénykedni. Igenis megérdemlem azt, hogy az átlag emberek csodáljanak… mert soha nem lesznek képesek a nyomomba érni, se tudásban, se technikában, se szenvedélyben. Nincs ezen a földön se ember, se vérfarkas, aki szenvedélyesebben szeretne táncolni, mint én. Mindenkinek kell valami őrület, valami mánia… nem? Van aki folyton édességet töm, van aki nem tud megválni a napi pár szál… doboz… bagójától. Én a tánccal vagyok így. A függője lettem. Olyan függőség ez, amiből eszemben sincs kigyógyíttatni magam. Szeretek így élni. - Vállalom, hogy feminista vagyok. – Nevetek könnyedén. Valamilyen szinten lenézem a hímeket, ez tény. Mi nőstények sokkal kifinomultabb, sokkal ravaszabbak vagyunk náluk. A hímek nagyon kiszámíthatóak, könnyű rajtuk átlátni, és marhára rosszul tudnak hazudni. Tisztelet persze a kivételnek. Biztos, hogy ezzel kapcsolatban lesznek súrlódásaim, mert jelenleg csak egy hím van a falkában, akinek számomra számít a szava, és nem állnék le vele vitatkozni… ez pedig Castor. És nem csak azért, mert ő most az alfa. Chicago-ban, amikor még csak béta volt, akkor se álltam volna le vele kötekedni, mert tetszett azaz irányvonal, amerre próbálta terelni a falkát. Todd irányába elfogult voltam… olyan volt nekem mint egy apa, egy menedék… de valahol mélyen talán már akkor is éreztem, hogy Castor alkalmasabb egy falka élére, mint ő. - El se hinnéd… de nem azért csinálom. A mi fajtánknak az anyagiak nem olyan fontosak, mint az átlag embereknek. – Vonom meg enyhén a vállamat. Ezzel nem mondtam én se újdonságot. Persze az elején, amikor dőlni kezdett a lé, egy ideig még én is számon tartottam a bankszámláim gyarapodását, de aztán már nem tudott érdekelni. A pénz csak egy eszköz, semmi több. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok is. - Sokkal nagyobb élvezetet jelent az, hogy nem mindennapi élményt nyújthatok másoknak azzal, hogy táncolni láthatnak… el se hinnéd, hogy hányan kezdtek el táncolni az én hatásomra. – Rengeteg emberrel szeretettem meg a művészet ezen ágazatát. Sokak kezdtek táncolni az én hatásomra… olyanok is, akiknek korábban eszébe se jutott volna az, hogy ezzel töltse a szabadidejét. Motiválok másokat, és nekem ez sokkal nagyobb örömet jelent, sokkal értékesebb visszajelzés, mint a sok nullás összegek, amiket a világ több bankjában tartok a számláimon. - Fotós? – Meglep? Igen, meg…. Emma az a fajta nő, akit a lencse előtt jobban el tudnék képzelni, mint mögötte. Igazán jó bőr ez a nőstény… simán elmehetne modellnek is. Persze ahogy nekem, úgy mindenkinek kell egy szenvedély.. túlságosan hosszú életűek vagyunk ahhoz, hogy ne legyen valami, amit mániákusan szeressünk. Talán neki pont a fotózás az. - Szívesen megnézném a képeidet. Miket fotózol? – A fotózás is művészet… a művészeteket pedig pártolom, művészként is, magánszemélyként is. Érdekel, hogy mik azok a momentumok, amiket szívesen lencsevégre kap. És most itt nem arra gondolok, amikért pénzt kap, nem azok a fotók érdekelnek… hanem azok, amiket csak úgy fényképez… azért, mert valamiért megragadta az a pillanat, az az életkép. - Esetleg segíthetek, ha komolyan gondolod ezt a terjeszkedés dolgot. – Hátsó szándék vezérel? Naná. De ezt egyelőre nem kell tudnia. - Valamikor megbeszélhetnénk a dolgot… nyugodtabb körülmények mellett… - Ajánlom fel. A kérdés, amit kapok… már többször elhangzott, mióta Fairbanskben vagyok… de gondolom nem utoljára kapom meg. - Ígéretet tettem, hogyha megszerzem azt, amiért elmentem, akkor visszatérek. – Szándékosan nem említem, hogy azt az ígéretet Todd-nak tettem, mert levettem, hogy érzékenyen érinti, ha szóba hozzák a nevét.
Abban mélységesen egyet tudnék érteni, hogy mindenkinek van valami mániája. Nekem is, én mániákusan keresem az élet apró örömeit, azt hiszem, ebben leltem meg a boldogtalanságom kiküszöbölését. Mármint, csupán érzelmi tekintetben vagyok az, minden egyéb területen köszönöm, remekül vagyok, bár ez talán éppen elég. Nem tudom. A lelkem mélyén én sem vagyok több egyszerű kislánynál, aki szeretné, ha szabadon szárnyalhatna a szíve. - Nincs ezzel semmi baj, bár nem hiszem, hogy a férfiak túlzottan értékelni fogják, de erre biztosan fel vagy készülve. Szerintem nagyjából az összes hím a falkából kiakadna azon, hogy így áll a dolgokhoz, de én nem vagyok hím, szóval magasról teszek rá, van ez így. Én másképp működöm, bár nagy a pofám, és nem vagyok rest kendőzetlenül más képébe vágni a véleményem, de azt is tudom, hogy mikor van a pofám befogásának az ideje. Tudom, hol a helyem, még ha jellememből adódóan ez furcsa is, de egész életemben, eltekintve pár kurta évről, falkában éltem. Belém verték. Az tény és való, hogy az anyagiak számunkra nem fontosak, a többségünk, ha szorult belé némi üzleti érzék, gondoskodott arról, hogy legyen mindig vésztartalék, vagy gyűljön a kis vagyona valahol. Nekem jól ment a szekerem, de rohadt sokat melóztam érte, anno elég sokáig tartott, mire ki tudtam köhögni egy stúdió bérlését, mert nem akartam segítséget kérni, még elfogadni sem, mert felajánlották. Azóta már megvettem a helyiséget, itt, Fairbanksben már egyből vásárlással indítottam. - Elhiszem, elég ismert vagy, a Nike kampány se semmi, sokak figyelmét felkelthetted már. Nem fogom megkérdőjelezni a dolgot, nincs értelme, tény, és kész. Persze, magasztalni sem fogom, vagy kihangsúlyozni, hogy jól csinálja azt, amit csinál, érzésre nagyon is tisztában van vele. A magunk fajtáknak nincs szüksége visszaigazolásra. Igen, én is tudom, hogy tökéletes vagyok a munkámban, ami csakúgy a szenvedélyem, mint neki az övé. Másként nem menne, ahhoz túl intenzív és dacos lélek vagyok, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit rühellek. - Igen az, de miért lep meg ennyire? Ha tudnám, meglenne rá a rendkívül logikus válaszom, bár abban nem osztozna velem, mert ő a reflektorfényben éli az életét, nekem meg sosem állt szándékomban megmutatni magam a világnak. - Gondolom, azokra vagy inkább kíváncsi, amiket szenvedélytől fűtve kapok le... A természetfotók állnak a legközelebb a szívemhez, egy épp kinyíló virág, egy kósza harmatcsepp, mi lecsorogni készül a levélről, fűszálon, a megunhatatlan napfelkelte, az állatok… Sorolom, és a vonásaim is valahogy megváltoznak, tényleg imádom ezt csinálni, ebben leltem meg önmagam, és jó is vagyok benne, az már mellékes, hogy pénzt is keresek vele, bár az emberek fotózása nem kifejezetten kenyerem, mert a legtöbbjüket félelmetesen haszontalannak találom. - Természetesen komolyan gondolom, nem vagyok a felelőtlen kijelentések híve. Rendben, beszélhetünk róla. Hol és mikor? Arról persze fogalmam sincs, hogy miben tudna ő nekem segíteni, de annyit megtehetek, hogy meghallgatom, ha már egy falkához tartozunk. S mivel a fölösleges köröknek csak akkor vagyok híve, ha kénytelen vagyok alakoskodni, így konkrétan rákérdezek, pontosítsuk, hogy mikor kerítsünk sort a komolyabb dolgokra. - Értem. Úgy tűnik, sikerrel jártál. Nem, nem fogok firtatni, úgy sejtem, hogy akinek ígéretet tett, az jó eséllyel nem Castor volt, következésképp nem szeretnék róla beszélni.
- A begyöpösödött férfiak többsége nem bírja elviselni az öntudatos nőket… szóval igen, fel vagyok rá készülve, hogy lesznek nézetkülönbségeim a tesztoszteron majmokkal… - Vonom meg a vállamat. Sose voltam az a beszari fajta, és a pofámat se tudom csukva tartani. Akkor is kimondom amit gondolok, ha tisztában vagyok vele, hogy azért jó eséllyel bemosnak egyet. A tudat, hogy kimondtam… nekem megér annyit. Feminista vagyok, és nem hiszem, hogy csak azért mert valaki férfinek született, joga van elnyomni a nőket. Ráadásul a gyengébbik nem… nos… erről is tudnék vitatkozni, hogy kik is igazából a gyengébbek. A fájdalmat azt biztos, hogy mi nők sokkal jobban el tudjuk viselni, mint a hímek. - Évek óta húzunk hasznot egymásból. Kölcsönösen jövedelmező kapcsolat a céggel. Ők megkapják az ismert arcot, én meg a promóciós darabokat. Amúgy tényleg elég strapabírók a cuccai, szóval csak ajánlani tudom. És most nem csak a reklámarc beszél belőlem! – Nevetem el magam. Amúgy tényleg nem… Más márkaforgalmazók darabjaihoz is volt már szerencsém, de a Nike mellett tettem le a voksomat. Az én igényeimet minden tekintetben kielégítik. Mind anyagválasztásban, mind minőségben, mind kényelemben… mind kivitelezésben. - Elég mutatós a külsőd ahhoz, hogy a gépnek csak az innenső oldalán álldogálj… - Mondom ki őszintén, amit gondolok, minden kertelés nélkül. - Nekem elhiheted. Alaposan felmértem a terepet. – Utalok a körbejárására vigyorogva. Hedonista életszemlélettel élem az életem, ezáltal nem vetek meg semmit, ami kellemes… ami élvezetet nyújthat… Emmával pedig tudnék mit kezdeni… lenne pár ötletem, amivel elüthetnénk az időt… - Az a szép a természetben, hogy mindig van olyan pillanata, amit érdemes megörökíteni, de csak kevesen tudják észrevenni, és időben elcsípni… mielőtt elillanna. Ezek szerint elég türelmes típus vagy. – Természetfotók. Szeretem őket nézegetni, bár egy ideje jobban lekötnek másfajta munkák. Van egy fotós, aki az utóbbi években alaposan felhívta magára a figyelmem, s fel is merült már bennem, hogy érdemes lenne beharapnom. Látok benne fantáziát… még a kora ellenére is. - Spencer Tunick munkáit ismered? Nagy rajongója vagyok. Sokakat megbotránkoztat az, amit csinál… és sokan nem is értik, nem fogják fel a munkája lényegét… de hát mindig is voltak ilyen különcök, nem igaz? Picasso-t se értékelték kellőképp az ő korában… - A különcökre, akik kilógtak a sorból, mindig is ferde szemmel nézett a világ. - Hallottam, hogy van itt valami Country Club féle… szombat este 9? Western csizmát húz, farmert, és valami laza inget. – Állok meg, és lépek le mellé. Meguntam a konditerem monotonságát… ki kell szellőztetnem a fejemből ezt a tömény tesztoszteron szagot, mert mindjárt hányok tőle. - A Cowboy kalapot se felejtsd el! – Fordulok még vissza, miközben távolodóba felkapom a padon hagyott cuccaimat. ~ Már alig várom! ~ Küldöm felé búcsúszavaimat gondolatban, majd a fehérjetunningolt férfiimitátorok mellett elhaladva távozok.
- Én is így gondoltam. Mosolyodom el viszonylag derűsen, nem, kárörvendés nincs bennem, de szeretem, ha valaki nem fél önmaga lenni, és ezek következményei sem izgatják. Ettől még biztos vagyok benne, hogy sok baja lesz a nősténynek, de ez már nem az én problémám. Vajon régen nem így viselkedtek a falkában a nőstényekkel? Úgy értem, nagyon ritka, hogy magasabb pozícióba emelkedjünk, mert hát, Castor elég érdekesen látja a nőstények feladatköreit. Én mondjuk kifejezetten nem ágálok ellene, mert a túl nagy felelősség nem nekem való, elvagyok ezzel a laza kémkedéssel. - Annyira biztosan nem, amennyire nekem szükségem lenne rá. Jelentem ki mosolyogva, mert hát, az átváltozást még a Nike cuccok sem bírják, ez kétségtelen, annyit meg nem fogok elkölteni egy sportszerkóra sem, amiről tudom, hogy nagyon rövid idő kérdése, és cafatokban végzi. Nem éri meg, inkább olcsóbb göncöket veszek, persze, olyan esetekre azért vannak igencsak mutatós darabjaim, amikor úgy vélem, nem fenyeget az a veszély, hogy ki kell bújnom a bőrömből. - Azt vettem észre. Egyébként, köszönöm, de mivel még igen sokáig szeretnék fotózni, okosabb, ha megmaradok a kamera mögött. Nincs kedvem kimondhatatlanul hosszú ideig másnak maszkírozni magam, mert elkövettem azt a hibát, hogy túl sok kép jelent meg rólam különböző magazinokban. Azt sem tudom, ő hogy oldja majd meg évek múlva, de ez legyen az ő dolga, én inkább nem kockáztatok. Szórakoztat egyébként, hogy ennyire markánsan a képembe tolja, hogy megnézett, és igen, még az is leesik, hogy nem szimplán úgy dicsért meg, mint csinos nő a másikat, Nyilván akar valamit. Egészen üdítő érzés, hogy kivételesen rám veti ki valaki a hálóját, és nem nekem kell a kiszemelt köré szőnöm. Egyelőre nem rohanok előre, majd meglátjuk, mi lesz ebből az egészből. - Amikor fotózik, az vagyok, volt, hogy órákat, napokat vártam a megfelelő fényekre, árnyékokra, mert sokakkal ellentétben én a természetfotókba nem nyúlok bele semmilyen eszközzel. Ha az élet bármilyen más területéről van szó, akkor közöm sincs a türelemhez. Ezt azért nem árt leszögezni velem kapcsolatban, nehogy esetleg azt higgye, hogy tök jámbor teremtés vagyok, közben meg ez volna az év vicce. - Persze, ismerem, elég közismert az egyedisége miatt, az biztos. Sokan mondjuk berzenkednek az effajta önkifejezéstől, de én úgy vagyok vele, hogy mindenkinek a saját tisztje eldönteni, miként akar hatással lenni a környezetére. Őszintén szólva, kötve hiszem, hogy őt érdekelné, mit gondolnak róla, máskülönben nem csinálná. Megjegyzem persze, jól is teszi, hogy tesz a véleményekre. A nyugodtabb körülmények alapján nem épp a Country Clubra gondoltam volna, de ha neki ahhoz támadt gusztusa, hát ki vagyok én, hogy elrontsam? Nem igazán zavar egyáltalán, hogy más célja is lehet a helyválasztással, én szeretek a pillanatnak élni, úgyhogy most is könnyedén sodródom, és várom, hogy felkapjon ez a hullám. - Igazából, a countryhoz nem sok köze van, nem is tudom, láttam-e már ott valakit western csizmában, inkább a golf a menő arra. Kicsit elbizonytalanodom, mert hát, a neve alapján tényleg lehetne olyan hely is, ahol menő a felvázolt szerelés, de nem tudom, hogy itt mennyire dukál az ilyesmi. Mondjuk, engem nem zavar, maximum majd nagyon szépen kitűnünk a tömegből. Szerencséje van, az egyetlen szombatot lőtte be a nyáron, amikor nem kell este esküvőn fotóznom, nekem is hihetetlen nagy megkönnyebbülést jelent a dolog.l - Viszlát! Intek neki, de aztán én még egy darabig tekerek, később jöttem, mint ő, és maradt még levezetni való feszültségem. Azt egyelőre nem tudom, hogy mennyire várom ezt a találkozót, meg hogy mit is várjak tőle, de ezeket a kérdéseket majd megválaszolja az idő. Amint végeztem, én is megyek zuhanyozni, aztán felöltözni, és irány vissza a hotelbe.
Rohadtul semmi értelme nincs annak, hogy ide jöttem és egyben nagyon is sok van. Semmi, hiszen aligha van itt olyan dolog ami kihívást jelentene egy magam fajtának és Sangilak áldása nyomán ez rám különösen igaz. Annak idején páran eljártunk emelgetni, ugyan az akkori súlyzónk egy kivénhedt iskolabusz volt és ha éppen nem eltévedt eltévelyedett flótások pofázmányát használtuk box-zsák gyanánt, akkor akadt erre a nemes célra egy elhagyott gyártelep megannyi penészes téglafallal. Van értelme, mert ezek a boldog idők a múlt nyálkás ködébe vesznek több tíz éve és az említett iskolabusz most már némileg megerőltető lenne. Soha nem is hittem volna, hogy eljön az a perc is, mikor a végtelen préri megannyi vadlovának erejét magaménak tudhatom. Mégis meglett és örökkévalónak hitt testi erővel élhettem le több évszázadot. És ez a perc is eljött, mikor rá kellett döbbennem, hogy az örökké sem tart örökké és szépen lassan ugyan, de szétszalad a birtokolt ménes. Évek teltek el és bennük ezer és ezer nap és minden éjjel egy-egy paci elvándorolt. Gyengülök. Ugyan ez eddig nem tudatosult, csak mostanság. Régen az egyre szaporodó feladatokra fogtam vagy foghattam de már és főként az ideérkezésem előestéjén történtek miatt világos az út. Ezért vagyok most itt. Visszaszerezni a béka picsája alatt nyugvó önbecsülésem szilánkjait, amelyet egy nyeszlett nőstény zúzott szét, bár ha úgy vesszük a szemem nyitotta fel vele. Ezért fogok most kicsit emelgetni a helynek megfelelő öltözetben, eljátszva azt mint aki kurvára kifáradt, miután reményeim szerint pontosan olyan szívveréssel vehetem be magam a zuhany alá, mint ahogyan bejöttem ide. Tudom, magamat csapom be ezzel, de szükségem van a rég nem tapasztalt érzésre, hogy ott vagyok a világ tetején és mindenki bekaphatja! Nincsenek túl sokan, így hát kedvemre válogathatok. Kezdjük egy laza százötvenessel a fekpadon.
Mivel nincsenek konkrét őrzői feladataim, se megbízásaim, már annyira mozoghatnékom van, hogy kezdek begolyózni magamtól. Először arra gondolok, hogy az erdőbe megyek futni, de a múltkor is majd’ megfagytam, így szinte azonnal leteszek erről. A motelszoba szekrényén lévő újságokat veszem a kezembe, és rövid lapozgatás után találok egy eléggé közel eső konditermet pár szép ábrával. Ha tényleg ennyi mindenük van, akkor megéri ide benéznem függetlenül mozgás iránti vágyamtól. Fekete farmer és ing – mind mindig. Lapos sarkú csizma és szövetkabát; nem telik pár percbe és menetkészen állok. Kezemben kis sporttáska, benne felszerelésem. Bevágom magam a szerzett tragacsba, és igyekszem előhúzni memóriámból a kis térképet, ami az újságban volt. Szerencsére megfigyelőképességem még a régi, azonnal odatalálok. Leparkolok, majd átöltözöm, és elsőként a futópadokhoz megyek. Hosszú, az egész lábamat eltakaró, fekete passzos futónadrág van rajtam, ruganyos talpú futócipő és egy top, ami kivételesen piros színű. Köldököm és derekam meztelen, ahogyan a karjaim is – más semmi. Őrzőként több tetoválásom is van, így a vállamon, a csuklómon, és a derekamon láthatóvá válik pár részlet. Mindegyik fekete tintával készült, és különböző kecses, ám ugyanakkor durva indákból áll, melyek elrejtik az alakzatok valóját. Szinte felismerhetetlenek a jelek, és ez pont így is van jól. Negyven perc után úgy döntök, hogy jobb leállnom, mielőtt valaki felfigyel arra, hogy mennyire jó kondiban vagyok. Egy férfi, aki ugyanazon a fokozaton futott, mint én, már tíz perce abbahagyta, és kimerülten leült pihenni az egyik sarokba – ideje nekem is befejeznem. Leugrok az egyik oldalra, majd kikapcsolom a futópadot. Biccentéssel elköszönök a mellettem futó - most pihenő – férfitól, és a súlyzós terem felé igyekszem. A folyosóra szerelt tükrökben megállapítom, hogy még mindig nem nézek ki, csak maximum harminc-negyven körülinek, és ez így is tökéletes. Barna hajam lófarokban lóg a fejem tetején, feketével kihúzott barna szemem ragyog. Az egyik oka annak, hogy keveset járok konditerembe pont ez: a külsőm. Nem szeretem a laza, összevissza csúszkáló pólókat, így a passzos ruhák miatt látható fantasztikus alakom – ami néhány férfiban vegyes érzelmeket szül. Először is, a legtöbb meg akad dugni, másodszor pedig vagy jópofiznak, vagy utálattal néznek rám, amiért otthon az asszony nem így néz ki. Hidegen hagy az összes teljesen. Csak az érdekel, hogy ne buktassam le se magam, se a protekturátusom. Bent csak egyetlen férfi tartózkodik, aki dühvel, könnyedén nyomja fekve a… Mennyit is? Én százötven környékére tippelek. Gyorsan megszámolom a súlyokat, és vállon veregetem magam képzeletben a telitalálatért. - ’Napot! – szólok a farkasnak. Mert hogy az, abban teljesen biztos vagyok. Nincsen az az ember, amelyik azzal a testfelépítéssel, ami neki van, tudná ezt csinálni erőlködés nélkül. Vagyis pontosabban: egyáltalán tudná ezt csinálni. Mondjuk utóbbiban nem vagyok biztos, sosem voltam nagy konditermezős, nem tudom, hogy egy ilyen izmos férfinak mennyit kell tudnia kinyomni. Farkasnak… – javítom ki magam gondolatban. Azért azt tudom, hogy ember nem csinálhatja ezt ilyen könnyen, kivéve ha ő szuperman. Leveszem a szemem a férfiról, és kézbe fogok egy-egy tíz kilós kézisúlyzót. Elgondolkodom azon, hogy ez eséllyel sok lesz, hiszen már régen csináltam – és a saját súlyos edzés más -, de nem törődöm vele. Csak fog mennyi… Leülök egy másik fekpad végére, és felváltva emelgetni kezdem a súlyzókat a mellkasom felé. Perceken belül megértem, hogy mit érezhetett a férfi előbb mellettem a futópadon: egyszerűen vicc, amit csinálok.
Komolyan mondom, ha száz éve látom így magam most oly hangos röhögésben törnék ki, amit talán még Kanadában is hallanának. Nemes egyszerűséggel komikus ez a pillanat, ahogy farkasként bizonygatom magamnak, hogy még erősebb vagyok egykori emberi mivoltomnál. Ha eddig eljutunk az már régen rossz lesz. A lehető legjobb időben érzem meg a nő illatát és látom meg ahogyan belibben. Jelenléte ha nem is önként és tudatosan, de kihúz az önostorozás szakadékából. Végre van mivel foglalkoznom és nem csak a bestia érzései maradnak. Tisztes korom révén ha lehet ezt mondani harmóniára leltem a bennem lakó fenevaddal és kevés olyan alkalom van már, mikor az ő akarata érvényesül. Persze az még egy ideig titok lesz számomra, hogy ennek pont a fordítottja igaz. Szemem sarkából figyelem a nőt, ahogy az egykezes súlyok felé veszi az irányt. Nem láttam még, régről sem emlékszem rá. Egyet tudok csak így első pillantásra, hogy nem farkas. Nem érzem másik fenevad energiáját és az illata sem egy farkasé. Szóval így elsőre azt mondanám ember. -Üdv! - viszonzom az üdvözlést egy félmosoly társaságában. Látszólag nem tulajdonítok neki több figyelmet és emelgetem tovább a játékom. A közönségnek játszani kell, így nagyokat fújtatok, mintha a súly nem lenne könnyű, persze meg se kottyan. Arra is jut energia, hogy tovább kísérjem figyelemmel az érkezőt és mikor kiválasztja az edzés kiegészítőit... ~Sok lesz az kislány~ hiszen az egész nőci van vagy negyven kiló. Már várom a meglehetősen közelinek vélt pillanatot, mikor a nő átértékeli saját képességeit és pár emelés után lecseréli a most fogott súlyait egy harmad akkorára. Nem lett igazam, nemhogy a csere nem következik be de nagyon úgy tűnik, hogy boldogul a játékszerekkel. Nehezen hiszem el, mivel azt már az érkezésekor leszűrtem, hogy nem lehet farkas. Nem marad csak egyetlen logikus magyarázat. ~Mi a picsa, őrző vagy bogaram?~ mosolyodom el a felismerésen. A chicagoi őrzők közül többeket is ismertem és ennek több oka volt. Nem egyszer kerültünk velük összeütközésbe. Másrészt egyikükkel volt egy kis kölcsönösen jövedelmező üzletem. Jó is hogy feljött, itt is meg kell keresnem a tetováló mestert, van rá még vagy két hetem. Szóval akár kapóra is jöhet ez a kismacska. Saját súlyaimat a helyére biggyesztem, majd felülök és a földről felkapott törölközőbe temetem a képes felem, nem mintha lenne veríték, amit le lehetne törölni róla. A mű-tisztálkodás végeztével még várok pár pillanatot a megszólításig. -Jó kondiban van kisasszony, minden elismerésem. Elmémben kutatok, vajon találkoztunk-e már. Ha nem nézek be semmit és valóban őrző, akkor könnyen lehet, hogy nem annyi, mint amennyinek kinéz. Szóval akár össze is futhattam vele valamikor régen, de nem találok semmit, akárhányszor lapozgatom át emlékeim könyvét oda meg vissza. Minden bizonnyal helyi erő, legalábbis merem remélni.
Visszaköszön, majd nekiáll az erőlködéstől fuldokló, vörös fejjel nyomni még párat. Nem sok híja van annak, hogy elröhögjem a dolgot, de nagy nehezen sikerül megállnom. Nem mondanám túlságosan jó színésznek, de ahhoz képest, hogy mennyire indulatos lehet valójában, talán mégis az. Igyekszem nem rá figyelni, csakis a rohadt kézisúlyzókra. Örömmel tölt el, hogy mégis egész jól megy, így hamarosan már nem csak egyszerűen emelgetem, hanem egyszer ide, egyszer oda teszem le. Minden tízedik után váltok, és egy másik helyre emelem, de mindig ugyanoda engedem vissza. Légzésem teljesen szabályos, és a gyakorlatoknak megfelelő. Mikor eljutok a százig, leteszem mindkettőt a földre egy kicsit. Felállok, lerázom kezeimet, és pár gyors boka- és térdkörzést végzek. Picit hajlongok is – tudom, hogy külső szemlélőnek szép látvány -, majd miután úgy ítélem meg, hogy elég lesz, újra kézbe veszem a súlyokat. Párat arrébb lépek, közelebb kerülve így a farkashoz, és kitöréseket kezdek el csinálni előre, mindig pihentetőleg egyszerűen visszalépve a kiindulási pontba. A súlyzókat nem csak fogom, hanem mindig az ellentétes oldalit az elöl lévő lábam oldali vállam irányába emelem. Ez a gyakorlat súlyzók nélkül is jó comb- és farizom erősítő, így a súlyzókkal együtt bevonja még a felsőtestet is, illetve nehezebbé teszi a lábmunkát. Sokan csak derékszögig mennek le, az fenekem azonban majdnem a földet érinti a kitörésekkor. Harminc darab után már szuszogok rendesen, de még nem szakítom meg a ritmust. Így könnyebb. Elmegyek negyvenig, majd örömmel teszem le a földre a kézisúlyzókat. Leülök, és előrenyújtott lábaimra hajolva nyújtok egy kicsit. Áthelyezkedek, és hamar spárgában ülök a földön, úgy nyújtok. Közben a farkas abbahagyja a súlyzózást, és a fejét törölgeti szuszogás közepette egy törölközővel. Megint nevethetnékem támad, és egy apró mosolyt nem tudok visszatartani. Miután hozzám szól, elgondolkozok, majd csak eztán válaszolok neki. - Kisasszony? – kérdezek vissza. Ránézésre egy korosztályba tartozunk. – Kissé idejétmúlt kifejezés nem? – utalok arra, hogy egyikünk sem ebbe a korba született valószínűleg. Sőt, ha farkas létére itt fitogtatja az erejét, akkor könnyedén a háromszáz fölött, sőt, sokkal inkább a négyszáz közelében járhat. – Bár, ha jól gondolom, akkor Önhöz képest mégis kisasszony vagyok – nézek rá. Ugyan látszólag csak lazán nyújtok, valójában pattanásig feszülő idegekkel várom, hogy mikor kell arrébb ugranom a dühe elől.
Nem mondom, hogy gyönyörködtet amit látok... pedig ez lenne az igazság. Nem tűnik annak az utcáról bekeveredett elkényeztetett picsának és látványosan többet bír, mint amit az emberi testből kinézne bárki is. Persze nincs új a nap alatt, vagyis láttam én már karón varjút. Nagyon afelé tendálok, hogy őrző lesz a kicsike, mivel farkas nem lehet, bár arra is ismerek testközelből példát, hogy bizony el lehet rejteni, átláthatatlan ködbe burkolni egy magam fajta energiáit. Azért talán nem erről van szó. Őrző lesz, a nyakam rá. Abból se az az elpuhultabbik fajta, erre utal a jó kondi. Perceken át figyelem némán, de meg kell szólítanom. És amit válaszol, az csak tovább erősíti bennem, hogy annyira talán nem vagyok még vén. -Idejét múlt? Meglehet. Felér ez a mondat egy beismerő vallomással. Most már semmi kétségem nincs róla, hogy kiféle-miféle. Csak így lehet tisztában igazi valómmal. Mert tisztában van vele. Ehhez se fér kétség. Ha a szavai önmagukban nem is, de testének beszéde hangosabban üvölt, mint egy ottfeledett magnó a strandon. Hallom szívének kalapálását ahogy igyekszik minél több és több adrenalinnal felhígított vért pumpálni minden egyes porcikájába. Ha nem tudná ki és főleg mi is vagyok valójában.... nem lenne oka tartani egy magányos pasastól egy nyilvános helyen. -Ma jó napom van! - jegyzem meg magamnak alig hallhatóan. Egy ismeretlen városban egy ismeretlen protektorátus felkutatása nem valami könnyű feladat. Főleg annak tudatában, hogy ezt az egész kapcsolatot titokban kell tartanom az enyémek zöme előtt. A hotelben való kérdezősködés szóba nem jöhetett. És most? Mit látnak szemeim? Egyszer csak az ölembe hullik a lehetőség, jobban mondva itt nyújt két embernyi távolságra. -Nyugi kislány! Nincs vacsoraidő! - próbálván eme szavakkal és egy a tőlem telő legbarátságosabbik mosolyomat elővéve. A törölközőt jó pár méterre elhajítom magamtól, közben lopva körbepillantok. Nem lenne valami jó ha avatatlan fülek is tanúi lennének beszélgetésünknek. -Úgyis akartam pár szót váltani a fajtáddal. - közelebb csúszok a lányhoz a fekpadon ülve. Még a kezeimre is ráülök. Ezzel is sugallva, hogy eszem ágában nincs megtámadni, talán elnyerem némileg a bizalmát. Valószínűleg megtépte már egy hozzám hasonlatos, vagy csak paranoid alkat. Fene tudja, de nem is vagyok én lélekbúvár.
Kezdőlap
//
