- Hála égnek! Elég kényelmetlen lóháton közlekedni huzamosabb ideig - grimaszoltam egyet jókedvűen, ebben volt tapasztalatom, előfordult már, még ifjú koromban, hogy torpára ültem a fenekem egy-egy hosszabb útnak köszönhetően. - Ja, rohadt ijesztő - értettem egyet, mert tényleg így volt, ráadásul teljesen elveszi az ember józan ítélőképességét és totálisan bekattan tőle. És még van, aki élvezi! Oké, amikor igazán szerelmes voltam, én is éreztem, de ez most.. más. Közel sem ugyanolyan, éppen ezért szinte viszketek tőle és ezer örömmel dobnám ki a kukába, ha lehetséges volna az ilyesmi. Mert ez a helyzet így, ahogyan most állunk Dakotával, cseppet sem kellemes. - Majd tartom a vállam - dőltem kicsit oldalra, hogy a vállammal finoman lökjek rajta egyet, csak olyan haveri gesztus szintjén maradva. Mondjuk fogalmam sincsen, bekövetkezik-e egyszer az, hogy Emma egyedül marad és ha igen, akkor én éppen hol fogok tartani, de magamat ismerve érte még akár a kontinens másik végéből is visszajönnék, hogy elsírhassa a bánatát. - Fura egy bestia ez a szerelem, az egyszer biztos - húztam el a számat, a fejem csóváltam, majd inkább meghúztam azt a fránya piát, hogy valamivel könnyebb legyen a helyzet. - Na igen, ez itt a bökkenő, hogy bármennyire szeretném, egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Megcsalt, elküldtem, aztán amikor évekkel később felbukkant és a segítségemet kérte, minden szó nélkül mentem! Most meg, az igazság kiderülte után kitettem a szűrét és tessék! - tártam szét a kezem, ezzel mintegy utalva a jelenlegi helyzetre - Itt vagyok - újabb húzásra emeltem a számhoz az üveget, mert ha így folytatom, bele fogok bolondulni. Keserűség érződött a szavaimban, tényleg több volt a keserűség a kapcsolatunkban, mint a boldogság, de egyszerűen képtelen voltam elengedni őt. - Egy teremtőnek szerintem nem is az a dolga, hogy babusgassa a kölykét - osztottam meg a véleményemet, szerintem tökéletes volt a modora a kölyökneveléshez, én sem a könyörületességemről voltam híres, pedig a tulajdon lányomat tettem a kölykömmé. - Ha engem kérdezel, nem kell sok idő neked, hogy teljesen belerázódj, eleinte mindenkinek ijesztő, újszerű, de aztán teljesen természetessé válik - biztató mosoly szaladt a képemre, velem is ugyanez volt, tapasztalatból beszéltem, tisztában van ezzel ő is, hiszen meséltem a lányomról már neki. - Érthető - bólintottam aprót. - De mi ez a csók-dolog? Erről még szerintem nem hallottam - nyilván nem fogom kierőszakolni belőle a választ, ha nem szeretné elmondani, de kíváncsi vagyok, főleg, mivel nem rémlik, hogy erről már mesélt volna, aztán ki tudja, lehet gyorsan felejtek. - Szóval valami átmeneti világba kerültetek? És akkor ezek szerint te nem is emlékszem rá, mi történt? - buktak ki belőlem a kérdések, mert csak halvány körvonalaim voltak az idei áprilisról, ennyire részletesen nem jutottak el hozzám az információk, kérdezni pedig eddig még nem nyílt lehetőségem senkitől sem. - Ez pedig ismerős érzés, én már az alatt a pár nap alatt is a falat kapartam, amit nyugiban kellett töltenem - céloztam ezzel a jelenlegi szar állapotomra, mert hiába nem a lábam törött miszlikbe, elég szépen kaptam mást, hogy ne legyen kedvem ficánkolni. - Ez az egész Vörös Hold elég bizarr, engem még egyszer sem szippantott be és nagyon remélem, hogy ez esetben ami késik, az nem is jön el soha - nem arról van szó, hogy gyáva alak volnék, egyszerűen csak ha idén meghaltak és feltámadtak a farkasok, akkor mi lesz itt jövőre? Összeomlik a város? - Szép bizony! Még a végén elhiszem, hogy tényleg Teréz anya lettél - cukkoltam kicsit, áttérve ezzel a könnyedebb témákra, amikor a gumicukor mellett döntött. Képemen már széles vigyor terpeszkedett, ahogyan én meg a chipses zacskót bontottam fel. - Hát persze - rázkódtak meg finoman vállaim a nevetéstől. - Aztán a végén kilyukadunk oda, hogy mégiscsak nagy a fenekem - nem tartottam egyébként nagynak a hátsómat, de az tény, hogy nagyobb voltam Emmánál, többet is nyomtam nála, szóval ha összeszakad a szánkó, akkor aláírom, hogy miattam lesz. - Ennyi biztos nem lesz elég hozzá, de több mint a semmi, szóval.. egészségünkre! - emeltem meg az üveget, hogy nagyot húzzak belőle, aztán átnyújtottam a nősténynek. Hol ő ivott, hol én, teljesen apró-cseprő témákat dobtam fel, ha neki nem volt más kívánsága, aztán előbb utóbb üres lett az üveg is, a zacskók is és habár olyan számottevő nem volt a különbség, lévén egyikünknek is elég csekélyke az az italmennyiség, amit ketten fogyasztottunk el, de hála az ökörködésnek és a nőstény jelenlétének valóban jobban éreztem magam. - Nos, hölgyem, szabad egy körre? - nyújtottam kezem felé, immáron állva, szélesen vigyorogva, nem is gondolva arra, mennyire kétértelműen sikerült megfogalmaznom a mondanivalóm. Nyilván tudja, hogy nem szeretnék tőle olyasmit, legalábbis már nem, szóval ha rábólintott, akkor felsegítettem, hogy a szánkóz arrébb húzva állítsam azt irányba és felsegítsem rá a nőstényt. Mintha annyira segítségre szorulna.. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem sokkal később már ott ültem mögötte és azt megelőzendő, hogy elhagyjon útközben, mindenféle plusz töltet nélkül karoltam át a derekát, hogy aztán egy erőteljesebb mozdulatot követően meginduljunk a lejtőn lefelé…
- Gőzöm sincs, a lovak valahogy sosem vonzottak. Egyszer-egyszer ültem ugyan lóháton, de szerelmese nem lettem, és ez már aligha fog változni. Ha már lovaglás, én inkább más módon teszem, de eszemben sincs pikáns irányba terelni a témát, lévén Aiden nem olyan, akivel ilyen téren összeszűrném a levet. Na nem azért, mert nem néz ki jól, hanem kissé beszűkült ilyen téren a látásmódom egyetlen személyre. - Remélem, azért arra nem lesz szükség. Csúnya pofára esés lenne, bár magamat ismerve nem lenne meglepő, hogy így büntet a sorsom. Tény, ami tény, sajnálatos módon nagyon belegabalyodtam ebbe a hálóba, néha nem bánom egyáltalán, sőt, imádom, máskor pedig rettegek, hogy mikor múlik el, mikor bizonyosodik be, hogy nem éri meg szeretni. - Magam sem mondhatta volna szebben. Bestia. Alattomosan kúszott a bőröm alá, holott szerettem volna tagadni, semmibe venni, de mire feleszméltem, már ott volt. - Elbaszott egy dolog ez, az tuti. Gőzöm sincs, mit csinálj, de komolyan. Valószínűleg még van dolgotok egymással, különben el tudnád felejteni. Nem hiszek én minden hókuszpókuszban, de abban igen, hogy nem véletlenül van azokhoz közünk, akik az életünk részét képezik ilyen-olyan módon. - Ez lehet nem fog jól esni, de megpróbáltad már mással elfelejteni? Valami rendes kis csajszival, aki nem basz át folyton a palánkon? Tudom én, hogy nem egyszerű, nekem évekbe telt belenyugodnom, hogy Todd sosem akart engem igazán, és még most sem nyeltem le a békát, viszont a farkasomat imádom, és sosem hagynám, hogy elvegyék tőlem, és másikat tukmáljanak rám, már hogyha van beleszólásom egyáltalán. - Ha az lenne a dolga, sem tudnék ennek a kitételnek megfelelni. Szadizni jobban szeretem, elvégre, fejlődni mindig van értelme, bármilyen csekély mértékben is. Kifejezetten durva még egyszer sem voltam vele, de fontolgatom, hogy egyszer egy kést a combjába vágva ébresztem. Vicces lenne, hogy felébredve rögtön át akarna változni a fájdalom okozta sokktól. Mindenesetre imádom azért, hogy így gondolja, nem mintha önbizalomhiányban szenvednék, de jól esik. - Tudod, miután a Teremtőm ott hagyott, nem voltam hajlandó csókolózni férfiakkal, mert vele megtettem, és belezúgtam. Aztán nem kellettem neki sem úgy, sem farkasként, szóval úgy döntöttem érzelmileg elhatárolódom. Így eshet meg, hogy három férfival csókolóztam összesen, az említett billogos fazonnal, meg természetesen a hímemmel. Nem emlegetem soha név szerint, meg különben is, minek hencegjek vele? Sokáig még a falka előtt is titok volt, és visszaélni aligha akarnék a nevével, sem pedig elijeszteni bárkit, bár ő már egy ideje megtűrt erre, szóval biztos nem parázik túlzottan a falkától. - Olyasmi, de nekem totál kiesett az egész, azt sem tudom, ki szadizott meg, vagy én mit csináltam. Csak annyit, hogy majdnem otthagytam a fogam. Még szerencse, hogy nem, mert ez a feltámadás téma nagyon para. Egy fél éjszakán át halottak voltak, és a napkeltével magukhoz tértek. Rohadtul durva. Nem, köszi, ezt a hátam közepére sem, van nekem elég bajom azonkívül is, hogy mindenféle misztikus dolgokat kellene átélnem. - Engem minden évben, mióta itt vagyok, szerintem külön listája van Alignaknek a kedvenc szadizható egyedeiről. Ami nem lenne baj, ha emlékeznék rá, mert amúgy bírom is a fájdalmat, de hát minden merő sötétség ezzel kapcsolatban. - El ne hidd... bárki állít ilyet, egy nagy kamu az egész. Nem vagyok, vannak jobb napjaim, amikor könnyebb velem, de összességében nem tartom magam egyszerű esetnek. - Az enyémnél mindenképpen nagyobb, és nem is olyan szép kerek. Kacsintok rá, mert persze, hogy úgy gondolom, díjnyertes hátsóm van, összességében elég mázlista vagyok az alkatomat illetően, csak ne lennék ilyen röhejesen pici… főleg hótaposóban, abból még nem gyártanak magas sarkút. Oké, tényleg túlzás lenne. Az tény, hogy nem ettől fogunk fejre állni, de sebaj, különösképpen nem is akarok lerészegedni, a könnyed, vagy épp nem oly könnyed, baráti csevely bőven megteszi számomra. Így is tudok hülyülni, nekem ahhoz nem kell szesz, őrült egy némber vagyok az esetek nagy részében. Sőt, szerintem a gumicukor még jobban is üt. - Ejj, azt hinné az ember, hogy egy idő után feladod. Nem mondom, hogy sosem volt pikánsabb a légkör köztünk, de hát mióta Castorral eléggé megkomolyodtak a dolgok, igyekszem a flörtölést is visszaszorítani. Nem mindig sikerül, sőt, jobbár nem. - De ezer örömmel elmegyek veled egy körre. Nevettem, de enélkül sem vette volna komolyan, annyira bőven ismer, hogy tudja, erőteljes ráutaló magatartással tudok viseltetni, ha akarok valakitől valamit. Felkeltem hát, hogy a szánkó meglódulhasson hamarosan, és bíztam benne, hogy nem borít meg minket valami hófödte kődarab, vagy ilyesmi, bár az is elég vicces lehetne. Nem mondhatni, hogy szerencsések lennénk, mert a szánkót megdobja egy kő, mi repülünk egy kisebbet, és természetesen bele is borulunk egy csinos hóbuckába…
- Én szurkolok, hogy ne legyen - vágtam csuriba a jobb kezem ujjait, mert tényleg kívántam neki, hogy ne essen olyan csúnyán pofára, mint én. Nem túl kellemes a dolog, ami azt illeti, Emma ráadásul fontos nekem, így szerintem érthető, hogy egyáltalán nem kívánok neki ilyesmit. - Igen, ebben minden bizonnyal igazad van. De fogalmam sincsen, merre jár, elég erélyesen a tudtára hoztam, hogy tűnjön el az életemből - nem volt túl kellemes felidézni azt a néhány percet. Amikor a fához szorítottam, amikor egyetlen mozdulattal képes lettem volna eltörni a nyakát, amikor megéreztem a felőle áradó érzelmeket… - Nem, még nem próbálkoztam ilyesmivel, de lehet valóban segítene.. - vakartam meg a tarkómat, mert tényleg fogalmam sem volt róla, használna-e a dolog, vagy csak még több olajt öntenék vele a tűzre. Amilyen szar és kilátástalan volt ezt tekintve a helyzet, lehet nem tudnék vele többet ártani, szóval.. amolyan egy próbát megér jelleggel lehet tényleg megnézem majd, mi történne egy ilyen esetben. - Ezzel csak egyetérteni tudok - bólogattam aprókat, mert fejlődni mindig volt értelme, egy Kölyöknél pedig pláne. Ha egy fiatal farkas nem akar tovább fejlődni, akkor valami igencsak nagy baj lehet nála, legalábbis az én véleményem szerint. Én fiatal éveimben mindig csak többet, egyre csak többet akartam magamnak, de fene tudja, miként működik a mai fiatalság. - Praktikus megoldás - hümmögtem halkan, eltöprengve a dolgon. - Azért az mondjuk jó dolog, hogy ennek ellenére mégsem maradtál magányos farkas - az eddig elhangzottak alapján elég komolynak tűnik ez a dolog a hímjével, főleg mivel így emlegette, nem csak úgy, hogy a pasija, vagy a csávója. Legalább neki összejött, én már ennek is tudok örülni, mert az ő esetében igenis érdekel ilyesmi. - Ne is mondd… El sem akartam hinni, amikor hallottam, eléggé letaglózott a dolog, hát még akkor látni, részt venni benne milyen durva lehetett! - elég sok mindent képes voltam lenyelni és elfogadni, de ezt beemelni már jóval nehezebb feladatnak bizonyult. Tényleg csak áldani tudom az eget, hogy pont nem voltam itt a városban, lehet most áprilisban is el kellene húznom innen? - Nem tartasz az idei áprilistól? - nyilván tart tőle, ha eddig minden évben beszippantotta a Vörös Hold, de kíváncsi vagyok, miként vélekedik erről, főleg úgy, hogy tavaly igencsak kevésen múlott, hogy ő is feldobja a pacskert. - Szerinted képes volnék elhinni? - válaszoltam nevetős hangon, ahogyan a könnyedebb témák felé sodródtunk. Ismertem már annyira, hogy tudjam, a Teréz anyu megszólítás biztosan nem illene rá. Nem volt egyszerű eset, de pont ez volt az egyik olyan dolog, ami megtetszett benne és mivel nem jellemző rám, hogy feladjam a dolgokat, lám, most éppen itt ücsörgünk. - Ez megcáfolhatatlan tény! - szélesedő mosollyal tekintettem rá, mert habár az elején igenis képes voltam úgy ránézni, mielőtt még kikerült volna a stop tábla. Valóban szép, formás feneke volt, hülye az a pasi, aki ezt képes volna letagadni. - Egy ilyen csinos nőstény esetében? Ne viccelj… - csóváltam a fejem féloldalas mosolyra húzva a számat, ahogyan felé nyújtottam a kezemet. Játék volt az egész, mert habár valóban csinosnak véltem, tiszteletben tartottam, hogy van valakije, de az ilyet akkor is képtelen lettem volna magamban tartani. Úgy vélem köztünk az ilyesmi megengedett, hiszen megmaradunk a játékosság szintjén. - Éljen, végre valami kellemes is történik velem! - vele együtt nevettem, éppen annyira véve komolyan a szavait, mint a sajátjaimat. Felcsüccsentünk végre a szánkóra, hogy aztán meglóduljunk lefelé, nyilván nem is mi lettünk volna, ha zökkenőmentesen leérünk a pálya aljára, nagyjából félúton járhattunk, amikor rámentünk valami kőre és borultunk is egy csodálatosat, bele egy nagyobb adag hóbuckába. Nem voltam túlzottan felöltözve, így a hó gond nélkül furakodott be a kabátom nyak és ujjrészénél, éreztem, hogy a cipőm is telemegy vele. Nem volt rajtam se kesztyű, se sapka, még a számba is jutott belőle, ennek ellenére képes voltam nevetve, ülő helyzetbe tornázni magam és gyúrni egy méretes hógolyót. - Ugye tudod, hogy ez mit jelent..? - kérdeztem tőle, miközben már felemeltem a golyót, képemre pimasz mosoly kúszott. - Ha harc… - be sem fejeztem a mondatot, mert máris megindítottam az első golyómat felé, felkészülve az ellentámadására.
- Bűbájos lehettél. Nem mondták még neked, hogy a csajok nem szeretnek ilyet hallani? Lököm meg a vállammal, és talán elviccelem, de most mit mondhatnék? Biztos nem vette komolyan? Én komolyan vettem volna, főleg hogy vérfarkasok vagyunk, nem mondunk ilyesmit úgy, hogy nem gondoljuk igazán komolyan. Még ha vannak is érzelmek, néha akkor is jobb, és kevésbé fájó, ha nem látjuk a másikat. - Igaz, lehet, hogy ő meg miattad készülne ki. Szóval, tényleg passz, azért remélem, helyre tudod rántani magadban mielőbb ezt a dolgot. Nem igazén vagyok az érzelmi kérdések mestere. Sőt, inkább semennyire sem, szóval nem okoskodom túl magam, úgysem lenne túl sok értelme. Egyszerűen csak hozom a megszokott formám, Nagyfiú, valamiképp majd megoldja a problémáit. - Nem tudom. Nekem a falka világ életemben a fájdalommal volt egyenlő, nagyon idegenkedtem az egésztől, és nem akartam csatlakozni. Végül mégis így alakult. Az ultimátumot nem említettem azóta sem senkinek, mert az a mi privát ügyünk, ne üsse bele más az orrát. Mindenesetre az egészen biztos, hogyha nem vonzódtam volna Castorhoz már az első pillanattól fogva, akkor eszembe sem lett volna maradni, már ki tudja, merre lennék. Szegényebb lennék jó pár ismeretséggel, de lennének helyettük mások, s mivel Cassie utánam jött, talán akkor is mellettem lenne, ki tudja. Mindenesetre ezen nem kell gondolkodnom, mert nem számít, nem úgy esett. - Eléggé horror volt, még jó, hogy nem fürödtem épp, simán megfulladtam volna, és elvérzek a kádban. Így is majdnem sikerült, ha nem Sura vérvonalába tartoznék, esélyem se lett volna szerintem. Fogalmam sincs igazság szerint, hogy lehetett megint ekkora szerencsém, mert már második éve alig élve jöttem ki a szituból. Hogy idén is olyan szerencsés leszek-e, hogy a Vörös Hold Liga tagja lehetek, nem tudhatom, de annyira nem is izgat, mert nem érdekel. Lesz, ami lesz, ha meg kell halnom, meg fogok, bárhol is vagyok. Mit görcsölnék akkor rajta. Élj a mának, ahogy mondani szokás. - Hallod, komolyan gondolatolvasó vagy. Mármint, nem, nem tartok, épp azon gondolkodtam, hogy ha jön a kaszás, mindegy hol vagyunk, meg egész megszoktam így három egymás utáni évben.... Még tán hiányozna is, ha nem lenne. Na jó, nem zokognám össze a kispárnámat, de felfogtam, hogy ez ellen az erő ellen tehetetlenek vagyunk, és ha görcsölünk rajta, akkor sem lesz jobb a helyzet semmivel sem. Sőt… - Ki tudja, elég őrült világban élünk. Vonom meg a vállam, ma ilyen vagyok, hetek múlva lehetnék maga a megtestesült Szűz Mária is… Haha, Igazából, egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy lassan már úgy gondolom, minden lehetséges. - Nyilvánvaló. Szerénytelenségem páratlan, mondhatni, de hát mit tehetek róla, tisztában vagyok magammal nagyon is. Ha már alacsony vagyok, legalább legyek kellemesen formásan az, és kész. - Szóval, ha ronda lennék, nem segítenél, mi? Te disznó... Nevettem fel, persze, hogy szórakoztatott a dolog, de tény, hogy a kevésbé attraktív embereknek általánosságban nehezebb dolguk van, még az ismerkedés terén is, nekem gyerekjáték, nagyjából, mint a járás, beszéd, ehhez hasonlók. A véremben van, hogy megtaláljam az utat másokhoz. A szánkózás jó móka, a gyerekkoromat idézi, ki tudja, talán Cassievel is el kéne mennem, szórakozni egy kicsit, az meg csak bónusz lenne, ha mondjuk kicsit eltörne a keze, lába, hasonlók. Azért szándékosan nem fogom megszívatni, de nem tehetek róla, másként nem tudok gondolkodni a helyzetről. Annak rendje és módja szerint sikerül megdobnia minket egy sziklának, és repülünk egy kellemeset, én nála azért jobban be vagyok öltözve, szóval csak nedvesedek, kívülről persze. - Mit, mit? Megdobálod a sziklát? Kérdezek vissza vigyorogva, de már én is gyúrtam az első hógolyómat, hogy mihelyst sikerült felkelnem, már vágjam is hozzá. Nem fogom ám hagyni magam, tiszta sor. Ki tudja, meddig ment ez, de tuti, hogy egy kicsit hevertünk utána a hóban, aztán ha már mindenem csurom víz lett úgyis, inkább levedlettem a gönceimet, hogy farkasalakban belevesszek az erdőbe. Azt sem bántam, ha jön ő is…
//Köszönöm szépen a játékot, és nagyon sajnálom, hogy ennyire elhúztam, ne haragudj. <3333 //
*Új ez az egész, de nem engedhetem meg magamnak, hogy holmi önsajnáló picsogásba merítkezzek. Willow, és főleg ami utána következett, teljesen meggyőzött, hogy bár az életem momentán úgy néz ki, mint egy horrorfilm, egy szappanopera és egy paranormális paródia szerelemgyereke, de mégiscsak igaznak kell lennie az egész hagymázas őrületnek. Ami egyszerre megnyugtató és kiborító gondolat. Egyelőre nem sokat tudok az új szabályokról, amiknek alá kell rendelnem az életem - ha igaz, amit mondanak, van ilyenből bőven -, csak nagy vonalakban volt idő felvázolni a dolgokat. Talán azt gondolják, hogy jobb, ha van időm fokozatosan akklimatizálódni és megszokni a dolgokat, pedig szerintem az lenne az igazi, ha rögtön az egészet megkapnám egy intenzív, mélyenszántó és részleteket csontig boncoló kurzuson, aztán jónapot. A jelek szerint azonban nincs túl sok beleszólásom mindebbe... minden bizonnyal ez a legbosszantóbb az egészben. Hogy úgy érzem, semmi, de semmi beleszólásom nincs a tulajdon életembe. Na de ha rajtam múlik, ez nem sokáig marad így! Bár Willow gyakorlatilag kiparancsolt a kórházi albérletből és átirányított valami Farkaslak nevezetű helyre, még nem sok időt töltöttem ott. Ha én választottam volna otthonomul, bizonyára azonnal szívembe zárom és lelkesen felfedezem, így azonban nem fűlött hozzá a fogam. Inkább elvonulok, hogy nyugiban újratervezhessek. Mert terv nélkül csak a szamár megy bármerre, én meg nem tartom magam annak, nekem kellenek a célok. Lehetőleg listázva, alpontokba szedve, határidőkkel, színesen és szagosan. Aztán persze az élet olyan, hogy soha semmi nem jön össze úgy, ahogy akarom, de nem is az a lényeg, hogy bármi teljesüljön papírforma szerint (milyen unalmas lenne!), hanem hogy legyen mit igazítanom az élethez. Így hát most is nálam egy nagy alakú notesz, a kis határidőnaplóm, meg egy csomó színes bigyó (tollaktól matricákig), ami számomra hatalmas biztonságérzetet nyújt, és az előbújt napot kihasználva a szabad ég alatt tervezek leülni egy békés padra, hogy lefagyó ujjakkal ugyan, de írásban is rendbe szedjem magam és az életem. Hogy miért éppen itt, gőzöm sincs, de mivel betegszabadságon vagyok (Willow nem részletezte, hivatalosan milyen nyavaját kellene legyűrnöm a főnökeim szerint, de nagyon remélem, hogy ez a kényszerpihenő nem tart sokáig!), ezért van alkalmam nyakamba szedni akár az egész várost is. A turisták közelsége meg szerintem szívderítő. A szemük csillog, az arcuk ragyog, ellazultabbak, szórakozottabbak, miközben a sport szabadságát élvezik. Inspiráló környezet. A napsütés ellenére azért pufi, meleg kabátban vagyok, a havon szikrázó napsütéstől sötét lencséjű szemüveggel védem a tekintetem, a bélelt farmert bakancs egészíti ki, oldalamon kényelmes méretű, tarisznya fazonú táska. A kiszemelt padon ücsörögve zsebre vágom a kesztyűt, és elmerülök a papírjaimban, legalábbis azt hiszem. Ám eltelik pár perc, és azon kapom magam, hogy a csetlő-botló kezdő síelőket nézem, kényelmesen hátradőlve, arcomat a napsugarakkal melengettetve, magam is ellazulva. A borostyánszemű meg sem moccant bennem, amióta itt vagyok, hát minden okom megvan rá, hogy egy kicsit elengedjem a változás miatti stresszt. Vagy mégsem? Mintha csak elkiabált gondolataimra válaszolna, a szürkebundás - lelki szemeimmel még mindig látom, hiába ordít az agyam, hogy mekkora képtelenség ez - a szélbe emeli fejét bensőm árnyas fenyőfái alatt, és fogait kivillantva, talpra állva beérkező fenyegetést jelez. És persze mint kábé mindent, ami él és mozog, képes lenne rögtön leverekedni, ami enyhén szólva bosszantó "jellemvonás" a részéről, ifjonci önbizalom ide vagy oda... Nekem meg gőzöm sincs, mi a fene baja van, csak nézelődök értetlenül.*
Vészterhes idők jönnek. Úgy is mondhatnám Churchillt idézve, hogy nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és kibaszott könnyeket. - Oh, várj... ezt én mondom. Mindegy is! A lényeg, hogy a falkán rajta az Alignak-para, ettől meg képtelenség megmaradni a Lakban, kiszabadultam hát egy könnyed fejszellőztető sétára. Addig sem kell bizonygatnom szívtelenségemet egyiküknek se, attól tartva. még a végén kibukik a való: azért én is aggódok a jövőnket illetően. Én éltem már eleget, sok mindent láttam és tapasztaltam, de ez a falka jelentős százalékáról nem mondható el. Halálra lennénk ítélve, ha ők nem lennének, kipusztulásra, ezt még én is belátom, hát joggal szívom fogamat a ránk váró hónap kapcsán előre. Zsebre vágott kezekkel, magam elé meredő acélos tekintettel lépdelek a kitaposott ösvényen. A halványkék pufidzseki kifejezetten bájos külsőt kölcsönözne szőkeségem mellé, ha nem lenne olyan morc arcberendezésem az elrévedő gondolataim közepette. Hozzá hótaposót és fekete csőfarmert vettem fel, sportos alkatomat kihangsúlyozni akarván. Ha nem vigéckedne úgy energiáival a kis kölyök, fel se tűnne talán jelenléte, ám a tréfát ritkásan ismerő öreglány szenzorai leengedett pajzsomnak hála menten jelzik a kis morgolódó jelenlétét. Hát nézzenek oda... nem tündéri? Szusszanós kis mosoly szökik penge-ajkaim szegletébe, ahogy közeledek a padon ülő Ryllis felé. - A helyedben fékezném a bundás feled, mielőtt még valaki leerőszakolja a sajátját a torkotokon. - No nem szó szerint, de valóban kacsatöméshez hasonlatos "finomkodás", mikor megadásra kényszeríti a felülkerekedő a másikat, annak akarata ellenére. S hogy miért nem rakom helyre kapásból ekképpen a kis kaffogót? Ez csak egy kölyök, meg se érdemli, hogy fülünk botját mozdítsuk dominancia téren felé. De azért mázlija, hogy nőstény...
*Nem mondhatnám, hogy könnyűnek látom saját helyzetem, ugyanakkor annyira nem is vészes. Semmiképpen sem kardomba dőlős, depressziózós, bárakármilyen. Nem érzem úgy, hogy ami velem megesett, tragédia volna, sőt, amennyire hallottam, jár kifejezett előnyökkel is. Hogy pontosan mikkel, az nem teljesen világos, de ha csak Willow korára gondolok... hát, mondjuk úgy, barátosném jól tartja magát. Vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy erre már valami egészen másféle kifejezéseket kellene találnom, lehet, hogy van is rá valami szakzsargon, amit még nem ismerek, de mindegy. Persze az is vitathatatlan, hogy a világom száznyolcvan fokos fordulatot vett anélkül, hogy a leghalványabb beleszólásom is lett volna, de hát a fenébe is, ilyen az élet! Ha történetesen a legyet kaptam volna be egy egyéjszakás kaland során - ami több szempontból teljesen elképzelhetetlen, egyrészt nem ugrom efféle ostobaságokba, másrészt felelős felnőtt vagyok aki mind a nem várt gyermekáldás, mind a különféle nemi úton terjedő betegségek elkerülése végett is effektíven védekezik lepedőakrobatikás helyzetben -, akkor ugyanez lenne a helyzet. Vagy ha történetesen erre járt volna egy hurrikán, bár földrajzilag ez se adekvát. Földrengés? Áh, nincs törésvonal. Akkooooor... felelőtlen szomszéd által okozott lakástűz. Hm, ez már egészen találó hasonlat. Bár akkor csak a lakókörülményeim és anyagi helyzetem bánná az incidenst, nem a... na jó, Ryllis, állj le most, mielőtt teljesen rossz vágányra terelődnek a gondolataid! Nyafogás helyett inkább lássuk a dolgok jó oldalát. Remek. Kár, hogy azokról egyelőre nem sokat tudok. Végtére a negatívumokat pillanatnyilag a bőrömön érzem - a kontrollálhatatlan bundást, a hallucinációkkal felérő lelki kalandokat vele, az agresszivitását, a költözést, a munkától való eltiltást, satöbbi -, míg a pozitívumokhoz idő kell. Na jó, ez is hülyeség. Végtére a kiélesedett érzékek például lehetnek nagyon rosszak - büdös lábszag ezerszeresen felerősítve, hm? -, meg nagyon jók is. Most például úgy tudom élvezni a harapnivalóan friss, szabad levegőt, ahogyan soha korábban. Idáig csiklandozza az orrom a forralt bor és a forró csoki illata, a visongva szórakozó gyerekek örömkiáltásait csak néha töri meg az eltaknyoló felnőttek elmormolt szitkainak disszonanciája. Mostanra már nem okoz mindez kínt, miként ideutam során, szoknom kell még, de egyre jobban megy, már nem kell füldugó és társai. Az új környezet is lehet inspiráló, és ha belegondolok, mennyi mindent tanulhatok meg, mert kis szerencsével évszázadok állnak rendelkezésemre... szédítő. Hiszen még azt sem tudom elképzelni, hol tart majd a technológiai fejlettség tíz év múlva! Lehet, hogy megérem, hogy holdbéli kolóniákra költözzek vagy másik naprendszerben terraformált bolygóra látogassak? Te jószagú atyaúristen, ez nekem túlságosan sci-fi egyelőre. Talán jobb is, hogy a szürkebundás eltereli a figyelmem a morgós-fogvillantós attrakciójával. Na ja, ezért (is) jó egy kicsit kimozdulni abból a bizonyos Farkaslakból: ez a fránya állat bennem nem tudott lenyugodni a többiek közelében, és az elég szőrborzoló élmény volt. Szó szerint és átvitten is. De a hozzám szóló nő legalább megvilágítja az izgatottság okát. Mivel ilyen nyíltan beszél velem, bizonyára ő is olyasféle, mint amilyenné én váltam. Vagy, ha minden igaz, lehet olyan őrző is, mint apám, de akkor nem lenne neki saját bundás fele, szóval ez kilőve. Szerencsére, mert egyelőre még a mágikus bagázs létezését is emésztenem kell. A vérfarkas valahogy egyszerűbb menet... nyilván azért, mert azt első kézből tapasztalom. A hókuszpókuszos ezotériát nehezebb lenne benyelni, azt hiszem. - Nagyon szívesen megtenném, de fogalmam sincs, hogyan kell - nézek fel a közeledőre, bár ebből csak a fejmozdulat látszik a napszemüveg takarásában. Nem mosolygok, több okból sem, és ennek csak egyike a morgás, a másik a hozzám intézett szavak stílusa. Egyébként tényleg szívesen lenyugtatnám a borostyánszeműt, mert marhára kellemetlen, amikor csinálja a feszkót, de erre mindeddig nem terjedt ki a "farkasléti gyorstalpaló" oktatásom. Ami nem is csoda, ha itt ücsörgök ahelyett, hogy tanulnék... - Egyébként Önnek is jó napot, illetőleg neked is szia, amelyik szimpatikusabb - teszem hozzá, csak a miheztartás végett. Eleve herótom van attól, ha letegeznek idegenek, bár tudom, ez ebben az országban teljesen normális, gondolom a kis kommunában élő farkasok között pláne az lehet, de rögtön fenyegetéssel indítani... Willow szerint nyilvánvaló, hogy újonc vagyok, szóval neki is látnia kellene, és ennyi erővel akár valami konstruktívat is szólhatott volna. Mindenesetre teszem, ami tőlem telik, tekintetem visszasiklik az előttem szikrázó hóra, arra koncentrálok, hogy fehérsége elnyomja a fenyőerdőt, mélyeket lélegzem, érzem, ahogy a tüdőkapacitásom maximumáig szívom tele levegővel, elképzelem, ahogy az oxigén molekulái a hörgőcskék falán átdiffundálva vörösre festik a vérem sejtjeit... szerencsém van, hogy én ülök szélirányból, így a leghalványabban sem érzem még a másik farkas szagát, s ez nyilván beleszámít abba, hogy a kis szürkebundás vicsorgásnál nem óhajtott még tovább menni.*
"Kölykök" elől menekülök a lakból a szabadba, s lám, itt is egy pelyhedző hátsójú bundásba futok. A rettegett Odin nagyon utálhat engem odafent... Mégsem vagyok képes minden bosszankodás ellenére sem csendes szótlanságban elsétálni a kölyök mellett. Mégiscsak a mi falkánké, vagy legalábbis olyasmi, s egykoron mentor voltam - igaz, nem a tündérkeresztanya, inkább a gonosz boszorka típus. Erre a szerepre is születni kell, ha engem kérdeznek. Meglep, hogy nem retten a kis csahos szavamra, válaszára kissé feljebb is szalad szemöldököm némi értetlenségről árulkodva. - Nincs? - Eddig nem igazán szenteltem ennek jelentőséget, de most jobban is megnézem a kölyköt magamnak, igyekezve kötni valakihez a képét és... áhá! - Nyxon felel érted, igaz? - Kérdezek rá, hisz jobb a megerősítés, mielőtt olyannak szívom a vérét a dolog kapcsán, aki igazán nem tehet a kölyök tudatlanságáról, hisz semmi köze hozzá. Ennyire még én sem vagyok genyó! Köszönésére akaratlanul is mosoly ül meg vékony ajkaim szegletében, hisz... nézzenek oda! Egy kölyök, akinek van némi sütnivaló is a fejében! Merőben növeli a túlélési esélyeket eme tulajdonság köreinkben, esetemben meg aztán különösképpen. Ha legális lenne irtani a hülyéket, én lennék az első, aki erre épít vállalkozást, az tuti. - A köztünk lévő átugorhatatlan szakadék végett maradjunk a magázásnál inkább. De kiegyezhetünk egy Nessában is, ha szeretnéd. - Fűzöm hozzá némileg békülékenyebben, egyúttal a pad általa nem foglalt része felé intek. - Szabad? - érdeklődöm, s bízva a pozitív válaszban már lépek is arrafelé, hogy helyet foglaljak mellette jóleső szusszanással dőlve a támlának. Mindeközben eszem ágában sincs rejtegetni előle bundás felemet, mely az ő kis pamacsával ellentétben tökéletes szimbiózisban él gazdájával - velem. A kölyök számára talán felfoghatatlan nyugalommal adózik a kicsi irányába, mely több évszázados korának köszönhető. Persze, ettől még nem lesz kevéssé veszélytelen az 'öreglány', de való igaz, nem ellenségesek energiáim a kölyök felé. Nincs okom bántani, s teszem majd, azt is tanító célzattal fogom - igaz, erről meg neki nem kell tudnia. Azt elébb ki is kell érdemelni kérem!
*Kölyök vagyok bizony, legalábbis hallom, hogy így neveznek, de nehezemre esik így gondolnom magamra. Már éppen ott tartott az életem, hogy elismerjenek teljes jogú orvosként - szó szerint pusztán hónapok választottak el tőle, hogy egy darabig magam mögött tudhassak mindenféle tanonci szerepet, és végre igazán, korlátlanul a hivatásomnak szenteljem magam. Esetleg , mivel megpályáztam, mentoráljam az új rezidenseket, ahogyan velem is tették sokan, hiszen saját magamon tapasztalhattam meg, mennyit számít ez az életük és a munkájuk szempontjából is. Édes álmok, nemde? Csakhogy már nem álmok voltak, hanem elérhető közelségbe került célvonalak. És most... jön valami idióta, aki megkarmol vagy megharap egy sikátorban, mert én vagyok olyan barom, hogy szakmámnak megfelelően segíteni akarok rajta, és tessék: újratervezés. Talán nyafognom kellene emiatt, és egy kicsit nyilván megtettem, mert némi önsajnálat mindenkinek kijár ilyenkor, úgy nagyjából pár órányi. Csak annyi a titka, hogy utána leálljon vele az ember, és konstruktívan álljon hozzá a kihíváshoz, ahogyan én is próbálkozom most, bár szokásos összeszedettségemet egyelőre nehéz elérnem. Csak halkan jegyzem meg az objektivitás jegyében, hogy egy hisztis kamasz viselkedésével megáldott vadállattal, amit ez a cinikus élet belém zárt, ez valóban nem egyszerű feladat. - Még nincs - egészítem ki a válaszát a visszakérdezésére. Magamban igazat adok neki. A szavak végtére teremtő erővel rendelkeznek, már csak azért is, mert azok villódznak az agyunkban, ami meg rendelkezik a tényleges hatalommal az életünk felett, szóval nem bánhatok velük felelőtlenül. Igenis meg fogom tanulni uralni ezt a helyzetet, s nem határozhat meg az, hogy ez pillanatnyilag még egy jövőbeli cél csupán. A köveetkező kérdésén épp ezért elhúzom egy kicsit a szám. - Amennyire tudom, én felelek magamért - jegyzem meg kissé kimérten. Mi vagyok én, egy hatéves, hogy bárki másra kelljen mutogatni? - Ámbár tény, hogy Dr. Nyxon - hangsúlyozom ki barátnőm titulusát, szintén a miheztartás végett - volt az, aki bevitt a... a... falkába. - Nagyon, nagyon nehezen jön nyelvemre ez a kifejezés, egyszerűen idegen még nekem a közeg, mindenestül. Az akklimatizációhoz ugyebár idő kell. Mint az óraátállításhoz minden tavasszal és ősszel, vagy a jet laghez minden időzónákon átívelő utazás után. Most ugyan nem az idővel kerültem összetűzésbe, csupán magammal, de a hasonlatot fenntartom. A kölyök bennem persze cseppet sem olyan tartózkodó vagy visszafogott, mint én, az morog minden kapacitásával, én pedig ismételten azon kapom magam, hogy gerincem mentén hangyák masíroznak és glédában állnak a szőrszálak. Mindazonáltal bólintok. - Ahogyan óhajtja, Nessa - maradok az arany középutat jelentő csendőrpertunál, épp azzal egyidőben, hogy megindul felém a nő. Bólintok, hogyne lenne szabad - ám a szürkebundás már nem ilyen egyetértő. Ahogy a másik erőteljes farkasszaga megcsapja az orrát, tovább borzolja bundáját, és, bár fizikailag még mindig nincs itt, csupán káprázó szemeim előtt történik a dolog, körmeit meresztve elrugaszkodik. Irritálja a másik állat nyugalma, fölényessége, hát tenni akarna ez ellen, s célba is veszi fogaival a másik torkát. Bár igen komikus látványt nyújthat, hiszen velem szöges ellentétben a többet erővel, mint ésszel elvet követi, mintha fejjel nekimenni a falnak - illetve jelen esetben a másik, nyilvánvalóan nagyobb és erősebb és tapasztaltabb farkasnak - olyan jó ötlet lenne... én pedig nem tudok mást tenni, mint elakadó lélegzettel próbálom visszafogni magam, hogy legalább ne fajuljon el jobban a helyzet, se ne realizálódjon az agyam racionális része által is felfogható világban, csak ott a lelki síkon cirkuszoljon a kölyök. - Bo... csá... nat - nyögöm ki nehézkesen lélegezve, összeszorított fogaim között sziszegve, miközben próbálok pórázt képzelni a hülye dögre. Én nem vagyok öngyilkos típus! A szürkebundással ellentétben, úgy tűnik.*
Aprót biccentettem a kiegészítésére, helyes dolog, ha valaki így áll hozzá mindehhez az egész kölyök-bulihoz. Rohadtul unalmas és kényelmetlen, főleg a mai világban, mikor az ember közelebb van mindenféle mű anyaghoz és a tech-dolgokhoz, mint a természethez, de hát ezt dobta a gép, ezzel kell együtt élniük nekik is. Persze, nem mondom, hogy anno egyszerűbb volt, de... másabb kölyökkorom volt, mint amilyen most neki jutott. - Ezt roppant jól tudod, de ezen felül a mentoraid, a tanítóid is részt vállalnak a dologból, főleg, ha még kezelni sem tudod az állati feledet. - Nem az ő válláról akarok terhet levenni szavaimmal, sokkal inkább pakolok mellé párat, azt akarván láttatni, megértetni véle, az ő bukása nem egyéni lesz, vele bukik a mentor, a felnőtt is, aki felelős a tanításáért. Amaryllis hibája egyben az övé lesz, s talán még a büntetésen is osztoznak érte... ki tudja. Láttam én már cifra dolgokat az életben! A titulustisztázásra szelíd (nem kedves) mosoly ül meg ravaszul ajkaim szegletében, ahogy alapbeállításon is metsző tekintetemmel a kölyköt fürkészem. - Nos, akkor doktor Nyxon minden bizonnyal szívesen ismétel veled a témában. Ráfér. - Csórikám, hát meg vagy áldva a gyógyítóval te is... tipikus esete annak, amikor nem tudja a farkas, mit akar az ember és fordítva. Egészen megsajnálom ezt a mogyorót itt menten; persze csak sötét szívem legrejtettebb zugának alsóbbik fiókjának mélyén. Kifelé legfeljebb érdeklődésem lehet jele annak, nem hagy hidegen a kölyök fejlődésének témaköre. Mentor voltam egykoron, ők a jövőnk. - Botorság lenne vakon elsétálnom mellette.
Leengedett pajzzsal lépek közelebb, évszázados energiáim hűvös nyugalommal tudatják erőmet, éltes koromat, s füle botja rezzen csupán farkasomnak a kölyök kaffogására. Kivárok, mit csinál vajon... Azért az igencsak dicséretes, hogy legalább annyira képes visszafogni, alakot ne váltson kapásból, igaz, egy idegen farkas, aki még csak nem is támadóan lép fel vele szemközt, nem a legmeredekebb érzelemkiváltó tényező, ezt belátom. De elismerem az érdemét a bundással szemben azért. - Ezzel együtt pedig megmoccan az öreg hölgy, energiák örvénylenek hirtelen és bár nem látni semmit, mégis érezheti, ahogy a fenevad lecsap a kicsire, marjánál ragadva meg és nyomva földre, ekképp kényszerítve hódolásra. - Azt még a bolond is tudja ösztönből, mikor kell feladnia. Remélhetőleg... Mindeközben én magam úrilányos könnyedséggel foglalok helyet a padon mellette, mintha nem épp megadásra kényszeríteném egy olyan "küzdelemben", amit nem nyerhet meg. Még nem. De egyszer talán meg fog, ha elég kitartó és jó lapokat osztottak neki odafent. - Sosem fogja tudni, hol a helye, ha úgy viszonyulsz hozzá, mint pórázra való kutyához. - Hagyom tökéletesen figyelmen kívül bocsánatkérését, lévén éppen annyi: totálisan felesleges. - Vadabb és szabadabb annál, minthogy idomítható legyen. A társad és sosem az alárendelted. Egyenlő. Egyek vagytok, vagy legalábbis lesztek idővel, ha most még összeszokatlan párost is alkottok. - Úgy nézek végig a vidéken, mintha csak az időjárásról csevegnénk, végül persze Ryllis felé sandítok, bennem a farkasnőstény pedig a hecc kedvéért kissé még bele is "döngöli" finom figyelmeztetéssel a karmai közt levőt a talajba, mint gyerek tukmálja tejbe a kenyérhéjat szórakozottan. Viselkedjél, mogyoró, míg engem látsz, mert rohadtul nincs hangulatom épp kölyökbundát porolni.
*Esetemben nem a természetközeliség, illetőleg annak hiánya okozza a fő problémát, hanem a magam természete: az, hogy a rendet kedvelem, a kiszámíthatóságot, hogy mindent élére állítok, mindent a helyére teszek még ha csak percekig kell is ott lennie, hogy az életemet már megterveztem... s a terveimben nem volt helye farkasságnak, nem volt helye kényszerpihenőnek. Végtére én magam vagyok a kényszeres, a munkamániás. Hivatásom azonban éppen olyan, amit ebben az új felállásban semmiképpen sem űzhetek, s talán semmi nincs ezen a világon, ami olyan érzékenyen érintene, mint éppen ez a tiltás. S kétlem, hogy ha eszement, vegetáriánus erdőjáró lennék egyébként, akkor könnyebben élném meg a bennem zajló változásokat. - Nem ellentmondásként, de eddig azt hallgattam, hogy teljesen normális, ha eleinte nem tudom kezelni, és hogy időbe telik, amíg valamelyest összeszokunk - jegyzem meg, ám hangomban inkább érdeklődés fedezhető fel, semmint egyéb. Végtére igencsak utáltam eleve azt az elképzelést, hogy nekem heteket - ne adj' isten hónapokat meg éveket! - kelljen arra pazarolnom, hogy egy idióta, bennem élő döggel ismerkedjek és keressem a közös pontokat. Volna mód rá, hogy lerövidítsem? Király, én benne vagyok, mibe kerül? Ide nekem az oroszlánt is... illetve ne, mert a farkas éppen elég, de nyitott vagyok minden megoldásra, ami megkönnyíti az életem átmeneti időszakát. Vagy megnehezíti, de cserébe lerövidíti időtartamát. Néha muszáj efféle áldozatokat meghozni... mindenesetre elég nyilvánvaló, hogy egészen mást hallok ki szavaiból s másra fektetem figyelmem hangsúlyát, mint amit ő akart volna sugallni. Illetve hallom én azt is, csak próbálok elzárkózni előle, mert... mert nem tetszik. Ilyen egyszerű. - Mellesleg csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit, szóval borítékolható, hogy én is el fogok cseszni dolgokat a tanulás folyamán... - jegyzem meg fanyarul. Általában nem tartok a hibáktól, és képes vagyok vállalni a felelősséget értük. De ha más szívja meg miattam... nem tudom, hogyan reagáljak arra, félek, a kellő pillanat le fog bénítani a tudat, hogy nem a saját bőrömre megy a menet. Sosem voltam jó ebben a társas játékban, illetve amikor igen, az rosszul végződött számomra. Nem akarom ismét átélni azt, sem egyik, sem másik oldalról... A mosolya árnyalatait nem tudom értelmezni, ha ismerném, talán akkor sem tudnám, így meg teljesen esélytelen, csak azt látom, felfelé görbülnek ajkai. Ám ettől függetlenül nem értem túlzottan, amit közölne velem, s nem is rejtem véka alá. - Mármint milyen témában? - ráncolom homlokom. Csúnya dolog a barátnőm után kérdezgetni egy ismeretlent, de... a kíváncsiság az én hübriszem, legalábbis egy a sok közül. Tulajdonképpen fura dolog ez, hogy az alakváltást milyen ügyesen el tudom kerülni (legalábbis gondolom), ugyanakkor a kis kölyök agresszív viselkedését gyakorlatilag semennyire sem vagyok képes befolyásolni. Próbálom ugyan megzabolázni, de miként most is, általában kudarcot vallok, s csak a körülöttem lévő többi farkas türelmének köszönhető, hogy eddig ezeket a túlzottan magabiztos fellépéseket megúsztam komolyabb gondok nélkül. A szerencse most sem hagy el teljesen. Ugyan a gyomrom felkavarodik attól, amit érzek magam körül - vajon mások is így, ilyenformán élik, érzékelik mindezt?, mar belém a kérdés, miközben lehunyt szemem előtt látni vélem a pergő eseményeket -, de jobban leköt, hogy a szürkebundás máris a földön találja magát, ám én is érezni vélem torkomon a fogak szorítását. S az enyhén szólva nem kellemes... levegő után kapok, s azt megállapítom, hogy legalább az megy, nem fulladozom, miként érzésre illenék. Apró örömök...? A kölyök persze makacs, s még földre nyomva is próbálgatja a határokat, icereg-ficereg, kifordulni próbálván a szorításból, fejét forgatva harapna vissza, mancsával kaszálva karmolna, ám az energiák (sem) nem engedik, így bő fél perc után, minthogy nincs lehetősége semmi másra, kénytelen mozdulatlanul elnyúlva tűrni s megadni magát. Én pedig a közjáték alatt pedig azon kapom magam, hogy ujjaim erősen marnak térdem mellett a padba, fa szilánkjait forgácsolva le körmeim alatt, ám ez a fejlemény kellően megdöbbent ahhoz, hogy kissé kizökkenjek érzékleteim köréből, s csodálkozva lepillantsak ujjbegyeimre. Mi a fene...? Mióta van nekem ilyen szorításom? Érdekes... - Nem hinném, hogy megérdemelne bármilyen más viszonyulást. Még én is belátom, hogy kész öngyilkosság, amit művel, de semmivel sem tudok hatni rá, hogy ne csinálja... - panaszolom fejcsóválva. - Még vérvonala sincs, azt mondják, az elég nagy gyengeség... - kockáztatom meg, bár elvileg az ilyesmit rajtam kívül mindenki tudja és érzi, szóval nem is tudom, miért teszem. Még azt sem merném állítani, hogy száz százalékig értem saját szavaimat. - Nem tudok egyenlőként tekinteni rá. Emberre se tudnék, amennyiben hülye - rázom a fejem, húzom a szám. Kezeljem egyenlőként? Ez meg mi a fenét jelent? Ne próbáljam visszafogni, amikor éppen meg óhajtja ölni magát a kölyök? Ha tényleg olyan egyek vagyunk, márpedig nagyon úgy tűnik, akkor azzal nekem is kampec lenne. Ha egyszer nekem van eszem ebben az "összeszokatlan párosban", akkor miért olyan nagy elvárás, hogy hallgasson rám? Márpedig nem hallgat, a legkevésbé sem, akármit csinálok és akárhogyan próbálkozom. De ha ő letojja, amit én akarok, akkor nekem miért kellene másként állnom a bundáshoz? Arra már csak halkan morranok - s legnagyobb ijedelmemre szinte farkashangon jön ki emberi torkomon a hang -, hogy rosszabbik felemet éppen a földbe tapodják bele, bármily gyengén is. A fenébe... az ilyen erőfitogtatás engem is bosszant.*
Legyek akármilyen elborult egy nőszemély, szeretem, ha valaki használja az eszét, s nem fél kimondani, amit gondol. Különösen, ha az illető éppenséggel egy nő. Nem vagyok tűzzel-vassal feminista, félreértés ne essék, egyszerűen túl sokat éltem olyan időkben, mikor a női nemnek hallgass volt a neve, így mindig édes nóta füleimnek az efféle - akkor egyenesen merésznek számító - megnyilvánulások elhangzása. - Nem mondasz ellent, valóban így van. De erőszakkal még senkit nem vettek rá, hogy valamit is szívvel-lélekkel csináljon. Ha csupán a kényszer szüli az összeszokást, alapjaiban van elbaszva az egész... - Ciccenek rosszallóan ingatva meg fejemet, s le se tagadhatnám, messze állok a klasszikus úrinő típustól. Pedig voltam én már elöljáró feleség, nem is egyszer! - Nem mondom, hogy legyél türelmes és majd beértek, mert tudom, hogy türelem van ilyenkor a legkevesebb egy kölyökben, de tapasztalataim szerint, aki kitartóan kihasználja azt az időt, amíg nem igazán engedi a falka biztonsággal a világunkra vakok közelébe és magával meg a farkasával foglalkozik, azok előbb érnek célt. - Sandítok a másikra. Csodaszerem nekem sincs, de ha lenne, se kéretlen jó tanácsként osztogatnám, ami azt illeti. Ilyen ez a showbiznisz. - Egy szóval se mondtam, hogy nem fogsz. - Csak annyit, hogy más is megütheti a bokáját vele. Figyelmességem nem ismer ma sem határokat, de majd megszokja a kölyök. - Vagy megszökik, több opció nem igazán van. Én minden esetre rettentő kényelmesen ejtőzök mellette a padon, a síelők bénázásait vagy éppenséggel bravúrjait figyelve, miközben társalgunk. - Ja, hogy te nem tudsz róla...? Abban, amikor nem ugyanazt akarja az ember, mint a farkasa. De erről igazán nem kellene fecsegnem, kérdezd őt, biztosan mesél róla, ha olyanja van. - Vonok vállat, végtére is én igazán nem tudhatom, Willow épp kinek és mennyire és mit mond el egyáltalán, de van, ami még a vaknak is kiveri a szemét. Vének vagyunk Sheilával, de nem hülyék. Energiáim parancsolóak, ellentmondást nem tűrően teperi le az éltes nőstény a kölyköt, s mégis valahol kedvére való az ellenkezés, a határfeszegetés. Csak nehogy hozzá szokjon, nem mindenki fogja vissza lendületében ily könnyedén, mint teszem én, vagy az idősebb farkasok. Nem véletlen mondják, hogy a kölykök tudatlanságuknál, "újszerűségüknél" fogva sokszor sokkalta veszélyesebbek, mint egy ereje teljében levő háromszáz éves farkas... Fel se tűnik - vagy egyszerűen ignorálom - a hirtelen alakuló forgácsolóműhelyt, aprót biccentek csupán a vérvonaltalanság gyengeségére megerősítően, mely szerint jól tudja... Oldalt sandítok, koncentráló arcélének megvan a maga dacos bája, ami azt illeti, s fel is kaccanok véleménynyilvánítása hallatán. - Oké, ott a pont nálad. De valahogy én igyekeznék a helyedben meglelni vele a közös hangot, mert nem állapot, hogy ennyire kaffogós legyen... - Segítséget nem ajánlok, ha hatfelől akar mindenki okosnak látszani, szerintem sokkal rosszabb, mintha egy ember vezeti végig adott kölyköt az úton. Ha szerinte én lehetnék ez az illető, pont az én modoromra vágyik és az kell, amit adni tudok... majd megtalál.
*Azoknak a farkasoknak, akik még bőven a hímsoviniszta időkben szocializálódtak, valóban felüdülés lehetek, hiszen számomra evidencia, hogy a nőknek azonos jogaik vannak - bár persze ez relatív, hiszen sokkal nehezebb pályát járnak be általában, s ez nem feminizmus, hanem tény -, s ha valaki azt mondta volna nekem, csupán dupla X kromoszómám miatt ne mehetnék például orvosi pályára, hát egyrészt kiröhögtem volna, mint jó poént, másrészt abszolúte fel nem fogtam volna, ha komolyan mondja. Mert tényleg, komolyan? Ennek még tradicionális gyökerei sincsenek, mert a legtöbb kultúrában a gyógyítói szerepre - mint amilyenek például a füvesasszonyok voltak - bizony a nőket preferálták. Persze tisztában vagyok vele, hogy rengeteg területen még mindig erős a férfidominancia, többek között politikában, diplomáciában vagy multik felsővezetésében is, de szent meggyőződésem, hogy ezek az arányok évről évre javulni fognak, javulniuk kell, mert ilyen a világ. Kölyökként persze ugyanez hátránya is, hiszen sosem azt nevelték belém, hogy hallgatnom kellene és fejet hajtani a férfi - férj, uram és parancsolóm, et cetera - előtt, hanem hogy álljak ki magamért, hallassam a hangom, amikor kell, és ugyanazt elérhetem, amit a többiek is. Sőt, többet, nem csak származásom, hanem saját jellemem miatt is.* - A kényszert nem tudom megszüntetni, adja a helyzet. Akár tetszik neki vagy nekem, akár nem, előbb vagy utóbb meg kell oldanunk - és meg is fogjuk oldani, talán nem a legjobb módon, de valahogyan - a problémánkat. - Próbálok bizakodó maradni, de minél többet vagyok együtt új "lelkitársammal", annál inkább nehezemre esik. Heves, ostoba, agresszív... és belőlem is kihozza a legrosszabb tulajdonságaimat, legalábbis így érzem, ettől tartok. Próbálom érteni, amit Nessa mond, de még felfognom is nehéz, mert egyelőre nem nagyon látok kiutat ebből a szituációból. Remélhetőleg az idő meghozza az ehhez szükséges bölcsességet is, vagy Willow, esetleg egy másik tanár vagy mentor, aki elvállal, kitalál valami okosat - még ha borzongásra késztet is az, hogy valaki mástól várjak megoldást az én problémámra. Végtére nem szégyen elfogadni más segítségét és támaszkodni a tapasztalataikra, de az, hogy ne lássak más kiutat magam előtt, s szinte megmentőként várjak egy másik személy ötletére... hát azzal nem (sem) nagyon tudok megbarátkozni. Amikor rám sandít, viszonzom pillantását, nyílt tekintettel. Nem vagyok nagy játékos, sosem voltam az. - Nem megyek sehová. Mindenesetre nagyra értékelném, ha valaki adna néhány gyakorlati tippet, hogyan használjam ki jól ezt az időt, ahogy Ön mondja, hogyan célszerű foglalkoznom a farkasommal - fixírozom, jelezve, hogy ez a bizonyos valaki most ő, hozzá fordulok, tőle kérem a javaslatokat. Végtére szóba állt velem és leült mellém, szóval feltételezem, van annyi ideje, hogy pár mondatot rám szánjon, s ki tudja, talán épp az hiányzik most nekem, amit tőle hallhatok. Vagy nem, de egy próbát mindenképpen megér a dolog, nekem legalábbis mindenképpen. Ha meg nem... hát, addig is lenyomja a kölykömet, ezzel pillanatnyi nyugtot hagyva nekem. Lassan teljesen mazochista leszek, hogy azt élvezem, ha fájdalmasan földre kényszerítik bennem a bundás félt, mert akkor nem kell miatta aggódnom. Persze ez csak addig érvényes, amíg ezenközben velem, az emberrel, kvázi normálisan csevegnek, se nem kezelnek le ugyanúgy, ahogy a szőrgombócot. - Egyáltalán, hogyan várhatnám el bárkitől, hogy segítségemre legyen, ha cserébe megütheti a bokáját miattam? Nem egy jó üzlet számára, én se nagyon vállalnám be. És nyilván van, aki számára ez motivációt jelent, de van, akinél épp ellenkezőleg - csóválom a fejem, még mindig értetlenül. Hát nem tudom. Elhúzom a szám - sosem voltam túl jó a pókerarcban, pedig mostanában milyen jól is jönne! -, szóval már barátnőnek is pocsék vagyok. Oké, eddig is az voltam, de legalább nem volt nyilvánvaló minden idegennek. Vagy tapintatos idegenek voltak és nem dörgölték az orrom alá. A végeredmény, vagyis az én mentális jóllétem szempontjából egyre ment. Persze ez kissé önző és egós álláspont annak fényében, hogy éppen Willowról beszélünk... és éppen nem értem, hogy mit. Hogy nem ugyanazt akarja az ember és a farkas? Nekem nem tűnt fel, hogy barátnőmnek - és most más lakótársamnak - problémái lennének az úgynevezett összhanggal, sosem vesztette el a fejét, farkasa sem rakoncátlankodott. Az én jelenlétemben legalábbis nem. Persze mit tudok (látok, érzek, értek) én?! Még magamat is csak tanulom, nem hogy a többieket. - El fogja mondani - szögezem le, jóval magabiztosabb hangon, mint amilyennek érzem magam. Végtére a barátnőm. Végtére most már nem kell titkolóznia. Végtére... eddig is prímán elvolt anélkül, hogy elmondott volna bármit. A francba is. De fel fogom hozni, és majd kiderül. Az összecsapás - bár annak sem lehet nevezni, inkább leteperés, bár annak van némi mellékzöngéje - pillanatok alatt véget ér, a kölyök vergődik még kissé, de esélye nincs, én meg rongálom a köztulajdont itt a pad forgácsolásával, de kisebb gondomat is nagyobbnak érzem most ennek tényénél. Észbe kapok ugyan és elrántom, ölembe veszem a kezem, de attól még a torkomra - oké, a farkasom torkára, de én is érzem - szorító fogak, meg a bennem szakadó szusz kicsit markánsabbnak tűnik ennél. Bevetem a hasi légzést, miként nehéz műtéteknél szokás, agyamat is kényszerítem, hogy erre fúkuszáljon, a milliónyi idegsejtre, melyek a másodlagos agynak is nevezett hasi szimpatikus idegközpontban helyezkednek el, s melyeket a mélyre szívott légvétellel mozduló rekeszizom megnyugtatóan stimulál... Meg is lepődök, amikor kizökkent azzal, hogy igazat ad nekem, de ez kifejezetten kellemes meglepődés. A borostyánszemű földbe passzírozása után nem vártam ilyen józan belátást, pláne kacajt. Meg is sértődhetnék, hogy kiröhög, de több eszem van annál, s inkább dicséretnek veszem részéről. - Ebben tökéletesen egyetértünk, Nessa - hagyom rá, hiszen én is épp ezt mondtam az imént, s ha rajtam múlna - miként, úgy érzem, nem múlik -, akkor bizony már nem lenne ilyen kaffogós a kölyök. - Csak éppen nem tudom... Önnek mi segített, amikor ez az... összeszokás volt esedékes? Hogyan érte el, hogy hallgasson magára a farkas? - Mi sem természetesebb és logikusabb, mint hogy kérdezzek, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy neki nincsenek ilyen problémái. S bár tudom, nincs olyan, hogy ugyanaz a módszer ugyanúgy működjön két különböző embernél, de ha elég ötletet hallok, bizonyára megtalálom majd azt, amit a magam szája íze szerint formálva hasznosíthatok az én helyzetemben.*
Dicséretes a hozzáállása mindenképp, csak el ne kallódjon, meg ne keseredjen az engedetlen farkas terhe alatt! Már nincs egyedül, s mint olyanok, felelősek lettek egymásért. - Az ember és a farkas. - Ebben igazad van. Meg kell oldanotok valahogy, lehetőleg mielőbb. Ez az egyetlen módja annak, hogy növeljétek a túlélési esélyeiteket! - Horkanok fel kissé, elmélázva a lehetséges kimeneteleken. Egyik kecsegtetőbb lenne, mint a másik, ha a lány elé tárnám őket. Ha mázlija van, nem megölik, csak kirakják a falkából, sorsára hagyva, mint a betegekkel, idősekkel és nem kért gyermekekkel hajdanában... De adja az ég, ne kerüljön sor erre. Szinte már majdhogynem szimpatikus ugyanis az életfilozófiája a vöröskének. Szavaira már nyelvem hegyén van egyik-másik mentor neve, de pillantása igencsak beszédes. Elkerekedett, kissé meglepett tekintettel nézek vissza rá, majd szórakozott, hitetlen kis kacaj szalad ki számon. Hát kisanyám, ha neked én kellek...! - Én a "hulljon a férgese" elvet vallom, ami azt illeti. Farkasnak lenni nem azt jelenti, hogy kaptál egy bundás felet annak minden előnyével és hátrányával. Ez életstílus. Egy érzés, amire ha rá tudsz állni és megtalálod benne azokat a dolgokat, amivel azonosulni tudsz, rengeteget nyersz vele. Ha meg nem, akkor jár a Taigetosz-pozitív plecsni! - Tárom szét kissé karjaimat, mert ilyen egyszerű és mégis épp oly nagyon bonyolult az egész dolog, mint azt mondom, mint amilyenek a lány érzi. Sosem mondtam, hogy jó mentor voltam annak idején vagy szerethető, de felneveltem pár kölyköt négyszáz év alatt azért. Farkasokat neveltem. Olyanokat, akik képesek megállni a helyüket, meglátni a rosszban a jót, a gödör alján a kapaszkodót. Olyanokat, akik élnek és élni akarnak, élvezve a farkaslét minden rezdülését. Igen, többek vagyunk, mint egy átlagos ember. Jobbak. De aki ezt nem képes kiaknázni, nem is méltó rá, hogy farkasnak mondja magát. Szerintem. - Egy mentor azért mentor, hogy segítsen. Willow pedig nem idióta, tudja, mit vállalt. Ez miatt ne fájjon a fejed! - Intettem le, egyetlen mondattal oszlatva el aggályait a felelősség témaköre kapcsán. Tényleg ez a legnagyobb gondja jelenleg? Kötve hiszem, a "felnőttek" pedig pontosan tudják, mennyire macerás a kölyöklét kezdetben, ekképp azt is, mit vállalnak, ha foglalkoznak vele. De lám, még én sem mentem el mellette szótlanul, szóval kétlem, hogy aggódnia kellene az végett, probléma történik. Míg nem dönt úgy, egyedül indul bele a vak világba, a civilek közé, ez így is fog maradni, ebben biztos vagyok. Willow lelki nyavalyájának témáját is könnyedén engedem el, lévén igazán nem rám tartozik, csak hát a pletykák mindenkit könnyedén elérnek, süket meg nem vagyok vénségem ellenére sem... - Csss... - Csitítom verbálisan is szinte már szórakozott komolysággal a kis nőstényt, látva kapkodós idegességét az egész kapcsán. Energiáim határozottan ölelik körbe, nyomják földre Amaryllis kölyök-energiáit, mégsem fojtogató az egész, sokkal inkább bír egy józanító hideg zuhany hűvösségével a gesztus. Csihadj, kicsi! Nem akar senki ártani neked, én sem puskával jöttem, lásd... ha kell, az energiasíkon a kölyök torka után kap figyelmeztetően a bennem lapuló nőstény, hogy a kis hülye megértse végre: nem rohanunk neki csak úgy mindenkinek első felindulásból, mintha hadban állnánk a fél világgal. Csakis akkor engedek az energiák szorításán nála, ha úgy érzem, megértette, amit át szeretnék adni itt neki... Aztán viszont könnyeden lép hátra a nőstény, hagyva a kicsit, hagy eméssze a dolgot. Én magam könnyed, nosztalgikus mosollyal egyenesedek fel ültemből, szemközt fordulva a padon gubbasztó Ryllisszel. - Az én esetem merőben más volt, mint a tiéd, drága. Én akartam ezt a farkast. Küzdöttem érte és kértem, mert megtiszteltetés volt akkor és nem kevéssé hatalmas lehetőség ma sem!
*Nem tudom megállni, egy keserű horkantás kiszakad belőlem a szavaira. Na igen... - A hóhérbárd árnya az ember feje felett mindenkiből kihozza a legjobbat, nem igaz? - kivéve, akiből nem, és valljuk be, ez a többség. Ám én orvos vagyok, megszoktam, hogy stresszhelyzetben kell a legjobban teljesítenem. És valljuk be, a "megtanulod vagy meghalsz" eléggé kimeríti a stresszhelyzet fogalmát... Menni fog ez. Mennie kell. Hallod, kölyök? Nem hallja, persze, lefoglalja, hogy Nessa energiáinak letaglózó árjában lihegjen a földön. Sebaj, majd talán legközelebb. Most mit kell meglepődni? Legszívesebben meg is kérdezném, de mivel nem muszáj, inkább vissza- és befogom a számat. Ő van itt, vele beszélgetek, naná, hogy tőle kérdezem! A többi mentort ráérek végigjárni ugyanezzel, több szem többet lát alapon, valahogy úgy, ahogy a beteg is elmegy másik orvoshoz, ha nem tetszik az első diagnózia. Nem mintha szakmabeliként nem utálnám én is, amikor ezt csinálják, de a másik oldalról... hát tök jogos. A remény hal meg utoljára. És valószínűleg rá is fogok szorulni arra a másod- vagy harmadvéleményre, mert ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, nem is igazán értem, amit beszél. Mármint... az elvi síkot persze igen. De mit jelent?! A gyakorlatban... Némán, töprengve, alsó ajkam beharapva forgatom elmémben a szavakat, szinte kihallatszik, ahogyan kattognak odabent a fogaskerekek, megtalálni vágyván a kapaszkodókat, a jelzéseket, a kis fogakat, amik mentén mindezt beilleszthetem a nagy kirakóba. Nem akarom elhamarkodni a dolgot, de egy percnyi intenzív buksitörés után be kell látnom, ismét eljött a kérdések ideje. - Életstílus, azt mondja. Meg érzés. De milyen? Mit takarnak önnél ezek a kifejezések? - Azt, hogy milyen "azonosulni való" dolgokat kellene megtalálnom, nem firtatom, elég egyértelművé tette, hogy arra magamnak kell választ találnom. De a sikeres válogatáshoz szükségszerű, hogy átlássuk a kínálatot, nem igaz? - Ha azt mondja, hogy érezni kell, akkor kénytelen vagyok igazat adni, de azért legalább néhány úszó mozdulatot illik megmutatni, mielőtt belöknek valakit a mély vízbe - teszem hozzá gyorsan, mielőtt ennyivel leszerelhetne. Néhány sarokpont, kapaszkodó... nem kérek sokat, vagy igen? - Hát az biztos, hogy minél többet vagyok itt, annál inkább tisztelem, amiért bevállalt... - dünnyögöm, szinte hitetlenül. Én vajom megtettem volna fordított helyzetben? Háát... szeretném rávágni az igent, de nem tartom kizártnak azt sem, hogy túlságosan önző lettem volna, vagy egyszerűen csak beijedek a feladat nagyságától, és más dolgaimra hivatkozva eltolom magamtól. Mint amikor az ember lázas, ámde teljességgel felesleges takarításba kezd a vizsgaidőszak legkellősebb közepén, az Anatómia II. vizsga előtt három nappal, őrült magolás helyett. Naná, hogy én is megcsináltam anno. A kölyök lenyugtatása nem sikeres, a kis vakarcs bizony mélyről jövően hadban áll a világgal. Talán beharapásának körülményei teszik? Ugyanaz a rémült, kapálózó, szabadulni vágyó idegesség, ami a Teremtőt is bizonyára áthatotta, miközben Ryllis gyakorlatilag akarata ellenére próbált segítséget nyújtani számára? Vagy egyszerűen a kölyök ezzel kompenzálja saját gyengeségét? Rejtély, mi a kiváltó ok, de nem csitul, nem higgad benne a mindenkit kihívó, mindenkinél erősebbé válást vágyó harci kedv, csak ideig-óráig szorítják vissza a "nagyok" változatos energiái, ahogy egytől egyig, kivétel nélkül lenyomják valameddig a kölyköt, s az kénytelen eltűrni ezt. Valahol érthető, talán még dicséretes is, hogy a sorozatos kudarcok nem letörik újabb és újabb próbálkozásait, hanem tovább öntik az olajat tüzükre. Lekushad, mozdulatlanná dermed, amikor végképp nincs más lehetősége, mint feladni és megadni magát, de ez nem jelenti azt, hogy ne forrna benne tovább a bizonyítási, felülkerekedési vágy. Nem megadja magát, csupán elnapolja a folytatást, a következő találkozásig, a következő kudarcig, és az azutániig... kérdéses, meddig lehet ezt folytatni, mikor mond valaki megálljt, s harapja át végleg a torkát, s talán a kis kölyök is tisztában van vele, micsoda pengeélen táncol, mégis teszi. Amíg szorítják, nyugton marad, amint engedik, újra kész a támadásra. Willow vörösének is vagy tucatszor kellett ezt eljátszani vele, mire végre ténylegesen behódolt, s úgy is maradt a szürkebundás... Nessánál sem adja magát elsőre. - Nem vitatom, hogy nagy lehetőség, de semmire sem jó, ha nem tudok élni vele! - jelentem ki, ismét a szemébe nézve. Ha le van nyomva a kölyök, és ott is tartva, akkor én szinte felszabadulok. Nem mintha kellemes lenne az, ami vele történik, de jó adag aggodalmat engedhetek el ilyenkor, s bízhatom rá magam az idősebb farkas energiáira, ami mégiscsak megkönnyebbülés. - De nem látom be, ez miért lenne felelet a kérdésemre. Körülményektől függetlenül össze kellett szoknia a farkassal, és ez maradéktalanul meg is történt. A kérdésem egyszerű: Hogyan? - Nem lehet, hogy a körülmények ennyire meghatározóak legyenek! Segíthetnek és akadályozhatnak, igen, de a központi kérdés, az én lényegi problémám ugyanúgy meg kellett legyen minden egyes falkatagnál és a világ összes farkasánál. Összeszokni egy öntudattal és saját akarattal rendelkező lénnyel, összecsiszolódni annyira, hogy évszázadokon keresztül minél zökkenőmentesebben együtt tudjanak működni egymással. Mindezt ráadásul úgy, hogy a két fél gondolkodásmódja jelentősen eltér egymástól - az egyiket az emberi világ, a másikat viszont az állati törvényszerűségek uralják elsősorban. Nekem még emberekkel se nagyon megy a közös hang megtalálása, hát ez a milliós kérdés számomra: hogyan? Erre adjon nekem választ valaki... a gond csak az, hogy nem tehetik. Ezt a gordiuszi csomót nekem kellene átvágnom. De legalább... ötleteket adhatnának.*
A hozzászólást Amaryllis Margaret Lux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 27, 2016 4:27 pm-kor.
Őszintén könnyed, kaján mosoly szökik képemre visszakérdezése hallatán, ahogy oldalt tekintek felé. - Te orvos vagy nem? Cáfolj meg, ha nincs így, de valóban csodákra képes az ember stresszhelyzetben. - Értek egyet az általa is kimondottakkal a magam kifacsart módján, s akképpen válaszolok is a kölyök kérdéseire, legjobb tudásom szerint. Ám neki ez nem elég, többet akar, a lehetetlent kéri és mégsem. Talán... Nem szokásom senki előtt túlzottan megnyílni, ami a múltamat illeti, csupán aktuális véleményem, lényem és életszemléletem az, mit sosem rejtek véka alá. De az út, mit bejártam idestova négyszáz éven át, homályba vesző. Pletykák persze mindig akadnak, de ki tudja, mi igaz belőlük, nem igaz? - Ez nem egy képlet Amaryllis, amit megmutathatnak és beseggelhetsz! - Nevetek fel kissé hitetlenül. - De már kezdem érteni, mi is a te legnagyobb problémád, kislány... - Szusszantam, de nem volt hangomban lemondás, sokkal inkább valamiféle dölyfös eltökéltség, egy kimondatlan "csak-azért-is". Vehette ígéretnek, kimondatlan fenyegetésnek akár, nem fejtettem ki, hisz nem tartozok elszámolással gondolataimat, ötleteimet illetően. Még különben is rettentően képlékeny az egész, de abban biztos vagyok, bárhogy alakul a közeljövő, nem fogom feszni hagyni a lányt, farkas lesz belőle ízig-vérig, ha beledöglik is! Persze, csak képletesen értve ez utóbbit. Nem vagyok szívbajos erélyesebben fellépni, torkánál kapva el az engedetlen kölyköt, ha az nem bír az energiáival. Tudja már, mikor kell feladnia! Még egy bolond is megérzi, van benne annyi életösztön... S lám, kushad a kis bolhazsák. Nagyon helyes! Jó lenne, ha ez maradna is, de sokfelé jártam, sok mindent láttam már és nem most másztam le a falvédőről, hogy naivan bedőljek elsőre a hirtelen jövő "jól viselkedem" szerepnek. - Körülményektől függetlenül? - Kaccanok kissé fel, épp csak annyit engedve energiáimmal a kölyökéin, érezzem, felnyomná e magát. Ha igen, úgy visszakerül feje a porba. Tanulj, tinó... - Mégis hány évesnek nézel te engem, kislány?! - Nevetős, komolytalan a kérdésem, nem is várok rá igazán választ. Ez az a pont ugyanis, amikor az eddig fölényes, dominanciát sugárzó energiák kavargó örvénye megváltozik kettősünk körül. - Nem tekinthetsz el a körülményektől, Amaryllis, mert azokban az időkben, mikor én a farkasomat kaptam, az ősi ösztön sokkal nyíltabban, elnyomás nélkül élt benne az emberben. Ölnöd kellett, vagy téged öltek meg. Nőként vagy voltál elég furmányos és megtanultál kiállni magadért, vagy mindenki szajhájaként végezted. Közelebb álltunk a vadállatokhoz, mint bármely utánunk jövő korszak nemzetékei... - Tekintettem rá, hangom halk komolysággal csendült kettőnk között, mély tónussal. - Soha... nem fogod ugyan azt az érzést elérni, mert mint mondtam, ez nem standard valami! Teljesen egyedi, neked kell meglelned magadban, mi az, ami által képes vagy megtalálni a harmóniát a farkasoddal és nem egymás mellett, hanem együtt létezni vele. Amit most mutatni fogok neked, az az én érzésem, az én bizonyosságom arról, hogy a farkasommal összetartozunk, társak vagyunk egy életre. Valami hasonló lesz a tiéd is idővel, ha rátalálsz, mert mint mondtad, a farkas valóban ösztön vezérelte lény. De teljességgel kötve hiszem, hogy megegyezne a két történet, érted? - Épp csak annyit vártam, hogy bólintását, röpke szavát vegyem, megértette, amit mondani próbál ez a vén tyúk, avagy szerény személyem a számára. Akkor viszont szabadjára engedtem energiáimat, hogy lelki szemeinek mozivásznán jelenjenek meg múltamnak bizonyos emlékdarabjai. Látja őket az én szemszögemből, éppen ezért érezheti is mindazt, mit én éreztem egykoron...
Az első átváltozás éjszakája. Iszonyatosan fáj, széttép az érzés. Csontok törnek, hús szakad és alakul át valami teljesen más létformává. Egyszerre szívet tépő és mégis felszabadító az érzés. Hát végre eljött ez is. [...] Most képen töröl egy határozott, érdes férfitenyér. Rossz anyának nevez, kiállhatatlan szukának, holott ebből tudom, csak az utóbbinak van igazságtartalma. Nem vagyok rossz anya, egyszerűen csak ő, a férfi képtelen elviselni, hogy többé lettem a farkasom által. Irigy. Mert itt van ő most is, megvéd a fiatal nőstény bennem azzal, hogy segít kitérnem egy újabb pofon elől. Egyként mozdulunk, végtelen harmóniában. Ketten bármire képesek vagyunk. [...] Különös emlék a harmadik, egyszerűsége ellenére talán a legközelebb álló Ryllishez. Széttép az érzés: menni vagy maradni. Az ember a családjához húz, a farkas teremtője akaratát vinné tovább, szerte a világon, ahogy azt meghagyta Anyja neki. Miért mennék? - kiáltom a semmibe én. Miért maradnál? - suttogja ő bennem, s érvei logikusnak tűnnek a távozást illetően. Legyen hát! Nyertél, megyünk. S mégis nyüszít, vonyít bennem a jószág, mikor elhagyjuk az északabbnál is északibb partokat, mintha tulajdon kölykét hagyta volna hátra...
Nincs rá szavam, nem tudom leírni a kölyöknek mindazt az érzést, azt a megbizonyosodást, hogy farkasommal egymásra számíthatunk a leginkább, de számomra ez volt az a pillanat, mikor tudtam: nem csak én adózok felé, kiszolgálva állatias igényeit, de ugyan úgy szolgál ennem ő is, eltéphetetlenül.
*Nem tudom eldönteni, minden szava próba akar-e lenni, csak simán szívatás, vagy én vagyok kissé túlzottan paranoiás mostanában. A helyzetemet tekintve mindhárom teljesen reális opciónak tűnik. - Épp most adtam igazat, eszemben sincs rögtön utána rácáfolni a puszta vitatkozás kedvéért - ingatom meg buksimat. Ismertem olyat, aki a saját álláspontjának homlokegyenest ellenkezőjét is olyan vehemenciával védte, mintha az élete múlt volna rajta, mert éltette a pezsgő szócsata, de engem az ilyesmi sosem állított csatarendbe. Ha igazam van, és amiatt érvelek, egy dolog - a konfliktusok keresése, provokálása majd az élvezkedés bennük meg egy egészen másik. Megvan a magam smirglipapír stílusa, de nem akarattal kerülök kellemetlen helyzetekbe, sőt, a magam részéről nagyon szívesen lemondanék róluk. Persze nem lehetséges ez sem, mint az ember gyermeki kívánalmai általában. - Persze, a képleteket végtére először megérteni kell, csak azután megtanulni - vágom rá egyetértőn, első körben persze tökéletesen elértve mondandóját, csak saját szavaim kimondása utána esik le a lényeg. - Óh - közlöm aztán a levegővel elmésen. Most éppen azzal lettem megvádolva, hogy agyament módon magolok mindent és képtelen lennék az összefüggések meglátására, a konstruktív és absztrakt gondolkodásra? Fürkésző pillantásokkal próbálok rájönni, mennyire is kellene vajon megsértődnöm, és arra jutok, semennyire. Ahhoz túl sok igazság van a szavakban, még ha méltatlanul leegyszerűsítőnek is tartom őket ugyanakkor. - Akkor már előrébb jár nálam, számomra ez a mai napig rejtély. Szóval, mi az én legnagyobb problémám? - tudakolom, ha már ilyen okos, tényleg segíthetne is egy kicsit. Hát nem? Hát de. Bár vannak kétségeim azt illetően, hogy valaki más átnyújthatna nekem efféle megoldásokat, mint a bölcsek kövét, anélkül, hogy én magam megdolgoznék a kincset érő tudásért. Hangsúlyát - mi sem természetesebb - képtelen vagyok értelmezni, sem ígéretét, sem fenyegetését nem hallom ki belőle, pusztán reménykedem, mint a legtöbb magabiztos farkas esetében, hogy segíteni fog. Talán naivitás azt feltételeznem, hogy csak azért, mert a falkába kerültem, majd mindenki pozitív szándékokkal fog hozzám közeledni, de pusztán logikusan megközelítve a dolgot legalább az alapok megtanítása tényleg mindenkinek érdeke. Egyikük sem akar lelepleződni egy felelőtlen vagy kiképzetlen kölyök által, ergo legalább míg a rejtőzködés kritériumának meg nem felelek, érdekükben áll a segítségnyújtás. Ami persze jelenthet pusztán annyit is, amit Nessa farkasa megtesz éppen, hogy torkon kapja a hiperaktív kölyköt egy kis elcsitítási célzattal... de hát mondhatjuk, hogy a semminél még az is több. A szürkebundás próbálkozásai - nem is csak egyszer, már ha Nessa bestiája ad neki annál több esélyt, hogy megpróbáljon felállni, összeszedni magát - rendre kudarcba fulladnak, hiszen igen, amint enyhül a szorítás, ő már ugrana. Még jó, hogy nincs esélye. - Ez pusztán laikus vélemény, de a végeredmény szempontjából szerintem nem nagyon számítanak a körülmények. Teszem azt, ha valaki megnyer egy olimpiát, ezt a tényt nem fogja elhomályosítani az, hogy egy profi, edzőkből, dietetikusokból, sporttársakból és egyéb szakemberekből álló csapat segítette ebben, míg a második helyezett egy jóval elmaradottabb világtérségből érkezve nem rendelkezett ideális körülményekkel a felkészüléshez. Az érmek színét nem fogja megváltoztatni. Ahogyan fordítva: ha az afrikai induló megnyeri a száz méteres síkfutást, nem jöhet majd az európai azzal, hogy sporttudományi szempontból az ő felkészülése adekvátabb volt. A hegyeknek is teljesen mindegy, melyik úton jutott fel a csúcsra a túrázó, a könnyebb vagy a nehezebb pályán, ugyanazt a kilátást fogja nyújtani nekik adott időpillanatban - fejtegetem gondolataimat, ki lehet érte röhögni, attól én még vállalom. Persze amúgy is sokkal könnyebb erről beszélni, mint a következő kérdésre felelni. Hány éves, na tessék... honnan kellene tudnom? - A kinézet aligha mérvadó ebben az esetben. Ha ember volna, azt mondanám, a kézfején a bőr nagyjából a harmincas évei közepéről mesélne. Ettől függetlenül, ha jól értelmezem a farkasok öregedési ciklusát, ez a megtévesztő külső éppúgy takarhat harminc évet, mint háromszázat - felelek, az orvos precizitásával fejtve ki a semmit. Végtére az egészet összefoglalhattam volna annyival: gőzöm sincs. De hát az nem is én lettem volna... Ahogy az sem vallott volna rám, ha félbeszakítom. Épp ellenkezőleg, áhítatos csendben, visszafojtott lélegzettel iszom magamba szavait, örök kíváncsian a következőre. Mindig tiszteltem azokat, akik képesek voltak puszta lényükkel és kisugárzásukkal közvetíteni - az újat, a többet, a tudást -, és a vérfarkasokra, akik szó szerint megtapasztaltak és átéltek más korokat, ez többnyire igaz volt. Nessának semmiképpen sem kellett a szomszédba mennie fellépésért, a szavai önmagukban nem jelentettek vagy nyújtottak volna sokat, de az, ahogyan mondta őket, és hogy ő mondta őket... ezáltal sokkal többé váltak önmaguknak. Ez a karizma lényege, azt hiszem. Kis szünetet tartok, hiszen nem akarok elhamarkodottan kijelenteni, csak aztán biccentek. - Értem. - Nem mondanám, ha nem így gondolnám. Alapvetően tökéletesen egyetértek azzal a gondolattal, hogy mindenki egyedi, megismételhetetlen, akár a hópihék fraktális formái. Kiegészítve azzal az aprósággal, hogy tökmindegy, milyen csicsás az a hópehely, ugyanolyan villámgyorsan olvad egyszerű vízcseppé az erdőtűzben, mint a tök dísztelen társa. Mielőtt azonban ezen igazán mélyen elfilózhatnék, már körül is fonnak a nőstény energiái, vagy mondhatnám, hogy megfojtanak, mert az ájulás ködén kívül másra aligha foghatom, hogy lepereg előttem a film, elsőre azt hinném, az életemé, de szerencsére hamar nyilvánvalóvá válik, hogy annyira azért nem halálközeli ez az élmény. Mégis... félelmetesen ismerős az első blokk, az átváltozás percekig tartó, rémisztő, ép elmét totálisan felemésztő kínja. Csak lassan esik le, hogy bármennyire rettegem is én ezt az "élményt", másnak többet jelenthetett ennél, s a fájdalom tengerében sóként vegyül el az elégedettség, az öröm. Az elért cél öröme. Ahogy felfogom, vált is a kép, megyünk tovább, peregnek az események. A kialakuló összhang, a megtapasztalás első és végső élményei... Intenzívebb módja ez a "mozizásnak", mint bármi, amit valaha megtapasztalhattam, hiszen egyszerre vagyok benne és kívüle is, érzem és átélem, ugyanakkor szemlélem is némi távolságtartással, önmagam tudatában. Furcsa kettősség. Ilyen lehet vajon a farkasnak? Egyszerre kint és bent, átélni, de mégsem irányítani? Szinte megsajnálnám, de nem ez a leszűrendő tanulság, tudom, hiszen érzem. Az összhangot, a harmóniát is. Nem tudok mozdulni, képtelen vagyok reagálni, de nem is kell. Úgyis leleplez a kicsorduló könnyem. A kölyök bennem, ha Nessa elengedi annyira, szűkölve húzódik hátra, alighanem túlzásnak érzi a bennem lezajló folyamatokat, nem tud mit kezdeni rádöbbenéseimmel, inkább teret ad nekem, az emberi érzések összetettsége nem neki való. Az összhanghoz mi nem kerültünk közelebb a vetítéssel, legfeljebb én. Egy kicsit. S mégis távolibbnak tűnik, mint valaha. Visszanézek az elhúzódott kölyökre, mintha némán kérdezném, mit is kezdhetnénk ezzel, ám a szürkebundás hamarabb elfordítja a tekintetét, mint ahogy kiolvashatnék onnan bármit is. Lemondón sóhajtok, ideje kinyitnom a szemem, szembenézni a valódi világgal, nem csak ezzel a belsővel. S mit ád az ég, természetesen Nessa az első, aki látóterembe kerül, miért is lenne másképp. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom, erre, azt hiszem, nincsen szabály az illemtankönyvben. - Köszönöm - mondok hát csak ennyit, ez helyénvalónak tűnik, efféle varázsszóval nagyon mellé nem nyúlhatok. Nem érdekel a higiénia, felhúzom mellkasomhoz lábaim, két karommal átölelem, arcom a térdemre fektetem. Eljutok én egyáltalán valaha ide? Ezzel a kölyökkel? A gondolatban emlegetett máris sértetten felhúzza az orrát kétkedő kérdésemre. Ez sosem lesz egyszerű ügy így...*
Sosem vallanám be Willownak, ennek a kis vakarcsnak pedig különösen nem, hogy a maga nemében ígéretes kölyök lehet ezzel a hozzáállással. Ugyanakkor rettentően untat az dolgok túlontúl csavarásával és a részletekben való elveszéssel. Ez biztos ilyen orvosbetegség lehet, kezelgethetnék egymást a témában igazán! Felnevetek a visszakérdezésére kissé. - Az a te nagy problémád, hogy érteni akarod az egészet, ami veled történt és történik. Talán analizálni is, fogalmam sincs, de ha minden apró momentumra logikus magyarázatot keresel... én mondom kisanyám, sok szerencsét! Esélytelen mindenre választ kapnod. Mint mondtam, a farkas ösztönlény. Érezni kell a vele kapcsolatos dolgokat, nem érteni. Szívből kell jönniük és nem észből, ha nagyon költői akarnék lenni. - Szusszantam, s egyúttal legyintettem is finom mozdulattal engedve el a témát, a kölyök milyenségének fejtegetését. Ha válaszokat akar, hát rajtam ne múljék... megkapja a válaszait, csak aztán tudjon is velük mit kezdeni, akárcsak a rengeteg további kérdéssel, mit szülnek. Míg farkasaink sajátos eresztelek-próbálkozol-lenyomlak táncukat járják, én magam látszólag érdeklődve hallgatom okfejtését, könnyed kacajjal konstatálva véleményemet, ahogy végére ér Ryllis az egésznek. - Tetszik az okfejtésed! De sem a farkaslét megszokásából, sem az általad felhozott példából nem vitathatod el, hogy igenis vannak helyek, idők, amikor a körülmények egyszerűen... kedvezőbben. És pont ezt próbálom megértetni veled. Ugyanazt az eredményt várják egy kölyöktől most is, mint négyzáz éve, de a felkészüléséhez biztosított körülmények és eszközök totál mások. Régen jobb volt. Egyszerűbb. Ekképpen esélytelen összehasonlítanod az én beharapásomat a tiéddel. De hátha jobban értesz abból, amit magad is látsz... - Nem részletezem ez utóbbi mondatomat, hamarosan saját maga is megtapasztalja, mire gondolok alatta, ahogy emlékeim némafilm formájában, az általam megélt érzésekkel együtt közvetítődnek felé lelki szemeinek moziján; a tudatában, mintegy vizuális alátámasztásaként az előbb elhangzottaknak. Nem várok tőle semmit, se nagy szavakat, sem suta bólintást. A köröttünk beálló csend, energiáinak kavargása úgyis elárulják. Engedem a kölyköt, hagy fusson szűkölve, el előlem, el a "gazdája" érzelmei és gondolatai elől, melyektől úgysem futhat messzire, én magam pedig fellököm magam a padról, ültemből, s szusszanva fordulok szemközt Amaryllisszel. Lepillantva rá mosolyféle ül penge-vékony ajkaimon. - Ne köszönd, míg oda nem jutottál, hogy biztonsággal emberek közé mehetsz. És ne add fel, légyszi, az rohadtul szánalmas! - Kaccanok, mintha viccnek szánnám, holott nem is. Azért még lenne itt valami, a kéretlen jótanácsok mellé: - Ha nagyon nem bírnál a bundással, nyugodtan keress. A Lakban többnyire megtalálsz! - Mondom felé biztatónak szánt éllel hangomban, mely tőlem ritka, éppen ezért nem is igazán biztos, hogy átmegy a kis nősténynek, de annyi baj legyen... Aztán távozom. Ma még akad más is, kit helyre kell rázzak kicsit.
// Részemről ez lenne a záróm, köszöntem szépen a játékot! : ))) //
*Abszolút jogos és helytálló az észrevétel, nem is tudnék vitába szállni vele. Vicces, hogy tizenöt együtt töltött perc alatt milyen szinten képes megismerni valaki. Igaz, hozzá kell tenni, hogy az a valaki évszázados emberismerettel rendelkezik, így van némi gyakorlata a dologban. Én valószínűleg kábé egy év alatt szűrnék le ilyen pontos és precíz következtetéseket, mint ő most. Keserűen elmosolyodok. - Ez esetben kellemetlen, hogy a szívem mindig is diszfunkcionális volt az eszemhez képest. - Logikus, racionális lény voltam világ életemben, persze, hogy érteni akarom a történteket, nem tudok kibújni a bőrömből. Adatok és a tudomány bűvöletében, a geek-ség előtti geek-ként éltem mindig, ahol az érzések és a szív dolgai a háttérbe szoruló, nehezen feldolgozható, érthetetlen kategóriába tartoztak többnyire. Nem szindrómás és személyiségzavaros szinten, csak amúgy buta-suta, másra koncentráló emberien. A panaszom persze nem azt jelenti, hogy ne próbálnám megfogadni a tanácsát - a fenébe is, talán nem tudna olyat mondani, amit nem adnék meg azért, hogy olyan lehessek, mint amilyennek őt látom! -, csupán jelzem mindkettőnknek, ezzel bizony lesznek problémáim. Bólogatok, bár nem teljesen értek egyet. Azzal igen, hogy más volt régen, ezt csak a bolond vitatná. De hogy mi jobb és rosszabb.... nem tudom objektíven megítélni, hiszen nem áll rendelkezésemre az ehhez szükséges információhalmaz, de hajlamos vagyok úgy gondolni, minden kornak megvannak a maga előnyei és hátrányai, s ami az egyik szemlélőnek jobb - mert az előnyös tényező számára nagyobb súllyal esik latba -, az a másiknak lehet rosszabb, ugyanilyen indokból. Biztos van, amiben hátrányos helyzetből indulok én, idén beharapottként, mint ő tette a maga idejében, de nehezemre esik elképzelni, hogy ne lenne néhány téma, amiben viszont a mai kölyköknek könnyebb a helyzete. Azonban nem szállok vitába, kétlem, hogy különösebben számítana e téren a véleményem. Ő az idősebb, a tapasztaltabb - majd pár száz év múlva visszatérünk a témára, s akkorra már nekem is lesz összehasonlítási alapom a magam kora és az akkori fiatalság helyzete között. Míg én begubózom, kényelmesen apróra húzva össze magam, farkasom pedig eltávolodik tőlem, s játssza a sértődöttet, addig Nessa már fel is állt mellőlem. Talán a tartásom érti félre, onnan jön neki a feladás. Nevetséges gondolat, épp az ellenkezőjét teszem: erőt gyűjtök. A rugóban is akkor van a legtöbb, kirobbanásra, a világ mozgatására kész energia, amikor a legkisebb. - Nem is illene hozzám - nézek fel rá, még egy óvatos mosolyt is megengedek magamnak. Feladni, én? Ugyan már... A kölyköm túl hülye, én pedig túlságosan büszke vagyok hozzá, hogy ilyesmit tegyünk. Legalább ebben az egyben azonos platformon állunk, ha merőben más indokkal is. - Köszönöm a lehetőséget, talán majd élni fogok vele - bólintok, épp csak annyira, amennyire térdemre fektetett állal lehetséges. Ilyenformán aligha fog megtörténni, épp azért, amit az előbb is megbeszéltünk, nem óhajtok semmiféle vereséget beismerni a bundással kapcsolatban. Tanulás miatt zaklatni Nessát, az egy másik kérdés, azt bármikor bevállalom. - Viszlát, Nessa! - Még találkozunk, mondhatnám, de inkább egy nevetséges westernfilmbe illene annak hangzása, hát lenyelem, s csak nézak a távozó után. Sokat segített, többet is, mint amennyit ebben a pillanatban fel tudok fogni belőle, de az idő, mondhatni, nekem dolgozik.*
Kezdőlap
