Töretlen mosolyába valós elismerés költözött, habár a külvilág nem látott volna érdemi különbséget. Lerázva az idős doktort engedte szabadon a pezsgőspoharat, miközben szótlan mosollyal fürkészve a jól ismert szemeket, bólintott. Szavak nélkül dicsérte az alakítást, és habár ritka volt, ha rögtönzésről volt szó, igazán elégedett volt.
- Tudom. – nyugtázta a valóban 29 fogyást. – Mégis itt van. – pillantott el a férfi válla felett, majd bólintott oda valakinek helyeslőn.
- Tűnjünk innen. – súgta megfogva a mási kezét, és nem túl gyorsan, mégis határozott léptekkel az asztalon sorakozó falatkák felé indult. Csak egy pár pillanatot töltött el a fogyatkozó kínálat előtt, majd körbepillantva surrant el az asztal mellett, magával húzva Rúbent. A folyosó ezen része egyértelműen le volt zárva a vendégek elől. Elengedve a férfi kezét lépett távolabb, majd lesimítva fekete, aszimmetrikus tüllszoknyában végződő ruháját pillantott oldalra.
- Szerencse, hogy pincérként láttam először. Ebben a szerelésben már nehezebben nyelném le az ikertestvéres sztorit. – szállt be a liftbe, majd irányította a kabint a felső emeletek felé, mi már messziről zajosabbnak tűnt, mint maga a fogadás.
- Ki volt az a hülye, aki egy ilyen ugrándozós darab előtt bárányragut rendelt ebédre? – szállt Jeremy hangján a kérdés a folyosón, mire egy távolabbi, nő reagált.
- Olivia. Biztos megint összejött valami szakáccsal.
- Édes ég…legalább nem vegán, mint a tavalyi. – szólt vissza egy harmadik hang röhögve, de szeretetteljesen. Olivia játékos rosszallással pillantott Rúben felé, majd befordulva a sarkig nyitott lakosztály ajtaján intett a többiek felé.
- Mindenki, ő Rúben. És nem, nem szakács. – Jeremy felállva húzta össze a szemét, egy pillanatig fürkészve a megjelenő idegent, majd előkaparva arcmemóriáját gyúlt fény a szemében. Elvigyorodva emelte mutatóujját a széles kanapéhoz lépő Oliviára, ki felvéve egy ledobott, hófehér szövetkabátot bújt bele.
- Hé kislány! Jössz nekem egy húszassal. – a nő elmosolyodva lépett az asztalhoz, majd egy pillanatnyi válogatás után felkapta, amire szüksége volt.
- Nem Jer, tévedsz. – intett az értetlenül álldogáló, igazi táncos alakkal megáldott férfi felé, jelezvén, majd elmagyarázza, hogy mért tűnik úgy, hogy ugyan nyerte a fogadást, mégis egyértelműen bukta. Felkapva még egy üveg pezsgőt, és két poharat lépett vissza Rúbenhez, majd nyomta a kezébe.
- Jöjjön. Ilyenkor még úgyis szakmáznak. – intett fejével a terasz szárnyas üvegajtaja felé, majd kilépve a széles, kőkorláttal szegélyezett erkélyre, hajtotta be maguk után az ajtót, valamennyire bezárva a zenét az összenyitott lakosztályok falai közé. Leülve a fotelekbe hajtott vastag takarók egyikére pakolta asztalra a dohányt. Ahogy meglátta a férfit a fogadáson, már jól tudta, hogy szüksége van egy cigire.
- Májusban ismertem meg Nathanielt a színház lépcsőjén ülve. Aznap volt az Operaház Fantomjának bemutatója. – húzott ki egy papírt a tartójából, majd asztalra fektetve kezdett óvatosan dohányt szórni bele. – Teljesen sablonos volt. – mosolyodott el révetegen az emléken, miközben ujjai között újra és újra összetekerte a valaha névjegykártyaként funkcionálható csigát – Jóképű harmincas vár a művészkijárónál jóval az előadás után, hogy valamelyik táncostól vagy énekestől autógrammot kérjen. No nem azért, mert gyűjti, hanem mert többnyire nincs jobb ötlete arra, hogyan szólítson le egy idegent. – intett fejével a pezsgő felé, jelezve a férfinak, hogy akár ki is bonthatná. – Nathe nem kért semmit. Közölte, hogy vakbélgyulladásom van. – került elő a dohány mellől egy apró tasak. Komótosan nyitva ki vett belőle egy csipetnyit, majd morzsolgatni kezdve a papír felett oszlatta szét a dohány tetején az összetapadt rostokat.
- Teljesen hülyének néztem.  – ingatta meg fejét, miközben ujjai közé emelve a félkész cigarettát, tekerte össze szorosan. Nyelve végigfutott a vékony papírszélen, majd türelmes mozdulatokkal simogatta le a végeket. – Azonban életemben ennyire szakszerűen és folyékonyan, előadott marhaságot még nem hallottam. – nyúlt az asztalon heverő öngyújtóért, majd mélyen beleszívva a cigarettába tartotta lent a füstöt pár másodpercig.
- A lépcsőn ülve beszélgettünk elég sokáig. Intelligens volt, csinos, vicces, éber, és kellően csibész ahhoz, hogy úgy döntsek, megér egy vacsorát…majd jóval többet. – izzott fel újra a kézzel tekert szál, mielőtt mosolyogva a férfi felé nyújtotta.
- Azonban a „bohém színésznőcskével a lépcsőn üldögélő” Nathaniel nem volt túl kompatibilis az „eljegyzek egy komoly és megfontolt radiológust” Nathanielel…- intett körbe. - …és amint látja, döntött. Az a jegy az ő nevére szólt, mégis maga van itt. Ami végignézve magán, mégis őt látva …nos, mit mondhatnék...? – vonta meg a vállát lemondó, szomorkás mosollyal, majd kortyolt bele a gyöngyöző italba.
- Mire kíváncsi? – sóhajtott, tiszta levegővel söpörve ki magából a keserű érzést. – De csak ha maga is válaszol. Miért nem tartják a kapcsolatot?

-Hogy mire? Természetesen Nathanielre. Az emlékeire – csippenti mutatója és hüvelykujja közé a csigát, és slukkol bele a kínált cigibe. Míg tüdejében a füst, fejében a sosem megélt emlékek kavarognak, lejjebb csúszik a fotelben és kényelmesen kinyújtja lábait.
-Fairbanks sem volt másabb… háromhavonta feltűnt Nate, a hírhozó, hogy igazán hazaköltözhetnék Friscoba. És meglátogathatnám szüleinket… bla… bla… bla – fonja ködbe arcát a füst, ahogy lassú szavaival távozik.
-Hiányzik. De szinte sosem őt kaptam. Hanem szüleim szócsövét. Aki ráfeszeng a küldetésére. Egyszer sem kérdezte meg, mi van velem. Azon a szentestén sem – nyújtja vissza a szálat. Szinte a semmiből varázsol ujjai közé egy virslis hasét, s harap bele. Testvérkéi valószínűleg már a lenti fogadás vendégeinek bendőjében végezték.
-Na akkor kidobtam. – tűnteti el komótosan az utolsó falatot is, és söpri le a mellényére hullott morzsákat.
-Ha magával kalandba bocsátkozott, akkor ezek szerint mégsem menthetetlen. Akármennyire is eljegyezte élete röntgensugarát. Becky Cohen… gondolom azóta már Dr Rebecca Cohen. Más zsidó radiológust nem ismerek Friscoban – fordul tekintete Olivia felé, kaján vigyorral nyúlva a pezsgőspohárért. Csak azután szólal meg, miután kivégezte tartalmát.
-Hiányzik Nate. És elfogadom, hogy benne több van apámból, mint bennem. Hogy az ő értékei mentén éli az életét. Miért ne tehetné? Hisz az övé. Ám amíg nem érzem azt, hogy ezt ő is elfogadja magában, csak felidegesít. Ezért nem tartjuk a kapcsolatot. Viszont szívesen venném, ha megosztaná minden emlékét róla. Meséljen az első vacsorájukról. Meséljen a … jóval többről – állapodik meg az éjszakai égbolt után Olivia arcán tekintete.

A pohár vékony pereme felett a férfit fürkészte. Figyelte mozdulatát ahogy a cigarettáért nyúl, majd hátradőlve, lehunyt szemmel engedi, hogy tüdejének mélyére üljön a füst. Figyelte az emlékekben elrévedő pillantást, a szavakat formáló ajkakat, a ráncba futó homlokot. Nem keresett különbségeket, vagy borzadt a hasonlóságon, csupán kibújva a magas sarkúból húzta szoknyája takarásába hosszú lábait, és fészkelte be magát a takarók közé. Ahogy a másik nosztalgikus szavait hallgatta, rádöbbent hogy másfél hónapja először engedett le. Először nyugodt. Hogy a bizonytalanság végét, vagy a komoly kapcsolattól való félelemre való megnyugvást hozta, hogy a férfi nem jött ma el, maga sem tudta. A lényeg, hogy vége volt, méghozzá a faramuci helyzetet nézve amolyan jut is marad is módon.
- Sokat vár tőlem. – mosolyodott el, miközben kissé előredőlve vette el a szálat. – A vele való kapcsolatom temetésén idézzek fel mindent!?- volt költői a kérdés. A magas támlának döntve fejét szívott bele a dohányba, majd felpillantva a tiszta égboltra fújta ki lassan a füstöt.
- Egy hét is eltelt, mire felhívott. Igazából már nem is számítottam rá, és szinte minden nap játszottuk az új, nagy sikerű darabot. Aztán egy este újra a lépcsőn ült, és én hulla fáradt voltam, és nem is randira öltöztem, szóval le akartam rázni. – vonta meg a vállát. -  Azt ígérte, hogy olyan helyre visz, ahol senki nem fog látni semmi mást, csak amit mutatni akarok magamból. Ahogy mondta…nem is tudom. Végül igent mondtam.  – izzott fel újra a parázs, majd pár pillanatig a bentről kiszűrődő zene került előtérbe.
- Egy vakok által üzemeltetett étterembe vitt. Szó szerint vak sötétbe, ahol vakok szolgáltak fel. Sokat nevettünk, sokat szerencsétlenkedtünk, és sokat beszéltünk. – mosolyodott el szélesen, majd stafétaként adta át a cigarettát. – Sokat mesélt a gyermekkoráról. A legjobb barátjáról, aki bújócska közben kimászott a tetőre madarakat nézni, és Nate órákon át nem találta, de a szüleinek nem merte elmondani, mert azt sejtette, hogy a barátja olyan helyre bújt, ahová tuti nem szabad. Vagy…- kacagott fel. – …mikor kitalálták, hogy a garázsban csinálnak fakírágyat. Beverték a hatalmas szögeket a deszkába, de úgy gondolták, hogy öt sor szög is elég lesz a próbához. Kő-papír-ollóval döntötték el, ki fogja kipróbálni. De mivel azt sose látták, hogyan kell szakszerűen ráfeküdni, illetve túl keskeny is volt a szöges felület, nem oszlott el a barátja súlya. Jó pár szög mélyen felsértette a srácot…azt mondta, akkor döntötte el, hogy orvos lesz. – pillantott újra a férfi szemébe, majd kissé oldalra billent feje.
- Ugye, maga volt…? – kérdezte halkan.
- Sokat mesélt magáról, így visszagondolva…habár soha nem az ikreként. Inkább egy meghatározó jó barátként, akit elsodort az élet. – vette kézbe poharát, majd ringatva egy pillanatig az italt, kortyolt bele. – Nem kertelt, megmondta, hogy menyasszonya van, és mindketten tudtuk, hogy a nyár véget fog érni. És egy ideig ebben a könnyed, kockázatoktól mentes, vidám, szédítő, pezsdítő közegben lebegtünk. Sokat voltunk együtt, és nem érdekelt, hogy mennyit kell hazudoznia emiatt. És hazudott is. Rengeteget, és mindenkinek. Azt hiszem, a hazugságai egyre körmönfontabbak lettek, egyre nagyobb volt a gyanakvás a másik oldalon, így ő maga is kezdte elveszíteni azt a fényt, amivel ott ült a lépcsőn, és úgy hiszem ettől csak még feszültebb lett. Mindeközben én, aki addig kápráztatta, hirtelen egy bolond, semmit nem mérlegelő, gyermekként élő művész lettem a komoly és felelősségteljes Dr. Löwenstein mellett. – húzta le a maradék pezsgőt, majd bámult bele a pohár aljába.
- Az utolsó nap azt kértem, hogy ne agonizáljon azon, hogy melyik nőhöz húz a szíve. Azt döntse el, hogy a két szív közül melyik a nagyobb a bordái mögött. Azt mondta, fogalmam sincs, hogy mit kérek. Megmondta, hogy nem jön el ma…- pillantott fel váratlanul, elkapva a férfi tekintetét.
- Tudja…sosem voltam szerelmes a testvérébe. Csak abba, ami lehetne.

Hagyja, hogy a szavak beburkolják. Testvére és Olivia részletekre spotoló története helyet találnak benne, sorokat írva az elmúlt év üres lapjaira. A felidézett gyermekkori emlékek kiszakítják kis időre a hallgatói státuszból. Nem érzi szükségét, hogy mondjon rá megerősítést. A válasz arcára van írva. Ahogy tovább gördülnek a szavak, meglepődve saját magán, nem kommentál semmit. Hálás, hogy Olivia levetkőzte a csillagfényes éjszakában „bohém színésznőcske” énjét.
Ez intimebb bárminél… mosolyogja meg a belső hangokat fejében, részben a körbejáró cigaretta számlájára írva. Rúben megfigyelő. Munkája során a legfontosabb képessége ez, ám saját magára pillantva nem tudná megmondani, mikor tűnt el kíváncsiság-éhe, amivel az estére érkezett. És ez jól van így – sommázza.
-Köszönöm, Olivia. És kérlek… tegeződjünk. – magasodik a dohányzóasztal fölé, ahogy feláll.
-Ha még egy percet kint kell töltenem, idefagyok – húzza össze fázósan vékony zakóját.
-Tehetek valamit érted? – fogja be tekintete a lakosztályban elméletileg bulizó társulatot. Gyakorlatilag négyen folyamatosan a terasz üvegén lógnak, narrálva és kiszínesítve a páros ücsörgését.

A nő mélyet sóhajtva bólintott csupán. Habár felvettel Lisette kabátját, ettől még nem volt melege az ujjatlan ruhában. Ahogy az üveghamutál elnyelte az utolsó, még pislákoló parazsat, a nő lelökve öléből a takarót hajolt le a fekete magas sarkú csodáért, majd szisszent fel, mikor lábát a jéghideg kőre tette.
- Igen tehetsz. – lépett közelebb. - Maradj itt ma este. Szórakozz velünk. – pillantott az üveg másik oldaláról vigyorgó társulat egy részére. – Nem akarom, hogy így elindulj bárhová. – hogy ezt a férfi kedélyállapotára, vagy a tudatmódosulására értette-e, kérdéses volt. – És éppen elég mára egy Löwensteintől elbúcsúzni. – fürkészte a férfi kék szemeit, majd az ajtóhoz lépve, fonódott ujja a kilincsre.
- És ami azt illeti, van egy csomó isteni bárányragunk. – mosolygott még hátra, majd lökte be az ajtót, és belépve a vastag szőnyegre sóhajtott fel a testét körbeölelő melegben? Daren odalépve kapta el keserédes tekintetét, és szavak nélkül kérdezett. Olivia csak bólintott megnyugtatva barátját, hogy minden rendben, majd kibújva a kölcsönkabátból intett Rúben felé, miközben földre dobta cipőjét.
- Aki még nem ismeri, ő Rúben. Jer, ő nem a doki, hanem az ikertestvére, szóval a húszas az enyém. – sommázza röviden a helyzetet, majd visszalépve a férfihoz hajol oda. -  Meg kell szabadulnom ettől a tüll csodától… - húzgálta meg szoknyája szélét fejével a többiekre intve, kik már mind kényelmes ruhába bújtak. - …ha nem lennél itt, mire visszajövök… - lépett még egy lépést a férfi felé, majd odahajolva ejtett egy hosszú pillanatig elidőző csókot a borostás arcélre. -… kívánom, hogy visszataláljatok egymáshoz. – pillantott a kék szemekbe, majd elfordulva lejtett át a lakosztályokon, és tűnt el valahol a végén.

-Kedves mindenki, Rúben – húzta egy kicsit ki magát, ahogy ott állt, Olivia távozása után. A nő „búcsúcsókja” megfigyelése szerint felért egy territoriális körbepisiléssel. Távozni, ha nem muszáj, nem volt terveiben. Bár saját „lakosztályának” is megvolt a maga csábereje, ám „ahol több, mint tízen vannak, neki is több tud leesni” alapon a maradás roppant vonzó volt.
-Sürgősen szükségem van némi vodkára. Vagy bármire, ami nem finn szauna vagy bárányragu, és felmelegíthet.
Nem félt a frivol ajánlatoktól. Tehetséges viselkedéskutatóként megfigyeléseit arra alapozta, amire a természet megtanította. Gyakran elég pár nüansznak tűnő dolog, hogy mások érezzék a határokat. És saját mércéje szerint ezt Olivia kellőképpen megtette.

>>Negyed óra múlva<<
-És ez az a pillanat, amikor Stacy coming outját meghazudtolóan váltott át egy traviba, … azt tette, amit kellett . És Suzy támogatta őt…– állt Rúben legközelebb a LED monitorhoz. A kijelzőn a NatGeo felvételeinek színvonalában elkapott sarki ludak láthatóak. A társulat nagy része pedig - lazán rácuppanva a szokatlan felvételekre – a lakosztály ülésre alkalmas helyeiről követte az élő narrátort. Rúben ösztönösen érezte, mit és hogyan mondjon. Egy tudományos előadáson valószínűleg a szexuális identitások ellenére tudatosan felvállalt nemi szerepekről beszélt volna. Hogy a lúdcsapat túlélését hogyan növelte viselkedésével Stacy, milyen összefüggések és statisztikai adatok támogatják vagy támadják az unikálisan két tojó által vezetett lúdcsapat túlélési esélyeit.
-Szóval… a kislány érezte, hogy gáz van. És mind a mai napig nem tudom, hogy akarta, vagy a túlélés vezette ösztönei hajtották, hogy ugyanúgy kezdett el viselkedni a csajokkal, mint tette volna azt egy pasi. Csak azért, hogy kövessék őt Chicagoba –mondta ahelyett, hogy „A többi tojó érezte a kakas, a csapatvezér hiányát, így kétséges volt, hogy képes-e bárki levezetni a csapatot a nyaralóhelyre”.
-Dr Löwenstein… – előlegezi meg Rúbennek a csipkelődő Sarah azt a titulust, amire vágyott.
-…és libák nézegetéséért adnak egy doktorit?
-Ha ez így lenne, már rég doktor lennék. – terül el széles vigyor arcán, ahogy elképzeli professzorát, Barbara Smutsot, ünnepélyesen doktorrá avatva őt „libanézegetésért”.
-Viszont nem csak te, hanem Alex is – bokszolt bele Sarah a mellette ülő, álmodozó tekintetű srác vállába.
-Ó hogy a… - pattan fel Alex, aki sikeresen leöntötte magát kezében tartott sörével a v áratlan mozdulattól.
A kifakadást hallva Rúben felpillant, miközben telefonján matat. Eddig is onnét vezérelte a kivetítést, és léptette volna a képeket. A kijelzőn egy véres, talán szarvastetem jelenik meg, amiből farkasok lakmároznak. Majd nem váltanak sehová a képek.
-Mi a szösz… - konstatálja Rúben a technikai malőrt. A telefon és a tévé is belefagyott a pillanatba.
-Na tessék. Itt a bizonyíték, hogy minden liba csak a prédára vár – érkezik a komment Jeremytől.
-Inkább zenéljünk – lép Daren a tévé elé, és egy mozdulattal vet véget a társaság kíváncsisága szülte rögtönzött előadásnak. Talán kései érkezésének tudható be, hogy ítélőképessége és ízlése még harmóniában van. Társaságuk összejövetelei nagyon ritkán csúcsosodnak ki filmnézegetésben és kihasználva a technikai malőrt változtat nem is aprót az összejövetel kimenetelén.
Rúben hálás tekintete értékeli Daren lélekjelenlétét. Bontja a kapcsolatot tv és telefon között, majd zsebébe süllyeszti készülékét. És esze ágában sincs felállni. Bensőjét kellemesen zsibbasztja a cigi, a hideg miatt a pezsgőkre elfogyasztott négy vodka. Csak szemlélődik, ahogy a lakosztályt ismét bezsizsegi a társaság.

Belépve hálószobájába dobta le magát a hatalmas ágyra. A fekete ruha engedelmesen fodrozódott körülötte, akárcsak a szoba, mi a hirtelen mozdulatnak és az elszívott ciginek köszönhetően szintén körbefordult. Lehunyva szemét próbált rendelt tenni odabent, de teljesen reménytelen volt. Majdnem biztos volt benne, hogy mire kimegy, Rúben már nem lesz a szállodában. A gondolatra egy pillanatnyi ráncba szaladt homloka, majd simult is el azonnal. Jól tudta, hogy ez lenne a legjobb, a legegyszerűbb, és a legtisztább mindenkivel szemben. Azonban az életében az ésszerűségnek vajmi kevés szerep jutott.
A közeledő léptekre sem mozdult. Még csak szemét sem nyitotta ki, mikor az ágy megsüllyedt Daren súlya alatt.
- Jól vagy? – kérdezte halkan, mire a nő végre odafordult.
- Nem. – vallotta be őszintén.
- Sajnálom, hogy nem jött el.
- Nem Daren…pont ez az. Én nem sajnálom. – ült fel, és támasztotta meg magát karjával. – Nem sajnálom, amiért az a Nathaniel nincs itt akit a reptéren hagytam. És jóérzéssel tölt el, amiért az a Nathaniel itt van, akit anno a színház lépcsőjén ülve találtam. – Daren összehúzva szemöldökét billentette oldalra a fejét.
- De ő nem… - Olivia bólintott.
- Pontosan. Ő nem. Érted a dilemmát? Ő mindaz, ami a testvére is lehetne. Ami volt is mellettem pár hétig, hónapig, amíg rá nem görcsölt arra, hogy végre jól érzi magát. – fordított hátat barátjának, ki engedelmesen nyúlva a ruha rejtett cipzárjához, oldotta a szorosan testéhez simuló anyagot.
- Mit akarsz tenni? – vetette széles vállait a falnak a férfi, rezignáltan figyelve, ahogy barátja kibújik ruhájából, majd egy fogasra akasztva lógatja fel a szekrény kilincsére.
- Semmit nem akarok tenni. – szabadult meg a vékony, testszínű harisnyától is, majd fehérneműben pipiskedve kotorászott egy kicsit a szekrénybe, mielőtt farmert és mustárszínű pulóvert dobott az ágyra. Régen se nagyon zavarta, ha a férfi előtt kellett átöltöznie, de a prominens este óta, mióta Daren nyíltan felvállalta, hogy meleg, végképp hidegen hagyta a szemérem vagy az illem. – Rúben nem Nathaniel. Bármit kezdeni ezzel az egésszel, csak hazugság lenne, és bonyodalmat szülne. – Daren diszkréten felnevetett.
- Mikor volt neked bajod a bonyodalommal és a drámával? Ez éltet… - Olivia lehuppanva az ágyra nyúlt a farmerjáért.
- Ezt most nem akarom Daren. – húzta fel a szűk szárakat, majd felállva gombolta össze a sötétskék darabot. A férfi felvonva szemöldökét fürkészte a nőt, majd ingatta meg a fejét, ráismerve valamire, amit még nem nagyon látott a nőn.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy Nathaniel egy fasz. – kapta el a pulóverért nyúló nő csuklóját, majd húzta ölébe, és ölelgette meg a nőt.
- Át vagy fagyva, és be vagy tépve. Bár az utóbbi mindenki másra is igaz. Öltözz, és gyere. Rendeltünk neked vega pizzát.


Nem zavarva meg a madarak párválasztási mizériájára ráflesselő társaságot, húzódott az asztal mögé, és átfutva a húsos szeletek közt, találta meg a rukkolásat. Hálásan húzta maga elé a szeletet, miközben a kérdezősködő és ámuldozó társulatot figyelte. Szerette őket. Soha nem dolgozott olyan színházban, olyan csapattal, ahol ennyire családias, otthonos, összetartó közösség lett volna. Persze, voltak viták, és a belterjesség se hiányzott, de valahogy ezek mindig elsimultak. Mindenki tudott mindenkiről mindent, de még ennek is megvolt a varázsa. Élvezettel majszolva a vega szeletet szakadt el a kanapén üldögélő csoporttól, majd pillantott végig a férfin. Magában summázta, hogy pokoli csinos, de azonnal elméjébe tolakodott a sokkal intimebb emlék, ami megmutatta, hogy nem az öltöny vagy a jó ízlés teszi csak.
- A francba… - morogta magában, majd átnyúlva a pizzák felett emelte el valakinek a poharát, miben a narancslé nem kevés vodkával kelt egybe. Szomjasan húzva le a könnyű, mégis becsapós koktélt döntött úgy, hogy elég volt. Ha máshogy nem megy, majd az alkohol kisöpri fejéből a csinos sebészorvost. Legalábbis ma estére.

A véres képek amilyen hirtelen jöttek, úgy mentek is tovább Daren jóvoltából, ki nem csak hogy kellemesebbre váltott, de nem hagyta kényelmesen belesüppedni a pizza-vodka mámorába. Felrángatva a székről forgatta meg a zene ritmusára, jól tudva, hogy ha van olyan drog a nő számára, mi valóban mindent kitöröl, az a tánc. Mezítláb, forogva le a lépéseket hajolt hátra a derekát tartó izmos karok fogságában, majd ahogy a többiek pezsegve-beszélgetve-izegve-mozogva vették fel az este ritmusát, egy utolsó forgásból hirtelen a kanapéra huppant.
- Szóval doki, mi? Ez valami családi hagyomány? – mosolygott az ereiben keringő dolgoktól csillogó szemmel.
- Tudja…tudod…nem hittem, hogy itt maradsz. – vallotta be őszintén, miközben az odalibbenő, légise, angyalszerű Lisette mindkettőjük kezébe belecsalta az imádott vodka-naracsát.
- Gyertek…
- Neee bazz Jer, most nem akarom. – vinnyogott fel a szőke, italt osztó angyalka, ahogy meglátta a szervizkocsin sorakozó felespoharak rengetegét, amibe színtelen, szagtalan alkohol kerül.
- Naná, hogy nem akarod! Pontosan ezért játszunk. Épp eltelt negyed év, szóval a szabályzat szerint senki nem utasíthatja el. – Olivia egyszerre nyögve és nevetve ejtette kellemesen nehéznek tűnő fejét a férfi vállára.
- Remélem nem dolgozol holnap. – figyelte, ahogy Jeremy a félkörív kanapé közelébe tolta a kiöntött italokat, majd mindenkinek osztott egye. Olivia lecserélve a lightosabb italát a rövidre sóhajtott, majd pillantott  fel Rúbenre.
- Mindenki mond egy állítást. Legyen az bármi is, ha rád nézve hazugság, akkor… - és jelzésértékűen emelte meg a poharát. – Ki kezd? – dobta fel a kérdést, miközben végre mindenki leült.
- Naná, hogy én. – emelte Jer a poharát,  majd tekintete Lisettere fordult, előre fürkészve a reakcióját. – Sosem feküdtem le egyik rendezővel sem! – a szőke, törékeny angyalka szeme összehúzódott, majd mélyet sóhajtva húzta le a vodkát.
- Baszódj meg Jeremy!
- Tudtaaam…annyira tudtam. – volt baromi elégedett a vezető táncos, és persze mások sem bírták ki szó nélkül. Olivia halkan felkuncogott, megingatva a fejét, miközben Lisette kezében az üres pohár telire cserélődött, és ezzel az állítás jogát is átvette.
- Sosem téptem be előadás előtt. – Lizetten kívül majdnem mindenki fenékig ürítette a poharát. Olivia megrázkódott a tömény alkoholtól, majd engedelmesen nyújtotta Jeremynek az üres poharat. – Elmehettek a fenébe. Én meg csak korrigálom a bakikat. – volt csak félig komoly a megfedés. Mindig használhatóak maradtak. Sarah véve át az állítást, nézett csillogó tekintettel Darenre.
- Sosem élveztem nővel a szexet. – Habár az állítás Darent célozta, a férfiak rajta kívül mind ledobták az italukat. Olivia megvonva a vállát sandított Rúbenre egy pajkos mosollyal, majd megemelve felé a poharat ürítette ki becsületesen. Daren tekintete megértő kedvességgel cirógatta végig Saraht, de a nő íriszeibe mégis beleköltözött a reménytelenség. A férfi átvéve a jogot fordult gyanakvón Rúben felé, majd mondta ki könnyeden az állítást.
- Sosem használom ki a helyzet adta előnyömet más kárára. – Oliviáéval együtt még sok pohár megemelkedett, elismervén ezzel azt, hogy bizony gyarló emberek.

-Eegen… mondhatjuk családi hagyománynak is. Viszont abban a különlegességben van részed, hogy megismerheted a Löwenstein család egyetlen egyenlőre még nemdoktorát. – göndörödik apró kacaj torkából, ahogy mellé huppan Olivia.
-A doktorimon dolgozok. Elég régóta ahhoz, hogy kiérdemeljem a fekete bárány titulust. Ami meg a maradásomat illeti… a legpraktikusabb, amit tehettem. Ha kocsiba ülnék, a zsaruk falhoz állítanának egyből. Kellemes a meleg, a társaság sem akar egyelőre meglincselni, étel-ital van bőséggel. És a pizzafutár csaj egész jól nézett ki… - jelenik meg lelki szemei előtt a nő, aki az alatt érkezett, míg Olivia átöltözött, Rúben pedig a kivetítéssel bajlódott. Ha nem is ő vette át a pizzákat – miért is tette volna -, figyelmét nem kerülte el az első olyan személy az este folyamán, aki szavakba nem önthető ősi érdeklődést váltott ki belőle. A szerkóból ítélve mocis futár, izgalmasan sportos – másoknak talán kevésbé kecses. Ám roppant határozott, nem cicoid jellegű, se nem törékeny-érzéki nő.
-Lehet ezentúl tőlük fogok rendelni… - sommázza magában, míg a kocsira pakolt poharak csilingelése  megtölti a lakosztályt. Elsőre nem érti, mi vár reájuk. Olivia feje vállára simult, majd kérdése sejtetni engedik, hogy milyen kihívásokat támaszt önmagával szemben a társulat.
-Nem, nem dolgozok, de holnap várható az alaszkai kárókatonák…. – befejezni a holnapi terveit már nem volt szükséges. Olivia beavatta a szabályokba. Majd a rutinos játékosok elkezdték a meccset.
Az első állításnál mindenki Lisette árulkodó eksét figyelte. Pedig Rúben is elkortyolta a maga rövidét egy sóhajjal. A New Yorkban töltött pár éve elég viharos volt. Az a rendező pedig csak vészhelyzeti szex volt. Poharat cserélt, üreset telire, és már jött is a következő állítás. Sosem téptem be előadás előtt???? Ekkora egy… pohara ismételten kiürült. Az egyetemi évek első éve alatt nem egyszer fordult elő, hogy betépve mentek előadásra Nate-tel. Rutinosan cserélt ismét. Sosem élveztem nővel a szexet?? A vodka ismét rövidített úton eltűnt gallérja mögött, cáfolatáról adva tanúbizonyságot. Közben figyelmét nem kerülik el azok az apró rezdülések, melyek a csapaton belüli kapcsolatok, vágyak, gondolatok hálóján futnak végig a „sosem-játék” alatt. Majd a bemelgítő körök után Daren szegezte neki a riposztot. Az állítás talán inkább figyelmeztetés és aggodalom kifejezése volt a magas férfitól. Rúben aprót biccent Daren felé. Tekintete elismerőn és elfogadón fut végig alakján. Majd kiüríti a poharat, hiszen a sosem igen erős szó.
Egy apró torokköszörüléssel rázza helyre a negyedik hirtelen-halál vodkájának torkát simogató utóját. Majd magához ragadja a kezdeményezést, hogy levegőhöz jusson.
-Sosem láttam a Chicago musicalt. – küld egy engesztelő pillantást Olivia felé, ílymódon közvetetten beismerve, hogy bizony lekéste az előadást.
-Ez nem ér…. – hangzik némelyektől, ám Rúbenen kívül mindenki iszik. Ekkor Alex emelkedik.
-Sosem voltam nős. - szereti a söröcskéjét, nem rajong a vodkáért, így inkább a hölgyek felé tesz egy szomjoltó gesztust állításával. Ám  Sarah, és többek meglepetésére Daren is kiüríti kupicáját. Arcélén feszülnek az inak, míg az ital lecsúszik. Rúben is meglepődik, ám pillanatnyilag mindennél nagyobb boldogságot okoz neki a kétkörnyi nemivás. Najó, ez hazugság, vannak dolgok, amik nagyobb boldogságot okoznának. Uzsorásának hirtelen halála, vagy a pizzafutárcsaj visszatérte. Ám mások nem így reagálnak.
-Daren… ez … most igaz? – töri meg a játék formaságait Sarah.

Rúben vallomására játékos rosszallással húzta össze szemét, majd a nevetést elfojtón összeszorítva ajkát sziszegte.
- Te hazudós! Majdnem olyan tehetséges vagy, mint én. – kacsinott, majd a következő kérdésre odakapva a fejét merevedett meg egy pillanatra.
Daren megnyalva száját nézett Oliviára, ki a sötét szemek terhe mellett mélyet sóhajtott, majd tudva, ennek már úgyis mindegy, lehúzta az italát.
- Huh… - rázta ki a hideg, majd előredőlve csúsztatta az üres pohárkát a gurulós asztalkára.
- Hogy mi? – Sarah tekintete a bő pulóverbe bújtatott, lábait maga alá húzó nőre tekintett. – Ezt nem mondhatjátok komolyan! - Daren megvonva széles vállait nyúlt a sör után, hogy valamivel lekísérje a rövidet.
- De. Ami azt illeti, technikailag még mindig házasok vagyunk. – Olivia lehajtva fejét, halkan kuncogni kezdett a helyzet abszurditásán. Daren szeretetteljes tekintettel pillantott feleségére, majd folytatta.
- Az egyetemi szünetbe pár csoporttársunkkal elmentünk Vegasba. Baromi jó brahinak tűnk, és az is volt. Miki Egér adott össze…
- Transzfesztita Miki Egér… - kottyintotta közbe a nő, nem tudva ki csempészett a kezébe egy teljesen ártatlan pohár vizet, mi magával a Mennyországgal ért fel. Nagy kortyokban itta ki, miközben Daren folytatta.
- Igen. Volt némi defekt Mikivel. – vigyorodott el az emléken. – Szóval baromi jó mókának tűnt, és a fene se gondolta végig részegen, hogy ezt valóban bejegyzik. Mire rájöttünk, hogy törvényes a kapcsolatunk, már mindegy volt. De mivel akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy meleg vagyok, Olivia meg nem az a házasod típus, nem nagyon foglalkoztunk vele. Egy ideig még fel-fel vetődött a téma, hogy járjunk utána, érvénytelenítsük, de valahogy…
- Lusták voltunk. – vonta meg vállát a nő, majd Sarahra pillantott. Sajnálta szegényt. Hosszú évek óta gyengéd érzelmek fűzték Darenhez, ki habár tisztában volt ezzel, sosem bátorította. Talán folytatódtak volna a házasságukat bombázó kérdések sora, azonban a hatalmas, széles vállú férfi bedugva felsőtestét vigyorgott rá a társaságra, majd kitöltve az ajtókeretet lépett be otthonosan.
- Little! – üdvözölték a többiek, ki integetve, ki csak rávigyorogva az ismerős, mosoly nélkül kellően agresszív arcra, azonban ők maguk ritkán látták a munkaarcát.
Olivia megtámaszkodva Rúben combján húzta magát állásba, majd az elfogyasztott piához képest egész légiesnek tűnő mozdulattal repült bele a hatalmas férfi karjába. Az könnyeden emelve meg a földről forgatta meg a levegőbe.
- Csodás voltál Angyalom! Imádtam! – csókolta arcon a nőt, majd letéve a földre pillantott el felette. – Helló srácok! – lépett el Olivia mellől, majd zsebébe nyúlva vett elő egy nagyobb zacskót, és az asztalra dobta a jó minőségű növényt. – Premierajándék! Bár amint látom, kicsit elkéstem. – pillantott Olivia szemébe, rutinosan szúrva ki a hajszáleres bevérzéseket. - Remek volt a darab, komolyan! – biccentett elismerően, és látszott rajta, hogy valóban, szívből művészetkedvelő. Imádta a színházat, az operát, a balettet, még ha ezt nem is nézte ki belől senki. A mellette aprónak tűnő nő belefonva kezét a hatalmas karba vezette közelebb a társasághoz, majd fordult a színházi csapatból kilógó férfi felé.
- Rúben, Ő az unokabátyám, Gregory. Greg, Ő Rúben Löwenstein, egy kedves…hm…ismerősöm.

Naná, hogy Olivia combjaira támaszkodva fel tudta vakarni magát. Hiszen kőkemények voltak. Az ajtón át kedélyesen benyomakodó kétajtós fickóra elsőre nem figyelt fel. Lekötötték valahol a pizzafutár csaj fantáziált idomai, amire a mocis bőrnaci feszült. Ám amint elhangzott az ominózus Little név, a tetejébe kórusban, teste reflexszerűen kapcsolt vészhelyzeti üzemmódba, és feszült meg minden izma.
Egy kibaszott csapda!!! – üvöltötte egy belső hang, ami cselekvésre sarkallta. A benganagy alak egyet jelentett a fájdalommal számára. Két év alatt kellően dekódolódott tudattalanjába ez a reflex. Little egyenlő Mr Kinggel, aki az uzsorása. Little egyet jelentett a karfeszítésekkel, a gyomorszáji ütésekkel, azzal hogy fááááj.
Bár totálisan meg volt győződve róla, hogy milyen gyors, a kívülállók azt láthatták, hogy nagyjából addigra sikerült feltápászkodnia, amire Olivia angyalka odalejtett a brutál-fickó karján elé, és valamit mondott. Rúbennek csak a saját neve jutott el füléig. A frankó zöld, fűszerezve az elfogyasztott vodka és pezsgőmennyiséggel termékeny táptalaj volt hasogató gondolatainak. Ha elmenekül, nem lesz fájdalom. Valahova… a lakosztály, mint egérfogó realizálódott benne. El innét! – indul meg átgázolva mindenen az erkély felé. Igen. Ott talán… ki tudja meddig áll ellen az ajtó, de... Rúben átgázol mindenen és mindenkin. Már csak a teraszra vezető ajtó lebeg előtte, mint a mennyország kapuja.

Két éve immár, hogy Mr Kinggel, a helyi uzsorással szoros kapcsolatban áll. És Little az ő némalevente verőlegénye. Rúben sok mindenben tehetséges volt, ám a pénz nem tartozott ezen kiváltságos dolgok közé. Nem élt nagylábon. De doktorija sokkal több pénzt emésztett fel, mint amit a vendéglátózással keresett. Több éves engedély a természetvédelmi területeket ellenőrző hatóságtól, hogy kutathasson, beléphessen… minőségi kép és hanganyagot rögzítő cucc, utak szakmai konferenciákra… Mind-mind Mr King kasszájából finanszírozódtak. Persze jó „bankárként” sosem nagy összegeket adott kölcsönbe. Pár ezer dolláros volt a szokásos kerete Rúbennek, amit mindig utólag termelt ki így-úgy. Hol egy kis szerencsejáték, hol némi extramunka. Akár Mr Kingnek. És az ilyen utólagos kitermelések voltak a fájdalom forrásai. Mert olyankor Little felbukkant, és a segedelmével Mr King jó mélyen belevéste Rúben fejébe, hogy az elkövetkezendő pár napba mi az a cél, ami a szemei előtt lebegjen. Előteremteni a tartozását. Kapcsolatuk akár egy rossz házasság. Mindenki ismerte a másikat, mégsem tett semmit, hogy máshogy zajlódjanak a dolgok. Rúben nem takarékoskodott előre semmit. Ha valami kellett, ment a telefon uzsorásának és a pénz egyből jött. Uzsorása pedig tudta, hogy Rúben nem fogja időben visszafizetni, így az utolsó határidő után verőlegényes, fenyegető-fájdalmas jelenést eszközölt, még feljebb srófolta a visszafizetendőt. És Löwenstein max egy hét alatt előteremtette a tartozását. Aztán pár hét, vagy hónap múlva megint kezdődött minden elölről. Most is volt egy kétezres nyitott számlája Kingnél. És épp ezért imádta a melót a síparadicsom büféjében. Mert ide nem igazán járt fel Mr King és kedvenc jobbkeze.. De tévedett. Nagyon.

A harmadik… nem is olyan magas… le tud mászni, és lent pedig ott a kocsija..
-Barom! – hall egy mély öblös hangot, majd érzi az erőt, ami zakójába kapaszkodva rántja durván vissza a terasz kövére. A viág kifordul magából, ahogy a fent lesz lent, térérzéke káoszba fullad. Keményet érez és puhát, aminek nekicsapódik. Majd jótékony feketeség borul tudatára.

A reggel a delet is elhagyta, mire a mellette fekvő férfi mozgolódására kinyitotta a szemét. Felpillantva az ismerős arcra mosolyodott el, majd abban a pillanatban ki is tisztult az elmúlt két nap eseménye. Az álmában másikhoz simuló teste azonnal elhúzódott, akárcsak a mellkasán pihenő karja. A feje pokoli fájdalmat hányt tudatába az este büntetéseként. Megdörzsölve homlokát próbálta lesöpörni magáról a tompaság érzését, majd a valószínűleg szintén hasonló problémákkal küzdő, ébredező alakra pillantott. Miután a férfi végképp kiütötte magát, a srácok az első rémület után feloldódva, a tűrőképességén viccelődve cipelték be a szobájába, majd rádobva egy takarót hagyták is ott. Olivia még bírta egy ideig, majd maga is kidőlve jutott el egyedül a szobájáig. Nem bajlódott átöltözéssel, úgy ahogy volt, eset be ő is a párnák közé, és habár nem híresztelte, ébredt már ennél cifrább helyzetben is. Felülve nyúlt az éjjeli szekrény felé, majd két aszpirint véve ki a dobozból, ette meg az egyiket. A maradék vízzel együtt odanyújtotta a másikat ágyvendégének.
- Jót fog tenni. – volt kicsit rekedt a hangja, miközben hátrébb ülve vetette neki a hátát az ágy támlájának.
- Gregory jól lecseszett miattad. Mért nem kérdeztem meg, hogy bírod-e…? – sandított a férfira,  majd sóhajtott.
- Nem vagyok hülye. Tudom mivel foglalkozik…vagyis, valószínűleg csak az ezred részét tudom, de ez így is van rendjén. Nem a fűtől volt nem létező pararohamod.  – nyugtázta. – Ismered őt, igaz? És nem a színházból. – dörzsölte meg szemét, próbálva enyhíteni a nyomás a fejében.
- Tartozol neki? – tette fel a kérdést, és nem volt benne biztos, hogy tudni akar róla.

-Aaaa….öööö… - küldenek jeleket az érzékszervei, és fogadja be az érzékszerve küldött jeleket, akár egy tinédzser vagy újszülött. Bár az újszülött nem a legjobb hasonlat. Hiszen már temérdekszer megélte épp ezt. Amikor fingja sincs, hogy miért és ki mellett ébredt. A legtöbbször New Yorkban fordult ez elő. Egészen eddig a mellette fekvő-lélegző emberi lényre talán dacból, vagy óvatosságból nem vetett pillantást. Talán túl sok rossz élménye volt Rúbennek ezzel kapcsolatban. Érezte az elhúzódó mozdulatokat, de semmi furcsa nem volt benne számára. Kevés volt az a céltudatos nő, aki az együtt töltött éjszaka után is, józanodva a dopamin és szerotonin-koktél hatásai alól, továbbra is nászéjszaka-szerűen viselkedett volna vele.
-Én… ööö… ja…  - a legjobban a víz esett neki, amit Olivia kínált. Aztán az utána jövő szavak leperegnek értelméről. Valami Gregory, meg a tudom mivel foglalkozik, ismered… Egyetlen szó képes fókuszáltatni a megviselt  Rúbent. Tartozol???
-Egy embernek tartozok csak. És az Mr King. –préseli ki éppen hogy megnedvesített ajkai közül, feltápászkodva.
-Én most… ugye… merre találom a fürdőt? – bújik ki a bőrét már szinte irritáló ruhából, egyedül alsónadrágját hagyva magán. Meghalna, ha a fürdőben kellene levetkőznie. Az éjszakával kapcsolatban egyedül azért van rossz érzése, mert utálja ruhában összefeküdni más ágyát. És a tények alapján most ez történt.

A fürdőszobában bőven hagyja csurogni a forró vizet magára. Közben felidézi az este részleteit, amik igencsak hiányosak. No és Olivia szavait. Egypár fantasztikus felismerés, no és a megtisztulás és elengedés érzése… issteni…  mindenképpen köszönhető a fürdőnek
-Ismerem… Gregory-t. És bár nem neki tartozok, minden egyes dollárt bevasalt rajtam. Elég… keményen. – heveredik le az ágyra, félig a takarót magára hajtva.
-Én… ő… tegnap éjjel… - bár kérdezni nem kérdezett semmit sem, Oliviától várja a választ kétségeire. No és titkon arra, hogy vagy a szobapincértől rendelhető kaják étlapját teljesen véletlenül átnyújtsa, vagy pedig magátók rendeljen le egy rohadt nagy adag szalonnás tükörtojást, narancslevet, pirítóst, toastot, zabhelyhet… és megannyi kaját, mivel Rúben farkaséhes.

Némán bólintva nyugtázta a férfi szavait. Még részegen is levette, hogy Gregory hazudik, de nem tudott rá haragudni miatta. Gyermekkoruk óta szoros volt a kapcsolatuk, és habár neki nem lett testvére, anyja nővérének fia azzá vált az évek alatt. Az egész család tisztában volt azzal, hogy a férfi, akármi is lehetett volna az intelligenciájának köszönhetően.  Azonban az anyját bántalmazó apja, és a kellően rossz társaság elég volt ahhoz, hogy egy elég göröngyös utat válasszon arra, hogy 16 évesen legyen lélekjelenléte és ereje leállítani a fatert. Habár a család tartott tőle és környezetétől, Olivia sosem feledte el szeretni. Talán a hála, amit titkon a férfi emiatt érzett, az kötötte őket össze végérvényesen. Az első hippit, aki füvet adott el az unokahúgának, majdnem agyonverte. Aztán megrázva a kamaszlányt ordított vele két percen át, majd közölte, ha bármi kell, neki szóljon inkább. Az tiszta lesz, és mérgektől mentes. Habár Olivia minden szintetikus dologtól irtózott, kétségkívül a természetes apróságokért hozzá fordult. Gondolataiban elkalandozva, már csak az távozó férfi hátát látta. Zavartan pillantott az ágy végébe dobált öltönyre, majd újra a párnák hívogató ölelésébe dőlve sóhajtott fel. Talán el is aludt pár percre, hisz csak az ágy süppedő mozdulatára nyitotta ki újra a szemét, a mellé heveredő, alulöltözött férfira fókuszálva.
- Te most szórakozol velem? – förmedt rá a még vérében keringő alkoholmaradéktól kellően őszintén, miközben felülve, dühös mozdulattal seperte ki szeméből az előrehulló tincseket.
- Ne haragudj. – fordult el. – Enyhén frusztráló, hogy a tested minden porcikáját ismerem. És ennek nem tesz jót, hogy még mindig részeg vagyok. – állt fel megfontoltan és lassan, majd a szekrényhez lépve halászott elő belőle egy egyszerű fekete pólót, fehérneműt, és egy vékony, világoskék, törökös fazonú, kényelmes jóganadrágot. Magához ölelve cuccait fordult a férfi felé.
- Te tegnap éjjel megpróbáltál kiugrani a harmadikról. És amekkora hülye vagy, sikerült is volna. Greg az utolsó pillanatban kapott le a korlátról. A többieknek azt mondta, hogy biztos valami szar biofüvet szívtál, ami tele van mocsokkal, és nem bírtad. Plusz rá is ittál, mert amatőr vagy, és jött a para. Ami kapsz, ha valaha még találkozol velük, az a vérszívás. De semmi több. A srácok behoztak ide, és lefektettek. Én még végighallgattam egy agymosást, hogy „kurvamesszire” kerüljelek el, mert süt rólad, hogy flúgos vagy, majd még megnéztünk valami elcseszett tini horrort páran. Néha rád néztem, hogy élsz-e még, aztán valamikor hajnal három körül nálam is leoltották a villanyt. Csak én a saját lábamon jöttem idáig. Ennyi. – indult a fürdő felé, majd az ajtóból még visszanézett.
- Rendelj reggelit, mert különben sosem józanodunk ki. – indult el újra, majd szólt még hátra. – Vegetáriánus vagyok. – csukódott be a fürdő ajtaja, majd nem sokkal később megindult a zuhany összetéveszthetetlen hangja.

Eszébe nem jutott, hogy szórakozzon Oliviával. Elsőre meglepi a nö kifakadása alulöltözöttségén. Viszont olyan helyzetben sem volt, hogy öccse levedlett nöjével aludjon egy ágyban. Átérezve a problémát, összevadássza ruháit, és felöltözik. Egyedül zakóját nem találja. Talán a nappaliban vehette le. Így elhagyja a szobát. A lakosztály csendes, élő emberrel nem találkozik. Hál istennek holttal sem. Az elmúlt éjszaka üresüveg-pohár, pizzamaradvány romjait ügyes kezek eltakaritották, és enyhe kávéillat lengi be a teret. Örömére megtalálja a forrást is. Három kocsi parkol a nappaliban, a szobaszervíz létezésének, es gondoskodásának ékes bizonyítékaként. Az egyikről már valamelyik másik szoba lakói végigették a reggelit, kettő azonban érintetlen. Elégedett mosoly kúszik Rúben arcára, és betolja zsákmányát Olivia szobájába, megtalált zakóját is magához véve.

A fürdőből hallatszódó vízcsobogás még töretlen. Pillanatig sem habozik. Reflexböl szervírozza a komplett reggelit a szoba egyetlen asztalára, majd nekilát a jócskán elhűlt reggelinek. Úgy ítéli meg, hogy Olivia is talál fogára valót, mivel elég kevés a húsnemű. Kávét tölt, jóadag narancslevet. Beleborzong a villájára emelt elsö falat ízébe, olyan jól esik. Mégha nyúlós es hideg is a tükörtojás.

Gondolatai belegabalyodnak Nathanielbe es exeikbe. Nem is lenne világ a világ, ha ikerpárkent sosem nőztek volna be a másiknak kiadva magukat. ám egymás lezárt vagy alkalmi kapcsolatai után sosem futott sem ő, sem Nate második kört, kihasználva hasonlóságukat. Talán egészen mostanáig.

A pirítós roppan fogai alatt, míg jobbjával a telefonját nyomkodja.
“Gratulálok az eljegyzésedhez. Becky az? Te választottad, vagy anyáék?” röppen az sms.
Becky Cohen… az egyetlen olyan nő volt Rúben mellett, akit szülei is elfogadtak. És az egyetlen, aki csúnyán kidobta Rúbent.

Párás légárammal érkezik Olivia. Rúben leteszi a kezében ragadt telefont.
-A reggeli előállt. Kicsit hideg, de a miénk – tölt egy pohár narancslevet Oliviának, és enged a palacsinta-juharszirup aranyló-illatos csábitásának.
-Köszönöm, hogy vigyáztál rám. És… köszönd meg Li… Gregorynak is. Elég furán festene, ha akkor köszönném meg neki, mikor épp a … munkáját végzi – pillant Oliviára. Hangjában nincs semmi cinizmus, Amit mond, komolyan gondolja.

Kilépve dobta székre az esti farmer-póló kombinációt, majd meglepve pillantott a csupán tíz perc alatt összevadászott reggeli hadára.
- Jézus…elaludtam a zuhany alatt? – mosolyodott el elismerőn, majd lehúzva fejéről a turbánba csavart, hímzett logóval ékesített törölközőt, hajlott előre, és szárította le hajáról a cseppek egy részét. Újra felállva fordult a tükör elé, majd beletúrva a víztől begöndörödő tincsekre, rázta szét az összetapadt szálakat.
- Soha többé nem iszom ennyit. – morogta a tükörben visszanéző karikás szemekbe, jól tudva, ez a mondta jó néhányszor elhangzik egy évben. Végül otthagyva tükörképét fordul a férfi felé, majd egyik lábát maga alá húzva telepedett le egy székre.
- Isten vagy. – nyúl a palacsinták felé, majd valami piros bogyós lekvárnak engedve pakolt rá egy bő kanálnyit a szeletek tetejére. Az első falat olyan volt, mint maga a Mennyek. Elégedetten hümmögve dőlt hátra, majd villáján a palacsintadarabbal vonta meg a vállát.
- Nincs mit. Mi itt… - intett körbe a fém eszközzel a társulatra értve. - ...szóval ez csak természetes azok után hogy miattam betéptél, majd lerészegedtél. – vigyorodott el, majd kapta be a lekváros darabkát.
- Gondolom, hiába kezdeném el magyarázni, hogy Greg jó srác. – vágott egy újabb darabot az aranysárgára sült tésztából. – Szóval rendben, átadom neki. Ami meg a tartozásodat illeti, mért nem kérsz ösztöndíjat az egyetemtől? Ha valami értelmes kutatást tudsz kisütni a doktoridhoz, szokták támogatni. – dobta fel az ötletet, bár volt egy olyan érzése, hogy a férfi ezt már körbejárta, akárcsak minden mást, ha végül az uzsorás mellett döntött. Szórakozottan nyúlva egy almáért vágott belőle cikkeket, majd elharapva egyet a palacsinta mellé hunyta be szemét.
- Friscoba utazom jövő héten. Még egyszer el kell játszanom a fantom szerelmét valami színházgálán. – nyitotta ki szemét – Aztán lesz valami puccos estély, sok pénzes sznob, akik sok mindent támogatnak unalmukban – vonta meg a vállát. – Ha elég jól adod elő magad…márpedig ez megy… - harapott bele egy újabb almaszeletbe a férfi tekintetét fürkészve.
- Kísérj el. Ha nem is jön össze, egy hétvégét hesszelünk öt csillagon a színház jóvoltából, és Mr. King is messze lesz. –ciripelt fel a telefont egy rövid üzenettel.

Jövőhét szombaton eljegyzés. Várunk szeretettel!

Olivia fene se tudja miért, de hangulatossá varázsolja a kései reggelit. Nedves, vállán göndörödő tincsei, a valóban elsőosztályú palacsinta őszinte élvezete, természetes szavai… amik tartalma a vége felé érdekes irányt vesz.
Az utolsó falatot veszi szájába Rúben, mikor telefonja zajongani kezd. Mutatóujja rábök az asztalon heverő készülék kivilágosodó kijelzőjére és fogadja az üzenetet. A zuhany ellenére viszkedhetnék tör rá. Reflexszerű dac horkan benne, amit megmosolyog.
-Köszönöm a meghívást, de nem, Olivia. Nem akarok Friscoba menni. – mondja egyszerűen. Hangjában nincs hiszti vagy nyűglődés.
-Bármelyik barátod szívesen csatlakozik hozzád a luxushétvégére. És műértőbbek nálam, hogy az előadást is élvezzék. – teszi le villáját, s törli meg száját az asztalkendőben.
-A sznob partik miliőjében nőttem fel. Akár anyám is adhatná azt az estélyt. Ami a pénzt illeti… majd megdolgozok érte máshogy. Nem vagyok hivatásos szélhámos. Csak megélhetési. – hajtja az asztalra a kendőt, ujjait egy darabig nyugtatva a textilen.
-Egyetlen egy ember van, akinek a hívására Friscoba mennék. És az apám. De ő nem hív. Csak Nathaniel. – áll fel az asztaltól, lesöpörve pár láthatatlan morzsaszemet mellényéről.
-Szombaton lesz az eljegyzése. Vigyázz magadra, Christine – lép Olivia mellé, és ad egy egyszerű csókot feje búbjára, a nedves tincsek közé. Majd elhagyja a lakosztályt.

Mostanában elég sokat bóklásztam az erdőben, akár farkas alakban, akár emberként. Alapjáraton elég nyughatatlan természet voltam, hát még most, amikor a legtöbb dolgomban tehetetlen voltam. Ilyenkor akaratlanul is kell valami pótcselekvés, ami eltereli a figyelmem a problémákról és mivel elveretni többet nem szerettem volna magam, maradt a céltalan bolyongás, legfőképpen az erdőben. Mehettem volna a városba is, de ott túl sok volt az ember és sokkal nagyobb volt az esélye annak, hogy ismerősbe botlok. Vagy csak szimplán valaki olyanba, aki éppen engem pécéz ki, hogy belém kössön, annak pedig tuti nem lett volna jó vége. Alapjáraton sem vagyok egy olyan hű, de türelmes személy, mostanában pedig pláne nem.
Olykor elgondolkodom azon, vajon mi lehet Dakotával, merre jár. Ezúttal szinte biztos voltam benne, hogy nem ólálkodik a közelben, túl tömény volt minden érzelem, amit akkor éreztem felőle, a történtek után pedig nehéz volna elhinni, hogy van annyira ostoba, hogy megkockáztasson egy újbóli összefutást. Szintén nem lenne jó vége. Mindkettőnknek jobb így. És ezt már sokkal régebben meg kellett volna tennem, tennünk, nem pedig eddig húzni, halasztani a dolgot. Nem volt jó érzés, semmilyen szempontból sem.
Nem akartam túlságosan belemászni a falkaterületbe, hiszen hiába voltam megtűrt, akkor is kóbornak számítottam, amúgy sem vágytam most túl sok farkas zizegésére, úgyhogy lépteimet inkább a síparadicsom felé vezéreltem. Ugyan ott is megvan az esélye mind annak, hogy emberbe futok, mind annak, hogy farkas keresztezi az utam, de estefelé járt már az idő, ilyenkor csak nem akarnak túl sokan síelni, vagy errefelé bóklászni. A falkaterületről viszont eszembe jutott Emma és az, mennyire régen beszéltünk. Szóltam ugyan neki, amikor visszatértem Fairbanks-be, de mindössze telefonon, nem is tudnám megmondani, mikor álltunk utoljára szemtől szemben egymással. Éppen itt van hát az ideje, mert be kell valljam, hiányzik, hiszen mégiscsak a barátom, vagy mi a szösz.
A fülemhez emeltem hát a telefonomat, hogy ha felvette, akkor megkérdezzem, rám érne-e egy kicsikét, mert én igencsak szomjazom már a társasága után. Rábólintott, úgyhogy megmondtam neki, merrefelé is leledzem, aztán nem volt más dolgom, mint várni, amíg megérkezik. Azaz volt, merthogy felfigyeltem egy lejjebb randalírozó csoportosulásra, tippre olyan tizenhét évesek lehettek, négyen voltak összesen. De ami ennél is érdekesebb volt, hogy akadt náluk pia, nem is olyan kevés. A fele mondjuk már üres volt, de kellőképpen kiütötték már magukat, hogy ne legyen feltűnő, ha elcsenek egyet a készletből. Úgyhogy amíg várakoztam, addig sem voltam tétlen, akadtak itt még olyan személyek, akiktől értékes és érdekes holmikat lehetett begyűjteni. Amint felmarkoltam mindent, amire szükségem volt, fogtam a zsákmányt és egy csendesebb, eldugottabb helyre fészkeltem be magam. Itt tuti senki nem fog zavarni, Emma viszont könnyedén megtalál, hiszen pajzsom csak annyira húztam fel, amennyire szükséges volt.
Ha ideért, akkor pár lépéssel elébe menve köszöntöttem egy gyors öleléssel, egyikünk sem túl ölelkezős fajta, tudom jól, de rég láttam, másrészről eléggé előjött a szeretethiányos énem az utóbbi hetekben. Legfeljebb lekever egyet, túlélem. Egészen széles vigyor terült el a képemen, ahogyan végül eleresztettem és félreálltam, had lássa, mit zsákmányoltam.
- Elloptam egy szánkót - mondtam ki hangosan is, pedig tuti látta, de annyira abszurd volt a dolog, hogy muszáj voltam szavakba foglalni, hogy rájöjjek, tényleg megtettem. Volt ott whisky, két zacskó chips és egy zacskó gumicukor is akadt a szerzeményemben, de legbüszkébb tényleg a szánkóra voltam. Olyan voltam, mint egy kiskölyök, túl sokszor kívánkozott ki ez az énem az elmúlt napokban, ám akkor nem volt helye ilyesminek, most azonban.. Emma mellett nem éreztem annyira cikinek a dolgot, tőle azt is teljes mértékben elviselem, ha képen röhög, amiért tőlem nem megszokott módon ennyire gyerekesen viselkedem.

- Csóróság? Dehogy - legyintettem mosolyogva. Ha csak annyi volna! - De a többi nem olyan szokatlan hozzám képest, mint egy szánkó. Azt sem tudom, mikor ültem utoljára ilyesmin - vakartam meg a tarkóm, de a képemen továbbra is ott ült a görbület. Nem ma volt, hogy én utoljára szánkóztam, az egyszer biztos. A pia meg a rágcsa tényleg nem olyan meglepő dolgok, na de egy szánkó.. Vagy lehet csak szerintem furi, fene tudja. - Amúgy meg csak.. elkapott a vágy. Régi rossz szokások - vontam vállat szélesedő mosollyal, mert hirtelenjében azt sem tudom, meséltem-e neki a régi tolvaj énemről. Szerintem igen, de aztán amilyen vén vagyok, lehet már kipotyognak az emlékek a fejemből.
- Bakker! Tényleg, a pléd, hát arról elfelejtkeztem - játékosan biggyesztettem le a számat, de a következő pillanatban már megint felfelé kunkorodott az a bizonyos. - Mmm, a szarvashús finom! - még mázli, hogy nem voltam éhes, mert akkor most hagyhatnék itt mindent, hogy inkább vadászatra invitáljam a nőstényt.
- Ne már, ennyire látszik? - nem tagadom, hogy szarul vagyok, teljesen felesleges lenne. Pár napja Dana közölte, hogy szarul nézek ki, most ő, bár a fiatal nőstény a külsőmre értette, míg Emma nem, de elkeserítő, hogy ennyire látszik rajtam. - Nem terveztem, hogy untatlak a picsogásommal, de ha már így rákérdeztél.. - sóhajtottam cinkos mosollyal a képemen, hiszen magára vessen, hogyha tényleg kiöntöm a szívemet. Jó, azt azért mégsem, mert nem vagyok olyan fajta, de ha tényleg érdekli, akkor lehet mesélek. Úgysem mondtam még el senkinek, Emmát pedig a barátomnak tartom, baj csak nem lesz belőle. - De először teszteljük, milyen ízlése van a fiataloknak - intettem közelebb a kis kupacomhoz, lovagiasan felajánlva neki a szánkót ülőalkalmatosság céljából, míg én egy kiálló nagyobbacsaka kődarabra tettem le a hátsómat. Az üvegért nyúlva bontottam ki és nyújtottam azt a nőstény felé, hiszen mégiscsak a hölgyeké az elsőbbség, ennyi jó modor még belém is szorult az évek alatt.
- Na szóval.. elég mozgalmas és eseménydús napjaim voltak, bár.. a legtöbb kaki egy napon borult a fejemre. Tudtad, hogy az apám az itteni falka tagja? Az őslakosokhoz tartozott egykoron és most a Horatio névre hallgat - gondolom nem lenne túl nehéz kiderítenie, kicsoda is az, úgyhogy nem burkolózom a névtelenség homályába. - Megvolt a nagy egymásra találás és minden szép és jó volt, amíg rá nem kérdezett a húgomra. Elmondtam neki, hogy megöltem és a legrosszabb, hogy egyetlen jobbosnál többet nem is kaptam! Ott hagyott. Jó szar volt. Aztán még.. a feleségem utánam jött ide, Fairbanksbe néhány hete, miután újfent csúnyán átvert, hogy aztán az apám kirakja a falkaterületről, lévén elég csóró szegényke. Én meg voltam olyan marha, hogy másnap reggel éppen a városon kívül akartam reggelizni és láss csodát, belefutottam. Nem szándékosan mentem utána, hozzátenném - veszek azért levegőt is a nagy darálás közepette. - Kiderült, hogy neki köszönhető a lányom halála. Igazándiból ezt még valahogy képes is lettem volna beemelni, hiszen évekkel ezelőtt történt már, hogy elveszítettem a lányom, most már biztosan tudom, hogy soha nem kaphatom vissza. De az, hogy Dakota képes volt úgy a szemembe nézni, úgy a segítségemet kérni, hogy mindvégig tudta, mi történt a lányunkkal… - hagyom félbe a mondatot egy fejcsóválást követően. - Hát eléggé kibuktam. Úgyhogy nekimentem egy kóbornak, aztán kölcsönösen szétkaptuk egymást. Huhh, na.. ennyi - fújtam ki magam a végén és vettem át az üveget, hogy porzó torkomat leöblítsem. Egyszerre zúdítottam a nyakára, magára vessen, mert ő kérdezte, mi a gáz, én csak elmondtam. Soha nem beszéltem ennyit egy ültő helyemben, de nem kifakadás és sopánkodás volt, mert nem hisztiztem, úgy beszéltem az egészről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne mindez.

- Hm, akkor.. szánkózol majd velem egyet, ha szépen megkérlek? - szaladt széles vigyor a képemre, nem szokásom a szépen kérés, ahogyan a gyerekes viselkedés sem, de Emmával szemben nem kellett valamelyik maszkomat magamra aggatnom és felettébb felüdítő élmény volt erre ezúttal is ráébredni.
- Rég élveztem eme „hobbimat” - macskafüleztem az utolsó szónál, hiszen anno ez nekem nem hobbi volt, hanem létszükséglet, most már valóban az, de tényleg rég adtam ilyesmire a fejem. Szintén felüdítő érzés, lehet gyakrabban kellene csinálnom? Persze semmi nagy mértékű tolvajlás, csak a kis lopkodások szintjén maradva.
- Majd legközelebb hozok pokrócot is, meg gyertyát és a piknik kosarat sem felejtem majd otthon! - emeltem fel a mutatóujjamat, amit aztán a halántékomhoz illesztettem, mintha csak ezzel szerettem volna belevésni az emlékeimbe a felsorolt holmikat. Nyilván csak szívtam kicsit a vérét, de részemről semmi probléma nem volt ezzel.
- Oké, igaz, ezek elég meggyőző érvek - bólintással kísértem a szavaim, miközben már tarkóm vakargattam. De azért megnyugtató, hogy nem sír le rólam annyira a dolog, valamilyen szinten, valahol mélyen talán rosszul is esett volna, ha nem veszi észre, elvégre barátok vagyunk. Az meg plusz adalék, hogy ő Kanguyak is mellette.
Csak a szám széle rándul feljebb, mikor közli, hogy imádja, ha férfiak picsognak. Igazán hihetőre sikerült a kijelentése, mit ne mondjak, de jelen pillanatban semmi értelmes replika nem jut eszembe, úgyhogy inkább lapozzunk a piára.
- Az nem számít, csak üssön - vagyis most nem számít. Nyilván ennyitől nem fogunk fejre állni, ráadásul ki nem állhatom az ócska whiskyket, de a mai este, mondjuk úgy, hogy kivételes alkalom, most hajlandó vagyok alábbadni a fene nagy elvárásaimból is.
- Valld be, hogy csak arra hajtasz, hogy tényleg sírjak a válladon - pimasz kis félmosoly jelent meg a képemen, ahogyan feltápászkodva áttelepedtem mellé a szánkóra. - Igazán hízelgő egyébként, hogy azt mondtad, neked nincsen nagy segged és nem az enyém kezdted el méregetni - fordított helyzetben én tuti az övét illettem volna ilyen szép szavakkal, mint a sajátomat, nem mintha farkaséknál olyan gyakori jelenség lenne egyébként a nagy seggméret, vagy az elhízott ember.
Csak bólintok, miszerint nem ismeri apámat, de tudja, kiről van szó. Nem is az a lényeg, talán szerencsésebb, hogy nem ismerni, így valamilyen szinten jobban kívülállóként tekinthet a helyzetre.
- Elcseszett egy család ez, én mondom - fejcsóválásomat követően húztam meg az elcsaklizott üveget. Így van, tényleg olyan volt, mint egy szappanopera, sőt, annál is rosszabb és akkor apám az apám oldaláról lévő dolgokat nem is tudja. Azok mondjuk nem tartoznak a történethez, de az is igencsak szappanopera jellegű, érdekes az én esetemre is ezt a megnevezést hallani.
- Szerettem volna, hogy jobb legyen, de sajnos csak a pillanatnyi dühöm enyhítette. Arról nem is beszélve, hogy igencsak szétkaptuk egymást az ipsével. Ez van, nem lehet minden fenékig tejfel - ezúttal a vállam vonogattam, mielőtt ismét újabb kortyot küldtem lefelé abból a tényleg borzalmasan szar piából. - Az a szívás, hogy bármennyire is gyűlölöm, bármennyire is haragszom rá a történtek miatt, nem vagyok képes kitörölni magamból. Tisztában vagyok vele, ha adnék neki még egy esélyt, minden gond nélkül ismét átbaszna a palánkon, de.. valamiért mégsem tudom azt mondani, hogy oké, akkor örökre felejtsük el egymást. Szarul vagyok összerakva, tudom, ne is mondd - most sóhaj előzte meg a piálást, amit követően a nőstény mancsaiba nyomtam az üveget, nehogy véletlen megtaláljam inni az egészet a sztori végére érve. - Keresni egy darabig biztos nem fogom, azt sem tudom, merre ment. Talán jobb lesz így - elküldtem, ez tény, de ez nem jelenti azt, hogy csökött és elcseszett szívem mélyén, valahol nagyon a legalján ne éreznék valami hiányt az irányába. Ostoba vagyok, hogy a velünk történtek után még mindig így érzek iránta, de szar egy helyzet, amikor valakit gyűlölünk és szeretünk egyszerre.
- Hohóó, álljunk csak meg! - emelem fel egyik tenyeremet, grimaszolva fordulva felé teljes derékból. - Lett egy Kölyköd? Megbillogozták a csinos feneked? És majdnem meghaltál a Vörös Hold alatt? - ismétlem el a hallottakat, bízva abban, hogy semmit sem hagytam ki a hirtelen rám zúdított információhalmazból.
- Na jó, akkor csak szépen sorjában… Miféle a Kölyköd és hogy került a képbe? Egészen furcsa elképzelni, hogy lebabáztál - rándult felfelé szám egyik széle. - És hogy sikerült egy kóbornak billogot égetnie a fenekedre? No meg ennyire durva volt idén a Vörös Hold? Még hogy mindez semmi! A nagy lótúróst, mesélj, mindent tudni akarok! - hiába az akaratot kifejező szavacska a végén, tudja jól, hogy olyat nem fogok kierőszakolni belőle, ami falkaszintű információ és nem tudhatok róla, másrészről ő sem kottyintana el nekem semmi ilyesmit. Nem fogunk ezen összeveszni. Mindenesetre kíváncsian hallgatom, mert vele is történt bőven érdekesség a távollétem alatt.  

- Ahw, zsír! - lelkesülök fel egyből, természetesen, tényleg mint egy kisgyerek. Az pedig, hogy szimplán rájátszok, vagy valóban létezik egy ilyen eddig gondosan elrejtett énem, az maradjon az én titkom. Mindenesetre igencsak komikus, hogy két felnőtt mennyire képes lelkesedni egy ilyen aprócska dologért is. Mondjuk nekem nem annyira aprócska, lévén rettentő régen ültem ilyesmin, Emma álláspontját pedig nem tudom, miként vélekedik róla.
- Ne aggódj, nem kenyerem a bajkeresés. Főleg nem olyanban, ami a falkát is érintené - válaszoltam halvány mosollyal a képemen. Kedves volt tőle, hogy figyelmeztetett, de hála égnek az eszem még nem hagytam el, hogy akkora hülyeséget csináljak, amivel bajt hozok a tulajdon fejemre.
- Akkor lehet fehér lovat is hoznom kellene? - szórakozottan ütögettem meg az állam egyik kezem mutatóujjával, így vágva magam gondolkodó pozícióba. - Vagy az csak a királyfiknak van? - nevettem fel röviden, mert teljesen lényegtelen kérdés volt, de egészen felüdítő érzés ilyen csip-csup, értelmetlen dolgokról diskurálni. Nem kell mindig az élet nagy gondjairól társalogni, nem igaz?
Az a jó Emmában, vagyis az is, hogy pontosan tudja, mire van szükségem egy ilyen helyzetben. Nem várok lelkizést, meg buksisimit és a vállán sem szeretnék bömbölni, éppen elég, ha valakinek elmondhatom a nyűgjeimet és annyival már bőven megelégszem, ha szimplán meghallgat, esetleg rendbe tesz, vagy elmondja ő miként látja a dolgokat. Kinőttem már abból a korból, hogy a kezemet fogják minduntalan, egyszerűen csak szükségem van egy barátra, akivel a baromkodás mellett komolyan is lehet beszélni. Nem véletlenül Emmát hívtam ma este ide.
- Ohh, úgy már nem is olyan izgi, ha nem hagy nyomot a kabátodon - jegyeztem meg felfelé görbülő szájszéllel. A nevetése kifejezetten jót tesz megtépázott lelkemnek. - Jaaa! Én kérek elnézést! - társulok a nevetéshez felemelve mindkét kezem, mintegy megadva magamat. Aztán belekezdek a sztoriba, a reakcióját hallva pedig ismét csak sóhajtok egyet.
- Ez így kimondva rettentően ijesztően hangzik. Mármint az, hogy tényleg szeretem még mindig. Mert.. mert nem tudom tagadni - túrtam a barnás tincsek közé, egy pillanatra rájuk markolva a fejem búbján, aztán az ölembe ejtettem a kezemet. - Milyen már, bakker, hogy elmúltam háromszáz éves, minden szart megéltem és akkor tessék, ennyitől képes vagyok berezelni - fújtatva szabadultam meg a tüdőmben lévő levegőtől, képemre pedig keserű mosoly költözött.
Figyelmesen hallgattam, amint mesél arról, vele mi történt az elmúlt időszakban, egyik hír jobban meglepett, mint a másik, nem tudtam volna eldönteni, melyiknél nyitottam nagyobbra a szememet.
- És milyen érzés Teremtőnek lenni? - érdeklődöm, miként éli meg, hiszen eddig gondolom nem volt ilyenben része azon kívül, hogy pesztrálta a kölyköket, de egynek a Teremtőjének lenni mégiscsak másmilyen érzés.
- Anyám, azért keményen tolod, ez a nyelvleharapás..! - emelkedik meg a szemöldököm, amolyan „minden elismerésem a tiéd” nézéssel. Mondjuk tőle nem is vártam semmi mást, ami azt illeti, azon lehet jobban meglepődök, ha szó nélkül tűri, hogy egy kóbor csak úgy lesmacizza. - Egyedi volt, az biztos - húztam el a számat kissé, ezzel mintegy egyetértésemet is kifejezve; valóban elég elmebeteg lehetett a csávó.
- Hat hét? Te jó ég, az azért nem kevés - kúszott feljebb mindkét szemöldököm újfent, ahogyan ránéztem. Hat hétig nyomni az ágyat… Én tuti beleőrültem volna, ha addig kell a seggemen megülnöm. - El tudom képzelni, mennyire para lehetett a dolog, gondolom azoknak meg még inkább, akik akkor visszatértek. Azért hálás vagyok, hogy nem voltam itt, lehet idén én sem úsztam volna meg a dolgot - ki tudja, mi alapján történik az ilyesmi, az előtte való évben engem elkerül, de ilyen találgatásokba abszolút felesleges belemászni, mert már úgysem kaphatunk rájuk választ.
- Chipset? Gumicukrot? - kaptam fel egy kezemmel egyszerre mindkét zacskót és tartottam volna felé, de a nagy lendülettől a gumicukor bizony kirepült a kezemből. Nem sikerült olyan jól megragadnom a zacskókat, mint szerettem volna, de célozni ezek szerint tudok, mert a zacsi pont Emma ölében landolt. - Úgy tűnik a gumicukor téged választott. Vagy hagyjuk a nasit későbbre és próbáljuk ki, hogy elbír-e egyszerre mindkettőnket a szánkó? - fordultam felé, szám széle pedig ismét felfelé kunkorodott.