Reagzene //bár kétlem, hogy túl sok emlékem maradt erről az estéről XD//
- Deeeeee-deeeeee! Naná, hogy homi! Én is az vagyok! A nem-homik nem futkosnak a saját nemük egy tagjával pucéran az éjszakában, nem henteregnek a hóban, még ha csak játék címén is, se józanul se részegen! Ez a szép ebben az estében, rohadtul le van szarva minden, a depit legjobb négy üveg Pinot Noir-ral és egy üveg whiskyvel nyakon önteni, hadd mossa el az alkohol legalább pár órára. Másnapra úgyis a ború és a macskajaj marad. Amint lefordult rólam, én már kezdtem is az ásást, Olen megjegyzésére pedig csupán annyival reagáltam, hogy - teljesen véletlenül természetesen - az egyik lapátoló mozdulatommal képen töröltem egy adag hóval. A betemetésem, és a dörzsi visszautasítása szinte egybefolytak nekem, így valamiért azt hittem, miközben, el lettem temetve félig, hogy ez a dörzsölés. Ám mivel nem lett tőle melegebb, sejtettem, hogy valami nem stimmel. - Buszi va'ok, de nem reskázok rád - öltöttem nyelvet, mintha Olen olyan nagyra értékelné egyébként, hogy a képébe kapjon. A kérdése, hogy mit akarok én tulajdonképpen Yettától egy pillanatra mintha komolyan gondolkodóba ejtett volna, valójában csak nem tudtam, mit mondjak, mert én se értettem, hogy mi van. Se ittasan, se tiszta fejjel. - Sak ezt meg amazocskát - feleltem végül kuncogva és meghemperedtem a hóban, mintha bundás alakban lennék. Aztán persze megint képen nyaltam Olent. Rá kéne jönnöm, hogy emberként ilyet csinálni nem a legnyerőbb dolog, de amíg a másik borostája le nem smirglizi a nyelvem, aligha esik le a tantusz. - 'Sípem - mondtam ránézve, a következő pillanatban pedig belefejeltem a hóba. - Naaaaaa'oooooooon - dünnyögtem hosszan elnyújtva, majd felkaptam a fejem. - Meglesem! - csillant fel a tekintetem, aztán puff, megint minden fehérség. Hála Olennek, másodjára is a hóban kötött ki a fejem. Havat köpködve bukkantam fel ismét, ennyi erővel úszhattam is volna. - Élek há'! - És ezzel a felkiáltással barackot nyomtam a fejére. Miután kiröhögte magát rajtam, felkecmeregtem és farpofaremegtetően leporoltam a seggem, mintha ennyi "szépítkezéssel" már randíképes is lennék, elegáns mozdulattal majdnem kinyomtam a saját szemem hátrasimítottam havas hajam, amin az olvadozó hó kezdett jéggé fagyni. - Jelenek, va'sira jövök! - mondtam nagy komolyan, és határozottan megindultam a jó ég tudja merre, eléggé girbegurbán, közben pedig szentül hittem, hogy egyenesen megyek. - Addig dörssssizd a kukksid! - rikkantottam vissza, majd elröhögtem magam s mentem tovább, remélve, hogy ott kötök ki, ahova annyira vágytam.
//Sajnálom, hogy ennyit várattalak, és ilyen izés lett a reag is. :/ De köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem!!! Ö.Ö És nem tudom, írsz-e még, szóval... majd kérsz zárót? //
Remek ötletem támadt, ha van hó, akkor használjuk ki az alkalmat, és nem kell hozzá semmiféle idióta nyolcszázezernyi felszerelés, csak mi, ruha, sapkasálkesztyű, mert Victor úgy is megjegyzi, és hótaposó. Tehát ennek köszönhetően úgy beöltöztem, de úgy, hogy az overálomban és a manós sapkámban úgy nézek ki, mint a megkésett Michelin télapó, csak a gumi hiányzik a kezemből, de helyette van lapát. Az minek? Mit tudom én, de ha már ott volt, nem hagyom magára, még megijed, és sikítozni kezd. Az utóbbi napok történései... nem, nem lepődök meg azon, ha már egy kisapát is szóhoz jut, tehát jön ő is. Payne-t is kirángatom, jöjjön, répát is viszek, meg egy fekete alsógatyát, mert nem találtam szenet. Menet közben bezörgetek Edhez is, jöjjön bulizni, és meg sem állok a sípályáig. Végigpofázom az utat, egy elveszett szánkót is magamra kötök, lehet, arra fogom építeni az egyedi hóemberemet, még nem tudom. -Majd ezt figyeld Payne, építünk hóvárat meg hóerődöt, hóárkot, és mögüle fogunk mindenkit dobálni, aki csak erre jön. Aztán megépítjük Edet. Éjszaka aztán biztos sokan lézengenek itt, biztos esélyes, hogy csatába fogunk keveredni, de annyi baj legyen, sosem volt probléma, ha magamat kellett elszórakoztatnom, így ha felértünk a hegyoldalon, akkor ezerrel próbálom ki szuper ruházatomat, hogyan siklik a hóban. Nekifutás, vetődés, aztán valahol megállok. Az egyetlen amit elfelejtek, hogy magamra kötöttem a szánkót, és azt amikor valami megdobja... hát megelőz, végül a fejemen landol, én meg a hálóban, vele együtt. -Payne, ha erre jössz, akkor majd sikíts. Kiáltok fel, és nézek is fel egyből. Már csak egy lavina hiányzik a nyakamba, de tényleg. Amíg a nőstény ideér, addig kiszabadítom magam, már ha tudom, na de miért ne tudnám? Maximum a háló bánja.
Ezt már azóta ki akartam próbálni, hogy leesett az első hó és Ryan-nel már ismertük egymást. Egyrészt mert ő tutira vevő az ilyesmire, másrészt meg azért, mert baromira jó móka. Csak az utóbbi egy hónapban nem igazán volt energiám ilyesmire, amikor viszont ma este Ryan hív, hogy menjünk, ezer örömmel pattanok. Az overall nálam is játszik, hótaposóval karöltve és a sapi, sál, kesztyű sem marad el, így totyogok Ryan mellett. Igen, totyogok, mert ebben a szerkóban egyszerűen nem lehet normálisan járni. Nem baj, biztos baromira jól nézünk ki így egymás mellett, mint két körte, vagy én nem tudom, csak az egyik sokkal magasabb a másiknál. Az nem zavar, hogy pofázik útközben, készségesen szállok be a beszélgetésbe, ám amikor a hátára köti a szánkót.. - Na, ahelyett, hogy inkább engem húznál a szánkón, a hátadra kötöd. Szép, mondhatom nagyon szép. Még nyelvet is öltök rá, de azért annyira nem keserít el a dolog, úgyhogy ugyanolyan lelkesen trappolok tovább az oldalán. Húha, hóból vár is, meg erőd is, meg árok is? Az király! Bár szerintem nem lesz túl nagy ilyenkor a forgalom errefelé, de sebaj, majd megoldjuk. - Ha nem jönnek az emberek, akkor majd én hívlak ki egy ostromra. Vigyorgok szélesen, mert azért azt is elég mókás elképzelni, hogy jó pár méter távolságból dobálgatjuk egymást hatalmas hóból épült falak mögül. Ha tényleg nem jön senki, akit meg tudnánk lepni, akkor én eskü bepróbálkozok egy ilyennel. Felérve Ryan egyből kipróbálja a szerkóját, mennyire is csúszik a hóban, én meg csak nevetek, ahogyan a szánkóval együtt hajtja végre az egyedi mutatványt. Jó pár pillanatig csak állok és fejcsóválva nevetek, tökkel ütött… Az én lökött hapsim. Na de nem is én lennék, ha nem próbálnám meg kihasználni a helyzetet, egyből guggolok le, hogy egy nagyobb hókupacból gyúrjak golyót és hajítsam felé. A fejét célzom, természetesen, mert miért ne, de hogy hol talál, azt nem tudom.. Ha esetleg nem talál, akkor újra próbálkozom, egészen addig, amíg nem sikerül eltalálnom. Csak aztán indulok elé felé, szerintem még sikítanom se kellj, hogy halljon, mert a nacim úgy susog, hogy kész.. Hiába, az overall már csak ilyen susogós anyagból készült. - Sikítok. A világért nem sikítanék most, persze azért tessék, szólok, hogy jövök, arcomon széles vigyorral, ha még mindig nem tápászkodott fel, akkor kezet is nyújtok neki, mert én tökre jószívű vagyok és még segítek is neki.
Menet közben jól elszórakozok, Payne olyan aprókat lép, hogy mellette simán bejátszik az egyet előre kettőt hátra, aztán hármat előre, és ugrás. Induláskor megfogadtam, hogy nem fogok vigyorogni nagyon, kicsit, de nem bírom tovább, és röhögni kezdek. Rajta. -Komolyan mondom, Payne, fekete fehér overál lenne rajtad, elmehetnél pingvinnek is ezzel a totyogással. Észre se vennék a különbséget. A mozgása már megvan hozzá, és nem én lennék, ha nem szólnék be valamit... na de ezt látni kell, tényleg. Arc, ahogy tyúklépésben közlekedik, ezt nem lehet kibírni hangtalanul. Pláne, ahogy még susog is mellé a ruházata... csak betörni ne induljon el így soha, maximum Victorral, neki vannak csodás, orgonás ötletei. -Nem heccellek eleget? Tudod te milyen meló felvinni a vaxot, hogy jó legyen? Most ha téged húzlak felfelé, mire felérünk, akkor már egy hógolyót cipelek magammal, mert nem maradsz a felszínen. Elképzelem Paynet a hógolyó kellős közepén, amiből egy kötél lóg ki...tudom, hogy nem sikat változtatna a megítélésemen, de na. Még elfárad a szánkó ideje előtt... most pihentetem. Terveim vannak, nem is kevesen, mindent meg akarok építeni, bár nem tudom, hogy mit fognak hozzá szólni a sípálya kellős közepén, de nesze neked akadály, lehet kerülgetni. -Oké. De ha betemetlek, akkor... tedd el ezt a lapátot, akkor ki is tudod ásni magad, de ne lefelé tedd. Pofátlanul vigyorgok, mert tudom én, hogy nem szőke, és ha ki akar szabadulni, nem alagutat kezd majd ásni, de nem hagyhattam ki. Most pedig, hogy felértünk, megyek is lefelé, hason, ameddig csak csúszok, aztán jöhet a küzdelem a hálóval, amibe beakadt a szánkó is. Egyelőre nem érdekel, hogy a kedves kölyköm, aki az én szerelmem, az dobál, amíg ki nem mászom a háló fogságából, és a hátamra vett társamat is meg nem mentem, no meg amíg Payne oda nem ér hozzám... egészen közel. Az overáll "zörgéséből" úgy is tudom, merre jár, és egyébként is, így nyugodtan mentem a szánkót. Sikított is, de jó nekünk. Abban a pillanatban, hogy a nőstény odaér, megfordulok, felkapom, és egy nagyobb hókupacba dobom, hogy Tarzan üvöltéssel utána vetődjek. -Jönnek a hópelyhek, támadááás! Nem, nincs értelme megkérdezni, miért a hópelyhek elől vetődök, és miért abba a hókupacba, ahol Payne van, mert logika... azt valahol a lakban hagytam. Remélem, nincs itt valami éjjeliőr, vagy akárki, mert csak két szót tudok válaszolni minden kérdésre: nem tudom, viszont ezt marha magabiztosan. Hasalok a hóban, mert az most jó, és ha már így fetrengek, elkezdem gyúrni a hóember alját, aztán ásni az árkot... és ezt így egyszerre.
- Héééj! Kapom fel a fejem és nézek rá olyan szúrós szemmel, ami tőlem csak kitelik. Persze ötvözöm a dolgot a még régebben megmutatott durcás arckifejezésemmel, amiért is a Dulifuli becenevet kaptam. Most nem tehetek róla, hogy ilyen a ruci és alig lehet benne járni, ahogyan arról sem, hogy kicsire nőttem, ergo a lábaim is kicsik, nem tudok akkorát lépni, mint a majd`két méter magas Ryan. És még be is szól ezért. Hihetetlen. Persze nem tudok rá haragudni és komolyan sem veszem a dolgot, ezt tudhatja ő is, hogy az arckifejezésem megint csak színjáték, már csak a hatás fokozása végett is. - Ha nem tetszik, kapj a hátadra. Még nyelvet is nyújtok a végére, tessék, ha nem tetszik a haladásom és szerinte totyogok, akkor oldja meg a problémát. Persze a végén olyan vigyor ül meg a képemen, ahogyan tovább sétálunk, hogy azt még egy vadalma is megirigyelné. Mert ugye a vadalmák vigyorognak, vagy mi a szösz. - Ehh, jól van, meggyőztél. Sóhajtok megadóan, könnyen ment neki, mi tagadás, de oké, inkább totyogok mellette, az biztosan viccesebb. Legalábbis neki, röhögjön csak rajtam, ha jól esik neki, engem aztán nem zavar. Ha zavar, akkor úgyis szólok, de az még nem most van, az tuti. - De magabiztos vagy, hihetetlen.. nagyot fogsz koppanni, ha aztán én temetlek be téged. Ismét nyelvet öltök rá, persze nem látok rá túl sok esélyt, hogy előbb tudnám betemetni, de próbálkozni mindig lehet és aztán meg ki tudja, lehet mégiscsak összejönne a dolog. Na persze a magabiztosság mellett még pofátlan is, pláne azzal a vigyorral, de ezt már úgyis megszoktam, szóval ismét nem akadok fenn a dolgon, hogy konkrétan azzal poénkodik, hogy majd lefelé teszem a lapátot. Na, ha így állunk, akkor így állunk, ezt még tutira vissza fogja kapni. Olyan jót nevetek, amikor bevágódik a hálóba, legalább enni revansot had vegyek, jól esik kárörvendeni, meg is kapja a hógolyókat ajándékképpen, érezze ám a szeretetet. Remélem legalább egy fejbe találja. Aztán végül úgy döntök, hogy oké, én aranyos, kedves és jószívű lányka vagyok, szóval megyek és segítek neki. Na tessék, ezt is hogyan hálálja meg? Közel érek hozzá, hirtelen kap fel, most aztán sikítok, nem csak szóban mondom a dolgot. Váratlanul ér a dolog, még jó, hogy kissé megijedek, persze aztán a sikítozás nevetésbe fordul, pláne, amikor a hatalmas hókupacba vágódom, szinte teljesen el is tűnök benne. Nagy nehezen ülésbe tornázom magam, erre Ryan máris csapódik be mellém. Meg sem próbálok hóangyalkát csinálni, ahhoz sajnos túl mélyen vagyok a hókupacban és nem biztos, hogy összejönne a dolog. Úgyhogy amikor meglátom, hogy Ryan máris nekiállt hóembert építeni, akkor besegítek neki. Ő csinálja az alját, én meg nekiállok a középső gombóc készítésének. Már persze ha azt nem mondja, hogy neki nem kell a segítségem. Mert ha nem kell, akkor szépen arrébb vonulok, hogy nekiálljak megcsinálni az erődömet. Persze ha szívesen veszi a segítségem, akkor maradok és alkotok, minél nagyobbra és nagyobbra a hóemberke pocakját.
-Most mit héj? Nézz a tükörbe, én sem festek jobban, akkor meg? Még mindig röhögök Payne totyogásán, és már azon gondolkodom, hogy kötelet kötök a derekára, és húzom magam után, na de nem a szánkón, csak úgy, mert az sokkal mókásabb. -Szerinted azzal gyorsabban haladunk? Csúszik a ruhád, akkor meg az lesz a baj, hogy elhagytalak fél úton, te meg megfagysz ruha nélkül. A lehető legrosszabb lehetőség jut az eszembe egyből, miszerint felkapom, aztán kiesik az overállból, én meg cipelek egy szem ruházatot felfelé, mint hős lovag. Szép is lenne, utána mehetnék vissza érte, de hogy akkor takaróval tenném, az tuti. -Ugye, hogy ugye? Szánkóval csak lefelé szabad közlekedni, az benne a buli. Lecsúszunk, aztán visszagyaloglunk, aztán megint le, és megint vissza. Háló van, túl messze nem repülünk. Olyan használati utasításom van szánkózásra, hogy csak na, mintha én ezt betartanám, aha. Szó sincs róla, csupán játékossá teszek egy edzést, ami így nem is tűnik annak, hanem csak egy jó mókának. -Mé ne lennék az? Jaaaa, hogy erre pályázol? Miért nem mondod, még hagyom magam... egy kicsit. A háló a barátom, onnan kiszabadulni nem megy könnyen, de ragaszkodunk egymáshoz, az tisztán látszik. A hógolyókat és a segítő kezet egy hatalmas dobással hálálom meg, Payne a nagy kupacba, mellé Ryan, és kész is a rakás. A hallójárataim is, mert életemben először hallom sikítani a nőstényt. Nem esett jól, lehet, ezeket a hajigálásokat majd át fogom gondolni, de most kellett. -Ne sikoltozz, még lavina lesz belőle. Puhára estél, arra figyeltem, én is, és még el is kerültelek. Rendes vagyok, nem ugrottam rá, nem temettem be, de azért kihalászom onnan, hogy máris építhessünk. A hóember alja az enyém, a közepe Payne-é, a teteje meg... megoldjuk. Ed pofázmányát nem lesz egyszerű megalkotni, de azért mindent el fogok követni, hogy tökéletes mását kapjuk. Közben az árkot is ásom, szép nagyot, hogy kényelmesen tudjunk benne mozogni, takarjon is, és akadályozza az ellenfelet. Akármiben.
- Na látod, te is olyan vagy, mint egy pingvin, csak kicsit magasabb kiadásban. Na ja, arról nem tehetek, hogy ilyen picire nőttem, Ryan meg ilyen nagyra, de tessék, ő is pont ugyanúgy néz ki, mint én – azazhogy majdnem. Persze egyáltalán nem zavar, hogy beszólt, a durcizás csak megjátszott, ezúttal is, arra pedig nem vagyok kíváncsi, miféle ötletek kavaroghatnak a fejében, jobb így, hogy nem tudok róluk semmit. - Höhh, nem is csúsznék ki a ruhámból. Bakker, még elképzelni is elég vicces, ahogyan.. az overallom nélkül terülök el a hóban, báá, az borzalmas lenne, tényleg jéggé fagynék, nem véletlen most sem ez a sok ruha, mert nagyon hideg van. Az meg, hogy Ryan cipelné tovább a ruhámat, kész. - Azért azt csak észrevennéd, ha valami hiányzik, nem? Utalok itt pontosan magamra, mert lehet, hogy nem vagyok egy benga nőstény, de azért nekem is van súlyom és jóóóval könnyebb lenne a ruha Payne nélkül, nem? Szóval olyan sokáig mégsem maradnék ruha nélkül. - Csúcs, imádok szánkózni! Bár régen sajna nem adatott meg olyan sokszor, de ideje újraélni a gyerekkoromat, most végre van lehetőség, hogy szánkózzak, ráadásul Ryan-nel együtt, így még királyabb a dolog, szóval tökre várom, hogy majd csúszkáljunk. - Héééj! Kiáltok fel ismét nevetve, miközben igyekszem egy kicsit erősebben meglökni a vállánál. Azt nem is várom, hogy egyből elesik – sajna ilyen erős nem vagyok -, de legalább egy picikét elveszthetné az egyensúlyát, csak egy egészen kicsikét! Nálam már az siker lenne. - Nem kell hagynod magad! Szélesen vigyorgok persze, ahogyan ránézek, picike vagyok, tudom jól, de akkor se hagyja magát, az úgy olyan.. nem is tudom, gáz? Úgy mi a poén a nyerésbe, hogy tudom, hogy hagytak nyerni? - Vagy akkor legalább ne mondd már el, hogy hagytad magad. Továbbra is vigyorgok, mert ha legalább nem tudnék róla, hogy hagyott győzni, akkor sokkal jobb lenne, maga a tudat is sokat számít, nem igaz? Hát dehogynem. Mindegy, így, vagy úgy, a lényeg úgyis a csatározáson van, én meg úgysem az a fajta vagyok, aki álmatlanul fog éjszaka forgolódni az ágyában, mert nem tudta hócsatában legyőzni a párját. Majd elhajít, én meg sikítok, úgyis azt mondta, sikítsak, ha jövök, akkor nem tettem, de most ideje volt bepótolni. - Jujj, az asszem fájt volna, ha belepasszírozol a hókupacba. Még a számat is elhúzom, kicsit durva lett volna, ha tényleg rám ugrik, na, akkor tutira sikítottam volna. De így csak jót mosolygok az egészen, úgy sem rám ugrott, úgyhogy nincsen semmi gond. Ami viszont lényegesebb, hogy szépen nekiáll kibányászni engem a hókupacból, így jóval hamarabb kerülök ismét a felszínre és neki is látok a hóember közepének. Azt nem tudom, hogy Darren fejét hogyan fogjuk megformázni, de max majd csak odaképzeljük, vagy az egész fejre ráhúzzuk a Ryan által hozott gatyát, mondván, most maszkot visel, vagy túl hosszúra nőtt a haja és eltakarja az arcát. Amikor már elég nagynak ítélem a gömbömet, szépen odagurítom Ryan alkotása mellé, ezeket akár már egymásra is lehetne pakolni. Közben aztán nekiállok a saját erődöm felépítésének, de csak egy olyan pillanatot várok ki, hogy Ryan ne rám figyeljen, akkor aztán nekifutás – nem törődök a susogásommal – és rávetődök, a hátára, oldalára, mindegy, csak ráugrok, a lendületem pedig remélhetőleg elég lesz ahhoz, hogy sikerüljön felborítanom, ha meg nem… akkor így jártam. - Meglepetés! Persze, baromira meglepődhetett, amikor tutira hallotta, hogy jövök, szóval annyira nem lehettem meglepetés, de a szándék a lényeg, nem igaz?
-Én nem mondtam, hogy nem, de téged látlak, magamat meg csak érzem. Vicces látvány. Két totyogó pingvin, kit érdekel? Valahogy fel kell jutnunk a közepéig legalább, de inkább a tetejére, mert onnan lehet szépen és hosszan csúszni, bármilyen fárasztó is. Persze az, hogy inkább őt húznám fel... még mit nem, akkor nem erősödik menet közben. A gyaloglás és a túra jó, ha nem is tudja a másik, hogy ez minek minősül. -Honnan tudod? Próbáltad már? A sárban végighúztam, az oké, de a hóban még nem, és vigyorogva lesek rá. Szívesen bemutatom milyen az, amikor tényleg elhagyom, de azt sem akarom, hogy itt fagyjon meg nekem, mert éppen mókázni támadt kedvem. -Na jó, észrevenném, hogy pillekönnyű lett az a valami, amit magam után húzok, kivéve, ha belemerülök a gondolataimba. Még jó, hogy feltűnne, ha nincs súly a kezemben, az viszont más kérdés, hogy mennyire adom elő a hülyét, és teszek úgy, mint aki ebből semmit sem észlel? Azért poénos lenne a hegytetőn szembesülni azzal, hogy én felértem, az overall is fent van, Payne meg valahol félúton a hóban hasal. Szeret szánkózni, ennek örülök, én is, jó buli az. -Szuper, akkor ha megépítettük az akadályokat, akkor felmegyünk, és lecsúszunk, majd megnézzük, hogy milyen kormányosok vagyunk. Ha a gödörben landolunk, vagy repülünk, akkor... nem mondom. Persze ha vége a mókának, akkor szépen vissza is temetünk mindent, nehogy már itt rongálás miatt legyünk elővéve, de amíg nincs élet errefelé, legalább szórakozunk egy kicsit. Mivel nem a pályát bontottuk szét teljes mértékben, így ott lehet síelni nyugodtan, a többit meg kerüljék el, vagy tanuljanak meg. -Héj? Az nincs, de ha előre szólsz, elhozom a narancshéjat, amit kihajítottam a kukába. Ő mondta, hogy héj, én csak egyetértek vele, mert az van. Otthon, itt meg nincs, de ha ezt tudom. Sebaj, majd legközelebb erre is készülök. -Biztos? Rendben. Lakat a számon, egy szót se fogok szólni, eskü. Mert nem hagynám magam egy kicsit se, hát persze. Az a kölyök, amelyiknek nincs sikerélménye, az sosem fejlődik sehová, ezt pedig nem fogom hagyni. Akkor sem, ha érezni fogja, egy picit rásegítettem a győzelmére. -Á, dehogy. Olyat én nem csinálok, azt megfigyeltem, hogy az emberek többsége képes saját magát betemetni, amikor kifelé akar jönni. Minek nyúlnék bele? Mocsok vagyok, mocsok, nagyon mocsok, és még vigyorgok is mellé, mert ugyan tényleg mellé érkeztem, és nem döngöltem be a kupacba, és még ki is segítem onnan, de ha hagyom, hogy egyedül kecmeregjen ki... szép szórakozás lett volna. Nekem pedig ezt muszáj volt megjegyeznem, naná. Építünk, azaz mindenki alkot valamit, és nagyon jól haladunk, lassan kész a hóember fele. Na de Ed arcát megformázni, meg tényleg élethűre csinálni az kihívás lesz. Nem paródiát szeretnék, hanem egy teljes életnegyságú Edet, amit majd ki is faragunk szépen. A végén meg bedöntjük, hogy eltüntessük a nyomokat. Payne is végez, tehát pakolom is fel a kis gömböt az alsóra, és jöhet az utolsó. Pepec kis szobor lesz, tudom, közben meg azt is hallom, hogy a kedves megindul, egyenesen felém. Meglepődök, mert... csak. -Az. Vajon milyen lett volna, ha nem akarsz meglepni? Elefánt a porcelánboltban? Jaaa, nem, az most volt. Ezen már röhögök, mert csak a süket nem hallotta azt, hogy Payne közeledik. Még az is halkabb lett volna, ha kis csengőket akaszt magára. Rám ugrik, és nem dobom le, hanem úgy teszek, mint aki tényleg eldől a súly alatt.
Felvezetés: Az erdő jótékony magánya megnyugtatja Masako lelkét kissé. A visszafelé vezető út a falka biztonsága felé a sípályán vezet, ahol többet közt Pandora mereng azon, hogy vajon mennyire is lehet veszélyesen őrült gondolat az éjszakai síelés. Vonzóbb-e, mint otthon javítgatni a könyvek elgépeléseit...? És vajon a földöntúli erő mennyivel vonzóbb az éjszakai síelésnél...? Időpont: 21:40 Civilek száma: 3 civil
Miután Odette lepasszolt a farkaslakba, mint valami csecsemőt a gyermekmegőrzőbe, úgy döntöttem, hogy sok időt nem töltök el a négy fal között. Persze megígértem, hogy óvatos leszek, nem megyek ki emberek közé (nem mintha kedvem lenne ilyen állapotba) és nem keveredek bajba. Nem is akarok bajba keveredni. Így is már elégszer buktam el, eleget égettem a teremtőimet. Először Jamest, majd most Odiet is. Persze ő azt mondja, hogy büszke rám, de azért én sem vagyok ostoba. Tudom jól, hogy ő is jobban örült volna neki, ha sikerül tovább jutnom. Elcsesztem megint, ahogy szinte mindent. Ezért is esik olyan jól az egyedüllét. Bár így semmi nem vonja el a gondolataimat arról a napról, de legalább nem is kell megjátszanom azt, hogy minden rendben van velem, de ha meg nem mosolygok mindenki azt kérdezi, hogy mi a baj...Csak hagyjanak békén. Hosszú sétát teszek meg az erdőbe. Mihez észhez térek már rám is esteledik, de senki nem keres a telefonomon, így nem sietek vissza a házba. Biztosan nem is hiányzom senkinek sem. Odie gondolom már eleget ivott ahhoz, hogy levakarhatatlan mosoly kerüljön az arcára. A többieknek meg jobb dolguk is van, mint rám figyelni. Mondjuk nem is bánom, hogy nem kellett Odettel mennem. Az még nem zavar, hogy farkasok így látnak meg. Ők tudják mi történt velem, de az emberek sokkal keményebb kritikusok. Miután teljesen rám sötétedett végül megálltam, hogy körbe szimatoljak, megvizsgáljam a környéket, hogy vajon merre is lehetek. Érzek pár embert a közelben és szép lassan az is leesik, hogy valahol a síparadicsom környékén lehetek. Még jó, hogy itt a kislány. Neki sokkal jobban mennek ezek a tájékozódási dolgok. Magamtól erre sose jönnék rá, de az is igaz nem is mernék este az erdőben sétálgatni. Mivel érzem, hogy az emberek nem lehetnek olyan messze, így inkább megpróbálok távolodni tőlük és elindulok vissza a farkaslak felé.
Sose voltam normális, azt nem is állította senki, de ez az éjszakai síelés teljesen egyedül még tőlem is túl extrém ötletnek számított. Először gondoltam, hogy elhívom Naomit, aztán arra apelláltam, hogy hátha Claude van elég eszetlen az ilyesmihez, de előbbit nem akartam sokkolni a marhaságaimmal, utóbbi meg nem került elő. Szóval előrántottam a tarsolyomból minden bátorságomat, s nekivágtam. Még nappal béreltem magamnak egy pár lécet és egy pár síbotot, s bár nappal sem tudok síelni, nem hogy éjjel, azért mégiscsak kikecmeregtem a felvonóig, nem messze a hütteszerű építménytől. - Neked P.S. elment az eszed! – korholom magam félhangosan, de azért mégis majdnem nekivágok az útnak sílifttel felfelé. Már szinte érzem, ahogyan mozdulnak a lábaim, éppen csak.. mi a túró?.. nem a jó irányba. Úgy önti el az agyamat az adrenalin, mint még soha életemben. Olyan érzések ömlenek keresztül ereimen, amilyeneket sosem éreztem még. Érzékeim kiélesednek, s elviselhetetlenné válik a késztetés, hogy lerúgjam magamról a sílécet, s a sícsizmámban – vagy zoknis lábbal, érdekli a halált jelen helyzetben – megiramodva toppanjak egy keleti nő elé, mocskos véleményemet fröcsögve a képébe. Nem állok ellen a kísértésnek, cselekszem, amit a köd diktál agyamon. Megiramodok az elképzelt módon Masako felé, s bár a sícsizma nem éppen a legoptimálisabb a futáshoz, pont nem érdekel az egész. A botokat még mindig a kezemben tartom, ám nincsen csuklóm bebújtatva a pántba, ököm kulcsolódik a síbot markolatára. - Másnak egy Teremtő is elég, neked pedig rögtön kettőt is el kellett fogyasztanod a saját ostobaságodból, kölyök? – csal elő torkomból ismeretlen szitkokat a nő irányába az erő, mely elvette tőlem önmagam. S irányítója kéjesen vigyorog valahol fent a remek tervén, melynek következtében egy embert uszított a kölyökre. Felturbózni a kis vöröst.. vicces dolog.
A séta közben megérzem, hogy közeledik felém egy ember és elég gyors ütemben. Ez most komoly? Miért kell megtalálnia pont engem, aki messziről kerülni szeretne minden halandót? Most én is nekikezdhetnék a futásnak, de bevallom őszintén csak a kislánynak van ehhez kedve, nekem egyáltalán nincs. Igaz már sokszor a fejembe verték, hogy a bundás akaratát nem lehet csak úgy félre dobni, de most nem igazán érdekel a dolog. Majd kifutja magát máskor. Nehogy már mindig az legyen, amit ő szeretne. A végén túlságosan is elkényeztetem és akkor már nehezebb lesz leállítani. Néha igen is tudni kell nemet mondani és ezt el is kell fogadnia...Különben sosem tanulom meg irányítani őt. Próbálok nem foglalkozni a közeledő emberrel, ám mikor megszólal mégis csak megtorpanok. A hang, az illat csöppet sem ismerős, de mégis valami olyasmit mondott, amiről egy sima halandó nem tudhat. Meglepetten fordulok meg, hogy végül szembe kerüljek vele. -Tessék? Mégis miről beszélsz?-Természetesen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mire is gondolt, de biztosan csak félreértem. Ő csak egy sima ember, még a mi létezésünkről sem tudhat, nemhogy arról, hogy mi is történt velem. Alaposan szemügyre veszem a lányt, de csöppet sem ismerős a számomra. Fogalmam sincs, hogy ki ő.
- Azt ne hidd, hogy egy pillanatig is el tudod hitetni velem, hogy nem tudod, miről beszélek! – fröcsögöm felé, még mindig eszeveszett dühöt érezve. Elmémre teljesen ráereszkedett valamiféle fátyol, nem is hallom a saját szavaimat, s nem is vagyok tudatában annak, hogy mit cselekszem. Marionettje vagyok egy rég halott erőnek, s ha tudnék ellene küzdeni, mert tudatában lennék a jelenlétének, akkor sem érhetnék el semmit ellene. A tudatlanok nyugalmával – illetőleg ebben az esetben inkább dühével – tűröm hát, hogy úgy használja a porcikáimat és a hangomat, ahogyan akarja. A csendet megtörendő nem érzem úgy, hogy a saját hangomra lenne szükségem a továbbiakban. Sokkal inkább akarom hallani az ő sikolyát, a nőstényét, akinek a fejére olyasmiket olvastam rá, melyeket nem tud összeegyeztetni személyemmel, s mely szavak jelentését akkor sem tudnám mire vélni, hogyha saját elmeszálaim közül húztam volna őket elő. Egyszerűen csak szomjazom a vére szagára, a vörös cseppek látványára, ahogyan átitatják a ruháját, bőrén ütköznek ki kellemetlenül. Meglendítem hát a jobb kezemet, dárdaként a fejem fölé emelem az egyik síbotot, majd teljes erőmből megküldöm azt a nő felé. A dobás irányát tekintve bal vállra megyek, de hogyha esetleg bemozdulna, jó lesz az nyaknak, vagy bal szemnek is. Bármilyen találattal megelégszem, a lényeg csak az, hogy fájjon neki, hogy vérezzen úgy, ahogyan az én lelkem vérzik látva ezt a csalfaságot, melyet ő a teremtői kapcsán produkál. A síbotot úgy küldtem röppályára, hogy mindenképpen az alján levő kis tüske tövig fúródjon a vállrészbe. Ha nyakat talál vagy szemet, akkor nem biztos, hogy olyan mélyre megy, de még így is előfordulhat, hogy kellemesen eltalál egy ütőeret, illetve teljesen kinyomja a bal szemet. Ne mondhassa senki, hogy nem vagyok jó fej, nem vetem latba minden erőmet ahhoz, hogy tökéletes célzást produkáljak. Teljesen mindegy nekem, hogy milyen módon csalok elő sikolyt.. csak bár hallanám már! Kéjes vigyorba szaladnak ajkaim, ahogy elengedik ujjaim a botot, s úgy figyelem annak röpülését, mint lenyűgözött gyerek a sárkányrepülőket. - Na most mit lépsz, teremtő-céda? – provokálom még egy kicsit, elvégre nekem nem elég az, ha a testében érez fájdalmat. Érezze csak a lelkében is. S miközben beszélek, elindulok felé, hadd érezze fenyegetőnek közeledtemet.
Ezek szerint tényleg arról beszél. De hogyan? Én ezt nem értem...Miért mondja mind ezt nekem? Honnan tud a dologról? Nem értek semmit. Lehet, hogy ő egy beavatott, de ettől még miért érdekli annyira, hogy hány teremtőm volt? Mi ez az egész? Mi folyik itt? -Mit akarsz? Miért vagy itt?-Teszem fel a kérdéseimet értetlenül, de körülbelül mire pont kimondtam az utolsó szót ős már felém is dobja a síbotját. Olyan hirtelen jön ez, hogy szinte nincs is időm elhajolni előle. A kislány is felkapja a fejét a dologra és az ösztöneit, gyorsaságát használva próbál elmozdítani, de nem elég gyorsan. A vörös hajú lány dobása nem kispályás. Lehetett látni rajta, hogy van benne erő, nem is kicsit. De ezen nincs túl sok időm gondolkozni, ugyan is telibe találja a szememet. //Dobás// No most nem úgy kell elképzelni, hogy a szememből kiáll egy körülbelül két méteres bot. Ahogy felsérti a szemet egy állatias üvöltés törik ki a torkomból. Ez nem az én hangom, ebből rögtön rájöhet. Ez a bundás hangja. Azonnal megérzem a vérem illatát, de ez mit sem számít az iszonyatos fájdalom mellett. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Ez most komoly, hogy a másik szememet is elveszítettem? Miért velem történik ez? Mi ez az egész szarság? Mi a f*szt csináltam már megint? Hiába próbálom kinyitni a szemeimet semmit sem látok. A teljes vaksötétség borít el engem. Nem ez nem olyan, mint mikor csak lehunyod a szemed, vagy lekapcsolod a lámpákat és behúzod a függönyt. Nem ez az a sötétség, amit soha életedben nem akarsz megtapasztalni. Semmi aprócska fény, semmi derengés...Nincs semmi, csak a sötétség. A fájdalom, düh mellett a rémület is eluralkodik rajtam és ez már bőven elég arra, hogy kicsalogassa a kislányt a helyéről. Odette jut eszembe és, hogy ő mennyivel erősebb és nagyobb nálam...Ha én akkor lehetnék...De ő csak egy ember, fél kézzel el kellene tudnom bánni vele, ám mégis valami azt súgja, hogy valami nincs rendben vele. Valami baj van, ez nem normális. Nem tudhatja, hogy mi vagyok, nem tudhat rólam semmit. Az átváltozás máris elkezdődik. A torkomból ismét mélyről jövő üvöltés tőr ki, végül a földre zuhanok, ahogy a csontjaim összetörnek. Percek, hosszú percek telnek el mire teljesen átalakulok, de nem a saját bundásom alakjában. Sikerült felvennem Odette hatalmas farkasának alakját. ~Takarodj innen, ha nem akarsz meghalni!~ Küldöm felé máris a gondolatokat. Bár nem látok semmit, de nagyon is jól érzem az illatát így pontosan tudom hol is áll.
- Bosszúra szomjazom, mégis mi másért lennék itt, Kölyök? – válaszolok neki dühtől fröcsögő hangon. Mondjuk az is igaz, hogy nem vagyok éppen csevegő kedvemben, a testemet átjáró gyűlölet olyan vérszomjas méregbe gurított, hogy egyáltalán nem az az elképzelésem a ma estéről, hogy csak úgy trécselek majd ezzel a keleti származású farkaskölyökkel. Mindent tudok róla, amit csak tudnom kell, nincs az a hatalom, ami rá tudna venni arra, hogy a vére íze helyett azzal foglalkozzam, hogy a szavait, mondatait ízlelgetem. Hatalom. Jó vicc. Valamiért úgy érzem, hogy én vagyok a legfőbb hatalom, szóval nincs is miről beszélni ezen a téren. Határtalan örömmel tölt el a tudat, hogy sikerült a legjobb helyen eltalálnom őt. A fájdalma drogként hatol a szervezetembe, elönti ereimet újabb adag adrenalinnal, s erőt ad ahhoz, hogy megint nekiinduljak és újabb revansot vegyek tőle elrontott életéért. Meg az enyémért. Bár arról ő vajmi keveset tehet. Legfeljebb annyit, hogy nem tisztelte az adományunkat. Bár mi az, hogy adomány? S ki az a mi? Az emberi elmém tiltakozik a sok idegen információ ellen. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy tiltakozik. Valójában viszont már rég földig hajlott a vörös hold akarata alatt. Felnevetek, amikor látom előbukni a nőből a farkasát. Ez az, ezt vártam! Nevetve várom végig az egész jelenetet. Szinte érzem a fájdalmát, a tehetetlen dühét amiatt, hogy nem lát engem – bár nem volt tudatos, hogy a másik szemét is kikapjam, de így sokkal mulatságosabb ez az egész.. - és ez nem bírja abbahagyatni velem a nevetést. - Gyere csak babám, mutasd meg mit tudsz! – fröcsögöm felé, szinte remegve, mint egy adrenalinfüggő, akitől megvonták az adagját. Akarom, hogy támadjon, akarom, hogy megtépje egy kissé az emberi testet, mert nem csak szadista vagyok, de mazochista is. Igaz, hogy az ember fájdalma nem lenne az enyém, de mégis, valahogy tudna motiválni az, ha eltörné egy karját, az orrát, bármilyen csontjait. Sőt, perverz örömet jelentene számomra az is, ha egy jóképű heg maradhatna a testén azután, hogy begyógyultak a ma szerzett sebei. Ennyi öröm a halálban még nekem is jár, azt hiszem. De persze mindez csak akkor lenne eszeveszetten kellemetes, hogyha ez a Masako is tekintélyes mértékben megsérülne. Hadd tanuljon csak a hibáiból. A vaksága nem elég. Lehajolok egy marék hóért, majd mintegy pimaszul a képébe vetem a fehér pelyheket. Hadd tudja csak, hogy merre vagyok, hadd támadjon, s utána én is hadd vessem bele magam a marcangolásába. Az emberi anatómia ugyan nem a kedvencem, de fogai ennek a szerencsétlennek is vannak, s mit számít neki egy kis farkasszőrnyelés. Uccu neki, iramodom is meg a hódobálós játék után Masako felé. Remélhetőleg ő is elindult már, így félúton találkozunk. S ha sikerül, akkor a pofája után kapok, hátha elérem a fülét, hogy kapaszkodónak használva azt felugorhassak a hátára. Ha onnan belé tudnám állítani a másik síbotot.. mámor lenne és boldogság! De persze egyelőre jussak el odáig, hogy ő is tesz valamit. Vajon büszkévé tud tenni magára? Aligha hiszem, de azért kaphat egy esélyt..
De mégis milyen bosszút? Ki ő? Milliónyi kérdés fogalmazódik meg bennem és úgy érzem, hogy hiába is tenném fel őket, nem biztos, hogy meg is kapnám rájuk a választ. Valami ezzel a halandóval nincs rendben. Sosem bántottam őt...Lehet, hogy a rokona volt az egyik személy, akit meggyilkoltam? De akkor miért nem azt vágja a fejemhez. Nem ennek így nincs semmi értelme. Hallom ahogy hangosan felnevet, mikor eltalálja a szemem. Ez egy őrült. Mintha valami démon költözött volna belé. Még az átalakulásom sem riasztja el, sőt még jobb lesz tőle a hangulata. Ez a nő...Ez nem lehet. Egy ember már rég elfutott volna előlem. De ő marad és még többet akar. Nem akarom őt bántani, hiszen nem is ismerem, de olyan mértékben feldühítette a bennem lakozó fenevadat, hogy félek ismét megtörténik az, mint a városban. Nem akarok újra életeket kiontani, de nem is futok el. Egy vérfarkas vagyok. Meg kell tudnom védenem magam, hiszen ő csak egy halandó. Ha most elfutok jobb, ha eltűnök a városból, mert biztosan örök szégyenben maradnék. Érzem a pofámban csapódó hideg havat, de mit sem foglalkozom vele. A bundásom dühtől, adrenalintól felgerjedve feszíti meg összes izmát és morog rá a vörösre. Elindul szépen felé és nem is kell sok időre mire a másik is megteszi az első lépéseket. A sétálása végül futássá fajul. A látásomra nem hagyatkozhatom, de a hallásomra, a szaglásomra igen. Odettel már volt pár gyakorlatom, mikor bekötötte a szemem, hogy a többi érzékszervemre, a reflexeimre hagyatkozzak. Most sem kell mást csinálni. Hagynom kell, hogy a farkasom a hangokra, a szagokra támaszkodjon. Hallom minden egyes dobbanását, ahogy a sícipője a hóba tapos. Tudom milyen gyorsan közeledik felém és merről. Ezt kell kihasználnunk. Az utolsó pillanatban, mikor már egészen közel járunk egymáshoz elrugaszkodom a földtől és átugrom őt, hogy ugyan olyan gyors mozdulattal megforduljak és a hátára vetődjek. Ha mind ez sikerül érezheti a fogaimat a vállában, miközben megállás nélkül morgok. ~Hagyj békén!~ Küldöm felé gondolatokban. Nem akarok neki ártani ennél is többet. Így sem tudom, hogy vajon ezzel nem küldöm e őt a halálba.
A morgás hangja a fülemen keresztül árad szét tagjaimban, feltölt, felvillanyoz. A mosolyt nem tüntetem el az ember ajkáról, bár ezzé szelídült a nevetése, de ennek meg kell maradnia. Kifejez engem, tökéletesen. Szinte remegve várom – hiheti ebből azt is, hogy az ember fél – azt, hogy ugorjon már, jöjjön, tépjen, korbácsoljon fel még annál is jobban, mint amennyire most fel vagyok ajzva. És igen, életemben – költői túlzással – először nem csalódom benne. Vagy inkább mondhatom azt, hogy nem csalódom magamban, elvégre én cukkoltam fel, én vagyok a király. De minden nézőpont kérdése csak, az eredmény momentán ugyanaz. A kölyök elugrik az emberem felett, az meg még felocsúdni sem tud, a farkas máris a hátára veti magát. Ezért utálom az embereket, hiába emelkedett ez itt egy vérfarkas kölyök szintjére, mégsem lett elég gyors az én ízlésemnek. Mindegy, ennyim van, ebből építkezem hát. Zuhanni fog, s én közben nem tehetek semmit majd, szóval egyelőre képzeletben hátradőlök, s csak figyelem az előadást. Ki nem mászom az ember fejéből, de nem sarkallom cselekvésre addig, amíg meg nem tudom, hogy mi lesz vele a farkas támadása nyomán. A vörös előrezuhan, ahogyan a farkas a hátára ugrik. //dobás// Hallom, ahogyan megreccsen a bal csuklója, amint hárítani próbálom a testével az esést, s azt is hallom, ahogyan fájdalmában felsikolt. Hát csak sikongasson, engem ez is tuningol, úgyhogy már nem ér meglepetésként, ahogyan a nőstény bal vállba maró fogainak fájdalma is átrobog az eredeti valómhoz képest gyönge testen. Itt az ideje, hogy valamiképp visszavágjak vele. Amivel a hátamon van, s súlypontja nyilván előre esik, mert a harapáshoz le kell hajtsa a fejét – s a csuklóim amúgy sem száz százalékosak – megpróbálkozom azzal, hogy felhúzzam magam alatt a lábaimat, s feltérdeljek úgy, hogy közben az arcomat a hónak nyomom, minél lejjebb maradjon kinyomott fenekemhez képest a vállam, amit épp mar. S mivel annyi erőm van emberként is, amennyi neki kölyökként, esélyesnek tartom, hogy jól matekoztam, s az ember fenekének fellendítésével – nyusziugrásszerű csípőemelős ugrás-féleségnek neveznék ezt, hogyha emberi léptékkel kéne nevet adni a figurának.. röhejes egy név. Még jó, hogy sose voltam ember -át tudom lökni Masakot is a saját súlypontján és a fején átfordulva a hátára tudom zuhantani őt magam elé. Persze nyilván tisztában vagyok vele, hogy egy farkas nem teknősbéka, így nem fegyverezem le azzal, hogy a hátára ejtem, de legalább marad némi töredéknyi időm talán arra – ha a mozdulat sikerül – hogy bár az embernek fáj, hogy valószínűleg ezzel kitépettem egy darab húst a vállából – hogy tovamozduljak, s feltápászkodjam bitorolt emberi testemben, magamhoz véve ép kezembe ismét a közelünkben elejtett, maradék síbotot, amit aztán tudok használni még. Kérdés, hogy közben a kölyök mit cselekszik majd.
A harapásom nem erős, csak épphogy belé mélyesztem a fogaimat, nem hatolok a csontokig, de azért így sem lehet valami kellemes neki. Nem egyszer haraptak belém, és még a legóvatosabb, legkisebb is olyan kínokat okozott, hogy abban a pillanatban inkább az örök nyugalmat választottam volna. A sikolya megrémiszt engem, no nem azért mert félelmetes lenne, hanem mert én okozom neki ezt a fájdalmat. Sosem akartam volna bántani embereket... Eszembe jutnak azok az ártatlanok is, akiket azon a napon meggyilkoltam. Nem nem, hagyhatom, hogy a farkasom őt is megölje. Mikor megérzem, hogy hátsó lábait elkezdi megemelni kissé ledöbbenek. Nem lehet ennyire erős, ő csak egy halandó...Bár igaz már ebben is kételkedem. Ki az az őrült ember, aki mind ezt elviselné? Lehet, hogy csak álcázza magát és nem is sima ember? De ezt mégis hogyan? Vagy léteznek olyan fajok, amiről mi nem is tudunk? Nem tudok ezen sokáig gondolkozni, mert végül szépen átlendít és végül én landolok a földön. Miközben átfordulok a feje fölött egy picit jobban felsértem a vállát, de mivel harapásom nem volt mély, így inkább csak mélyebb vásásokkal ajándékozom meg, nem egy kitépett húscafattal. A hátamra landolva azonnal átfordulok, hogy lábaimra állhassak. A levegőbe szagolva megpróbálom őt megkeresni. Amint meg is érzem, hogy merre is lehet oda fordulok hozzá és újfent morogni kezdek neki. ~Állj már le!~ Szinte már könyörögve mondom neki a szavakat. Nem látom, hogy mit csinál, vagy hogy egyáltalán engem figyel el, de ha elindul felém azt meghallom és az utolsó pillanatban megpróbálom kikerülni, de most nem azzal, hogy a feje fölött ugrok el, csak egy egyszerű oldalra lépéssel, ugrással. Nem támadok felé, de néha oda-oda kapok figyelmeztetőleg, hogy tudja nem egy kiskutya áll vele szemben, hanem egy megtermett farkas.
Elégedettséggel veszem tudomásul, hogy nem csak a tervem sikerül, de még az emberi testem szenved is. Szenvedtem én is eleget, hát megérdemli ezen a földön minden élő, hogy átélje legalább töredékét annak, amit én éreztem. Ha ember, ha farkas, ha őrző, lényegtelen. Nekem már nem fáj, őt meg nem sajnálom. Járulékos tartozék az ember fájdalma egy magasztosabb cél érdekében, mely cél jelenleg nem más, mint a kölyök kínzása. Megölése? Nem, ahhoz még kicsi. Majd talán néhány száz év múlva, ha ezt az emberi testet majd régen a kukacok eszik, akkor visszatérek megint, s elintézem Masakot. Ha ugyan nem intézi el addig ő magát a saját ostobaságával. Most viszont csak azt akarom, hogy fájjon neki.. a teste is, a lelke is. S élnie kelljen a fájdalommal, s az emlékemmel. - Álljak le? Még bele sem lendültem pedig! – nevetem a képébe az emberi hangomon, majd meglendítem a síbotot, s igyekszem ott ütni vele az előttem ugráló kölyköt, ahol érem. Nem szúrni kívánok már, csak püfölni őt, így lépek vele, amerre mozdul, s egy kézzel csépelem a síbottal. Akkorát nem tudok így ütni, hogy az bezúzza a csontjait, de fájni fájhat, elvégre a botütések nem véletlenül voltak régen büntetési formák egyes országokban. Régen? Hát a rég is relatív.. - Csak nem gyáva vagy még ahhoz is, hogy támadj? Egyik teremtődnek sem volt elég tehetsége, hogy megtanítsa a kölykét harcolni? Szánalmasak! – cukkolom tovább, elvégre én mindig kimondom, amit gondolok. Úgy sejtem, hogy nem fogja megölni az embert, így teljesen nyugodtan mondok neki bármit. Hadd érezze, ahogyan szavaim tőrként vájnak a szívébe, elvégre ha szereti a teremtőit, akkor ezekkel a mondatokkal nagyobb sebeket tudok okozni, mintha bezúznám a koponyáját a botommal. - Mi lesz veled, ha ők már nem lesznek neked? Elveszel majd, ahogyan ők is elvesznek előtted. Mert megérdemlik a büntetést, ugyanúgy, ahogy te is. – gondolhatja, hogy akiket szeret, akikről beszélek, azok élete veszélyben forog. Hadd gondolja, valahol így is van. Ennél többet viszont nem akarok mondani, mert nem kívánok, hogy rájöjjön: az ember nem csak egy egyszerű ember, hanem maga Alignak. Nem jött el a leleplezés ideje. Most a csépelés van soron.
Nem támadom meg őt, tartom a kellő távolságot, de ő a botjával még így is el tud érni. Az első ütését a pofámba kapok, ami csak még jobban felpumpálja bennem az adrenalint. Félek ha nem hagyja abba nem tudom megállítani a kislányt és széttépi majd, ahogy azokat az embereket is ott kint az utcán. A szavai ahogy az ütései fájnak, sőt talán jobban is, mint ahogy azt képzelné. Az egy dolog, hogy engem sérteget, de Jamest és Odettet nincs joga. Semmit sem tud ez az idióta nőszemély. ~Ne merj így beszélni róluk te ostoba szuka! Mégis mit képzelsz, ki vagy te?~ Hangosan mordulok fel már a sokadik ütés után. Próbálom kikerülni, de így vakon nem a legkönnyebb. A hangokat próbálom figyelni, hogy melyik irányból suhintja felém a botot. Néhányat azért sikerül kivédenem, de a legtöbbet így is megkapom. Hol a karjaimra, hol a hátamra, de még a pofámba is. Végül nem bírom tovább. Minden egyes lendítés előtt, vagy után megpróbálom elkapni fogaimmal a botot. Elsőre nem sikerül, sőt másodikra sem, de végül megérzem a fém ízét a számban. Erősen harapok rá, majd egy nagyot lendítek rajta. Ha erősen fogja és nem ereszti akkor ő is lendül vele és talán még neki is esik egy fának, de ha "csak" kirántom a kezéből eleresztem a botot, végül elindulok felé morogva. ~Ha bármit is teszel velük én kibelezlek!~ Bár nem látom, de érzem őt. Pontosan tudom hol van, így meg tudok állni vele szemben. ~Könnyedén eltörhetném azt a vékonyka kis nyakadat és akkor már nem lenne ilyen nagy a pofád!~ Próbáltam kedves lenni vele, de nem használt, akkor meg kell próbálkozni más módokkal is. Ha közel enged magához ismét elrugaszkodom a földről és leterítem őt. Mancsaimmal lefogom a vállainál fogva, úgy vicsorítok a képébe. Teljes súlyommal rá nehezülök. Talán még meg is repedezhet pár csontja. ~Nah most legyen nagy a pofád!~
Elérem a célomat, hát persze, mindig is elértem. Nem, mintha az éj bármely szakában kételkedtem volna abban, hogy sikerül azt kihoznom belőle, amit akarok, ám ettől még kellemes érzéssel tölt el, hogy végre megtelik vérrel a pucája, s az embernek ront, mint egy megzakkant fenevad. Persze, nyilván fáj a vörösnek, de amíg nekem nem fáj, addig pont nem érdekel a nyomora. Tud mozogni, tud beszélni, ezáltal cselekvésre-fogható. Nekem elég ez így. Elkapja a botot én pedig hagyom a testet repülni, hadd érkezzen neki egy fa törzsének, nem érdekel. Még mindig nem. Csak az mozgat, hogy mit sem törődve a beszerzett zúzódásokkal //dobás// és azzal, hogy a vékony emberi hangon nyüsszenésben születő sikoly szólal meg; felpattanjak és az el nem engedett bottal újabb döfést kíséreljek meg végrehajtani Masako felé. Ám a kölyök ráugrik – megint – az emberi testre, s immáron a mai éjen másodszor hallom, ahogyan az alaszkainak csontja sérül, ezúttal a kulcscsont a test bal oldalán. Biztos rossz érzés lesz, míg be nem forr, de az már legyen az ő problémája, addigra én nem leszek itt. Érzem, hogy szédül, hogy a fánakcsapódás következtében bevert feje kóvályog, de az én agyam tiszta, nem telepszik reá semmiféle köd. Szorít az időm, így még egyszer, utoljára próbálok meg valamit.. Ne! Ne most! Érzem, ahogyan egyre távolabb kerülök az emberi testtől, s a dühöm, hogy nem sikerült bevégezzem, amiért Masako ellen fordultam már csak egy másik harcban állhat mellém, s erősíthet meg. Ha ugyan lehet engem még erősebbé tenni annál, mint amilyen vagyok. Hagyom az embert, eleresztem a tudatát és egy ideig élvezem, ahogyan zuhan a sötétségbe. De nem sok ideig gyönyörködhetem, hisz vár egy másik helyszín s a bosszúm újabb állomása. Masakohoz pedig nem idén jöttem utoljára, azt biztosan tudom.
Arra eszmélek, hogy a bal oldalam szinte a fejem búbjától a lábujjamig sajog, tekintetemet elhomályosítja a fájdalom. Ézem, hogy hidegen fekszem, átnedvesíti viselt ruhámat a hólé, csontjaimig hatol a hideg. Apropó csontok.. próbálom megmozdítani a bal karomat, de az esélytelenek fájdalmas nyögésével bevégzem a mozdulatot, s elkönyvelem sikertelennek. Igyekszem úrrá lenni szédülésemen – melyet vajon az okoz, hogy hanyatteshettem síelés közben vagy az, hogy fogalmam sincs hová lettek az elmúlt percek az emlékeim közül, s az agyam belefárad abba, hogy kutat utánuk? Nem tudom. Mindenesetre megpróbálok körbepillantani, hogy tudjam, a pálya mely részén szenvedtem balesetet. Fák? De hogy kerültem én a.. Várjunk csak! Mi ez a lihegés? És egyáltalán.. Sikoly. Semmi más nem szökik ki ajkaim közül, csak rémült sikoly, aminek okát az jelenti, hogy egy farkast látok meg magamon, a magam környékén. A rettegéstől minden realitásérzékelésem elmúlik, csak sikítok egészen addig, míg védekezőösztönöm úgy nem ítéli, hogy nem tud mással elhallgattatni csak azzal, ha lekapcsolja agyamban a villanyt. Elájulok. ~ Ájult ember nem sikolt. Ha nem sikolt, nem tépi szét a farkas. Tettesd halottnak magad P.S.! Remekül megy ez neked.. Aludj. Álmodj szépeket. Addig se fáj.. Semmi se fáj. Nem Prue, még nem jövök, zavard el a farkast, kérlek! Kérlek.. nővérem, légy kegyes.. ~
Már nem mond semmit, csak hallgat miközben fölötte tornyosulva csak morgok rá. Jobb is, ha befogja azt a száját, mert a végén többet is kaphat tőlem, de azt nem fogja megköszönni. Ahogy felette állok érzem, hogy kezd gyengülni a test. Talán az a kis repülés végre észhez térítette. Így szép lassan le is mászok róla, de egy percre sem emelem el figyelmem róla. Szemek nélkül jobban oda kell koncentrálnom, hogy minden apró kis zörrenést meghalljak. Hosszú percekig csak némán hallgatózom, hogy mit csinál, de meg sem mozdul. A szívének verését hallom, így tudom, hogy még él, aminek őszintén örülök. Hirtelen hallok meg újabb zajokat felőle így azonnal befeszülnek az izmaim és morogni kezdek. Nem látom, hogy mit csinál, csak hallom, hogy mozgolódik és igen félek attól, hogy megint csak támadni fog. Ekkor viszont valami olyasmi történik, amire álmomban sem hittem volna. Egy fülsiketítő sikoltozásba kezd. Összerezzenek a hang hallatára és csak meglepetten állok tőle pár méterre. Most meg mi a francért sikongat? Eddig meg akart ölni, erre most fél tőlem? Vagy ez csak figyelem elterelés? A sikoly amilyen hirtelen jött olyan hirtelen is marad abba és újra csend uralkodik el. Most meg mi történt? Hallom, hogy a szíve lassul, a lélegzete nyugodni kezd. Talán elájult? Óvatosan közelebb sétálok hozzá, majd orrommal megbökdösöm őt finoman, de ahogy hozzá érek már hátrálok is. Nem történik semmi, ami csak azt erősíti meg, hogy elvesztette az eszméletét. Megkönnyebbülve rogyok össze a hóban. Ez a kis bunyó kellően lefárasztotta a kislányt. Nem is kell sok idő és már kezdek is vissza alakulni. Most én ordítok fel teli torokból. Percek telnek el mire teljes emberi alakomat sikerül visszanyernem. A ruháimnak annyi, így nem tehetek mást így kell visszaindulnom a lakba...De őt nem hagyhatom itt...Megsérült, megharaptam. A szagokat követve lépek oda, majd óvatosan felemelem őt a földről. Sima emberként képtelen lennék őt cipelni, de most a kislány besegít nekem. Karjaimban az ájult vörössel indulok meg az ismerős szagokat követve a farkaslakba.
A jótékony sötétség úgy takar be, mint a kedvenc, pihe-puha plédem. Csak a kandallómban pattogó tűz hangja hiányzik, ám nem üti meg más a fülemet, mint a süket csend. Látom magam előtt Pruet, Hopeot, s ami nagyon furcsa az az, hogy Naomit is. Pedig én mindig azt hittem, hogy ájult, sötétségbe fúló életünk képei között csak holtak jelennek majd meg. De nem. Látom őket, egymás mellett állnak, s a kép olyan groteszk, hogy szabadulni kívánok tőle. Képzeletben a felszín felé úszom, de nehézkesen megy a tempózás a moccanatlan bal karommal. Ám mégis.. van az a hang, amely szinte a hajamnál fogva öntudatra ránt. Mégis mi üvölt? Meg sem kell fordítsam fejemet, elég ha kinyitom a szemem, így is olyat látok, amit nem képes befogadni az agyam. Ott, ahol az előbb még a farkas állt, most valami egészen más manifesztálódik, groteszk képeket tárva szemeim elé. Behunynám én azokat, de annyira lesokkol a látvány, hogy szinte katatón állapotba kerülök. Moccanni nem tudok, elszakadni a látványtól nem merek. De van az a pont, a farkas körvonalainak vonaglása után, amikor már nem bírja tovább a gyönge emberi elmém, s újra ájulásba zuhan. Nem, az nem lehet! Hogy ember lett a farkasból? Hát ez olyan információ, amit nem vagyok képes beemelni. Jobb nekem a sötétben, ott legalább semmi se fáj, s nem kell látnom mindazt, ami következik. Mert biztos, hogy a balesetben meg is őrültem. Épeszű ember nem hallucinálhat ilyet. Tehetetlenül heverek Masako kezeiben, öntudatlan állapotomban oda visz, ahová akar. A vérem jó eséllyel végigcsepegteti az utat mögöttünk egy darabig, s hacsak nem részesít valaki orvosi ellátásban, akkor lassan nem csak a sokktól nem jövök vissza ájult állapotomból, hanem a vérveszteség miatt sem. Bár azt sem tudom, hogy milyen mély a seb. Lehet, hogy már rég elállt a vérzés. Én csak arra emlékszem, hogy a vállam nagyon fáj, s a bal karommal kapcsolatosan azt kívánom, bárcsak ne is lenne. Sose tört még csontom. De nem bírom a fájdalmat, azt hiszem.. De nem is kell bírjam. Ájult vagyok. Nem érzem a világot, s most jó ez így nekem.
Kezdőlap
És nem tudom, írsz-e még, szóval... majd kérsz zárót? 
//
