Olivia fene se tudja miért, de hangulatossá varázsolja a kései reggelit. Nedves, vállán göndörödő tincsei, a valóban elsőosztályú palacsinta őszinte élvezete, természetes szavai… amik tartalma a vége felé érdekes irányt vesz. Az utolsó falatot veszi szájába Rúben, mikor telefonja zajongani kezd. Mutatóujja rábök az asztalon heverő készülék kivilágosodó kijelzőjére és fogadja az üzenetet. A zuhany ellenére viszkedhetnék tör rá. Reflexszerű dac horkan benne, amit megmosolyog. -Köszönöm a meghívást, de nem, Olivia. Nem akarok Friscoba menni. – mondja egyszerűen. Hangjában nincs hiszti vagy nyűglődés. -Bármelyik barátod szívesen csatlakozik hozzád a luxushétvégére. És műértőbbek nálam, hogy az előadást is élvezzék. – teszi le villáját, s törli meg száját az asztalkendőben. -A sznob partik miliőjében nőttem fel. Akár anyám is adhatná azt az estélyt. Ami a pénzt illeti… majd megdolgozok érte máshogy. Nem vagyok hivatásos szélhámos. Csak megélhetési. – hajtja az asztalra a kendőt, ujjait egy darabig nyugtatva a textilen. -Egyetlen egy ember van, akinek a hívására Friscoba mennék. És az apám. De ő nem hív. Csak Nathaniel. – áll fel az asztaltól, lesöpörve pár láthatatlan morzsaszemet mellényéről. -Szombaton lesz az eljegyzése. Vigyázz magadra, Christine – lép Olivia mellé, és ad egy egyszerű csókot feje búbjára, a nedves tincsek közé. Majd elhagyja a lakosztályt.
Mostanában elég sokat bóklásztam az erdőben, akár farkas alakban, akár emberként. Alapjáraton elég nyughatatlan természet voltam, hát még most, amikor a legtöbb dolgomban tehetetlen voltam. Ilyenkor akaratlanul is kell valami pótcselekvés, ami eltereli a figyelmem a problémákról és mivel elveretni többet nem szerettem volna magam, maradt a céltalan bolyongás, legfőképpen az erdőben. Mehettem volna a városba is, de ott túl sok volt az ember és sokkal nagyobb volt az esélye annak, hogy ismerősbe botlok. Vagy csak szimplán valaki olyanba, aki éppen engem pécéz ki, hogy belém kössön, annak pedig tuti nem lett volna jó vége. Alapjáraton sem vagyok egy olyan hű, de türelmes személy, mostanában pedig pláne nem. Olykor elgondolkodom azon, vajon mi lehet Dakotával, merre jár. Ezúttal szinte biztos voltam benne, hogy nem ólálkodik a közelben, túl tömény volt minden érzelem, amit akkor éreztem felőle, a történtek után pedig nehéz volna elhinni, hogy van annyira ostoba, hogy megkockáztasson egy újbóli összefutást. Szintén nem lenne jó vége. Mindkettőnknek jobb így. És ezt már sokkal régebben meg kellett volna tennem, tennünk, nem pedig eddig húzni, halasztani a dolgot. Nem volt jó érzés, semmilyen szempontból sem. Nem akartam túlságosan belemászni a falkaterületbe, hiszen hiába voltam megtűrt, akkor is kóbornak számítottam, amúgy sem vágytam most túl sok farkas zizegésére, úgyhogy lépteimet inkább a síparadicsom felé vezéreltem. Ugyan ott is megvan az esélye mind annak, hogy emberbe futok, mind annak, hogy farkas keresztezi az utam, de estefelé járt már az idő, ilyenkor csak nem akarnak túl sokan síelni, vagy errefelé bóklászni. A falkaterületről viszont eszembe jutott Emma és az, mennyire régen beszéltünk. Szóltam ugyan neki, amikor visszatértem Fairbanks-be, de mindössze telefonon, nem is tudnám megmondani, mikor álltunk utoljára szemtől szemben egymással. Éppen itt van hát az ideje, mert be kell valljam, hiányzik, hiszen mégiscsak a barátom, vagy mi a szösz. A fülemhez emeltem hát a telefonomat, hogy ha felvette, akkor megkérdezzem, rám érne-e egy kicsikét, mert én igencsak szomjazom már a társasága után. Rábólintott, úgyhogy megmondtam neki, merrefelé is leledzem, aztán nem volt más dolgom, mint várni, amíg megérkezik. Azaz volt, merthogy felfigyeltem egy lejjebb randalírozó csoportosulásra, tippre olyan tizenhét évesek lehettek, négyen voltak összesen. De ami ennél is érdekesebb volt, hogy akadt náluk pia, nem is olyan kevés. A fele mondjuk már üres volt, de kellőképpen kiütötték már magukat, hogy ne legyen feltűnő, ha elcsenek egyet a készletből. Úgyhogy amíg várakoztam, addig sem voltam tétlen, akadtak itt még olyan személyek, akiktől értékes és érdekes holmikat lehetett begyűjteni. Amint felmarkoltam mindent, amire szükségem volt, fogtam a zsákmányt és egy csendesebb, eldugottabb helyre fészkeltem be magam. Itt tuti senki nem fog zavarni, Emma viszont könnyedén megtalál, hiszen pajzsom csak annyira húztam fel, amennyire szükséges volt. Ha ideért, akkor pár lépéssel elébe menve köszöntöttem egy gyors öleléssel, egyikünk sem túl ölelkezős fajta, tudom jól, de rég láttam, másrészről eléggé előjött a szeretethiányos énem az utóbbi hetekben. Legfeljebb lekever egyet, túlélem. Egészen széles vigyor terült el a képemen, ahogyan végül eleresztettem és félreálltam, had lássa, mit zsákmányoltam. - Elloptam egy szánkót - mondtam ki hangosan is, pedig tuti látta, de annyira abszurd volt a dolog, hogy muszáj voltam szavakba foglalni, hogy rájöjjek, tényleg megtettem. Volt ott whisky, két zacskó chips és egy zacskó gumicukor is akadt a szerzeményemben, de legbüszkébb tényleg a szánkóra voltam. Olyan voltam, mint egy kiskölyök, túl sokszor kívánkozott ki ez az énem az elmúlt napokban, ám akkor nem volt helye ilyesminek, most azonban.. Emma mellett nem éreztem annyira cikinek a dolgot, tőle azt is teljes mértékben elviselem, ha képen röhög, amiért tőlem nem megszokott módon ennyire gyerekesen viselkedem.
Az utóbbi időben kicsit visszavettem a tempóból, és inkább a kölykömmel foglalkoztam, túl sok volt a kellemetlenség, meg aztán, így tudtam úgymond periférián kívül helyezni Duncant és a kis pereputtyát, annak minden negatív felhangjával együttvéve. Nem mondom, hogy jól éreztem magam, amiért tudatosan kerültem, de a farkasom nem akarta látni, nem nézte semmibe, és én szeretem, ha béke honol odabenn. Következésképpen gyakrabban voltam máshol, vagy a szobánk négy fala között, az épp elég volt. Illetve, próbálok elintézni a kiscsajnak némi meglepit, szóval abban az ügyben is intézkedtem, meglátjuk, hová fog kifutni az ügy. Mindenesetre mindent igyekszem megtenni annak érdekében, hogy Cassie élete kicsit könnyebb legyen, ha már mint kölyök, elég alaposan megnehezítem a dolgát, mert ugyan nem látható helyeken, de mindig van rajta valamiféle sérülés, amin dolgoznia kell, hogy megmozgassuk a képességét. Azt ugyan tudtam, hogy Aiden megint a városban van, de nem igazán volt még azóta alkalmunk összefutni, bár különösebb dolgom nem volt, de talán neki igen, szóval most jó eséllyel végre felszabadult annyira, hogy mással is foglalkozzon. Szerencsére már nekem sem kell úgy rátekintenem, mint akiről jelentenem kell, különösképpen nem élezném, ha így kellene tennem. Kedvelem, és sosem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy esetleg ellene kelljen fordulnom, mert a falkámnak tartozom elsősorban hűséggel. Amikor aztán felhívott, gond nélkül mondtam igent, Cassienek meg szóltam, hogy elugrom némi időre, és nyugodtan keresse meg valamelyik mentort, vagy csak lófráljon a hotelben, mondhatni, szabad estét kapott. Bizonyára neki is jól fog esni, hogy egy kicsit nélkülem lesz, én legalábbis már unnám ennyi állandóan együtt töltött idő után a teremtőm fejét, mert még a stúdióba is mindig magammal cipelem, ha épp senki sem tud vele foglalkozni. Kicsit ugyan furának találtam a sípályát, mint találkozási pontot, de ha neki éppen síelni támadt kedve, akkor nem leszek én semmi jónak elrontója, szóval mentem, legalább megjáratom kicsit a járgányomat. Persze a sípályáig aligha mehetek fel vele, de egyébként sem fog ártani a mozgás, kedvemre való volt minden körülmények között a természetben időzni. Amikor aztán már gyalogosan haladók hótaposómmal a fenyvesek között, annyira leeresztem a pajzsom, hogy megtaláljam a célszemélyt, nyilván ő is így tett, másként elég körülményes volna, bár ha szagnyomot lelnék, akkor sikerülne a dolog, de magamat ismerve előbb unnám meg, mintsem ez megtörténne. Sosem a türelmemről voltam híres. Így viszont elég hamar a nyomára akadtam, és hamarosan már vigyoroghattam is rá derűsen, bár bevallom, az ölelés téma kicsit váratlanul ért, ám röviden ugyan, de viszonoztam végül, úgyis tudom, hogy ez nem állandó dolog köztünk, részemről senkivel szemben sem, eleve nehezen engedek magamhoz közel bárkit is. - Egy szánkót? Ahogy látom, elég sok mindent sikerült még ezenkívül összeharácsolnod. Csóróság van? Kérdezem nevetve, bár sejtéseim szerint egyszerűen arról van szó, hogy így volt izgalmasabb a dolog. Igazán nem hibáztathatom, ami azt illeti, magam is hasonlóképpen szeretek állni a dolgokhoz. - Plédet nem loptál a csodás téli piknikhez amúgy, de a többit értékelem, egyesek szerint úgyis kalóriaszegény étkezést folytatok. Mondjuk, ők nem tudják, hogy többnyire szarvashúson élek. Na szóval, mi a gáz? Szarul festesz. Már nem fizikailag. Vagy ne legyek egyelőre ennyire konkrét, inkább igyunk? Nekem mindegy a sorrend. Hoztam a szokásos formám, de ismerhetett már annyira, hogy tudja, ilyen vagyok és kész. Mindenesetre, én készen álltam mindenre, majd elválik, ő miként szeretné alakítani az estét.
- Csóróság? Dehogy - legyintettem mosolyogva. Ha csak annyi volna! - De a többi nem olyan szokatlan hozzám képest, mint egy szánkó. Azt sem tudom, mikor ültem utoljára ilyesmin - vakartam meg a tarkóm, de a képemen továbbra is ott ült a görbület. Nem ma volt, hogy én utoljára szánkóztam, az egyszer biztos. A pia meg a rágcsa tényleg nem olyan meglepő dolgok, na de egy szánkó.. Vagy lehet csak szerintem furi, fene tudja. - Amúgy meg csak.. elkapott a vágy. Régi rossz szokások - vontam vállat szélesedő mosollyal, mert hirtelenjében azt sem tudom, meséltem-e neki a régi tolvaj énemről. Szerintem igen, de aztán amilyen vén vagyok, lehet már kipotyognak az emlékek a fejemből. - Bakker! Tényleg, a pléd, hát arról elfelejtkeztem - játékosan biggyesztettem le a számat, de a következő pillanatban már megint felfelé kunkorodott az a bizonyos. - Mmm, a szarvashús finom! - még mázli, hogy nem voltam éhes, mert akkor most hagyhatnék itt mindent, hogy inkább vadászatra invitáljam a nőstényt. - Ne már, ennyire látszik? - nem tagadom, hogy szarul vagyok, teljesen felesleges lenne. Pár napja Dana közölte, hogy szarul nézek ki, most ő, bár a fiatal nőstény a külsőmre értette, míg Emma nem, de elkeserítő, hogy ennyire látszik rajtam. - Nem terveztem, hogy untatlak a picsogásommal, de ha már így rákérdeztél.. - sóhajtottam cinkos mosollyal a képemen, hiszen magára vessen, hogyha tényleg kiöntöm a szívemet. Jó, azt azért mégsem, mert nem vagyok olyan fajta, de ha tényleg érdekli, akkor lehet mesélek. Úgysem mondtam még el senkinek, Emmát pedig a barátomnak tartom, baj csak nem lesz belőle. - De először teszteljük, milyen ízlése van a fiataloknak - intettem közelebb a kis kupacomhoz, lovagiasan felajánlva neki a szánkót ülőalkalmatosság céljából, míg én egy kiálló nagyobbacsaka kődarabra tettem le a hátsómat. Az üvegért nyúlva bontottam ki és nyújtottam azt a nőstény felé, hiszen mégiscsak a hölgyeké az elsőbbség, ennyi jó modor még belém is szorult az évek alatt. - Na szóval.. elég mozgalmas és eseménydús napjaim voltak, bár.. a legtöbb kaki egy napon borult a fejemre. Tudtad, hogy az apám az itteni falka tagja? Az őslakosokhoz tartozott egykoron és most a Horatio névre hallgat - gondolom nem lenne túl nehéz kiderítenie, kicsoda is az, úgyhogy nem burkolózom a névtelenség homályába. - Megvolt a nagy egymásra találás és minden szép és jó volt, amíg rá nem kérdezett a húgomra. Elmondtam neki, hogy megöltem és a legrosszabb, hogy egyetlen jobbosnál többet nem is kaptam! Ott hagyott. Jó szar volt. Aztán még.. a feleségem utánam jött ide, Fairbanksbe néhány hete, miután újfent csúnyán átvert, hogy aztán az apám kirakja a falkaterületről, lévén elég csóró szegényke. Én meg voltam olyan marha, hogy másnap reggel éppen a városon kívül akartam reggelizni és láss csodát, belefutottam. Nem szándékosan mentem utána, hozzátenném - veszek azért levegőt is a nagy darálás közepette. - Kiderült, hogy neki köszönhető a lányom halála. Igazándiból ezt még valahogy képes is lettem volna beemelni, hiszen évekkel ezelőtt történt már, hogy elveszítettem a lányom, most már biztosan tudom, hogy soha nem kaphatom vissza. De az, hogy Dakota képes volt úgy a szemembe nézni, úgy a segítségemet kérni, hogy mindvégig tudta, mi történt a lányunkkal… - hagyom félbe a mondatot egy fejcsóválást követően. - Hát eléggé kibuktam. Úgyhogy nekimentem egy kóbornak, aztán kölcsönösen szétkaptuk egymást. Huhh, na.. ennyi - fújtam ki magam a végén és vettem át az üveget, hogy porzó torkomat leöblítsem. Egyszerre zúdítottam a nyakára, magára vessen, mert ő kérdezte, mi a gáz, én csak elmondtam. Soha nem beszéltem ennyit egy ültő helyemben, de nem kifakadás és sopánkodás volt, mert nem hisztiztem, úgy beszéltem az egészről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne mindez.
- Ezzel nem vagy egyedül, nekem is agyalnom kellene egy ideig... Pedig itt élek már majd három éve, de eddig bizony eszembe sem ötlött, hogy szánkózni is lehet, valahogy ez sosem szerepelt kiemelt helyen a kedvelt tevékenységeim listáján, noha egyáltalán nem rossz dolog, sőt. - Rossz szokások? Ugyan, mindenkinek kell valami hobbi. Kacsintok rá könnyedén, aligha érdekel, vagy épp ítélem el amiatt, hogy miket művelt a múltban, vagy épp most, hála az égnek, amíg nem a falkát nyúlja le, addig nem kell foglalkoznom a dologgal. Annyira meg nem ostoba, hogy ekkora marhaságot műveljen, maximum akkor, hogyha megunta az életét, de itt azért még csak nem tart. - Látod, látod, micsoda hanyagság… elképesztő. A szarvashús pedig tényleg finom. Aligha állíthatnék mást, noha emberként meg nem enném nyersen, de a fekete odabenn nagyon szereti abban a formájában is. Ő nem válogat, a lényeg, hogy ő vadássza le. Más kajájából akkor sem szokott enni, ha kínálják, ez nyilván büszkeségi kérdés, de minimum duplán állt sorba érte a kis dög. - Annak, aki kicsit sem ismer, nem hinném. Meg aztán, tudod, Kanguyak lennék, vagy mi a fene. Nem biztos, hogy fel vagyok készülve arra, amit hallhatok, de nem fogom lelombozni szegényt, mondja csak el, ha van valami, meghallgatom, meglapogatom a vállát, aztán ihatunk tovább. Nem vagyok a lelki szemetesládák mintapéldánya. - Ne viccelj, imádom, mikor férfiak picsognak. Nyilván nem, de vannak, akiktől elviselem, ha valaki egy kicsit is érdekel, azt nem fogom oltogatni vele, na jó, lehet, hogy fogom, de meghallgatom. A jelek szerint azonban tényleg van elég trágya a portáján, ez már pusztán a kíváncsiságom miatt is foglalkoztat, szóval, mondja csak, meglátjuk, mi gondja, baja van. Kár az ilyen cuki pofira a komorság. - Tippre olcsó. Ennyi rosszindulatot megengedek magamnak, lévén a fiatalság az esetek nagy részében még nem a minőségre, inkább a mennyiségre megy, és nem is engedhetik meg maguknak anyagilag sem. - Megvesztél? Szerintem ez a szánkó elbír kettőnket is, nincs nagy seggem. Na, mássz át ide! Még a végén meg találok sértődni, hogy méterekre tőlem önti ki nekem a lelkét. A piába belekortyolok, majd egy fintor után nyújtom át neki. - Hát, ittam már jobbat is. Nem egyszer, nem kétszer, no de üsse kavics, egynek jó lesz, inkább minket mérgezzen, mint a fiatalságot, akiknek komolyan árt is a dolog. Ennyire nem foglalkozom én másokkal ugyan, de jól hangzik. Utána hallgatom a mondandóját, bár pár ponton kényszert érzek az alkoholizálásra, szóval akkor magamhoz is marom az üveget. - Tudom ki az, de nem ismerem. Szúrtam közbe ennyit, és magamban megállapítom, hogy Aiden szerencsésebb génekkel bír, mint apuci, legalábbis az én értékítéletem szerint, de ezzel úgysem macerálnék senkit, mert engem tényleg totálisan hidegen hagynak a hímek Castoron kívül, szóval tök mindegy. - Az gáz. Szúrom közbe a húgát illetően, jobban mondva, inkább az apja reakciójának szól, elvégre a sztorit ismerem. Félelmetes, hogy egy kis pia, meg valaki, aki az ég világon semmit sem jelent, milyen jó hallgatóság tud lenni. Azóta mondjuk már barátok vagyunk, de ő is úgy indult, mint az összes magányos, tudni akartam, mit akar, meddig marad, hasonlók. Feladat volt. Már nem az. - Szerintem egy mexikói szappanopera nem ilyen szövevényes, öregem. Nem akarom én elviccelni, de basszus, ez így nagyon tömény, és durva, meg is értem, hogy le van törve, mint a bili füle. - Nők… tudod, csak a baj van velünk. És jobb lett attól, hogy szétkapott egy kóbor? És akkor most a nejed leszarom kategóriába esik, vagy akarsz vele valamit kezdeni még az életben? Együttérzést nem fejezek ki a halálesetek kapcsán, mind régi ügy, tudtam is róluk, és amúgy is hiteltelen lennék. - Ehhez képest semmi, hogy lett egy kölyköm, és tavaly egy kóbor billogként a hátsómra égette a nevének kezdőbetűjét... ja, meg majdnem elpatkoltam a fürdőkádban az évi kötelező jellegű Vörös Holdon… Vallok egy keveset én is, ha már ő is megtette, bár nem kérdezte, de a zárkózzunk fel Emmából fejezethez ez azért szükségeltetik.
- Hm, akkor.. szánkózol majd velem egyet, ha szépen megkérlek? - szaladt széles vigyor a képemre, nem szokásom a szépen kérés, ahogyan a gyerekes viselkedés sem, de Emmával szemben nem kellett valamelyik maszkomat magamra aggatnom és felettébb felüdítő élmény volt erre ezúttal is ráébredni. - Rég élveztem eme „hobbimat” - macskafüleztem az utolsó szónál, hiszen anno ez nekem nem hobbi volt, hanem létszükséglet, most már valóban az, de tényleg rég adtam ilyesmire a fejem. Szintén felüdítő érzés, lehet gyakrabban kellene csinálnom? Persze semmi nagy mértékű tolvajlás, csak a kis lopkodások szintjén maradva. - Majd legközelebb hozok pokrócot is, meg gyertyát és a piknik kosarat sem felejtem majd otthon! - emeltem fel a mutatóujjamat, amit aztán a halántékomhoz illesztettem, mintha csak ezzel szerettem volna belevésni az emlékeimbe a felsorolt holmikat. Nyilván csak szívtam kicsit a vérét, de részemről semmi probléma nem volt ezzel. - Oké, igaz, ezek elég meggyőző érvek - bólintással kísértem a szavaim, miközben már tarkóm vakargattam. De azért megnyugtató, hogy nem sír le rólam annyira a dolog, valamilyen szinten, valahol mélyen talán rosszul is esett volna, ha nem veszi észre, elvégre barátok vagyunk. Az meg plusz adalék, hogy ő Kanguyak is mellette. Csak a szám széle rándul feljebb, mikor közli, hogy imádja, ha férfiak picsognak. Igazán hihetőre sikerült a kijelentése, mit ne mondjak, de jelen pillanatban semmi értelmes replika nem jut eszembe, úgyhogy inkább lapozzunk a piára. - Az nem számít, csak üssön - vagyis most nem számít. Nyilván ennyitől nem fogunk fejre állni, ráadásul ki nem állhatom az ócska whiskyket, de a mai este, mondjuk úgy, hogy kivételes alkalom, most hajlandó vagyok alábbadni a fene nagy elvárásaimból is. - Valld be, hogy csak arra hajtasz, hogy tényleg sírjak a válladon - pimasz kis félmosoly jelent meg a képemen, ahogyan feltápászkodva áttelepedtem mellé a szánkóra. - Igazán hízelgő egyébként, hogy azt mondtad, neked nincsen nagy segged és nem az enyém kezdted el méregetni - fordított helyzetben én tuti az övét illettem volna ilyen szép szavakkal, mint a sajátomat, nem mintha farkaséknál olyan gyakori jelenség lenne egyébként a nagy seggméret, vagy az elhízott ember. Csak bólintok, miszerint nem ismeri apámat, de tudja, kiről van szó. Nem is az a lényeg, talán szerencsésebb, hogy nem ismerni, így valamilyen szinten jobban kívülállóként tekinthet a helyzetre. - Elcseszett egy család ez, én mondom - fejcsóválásomat követően húztam meg az elcsaklizott üveget. Így van, tényleg olyan volt, mint egy szappanopera, sőt, annál is rosszabb és akkor apám az apám oldaláról lévő dolgokat nem is tudja. Azok mondjuk nem tartoznak a történethez, de az is igencsak szappanopera jellegű, érdekes az én esetemre is ezt a megnevezést hallani. - Szerettem volna, hogy jobb legyen, de sajnos csak a pillanatnyi dühöm enyhítette. Arról nem is beszélve, hogy igencsak szétkaptuk egymást az ipsével. Ez van, nem lehet minden fenékig tejfel - ezúttal a vállam vonogattam, mielőtt ismét újabb kortyot küldtem lefelé abból a tényleg borzalmasan szar piából. - Az a szívás, hogy bármennyire is gyűlölöm, bármennyire is haragszom rá a történtek miatt, nem vagyok képes kitörölni magamból. Tisztában vagyok vele, ha adnék neki még egy esélyt, minden gond nélkül ismét átbaszna a palánkon, de.. valamiért mégsem tudom azt mondani, hogy oké, akkor örökre felejtsük el egymást. Szarul vagyok összerakva, tudom, ne is mondd - most sóhaj előzte meg a piálást, amit követően a nőstény mancsaiba nyomtam az üveget, nehogy véletlen megtaláljam inni az egészet a sztori végére érve. - Keresni egy darabig biztos nem fogom, azt sem tudom, merre ment. Talán jobb lesz így - elküldtem, ez tény, de ez nem jelenti azt, hogy csökött és elcseszett szívem mélyén, valahol nagyon a legalján ne éreznék valami hiányt az irányába. Ostoba vagyok, hogy a velünk történtek után még mindig így érzek iránta, de szar egy helyzet, amikor valakit gyűlölünk és szeretünk egyszerre. - Hohóó, álljunk csak meg! - emelem fel egyik tenyeremet, grimaszolva fordulva felé teljes derékból. - Lett egy Kölyköd? Megbillogozták a csinos feneked? És majdnem meghaltál a Vörös Hold alatt? - ismétlem el a hallottakat, bízva abban, hogy semmit sem hagytam ki a hirtelen rám zúdított információhalmazból. - Na jó, akkor csak szépen sorjában… Miféle a Kölyköd és hogy került a képbe? Egészen furcsa elképzelni, hogy lebabáztál - rándult felfelé szám egyik széle. - És hogy sikerült egy kóbornak billogot égetnie a fenekedre? No meg ennyire durva volt idén a Vörös Hold? Még hogy mindez semmi! A nagy lótúróst, mesélj, mindent tudni akarok! - hiába az akaratot kifejező szavacska a végén, tudja jól, hogy olyat nem fogok kierőszakolni belőle, ami falkaszintű információ és nem tudhatok róla, másrészről ő sem kottyintana el nekem semmi ilyesmit. Nem fogunk ezen összeveszni. Mindenesetre kíváncsian hallgatom, mert vele is történt bőven érdekesség a távollétem alatt.
- Hát hogy a viharba ne tenném? Úgyis rég csináltam hasonlót. A síelés inkább előfordult néhanapján, de azért az sem gyakori, inkább az erdőben csatangolok farkasként, ha már természet közeli élményre vágyom. - Még szerencse, hogy megmaradtál a kis csecsebecséknél. Mosolyogva mondtam ugyan, de van egy határ, amit magányosként nem érdemes átlépni nálunk, mondjuk annyira nem lökött, hogy falkatagot rövidítsen meg bármivel is, szóval nem féltem különösképpen. Meg úgy egyébként sem, elég vén már ahhoz a szentem, hogy megvédje magát. - Ahh, én hősöm. Remek lesz. Kacsintok rá, de aligha veszem komolyan, egyébként sem vagyok az a piknikezős típus, valahogy egész egyszerűen nem tudok olyan alacsonyan megülni a hátsómon. Talán az egyébként sem épp magas termetem miatt feszélyez a dolog. Csak bólintok, megtehettem volna, hogy úgy csinálok, mint akinek nem szúrt szemet a dolog, de szerintem pontosan azért keresett meg, mert valakinek beszélni akar róla, de emellett elbaromkodni is a nap további részét, én meg alkalmas vagyok erre, mert meghallgatom, de megsimikézni tuti nem fogom, sem szép szavakkal cirógatni a lelkét, az nem az én világom. - Vízlepergetős dzseki, szóval nyugodtan. Nem tehetek róla, de kell a felvázolt képen kuncognom egy kicsit, mit szépítem, inkább röhögésről van szó, mert hogy én erre vágynék bárkitől is, az erős túlzás. - Azon már túl vagyunk, tudom, hogy milyen. Nem mintha bármi lett volna köztünk, de szeretem a férfiak hátsóját felmérni, szóval jah, képben vagyok, és nyilván volt okom kijelenteni, hogy elférünk, már csak azért is, mert legalább olyan kicsi vagyok, mint amekkora nagy a pofám, szóval, aki mellettem nem fér el, az tényleg dromedár. - Dehogy vagy, szereted… én ezért nem a világot járom. Minden szar ellenére szereted, máskülönben nem érdekelne, mi van vele, nem is beszélnél róla, csak elfelejtenéd. Nekem tök mindegy, hogy esetleg magának sem ismeri be a dolgot, viszont abban hiszek, hogy vannak dolgok, amik eleve elrendeltettek, hogy valakiknek együtt kell lenniük, az mindegy, hogy a mennyekbe emelik közben egymást, vagy a pokolba taszítsák. Ha én képes vagyok érezni annyi év után, és annak dacára, hogy mindennél jobban el akartam kerülni, akkor mindenki. Kortyolok a lőréből, ezt a nyálas témát le kell valamivel öblíteni. - Jah, bár nem pont ebben a sorrendben, a billogozás még tavaly nyáron volt. Mondjuk azt sosem felejtem el, már csak azért sem, mert akkor bukott ki először és igazán, hogy Castor nem tűri, hogy bárki más hozzám nyúljon, és ez olyasmi, ami igencsak kellemes hozadéka volt az amúgy pocsék helyzetnek. - Tudod, Detroitból jöttem, ott meg elég sokat pesztráltam a kölyköket, volt egy, aki kicsit jobban kötődött hozzám. Utánam jött, és megkért, hogy segítsek, harapjam át. Istenemre mondom, nem akartam, mert most gondold el, én, mint Teremtő… Viszont a falkába nem kerülhetett be másként, és tudtam, hogy belehalna, ha elengedném. Úgyhogy Teréz anyu lett belőlem. Vonok vállat, noha érzelmileg azért Cassie mostanra sokkal többet jelent nekem, mégiscsak a Kölyköm, és ez olyasmi kapocs, aminek az erejét csak halványan ismertem, hisz mindig is hiányzott a Teremtőm. - A kóboros téma meg úgy volt, hogy a magam módján feltérképeztem, flörtöltem vele, meg tudom is én, aztán kicsit rám hangolódott a csávó… Ott hagytam a búsba, mert felbaszott, de utánam jött, lesmárolt, mire leharaptam a nyelvét, és hát, eztán úgy döntött mókás lesz a bőrtetkó. Nagyvonalakban, nem mondom, hogy nem szolgáltam rá, de mégis milyen elmeroggyantak csinálnak ilyet? Szép voltam egy J betűvel a hátsómon… Még jó, hogy Sura gondoskodott róla, hogy mihamarabb eltűnjön onnan, bár azt sem köszöntem meg, amit Castortól kaptam utána, kis híján ő metszette ki belőlem. - Nagyon sokan meghaltak, én szerintem csak azért éltem túl, mert Troll vagyok… Mondjuk, utána hat hétig fetrengtem betegágyban. De képzelheted azt a parát, mikor felébredtek mind… Azóta se igazán tudjuk, mi történt. Vonok vállat, ez nem akkora titok, magányos is halt meg akkor, szóval terjedhet köztük is az infó, ha épp lepacsiznak egymással ideig-óráig.
- Ahw, zsír! - lelkesülök fel egyből, természetesen, tényleg mint egy kisgyerek. Az pedig, hogy szimplán rájátszok, vagy valóban létezik egy ilyen eddig gondosan elrejtett énem, az maradjon az én titkom. Mindenesetre igencsak komikus, hogy két felnőtt mennyire képes lelkesedni egy ilyen aprócska dologért is. Mondjuk nekem nem annyira aprócska, lévén rettentő régen ültem ilyesmin, Emma álláspontját pedig nem tudom, miként vélekedik róla. - Ne aggódj, nem kenyerem a bajkeresés. Főleg nem olyanban, ami a falkát is érintené - válaszoltam halvány mosollyal a képemen. Kedves volt tőle, hogy figyelmeztetett, de hála égnek az eszem még nem hagytam el, hogy akkora hülyeséget csináljak, amivel bajt hozok a tulajdon fejemre. - Akkor lehet fehér lovat is hoznom kellene? - szórakozottan ütögettem meg az állam egyik kezem mutatóujjával, így vágva magam gondolkodó pozícióba. - Vagy az csak a királyfiknak van? - nevettem fel röviden, mert teljesen lényegtelen kérdés volt, de egészen felüdítő érzés ilyen csip-csup, értelmetlen dolgokról diskurálni. Nem kell mindig az élet nagy gondjairól társalogni, nem igaz? Az a jó Emmában, vagyis az is, hogy pontosan tudja, mire van szükségem egy ilyen helyzetben. Nem várok lelkizést, meg buksisimit és a vállán sem szeretnék bömbölni, éppen elég, ha valakinek elmondhatom a nyűgjeimet és annyival már bőven megelégszem, ha szimplán meghallgat, esetleg rendbe tesz, vagy elmondja ő miként látja a dolgokat. Kinőttem már abból a korból, hogy a kezemet fogják minduntalan, egyszerűen csak szükségem van egy barátra, akivel a baromkodás mellett komolyan is lehet beszélni. Nem véletlenül Emmát hívtam ma este ide. - Ohh, úgy már nem is olyan izgi, ha nem hagy nyomot a kabátodon - jegyeztem meg felfelé görbülő szájszéllel. A nevetése kifejezetten jót tesz megtépázott lelkemnek. - Jaaa! Én kérek elnézést! - társulok a nevetéshez felemelve mindkét kezem, mintegy megadva magamat. Aztán belekezdek a sztoriba, a reakcióját hallva pedig ismét csak sóhajtok egyet. - Ez így kimondva rettentően ijesztően hangzik. Mármint az, hogy tényleg szeretem még mindig. Mert.. mert nem tudom tagadni - túrtam a barnás tincsek közé, egy pillanatra rájuk markolva a fejem búbján, aztán az ölembe ejtettem a kezemet. - Milyen már, bakker, hogy elmúltam háromszáz éves, minden szart megéltem és akkor tessék, ennyitől képes vagyok berezelni - fújtatva szabadultam meg a tüdőmben lévő levegőtől, képemre pedig keserű mosoly költözött. Figyelmesen hallgattam, amint mesél arról, vele mi történt az elmúlt időszakban, egyik hír jobban meglepett, mint a másik, nem tudtam volna eldönteni, melyiknél nyitottam nagyobbra a szememet. - És milyen érzés Teremtőnek lenni? - érdeklődöm, miként éli meg, hiszen eddig gondolom nem volt ilyenben része azon kívül, hogy pesztrálta a kölyköket, de egynek a Teremtőjének lenni mégiscsak másmilyen érzés. - Anyám, azért keményen tolod, ez a nyelvleharapás..! - emelkedik meg a szemöldököm, amolyan „minden elismerésem a tiéd” nézéssel. Mondjuk tőle nem is vártam semmi mást, ami azt illeti, azon lehet jobban meglepődök, ha szó nélkül tűri, hogy egy kóbor csak úgy lesmacizza. - Egyedi volt, az biztos - húztam el a számat kissé, ezzel mintegy egyetértésemet is kifejezve; valóban elég elmebeteg lehetett a csávó. - Hat hét? Te jó ég, az azért nem kevés - kúszott feljebb mindkét szemöldököm újfent, ahogyan ránéztem. Hat hétig nyomni az ágyat… Én tuti beleőrültem volna, ha addig kell a seggemen megülnöm. - El tudom képzelni, mennyire para lehetett a dolog, gondolom azoknak meg még inkább, akik akkor visszatértek. Azért hálás vagyok, hogy nem voltam itt, lehet idén én sem úsztam volna meg a dolgot - ki tudja, mi alapján történik az ilyesmi, az előtte való évben engem elkerül, de ilyen találgatásokba abszolút felesleges belemászni, mert már úgysem kaphatunk rájuk választ. - Chipset? Gumicukrot? - kaptam fel egy kezemmel egyszerre mindkét zacskót és tartottam volna felé, de a nagy lendülettől a gumicukor bizony kirepült a kezemből. Nem sikerült olyan jól megragadnom a zacskókat, mint szerettem volna, de célozni ezek szerint tudok, mert a zacsi pont Emma ölében landolt. - Úgy tűnik a gumicukor téged választott. Vagy hagyjuk a nasit későbbre és próbáljuk ki, hogy elbír-e egyszerre mindkettőnket a szánkó? - fordultam felé, szám széle pedig ismét felfelé kunkorodott.
- Hála az égnek, nagyon tudnám utálni a dolgot. Tudom én, hogy nem cimborálunk magányosokkal, de a fenébe is, a lelkem egy szabadon szárnyaló része remekül érzi magát a magányosok társaságában. Meg aztán, tudom én jól azt is, hogy Castor is előszeretettel töltötte velem az időt már akkor is, amikor kívülálló voltam. Aiden egyébként is megtűrt a városban, gáz ebből nem lehet. - Meg a hercegeknek, nekik mindenképpen, de szerintem az sem vagy, úgyhogy mentesült a fehér lovon való közlekedés alól. Nevetgéltem fejcsóválva, a tündérmesékben sosem hittem, hogy egyszer mindenki életébe belovagol a szívszerelme, és csodás boldogság vár rájuk, míg meg nem halnak. Az ilyesmi a kislányoknak való, bár én akkor is a sárban szórakoztam a szüleim nagy örömére. - Elnézem, most az egyszer, utoljára. Aligha vettem és mondtam komolyan bármit, bár az tény, hogy lecsekkoltam a hátsóját, mert mindig megteszem és kész. Szeretek nézelődni, ennyi örömöm hagy legyen, pláne úgy, hogy az én hátsóm is épp eleget lesik… - Hülye vagy? A szerelem rohadt ijesztő érzés. Én kétszer voltam, az egyik beharapott, a másik… nos, a másik most van, de igencsak sokáig tartott, míg képes voltam beismerni magam előtt, aztán most meg parázhatok, hogy egyszer megint itt maradok majd magamra, az összetört szívemmel, és szenvedni fogok, mint a kutya. Mellőz minden logikát, nem tudsz rajta uralkodni, van, és egyszerűen meghülyít. Nem szeretem a bizonyosságot még mindig ezzel kapcsolatban, de hiába is próbáltam kiűzni, keresni valakit, aki elcsavarja a fejem, hogy legalább félrelépni képes legyek, de bassza meg, még részegen sem ment. Valahol nagyon szánalmas, de egy részem fürdik az érzésben, és imádja. Szerintem ez a kettősség sosem fog feloldódni bennem. - Én csak azt tudom mondani, hogyha már több benne a keserűség, mint a boldogság, akkor talán jobb elengedni, aztán ki tudja, az meg sikerül-e. Elbaszott egy dolog, annyi szent, könnyebb lenne az életünk, ha ilyesmi nem ködösítené el időről-időre az agyunkat. - Fura, meg ijesztő, ez is… Ez az ismeretlen kötődés, a tudat, hogy egy része belőled lett, nagyon durva. Valahol jó is, bár tudod mennyire bírom a felelősséget… meg szerintem ő sem nyert túl sokat az én érdes modorommal, de csiszolódunk, majd lesz valahogy. Igyekeztem figyelni Cassiere, de mézesmázos kedves kisasszony soha nem lesz belőlem, de aligha lenne erre valóban igénye, hiszen akkor eleve nem hozzám jön, olyan ostoba senki sem lehet, hogy így mellényúljon. - Kicsit korlátoltak voltak a lehetőségeim. Az én számba meg ne turkáljon olyan, akinek nem engedtem meg. Egyébként is háklis vagyok a csók dologra. Azt most hirtelen nem is tudom, hogy elcsacsogtam-e neki, hogy mielőtt idejöttem, csókfóbiám volt, előtte csak Toddal volt rá példa, aztán nem engedtem senkinek, szex az jöhetett bármikor, de az intimitás ezen részét nem adtam. Aztán Castor aljas módon elvette, pedig tudta, hogy nem csókolózom… akkor indult el a vezérhangyám a dolgokkal kapcsolatban. Amúgy szerintem is tök menő dolog volt leharapni a nyelvét, rohadtul élveztem, olyan hozzám illő gesztus. - Az, többek közt a tüdőmet is érte egy szép lövés ezüst golyóval. Mondjuk tök vicces, mert golyó ugye sehol sem volt bennem, csak abban az átmeneti világban, ahová kerülhettünk, legalábbis akik emlékeznek, ilyesmit mondtak. Azt sem tudom, kit támadtam meg, pedig kíváncsi lennék rá. Aztán igencsak rühelltem azt a pár hetet, mert nem bírok mit kezdeni a tehetetlenséggel.. - Gondolkodtam, hogy jövőre elhúzok addig a városból, de tök gyáva dolog lenne, pedig harmadjára már megint a halál küszöbén táncoltam, bár a tavalyi rosszabb volt, ott a halálból hozott vissza az „áldozatom”. Hagyjuk, hogy Annakpok mekkora áldozat, köze sincs hozzá, viszont az tény, hogy hálával tartozom neki azért a gégemetszésért, mert megmentette az életemet. - Hát akkor én is a gumicukrot választom, szép dolog a kölcsönösség, nemde? Bontom fel a zacskót, hogy kikapjak belőle egy zöld macikát. - Mindenképpen próbáljuk ki, határozottan vicces lenne, ha összeszakadna alattunk, mondjuk, az már tutira a te hibád lesz. Öltöttem nyelvet pofátlanul, mert hát valljuk be, én a 158 centimmel, meg a hozzá tartozó elég kevés kilómmal nem voltam egy szánkógyilkos típus. - De előtte igyuk még viccesebbre magunkat, mert rád halál biztos, hogy több fér. Böktem oldalba a könyökömmel, mert éreztem én, hogy annak dacára nincs jól, hogy elregélte a problémáit, szóval a magam módján igyekeztem feloldani, szesszel és ökörséggel, meglátjuk, lesz-e valami haszna.
- Hála égnek! Elég kényelmetlen lóháton közlekedni huzamosabb ideig - grimaszoltam egyet jókedvűen, ebben volt tapasztalatom, előfordult már, még ifjú koromban, hogy torpára ültem a fenekem egy-egy hosszabb útnak köszönhetően. - Ja, rohadt ijesztő - értettem egyet, mert tényleg így volt, ráadásul teljesen elveszi az ember józan ítélőképességét és totálisan bekattan tőle. És még van, aki élvezi! Oké, amikor igazán szerelmes voltam, én is éreztem, de ez most.. más. Közel sem ugyanolyan, éppen ezért szinte viszketek tőle és ezer örömmel dobnám ki a kukába, ha lehetséges volna az ilyesmi. Mert ez a helyzet így, ahogyan most állunk Dakotával, cseppet sem kellemes. - Majd tartom a vállam - dőltem kicsit oldalra, hogy a vállammal finoman lökjek rajta egyet, csak olyan haveri gesztus szintjén maradva. Mondjuk fogalmam sincsen, bekövetkezik-e egyszer az, hogy Emma egyedül marad és ha igen, akkor én éppen hol fogok tartani, de magamat ismerve érte még akár a kontinens másik végéből is visszajönnék, hogy elsírhassa a bánatát. - Fura egy bestia ez a szerelem, az egyszer biztos - húztam el a számat, a fejem csóváltam, majd inkább meghúztam azt a fránya piát, hogy valamivel könnyebb legyen a helyzet. - Na igen, ez itt a bökkenő, hogy bármennyire szeretném, egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Megcsalt, elküldtem, aztán amikor évekkel később felbukkant és a segítségemet kérte, minden szó nélkül mentem! Most meg, az igazság kiderülte után kitettem a szűrét és tessék! - tártam szét a kezem, ezzel mintegy utalva a jelenlegi helyzetre - Itt vagyok - újabb húzásra emeltem a számhoz az üveget, mert ha így folytatom, bele fogok bolondulni. Keserűség érződött a szavaimban, tényleg több volt a keserűség a kapcsolatunkban, mint a boldogság, de egyszerűen képtelen voltam elengedni őt. - Egy teremtőnek szerintem nem is az a dolga, hogy babusgassa a kölykét - osztottam meg a véleményemet, szerintem tökéletes volt a modora a kölyökneveléshez, én sem a könyörületességemről voltam híres, pedig a tulajdon lányomat tettem a kölykömmé. - Ha engem kérdezel, nem kell sok idő neked, hogy teljesen belerázódj, eleinte mindenkinek ijesztő, újszerű, de aztán teljesen természetessé válik - biztató mosoly szaladt a képemre, velem is ugyanez volt, tapasztalatból beszéltem, tisztában van ezzel ő is, hiszen meséltem a lányomról már neki. - Érthető - bólintottam aprót. - De mi ez a csók-dolog? Erről még szerintem nem hallottam - nyilván nem fogom kierőszakolni belőle a választ, ha nem szeretné elmondani, de kíváncsi vagyok, főleg, mivel nem rémlik, hogy erről már mesélt volna, aztán ki tudja, lehet gyorsan felejtek. - Szóval valami átmeneti világba kerültetek? És akkor ezek szerint te nem is emlékszem rá, mi történt? - buktak ki belőlem a kérdések, mert csak halvány körvonalaim voltak az idei áprilisról, ennyire részletesen nem jutottak el hozzám az információk, kérdezni pedig eddig még nem nyílt lehetőségem senkitől sem. - Ez pedig ismerős érzés, én már az alatt a pár nap alatt is a falat kapartam, amit nyugiban kellett töltenem - céloztam ezzel a jelenlegi szar állapotomra, mert hiába nem a lábam törött miszlikbe, elég szépen kaptam mást, hogy ne legyen kedvem ficánkolni. - Ez az egész Vörös Hold elég bizarr, engem még egyszer sem szippantott be és nagyon remélem, hogy ez esetben ami késik, az nem is jön el soha - nem arról van szó, hogy gyáva alak volnék, egyszerűen csak ha idén meghaltak és feltámadtak a farkasok, akkor mi lesz itt jövőre? Összeomlik a város? - Szép bizony! Még a végén elhiszem, hogy tényleg Teréz anya lettél - cukkoltam kicsit, áttérve ezzel a könnyedebb témákra, amikor a gumicukor mellett döntött. Képemen már széles vigyor terpeszkedett, ahogyan én meg a chipses zacskót bontottam fel. - Hát persze - rázkódtak meg finoman vállaim a nevetéstől. - Aztán a végén kilyukadunk oda, hogy mégiscsak nagy a fenekem - nem tartottam egyébként nagynak a hátsómat, de az tény, hogy nagyobb voltam Emmánál, többet is nyomtam nála, szóval ha összeszakad a szánkó, akkor aláírom, hogy miattam lesz. - Ennyi biztos nem lesz elég hozzá, de több mint a semmi, szóval.. egészségünkre! - emeltem meg az üveget, hogy nagyot húzzak belőle, aztán átnyújtottam a nősténynek. Hol ő ivott, hol én, teljesen apró-cseprő témákat dobtam fel, ha neki nem volt más kívánsága, aztán előbb utóbb üres lett az üveg is, a zacskók is és habár olyan számottevő nem volt a különbség, lévén egyikünknek is elég csekélyke az az italmennyiség, amit ketten fogyasztottunk el, de hála az ökörködésnek és a nőstény jelenlétének valóban jobban éreztem magam. - Nos, hölgyem, szabad egy körre? - nyújtottam kezem felé, immáron állva, szélesen vigyorogva, nem is gondolva arra, mennyire kétértelműen sikerült megfogalmaznom a mondanivalóm. Nyilván tudja, hogy nem szeretnék tőle olyasmit, legalábbis már nem, szóval ha rábólintott, akkor felsegítettem, hogy a szánkóz arrébb húzva állítsam azt irányba és felsegítsem rá a nőstényt. Mintha annyira segítségre szorulna.. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem sokkal később már ott ültem mögötte és azt megelőzendő, hogy elhagyjon útközben, mindenféle plusz töltet nélkül karoltam át a derekát, hogy aztán egy erőteljesebb mozdulatot követően meginduljunk a lejtőn lefelé…
- Gőzöm sincs, a lovak valahogy sosem vonzottak. Egyszer-egyszer ültem ugyan lóháton, de szerelmese nem lettem, és ez már aligha fog változni. Ha már lovaglás, én inkább más módon teszem, de eszemben sincs pikáns irányba terelni a témát, lévén Aiden nem olyan, akivel ilyen téren összeszűrném a levet. Na nem azért, mert nem néz ki jól, hanem kissé beszűkült ilyen téren a látásmódom egyetlen személyre. - Remélem, azért arra nem lesz szükség. Csúnya pofára esés lenne, bár magamat ismerve nem lenne meglepő, hogy így büntet a sorsom. Tény, ami tény, sajnálatos módon nagyon belegabalyodtam ebbe a hálóba, néha nem bánom egyáltalán, sőt, imádom, máskor pedig rettegek, hogy mikor múlik el, mikor bizonyosodik be, hogy nem éri meg szeretni. - Magam sem mondhatta volna szebben. Bestia. Alattomosan kúszott a bőröm alá, holott szerettem volna tagadni, semmibe venni, de mire feleszméltem, már ott volt. - Elbaszott egy dolog ez, az tuti. Gőzöm sincs, mit csinálj, de komolyan. Valószínűleg még van dolgotok egymással, különben el tudnád felejteni. Nem hiszek én minden hókuszpókuszban, de abban igen, hogy nem véletlenül van azokhoz közünk, akik az életünk részét képezik ilyen-olyan módon. - Ez lehet nem fog jól esni, de megpróbáltad már mással elfelejteni? Valami rendes kis csajszival, aki nem basz át folyton a palánkon? Tudom én, hogy nem egyszerű, nekem évekbe telt belenyugodnom, hogy Todd sosem akart engem igazán, és még most sem nyeltem le a békát, viszont a farkasomat imádom, és sosem hagynám, hogy elvegyék tőlem, és másikat tukmáljanak rám, már hogyha van beleszólásom egyáltalán. - Ha az lenne a dolga, sem tudnék ennek a kitételnek megfelelni. Szadizni jobban szeretem, elvégre, fejlődni mindig van értelme, bármilyen csekély mértékben is. Kifejezetten durva még egyszer sem voltam vele, de fontolgatom, hogy egyszer egy kést a combjába vágva ébresztem. Vicces lenne, hogy felébredve rögtön át akarna változni a fájdalom okozta sokktól. Mindenesetre imádom azért, hogy így gondolja, nem mintha önbizalomhiányban szenvednék, de jól esik. - Tudod, miután a Teremtőm ott hagyott, nem voltam hajlandó csókolózni férfiakkal, mert vele megtettem, és belezúgtam. Aztán nem kellettem neki sem úgy, sem farkasként, szóval úgy döntöttem érzelmileg elhatárolódom. Így eshet meg, hogy három férfival csókolóztam összesen, az említett billogos fazonnal, meg természetesen a hímemmel. Nem emlegetem soha név szerint, meg különben is, minek hencegjek vele? Sokáig még a falka előtt is titok volt, és visszaélni aligha akarnék a nevével, sem pedig elijeszteni bárkit, bár ő már egy ideje megtűrt erre, szóval biztos nem parázik túlzottan a falkától. - Olyasmi, de nekem totál kiesett az egész, azt sem tudom, ki szadizott meg, vagy én mit csináltam. Csak annyit, hogy majdnem otthagytam a fogam. Még szerencse, hogy nem, mert ez a feltámadás téma nagyon para. Egy fél éjszakán át halottak voltak, és a napkeltével magukhoz tértek. Rohadtul durva. Nem, köszi, ezt a hátam közepére sem, van nekem elég bajom azonkívül is, hogy mindenféle misztikus dolgokat kellene átélnem. - Engem minden évben, mióta itt vagyok, szerintem külön listája van Alignaknek a kedvenc szadizható egyedeiről. Ami nem lenne baj, ha emlékeznék rá, mert amúgy bírom is a fájdalmat, de hát minden merő sötétség ezzel kapcsolatban. - El ne hidd... bárki állít ilyet, egy nagy kamu az egész. Nem vagyok, vannak jobb napjaim, amikor könnyebb velem, de összességében nem tartom magam egyszerű esetnek. - Az enyémnél mindenképpen nagyobb, és nem is olyan szép kerek. Kacsintok rá, mert persze, hogy úgy gondolom, díjnyertes hátsóm van, összességében elég mázlista vagyok az alkatomat illetően, csak ne lennék ilyen röhejesen pici… főleg hótaposóban, abból még nem gyártanak magas sarkút. Oké, tényleg túlzás lenne. Az tény, hogy nem ettől fogunk fejre állni, de sebaj, különösképpen nem is akarok lerészegedni, a könnyed, vagy épp nem oly könnyed, baráti csevely bőven megteszi számomra. Így is tudok hülyülni, nekem ahhoz nem kell szesz, őrült egy némber vagyok az esetek nagy részében. Sőt, szerintem a gumicukor még jobban is üt. - Ejj, azt hinné az ember, hogy egy idő után feladod. Nem mondom, hogy sosem volt pikánsabb a légkör köztünk, de hát mióta Castorral eléggé megkomolyodtak a dolgok, igyekszem a flörtölést is visszaszorítani. Nem mindig sikerül, sőt, jobbár nem. - De ezer örömmel elmegyek veled egy körre. Nevettem, de enélkül sem vette volna komolyan, annyira bőven ismer, hogy tudja, erőteljes ráutaló magatartással tudok viseltetni, ha akarok valakitől valamit. Felkeltem hát, hogy a szánkó meglódulhasson hamarosan, és bíztam benne, hogy nem borít meg minket valami hófödte kődarab, vagy ilyesmi, bár az is elég vicces lehetne. Nem mondhatni, hogy szerencsések lennénk, mert a szánkót megdobja egy kő, mi repülünk egy kisebbet, és természetesen bele is borulunk egy csinos hóbuckába…
- Én szurkolok, hogy ne legyen - vágtam csuriba a jobb kezem ujjait, mert tényleg kívántam neki, hogy ne essen olyan csúnyán pofára, mint én. Nem túl kellemes a dolog, ami azt illeti, Emma ráadásul fontos nekem, így szerintem érthető, hogy egyáltalán nem kívánok neki ilyesmit. - Igen, ebben minden bizonnyal igazad van. De fogalmam sincsen, merre jár, elég erélyesen a tudtára hoztam, hogy tűnjön el az életemből - nem volt túl kellemes felidézni azt a néhány percet. Amikor a fához szorítottam, amikor egyetlen mozdulattal képes lettem volna eltörni a nyakát, amikor megéreztem a felőle áradó érzelmeket… - Nem, még nem próbálkoztam ilyesmivel, de lehet valóban segítene.. - vakartam meg a tarkómat, mert tényleg fogalmam sem volt róla, használna-e a dolog, vagy csak még több olajt öntenék vele a tűzre. Amilyen szar és kilátástalan volt ezt tekintve a helyzet, lehet nem tudnék vele többet ártani, szóval.. amolyan egy próbát megér jelleggel lehet tényleg megnézem majd, mi történne egy ilyen esetben. - Ezzel csak egyetérteni tudok - bólogattam aprókat, mert fejlődni mindig volt értelme, egy Kölyöknél pedig pláne. Ha egy fiatal farkas nem akar tovább fejlődni, akkor valami igencsak nagy baj lehet nála, legalábbis az én véleményem szerint. Én fiatal éveimben mindig csak többet, egyre csak többet akartam magamnak, de fene tudja, miként működik a mai fiatalság. - Praktikus megoldás - hümmögtem halkan, eltöprengve a dolgon. - Azért az mondjuk jó dolog, hogy ennek ellenére mégsem maradtál magányos farkas - az eddig elhangzottak alapján elég komolynak tűnik ez a dolog a hímjével, főleg mivel így emlegette, nem csak úgy, hogy a pasija, vagy a csávója. Legalább neki összejött, én már ennek is tudok örülni, mert az ő esetében igenis érdekel ilyesmi. - Ne is mondd… El sem akartam hinni, amikor hallottam, eléggé letaglózott a dolog, hát még akkor látni, részt venni benne milyen durva lehetett! - elég sok mindent képes voltam lenyelni és elfogadni, de ezt beemelni már jóval nehezebb feladatnak bizonyult. Tényleg csak áldani tudom az eget, hogy pont nem voltam itt a városban, lehet most áprilisban is el kellene húznom innen? - Nem tartasz az idei áprilistól? - nyilván tart tőle, ha eddig minden évben beszippantotta a Vörös Hold, de kíváncsi vagyok, miként vélekedik erről, főleg úgy, hogy tavaly igencsak kevésen múlott, hogy ő is feldobja a pacskert. - Szerinted képes volnék elhinni? - válaszoltam nevetős hangon, ahogyan a könnyedebb témák felé sodródtunk. Ismertem már annyira, hogy tudjam, a Teréz anyu megszólítás biztosan nem illene rá. Nem volt egyszerű eset, de pont ez volt az egyik olyan dolog, ami megtetszett benne és mivel nem jellemző rám, hogy feladjam a dolgokat, lám, most éppen itt ücsörgünk. - Ez megcáfolhatatlan tény! - szélesedő mosollyal tekintettem rá, mert habár az elején igenis képes voltam úgy ránézni, mielőtt még kikerült volna a stop tábla. Valóban szép, formás feneke volt, hülye az a pasi, aki ezt képes volna letagadni. - Egy ilyen csinos nőstény esetében? Ne viccelj… - csóváltam a fejem féloldalas mosolyra húzva a számat, ahogyan felé nyújtottam a kezemet. Játék volt az egész, mert habár valóban csinosnak véltem, tiszteletben tartottam, hogy van valakije, de az ilyet akkor is képtelen lettem volna magamban tartani. Úgy vélem köztünk az ilyesmi megengedett, hiszen megmaradunk a játékosság szintjén. - Éljen, végre valami kellemes is történik velem! - vele együtt nevettem, éppen annyira véve komolyan a szavait, mint a sajátjaimat. Felcsüccsentünk végre a szánkóra, hogy aztán meglóduljunk lefelé, nyilván nem is mi lettünk volna, ha zökkenőmentesen leérünk a pálya aljára, nagyjából félúton járhattunk, amikor rámentünk valami kőre és borultunk is egy csodálatosat, bele egy nagyobb adag hóbuckába. Nem voltam túlzottan felöltözve, így a hó gond nélkül furakodott be a kabátom nyak és ujjrészénél, éreztem, hogy a cipőm is telemegy vele. Nem volt rajtam se kesztyű, se sapka, még a számba is jutott belőle, ennek ellenére képes voltam nevetve, ülő helyzetbe tornázni magam és gyúrni egy méretes hógolyót. - Ugye tudod, hogy ez mit jelent..? - kérdeztem tőle, miközben már felemeltem a golyót, képemre pimasz mosoly kúszott. - Ha harc… - be sem fejeztem a mondatot, mert máris megindítottam az első golyómat felé, felkészülve az ellentámadására.
- Bűbájos lehettél. Nem mondták még neked, hogy a csajok nem szeretnek ilyet hallani? Lököm meg a vállammal, és talán elviccelem, de most mit mondhatnék? Biztos nem vette komolyan? Én komolyan vettem volna, főleg hogy vérfarkasok vagyunk, nem mondunk ilyesmit úgy, hogy nem gondoljuk igazán komolyan. Még ha vannak is érzelmek, néha akkor is jobb, és kevésbé fájó, ha nem látjuk a másikat. - Igaz, lehet, hogy ő meg miattad készülne ki. Szóval, tényleg passz, azért remélem, helyre tudod rántani magadban mielőbb ezt a dolgot. Nem igazén vagyok az érzelmi kérdések mestere. Sőt, inkább semennyire sem, szóval nem okoskodom túl magam, úgysem lenne túl sok értelme. Egyszerűen csak hozom a megszokott formám, Nagyfiú, valamiképp majd megoldja a problémáit. - Nem tudom. Nekem a falka világ életemben a fájdalommal volt egyenlő, nagyon idegenkedtem az egésztől, és nem akartam csatlakozni. Végül mégis így alakult. Az ultimátumot nem említettem azóta sem senkinek, mert az a mi privát ügyünk, ne üsse bele más az orrát. Mindenesetre az egészen biztos, hogyha nem vonzódtam volna Castorhoz már az első pillanattól fogva, akkor eszembe sem lett volna maradni, már ki tudja, merre lennék. Szegényebb lennék jó pár ismeretséggel, de lennének helyettük mások, s mivel Cassie utánam jött, talán akkor is mellettem lenne, ki tudja. Mindenesetre ezen nem kell gondolkodnom, mert nem számít, nem úgy esett. - Eléggé horror volt, még jó, hogy nem fürödtem épp, simán megfulladtam volna, és elvérzek a kádban. Így is majdnem sikerült, ha nem Sura vérvonalába tartoznék, esélyem se lett volna szerintem. Fogalmam sincs igazság szerint, hogy lehetett megint ekkora szerencsém, mert már második éve alig élve jöttem ki a szituból. Hogy idén is olyan szerencsés leszek-e, hogy a Vörös Hold Liga tagja lehetek, nem tudhatom, de annyira nem is izgat, mert nem érdekel. Lesz, ami lesz, ha meg kell halnom, meg fogok, bárhol is vagyok. Mit görcsölnék akkor rajta. Élj a mának, ahogy mondani szokás. - Hallod, komolyan gondolatolvasó vagy. Mármint, nem, nem tartok, épp azon gondolkodtam, hogy ha jön a kaszás, mindegy hol vagyunk, meg egész megszoktam így három egymás utáni évben.... Még tán hiányozna is, ha nem lenne. Na jó, nem zokognám össze a kispárnámat, de felfogtam, hogy ez ellen az erő ellen tehetetlenek vagyunk, és ha görcsölünk rajta, akkor sem lesz jobb a helyzet semmivel sem. Sőt… - Ki tudja, elég őrült világban élünk. Vonom meg a vállam, ma ilyen vagyok, hetek múlva lehetnék maga a megtestesült Szűz Mária is… Haha, Igazából, egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy lassan már úgy gondolom, minden lehetséges. - Nyilvánvaló. Szerénytelenségem páratlan, mondhatni, de hát mit tehetek róla, tisztában vagyok magammal nagyon is. Ha már alacsony vagyok, legalább legyek kellemesen formásan az, és kész. - Szóval, ha ronda lennék, nem segítenél, mi? Te disznó... Nevettem fel, persze, hogy szórakoztatott a dolog, de tény, hogy a kevésbé attraktív embereknek általánosságban nehezebb dolguk van, még az ismerkedés terén is, nekem gyerekjáték, nagyjából, mint a járás, beszéd, ehhez hasonlók. A véremben van, hogy megtaláljam az utat másokhoz. A szánkózás jó móka, a gyerekkoromat idézi, ki tudja, talán Cassievel is el kéne mennem, szórakozni egy kicsit, az meg csak bónusz lenne, ha mondjuk kicsit eltörne a keze, lába, hasonlók. Azért szándékosan nem fogom megszívatni, de nem tehetek róla, másként nem tudok gondolkodni a helyzetről. Annak rendje és módja szerint sikerül megdobnia minket egy sziklának, és repülünk egy kellemeset, én nála azért jobban be vagyok öltözve, szóval csak nedvesedek, kívülről persze. - Mit, mit? Megdobálod a sziklát? Kérdezek vissza vigyorogva, de már én is gyúrtam az első hógolyómat, hogy mihelyst sikerült felkelnem, már vágjam is hozzá. Nem fogom ám hagyni magam, tiszta sor. Ki tudja, meddig ment ez, de tuti, hogy egy kicsit hevertünk utána a hóban, aztán ha már mindenem csurom víz lett úgyis, inkább levedlettem a gönceimet, hogy farkasalakban belevesszek az erdőbe. Azt sem bántam, ha jön ő is…
//Köszönöm szépen a játékot, és nagyon sajnálom, hogy ennyire elhúztam, ne haragudj. <3333 //
*Új ez az egész, de nem engedhetem meg magamnak, hogy holmi önsajnáló picsogásba merítkezzek. Willow, és főleg ami utána következett, teljesen meggyőzött, hogy bár az életem momentán úgy néz ki, mint egy horrorfilm, egy szappanopera és egy paranormális paródia szerelemgyereke, de mégiscsak igaznak kell lennie az egész hagymázas őrületnek. Ami egyszerre megnyugtató és kiborító gondolat. Egyelőre nem sokat tudok az új szabályokról, amiknek alá kell rendelnem az életem - ha igaz, amit mondanak, van ilyenből bőven -, csak nagy vonalakban volt idő felvázolni a dolgokat. Talán azt gondolják, hogy jobb, ha van időm fokozatosan akklimatizálódni és megszokni a dolgokat, pedig szerintem az lenne az igazi, ha rögtön az egészet megkapnám egy intenzív, mélyenszántó és részleteket csontig boncoló kurzuson, aztán jónapot. A jelek szerint azonban nincs túl sok beleszólásom mindebbe... minden bizonnyal ez a legbosszantóbb az egészben. Hogy úgy érzem, semmi, de semmi beleszólásom nincs a tulajdon életembe. Na de ha rajtam múlik, ez nem sokáig marad így! Bár Willow gyakorlatilag kiparancsolt a kórházi albérletből és átirányított valami Farkaslak nevezetű helyre, még nem sok időt töltöttem ott. Ha én választottam volna otthonomul, bizonyára azonnal szívembe zárom és lelkesen felfedezem, így azonban nem fűlött hozzá a fogam. Inkább elvonulok, hogy nyugiban újratervezhessek. Mert terv nélkül csak a szamár megy bármerre, én meg nem tartom magam annak, nekem kellenek a célok. Lehetőleg listázva, alpontokba szedve, határidőkkel, színesen és szagosan. Aztán persze az élet olyan, hogy soha semmi nem jön össze úgy, ahogy akarom, de nem is az a lényeg, hogy bármi teljesüljön papírforma szerint (milyen unalmas lenne!), hanem hogy legyen mit igazítanom az élethez. Így hát most is nálam egy nagy alakú notesz, a kis határidőnaplóm, meg egy csomó színes bigyó (tollaktól matricákig), ami számomra hatalmas biztonságérzetet nyújt, és az előbújt napot kihasználva a szabad ég alatt tervezek leülni egy békés padra, hogy lefagyó ujjakkal ugyan, de írásban is rendbe szedjem magam és az életem. Hogy miért éppen itt, gőzöm sincs, de mivel betegszabadságon vagyok (Willow nem részletezte, hivatalosan milyen nyavaját kellene legyűrnöm a főnökeim szerint, de nagyon remélem, hogy ez a kényszerpihenő nem tart sokáig!), ezért van alkalmam nyakamba szedni akár az egész várost is. A turisták közelsége meg szerintem szívderítő. A szemük csillog, az arcuk ragyog, ellazultabbak, szórakozottabbak, miközben a sport szabadságát élvezik. Inspiráló környezet. A napsütés ellenére azért pufi, meleg kabátban vagyok, a havon szikrázó napsütéstől sötét lencséjű szemüveggel védem a tekintetem, a bélelt farmert bakancs egészíti ki, oldalamon kényelmes méretű, tarisznya fazonú táska. A kiszemelt padon ücsörögve zsebre vágom a kesztyűt, és elmerülök a papírjaimban, legalábbis azt hiszem. Ám eltelik pár perc, és azon kapom magam, hogy a csetlő-botló kezdő síelőket nézem, kényelmesen hátradőlve, arcomat a napsugarakkal melengettetve, magam is ellazulva. A borostyánszemű meg sem moccant bennem, amióta itt vagyok, hát minden okom megvan rá, hogy egy kicsit elengedjem a változás miatti stresszt. Vagy mégsem? Mintha csak elkiabált gondolataimra válaszolna, a szürkebundás - lelki szemeimmel még mindig látom, hiába ordít az agyam, hogy mekkora képtelenség ez - a szélbe emeli fejét bensőm árnyas fenyőfái alatt, és fogait kivillantva, talpra állva beérkező fenyegetést jelez. És persze mint kábé mindent, ami él és mozog, képes lenne rögtön leverekedni, ami enyhén szólva bosszantó "jellemvonás" a részéről, ifjonci önbizalom ide vagy oda... Nekem meg gőzöm sincs, mi a fene baja van, csak nézelődök értetlenül.*
Vészterhes idők jönnek. Úgy is mondhatnám Churchillt idézve, hogy nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és kibaszott könnyeket. - Oh, várj... ezt én mondom. Mindegy is! A lényeg, hogy a falkán rajta az Alignak-para, ettől meg képtelenség megmaradni a Lakban, kiszabadultam hát egy könnyed fejszellőztető sétára. Addig sem kell bizonygatnom szívtelenségemet egyiküknek se, attól tartva. még a végén kibukik a való: azért én is aggódok a jövőnket illetően. Én éltem már eleget, sok mindent láttam és tapasztaltam, de ez a falka jelentős százalékáról nem mondható el. Halálra lennénk ítélve, ha ők nem lennének, kipusztulásra, ezt még én is belátom, hát joggal szívom fogamat a ránk váró hónap kapcsán előre. Zsebre vágott kezekkel, magam elé meredő acélos tekintettel lépdelek a kitaposott ösvényen. A halványkék pufidzseki kifejezetten bájos külsőt kölcsönözne szőkeségem mellé, ha nem lenne olyan morc arcberendezésem az elrévedő gondolataim közepette. Hozzá hótaposót és fekete csőfarmert vettem fel, sportos alkatomat kihangsúlyozni akarván. Ha nem vigéckedne úgy energiáival a kis kölyök, fel se tűnne talán jelenléte, ám a tréfát ritkásan ismerő öreglány szenzorai leengedett pajzsomnak hála menten jelzik a kis morgolódó jelenlétét. Hát nézzenek oda... nem tündéri? Szusszanós kis mosoly szökik penge-ajkaim szegletébe, ahogy közeledek a padon ülő Ryllis felé. - A helyedben fékezném a bundás feled, mielőtt még valaki leerőszakolja a sajátját a torkotokon. - No nem szó szerint, de valóban kacsatöméshez hasonlatos "finomkodás", mikor megadásra kényszeríti a felülkerekedő a másikat, annak akarata ellenére. S hogy miért nem rakom helyre kapásból ekképpen a kis kaffogót? Ez csak egy kölyök, meg se érdemli, hogy fülünk botját mozdítsuk dominancia téren felé. De azért mázlija, hogy nőstény...
*Nem mondhatnám, hogy könnyűnek látom saját helyzetem, ugyanakkor annyira nem is vészes. Semmiképpen sem kardomba dőlős, depressziózós, bárakármilyen. Nem érzem úgy, hogy ami velem megesett, tragédia volna, sőt, amennyire hallottam, jár kifejezett előnyökkel is. Hogy pontosan mikkel, az nem teljesen világos, de ha csak Willow korára gondolok... hát, mondjuk úgy, barátosném jól tartja magát. Vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy erre már valami egészen másféle kifejezéseket kellene találnom, lehet, hogy van is rá valami szakzsargon, amit még nem ismerek, de mindegy. Persze az is vitathatatlan, hogy a világom száznyolcvan fokos fordulatot vett anélkül, hogy a leghalványabb beleszólásom is lett volna, de hát a fenébe is, ilyen az élet! Ha történetesen a legyet kaptam volna be egy egyéjszakás kaland során - ami több szempontból teljesen elképzelhetetlen, egyrészt nem ugrom efféle ostobaságokba, másrészt felelős felnőtt vagyok aki mind a nem várt gyermekáldás, mind a különféle nemi úton terjedő betegségek elkerülése végett is effektíven védekezik lepedőakrobatikás helyzetben -, akkor ugyanez lenne a helyzet. Vagy ha történetesen erre járt volna egy hurrikán, bár földrajzilag ez se adekvát. Földrengés? Áh, nincs törésvonal. Akkooooor... felelőtlen szomszéd által okozott lakástűz. Hm, ez már egészen találó hasonlat. Bár akkor csak a lakókörülményeim és anyagi helyzetem bánná az incidenst, nem a... na jó, Ryllis, állj le most, mielőtt teljesen rossz vágányra terelődnek a gondolataid! Nyafogás helyett inkább lássuk a dolgok jó oldalát. Remek. Kár, hogy azokról egyelőre nem sokat tudok. Végtére a negatívumokat pillanatnyilag a bőrömön érzem - a kontrollálhatatlan bundást, a hallucinációkkal felérő lelki kalandokat vele, az agresszivitását, a költözést, a munkától való eltiltást, satöbbi -, míg a pozitívumokhoz idő kell. Na jó, ez is hülyeség. Végtére a kiélesedett érzékek például lehetnek nagyon rosszak - büdös lábszag ezerszeresen felerősítve, hm? -, meg nagyon jók is. Most például úgy tudom élvezni a harapnivalóan friss, szabad levegőt, ahogyan soha korábban. Idáig csiklandozza az orrom a forralt bor és a forró csoki illata, a visongva szórakozó gyerekek örömkiáltásait csak néha töri meg az eltaknyoló felnőttek elmormolt szitkainak disszonanciája. Mostanra már nem okoz mindez kínt, miként ideutam során, szoknom kell még, de egyre jobban megy, már nem kell füldugó és társai. Az új környezet is lehet inspiráló, és ha belegondolok, mennyi mindent tanulhatok meg, mert kis szerencsével évszázadok állnak rendelkezésemre... szédítő. Hiszen még azt sem tudom elképzelni, hol tart majd a technológiai fejlettség tíz év múlva! Lehet, hogy megérem, hogy holdbéli kolóniákra költözzek vagy másik naprendszerben terraformált bolygóra látogassak? Te jószagú atyaúristen, ez nekem túlságosan sci-fi egyelőre. Talán jobb is, hogy a szürkebundás eltereli a figyelmem a morgós-fogvillantós attrakciójával. Na ja, ezért (is) jó egy kicsit kimozdulni abból a bizonyos Farkaslakból: ez a fránya állat bennem nem tudott lenyugodni a többiek közelében, és az elég szőrborzoló élmény volt. Szó szerint és átvitten is. De a hozzám szóló nő legalább megvilágítja az izgatottság okát. Mivel ilyen nyíltan beszél velem, bizonyára ő is olyasféle, mint amilyenné én váltam. Vagy, ha minden igaz, lehet olyan őrző is, mint apám, de akkor nem lenne neki saját bundás fele, szóval ez kilőve. Szerencsére, mert egyelőre még a mágikus bagázs létezését is emésztenem kell. A vérfarkas valahogy egyszerűbb menet... nyilván azért, mert azt első kézből tapasztalom. A hókuszpókuszos ezotériát nehezebb lenne benyelni, azt hiszem. - Nagyon szívesen megtenném, de fogalmam sincs, hogyan kell - nézek fel a közeledőre, bár ebből csak a fejmozdulat látszik a napszemüveg takarásában. Nem mosolygok, több okból sem, és ennek csak egyike a morgás, a másik a hozzám intézett szavak stílusa. Egyébként tényleg szívesen lenyugtatnám a borostyánszeműt, mert marhára kellemetlen, amikor csinálja a feszkót, de erre mindeddig nem terjedt ki a "farkasléti gyorstalpaló" oktatásom. Ami nem is csoda, ha itt ücsörgök ahelyett, hogy tanulnék... - Egyébként Önnek is jó napot, illetőleg neked is szia, amelyik szimpatikusabb - teszem hozzá, csak a miheztartás végett. Eleve herótom van attól, ha letegeznek idegenek, bár tudom, ez ebben az országban teljesen normális, gondolom a kis kommunában élő farkasok között pláne az lehet, de rögtön fenyegetéssel indítani... Willow szerint nyilvánvaló, hogy újonc vagyok, szóval neki is látnia kellene, és ennyi erővel akár valami konstruktívat is szólhatott volna. Mindenesetre teszem, ami tőlem telik, tekintetem visszasiklik az előttem szikrázó hóra, arra koncentrálok, hogy fehérsége elnyomja a fenyőerdőt, mélyeket lélegzem, érzem, ahogy a tüdőkapacitásom maximumáig szívom tele levegővel, elképzelem, ahogy az oxigén molekulái a hörgőcskék falán átdiffundálva vörösre festik a vérem sejtjeit... szerencsém van, hogy én ülök szélirányból, így a leghalványabban sem érzem még a másik farkas szagát, s ez nyilván beleszámít abba, hogy a kis szürkebundás vicsorgásnál nem óhajtott még tovább menni.*
"Kölykök" elől menekülök a lakból a szabadba, s lám, itt is egy pelyhedző hátsójú bundásba futok. A rettegett Odin nagyon utálhat engem odafent... Mégsem vagyok képes minden bosszankodás ellenére sem csendes szótlanságban elsétálni a kölyök mellett. Mégiscsak a mi falkánké, vagy legalábbis olyasmi, s egykoron mentor voltam - igaz, nem a tündérkeresztanya, inkább a gonosz boszorka típus. Erre a szerepre is születni kell, ha engem kérdeznek. Meglep, hogy nem retten a kis csahos szavamra, válaszára kissé feljebb is szalad szemöldököm némi értetlenségről árulkodva. - Nincs? - Eddig nem igazán szenteltem ennek jelentőséget, de most jobban is megnézem a kölyköt magamnak, igyekezve kötni valakihez a képét és... áhá! - Nyxon felel érted, igaz? - Kérdezek rá, hisz jobb a megerősítés, mielőtt olyannak szívom a vérét a dolog kapcsán, aki igazán nem tehet a kölyök tudatlanságáról, hisz semmi köze hozzá. Ennyire még én sem vagyok genyó! Köszönésére akaratlanul is mosoly ül meg vékony ajkaim szegletében, hisz... nézzenek oda! Egy kölyök, akinek van némi sütnivaló is a fejében! Merőben növeli a túlélési esélyeket eme tulajdonság köreinkben, esetemben meg aztán különösképpen. Ha legális lenne irtani a hülyéket, én lennék az első, aki erre épít vállalkozást, az tuti. - A köztünk lévő átugorhatatlan szakadék végett maradjunk a magázásnál inkább. De kiegyezhetünk egy Nessában is, ha szeretnéd. - Fűzöm hozzá némileg békülékenyebben, egyúttal a pad általa nem foglalt része felé intek. - Szabad? - érdeklődöm, s bízva a pozitív válaszban már lépek is arrafelé, hogy helyet foglaljak mellette jóleső szusszanással dőlve a támlának. Mindeközben eszem ágában sincs rejtegetni előle bundás felemet, mely az ő kis pamacsával ellentétben tökéletes szimbiózisban él gazdájával - velem. A kölyök számára talán felfoghatatlan nyugalommal adózik a kicsi irányába, mely több évszázados korának köszönhető. Persze, ettől még nem lesz kevéssé veszélytelen az 'öreglány', de való igaz, nem ellenségesek energiáim a kölyök felé. Nincs okom bántani, s teszem majd, azt is tanító célzattal fogom - igaz, erről meg neki nem kell tudnia. Azt elébb ki is kell érdemelni kérem!
*Kölyök vagyok bizony, legalábbis hallom, hogy így neveznek, de nehezemre esik így gondolnom magamra. Már éppen ott tartott az életem, hogy elismerjenek teljes jogú orvosként - szó szerint pusztán hónapok választottak el tőle, hogy egy darabig magam mögött tudhassak mindenféle tanonci szerepet, és végre igazán, korlátlanul a hivatásomnak szenteljem magam. Esetleg , mivel megpályáztam, mentoráljam az új rezidenseket, ahogyan velem is tették sokan, hiszen saját magamon tapasztalhattam meg, mennyit számít ez az életük és a munkájuk szempontjából is. Édes álmok, nemde? Csakhogy már nem álmok voltak, hanem elérhető közelségbe került célvonalak. És most... jön valami idióta, aki megkarmol vagy megharap egy sikátorban, mert én vagyok olyan barom, hogy szakmámnak megfelelően segíteni akarok rajta, és tessék: újratervezés. Talán nyafognom kellene emiatt, és egy kicsit nyilván megtettem, mert némi önsajnálat mindenkinek kijár ilyenkor, úgy nagyjából pár órányi. Csak annyi a titka, hogy utána leálljon vele az ember, és konstruktívan álljon hozzá a kihíváshoz, ahogyan én is próbálkozom most, bár szokásos összeszedettségemet egyelőre nehéz elérnem. Csak halkan jegyzem meg az objektivitás jegyében, hogy egy hisztis kamasz viselkedésével megáldott vadállattal, amit ez a cinikus élet belém zárt, ez valóban nem egyszerű feladat. - Még nincs - egészítem ki a válaszát a visszakérdezésére. Magamban igazat adok neki. A szavak végtére teremtő erővel rendelkeznek, már csak azért is, mert azok villódznak az agyunkban, ami meg rendelkezik a tényleges hatalommal az életünk felett, szóval nem bánhatok velük felelőtlenül. Igenis meg fogom tanulni uralni ezt a helyzetet, s nem határozhat meg az, hogy ez pillanatnyilag még egy jövőbeli cél csupán. A köveetkező kérdésén épp ezért elhúzom egy kicsit a szám. - Amennyire tudom, én felelek magamért - jegyzem meg kissé kimérten. Mi vagyok én, egy hatéves, hogy bárki másra kelljen mutogatni? - Ámbár tény, hogy Dr. Nyxon - hangsúlyozom ki barátnőm titulusát, szintén a miheztartás végett - volt az, aki bevitt a... a... falkába. - Nagyon, nagyon nehezen jön nyelvemre ez a kifejezés, egyszerűen idegen még nekem a közeg, mindenestül. Az akklimatizációhoz ugyebár idő kell. Mint az óraátállításhoz minden tavasszal és ősszel, vagy a jet laghez minden időzónákon átívelő utazás után. Most ugyan nem az idővel kerültem összetűzésbe, csupán magammal, de a hasonlatot fenntartom. A kölyök bennem persze cseppet sem olyan tartózkodó vagy visszafogott, mint én, az morog minden kapacitásával, én pedig ismételten azon kapom magam, hogy gerincem mentén hangyák masíroznak és glédában állnak a szőrszálak. Mindazonáltal bólintok. - Ahogyan óhajtja, Nessa - maradok az arany középutat jelentő csendőrpertunál, épp azzal egyidőben, hogy megindul felém a nő. Bólintok, hogyne lenne szabad - ám a szürkebundás már nem ilyen egyetértő. Ahogy a másik erőteljes farkasszaga megcsapja az orrát, tovább borzolja bundáját, és, bár fizikailag még mindig nincs itt, csupán káprázó szemeim előtt történik a dolog, körmeit meresztve elrugaszkodik. Irritálja a másik állat nyugalma, fölényessége, hát tenni akarna ez ellen, s célba is veszi fogaival a másik torkát. Bár igen komikus látványt nyújthat, hiszen velem szöges ellentétben a többet erővel, mint ésszel elvet követi, mintha fejjel nekimenni a falnak - illetve jelen esetben a másik, nyilvánvalóan nagyobb és erősebb és tapasztaltabb farkasnak - olyan jó ötlet lenne... én pedig nem tudok mást tenni, mint elakadó lélegzettel próbálom visszafogni magam, hogy legalább ne fajuljon el jobban a helyzet, se ne realizálódjon az agyam racionális része által is felfogható világban, csak ott a lelki síkon cirkuszoljon a kölyök. - Bo... csá... nat - nyögöm ki nehézkesen lélegezve, összeszorított fogaim között sziszegve, miközben próbálok pórázt képzelni a hülye dögre. Én nem vagyok öngyilkos típus! A szürkebundással ellentétben, úgy tűnik.*
Aprót biccentettem a kiegészítésére, helyes dolog, ha valaki így áll hozzá mindehhez az egész kölyök-bulihoz. Rohadtul unalmas és kényelmetlen, főleg a mai világban, mikor az ember közelebb van mindenféle mű anyaghoz és a tech-dolgokhoz, mint a természethez, de hát ezt dobta a gép, ezzel kell együtt élniük nekik is. Persze, nem mondom, hogy anno egyszerűbb volt, de... másabb kölyökkorom volt, mint amilyen most neki jutott. - Ezt roppant jól tudod, de ezen felül a mentoraid, a tanítóid is részt vállalnak a dologból, főleg, ha még kezelni sem tudod az állati feledet. - Nem az ő válláról akarok terhet levenni szavaimmal, sokkal inkább pakolok mellé párat, azt akarván láttatni, megértetni véle, az ő bukása nem egyéni lesz, vele bukik a mentor, a felnőtt is, aki felelős a tanításáért. Amaryllis hibája egyben az övé lesz, s talán még a büntetésen is osztoznak érte... ki tudja. Láttam én már cifra dolgokat az életben! A titulustisztázásra szelíd (nem kedves) mosoly ül meg ravaszul ajkaim szegletében, ahogy alapbeállításon is metsző tekintetemmel a kölyköt fürkészem. - Nos, akkor doktor Nyxon minden bizonnyal szívesen ismétel veled a témában. Ráfér. - Csórikám, hát meg vagy áldva a gyógyítóval te is... tipikus esete annak, amikor nem tudja a farkas, mit akar az ember és fordítva. Egészen megsajnálom ezt a mogyorót itt menten; persze csak sötét szívem legrejtettebb zugának alsóbbik fiókjának mélyén. Kifelé legfeljebb érdeklődésem lehet jele annak, nem hagy hidegen a kölyök fejlődésének témaköre. Mentor voltam egykoron, ők a jövőnk. - Botorság lenne vakon elsétálnom mellette.
Leengedett pajzzsal lépek közelebb, évszázados energiáim hűvös nyugalommal tudatják erőmet, éltes koromat, s füle botja rezzen csupán farkasomnak a kölyök kaffogására. Kivárok, mit csinál vajon... Azért az igencsak dicséretes, hogy legalább annyira képes visszafogni, alakot ne váltson kapásból, igaz, egy idegen farkas, aki még csak nem is támadóan lép fel vele szemközt, nem a legmeredekebb érzelemkiváltó tényező, ezt belátom. De elismerem az érdemét a bundással szemben azért. - Ezzel együtt pedig megmoccan az öreg hölgy, energiák örvénylenek hirtelen és bár nem látni semmit, mégis érezheti, ahogy a fenevad lecsap a kicsire, marjánál ragadva meg és nyomva földre, ekképp kényszerítve hódolásra. - Azt még a bolond is tudja ösztönből, mikor kell feladnia. Remélhetőleg... Mindeközben én magam úrilányos könnyedséggel foglalok helyet a padon mellette, mintha nem épp megadásra kényszeríteném egy olyan "küzdelemben", amit nem nyerhet meg. Még nem. De egyszer talán meg fog, ha elég kitartó és jó lapokat osztottak neki odafent. - Sosem fogja tudni, hol a helye, ha úgy viszonyulsz hozzá, mint pórázra való kutyához. - Hagyom tökéletesen figyelmen kívül bocsánatkérését, lévén éppen annyi: totálisan felesleges. - Vadabb és szabadabb annál, minthogy idomítható legyen. A társad és sosem az alárendelted. Egyenlő. Egyek vagytok, vagy legalábbis lesztek idővel, ha most még összeszokatlan párost is alkottok. - Úgy nézek végig a vidéken, mintha csak az időjárásról csevegnénk, végül persze Ryllis felé sandítok, bennem a farkasnőstény pedig a hecc kedvéért kissé még bele is "döngöli" finom figyelmeztetéssel a karmai közt levőt a talajba, mint gyerek tukmálja tejbe a kenyérhéjat szórakozottan. Viselkedjél, mogyoró, míg engem látsz, mert rohadtul nincs hangulatom épp kölyökbundát porolni.
*Esetemben nem a természetközeliség, illetőleg annak hiánya okozza a fő problémát, hanem a magam természete: az, hogy a rendet kedvelem, a kiszámíthatóságot, hogy mindent élére állítok, mindent a helyére teszek még ha csak percekig kell is ott lennie, hogy az életemet már megterveztem... s a terveimben nem volt helye farkasságnak, nem volt helye kényszerpihenőnek. Végtére én magam vagyok a kényszeres, a munkamániás. Hivatásom azonban éppen olyan, amit ebben az új felállásban semmiképpen sem űzhetek, s talán semmi nincs ezen a világon, ami olyan érzékenyen érintene, mint éppen ez a tiltás. S kétlem, hogy ha eszement, vegetáriánus erdőjáró lennék egyébként, akkor könnyebben élném meg a bennem zajló változásokat. - Nem ellentmondásként, de eddig azt hallgattam, hogy teljesen normális, ha eleinte nem tudom kezelni, és hogy időbe telik, amíg valamelyest összeszokunk - jegyzem meg, ám hangomban inkább érdeklődés fedezhető fel, semmint egyéb. Végtére igencsak utáltam eleve azt az elképzelést, hogy nekem heteket - ne adj' isten hónapokat meg éveket! - kelljen arra pazarolnom, hogy egy idióta, bennem élő döggel ismerkedjek és keressem a közös pontokat. Volna mód rá, hogy lerövidítsem? Király, én benne vagyok, mibe kerül? Ide nekem az oroszlánt is... illetve ne, mert a farkas éppen elég, de nyitott vagyok minden megoldásra, ami megkönnyíti az életem átmeneti időszakát. Vagy megnehezíti, de cserébe lerövidíti időtartamát. Néha muszáj efféle áldozatokat meghozni... mindenesetre elég nyilvánvaló, hogy egészen mást hallok ki szavaiból s másra fektetem figyelmem hangsúlyát, mint amit ő akart volna sugallni. Illetve hallom én azt is, csak próbálok elzárkózni előle, mert... mert nem tetszik. Ilyen egyszerű. - Mellesleg csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit, szóval borítékolható, hogy én is el fogok cseszni dolgokat a tanulás folyamán... - jegyzem meg fanyarul. Általában nem tartok a hibáktól, és képes vagyok vállalni a felelősséget értük. De ha más szívja meg miattam... nem tudom, hogyan reagáljak arra, félek, a kellő pillanat le fog bénítani a tudat, hogy nem a saját bőrömre megy a menet. Sosem voltam jó ebben a társas játékban, illetve amikor igen, az rosszul végződött számomra. Nem akarom ismét átélni azt, sem egyik, sem másik oldalról... A mosolya árnyalatait nem tudom értelmezni, ha ismerném, talán akkor sem tudnám, így meg teljesen esélytelen, csak azt látom, felfelé görbülnek ajkai. Ám ettől függetlenül nem értem túlzottan, amit közölne velem, s nem is rejtem véka alá. - Mármint milyen témában? - ráncolom homlokom. Csúnya dolog a barátnőm után kérdezgetni egy ismeretlent, de... a kíváncsiság az én hübriszem, legalábbis egy a sok közül. Tulajdonképpen fura dolog ez, hogy az alakváltást milyen ügyesen el tudom kerülni (legalábbis gondolom), ugyanakkor a kis kölyök agresszív viselkedését gyakorlatilag semennyire sem vagyok képes befolyásolni. Próbálom ugyan megzabolázni, de miként most is, általában kudarcot vallok, s csak a körülöttem lévő többi farkas türelmének köszönhető, hogy eddig ezeket a túlzottan magabiztos fellépéseket megúsztam komolyabb gondok nélkül. A szerencse most sem hagy el teljesen. Ugyan a gyomrom felkavarodik attól, amit érzek magam körül - vajon mások is így, ilyenformán élik, érzékelik mindezt?, mar belém a kérdés, miközben lehunyt szemem előtt látni vélem a pergő eseményeket -, de jobban leköt, hogy a szürkebundás máris a földön találja magát, ám én is érezni vélem torkomon a fogak szorítását. S az enyhén szólva nem kellemes... levegő után kapok, s azt megállapítom, hogy legalább az megy, nem fulladozom, miként érzésre illenék. Apró örömök...? A kölyök persze makacs, s még földre nyomva is próbálgatja a határokat, icereg-ficereg, kifordulni próbálván a szorításból, fejét forgatva harapna vissza, mancsával kaszálva karmolna, ám az energiák (sem) nem engedik, így bő fél perc után, minthogy nincs lehetősége semmi másra, kénytelen mozdulatlanul elnyúlva tűrni s megadni magát. Én pedig a közjáték alatt pedig azon kapom magam, hogy ujjaim erősen marnak térdem mellett a padba, fa szilánkjait forgácsolva le körmeim alatt, ám ez a fejlemény kellően megdöbbent ahhoz, hogy kissé kizökkenjek érzékleteim köréből, s csodálkozva lepillantsak ujjbegyeimre. Mi a fene...? Mióta van nekem ilyen szorításom? Érdekes... - Nem hinném, hogy megérdemelne bármilyen más viszonyulást. Még én is belátom, hogy kész öngyilkosság, amit művel, de semmivel sem tudok hatni rá, hogy ne csinálja... - panaszolom fejcsóválva. - Még vérvonala sincs, azt mondják, az elég nagy gyengeség... - kockáztatom meg, bár elvileg az ilyesmit rajtam kívül mindenki tudja és érzi, szóval nem is tudom, miért teszem. Még azt sem merném állítani, hogy száz százalékig értem saját szavaimat. - Nem tudok egyenlőként tekinteni rá. Emberre se tudnék, amennyiben hülye - rázom a fejem, húzom a szám. Kezeljem egyenlőként? Ez meg mi a fenét jelent? Ne próbáljam visszafogni, amikor éppen meg óhajtja ölni magát a kölyök? Ha tényleg olyan egyek vagyunk, márpedig nagyon úgy tűnik, akkor azzal nekem is kampec lenne. Ha egyszer nekem van eszem ebben az "összeszokatlan párosban", akkor miért olyan nagy elvárás, hogy hallgasson rám? Márpedig nem hallgat, a legkevésbé sem, akármit csinálok és akárhogyan próbálkozom. De ha ő letojja, amit én akarok, akkor nekem miért kellene másként állnom a bundáshoz? Arra már csak halkan morranok - s legnagyobb ijedelmemre szinte farkashangon jön ki emberi torkomon a hang -, hogy rosszabbik felemet éppen a földbe tapodják bele, bármily gyengén is. A fenébe... az ilyen erőfitogtatás engem is bosszant.*
Legyek akármilyen elborult egy nőszemély, szeretem, ha valaki használja az eszét, s nem fél kimondani, amit gondol. Különösen, ha az illető éppenséggel egy nő. Nem vagyok tűzzel-vassal feminista, félreértés ne essék, egyszerűen túl sokat éltem olyan időkben, mikor a női nemnek hallgass volt a neve, így mindig édes nóta füleimnek az efféle - akkor egyenesen merésznek számító - megnyilvánulások elhangzása. - Nem mondasz ellent, valóban így van. De erőszakkal még senkit nem vettek rá, hogy valamit is szívvel-lélekkel csináljon. Ha csupán a kényszer szüli az összeszokást, alapjaiban van elbaszva az egész... - Ciccenek rosszallóan ingatva meg fejemet, s le se tagadhatnám, messze állok a klasszikus úrinő típustól. Pedig voltam én már elöljáró feleség, nem is egyszer! - Nem mondom, hogy legyél türelmes és majd beértek, mert tudom, hogy türelem van ilyenkor a legkevesebb egy kölyökben, de tapasztalataim szerint, aki kitartóan kihasználja azt az időt, amíg nem igazán engedi a falka biztonsággal a világunkra vakok közelébe és magával meg a farkasával foglalkozik, azok előbb érnek célt. - Sandítok a másikra. Csodaszerem nekem sincs, de ha lenne, se kéretlen jó tanácsként osztogatnám, ami azt illeti. Ilyen ez a showbiznisz. - Egy szóval se mondtam, hogy nem fogsz. - Csak annyit, hogy más is megütheti a bokáját vele. Figyelmességem nem ismer ma sem határokat, de majd megszokja a kölyök. - Vagy megszökik, több opció nem igazán van. Én minden esetre rettentő kényelmesen ejtőzök mellette a padon, a síelők bénázásait vagy éppenséggel bravúrjait figyelve, miközben társalgunk. - Ja, hogy te nem tudsz róla...? Abban, amikor nem ugyanazt akarja az ember, mint a farkasa. De erről igazán nem kellene fecsegnem, kérdezd őt, biztosan mesél róla, ha olyanja van. - Vonok vállat, végtére is én igazán nem tudhatom, Willow épp kinek és mennyire és mit mond el egyáltalán, de van, ami még a vaknak is kiveri a szemét. Vének vagyunk Sheilával, de nem hülyék. Energiáim parancsolóak, ellentmondást nem tűrően teperi le az éltes nőstény a kölyköt, s mégis valahol kedvére való az ellenkezés, a határfeszegetés. Csak nehogy hozzá szokjon, nem mindenki fogja vissza lendületében ily könnyedén, mint teszem én, vagy az idősebb farkasok. Nem véletlen mondják, hogy a kölykök tudatlanságuknál, "újszerűségüknél" fogva sokszor sokkalta veszélyesebbek, mint egy ereje teljében levő háromszáz éves farkas... Fel se tűnik - vagy egyszerűen ignorálom - a hirtelen alakuló forgácsolóműhelyt, aprót biccentek csupán a vérvonaltalanság gyengeségére megerősítően, mely szerint jól tudja... Oldalt sandítok, koncentráló arcélének megvan a maga dacos bája, ami azt illeti, s fel is kaccanok véleménynyilvánítása hallatán. - Oké, ott a pont nálad. De valahogy én igyekeznék a helyedben meglelni vele a közös hangot, mert nem állapot, hogy ennyire kaffogós legyen... - Segítséget nem ajánlok, ha hatfelől akar mindenki okosnak látszani, szerintem sokkal rosszabb, mintha egy ember vezeti végig adott kölyköt az úton. Ha szerinte én lehetnék ez az illető, pont az én modoromra vágyik és az kell, amit adni tudok... majd megtalál.
*Azoknak a farkasoknak, akik még bőven a hímsoviniszta időkben szocializálódtak, valóban felüdülés lehetek, hiszen számomra evidencia, hogy a nőknek azonos jogaik vannak - bár persze ez relatív, hiszen sokkal nehezebb pályát járnak be általában, s ez nem feminizmus, hanem tény -, s ha valaki azt mondta volna nekem, csupán dupla X kromoszómám miatt ne mehetnék például orvosi pályára, hát egyrészt kiröhögtem volna, mint jó poént, másrészt abszolúte fel nem fogtam volna, ha komolyan mondja. Mert tényleg, komolyan? Ennek még tradicionális gyökerei sincsenek, mert a legtöbb kultúrában a gyógyítói szerepre - mint amilyenek például a füvesasszonyok voltak - bizony a nőket preferálták. Persze tisztában vagyok vele, hogy rengeteg területen még mindig erős a férfidominancia, többek között politikában, diplomáciában vagy multik felsővezetésében is, de szent meggyőződésem, hogy ezek az arányok évről évre javulni fognak, javulniuk kell, mert ilyen a világ. Kölyökként persze ugyanez hátránya is, hiszen sosem azt nevelték belém, hogy hallgatnom kellene és fejet hajtani a férfi - férj, uram és parancsolóm, et cetera - előtt, hanem hogy álljak ki magamért, hallassam a hangom, amikor kell, és ugyanazt elérhetem, amit a többiek is. Sőt, többet, nem csak származásom, hanem saját jellemem miatt is.* - A kényszert nem tudom megszüntetni, adja a helyzet. Akár tetszik neki vagy nekem, akár nem, előbb vagy utóbb meg kell oldanunk - és meg is fogjuk oldani, talán nem a legjobb módon, de valahogyan - a problémánkat. - Próbálok bizakodó maradni, de minél többet vagyok együtt új "lelkitársammal", annál inkább nehezemre esik. Heves, ostoba, agresszív... és belőlem is kihozza a legrosszabb tulajdonságaimat, legalábbis így érzem, ettől tartok. Próbálom érteni, amit Nessa mond, de még felfognom is nehéz, mert egyelőre nem nagyon látok kiutat ebből a szituációból. Remélhetőleg az idő meghozza az ehhez szükséges bölcsességet is, vagy Willow, esetleg egy másik tanár vagy mentor, aki elvállal, kitalál valami okosat - még ha borzongásra késztet is az, hogy valaki mástól várjak megoldást az én problémámra. Végtére nem szégyen elfogadni más segítségét és támaszkodni a tapasztalataikra, de az, hogy ne lássak más kiutat magam előtt, s szinte megmentőként várjak egy másik személy ötletére... hát azzal nem (sem) nagyon tudok megbarátkozni. Amikor rám sandít, viszonzom pillantását, nyílt tekintettel. Nem vagyok nagy játékos, sosem voltam az. - Nem megyek sehová. Mindenesetre nagyra értékelném, ha valaki adna néhány gyakorlati tippet, hogyan használjam ki jól ezt az időt, ahogy Ön mondja, hogyan célszerű foglalkoznom a farkasommal - fixírozom, jelezve, hogy ez a bizonyos valaki most ő, hozzá fordulok, tőle kérem a javaslatokat. Végtére szóba állt velem és leült mellém, szóval feltételezem, van annyi ideje, hogy pár mondatot rám szánjon, s ki tudja, talán épp az hiányzik most nekem, amit tőle hallhatok. Vagy nem, de egy próbát mindenképpen megér a dolog, nekem legalábbis mindenképpen. Ha meg nem... hát, addig is lenyomja a kölykömet, ezzel pillanatnyi nyugtot hagyva nekem. Lassan teljesen mazochista leszek, hogy azt élvezem, ha fájdalmasan földre kényszerítik bennem a bundás félt, mert akkor nem kell miatta aggódnom. Persze ez csak addig érvényes, amíg ezenközben velem, az emberrel, kvázi normálisan csevegnek, se nem kezelnek le ugyanúgy, ahogy a szőrgombócot. - Egyáltalán, hogyan várhatnám el bárkitől, hogy segítségemre legyen, ha cserébe megütheti a bokáját miattam? Nem egy jó üzlet számára, én se nagyon vállalnám be. És nyilván van, aki számára ez motivációt jelent, de van, akinél épp ellenkezőleg - csóválom a fejem, még mindig értetlenül. Hát nem tudom. Elhúzom a szám - sosem voltam túl jó a pókerarcban, pedig mostanában milyen jól is jönne! -, szóval már barátnőnek is pocsék vagyok. Oké, eddig is az voltam, de legalább nem volt nyilvánvaló minden idegennek. Vagy tapintatos idegenek voltak és nem dörgölték az orrom alá. A végeredmény, vagyis az én mentális jóllétem szempontjából egyre ment. Persze ez kissé önző és egós álláspont annak fényében, hogy éppen Willowról beszélünk... és éppen nem értem, hogy mit. Hogy nem ugyanazt akarja az ember és a farkas? Nekem nem tűnt fel, hogy barátnőmnek - és most más lakótársamnak - problémái lennének az úgynevezett összhanggal, sosem vesztette el a fejét, farkasa sem rakoncátlankodott. Az én jelenlétemben legalábbis nem. Persze mit tudok (látok, érzek, értek) én?! Még magamat is csak tanulom, nem hogy a többieket. - El fogja mondani - szögezem le, jóval magabiztosabb hangon, mint amilyennek érzem magam. Végtére a barátnőm. Végtére most már nem kell titkolóznia. Végtére... eddig is prímán elvolt anélkül, hogy elmondott volna bármit. A francba is. De fel fogom hozni, és majd kiderül. Az összecsapás - bár annak sem lehet nevezni, inkább leteperés, bár annak van némi mellékzöngéje - pillanatok alatt véget ér, a kölyök vergődik még kissé, de esélye nincs, én meg rongálom a köztulajdont itt a pad forgácsolásával, de kisebb gondomat is nagyobbnak érzem most ennek tényénél. Észbe kapok ugyan és elrántom, ölembe veszem a kezem, de attól még a torkomra - oké, a farkasom torkára, de én is érzem - szorító fogak, meg a bennem szakadó szusz kicsit markánsabbnak tűnik ennél. Bevetem a hasi légzést, miként nehéz műtéteknél szokás, agyamat is kényszerítem, hogy erre fúkuszáljon, a milliónyi idegsejtre, melyek a másodlagos agynak is nevezett hasi szimpatikus idegközpontban helyezkednek el, s melyeket a mélyre szívott légvétellel mozduló rekeszizom megnyugtatóan stimulál... Meg is lepődök, amikor kizökkent azzal, hogy igazat ad nekem, de ez kifejezetten kellemes meglepődés. A borostyánszemű földbe passzírozása után nem vártam ilyen józan belátást, pláne kacajt. Meg is sértődhetnék, hogy kiröhög, de több eszem van annál, s inkább dicséretnek veszem részéről. - Ebben tökéletesen egyetértünk, Nessa - hagyom rá, hiszen én is épp ezt mondtam az imént, s ha rajtam múlna - miként, úgy érzem, nem múlik -, akkor bizony már nem lenne ilyen kaffogós a kölyök. - Csak éppen nem tudom... Önnek mi segített, amikor ez az... összeszokás volt esedékes? Hogyan érte el, hogy hallgasson magára a farkas? - Mi sem természetesebb és logikusabb, mint hogy kérdezzek, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy neki nincsenek ilyen problémái. S bár tudom, nincs olyan, hogy ugyanaz a módszer ugyanúgy működjön két különböző embernél, de ha elég ötletet hallok, bizonyára megtalálom majd azt, amit a magam szája íze szerint formálva hasznosíthatok az én helyzetemben.*
Dicséretes a hozzáállása mindenképp, csak el ne kallódjon, meg ne keseredjen az engedetlen farkas terhe alatt! Már nincs egyedül, s mint olyanok, felelősek lettek egymásért. - Az ember és a farkas. - Ebben igazad van. Meg kell oldanotok valahogy, lehetőleg mielőbb. Ez az egyetlen módja annak, hogy növeljétek a túlélési esélyeiteket! - Horkanok fel kissé, elmélázva a lehetséges kimeneteleken. Egyik kecsegtetőbb lenne, mint a másik, ha a lány elé tárnám őket. Ha mázlija van, nem megölik, csak kirakják a falkából, sorsára hagyva, mint a betegekkel, idősekkel és nem kért gyermekekkel hajdanában... De adja az ég, ne kerüljön sor erre. Szinte már majdhogynem szimpatikus ugyanis az életfilozófiája a vöröskének. Szavaira már nyelvem hegyén van egyik-másik mentor neve, de pillantása igencsak beszédes. Elkerekedett, kissé meglepett tekintettel nézek vissza rá, majd szórakozott, hitetlen kis kacaj szalad ki számon. Hát kisanyám, ha neked én kellek...! - Én a "hulljon a férgese" elvet vallom, ami azt illeti. Farkasnak lenni nem azt jelenti, hogy kaptál egy bundás felet annak minden előnyével és hátrányával. Ez életstílus. Egy érzés, amire ha rá tudsz állni és megtalálod benne azokat a dolgokat, amivel azonosulni tudsz, rengeteget nyersz vele. Ha meg nem, akkor jár a Taigetosz-pozitív plecsni! - Tárom szét kissé karjaimat, mert ilyen egyszerű és mégis épp oly nagyon bonyolult az egész dolog, mint azt mondom, mint amilyenek a lány érzi. Sosem mondtam, hogy jó mentor voltam annak idején vagy szerethető, de felneveltem pár kölyköt négyszáz év alatt azért. Farkasokat neveltem. Olyanokat, akik képesek megállni a helyüket, meglátni a rosszban a jót, a gödör alján a kapaszkodót. Olyanokat, akik élnek és élni akarnak, élvezve a farkaslét minden rezdülését. Igen, többek vagyunk, mint egy átlagos ember. Jobbak. De aki ezt nem képes kiaknázni, nem is méltó rá, hogy farkasnak mondja magát. Szerintem. - Egy mentor azért mentor, hogy segítsen. Willow pedig nem idióta, tudja, mit vállalt. Ez miatt ne fájjon a fejed! - Intettem le, egyetlen mondattal oszlatva el aggályait a felelősség témaköre kapcsán. Tényleg ez a legnagyobb gondja jelenleg? Kötve hiszem, a "felnőttek" pedig pontosan tudják, mennyire macerás a kölyöklét kezdetben, ekképp azt is, mit vállalnak, ha foglalkoznak vele. De lám, még én sem mentem el mellette szótlanul, szóval kétlem, hogy aggódnia kellene az végett, probléma történik. Míg nem dönt úgy, egyedül indul bele a vak világba, a civilek közé, ez így is fog maradni, ebben biztos vagyok. Willow lelki nyavalyájának témáját is könnyedén engedem el, lévén igazán nem rám tartozik, csak hát a pletykák mindenkit könnyedén elérnek, süket meg nem vagyok vénségem ellenére sem... - Csss... - Csitítom verbálisan is szinte már szórakozott komolysággal a kis nőstényt, látva kapkodós idegességét az egész kapcsán. Energiáim határozottan ölelik körbe, nyomják földre Amaryllis kölyök-energiáit, mégsem fojtogató az egész, sokkal inkább bír egy józanító hideg zuhany hűvösségével a gesztus. Csihadj, kicsi! Nem akar senki ártani neked, én sem puskával jöttem, lásd... ha kell, az energiasíkon a kölyök torka után kap figyelmeztetően a bennem lapuló nőstény, hogy a kis hülye megértse végre: nem rohanunk neki csak úgy mindenkinek első felindulásból, mintha hadban állnánk a fél világgal. Csakis akkor engedek az energiák szorításán nála, ha úgy érzem, megértette, amit át szeretnék adni itt neki... Aztán viszont könnyeden lép hátra a nőstény, hagyva a kicsit, hagy eméssze a dolgot. Én magam könnyed, nosztalgikus mosollyal egyenesedek fel ültemből, szemközt fordulva a padon gubbasztó Ryllisszel. - Az én esetem merőben más volt, mint a tiéd, drága. Én akartam ezt a farkast. Küzdöttem érte és kértem, mert megtiszteltetés volt akkor és nem kevéssé hatalmas lehetőség ma sem!
Kezdőlap
