Nincs saját sífelszerelésed? Vagy ami van, az ütött-kopott, vagy eltört a délutáni suhanás hevében? Nincs más dolgot, mint eljönni ide és teljesen megújulni!
Illesztek, csavarozok, nézelődök, megint csavarozok, de közben az esélyeimet latolgatom, hány darabra fogom majd törni magam. Ebből a szemszögből nehéz elképzelni, hogy lehet a snowboardozás kellemes időtöltés is. Nem tölt el különösebb büszkeséggel, amiért látszólag kifogott Raymondon a feladat. Űgy tűnik, hogy inkább kedve nincs hozzá igazán, egyébként biztos képes lenne rá. A vérzés is egészen hamar eláll a kezén, de a vér illata még körül lengi. Nem is figyelek nagyon arra amit csinálok. A csavarok helyei úgyis ki vannak fúrva már, a csavarozás meg nem igényel nagy figyelmet. Francba... Még jó, hogy előálltam a vacsora ötletével, így azt tervezem. Igen, van étkező is a síparadicsomban, és előkészített kaja a hűtőben. Ő választhat bármelyik opció közül, én viszont jobb szeretem magamnak elkészíteni az ételt, ha módomban áll. Persze ez még nem jelenti azt, hogy megvetem az éttermi kaját... Raymond végül rábólint az ajánlatra, én meg elmosolyodom a feltételeken. - Kedvem mindig van az ilyesmihez. Nem ebbe az elkényelmesedett világba születtem... Azt pedig hogy jól főzök-e, majd te eldöntöd. Ehhez nincs már mit hozzáfűzni, és a "műremek" is elkészült, így Raymond a hóna alá kapja azt, én meg követem kifelé a javítóműhelyből. A feladatban nem szerepelt olyasmi, hogy rendrakás, így ezt meghagyjuk az arra illetékeseknek. Találomra leveszek egy 38-as lábra termett cipőt a deszkákhoz. Nem akarom válogatással húzni az időt, úgyis csak egy alkalommal fogom használni. Megvárom míg Raymond is választ, aztán visszaindulunk a faházba. Vagyis én biztosan oda fogok menni.
Szőrmés kapucnis dzsekiben, farmerben és hótaposó csizmákban virítottam a kölcsönző előtt, mellettem a falnak támasztva a saját felszerelésem, amit otthonról hoztam el, apa házából. Itt fenn északon a síoktatás ugyan olyan kötelező általános iskolában, mint másutt az úszás. Egyszerűen felcsatolják rád a léceket, aztán isten veled, ha tetszik ez neked, ha nem! Szóval volt gyakorlatom benne és már egy ideje fontolgattuk Jezével, hogy valami kevésbé farkasos, de mégis adrenalin növelő dolog kellene... szóval ennél maradtunk, mert ehhez legalább értek is. (Nem mintha máshoz nem értenék, de sokan kritizálják a vezetési stílusomat. Nem is értem, mi bajuk van vele, komolyan. Jeges úton is lazán lehet ötven felett menni, ha megfelelő a kocsi és a kerekek alattad!) Még nevetve megjegyeztem beharapómnak, hogy inkább lőni tanítana meg, de leintett annyival, hogy mindent a maga idejében. Mostanában kicsit talán tényleg mindent akartam és azonnal... túl lenni a vizsgákon, leküzdeni a félelmeimet, megtanulni lőni, végre biztosan kordában tartani ezt a pofátlan dögöt magamban... Ahogy fordult a szél, idegen farkas "szagára" lettem figyelmes, tekintetemet pedig annak irányába kaptam és... lefagytam. Ez a lány... ez AZ a lány. És már azt is tudom, honnét volt olyan ismerős: az Upperben láttam még az előtt, hogy... pillanatokig nem is szóltam, csak meredten szemléltem a láthatóan ép és egészséges, bár idővel kissé bundássá avanzsált keleti nőcskét. Szinte már szemtelenül sokáig időzött kék tekintetem rajta, szóval azon se lepődnék meg, ha azt hinné, akarok tőle valamit. Tényleg, akarok? Mit akarok? Hjajj és Jeze is pont itt van és én... figyelmeztetnem kell, hogy jobb, ha lelép. Jó vicc, hiszen ez az ő területük, ha jól értesültem! Nem mintha érdekelne a falkák közötti konfliktus.
...Mindent a maga idejében... Előbb tanulj meg járni, hogy aztán futhass. Előbb tanulj meg lélegezni, hogy aztán élhess... Előbb tanulj meg gondolkodni, hogy aztán beszélhess... Mindenek meg van a maga sorrendje, ez alól a lövészet sem kivétel. Ami késik, az pedig többnyire: jön. - Légyszíves, várj meg itt kint. - simítottam végig Dana hosszú, fényes tincsein, kedves, ámbár halovány mosollyal arcomon, ahogy végül hátat fordítva neki belépdeltem a kölcsönző falai közé. Nem öltöztem túl az alkalomra, egyszerű, fekete, passzos nadrágot, és kényelmes, elegáns kabátot viseltem, térdig érő csizmába bújtatva lábaimat, melynek talpai ezúttal a kölcsönző padlóján doboltak. Hiába élek itt már jó pár hónapja, valahogy nem szorgoskodtam aziránt, hogy egyéb kiegészítő felszereléseket beszerezzek. Így éppenséggel snowboarddal sem rendelkezem, ami a mai napra elengedhetetlen. Ujjaim finoman kúsztak fel az asztallapra, lágyan dobolva rajtuk, míg a benn magasodó - hozzám képest egész alacsony - fickó elkezdett kiszolgálni. Pillantásom ezer felé járt, ki az ablakon túlra. Tudtam milyen helyen vagyunk, ahogy azt is, hogy velem ellentétben az itt élő farkasok semmit se tudnak... rólam legalábbis. Sem szag, sem egyéb nem árulkodott hova tartozásomról, így lehet a kis adrenalin növelő túránk során, még pár információval is gazdagabb leszek. Főleg egy személyre sarkítva a dolgot... Majd elválik... Szívverésem nyugodtan vert mellkasom üregébe, ahogy végül elém került a deszka, a védőszemüveg, és egy pár kesztyű (mert azt sem hoztam...). Végül hátat fordítva a fiatal srácnak, felmarkoltam a felszerelést, és elindultam a kijárat felé, hogy neki kezdjünk a mai őrületnek a lányommal. Ám már odabenn megcsapott a távolból érezhető őslakos dögszag... Áttetsző íriszeim a kinn ácsorgó kölyökre siklott, próbáltam letapogatni a benne felverődő impulzusokat. De nem mozdultam, egyelőre nem óhajtottam előjönni, ameddig a közeledő léptek nem haladnak tovább... legalábbis mertem remélni, hogy senki nem kezd el azért patáliázni, mert meg mertük környékezni az őslakosok területét, egy kis szórakozás végett... És nem mellesleg: így legalább lesz hatásszünet, és előny is, ha netán Danába kötne bárki is... Feszülten vártam, minden idegszálam az érkező farkasra éleződött ki... Hmm... de hisz... ez is csak egy kölyök...
Untam már magam a szobában és egyáltalán annak a környékén. Vagy százszor körbejártam már a farkaslakot és szinte úgy ismerem, mint a tenyerem. Az erdőbe meg semmi kedvem sincs kimenni, mert akkor elkezd pattogni az a kis rohadék bennem. Én meg nem fogok az ő kedvére, mint a bolondok rohangászni az erdőben. Addig jó, amíg nyugton marad. Mivel a síparadicsomot még sosem látogattam meg, mivel sem síelni, sem snowboardozni nem tudok, így nem láttam értelmét a dolog, de ha már itt van egy köpésre, akkor miért is ne? Igaz most sem fogom elkezdeni megtanulni, de legalább megismerkedem a hellyel és ki tudja...Lehet, hogy a végén még kedvet is kapok hozzá. Öltözékem most is egyszerű, sima farmer, csizma, egy színes póló és egy jó vastag pulcsi. Bár azt észre vettem, hogy sokkal kevésbé fázom kint a hidegben mióta belém költözött az az állat. Ez mondjuk egy jó pont. Nem kell halálra fagynom a hidegben és így már a téli kabátomat is eldobhatom. Érdeklődve nézelődök körbe a síparadicsomban. Minden boltot alaposan szemügyre veszek. Vicces öltözékeket lehet ám itt kapni. Még sosem volt rajtam pántos nadrág., de ha jól látom ez eléggé elterjedt itt. Még ki sem próbáltam ezt a sportot, de mármost meg tudom mondani, hogy nem nekem való! Ahogy a kölcsönző felé terelem tekintetem megpillantok egy ismerős arcot. Hirtelen nem ugrik be, hogy hol is futhattam össze azzal a lánnyal, de egy kis kutatgatás után megtalálom valahol az emlékeim egy kis zugában azt az estet, mikor vele és Jakeel találkoztam az egyik szórakozóhelyen. Jó kis este volt az is és, ha az emlékeim nem csalnak jól kijöttünk egymással. Azóta nem is láttam az én kedvenc rendőrömet, a hősömet, aki megmentett. Vajon mi lehet vele? Érzem rajta a farkas szagot és meg is lepődöm. Tudom James azt mondta ne tegyem, de róla sem feltételeztem azt, hogy az lenne... Eleinte hezitálok azon, hogy odamenjek e, de mikor észreveszem, hogy ő is megtalált és engem figyel már nem is kérdéses a dolog. Egy aprócska mosolyt varázsolok az arcomra és úgy lépek elé. -Szia! Emlékszel rám? Masako vagyok! Tudod egyszer találkoztunk azt hiszem az upperben, mikor együtt voltál Jakeel!-Lehet, hogy ő is emlékszik rám, de így legalább biztosra mehetek.
Csak állok ott, megdermedve, mint valami ijesztő néni láttán lefagyott óvodás és tétlenül figyelem a lányt áthatóan kék tekintetemmel. Nem jellemző ez rám egyáltalán! Ez a... hogy másokkal is törődjek rajtam kívül. Nem tudom, hogy az lepett e meg jobban, hogy a lány, akit majdnem megöltem, láthatóan minden karcolás és komolyabb sérülés nélkül él és virul a hegyieknek hála vagy pedig a saját tétlenségem. Szerencsére Masako-t nem kell kéretni, áttöri ő a lefagyott pillanat jegét, talán meg is mentve ezzel a helyzetet, Nem tudom, pillantásom egyetlen töredéknyi idő erejéig a kölcsönző ajtaja felé siklik. Hol van már Jez? Húzzunk már innét! Ahogy felém halad a keleti vonásikkal megáldott fiatal nő, izmaim megfeszülnek, s pajzsom mögé húzódok. Még mindig nem tudom eldönteni, hogyan is viszonyuljak hozzá. A farkasom gyanakvó, én meg zavart... Fantasztikus! - Szia! Igen, emlékszem. Bár nem Westmorelanddel voltam, csak összefutottunk és felkért táncolni, hogy pontosak legyünk... - Szusszanok apró, szinte már bájos mosollyal. Csak sikerül megtalálnom önmagamat lassacskán, hála az égnek! Az, hogy bemutatkozzak esetleg én is, meg sem fordul a fejemben. Engem errefelé mindenki ismer, aki pedig nem, az majd fog. Tévéből, újságból, utcáról, hírekből, pletykákból... - Látom jól vagy. Mármint... ahhoz képest, hogy a múltkor még nem volt farkas-kisugárzásod. - Pontosítok gyorsan, s mintegy egyszerre kérdőn tekintve Masako felé, hogy tényleg így van e. Tényleg jól van e... Fogalmam sincs, mire fel ez az aggódás és meg kell valljam, idegesít is kicsit.
Érdeklődve fürkésztem a közeledő lányt, az ablak üvegen keresztül figyelve minden elhagyott lépését. Állkapcsom megfeszült, fejemet pedig kicsit feljebb szegtem. Egyelőre nem állt szándékomban megmozdulni, csak vártam, majd idővel hallgattam a beszélgetés foszlányait. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mennyire ismerik egymást, azt pedig végképp nem, hogy tartanom kéne-e a hirtelen találkozástól. Végül, néhány elúszó percet követően, megráztam magam, alig érzékelhetően, majd tompa, finom léptekkel előbújtam a kölcsönző ajtaja mögül, könnyedén érkezve meg Dana oldalához. Tenyerem vállára siklott óvatosan, jelezvén, hogy megérkeztem, és amennyiben rám emelte íriszeit, úgy szemeimmel is nyugodt, lágy pillantást vetettem felé. Csak ezt követően emeltem át áttetsző tekintetemet a kölyökre, akiből olyan erősen áradt az őslakosok - mára már - jellegzetes szaga, hogy majdhogynem sikerült törzsből meghőkölnöm egy pillanatra. De végül egyetlen rezzenés nélkül álltam az esetleges szemkontaktust, biccentve egyet az idegen felé. - Jezebell. - mutatkoztam be szűkszavúan, és egészen kimérten. - Csak nem... ismeritek egymást? - ide-oda pillogtam a két kölyök között, lassacskán egyet arrébb lépve Dana mellől, kezeimet egyszerűen kulcsolva össze mellkasom előtt, bal lábamra engedve testsúlyomat. Kíváncsi voltam mi ez a láthatatlan energia zizegés közöttük, főleg a lányom irányából... Nem sok "jót" sejtetett, így a kétkedő, érdeklődő fény lélektükreimben nem apadt alá. Fejemet végül kissé oldalra billentettem, halk, ámbár egészen nehéz sóhajt hallatva. Lehet mégsem volt olyan jó ötlet befutni egy őslakos területre... aztán fene tudja. A továbbiakban azonban már nem szóltam, illetve addig nem, míg úgy nem adta a helyzet. Egyenlőre sokkal jobban érdekelt, hogy mi lehet az alapja annak a gócnak, amit Dana felől érzékeltem, és ami még most is erősen égeti a bőrömet.
// Hát, elnézést, hogy ezek ilyen rövidke reagok, de egyelőre még nem tudok nagyon hozzászólni érdemben a dologhoz.. //
Az most részlet kérdése, hogy mikor és hogyan futottak össze az Upperben. A lényeg az, hogy akkor találkoztunk egymással és igazából jó kis este volt az aznapi. Hiányzik, hogy ismét kirúgjak a hámból. Jó lenne tombolni már egyet. Bárcsak kiengedne James, vagy már annak is örülnék, ha valahol a farkaslakban szerveznének egy táncos bulit, vagy ha csak James, vagy Jamievel kicsit iszogatnánk, meg kitombolnánk magunkat. Bár lehet, hogy annak a többi farkas nem nagyon örülne. -Mondhatni, hogy jól vagyok!-Valóban mikor legelőször találkoztunk még rendes ember voltam. Nem élt bennem az a kölyök, amitől sokszor kapok idegbajt. A hangok esténként borzalmasak. Alig bírok elaludni, ha meg sikerül akkor jönnek a rémálmok. De persze erről is inkább hallgatok és próbálom kibírni. Csak pár bögre fekete kávét kell meginnom és már pörgök is ezerrel. A idegen nő érkezése meglep. Az ő illata sem ismerős nekem, de hasonlít Danáéra. Lehet, hogy Danának ő a Jamese? -Masako! És igen ismerjük, bár csak egy este találkoztunk közös ismerősünk miatt.-Utalok itt Jakere. Belül a farkasom kezdi rosszul érezni magát. Mozgolódik és menne el. Én is érzem, hogy valami van itt a levegőben, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Nem olyanok, mint a többi farkasok, akikkel eddig összefutottam...Főleg nem Dana. De vajon miért érzek így iránta? -Amúgy hogy hogy eddig nem találkoztunk? Nem olyan nagy ez a terület, hogy így elkerüljük egymást.-Hiszen ha ő is itt tölti a napjainak nagy részét, akkor már hamarabb össze kellett volna futunk egymással. Én mindennap sétálok egyet a területen...De az is lehet, hogy ők a városban élnek. A mázlisták!
Akaratlanul is elmosolyodok némileg őszintébben, amikor közli, hogy jól van. Az jó... de tényleg! Küldök majd képeslapot Raffy-nak, amiért lerángatott róla időben. Ééés ezt valószínűleg Jeze elől bölcsen el fogom hallgatni. Tényleg, hol időzik már az a nőszemély? Ekkor éreztem meg közeledtét és felé pillantottam, ahogy hozzám ért. Igyekeztem nyugodt, "Minden okés." kifejezést küldeni irányába, ami külsőre mesterien ment, de az érzéseimet, a feszültségemet szinte kézzel tapinthatta Beharapóm mindezek ellenére is. Már épp felelnék, mikor Masako beleelőz és tudatlanul is, de megmenti a helyzetet. Csak aprót biccentek Jezebell felé, hogy bizony, innét az ismeretség. Megszólalni inkább nem szólalok, könnyen levághatná, hogy nem ennyiből áll csupán a dolog, én meg a látszat ellenére nem vagyok buta liba, tisztában vagyok ezzel az eshetőséggel. Szóval hallgatok. - Tényleg nem nagy, de nem sűrűn járunk fel síelni. A városban is rengeteg kikapcsolódási lehetőség van, csak gondoltam, felvágok kicsit Jezének. Általánosban meg gimiben szinte minden héten feljártam síelni ide. - Magyarázom a felvágás okát, hogy aztán a másik kölyökre pillantsak. - Te tudsz síelni? - firtatom, terelve a témát, ugyan akkor a gyomromban a feszültség egyre csak nő. Francért ilyen önérzetes ez a kölyök odabent... bezzeg régebben nem csináltam volna elvi kérdést ilyesmiből. Hisz amiről nem tudnak, az úgysem fáj senkinek, nem igaz? Ez a bundás dög meg még dicsekedne is, mint a macska, ami a gazdája lábtörlőjére teszi az egeret, hogy "Tessék anyu, itt van a lány, akit majdnem széttéptem!" Brrr... Elpillantok a hegyek felé, ahonnét hideg, fagyos levegőt hoz a szél magával, de mindez nem segít felülkerekedni a belső késztetésen. Hangom hűvösen, visszafogottan csendül, halkan, mégis tisztán kivehetően: - Sajnálom, ami veled történt Masako. Én... - nem lennék meglepve, ha Jezebell most vágna tarkón anyaian, miután összelegózta, mire fel is a dolog.
Nem tudtam sok mindent kezdeni a helyzettel. Az igazat megvallva, nem érdekelt sem az őslakos kölyök, sem az értelmetlen beszélgetés fonala. Egyrészt mert, értelmét sem láttam az elhangzottaknak, másrészt pedig nem ezért jöttünk ide. Persze tartásom, kiállásom szemernyit sem változott, légzésem is épp oly nyugodt volt, mint eddig. Hangtalan, néma sóhaly hagyta el ajkaimat, ahogy egyik lábamról a másikra emeltem a súlyomat, pillantásomat elvezetve a távolba, ahol a felvonók vergődtek felfelé, többnyire akár ránk is várva... Talán épp kedvem lett volna egyet hátrálni, kicsit közelebbről is szemügyre venni a sípályát, mikor valami idegen hidegrázás járta át a gerincemet. Épp fordultam, ám a mozdulat erősen félbe maradt, és már pördültem is vissza az eredeti helyzetembe. Tekintetem felvillant, borostyános cirkák futottak át rajta, ahogy íriszeim a lányomra vetültek. Szavai hirtelen értek, mintha csak a villám lelte volna jókedvét a bőrömbe, ahogy az képletesen végig rázott. Nem kellett többet mondania ahhoz, hogy tudjam mire célzott. Nem kellett több szó, nem kellettek magyarázatok sem. Minden izmom pattogni kezdett, a szívverésem is némileg megugrott ütemben járt, ahogy egy lépést előre tettem Masako fel, szúrós, viharos pillantásomat átfuttatva rajta, hogy az végül újra Danán állapodjon meg. - Normális vagy?! - bukott ki fogaim alól a sziszegős, ércesen ható kérdés, ahogy fejemet kissé oldalra döntöttem, állkapcsom pedig ezzel együtt rándult meg, feszült végig a bőröm alatt. Egyszerűen felfogni se tudtam, hogy miért nem szólt, hogy miért nem küldte felém a gondolatokat arról, hogy valójában ki is ez a lány. Az eszem meg áll, komolyan... A kezem már lendült volna, hogy tarkón fogjam és sarkon fordítva indítsam meg a másik irányba, ám visszafogtam magam, és csak egy nagyobbat fújtatva kapaszkodtam bele alkarjába, ujjaimmal erősen marva rá kezére. Jelzés, vagy figyelmeztetés volt.. egy kutya. De a legkevésbé sem volt kedvem most felverni a helybéliek "nyugodt pihenését". Majd később elrendezem ezt a kölyökkel... majd... Újra Masako felé emeltem íriszeimet, eleinte csak oldalasan, majd végül egész testemmel felé fordultam, tenyereimet becsúsztatva a zsebeimbe. Valójában eldönteni se tudtam, hogy mérges vagyok-e, vagy csak szimplán ideges. Jelen helyzetben, azt hiszem ez nem számít... Mindenesetre mielőtt még a másik kölyök bármit is érzékelhetett volna az energiáimból, sietősen begyömöszöltem azokat a pajzsom alá, egyik kezemet előrántva túrtam tincseim közé. - Engedd meg, hogy megkérdezzem, Masako... - kezdtem bele halkan, finoman, mintha egyszerű érdeklődés lapulna csak hangom mögött. - ...Merre jár a teremtőd? Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy csak így elengedjen... Hiába a saját területet taposod... igazán, felelőtlen tőle. - az igazság az, hogy ennél sokkal több minden érdekelt, de már csak a szakmám miatt sem tehettem meg, hogy feladom egyetlen pillanatra is a józan eszemet. Csak szép lassan... elvégre: részemről ráérek. És nem mellesleg, akár egyetlen reakció is többet elárulhat, mint azt bárki is gondolná. Ami pedig Danát illeti... Még mérlegelek...
-Oh tényleg? Én talán egyszer próbáltam meg síelni. Rögtön el is estem, de szerencsétlenül és utána nem is tudtam lábra állni. Azóta nem mertem újra kipróbálni!-Kicsit feldobta a napom Dana. Jó egy ismerős arcot látni főleg, hogy most nem mehetek le a városba. Hiányoznak a barátaim...Will, Jake, Salem...Jó lenne már velük is összefutni valahol, de azt hiszem egyelőre marad a telefonálgatás, már ha sikerül ismét megszereznem a számukat. Mert ugyebár a telefonommal együtt a számok is elvesztek. Dana szavaira csak összeráncolom a homlokom, de ami jobban meglep az a másik nő, Jezebell reakciója. Miért beszél így vele és miért mérges rá? Semmi rosszat nem csinált! -Öhm mi történt, miért sajnálod? Hiszen nem a te hibád ez. Elvileg a másik falkából támadott meg valaki...Szóval nem lehettél te!-Mondom teljesen határozottan. Nem tudom róla, róluk, hogy ők sem a mi falkánkhoz tartoznak. Honnan is tudnám? Nem ismerem még fel a különbséget közöttünk. Amint a nő Jamesről kezd el érdeklődni és felelőtlennek nevezi érzem, hogy a farkasom kissé feldühödik. Nincs joga rosszat feltételezni róla. Ő mindent megtesz értem, amit csak tud. -Nem felelőtlen! Gondolom dolgozik, mert azt is kell! Nem az ő hibája, ha én egyedül elkószálok. De mégis miért kéne félni a falka területén? Azt hiszem vannak itt is elegen, hogy segítsenek rajtam, ha bajba kerülnék...Bár nem értem, ki akarna bántani engem.-Tarthat naivnak, de miért bántaná az egyik farkas a falkatársát főleg, ha nem is ad rá okot?
Jezebell szavaira ösztönösen rezzentem kissé össze, félbehagyva a mondatkezdeményt és Masakoról felé pillantva. - Én csak... tudom, hogy mennyire szokatlan és új lehet, esetenként nem túl pozitív dolgokkal. - Feleltem Masakonak kedvesnek szánt mosollyal, holott belül ordítottam volna - és nem miatta, hanem Jezebell végett. De ennek ellenére igaza volt. Mi a fene ütött belém? Épp most tettem kockára az inkognitóját azzal, hogy egyáltalán rávettem, hogy ide jöjjön és velem mutatkozzon. Hiszen én a másik falka tagja voltam - tisztán érződött rajtam, míg Jezebell-en nem. Csak majdnem elcsesztem neki mindent... végül is, nem nagy ügy, nem igaz? Persze, ez is az én bénaságomnak köszönhető. - Valószínűleg igazad van. - Vágom közbe Jezebellnek, mielőtt még többet kérdezne Masakotól, akit láthatóan érzékenyen érint a beharapójáról feltett kérdés, megjegyzés. Engem is dühítene, ha bárki rossz szót szólna erre a nőre itt mellettem, akármennyire is kiakasztóan... elfarkasodott néha. Igen, ez a jó szó rá. Évszázadok múltán talán én is - és Masako is - ilyenek leszünk, ilyen... vadállatok, de most még hagy maradjunk meg embernek. - Örültem, hogy összefutottunk. Hiányzik az üzleted, de majd benézek, ha újra kinyitsz. - Szélesedik ki mosolyom, majd minden bizonnyal elköszönünk és igyekszem minél messzebb tudni Jezét és Masakot egymástól. - Avagy mi nyakunkba vesszük a sípályákat. // Elnézést, hogy miattam húzódott ez ennyire el, remélem nem baj, hogy ilyen sután, de zártam. Köszöntem a játékot nektek! //
- Te kis pöcs, hogy merészelsz elém jönni?! ~Arról én inkább hallgatnék a helyedben, melyiké a kisebb… ~ sandítok a pult felé. A deszkáknál vagyok, síel a fene. És már időszerű újat venni. Nem most kéne, de elnézve a volt deszkámat, inkább nem állnék rá. A csukám még jó, azt biztosan nem fogok venni. - Mit mondtál?! ~Még süket is….~ Fogalmam sincs mit mondott a másik, de egészen mókás szitu ez az egész. Viszont én ma biztosan hódeszkázni akarok. ~picsába a bukósisakot otthon hagytam…~ beletúrok a hajamba és felnézek a polcokra, hogy leemeljek egyet. Nem fogok én itt kölcsönözgetni. Fúj. - Ezek lesznek. – teszem a pultra a két cuccot, majd a kártyámat is odaadom. Csönd lesz a két vitázó felől, rájuk nézek. Ők meg rám. - Most mivan? A helyett, hogy itt vitáztok, már mind a ketten fizethettetek volna. Arról nem is beszélve, hogy nem igazán tartottatok igényt a pultra. – nézek a nagyjából öt méteres távra tőlük. – Ééés, már megyek is, nem zavarlak benneteket, folytassátok, pás! – integetek nekik. Öltönyben, fehér körömlakkal a kezemen és enyhe sminkkel a képemen. Majd az öltözőben átvedlek.
Csöndben ácsorogva figyeltem a kölcsönzőben zajló jelenetet, a kakaskodást, aztán a szőkeség szemtelen fellépését, bár hogy őszinte legyek, valószínűleg hasonlóképpen cselekedtem volna. Túl sok manapság a nyers idióta és oly kevés az idő, kivárni, míg az eszükhöz találnak. Annak a kettőnek meg maratonnak ígérkezik ez a misszió. De ennyit róluk, beszéljünk egy kicsit talán rólam is, mert hát miért ne? Pont a saját életsztorimban játsszam a mellékszereplőt?! Hogy-hogy nem, úgy döntöttem ma nekem mindenképpen el kell jönnöm ide, a sportboltba, mert égető vágyat éreztem a lejtők megerőszakolására. Meg a fenéket. Silas, a bátyám ugrott be hozzám kora reggel és adta le a sífelszerelését meg némi lóvét, hogy javíttassak meg csatokat, meg illesztéket és a lónak a nemesebbik szervét. Jó, azt nem, ez már csak az én képzeletbeli listámon szerepelt. Végül is jó testvérként - plusz némi jutalék fejében - megtettem a kötelességemet és leadtam a leadnivalót. Így történt, hogy itt ragadtam a boltban a balhézás kezdetére, és így jutottunk el a nyitómondatomig. Aztán távozott a szőkeség, de olyan hangulatot hagyott maga mögött, nem sok emberi lény érezné kényelmesnek a légkört. Már éppen a távozás mezejére léptem volna, mikor megütötte a fülemet annak a két bugrisnak a diskurzusa: nekik egy ilyen hajtűdobáló ne szólogasson be. ~ Remek, remek, remek. A szöszi kifogott magának két díszpéldányt az önjelölt alfahímek közül. ~ Elnyomtam egy sóhajt magamban, aztán igyekeztem emlékeztetni a józanabbik eszemet, miszerint ehhez nekünk semmi közünk és menjünk haza, mert még Novát is el kéne vinni sétálni, de addigra a kevésbé ép felem már cselekedett. Kislisszantam a polcok közül és fürge léptekkel beértem a másikat - a Szőkét -, aztán egyszerűen csak mellette kezdtem ballagni. - Szép az időnk, nem? - Mindezt fennhangon közöltem vele, a többit pedig halkabban. - Ugye tudsz róla, hogy felbosszantottad Bicepszet és Kőagyat, ott benn? - Ennyit fűztem még hozzá, majd amolyan "ugye-tudod-hogy-most-kéne-lelépni" tekintettel néztem a szőkeségre.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A hónom alá csapom a deszkát, a másik kezemben a bukósisakkal csattogok a parkoló felé, hogy kirángassam a többi cuccom. Valaki azonban oldalról a látóterembe kerül. Kis híján megfordulok szépen a deszkával, hogy letaroljam, amikor látom, hogy egyáltalán nem káros szándékkal állt mellém. Legalábbis nem úgy néz ki. - Aham. A szamurájok is ezt mondják az utolsó napjukon. – vigyorgok rá. Elgondolkodó képpel haladok tovább, a szám is jelzi, hogy erősen gondolkodok. - És te tudtál arról, hogy ketten nem érnek fel fél emberrel? Ekkor csattan fel a hátunk mögött két üvöltés. - Na mit mondtam? – nézek a másikra. – Pech, öregem, de velem láttak. Szóval… üss vagy fuss? – vigyorgok rá, de addigra már elérnek bennünket, mire kecsesen hagyom leesni a deszkát, a kezemben, hogy aztán hátrafelé ütve az érzékeny pontot találjam el. - Ó, bocsánat, ne hari… nagyon fájt? – közben a másik Sault veszi célba. - El a kezekkel a haveromtól, cukifiú. – közben a másik fejére csapok egy isteneset a deszka lapjával. - Ú, ne hari, le akartam éppen tenni. – kapom a szám elé a kezem. - Kőagyfronton mi a helyzet? – nézek Saul felé.
Te szent mennyei malac! A legtöbb ember, ha látja a kockázatát a tetteinek, általában kétszer is meggondolja belevágjon-e a dologba. Nos, ez nálam eddig sosem jött be és őszintén, minél tisztább volt előttem a tény, hogy hülyeséget műveltem és egy lúzer vagyok, biztos, ami fix, tettem még egy lapáttal rá. Mint most is... Egyetlen másodpercig pislogtam csak értetlen, aztán ha akartam, ha nem, észhez kellett térni és megvédeni a bajba került seggemet. Azt hittem majd nekem kell játszani a megmentőt és veretni bucira a fejemet, ám egyáltalán nem ez történt, a Szöszi olyan szinten ment át Rambóba, az állam egy könnyed mozdulattal fogott padlót. - Mi a fa... - Basszus. Basszus! Megráztam a fejemet, majd Kőagyra emeltem a tekintetemet, aki csak azért nem döngölt a földbe eddig, mert az ámuldozás lekötötte őt is. Aztán ahogy a a szőkeség megemlítette hogy áll felénk a helyzet, gyorsan felocsúdott a drágaság és arra jutott, mégiscsak átrendezi az arcberendezésemet, ha már a haverjával elbántak. - Hát, az tuti, hogy nem ötórai teára akar invitálni... - Sziszegtem vissza a fiúnak, aztán legjobb tudásom szerint kitértem a rám zúdulni készülő hústorony elől és sodródva a lendülettel kipöccintettem a lábát a sajátommal egy gáncs keretén belül. Mondjuk úgy ötven százalék esély volt rá, hogy ez működni fog és nézd, a szerencse meg a csúszós út mellém állt. Vagyis ezt reméltem. - Most már elég a hülyeségből, nem? - Ezen a ponton egy kissé kezdtem már kiakadni és egy kocsinak támaszkodtam. Nem kimerült voltam, sokkal inkább annak a kettőnek a baromsága frusztrált. - Értjük, nem bírjátok a képünket. De azt is felfogtátok, hogy ebből csak ti jöttök ki rosszul, nem? Húzzatok el és tartsátok meg magatoknak, hogy két nyúlgerinc vert el benneteket. - Ezt már csak pluszba morogtam, de nem nagyon kellett őket győzködni. Nem a morgásom miatt, sokkal inkább a szőkeség deszkája és az eddig tanúsított viselkedése sodorta Kőagyat és Bicepszet arra a pontra, hogy a távozás mezejére lépjenek. Talán mégsem menthetetlenül idióták. - Anyááám! - Addig tartottam a pókerarcot, míg a két másik eltűnt a képből, de után leguggoltam a földre és a tenyereimbe temettem az arcomat. - Eszelős vagy, tudsz róla? - A kérdést a szőke fiúnak szegeztem és immár felfelé pislogtam rá. Csak engem ne csapjon agyon és jók vagyunk.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Nem bírom ki vigyor nélkül, fapofának szülessen aki akar, az ilyeneknek örömmel a képébe röhögök. De hogy a másik hogy lemerevedett, az egyszerűen kész. Csak a szemem sarkából látom és jót derülök rajta. - …szom. Akartad mondani volt. – fejezem be helyette, egy cinkor szemöldökrántással. ~Mozduljmááármeg!!~ kiáltok magamban a mellettem állóra, nem igaz, hogy nem használja ki az előnyt, így is úgy is bunyó lesz belőle és a meglepi mindig hatásos tud lenni. - Pedig cukkerek vagytok, megédesítenétek a napom, eskü. Következő csapás és még éppen látom, ahogy a másik gáncsol. Felcsillan a szemem. ~Ezaz!~ - Még csak most jövök bele. – szőkés visszaszólás, tudom, kiknek ment a kérdés, de naná, hogy nem bírom ki, duplán hasznos. Újabb álcázott csapás. Hülyébb úgysem lesz. - Ráadásul cuki térkamerák is vannak, tessék mosolyogni, hátha megkapjátok a málna díjat. – integetek az ujjaimmal az egyik felé. Felállítom a deszkát, arra tenyerelek rá, míg elhúznak, a másik kezem mellettem landol. - Nem. Csak Sam. – közlöm tényként a kifakadására. Féloldalas mosoly, a kérdés hízelgő. Így is nézek rá, ahogy válaszolok - Hmm… attól függ kit kérdezel. Mások szerint nagyon is. Szerintem meg nem eléggé. – felkacagok. – A hirtelen meglepi a jó meglepi. És hatásos. Bár tény, hogy szarban van a palacsinta, mert én ütöttem először. – sokat sejtetően rápillantok. – De ezt nekik nem kell tudniuk. – felelem bizalmasan. – Még a végén okosak lesznek. Felkapom a deszkát, gyorsan szemrevételezem. - A picsába, ha tönkretette az új deszkámat, szálkánként etetem meg vele. Majd terepen kiderül. – vonok vállat. - Jössz? – nyújtom a kezem felé, hogy segítsek neki felállni. Alkatomhoz képest erős vagyok még ma is, nem hiába emelgettem és cipeltem két testvéremet is. - Király a szaltód, én pofára taknyoltam volna, az ziher. A melák után, de na. – ez volt a köszönet. - És akkor irány a deszkalét. Hol a tiéd? Nincs szabadkozás, csak jössz, van egy piszok jó pálya, arra alig mennek. A cég ajándéka, mert megmentetted drága hátsómat. - vállon csapom és elindulunk a pálya felé, majd megállok. - Tudsz deszkázni? – nézek rá.
Kezdőlap
//
