Távolabb van az emberek által használt pályáktól, így itt egészen extrém és veszélyes mutatványokat is végrehajthatnak.

Oliii *-*

[Farkaslakban]

Csupán a tegnapi volt az egyetlen nap, amikor nem találkoztam Olennel, mégis olyan soknak tűnt, hogy az már ijesztő. Mint legutóbb, ez alkalommal is próbáltam eltölteni a napot úgy, hogy még csak időm se legyen rajta rágódni, de egyszerűen a gondolataim nem hagytak nyugodni. Idegesített, hogy nem tudtam szavakba önteni, mégis mi az, ami kettőnk között kezd kialakulni. Ennél fogva pedig beszélni sem tudtam róla senkivel sem. Yettának még mindig nem óhajtottam előhozakodni vele, Darrent meg időnként képtelenség komolyan venni, így hát abszolút magamra voltam utalva. Még azon is elgondolkoztam, hogy vagy saját magamról alkotok diagnózist, vagy beszélgetek egyet Jamesszel, de végül egyik sem következett be. Inkább a saját pácienseimre koncentráltam, ha már egyszer bejelentkeztek hozzám, és másra sem vágytak, mint az én segítő kezemre és útmutatásomra. Én pedig szívesen segítettem mind az idősebb, mind a fiatalabb korosztálynak, hiszen az embereknek életkortól függetlenül is lehetnek azonos problémáik, nem?
Miután az utolsó is elment – név szerint Mr. Hamilton -, még sokáig ültem az irodámban, és bambultam magam elé, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Elrendeztem a papírokat, átnéztem a jegyzeteimet a holnapi nap előtt, azután pedig csak bámultam ki az ablakon át, a hegyek felé. Ma snowboardozni fogunk menni és én ezt nagyon izgalmasnak találtam. Ott volt az a hatalmas pálya – méghozzá a mi tulajdonunkban -, és én már idejét sem tudom, hogy mikor éltem utoljára a lehetőségekkel, amiket kínált. Szerettem az extrém sportokat, még akkor is, ha manapság a snowboardot már nem is igazán lehetett annak tekinteni.
Ajkaimon önkéntelenül is mosoly futott végig, és mire észbe kaptam, már a kocsiban ültem. Útban voltam a Farkaslak felé, ugyanis szándékomban állt még lezuhanyozni az előtt, hogy átmennék Olenhez, és közölném vele, hogy indulás. Ha minden igaz, már neki is itthon kellett lennie, legalábbis én így tudtam és az érzékeim is ezt súgták, amikor a folyosón sétáltam a lakásom ajtaja felé. Jóleső érzés kerített hatalmába, és azóta mit sem veszített arcom a bugyuta vidámságából, ami mintha odaragadt volna, talán örökre. Nem tehetek róla, mindig ez van, amikor eszembe jut a férfi, akinek a gondolatától szabadulni sem tudok már napok óta.
Zavartan vettem észre a tükörben az arckifejezésemet, de végül csak legyintettem és inkább megkíséreltem előkotorni a gardrób eldugott szegletéből a ruhámat, ami alkalmas volt az efféle téli szórakozáshoz. Mielőtt belebújtam volna, még azért felöltöztem, és csak utána kezdtem el rángatni magamra a másik, jóval vastagabb nadrágot. Fehér színben tündökölt és természetesen rózsaszín csíkok tarkították egy-egy helyen, ezzel is feldobva az öltözéket. Miután a dzsekit is magamra szuszakoltam, már elégedettnek éreztem magam a tükörképem láttán. Valamiféle izgalom járta át a testemet, ahogy a kocsi kulcsát a zsebembe süllyesztettem, és teljes harci díszben kiléptem a lakás ajtaján, hogy aztán a szomszédig meg se álljak.
Türelmesen kopogtattam várva a bebocsátásra, közben pedig egyik lábamról a másikra álltam, beletúrva szőke tincseimbe. Mostanra már sokkal jobb kedvem kerekedett, mint amilyen tegnap volt, meg a mai nap során. Kiegyensúlyozott lettem, és másra sem vágytam, minthogy kezem közé kapjam Olent, és szorosan magamhoz húzzam. Nos, igen, ez a gondolat még inkább felvidított, így amint kinyílt az ajtó, már meg is ragadtam és mit sem törődve azzal, hogy bárki járhat a folyosón, hosszan megcsókoltam.
- Bocsi! – vigyorogtam rá miután elengedtem, kicsit kapkodva a levegő után. – De ezt muszáj volt! – közöltem mintha ez teljesen természetes lenne számomra, aztán bemasíroztam mellette a lakásba, attól függetlenül, hogy elkészült-e már, vagy sem. – Elkértem a kölcsönző kulcsát, mert azt hiszem, hogy mostanra már bezárt – jelentettem ki nagy büszkén, miközben az órámra néztem. Igen, ilyenkor este már be szokták zárni a pályákat is a látogatók részére, de hát, aki protekcióval rendelkezik, annak nincsenek ilyen gondjai. – Valahová oda lett berejtve még egyszer a deszkám… - tettem hozzá magyarázatképpen, hogy arra mégis miért volt nekem szükségem. Még amikor beköltöztem ide, akkor nem tudtam hová tenni, azóta meg lusta voltam felkutatni és találni neki valami jó helyet a lakásomban. Talán majd a mai este után. – Remélem megfelel, ha az én kocsimmal megyünk – kérdeztem rá, bár az igazat megvallva akkor is azzal fogunk menni, ha éppen nem tetszik neki az ötlet. Közben nekidőltem a falnak, úgy pislogtam rá nagy ártatlanul, szívem pedig még mindig izgatottan vert.

- Ezt örömmel hallom! – vigyorogtam rá, miközben bemasíroztam a lakásba. Nem akartam túl sokáig a folyosón ácsorogni, mert olyan idióta helyzet lett volna, ha úgy beszélgetünk, hogy ő bent én meg kint tartózkodok. Egyébként, ahogyan sejtettem, tényleg nem készült még el teljesen. Ez engem egy cseppet sem zavart, elég otthonosan mozogtam ahhoz bárhol, hogy ne okozzon gondot néhány percnyi várakozás. – Na, öltözz, szőke herceg! – noszogattam mosolyogva, mikor nem tett mást, csak egy helyben állt és engem nézett. Nem azért küldtem el, mert annyira zavart volna a kitüntetett figyelme, hanem inkább attól tartottam, hogy nem bírok uralkodni magamon, és egy perccel később már sehová nem fogunk menni a mai este folyamán. Ez benne volt a pakliban, tekintve, hogy a vágy kezdett szépen komótosan felkúszni a gerincem mentén, ráadásul a szívem is hevesen kalapált a mellkasomban, feszegetve a határait.
- Rendben, akkor még jó, hogy az én kocsimmal megyünk. Oda bőven befér… - legyintettem egyet laza, nemtörődöm mozdulattal. Ez a jó a terepjárókban azon túl, hogy egyébként simán veszi a hó alkotta akadályokat is a legnagyobb tél idején. Nem véletlenül esett az Escaladere a választásom, mikor felköltöztünk Alaszkába, és a betolakodók érkezése után úgy döntöttem, hogy most már nem megyek el magánutakra és kalandokra. Szükségem volt valami olyan járműre, ami biztosan halad az úton, és könnyű vezetni is. A fekete dög mindezt megtestesítette, úgyhogy akár egy csapat sí cuccát is be tudtam volna pakolni, ha éppen ahhoz van kedvem.
- Csak hajrá! – biztattam még mindig vigyorogva. Megfordult ugyan a fejemben, hogy leteszem a hátsómat a nappaliban, de inkább kint maradtam és a falnak dőltem. A meleg csábítóan vonzott befelé, noha még nem is tettem ki a lábamat a házból, mióta hazaértem. Oké, talán annak is volt némi szerepe ebben az erős csábításban, hogy áramlott felém Olen illata a lakás minden egyes aprócska szegletében. Furcsa, de otthonos érzés kerített hatalmába erre az ingerre, pedig nem is volt azért közöttünk semmi komolyabb. Tagadhatatlanul alakult valami, ezt elismerem, de meghatározni egyelőre még képtelen voltam. Akkor is, mikor a múltkor Darren faggatott, és most is, mikor a gondolataimba mélyedve igyekeztem megtalálni a válaszokat.
Mikor nem messze tőlem megszólalt, egyből felkaptam a fejemet, és ellöktem magamat a faltól. Vidámnak éreztem magamat, és hálásnak azért, hogy megint tudtunk egymásra szánni egy kis időt. Eddig is megvolt a magunk élete és ez után is meglesz, de azért mégiscsak szerettem volna beiktatni időnként közös programokat, vagy egyszerűen csak egy együtt alvást valamelyik estén, mikor ő is ráér.
- Hmm! – dünnyögtem elégedetten, ahogy végignéztem rajta tetőtől-talpig. Csak egy vigyorra futotta tőlem, azzal már kint is voltam a folyosón. – Akkor csapjunk a lovak közé! – ezzel egy időben össze is csaptam a kezemet, míg ő ráfordította a kulcsot a zárra. Nagyon izgatott voltam. Nem az a fajta volt, amikor az ember valami újat próbál ki, hanem sokkal inkább az, amikor valami olyat csinálsz, amit nagyon szeretsz, de már rég nem volt benne részed. Amikor azt a valamit olyannal csinálod, akivel szívesen töltöd az idődet. Sőt, senkivel nem lennél szívesebben, mint vele. Nos, nálam most pontosan ez volt a helyzet. A gondolatot követően hátrapillantottam a vállam felett, küldve egy hívogató mosoly Olennek.
Miután leértünk a kocsihoz, kinyomtam a riasztót, és nekidőltem az oldalának, amíg berakta a felszerelés részét képező deszkát. Két karomat összefontam magam előtt, lábamat megtámasztottam a keréken, és úgy figyeltem minden egyes mozdulatát. Szinte ittam magamba a látványt, pedig nem most találkoztunk először. Körülbelül úgy festhettem, mint ő odafent, miután megérkeztem, úgyhogy eltartott néhány pillanatig, mire kapcsoltam az ajtó csapódásakor, és megkerülve az autót, beültem.
- Köszi! – ezer wattos mosolyt villantottam már megint, és futólag megsimítottam az arcát. – Örülök, hogy itt vagy! Hiányoztál! – bukott ki belőlem. Nem akartam ezzel előhozakodni, de úgy látszik, hogy csak eddig bírtam lakatot tenni a számra. Elég volt teljesen kettesben maradnunk, és tessék, máris előjött a szentimentálisabb oldalam. Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek-e, vagy ne. Majd elválik…
Amikor vezetés közben megéreztem az érintését, kellemes bizsergés szánkázott végig a testemen attól a ponttól, ahol hozzámért. Jó érzés volt nagyon, úgyhogy fél szemmel rá is néztem, aztán egy pillanatra rátettem a kezemet az övére. Nem volt több tényleg, csak egy pillanat, de érezni szerettem volna még azelőtt a teste melegét, hogy megérkeztünk volna.

Ez a pillanat azonban elég hamar eljött. Leállítottam a motort, és a kulcsot a zsebembe vágtam, becipzárazva azt, mert lehetséges, hogy képes lettem volna elhagyni, ha nem figyelek oda. Egy kicsit eltávolodtam a kocsitól, mit sem törődve azzal, hogy Olen is kiszállt, vagy még vacakolt a deszkával. Körülnéztem, felmértem a terepet. A hó mindent szépen beterített, és a sötétség ellenére így is világosabbnak tűnt az éjszaka a fehér takaró miatt, ami körülvett bennünket. Ajkaimon megjelent egy újabb, elégedett mosoly. Tényleg csak mi ketten leszünk ezek szerint a pályán.
- Nyugi, nem ilyen sötétben fogunk lecsúszni! – vetettem hátra a vállam felett. – De ha szeretnéd, akár lekapcsolva is hagyhatjuk a világítást… - biccentettem oldalra a fejemet, és tekintetemmel máris a kölcsönző épületét kerestem, amit csakhamar meg is leltem. Megint dünnyögtem valamit az orrom alatt, de ténylegesen semmit nem mondtam ki egészen addig, míg elém nem jött, és magához nem húzott. Felpillantottam rá, szemeim játékosan csillogtak, ahogy kicsit lábujjhegyre álltam, hogy válaszom közben ajkaim már az övéit simogassák.
- Azt hiszem, hogy még valahol idelent lesz egy tároló raktárban. Fehér, és természetesen rózsaszín csík van rajta – kuncogtam halkan. – Ha minden igaz, van rajta egy nagy ”J” betű is – tettem hozzá, majd ráncoltam a homlokomat, és kicsit hátrébb húzódtam, míg ő a pályát kémlelte. – Vagy azt törtem el Aspenben? – a kérdés természetesen magamnak szólt, nem másnak. Azt már nem tettem hozzá, hogy egy gazdag örökös hívott meg magával egy hosszú hétvégére bulizni meg síelni. Végül csak megvontam a vállaimat, nem is törődve a dologgal. – A lényeg, hogy van benne rózsaszín. A rikító fajta… - nem tudom, hogy akartam-e még folytatni a mondatot, mert a csókja megakadályozott benne. Egyik kezem, mely eddig a mellkasán pihent, most felkúszott az arcára, aztán a tarkójára, elszórakozva a hajával.

Annyira kellett már ez...
Hogy vele legyek, hogy néhány órára megint csak ő és én létezzek, hogy ne számítson semmi más, rajta kívül. Noha, mostanában valóban nem sok fontosabb dolgot találok nála, ami azt illeti. Jobban mondva: egyet sem. De nem is bánom...
Annyira pakolásztam be a deszkámat, hogy jó ideig fel sem tűnt, hogy néz, csupán pillantását éreztem meg tarkómon, miután felegyenesedtem, és becsuktam az ajtót. Tekintetem végig mérte, és egy kaján vigyorral kísértem végig alakját, mígnem be nem ültem az anyósülésre.
Nem is tudom igazából minek örültem jobban, a szavainak, vagy a simító érzésnek, amit keze nyomán hagyott arcomon. Mindenesetre férfias tartásom nem változott, leszámítva azt a sejtelmes somolygást az orrom alatt.
- Te is hiányoztál... túlságosan is - mondtam volna tovább is, de valahogy mégis bennakadtak a szavak.
A kocsiban jólesően sóhajtottam fel, miután útnak indultunk, és nem is bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá Jennyhez. Ennek következtében pedig térdén pihenő kézfejemre csakhamar az ő ujjai is felkígyóztak finoman, ámbár egészen rövid időre. Ettől függetlenül a kedélyes mosolyt nem tudtam visszatartani, ami érintése során kezdett kibontakozni bennem, majd kéredzkedett ki az arcomra.

Végül megálltunk, És egész hamar ki is pattantunk a járgányból, leszámítva, hogy még vagy fél percig azon szenvedtem, hogy a háttámlán átnyúlva próbáljam kihalászni a deszkámat. Ennek végeztével pedig már léptem is Jennyhez, el nem mulasztva egy percet sem a közelében. Hülye lennék... hiszen minden idegszálam érte visít, és ha csak egyetlen méterre is van tőlem, már beleőrülök. Rémes... tényleg... Nem az érzés, hanem, hogy ennyire nem tudok meglenni már nélküle.
- Azért nem árt, ha látunk is valamit. - jegyeztem meg a lámpákat illetően. Most nem igazán lenne kedvem a sötétben csúszkálni, noha kamaszkoromban sokat toltuk úgy Doriannal, kilógva a farkasterületről. Régen volt már... talán igaz sem volt...
Ez a gondolat azonban hamar elillant, miként a dús ajkak már az enyéimet cirógatták, hívogatón környékezve meg. Kicsit mintha bele is remegtem volna, ahogy folytonos tekintettel követtem a zöld íriszeket.
- Aham.. természetesen róóózsaszín. - nevettem fel halkan, megtartva az ez által képződött vigyort vonásaimon. Sosem értettem mi ez a rózsaszín mánia a nőknél, de hát ez van. Ez legyen életem legnagyobb gondja...
- Igen, ez valóban marhára lényeges... - motyogtam csupán a szavakat szórakozottan. Nem akartam megbántani ezzel, és nyilván nem is vette véresen komolyan az ironizált kijelentésemet.
A vigyor is csak akkor szűnt meg arcomról, mikor ajkaim az övébe kaptak, s bár csak rövid időre ízleltem őket, annál hevesebben indult meg szívem zajos lüktetése. Komolyan, kész elmebaj, hogy mit képes kiváltani belőlem Jenn, egyetlen csókkal, vagy érintéssel.
Végül elhajoltam tőle, ujjaimmal finoman simítva végig álla mentén, majd fordultam oldalvást, karomat derekán pihentetve meg. Eltökélt szándékom volt, hogy mihamarabb előszedünk neki egy deszkát, és nekimegyünk a hegynek, mielőtt itt és most neki esnék, és meggondolatlanul már a ruháit szaggatnám le róla. Pedig ez a gondolat elég erősen bolyongott bennem, ezáltal pedig lépteim is egyre sietősebbek lettek.
A raktárhoz érve megálltam, előre engedve Jennyt. Nem csak mert neki volt ott a deszkája, hanem mert a kulcsok is nála voltak. Szóval, kicsit elhátráltam, ahogy leoldottam róla karomat, egyik lábamra engedve egész súlyomat. Tekintetem hol őt pásztázta, hol a távolban ringó székeket, melyek a felvonó részét képezték.
Egyszerre éreztem magam szabadnak, boldognak és... nem tudom minek. De valami iszonyatosan jónak. Még csak az erejével sem voltam igazán tisztában, de az már biztos volt, hogy ez a valami Jenny miatt van, és hogy egyszeriben képes fellobbantani, felvillanyozni, és tökéletesen elsöpörni a józan eszemet.
Amennyiben végzett, és megtalálta a Board-ot - vagy egy másikat -, úgy megint elkaptam a csípőjénél fogva, és hosszas csókokba fulladva kényszerítettem lépteit hátrálásba, így érve el a felvonó kabinig.
- Nem igazán akarom abba hagyni... - téptem el tőle ajkaimat arasznyira, csupán suttogva a szavakat szájának finom peremére. - Vajon van erre valami orvosság, vagy végleg így maradok, doktor nő? - nevettem fel halkan, még mindig ajkait kóstolva, ahogy hirtelen megemeltem - mely során a deszkák összeütköztek, csattantak -, és hátát a kabinnak nyomtam. Kivételesen egészen óvatosan, és egész hamar le is engedtem őt a földre, miután rászántam magam, hogy elszakadjak tőle.
- Ezt is ki tudod nyitni remélem... - dörmögtem játékosan, ahogy megint az oldalához kerültem, ujjaimat a kilincsre hajtva. Rutinos mozdulat volt, hogy megnéztem, nincs-e véletlenül nyitva, pedig hát nyilvánvaló volt, hogy nincs.
- Nem szeretnék hegyet mászni. - pillantottam át rá pimasz vigyorral, ahogy tenyeremet visszavontam a kis ajtótól, újfent hátra lépve, hogy teret adjak Jennynek.

- Pedig biztos jó buli lenne… - vontam meg a vállaimat lazán, ajkaimon pedig vigyor tanyázott. – Bár még nem próbáltam sötétben, de azért csak nem mennél neki egyetlen fának sem – kuncogtam tovább, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet. – De ha mégis, akkor ne aggódj, összeszednélek a földről – biztosítottam róla vidáman. Oké, talán ő nem élvezte volna ezt annyira, de az biztos, hogy én jót nevetnék ezen. Talán még akkor is, ha velem történne meg az eset, és én kötnék ki végül a fenekemen, a fejemen meg nőne egy hatalmas púp, a fa lefejelésének következtében. Jó, ezt inkább már nem mondtam ki hangosan, azt hiszem, hogy mind a ketten jobban jártunk így. Az ostoba gondolataimnak jobb, ha bent maradnak a fejemben. Annál is inkább, mert a csókjára valahogy szívesebben koncentráltam, mint arra, hogy mi történhetne. Feltételes mód!
- Ne kötekedj! – böktem bele játékosan a mellkasába. Természetesen nem sértődtem én meg, de ha ő is piszkál, akkor én miért ne tehetném meg ugyanezt vele. Amúgy is sokkal jobb kedvre derített már maga a közelsége is annál, minthogy fennakadjak ilyen apróságokon, hogy csúfolódik velem. A rózsaszín akkor is jó, és ha van egy bazi nagy betű a deszkán, ami nem mellesleg az én nevem kezdőbetűje, akkor csak könnyebb megtalálni a darabot, nem? Már akkor, ha nem azt törtem el legutóbb, mikor snowboardozásra adtam a fejemet. Jó volt, szó se róla, de inkább nem fejteném ki, hogy hogyan tört el. Mindkettőnk érdekében…
Miután elhúzódott tőlem, kicsit hátravetettem a fejemet, és úgy néztem fel rá, miközben ő megsimította az arcomat. Éreztem ugyan a testhelyzetének megváltozásából, hogy már legszívesebben indulna, de én azért szívesen elvesztem volna még néhány perc erejéig a pillanatban, amit az előbb megszakítottunk. Oké, tudom én, hogy úgyis egész este együtt leszünk, de akkor nem veszhetek el a karjai között, amikor csak kedvem tartja, ugyanis az lesz a dolgom, hogy ne törjem össze magam még véletlenül se a pályán. Mondjuk ettől annyira mégsem tartottam, tekintve, hogy elég jól tudok bánni a deszkával a lábaim alatt, de sosem lehet tudni, hogy mi tartogat egy-egy nagyobb hókupac, nem?
- Hová sietsz? – bukott ki belőlem váratlanul a kérdés, mikor meggyorsította lépteit, ezzel együtt pedig az enyémeket is. – Ennyire mehetnéked van már? – viccelődtem mosolyogva, és fél oldalammal nekifeszültem az övének. Attól nem tartottam, hogy a lendülettől oldalra borul, engem is rántva magával, hiszen jóval erősebb és masszívabb testtel rendelkezett, mint én. Nagy erőm van, de ha nem akar elesni, akkor valószínűleg olyanná képes válni, mintha egy sziklát próbálnék meg arrébb nyomogatni. Jó, az talán még menne is, úgyhogy lehet, hogy egy hegyhez kellene inkább hasonlítanom. Ettől a gondolattól aztán újra nevethetnékem támadt, ahogy magam elé képzeltem, hogy milyen arcot vágna.
A raktár ajtaja mit sem változott azóta, hogy utoljára itt jártam. Kihúztam a zsebem cipzárját, és előkotortam belőle a kulcscsomót, ami rám lett bízva a mai estére. Örültem neki, mint majom a farkának, amikor minden várakozásomat felülmúlva, mindenféle zokszó nélkül ideadták nekem őket. Így aztán egyetlen ajtó sem képezhetett előttem akadályt addig, amíg magamnál tartottam ezeket a kulcsokat. Még annyi segítségem is volt, hogy nem kellett mindet egyesével kipróbálnom, hanem rá voltak ragasztgatva apró címkék, hogy melyik mit nyit. Hamar rá is találtam hát a raktár zárjához tartozóra, és az könnyedén ki is nyitotta a súlyos fémajtót. Nem tudom, hogy miért kellett ezt ilyen bombabiztosan őrizni, de talán majd megkérdezek később egy illetékest, ha még mindig izgatni fog a kérdés.
- Hmm… - elgondolkozva meredtem a sötétbe, aztán találomra oldalra nyúltam, és egy kis kattanás után már lőn világosság! – Segítesz, vagy keressem egyedül? – kérdeztem hátra a vállam felett, de mielőtt válaszolhatott volna, én már bele is vetettem magam a felhalmozott deszkák tömkelegébe. Ezeket tudtommal itt mind ki lehetett kölcsönözni, de ha minden igaz, akkor kellett lennie egy külön sornak is, ami az alkalmazottak felszerelését rejtette, meg néhány farkasét, aki szerette felszántani a havat. Akár síléccel, akár deszkával. Mikor valahol a leghátsó szegletben ráleltem a megfelelő helyre, már láttam is az emlegetett rózsaszínt. Senkinek nem volt ilyen, de ez nem is túl meglepő. Világéletemben szerettem az egyediséget, ezért is választottam ilyet anno. És ahogyan sejtettem, a ”J” betűs tört el Aspenben, ez pedig csak egy sima deszka volt. Nem baj, ami késik, az nem múlik, még simán ráírathattam később akár az egész nevemet is. Ez a gondolat teljesen felvillanyozott, ezért úgy vittem ki a bejárat felé, mintha legyőztem volna egy elefántot.
- Megtaláltam! – jelentettem ki diadalittasan, aztán leengedtem magam mellé, és kis híján el is eresztettem, mikor újabb heves csókkal találtam szemben magam. Egyik kezemmel még mindig a deszkát markoltam, míg a másikkal Olen nyakába kapaszkodtam, annál fogva húzva magamhoz még közelebb. Megint végigáramlott rajtam az érzés, hogy inkább vele kéne eltöltenem az időt, csak éppen ruha és hó nélkül. Nagyon nagy volt a kísértés, és már indult volna éppen a kezem, hogy megszabadítsam néhány ruhadarabjától, amikor hátam nekiütközött a kabinnak.
- Én meg nem igazán akarom, hogy abbahagyd… - közöltem elhaló, rekedtes hangon. Kapkodtam kétségbeesetten a levegő után, hogy minél többet tudjak a tüdőmbe juttatni, és észre sem vettem, hogy ilyen idióta mosoly kúszott az ajkaimra. – Azt hiszem, hogy korai lenne még felállítanom a diagnózist, de az a gyanúm, hogy menthetetlen – íriszeim az övéit keresték, ajkaim pedig újfent megadóan nyíltak szét, hívogatva, hogy vegyen el még többet. Ezért is esett annyira rosszul, mikor végül kénytelen voltam elszakadni tőle, de hát nem maradhattunk itt egész estére, igaz? – Ki bizony! Csak meg kell találnom a megfelelő kulcsot… - azzal elkezdtem végigzongorázni a csomón, és néhány perc keresgélés után rá is leltem a megfelelőre. Beillesztettem a zárba, és ugyanolyan könnyedén feltárult előttünk az ajtó, ahogyan a raktáré is, nem sokkal korábban.
- A hegyről mi csak lefelé fogunk menni innentől kezdve – mosolyogtam izgatottan. – Mármint miután felvitt minket ez a valami – ütögettem meg a kabin ablakát, miközben bemásztam. – Elvileg ez olyan személyzeti cucc, és ezt mi fogjuk vezérelni innen bentről – magyaráztam neki a nemrég megszerzett ismereteim tükrében. Az ajtó mellett meg is találtam egy konzolon a különböző gombokat, amelyekkel az irányítását lehetett szabályozni. – Szerintem jobb lesz, ha te nyomkodod ezt az izét, mielőtt teljesen szétszedem – nevettem fel, beletúrva közben a hajamba. Egy kis zavar, na és?

Nem kétséges, hogy iszonyatos nagy feeling lenne sötétben csúszkálni, ahogy az sem, hogyha neadjisten fejre állnék, akkor összeszedne. Mégis úgy gondoltam, hogy mindkettőnknek jobb, ha lesz világítás. Aztán lehet félúton meggondolom magam, ez is benne a van pakliban.
- Nem één, soha! - vagy mégis... Vannak helyzetek, mikor nem bírom megállni, hogy ne kötözködjek. Ez is épp egy ilyen volt. De örömmel fogadtam, hogy nem vette a szívére a rózsaszínről alkotott, ironikus megjegyzésemet.
Egyébként, tényleg nem értem mit lehet kedvelni ebben a rikító színben, de hát amíg rám nem akarnak efféle dolgokat erőszakolni, addig nincs vele gondom.
Mindeközben indulnék, és indulok is, noha nem sok kedvem van hozzá. Illetve, ez így nem igaz, lévén, hogy rég snowboardoztam, csak... Jó volt így, ilyen közel lenni hozzá... De hirtelen feltörő vágyaimnak nem igazán tudtam ellenállni, úgyhogy jobbnak találtam, ha haladunk... ez pedig elég sietősre sikeredett.
- Nem csak... Hát... igazából, erre nincs jó válaszom. - villantottam egy idétlen vigyort, ezzel is leplezve a megbúvó zavartságot. Azt azért még se kívántam volna neki elmondani, hogy legszívesebben leteperném, és hagyjuk az egész havas mókát a picsába... Nem. Egyébként rohadt röhejes, hogy ennyire nem bírok magammal, komolyan teszek most már magamra egy hevedert.
Ahogy nekem lökte magát felnevettem, és őt ölelő karommal jobban rászorítottam, arcomat egy pillanatra feje tetejére hajtva. A stabilitásomat bőven megőriztem, és tulajdonképpen az egész jeleneten csak vigyorogni tudtam. Ha valaki most látna, nyilván részeg, andalgós idiótáknak nézne minket, akiknek feltett szándékuk, hogy belefulladnak idővel a hóba. De hát istenem... édes tévhitek.
Közben megérkeztünk a raktárhoz, és miután Jenny bejutott, hogy feltérképezze a deszkákat, egy ideig csak álltam egy helyben hol őt nézve ugyebár, hol a ringó székeket. Kérdésére mondjuk felkaptam a fejemet, és hajam közé túrva beljebb is léptem, a háta mögé.
- Én segítenék, de nem igazán férünk el itt ketten... - vontam fel egyik szemöldökömet, de már nem is kellett semmit se kezdenem magammal, ugyanis a deszka meglett. Rózsaszín... ki gondolta volna.
- Hát, nagyon ügyes vagy. - kacagtam el magam halkan, ahogy mindketten kimásztunk a raktárból.
Ezután pedig, mint akibe belecsapott a villám, úgy kaptam el őt, hogy végeláthatatlan csókra ítéljem ajkait. Kezdek rájönni, hogy az, ami köztünk van nem csak egyszerű fellángolás, ez több annál. Bár, még nem merem szavakba se önteni, végképp nem átforgatni a fejembe, de az biztos, hogy ez az irdatlanul erős vonzalom, amit iránta táplálok, nem hétköznapi...
- Menthetetlen? - kérdeztem vissza játékosan. - Ezek szerint örökre így maradok... - haraptam szája szélébe, elcsenve róla még pár óvatlan csókot, míg végül elszakadtam tőle teljesen... Nem volt ínyemre, viszont így tényleg nem maradhattunk az örökkévalóságig. Pedig mennyivel jobb lenne...
- Pedig szerintem marha vicces lenne, ha felfele próbálnánk meg Board-ozni. - nevettem fel egész hangosan, miközben a kabin kinyílt. - Nem... nem vagyok vicces, tudom. - vágtam még közbe jókedvűen, mielőtt reagálhatott volna. Tompa léptekkel haladtam beljebb a személyzeti felvonóba, ami nem volt túl tágas... sőt. Nagyon nem. Mindenesetre a célnak megfelel, miszerint: fel szeretnénk jutni.
- Ehm... - léptem az időközben megtalált konzolhoz, néhány másodpercig belemerülve a sok kapcsolóba. Hajam közé ékelve ujjaimat vakargattam fejemet, próbálva rájönni, hogy melyik gomb mire szolgálhat.
- A legjobbra bízod... - szólaltam meg kicsit ironikusan, majd találomra rányomtam az egyik kapcsolóra. Lényegében az "Up", a felfelét jelenti, úgyhogy nagy baj nem lehet belőle. Lefelé amúgy se tudunk menni, szóval...
Szóval, aztán megindultunk - láss csodát! -, én pedig a hirtelen lendülettől, amivel megmozdult a kocsi, erőből rátámaszkodtam az oldalfalra. Tekintetem sietősen futott fel Jennyre, kínos vigyorral képemen.
- Minagyon tehetséges vagyok. - bólogattam szórakozottan, habár mindketten tudtuk, hogy ez marhára nem nagy érdem. Mindenesetre felfelé haladtunk, alattunk pedig kezdett iramosan eltörpülni a táj, a fenyvesek is lassacskán összementek. Félúton már az egész erdőséget be lehetett látni, én pedig nem is várattam sokáig íriszeimet. Jól esően merültem bele a tájba, mely során ezernyi emlék felpörgött elmémbe. Sokat idétlenkedtünk anno az erdőben...
- Fekete pálya? - pillantottam át Jennre, miután megváltam a tájtól, hátamat a felvonó oldalához lökve. - Vagy kezdjünk lazábban egy pirossal? - a kéket már direkt nem említettem, mert egyikünk se kezdő. Én, a magam részéről a feketére voksolok, de persze, ha ő szívesebben menne a piros pályán, azzal sincs gondom.
Aztán megérkeztünk.
Idefenn az idő sokkal hidegebb volt, csípősebb, és a szél is nagyobb erőkkel fújt. Kicsit még hunyorognom is kellett, na igen... annyira menő gyerek vagyok, hogy a védőszemüveget, azt marhára nem hoztam el. Tényleg régen snowboardoztam.
Végül lehajoltam, miként a választott pálya tetejéhez értünk, és a deszkámat magam elé dobva, beleléptem, felcsatolva a lécet.
- Ideje egy csókot adnod, mert utána már csak lenn lesz esélyem újra kérni. - mosolyodtam el kajánul, ahogy felegyenesedtem, mindenféle rögzítés végrehajtása után, kezemet Jenny felé nyújtva...

Amikor a karjaiban tartott, mindig sokkal jobban éreztem magam. Nem volt ez másként most sem, a biztonság érzete lett úrrá rajtam, nem mintha amúgy akkora veszély fenyegetett volna. Oké, a múltból akadhattak olyanok, akik rám nézve veszélyesek voltak, de azért bíztam benne, hogy nem fognak felbukkanni most, hogy már ilyen otthont sikerült teremtenünk magunknak. Nem volt már kedvem sem menekülni, sem vándorolni, megtévesztve ezzel egy esetleges árnyat évekkel ezelőttről. Szabad akartam maradni, mentes mindenféle rémképektől, és attól, hogy állandóan a hátam mögé nézzek. Mikor Olen magához ölelt, mindez mindig megszűnt. Akkor is megszűnt volna, ha tényleg közeledik a végzetem, a befejezetlen ügyünk, amely közös volt Darrennel. Talán ez volt az egy részről, ami ennyire összekovácsolt minket. Ezen még soha nem gondolkodtam el, és nem most akartam elkezdeni, mikor másra sem kellett figyelnem, csak a vágykeltő csókokra, amiket kaptam.
- Igen… - bólogattam mosolyogva. – Teljesen menthetetlen. Visszafordíthatatlan a folyamat – viccelődtem tovább, élvezve a közelségét. Annak valahogy mindig szívből tudtam örülni, még csak megjátszanom sem kellett magamat. Továbbá azt sem óhajtottam tettetni, hogy annyira jó lett volna, mikor megszakította néhány csókkal később a pillanatot. Én még nyújtottam volna kicsit, húztam volna magamhoz, de hát az élet nem lehet mindig kívánságműsor, és azt el kellett ismernem nekem is, hogy tényleg nem jutnánk fel, ha így folytatjuk. Márpedig azért caplattunk el idáig a Farkaslakból, hogy élvezzük a hó adta lehetőségeket. Majd lesz arra is alkalmunk még, hogy otthon üljünk a fenekünkön, mint két nyugdíjas. Ettől a képtől máris jobb kedvem lett, és hatalmas vigyorral a képemen léptem be a kabinba.
- Ha meg tudnánk csinálni, akkor valószínűleg elég hamar felfigyelne ránk valami sportmagazin – vetettem fel a dolgot. – Igazán extrém snowboardozás lenne, a javából! – kuncogtam vidáman, mint valami totál idióta. – Nem, tényleg nem vagy! – csaptam le rá máris, és igyekeztem visszafojtani a kitörni készülő újabb nevetést. Próbáltam a vonásaimat is komollyá varázsolni, de sajnos nem ment annyira könnyen, mint ahogyan én azt elterveztem. Milyen kár, pedig úgy igazán hiteles lehettem volna!
- Na, menni fog? – érdeklődtem jó kedvűen, átkukucskálva a válla felett. Igazából én jól értettem a szerkezethez, de azt akartam, hogy most ő próbálja meg felvinni ezt a vacakot a hegy tetejére. Tudom, hogy egy kicsit gonosz vagyok, de attól még jól akartam szórakozni már az előtt is, hogy nekikezdtünk volna a lesiklásnak. Persze már annak a gondolata is teljesen felvillanyozott, főleg, hogy tudtam, már alig pár perc van hátra. Idejét sem tudom már, hogy mióta nem volt részem hasonló élményben. Azért erre gondolni elég szomorú, tekintve, hogy eléggé rajongtam a téli sportokért, itt pedig bőven lett volna lehetőségem hódolni nekik. Végtére is, volt egy saját pályánk!
- Tudom – válaszoltam még mindig ugyanolyan vidámsággal. Még jó, hogy a háta mögött voltam, és nem látta a kárörvendő mosolyomat. Mire megéreztem, hogy elindult alattunk a gép, és megindultunk a hegy irányába, már igyekeztem úrrá lenni a jó kedvemen. – Látod, nem is vagy te olyan béna! – nevettem fel, közben átkaroltam a nyakát, és sietős csókot nyomtam az ajkaira, mintegy dicséretképpen. Még mindig volt némi lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy átpasszoltam a lehetőséget, de lusta vagyok, na! Néha megengedhetem magamnak, hogy pihenjek, és figyeljem, ahogyan más igyekszik feltalálni magát. Főleg, ha az a más Olent jelenti, mert már az is örömmel tölt el, ha csak nézhetem. Ezt azért hangosan még nem mertem kimondani. Elég nagy lépés, hogy egyáltalán már magamnak képes voltam beismerni. Eleinte még az sem ment, emlékszem az első napokra, mikor úgy kerültem őt…
- Olyan szép, nem? – suttogtam halkan, mert nem akartam elrontani. Volt egy olyan érzésem, hogy valahol egészen máshol jár most, és nem volt szívem kiragadni az esetleges emlékképből. Ha boldog, ha szomorú, hagytam neki pár percet, hogy csakis magával törődjön és elmerüljön a gondolataiban. Én is valami egészen hasonlót tettem. Belegondoltam abba, hogy mit gondoltam, amikor először idejöttem. A világ végének láttam, egy porfészeknek, amiből szabadulni akartam. A szépségeit a tájnak már akkor is felfedeztem ám, csak éppen nem tudtam úgy értékelni, mint most, itt, vele! A kabin üvegén közben tükröződött az északi fény, amely valahol a hátunk mögött lehetett, mivel pont az orrom előtt láttam a képét.
- Naná! - válaszoltam gondolkodás nélkül a kérdésére. – Szeretem a piros színt, de pályában a fekete az igazi – mosolyodtam el, fejemet pedig oldalra billentettem, úgy pislogtam rá. – Már alig várom, hogy kint legyünk – jelentettem ki, közben pedig már azt is láttam, hogy nagyon rövid időn belül ez be fog következni. Már csak néhány másodperc volt, és a kabin megállt, mi pedig elértük a célunkat, avagy a hegy tetejét. Nem tudtam volna meghatározni, hogy hány méteres magasságból tekinthettünk alá, de nem is számított.
Ahogy kiléptem, arcomba vágott a szél, és csontig hatoló hideget éreztem meg. Fentebb is húztam a sálamat egyből, félig-meddig az arcom elé. Olenhez hasonlóan én is hunyorítani kezdtem, és a széllökések következtében még néhány kósza könnycsepp is végigszánkázott az arcomon. Már attól féltem, hogy azon nyomban jéggé fagy, de hála istennek még időben sikerült letörölnöm a kesztyűmmel, melyet már akkor magamra húztam, mielőtt kiszálltam volna a kabin kellemes légköréből. Körülnéztem jobbra, majd balra is, aztán fel az égre. Nem kellett sokáig keresnem, hamar megtaláltam a fényeket, melyek táncoltak az égen. A látvány kis ideig fogva is tartott, így mire újra visszafordultam Olenhez, ő már fel is csatolta magára a deszkát.
- Ha elég merészek vagyunk, akkor nem! – mosolyogtam szélesen, de persze nem mondtam komolyan. Oké, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem voltam teljesen komoly, amit láthatott akkor is, ha belenézett a szemembe. Közben azért megfogtam a kezét, és odaléptem hozzá, két kezem közé fogva az arcát. – Hol a szemüveged? – kérdeztem aggodalmasan, ahogy végigsimítottam az arcát a hüvelykujjammal. – Hogy fogsz így egyáltalán látni? – beharaptam zavartan az ajkamat, de mielőtt válaszolhatott volna, már meg is csókoltam. Ezúttal hosszan, szenvedélyesen, el sem engedve jó pár percig. Csak később, kifulladva hátráltam el, és bányásztam ki a zsebemből a saját védőszemüvegemet. – Megvársz? – pillantottam fel rá, miközben lehajoltam, és elkezdtem én is felcsatolni a lécet. Jó, sejtettem, hogy nem indul el nélkülem, de azért kérdezni még szabad. Hangomat felemeltem, félig-meddig kiabálássá erősödött a hangerőm, de csak az erős szél miatt, nem azért, mert kiabálhatnékom támadt hirtelen.

Kétségtelen...
Annyira menthetetlen vagyok, hogy az már valami félelmetes. Nekem. Nem csak mert egyszerűen elszakadni sem tudok tőle, nem... Hanem mert olyan intenzíven pulzál bennem ez az érzelmi kavalkád, hogy menten megveszek...
És valahol félek is... Mert Shayen óta senkit se engedtem közel magamhoz, még mégis: ez még azt is felülmúlja, és magával ránt. Képtelen vagyok már ép ésszel gondolkodni Jenny közelében. Szinte lehetetlen feladat.
Persze közben elértünk a kabinhoz is, és miután beszálltunk, talán kicsit sikerült realizálnom a helyzetet, és elszakadni a tömérdek gondolatból.
- Az biztos. És ellent mondanák a gravitációnak is, erősen. Szegény Newton... Most megfordult a sírjában! - felröhögtem. Azért tényleg meredek lenne felfele csúszkálni, pláne, hogy teljességgel lehetetlen is. Mondjuk én marha jót röhögnék, ha sikerülne...
Persze ezek csak idétlen gondolatok, és már el is röppentek, ahogy a konzol felé léptem, kicsit tétován mondjuk. Értek én sok mindenhez, de a kütyükkel azért meggyűlik olykor a gondom.
- Tervezem. - már, hogy menni fog. Erről pedig a félszeg mosoly árulkodott a képemen, amivel a konzol fölé magasodtam. Noha, egy pillanatra azért meginogtam mindennemű tevékenységben, ahogy a vállam fölött érkezett a hangja, egészen közelről, de végül sikerült megtalálnom az indító gombot, így a felvonó is lendületesen megindult.
- Ezt most bóknak veszem. - vágtam egy szórakozott grimaszt szavaira.
Igazából, de... elég béna tudok lenni ilyen helyzetekben, de van már mögöttem pár évtized, hogy azért feltaláljam magam. Meg aztán... olvasni még tudok, elvileg. Viszont sietősen el is felejtettem ezt az eszmefuttatást, ahogy karjai nyakamra simultak, s ajkai már az enyémhez tapadtak. Röpke pillanat volt, mégis ugyanolyan vággyal adóztam ennek a pár másodpercnek, miként én kaptam a csókot.
Ezt követően pedig már a tájba révedtem, ezernyi emlékkel bámulva a rengeteg fenyves köré, melyeket a hold dús fénye járt át. Kellemes érzés volt, egészen erőteljesen járt át.
- Az... Gyönyörű... - makogtam magam elé, egyik kezemmel az előttem emelkedő üvegre támaszkodva. Még néhány percig nem is mozdultam, mígnem sikerült elszakadnom az erdő végeláthatatlan képétől, és már fordultam is Jenny felé, elszélesedő mosollyal, ahogy rápillantottam.
- Reméltem, hogy a feketére voksolsz. - vigyorogtam kedélyesen, hiszen ha már feljöttünk ide, akkor annak van értelme, ha a keményebb pályát vesszük célba. Mondjuk, azt eddig is tudtam, hogy Jenn sem egy bátortalan kis liba. Úgyhogy, talán annyira nem lepett meg a válasza, ellenben: annál jobban örültem neki.
Aztán megérkeztünk, és egyikőnk se gondolta úgy, hogy megváratjuk a lejtőket. Elvégre, ha már itt vagyunk, akkor hajrá, leengedjük a fáradt gőzt, méghozzá: együtt. Persze, ennek az eléréséhez tudnék még több másfajta alternatívát, de jelenleg be kellett érnem ezzel. Már az is elég volt, hogy Jennyvel lehettem, nem lehetek ennyire mohó, az istenért!
Eközben a fagyos levegő alatt már a deszkám is felkerült, és egyet dobbantva vele állítottam azt irányba.
- Ha elég merészek vagyunk... - ismételtem szavait jó kedvűen, miközben ujjai már tenyerembe simultak. - Majd elválik. Ha más nem, megéri minél gyorsabban leérni. - kacsintottam is egyet, ahogy már csak arasznyiról fürkésztem zöldes íriszeit.
Érintése arcomat súrolta, én pedig gyöngéd pillantással köszöntöttem közelségét, halovány, lágy mosollyal fűszerezve. Kérdésére azonban már vigyorba fordultak vonásaim, mialatt karjaim derekára siklottak.
Válaszoltam volna, egész hirtelen, ám ekkor csóka lezárta elnyíló ajkaimat, hosszan, érzékien. A bőrömön azonnal forróságban verdeső hullámok száguldottak át, a szívem pedig a torkomig felugrott, az érzés pedig... teljesen átjárt... Így hát elég nehezen engedtem a percek múlva bekövetkező elválásnak, beharapva ajkaimat, ízleltem még a számon felejtett csók ízét.
- Egyébként... Ellopták! - válaszoltam végül, halkan felnevetve, kicsit elkerekített szemekkel, egészen színpadias hanghordozással. - Nem... Otthon hagytam. - szusszantam. - De azért remélem, ha már farkas volnék, vagy mi a sz*r... valamit csak fog segíteni a látási viszonyokban. - grimaszoltam egyet, majd elengedtem őt, hogy elkészülhessen.
- Meg, persze. - bólintottam is mellé, mert a szélnek köszönhetően a hangom már messze járt. Amúgy meg... hogyne várnám meg. Elvégre együtt vagyunk, és nem versenyezni jöttünk. Ha pedig, ez utóbbi volna a cél sem mozdulnék, nem vagyok csaló fajta, az pedig az lenne.
Szóval vártam.. és amennyiben elkészült, úgy még ráfogtam kezére, és magam mellé húztam. Tekintetem elszakadt róla, és már az alattunk ívelő, meredek lejtőt fixíroztam, mely tele volt tömködve zászlókkal, irány jelzőkkel, itt-ott kószáló fenyőkkel.
Végül újra Jennyre pillantottam, és ha elkaptam íriszei fényét, úgy kezemmel mutattam, hogy indulhatunk.
Megugrasztottam a deszkát, ezzel is jelezve szándékomat, majd még egy utolsó mosolyt küldve a nőstény felé, ellöktem magam a peremről, belevágva a száguldozásba...
A testem áramvonalassá vált a széllel, mely a ruhámat tépte, arcomba vágott, apró, meginduló hópelyheket tömködve szemréseimbe. Nem zavart. Hála a bestiámnak épp úgy láttam merre haladok, mintha szemüvegbe lennék, leszámítva, hogy azért kénytelen-kelletlenül hunyorognom kellett.
A pálya pedig irdatlan tempóban siklott alattam, felverve a megfáradt, lelaposodott hóport, áttörve a megfagyott jéglapokat.
Tekintetem újra és újra megkereste Jennyt, aki mellettem száguldott, látszólag is épp úgy élvezve ezt a felszabadító érzést, akár csak én.
Mögé sodródtam, dobbantva a deszkával, már-már repülve, cikk-cakkban kerülgetve alakját. Végül a lendület elé rántott, én pedig már hátramenetben csorogtam lefelé, képemen irdatlan nagy vigyorral, mígnem újra egyenesbe nem pördítettem magam, eljátszadozva a Board-dal talpam alatt...

- Na persze! Ellopták, mi? – böktem meg a mellkasát játékosan, majd csípőre tettem a kezeimet, jelezve, hogy egy szavát sem hiszem el. Erről mi sem árulkodott jobban, mint az ajkaimon díszelgő mosolyom. A megérzéseim helyesnek bizonyultak, és erre néhány másodpercen belül fény is derült, mikor kijelentette, hogy csak otthon hagyta. – Egyébként segíteni biztos, hogy fog, de attól még könnyezhet a szemed annyira, hogy amiatt ne láss semmit – tettem még hozzá, le sem véve róla a szemeimet. Én azért minden esetre örültem neki, hogy nem szemüveg nélkül kellett nekivágnom a lefelé vezető útnak, a többi viszont innentől kezdve már az ő problémája volt. Jó, azért egy egészen kicsit még mindig aggódtam érte, de az előbbi reakcióm elég árulkodó volt, úgyhogy már szóvá sem tettem inkább.
Csak egy mosolyt küldtem felé, mikor tudomásul vettem, hogy megvár. Én is pont így gondoltam! Gyors, gyakorlott mozdulatokkal csatoltam fel a boardot, aztán ügyeskedve sikerült két lábra állnom ismét. Tekintetem Olen felé kalandozott, és meg is találtam a füstszürke íriszeket. Hagytam, hadd húzzon csak oda magához, hiszen én is pont ezt szerettem volna, bár így jóval egyszerűbb volt megtenni a közöttünk lévő távolságot. Pillantásom követte az övét lefelé, és máris izgalom lett úrrá rajtam, ahogyan karnyújtásnyira kerültünk a mókától, ami ránk várt. Mint amikor a kisgyerek beszabadul karácsony reggelén a fa alatt lévő ajándékok közé!
Ezen a hasonlaton jót mosolyogtam magamban, bár ő ezt már nem láthatta, hiszen a sálam mögé rejtettem a fél arcomat. Oké, hogy strapabíróbbak vagyunk jóval, mint az egyszerű emberek, de a bőrünk azért ugyanolyan sérülékeny tud lenni, és én nem vágytam arra, hogy lefagyjon a fél arcom. Helyrejönne hamar, de addig igencsak kellemetlen élményben lenne részem, már ha jól ítéltem meg a helyzetet és a valószínűsíthető sebességünket, amivel majd le fogunk siklani.
Alig pár másodperc volt, amit még fent állva egyedül töltöttem, aztán én is Olen nyomába eredtem, lefelé a lejtőn. Ahogy számítottam, az erős szél az arcomba vágott, de ezúttal nevetnem kellett rajta. Nevetésemet egyből tova is vitte a szél, mintha egyáltalán nem hagyta volna el a számat semmilyen hang. Az adrenalin őrült sebességgel száguldott az ereimben, legalább annyira, mint én a lejtőn lefelé. Elég hamar utol is értem az előttem haladó férfit, felvéve végre az ő tempóját. Igaz, hogy nem rajtam múlt, de azért mégiscsak igyekeztem valahogy végig mellette tartani az iramot, és nem lelassulni egy másodpercre sem. Olyan régen volt már részem hasonló szórakozásban, hogy szinte el is felejtettem, milyen szabadnak tudom érezni magamat közben.
Szemeim vidáman csillogtak, követve Olen mozgását körülöttem. Mindig abba az irányba kaptam a fejemet, ahol éppen felbukkant mellettem, vagy esetleg mögöttem, míg végül elém került, és már nem kellett ezzel foglalkoznom többet. Csak a fejemet csóváltam, de nem volt bennem szemernyi rosszallás sem, hiszen én is csináltam már elég őrült mutatványokat ahhoz, hogy egy szavam se lehessen. Persze most nem szándékoztam versenybe bocsátkozni, inkább csak élveztem a pillanatot, amiben már olyan régen volt részem.
~ Ha ezt így folytatod, neki fogsz menni egy fának… ~ azért nagyon reméltem, hogy ez nem fog megtörténni, de mégsem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá. Ezúttal én voltam az, aki szlalomozásba kezdett körülötte, a lendület pedig hatalmas sebességgel vitt is tovább lefelé. Már rég nem figyeltem a zászlókat, nem érdekelt az útvonal, amíg hó volt előttem. Majd maximum akkor kezdek el aggódni, ha már mást sem látok, csak sziklákat, meg fákat. Most azonban nem voltak ilyen problémáim, hiszen a fák a helyükön voltak, a pálya szélén, sziklának meg aztán színét sem láttam. Viszont a zászlók is kezdtek szép lassan eltűnni mellőlünk, ami immár kellőképpen szemet szúrt nekem is. Egyelőre még nem tettem szóvá, csak a szemöldökömet ráncoltam tanácstalanságomban. Ilyenkor mi a franc a teendő? Nem vagyok síoktató, és általában olyan merész sem, hogy elhagyjam a kijelölt útvonalat, habár kár lenne azt mondanom, hogy még nem fordult elő ilyesmi sohasem. Volt már rá példa, méghozzá nem is egyszer, de akkor valami őrült fogadásról volt szó, nem pedig véletlenről, amikor csak kikapcsolódni jöttünk fel.
~ Te mikor láttál utoljára zászlót? ~ kérdeztem most már meg, hátha csak én mentem túl gyorsan ahhoz, hogy simán elmosódtak mellettem. Ügyesen kikerültem egy fát, aztán visszatértem a hó fedte szabad útvonalra, ahol eddig is siklottam. Nem éreztem azt, hogy aggódnom kellene, vagy valami ehhez hasonló érzés, egyszerűen csak furcsálltam, hogy miért hagytuk le a fekete kis útjelzőket, amelyek eddig végigkísértek bennünket. Ide lentre már nem akarták felrakni őket, vagy mi?

Leírhatatlanul felszabadító érzés volt.
Száguldani a repedező havon, együtt lélegezni a széllel, áramolni vele, és végeláthatatlanul kergetni az előttünk feszengő sötétséget. Teljesen magával ragadt, miként az is, hogy Vele lehetek... Jennyvel. Ezek pedig úgy simultak össze, hogy tán szebb már nem is lehetett volna.
Arcomon széles vigyor ült meg, némi oda csapódó hóporral, ahogy ezernyi ugratást, siklást, szalonozási bűnt követtem el.
Nem sokat láttam, de annyi épp elég volt, hogy a tájat, az alattam vágtázó hórengeteget, és Jennt még egészen kitudtam venni a folytonosan ostromló pelyhek, és széllökésektől.
A hideg csípősen mart belém, mégsem bántam... szinte alig érzékeltem, annyira átjárt a veszett száguldásból származó adrenalin, és az érzés, hogy azzal lehetek akit... Ööö...
Valahol ezen gondolatok között omlott össze a belső rendszerem, erősen villogtatva az: Error lámpákat.
Ha nem kezd el ezúttal ő cikázni körülöttem, még az is lehet, hogy annyira lesokkolódom, hogy telibe nyalom a lejtőt, orral lefelé zúdulva.
Mégis, látványára újra felszaladt képemre az a kaján, vidám vigyor, ami nem rég is ott ficánkolt.
~ Ha pedig te így folytatod, általam fogsz felborulni. ~ villantottam elő fogaimat, noha nem tudom mennyit láthatott belőle. Mindenesetre én jól elszórakoztam a gondolatokkal a fejemben, attól pedig cseppet sem tartottam, hogy neki mennék egy fának. Hál' égnek a vérvonalam előbb húzná meg a vészcsengőket, mint hogy feltekeredjek valamelyik búslakodó, árválkodó fenyőre.
Nem is figyeltem, hogy merre haladunk, hogy már jó pár perce letértünk a kijelölt útról. Csak azzal foglalkoztam, hogy lendületesen sodródunk, kettéhasítva a levegőt, és persze azzal, hogy Jennyt néztem, lábainak finom mozgását, ringó alakját, ahogy legyűrte az újabb és újabb métereket.
Meg merem kockáztatni, hogy én még jó ideig nem figyeltem volna fel rá, hogy már marhára nem a pályán siklunk, hogy a jelzőzászlók már messze nem lebegnek körülöttünk, ha nem szólal fel elmémben újra a hangja.
Tekintetemet azonnal elkaptam róla, sietősen mérve fel a helyzetünket. A lámpák kövér fénye is már csak látomásként derengtek fel a távolban, előttünk pedig egyre több fa rajzolódott ki, ahogy még mindig haladtunk lefelé, szinte megállíthatatlanul.
~ Én... ~ hát én kurvára nem a zászlókat néztem, csessze meg! ~ Nem emlékszem... ~ merengtem el, de valahogy egyetlen emlékem se volt róla, leszámítva az indulást. Akkor még láttam párat magam előtt, azóta pedig fel se tűnt, hogy léteznének...
Kicsit kezdtem ideges is lenni, ugyanis az út egyre gödrösebb, egyre akadály dúsabb lett, és már a deszkám se siklott olyan ívesen, mint eddig. Többször felkaptam azt a levegőbe, dobbantva érkezve vissza a bágyadt hóba, mely ezer felé reppent körülöttem.
~ Kezdj lassítani... ~ pillantásom már a távolból felvetülő tömény semmiséget pásztázta; nem kecsegtetett sok jóval. Ám már hiába szóltam Jennynek, alattunk élesen elvált a hegyoldal önmagából, platóként, dobbantóként szolgálva a tovább jutást.
~ Basszus! Ugorj! ~ gondolataimmal együtt szám is elnyílt, így hangom kétszeresen is kiszakadt belőlem, ahogy megláttam milyen rohamosan közeledik a szakadékhoz. Csak remélni mertem, hogy még időben kapcsol, és felemeli a deszkát...
Aztán minden felgyorsult, olyan hirtelen, hogy felfogni is nehéz volt. A Board-om elvált a ragacsos hóból, és hosszan elnyúlva repültem a levegőbe. Pillantásom a talajt követte, keresve Jennyt magam alatt, hogy egyrészt: hol van? Másrészt: nehogy már rázuhanjak!
Minden erőmmel vérvonalamra koncentrálva próbáltam felmérni a távolságot, a sebesség együtthatójával, miként a bokrokban úszó, fás, hófödte föld felé közelítettem.
Alig láttam, kurva szemüveg!
Végül valahogy leértem, a deszkám pedig kapatosan csuklott meg egy-egy kiálló akármicsodán, kövön, legyen bármi is, de erővel lökött tovább. Az egyensúlyom még meg volt, de stabilitásomon egyre csak rontott a megannyi akadály, hótorlasz, szikla és fenyő.
Nem akartam messzebb kerülni, hiszen Jennyt mintha feljebb láttam volna, talán... így izomból kirúgtam magam alól a talajt, és jó pár métert még végig hömpölyögtem a kásás havon.
Fújtattam, próbáltam magam fellökni, minek után megálltam, képemet kicuppantva fehér, fagyos lepelből. Kezemmel szemem felé nyúltam, kisöpörve az oda tapadt mocskot, bár így sikerült még pár koszt beleépítenem.
Beleütöttem a talajba, indulatosan, majd előre rántottam lábaimat, és lekapcsoltam magamról a deszkát.
- Jenny?! - kiáltottam el magam, újra, majd még egyszer, kesztyűbe bújtatott tenyeremmel kisebb tölcsért formálva... Hónom alá vágtam a Board-ot, igyekezve egyre feljebb mászni a hegyoldalon, bele-bele marva a jeges hóba, megpróbálva róla lendületet venni, de megannyiszor megcsúsztam rajta, belezuhantam, benyelve azt, hogy utána újra útnak induljak...
A szívem a torkomban dobogott, majdhogynem kirepesztette a légcsövemet. Aggódtam, valami irdatlan mód, és ez nem is szűnt meg, míg nem hallottam meg hangját... Ha meghallottam...

Nem bírtam ki, kénytelen voltam felnevetni azon, amit mondott. Igen, már előttem is volt a kép, ahogyan mind a ketten a hóban kötünk ki, egymásba gabalyodva. Meg sem lepődtem volna már azok után, amiken eddig keresztül mentünk a kettesben való találkozásaink folyamán. Valami mindig összekuszálódott, letért a megfelelő pályáról, és még sorolhatnám, hogy mik történtek velünk, de felesleges lenne. Most minden rendben volt, jól éreztük magunkat és csak ez volt a lényeg, más nem is számított.
~ Talán valahogy túlélném… ~ válaszoltam azért, hogy tudja, fogtam, amit mondott. Igazából tényleg mulatságos lett volna a helyzet, ha éppen nem temet be minket a hó teljesen. Akkor aztán nem bírtam volna annyira, hogy még az ő súlya is az ingoványos földbe döngöl bele. Legalább nem a szó klasszikus értelmében volt ingoványos, amilyennel a mocsárban találkoztunk, de a hónak elég volt egy pici lökés ahhoz, hogy meginduljon az útján, és mindent elsöpörjön, ami csak elé kerül. Ezért sem akartam, hogy minket is betemessen egy kisebb mennyiség ebből a hófehér takaróból, ami helyenként porzott, máshol pedig beletapadt, ahogyan napközben az itt üdülők lelapították, letaposták.
Ha azt mondanám, hogy megnyugodtam a válaszától, akkor erősen túloznék. Reménykedtem benne egy darabig, hogy talán csak én voltam figyelmetlenebb a kelleténél, és ő látta a zászlókat az utunk során egészen idáig is, de sajnos azon nyomban elúszott ez a bizakodó hangulatom, amikor közölte, hogy ő sem emlékszik. Inkább már ki sem fejeztem felháborodásomat, hiszen neki is ugyanannyiba telt volna figyelni a pályajelzőket, mint nekem. Figyelmetlenek voltunk mind a ketten, na! Ennek pedig most lett meg a nem túl jó eredménye, de legalább feltűnt, és azt hiszem, hogy még viszonylag hamar is. Lehetett volna sokkal rosszabb is, például akkor, ha már egy szakadék szélén veszem észre, hogy eltűntek a zászlók.
Apropó szakadék! Fogalmam sem volt arról, hogy éppen egy nagyon közeli felé tartunk, de hát annyira azért nem jók a szemeim, hogy mindent láthassak. Főleg nem úgy, hogy a fejemet egyébként hátrakaptam Olenre, mikor rám szólt, hogy lassítsak. Lassítottam volna, ha az olyan egyszerű, de sajnos ezen a terepen már korántsem volt az. Hirtelen jött egy meredekebb szakasz, aminek következtében egy kicsit tovább gyorsultam, és mire figyelmeztetett, hogy ugorjak, már ott is voltam a kiszögellésen, ami megfelelt akár egy platónak is. Sajnos már nem sikerült időben kapcsolnom, és hirtelen elfogyott a lábam alól a talaj. Szó szerint kifutott alólam, így már nem volt más, csak a levegő, amin siklottam néhány másodpercig. Máskor élveztem volna, most azonban a meglepettség miatt éles, sikoly szaladt ki a számon. Nem sokkal később pedig nem maradt más, csak a mindent elborító fehérség, aztán se kép, se hang.
Valószínűleg beverhettem a fejemet egy kisebb kődarabba, ami alaposan elbújt a hóréteg alatt. Mire visszanyertem a tudatomat, csak annyit éreztem, hogy nagyon fázom, és mintha a fejemből szivárgott volna valami. Bizonyára vér, de a mellettem lévő, pirosra festett havat már nem láttam. Elmémbe nagy sokára beférkőzött Olen hangja, mely elég kétségbeesettnek tűnt, és nagyon távolról jött. Szerencsére nem temetett be a meglazult réteg, de attól még elég mély lyukat sikerült vájnom, hála a lendületnek, amivel belecsapódtam a földbe. További percekre volt még szükségem ahhoz, hogy kellőképpen összeszedjem magamat, de felülni azért még mindig nem sikerült.
~ Ha így ordibálsz, ránk omlasztod az egész hegyoldalt…~ nem volt valami határozott a hangom még így sem, de mindenképpen többre mentem ezzel, mintha megpróbáltam volna kiabálni. Volt egy sanda gyanúm, hogy csak suttogást tudtam volna produkálni. Nem tudtam, hogy tényleg kiszállt belőlem minden erőm, vagy csupán a hideg miatt éreztem gyengébbnek magamat, de nem is számított igazán. Csak az számított, hogy megtaláljon, és ne legyen semmi baj. Azt legalább már tudtam, hogy ő elég jól van ahhoz, hogy ordibálja a nevemet, és valószínűleg közlekedett is, mert tompítva léptek zaját hallottam a lejtőről valahonnan. Meghatározni már nem voltam képes, hogy honnan. Szép kis kalandunk lett már megint, mondhatom!
Mire összeszedtem magam annyira, hogy fel tudtam ülni félig-meddig, rá kellett jönnöm, hogy ténylegesen is valami gödörfélébe sikerült esnem, mert sokkal nagyobb volt a hó, mint ahol eddig haladtunk. Lehet persze az is, hogy csak volt egy nagyobb lejtő az erdőben, és én pont ezt találtam meg. Nem volt kizárva, tekintve, hogy különleges érzékem van ahhoz, hogy megtaláljak mindenféle hasonló dolgot magam körül. Azt azért máris megállapítottam, hogy a fejem sem látszódik ki, szóval kénytelen leszek felállni, ha azt akarom, hogy megtaláljuk egymást. Bele is kapaszkodtam a deszkába, ami idő közben valahogy lesodródott a lábamról, és annál fogva húztam magam egyelőre térdelő helyzetbe. Oké, így már nem volt olyan vészes, és talán a fejem búbja is kilátszott már valamelyest.

- Kurva lejtő...! - morogtam magam elé, ahogy folytonosan próbáltam feljebb és feljebb kapaszkodni a meredek hegyoldalon. A kezem csúszott a hideg havon, többször is apró törmelékeket szakítottam ki a talajból, ezzel együtt pedig visszább siklottam a lassacskán jégpályaként ívelő falon. Jó párszor a havat is benyeltem, köszönhetően annak, hogy egy-egy botlás után arccal beleszaladtam. Gyönyörű...
A fenyők sistergő hangokat hallatva hajoltak fölém, miként a szél lökdöste őket; engem sem kímélve túlzottan. Arcomba hordta a havat, a tűleveleket, majdnem ellehetetlenítve a látási viszonyokat. Hunyorogtam, szemréseimbe könny szökött a fagy hatására. Az ég sötéten feszengett a fejem fölött, számos csillagját bocsájtva áruba, körül ölelve a Hold dús, kövér testét.
- Jenny?! - kiáltottam újra, mire végre meghallottam hangját a fejembe. Ezek szerint már közel kell lennie. Legalábbis ahhoz eléggé, hogy meghalljam a felém intézett gondolatokat.
Ujjaim a kemény hóréteg húsába vájtak, szüntelenül vonszoltam magam felfelé, olykor megpróbálva két lábra egyenesedni, de újra visszazuhantam térdeimre. Úgy küzdöttem, mintha az életem múlna rajta, és valamilyen formában múlt is. Elvégre Jennyről volt szó, és arról, hogy marhára nem látom sehol!
~ Tudom, hogy elindulhat, basszus, de nem látlak sehol... Jól vagy? ~ küldtem felé a szavakat, remélve, hogyha én érzékeltem őt, akkor ő is fog engem. ~ Valamit kiabálj, mert így nem foglak megtalálni... ~ kértem, bár hangom kicsit erőteljesebb volt ezúttal. Persze, hogy az volt, hát majdnem megvesztem az aggodalom súlya alatt.
Mellesleg, senki se mondta, hogy deszkával könnyű volna mászni, ezt csak halkan megjegyzem. Csak mert, hogy annak hála is meginogtam, csúszkáltam, így félúton úgy döntöttem, majd veszek másikat. Aztán magára hagyva a végtelen fehérségben haladtam tovább, egyre nagyobb erőt fejtve ki, amivel rángattam magam fölfelé. Amennyiben Jenny hallott, és kiáltott felém, úgy a hang forrása felé kaptam fejemet, és már vettem is fel az irányt, visszatarthatatlanul.
Az egyik fenyőt is kihasználtam, orvul kapaszkodva kiálló törzsébe, ezzel is megadva a kellő lendületet a továbbjutáshoz.
Legalább öt perc felemésztődött, elporladt, szorongatva a nyakamat, mire egy kijjebb álló sziklába martak ujjaim, és azon felhúzva magam megláttam Jennyt a kisebb gödörbe. A tüdőm kis híján vért köpött, zihálva borultam rá kapaszkodóm szélére, egyre beljebb vonszolva magam rajta.
- Nem finom... - röhögtem már fel kínomba, nagyobbakat fújtatva magam elé, ahogy íriszeim végre megállapodtak arcán. Csak ezt követően vettem észre a vöröslő foltot nem messze tőle, és már kutattam is testén a sebet, amiből az odakerült. Ennek következtében még a mozdulatban is megálltam, némileg riadt képet vágva.
Csak egy pillanat volt, és már vetődtem is be az árokba csak úgy, mintha csúzlival lőttek volna ki. Karjaim azonmód - ugyan esetlenül - Jenny után nyúltak, egész testemmel szinte becsúszva alá/mögé, ahogy ez sikerült, féloldalasan ölelve őt magamhoz.
- Csessze meg, vérzel... - morogtam csupán magamnak, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ezt már ő is tudta. Egyik kezemet számhoz emeltem, és fogaimmal operáltam le róla a kesztyűt, majd köptem azt magam mellé, sietően nyúlva az időközben megtalált vércsíkok felé, melyek Jenny haján folydogáltak végig. Óvatosan érintettem meg, arrébb söpörve a kócos tincseket, hogy közelebbről láthassam a sebet.
- Jól van... Nem tört be. Csak felszakadt egy kis részen a bőröd. - engedtem el végül haját, közvetlenül megkeresve pillantását. - Fel tudsz állni? - kérdeztem suttogón, hangom nyugtatón lapult bele a körülöttünk visító csendbe.
Testem minden ízében remegett, még az előbbi elhatalmasodó érzés alatt, hogy egy egész pillanatra azt hittem: elveszítettem őt. Lassan segítettem neki két lábra egyenesedni, hogyha tudott, majd tekintetem körbe szaladt a minket körülölelő tájon. Sehol semmi... csak hó, fenyvesek és sziklák. És ez a cseszett lejtő alattunk. A távolból pislákoló lámpák voltak az egyetlen útirány adók, ezen kívül szart se, még annyit se láttam.
- Ki kéne innen mászni. Aztán... valahogy át kéne vergődnünk oda. - böktem fejemmel a fényforrás irányába, ami tényleg csak haloványan, elenyésző mennyiségben mutatta meg önmagát. Karom még mindig Jennyt ölelte, ezúttal már nem is állt szándékomban elengedni.
- Azért nem volt rossz... Ezt leszámítva. - vezettem át rá szürkés íriszeimet, ajkaimra felengedve egy alig megránduló mosolyt. Kicsit már nyugodtabb voltam, hogy itt van, hogy egyben van, és hogy végre a közelében lehetek... Nem is tudom mit csináltam volna, hogyha nem találom meg... Biztos, hogy napok után kifejlesztettem volna, hogyan rágjam le a saját fejemet, tőből...

~ Megmaradok ~ jó, na, talán nem voltam valami határozott, vagy biztató, de legalább a sejtéseim, miszerint a közelemben van valahol, igaznak bizonyultak. Halkan fel is sóhajtottam egy kicsit, megkönnyebbülésem jeleként, de több hangot most sem sikerült kipréselnem magamból. Milyen kár! Már csak azért is, hiszen pont arra kért, hogy kiabáljak, mert különben nem fog megtalálni sehogyan sem. Ezzel én is tökéletesen tisztában voltam, a gondot az jelentette, hogy még lábra állni sem volt jelenleg elég erőm, nemhogy nekikezdjek ordibálni. Ettől függetlenül azért még megkíséreltem eleget tenni a kérésének.
- Itt vagyok! – oké, elsőre nem is volt ám olyan rossz, de azért túl hangosra sem sikeredett sajnos. Megköszörültem hát a torkomat, és újabb próbát tettem, hátha ezúttal több szerencsével járok, és talán valami eredménye is lesz az igyekezetemnek. – Erre gyere! – jó, most már határozottan jobb volt, és akár abban is bízhattam, hogy ezúttal meghallja. Elég jó a füle, az enyém is az volt, hiszen már hallottam a távolabb ropogó havat, csak éppen nem láttam ki a gödörből, de ez már csak részletkérdés jelenleg. A célom az volt, hogy legalább kettőnk közül ő megtaláljon engem, ha már nekem nem ment olyan jól ez a keresgélős dolog. Még mindig abban a térdelős helyzetben voltam, és ugyan a fejem búbja talán már kilátszott, a szemeimet nem sikerült a perem fölé emelnem sehogyan sem. Csakis abban bízhattam, hogy elég jók a szemei, és kiszúrják a fák között, a rengeteg hó rejtekében a szőke hajamat.
Némi hó omlott a fejemre, majd csakhamar feltűnt Olen feje is a látóteremben, mire megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, és a fenekemre ültem a térdelésből. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam, mert ez azt jelentette, hogy nem lesz semmi baj, ki fogunk innen jutni. Hihetetlen, hogy akárki találja ki a programot, akárhová megyünk is, mindig van valami, ami nem úgy alakul, ahogyan terveztük. Aminek során piszkosak, és sebesek leszünk mind a ketten. Már el sem mertem képzelni, hogy mi lenne akkor, ha mondjuk színházba mennénk el legközelebb. Kiesne valamelyikünk a páholyból, vagy mi? Vagy egy múzeumban életre kelnének a kiállított tárgyak? Komolyan, már nem tudtam elképzelni semmi mást, mert valami rosszra fordult mindig. Valahol kisiklottunk, ezúttal szó szerint is, méghozzá a pályáról. Lehet, hogy jobb lett volna mégiscsak a piroson lemenni?
- Tudok róla… - sóhajtottam fel akkor, amikor már ott volt mögöttem, és közölte, hogy vérzek. Ezt én is észrevettem már, csak egyelőre azt nem tudtam megállapítani, hogy mégis honnan szivárog. Már azon belül, hogy a fejemen valahol keletkezett egy seb. - Te jól vagy? - közben egész testemmel nekidőltem, és máris biztonságban éreztem magam, pedig még elég távol álltunk attól, hogy sikerüljön visszajutnunk az eredeti útvonalra. Ettől függetlenül már nem egyedül voltam, ami mindenképpen haladásnak számított a jelenlegi helyzetben. Igazából én képes lettem volna itt maradni még elég hosszú ideig, ha a karjaiban tart, csak félő, hogy idefagytunk volna mind a ketten. Kár lett volna értünk, túl szép pár voltunk…
- Ez megnyugtató! – motyogtam. Hangom még mindig rekedt volt, de legalább az ajkaimon már ott díszelgett valami kísértetiesen mosolyra emlékeztető rándulás. Akaratlanul is a fejemhez nyúltam, hogy biztos legyek benne, még tényleg a helyén van, azt csak megvontam a vállaimat. – Nem tudom, eddig nem ment. De attól még lehet, hogy sikerülni fog, ha segítesz benne – válaszoltam némi habozás után, amíg azt latolgattam, hogy lesz-e elég erőm a mutatvány végrehajtásához. Nagyon bíztam benne, hogy lesz, mert nem akartam, hogy végig Olen cipeljen engem kifelé. Elég lesz magát vonszolnia szerintem, bár amennyire meg tudtam állapítani, ő nálam jóval szerencsésebben ért földet, és ennek szívből örültem. Legalább egy gonddal kevesebb, és érte már nem kellett aggódnom egy kicsit sem.
- Ha nem csúszunk lentebb a lejtőn, miután kimásztunk, akkor szerintem menni fog – állapítottam meg némi gondolkodás után, amikor már én is láttam, hogy mi vesz bennünket körül. – A fák között átvágva pont oda fogunk jutni, ha minden igaz. Méghozzá valahová a pálya aljára szerintem. Vagy nem messze az aljától… - tettem még hozzá bizonytalanul, aztán rekedtesen felnevettem. – Igen, tényleg nem volt rossz – ismertem el, hiszen én is jól éreztem magamat, amíg meg nem fejeltem azt a követ ott nem messze tőlem. Sőt, lehet, hogy nem is az volt a bűnös, hanem valahogy út közben sikerült beszereznem a sérülést. A végkifejlet szempontjából már édes mindegy szerintem.
- Másszunk ki, jó? – kérdeztem, miután felemeltem rá a pillantásomat. A szemüveg ezúttal már nem takarta el a szemeimet, szóval tisztán láthatta, hogy közvetlenül rá nézek. Annál is inkább, hiszen olyan közel volt, hogy fejemet egy pillanatra a vállára ejtettem, és vettem néhány mélyebb lélegzetet, hogy összeszedhessem végre magamat. – Szerintem menni fog, de azért egy kicsit nyugodtan rásegíthetsz! – mosolyogtam rá most már jóval magabiztosabban, mint amilyen eddig voltam. Végül is, lehetett volna sokkal rosszabb is, nem?

Tényleg megkönnyebbültem...
Leszámítva, hogy a helyzetünk egyébként változatlan volt, de legalább őt megtaláltam. Szóval, jelenleg a legkevésbé sem tudott érdekelni, hogy hol vagyunk, és milyen körülmények között... Nem érdekelt a szitáló hó, nem érdekelt a szél karmokban elnyúló, veszett rángatása, nem érdekelt hogy helyből lefagyok. Nem volt fontos. Csak az lebegett előttem, hogy bár vérzik, de egyben van.
- Úgy fest. Áldhatom Achillest... - gondoltam itt arra, hogy a vérvonalamat mégis csak neki köszönhetem közvetlenül. Ha ez nincs, biztos, hogy akkorát zakózok, hogy több sebből ömlene belőlem a vér. Tekintve, hogy mekkora lendülettel rugaszkodtam el a szakadék pereméről.
Miután sikerült felmérnem, hogy csupán a bőre repedt meg, és hogy egyébiránt - a sokkot leszámítva - tényleg jól van, kezdtem megnyugodni.
Már csak azt reméltem, hogy fel fog tudni állni, mert kevésbé sem lenne célszerű még órákat itt töltenünk. Nagyon nem...
A szél is egyre erősebb volt, ebből adódóan a hóesés sem tűnt a legkellemesebbnek, lévén, hogy szinte vízszintesen esett emiatt.
Végül sikerült két lábra egyenesedünk, és meg kellett állapítsam, hogy tényleg elég nagy szarban vagyunk. Még az sem tudott reménytelien kecsegtetni, hogy Jenny szerint, ha nem csúszunk le, és ha így meg úgy megyünk, akkor kijuthatunk. Nekem totál halandzsa volt. Semmi mást nem láttam, csak az a rengeteg havat, és fát, meg a távolból felszökő fényeket. Ja, meg a végeláthatatlan, hosszú lejtőt lefelé.
- Én nem tudom, Jenn... Ez itt nekem... totál káosz! - engedtem el pár nagyobb gesztust, ahogy a táj felé mutogattam egyik kezemmel, míg a másikkal őt öleltem. Eközben fejét vállamra hajtotta, én pedig apró csókot hintettem rá. Kedvem lett volna ráhajtani az arcomat, de féltem, hogy a sebét érné a nyomás, így inkább felhagytam vele.
- Másszunk, persze. - bólintottam is mellé, majd elengedtem, hogy előre tudjon menni, amennyiben készen állt rá. A segítségre pedig már nem is reagáltam, hiszen egyértelmű volt. Így, ha kellett, hát ráemeltem testére, lábaira, és ha kijutott, úgy én is követtem őt, kisebb csont ropogások kíséretében.
Remek, megint a lejtőn vagyunk...
Két marokkal kapaszkodtam bele a fagyos hóba, amikor rájöttem, hogy sikerült a kesztyűmet benn hagynom. Annyira ügyes vagyok... Ma kifejezetten! Mindegy...
- Én szerintem... követlek téged... - egyrészt, mert tényleg képtelen voltam átlátni a lehetőségeket, másrészt pedig így mindenképp megtudtam őt fogni, ha esetlegesen csúszásnak indult. Reménykedve benne, hogy a lendület nem fog magával vinni engem is.
Szóval másztam, de még hogy... Mint aki a hegy túlvégében megleli az örök boldogságot, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Noha, az én boldogságom gyakorlatilag közvetlenül mellettem kúszott, marta a havat, én pedig egy egész pillanatra el is merengtem rajta, testének dinamikáján, párducszerű mozgásán, ahogy háta olykor ívbe hajolt.
- Mondtam már, hogy így is gyönyörű vagy? - vontam fel egyik szemöldökömet, két erőlködés között, miként tovább vonszoltam maga, megállás nélkül. - Na csak azért, mert most mondom... - vigyorodtam el szélesen, fújtatva, kapkodva a jeges levegőt. Szabadon lévő kezem, melyet nem lepett el semmi, végképp nem kesztyű, erősen kezdett felsajogni, lefagyni, egyre vörösebbé vált, miként testem odaküldte a felesleges vért, fűtőanyagként.
- Meg... megállunk egy kicsit? Kérlek. - ezúttal már a havat köpködtem, ugyanis hirtelen elrántva a kezemet, sikerült telibe harapnom. Félrefordultam hasamról, át a hátamra, majd ültem fel, félig lefelé lógó lábbal, míg a másikat felhúztam majdnem mellkasomig. Kesztyűs tenyeremmel körbefogtam a lassacskán eljegesedett ujjaimat, majd kicsit megdörzsöltem - amitől jobb nem lett, csak jobban elkezdett égni -, míg nem ráleheltem párszor.
- Jenny én... - magyaráztam magam elé, miközben még mindig a kezemet bámultam. - ...kurvára megijedtem, hogy bajod esett... - vallottam be őszintén, ahogy végre ráemeltem pillantásomat, hunyorgón, hiszen a hópelyhek még most is könnyelműen megültek szemem alatt.
- Lehet, az lenne a legegyszerűbb, ha nem mozdulnánk ki a farkaslakból. - nevettem fel, fejemet rázva. Bár a kezdeti vidámságom hamar elült, miként elmémbe mászott egy röpke, gúnyos gondolat. Mi van, ha azért történik velünk mindig ilyesmi... azért történik mindez, mert nem kéne együtt lennünk? Úgy értem... Szóval, sehogy se.
Erre pedig még a szívem is fájón sajdult fel, szorult össze és vágott belém rozsdás nyilakkal. Dermedt tekintettel bámultam magam elé egy egész pillanat erejéig. Nem, az nem lehet... olyan nincs. Nem... NemNemNemNemm!
- Figyelj, én... lehet, hogy nem a legjobbkor mondom, de... - csak semmi de. Bekussoltam, mint a szél... ugyanis Jenn háta mögül megláttam az omladozó hólavinát, ami nyilván még fentről indult meg utánunk, a becsapódásunkat követően. Vagy mert én barom kiabáltam miután földet értünk... Részletkérdés...
Lemeredve vesztem bele a látványba, még a szám is nyitva maradt előbbi mondatom befejezetlensége végett...
- Aaa kurva életbe! - kapcsoltam végül, ahogy már fölöttünk is egy jó adagnyi, hömpölygő hóréteg megjelent. Egy kilométerre volt legalább, viszont jött, mint a veszedelem...
- Azt hiszem, gleccser van... - vezettem el pillantásomat fentről, vissza Jennyre, majd gondolkodás nélkül belekapaszkodtam a derekába, és lendületet véve indítottam el magunkat lefelé, le a lejtő aljára. Testemet kihúztam, hogy kisebb felületen érje a havat, így is gyorsítva a sodrást. A picsába már, hogy eldobtam a kicseszett deszkát, én ma tényleg ennyire hülye vagyok?!
Nem számít...
Olyan erősen szorítottam Jennt, ahogy tudtam, félig meddig már magamra húzva, hogy a súlyunktól még gyorsabban tudjunk haladni.
Fák, kövek emelkedtek ki, olykor meg-megdobtak minket, de szerencsére tudtam korrigálni az irányunkat, már amennyire éppen látni véltem mi felé haladunk...

- Oké… - szusszantam egyet, és még bólintottam is mellé. – Semmi gond. Ki fogunk innen jutni, majd én tudom, hogy merre! – jelentettem ki, bár a hangom sajnos nem árulkodott annyira határozottságról, mint amilyennek érezni szerettem volna magamat. Igazából csak sejtéseim voltak, és talán azok is rosszak. Ha most rossz döntést hozok, és más irányba megyünk, mint amerre kellene, akkor az én lelkemen fog száradni, ráadásul lehet, hogy azt is megkapom, hogy a nők képtelenek tájékozódni. Pedig igazából én tényleg elég jól fel szoktam találni magamat, mindenféle önfényezés nélkül jelenthetem ki. Valahogyan innen is ki fogunk ám keveredni, a kérdés mindössze csak a hogyan maradt.
Nagy nehezen azért sikerült kievickélnem, Olen hathatós közreműködésének hála. Szerintem nem lett volna elég erőm a karjaimban egyelőre ahhoz, hogy egyedül kihúzzam magamat a gödörből, ezért jól jött, hogy ő megtolt egy kicsit. Mire felküzdöttem magamat, már erőteljesen fújtattam. Amíg megvártam, hogy ő is kijöjjön a gödörből, addig félig ülő, félig valami fekvésre emlékeztető helyzetben voltam, és csak akkor kíséreltem meg haladni is valamerre, amikor már mellettem volt. Megjegyzése hallatán csupán a vállaimat vontam meg, azt inkább nem tettem már hozzá, hogy egyébként lövésem sincs arról, hogy mi, merre és hány méter. Elég, hogy én abszolút tanácstalannak éreztem magamat, nem kellett, hogy még ő is tudjon róla. Olyan szép határozottan előadtam pedig, hogy hogyan fogunk visszajutni a pályára. Csak kár, hogy a kivitelezéssel voltak problémák.
Olenhez hasonlóan én is elég lelkesen igyekeztem kúszni-mászni a hóban. Ha nem lüktetett volna a fejem, akkor talán még viccesnek is találtam volna, így viszont nem tudtam a jó oldalát nézni. Csakis arra koncentráltam, hogy átjussunk a lejtőn lévő sík területen, és újra a fák között legyünk. Azok között a fák között, amik már a pályát szegélyezték. Legalábbis úgy sejtettem, hogy a túloldalán az erdősávnak már ott kell lennie a kicsi fekete zászlóknak, hiszen a világítás is pont arról jött. A gond csak az volt, hogy még mindig nem láttam át, hogy hogyan keveredtünk le a helyes útról, azt meg már nem is említeném, hogy az elmaradt kesztyű sem szúrt nekem szemet. Csakis azzal törődtem, hogy átérjünk, pedig, ha időben feltűnik, akkor biztos, hogy visszaküldöm érte Olent.
- Én meg mondtam már, hogy agyadra ment a sok hó? – ezúttal már halkan elnevettem magamat, mert nem bírtam megállni. Szerettem a bókokat, melyik nő ne szeretné, a jelenlegi helyzetben pedgi ez különösen tetszett. Ettől legalább jobb kedvem lett valamelyest, ha már a végeláthatatlan hó rengetegben vergődtünk át. Egy ideig most biztos, hogy nem fogok újra snowboardozni. A bányát ugyan képtelenség volt részemről elkerülni, viszont a mocsarat és a sípályát azt messzire magam mögött hagyhattam addig, amíg nem támad újra kedvem egy kis kalandtúrához. Tényleg hihetetlen, hogy mi bármit csináljunk is, ez lesz a vége! Vagy valami egészen hasonló ehhez…
- Tessék? – kaptam fel a fejemet a nagy gondolkodás közepette, de amikor kapcsoltam, már bólogattam is. – Ja, persze! – aggodalmasan fordultam felé, mert attól tartottam, hogy mégiscsak megsérült, és egészen eddig elhallgatta ennek tényét. Próbáltam úgy tenni, mintha nem izgatna különösebben, hogy miért kellett pihenőt tartanunk, de nem ment, amikor megláttam a csupasz kezét. – Úristen, hol van a kesztyűd?! – kérdeztem számon kérően, pedig nem annak szántam. Egyszerűen csak túlságosan megijedtem attól, hogy esetleg valami baja lesz. Én mondom, kár lenne azokért az ujjakért!
Oda is kúsztam hozzá ügyeskedve, és két kezem közé vettem a kezét, mit sem törődve azzal, ha esetleg ellenkezni próbált. Miután ő rálehelt egy picit, én is így tettem, igyekezve valamelyest felmelegíteni az elgémberedett testrészt. Mindez csakis miattam volt! Ha nem estem volna bele a gödörbe, és nem verem be a fejemet, akkor neki nem kell levennie magáról, és nem marad ott. Mert biztos, hogy akkor vette le, amikor meg akarta nézni a sebemet. Mindig csak a baj van velem, ez egyszerűen hihetetlen.
Végül hagytam, hadd gondoskodjon róla ő, ahogyan akart. Végtére is nem érezhettem helyette, hogy jól esik-e neki, vagy segítek-e rajta azzal, ha itt lehelgetem, mint egy idióta. Inkább visszaültem a fenekemre, tekintetemet pedig rászegeztem, amikor megszólalt. Ajkaimon csakhamar megjelent egy mosolykezdemény is, ami akkor vált teljessé, mikor közölte, hogy lehet otthon kellene maradnunk ezek után. Nekem is valami egészen hasonló fogalmazódott meg a fejemben, csak ezért találtam annyira viccesnek ezt a helyzetet. Óvatosan oda is hajoltam hozzá, és adtam neki egy puszit. Ezúttal csak az arcára, inkább nem kockáztattam meg, hogy nekiálljak magam felé fordítani, meg kitudja még, hogy mi. A végén még megindulnánk lefelé a lejtőn, akkor meg aztán megint nem lenne megállás, kitudja, hogy meddig.
Mikor ismét megszólalt, újra minden figyelmem csakis az övé volt. Olyannyira, hogy észre sem vettem a hátam mögött hömpölygő hótömeget. Nem hallottam a zaját, mert csakis azzal voltam elfoglalva, hogy mi az, amit mondani akar nekem. Úgy éreztem, hogy valami komoly dolog lesz. Valami, ami talán mindent megváltoztat, de helyette valami egészen mást kaptam. Lavinát, méghozzá kis híján a nyakamba. Szemeim a káromkodása hallatán egyből elkerekedtek, mert akkor már sejtettem, hogy valami baj van. Elég volt csak az arcára néznem, és minden lerítt róla.
- Na, ne… - sóhajtottam elgyötörten, de mire kettőt pisloghattam volna, már meg is indultunk lefelé, ám ezúttal saját akaratunkból. Jobban mondva az Olenéből, hiszen ő rántott magával engem is. Nekem arra sem volt időm, hogy egyáltalán beleegyezzek. Csak siklottunk lefelé, méghozzá legalább olyan gyorsan, ahogyan korábban a deszkával. Szorosan belékapaszkodtam, amikor magához húzott, tekintetemet pedig felkaptam a lejtő teteje felé. A szíve ma torkomban dobogott, az adrenalin újra száguldásnak indult bennem.
- Már közelebb van… - motyogtam halkan, de mivel közvetlenül Olen füle mellett volt a szám, így kétségtelenül még a szél ellenére is hallotta a szavaimat. Nem mintha neki mondtam volna, inkább csak hangosan megjegyeztem az általam látottakat. Nem örültem túlzottan, mert kezdtem azt gondolni, hogy ezúttal nem leszünk olyan szerencsések, mint az előző két alkalommal. Kínomban már nevethetnékem támadt. – Messze van még az alja? – kérdeztem bizonytalanul, mivel nem akartam kapkodni a fejemet jobbra-balra. Ő láthatta az alját, én meg láttam a hatalmas hótömeget, ami felénk hömpölygött, méghozzá egyre vészesebben csökkentve a távolságot.

Nem hiszem, hogy a hó ment volna az agyamra, sőt... erős a gyanúm rá, hogy ő ment rá, a szó legpozitívabb értelmében, természetesen. Mindenesetre szélesen elvigyorodtam szavai hallatán, és még a fejemet is szórakozottan megingattam. Noha, csak röpke időre, mert a mászással nem hagyhattam fel, és az sem ártott, ha magam elé figyelek, többnyire.
Azzal, mondjuk nem számoltam, hogy időközben szabadon lévő kezem fagyásnak indult. Éreztem, ahogy a csontok megmerevednek benne, ahogy a bőröm elkeményedik a hideg hatására.
Kénytelen voltam megállni, egyszerűen muszáj volt. Persze, ahogy Jenn közelebb jött, és ő is segíteni próbált az ujjaim felolvasztásában, azon nem tudtam nem elmosolyodni. Annyira aranyos volt, főleg a hangjába csendülő aggodalom.
- Az árokban, gondolom. De nem vészes, nyugi. - próbáltam behajtani a tenyeremet, tornáztatni, mozgásra sarkallni az ujjaimat. Eleinte nem ment a legjobban, de végül sikerült őket nagyjából felolvasztani.
Valahol ezt követően vettem észre a távolból felbukkanó lavinát, ami olyan erővel zúdult alá, mintha feltett szándéka lett volna minket maga alá sodorni. Talán így is volt.
Mindenesetre gondolkozás nélkül cselekedtem, belekapaszkodva Jennybe indítottam magunkat útnak, lefelé. Nagyon más választásom ugyanis nem akadt, tekintve, hogy elég szélesen elnyúlt a felénk tartó gleccser.
Hátam alatt ezernyi kő, és megbújt gyökér meredezett ki a földből, előbújva a vaskos, fehér hóréteg alól. Ennek köszönhetően többször is tompa ütés érkezett hátamnak, gerincemnek, olykor csípőtájéknál dobott rajtunk egyet a lendület. Én pedig... Úgy szorítottam Jennt magamhoz, mintha csak hozzám tartozna, mintha egy azon testet képviselnénk.
Szavaira próbáltam volna hátra pillantani - nem nagy sikerrel -, pláne mert ahogy a fejem fordult volna, úgy egy kiadós havat azonnal sikerült benyelnem. Ezt egyre rutinosabban csinálom...
- Mit saccolsz? - kérdeztem sietve, hangomat már behatárolni se tudtam volna milyen erősségű, halk, vagy éppen erőteljesebb... Csak azzal tudtam foglalkozni, hogy őt ne engedjem el, és hogy minden elénk gördülő akadályt hárítsak. Nem volt egyszerű...
- Azt hiszem nincs... Talán nyolcszáz méter, innen nézve. - már amennyit láttam, lévén, hogy már a fél arcomon megültek a szembe szélből származó dús hópelyhek, tűlevelek... Szóval, mondanom sem kell, hogy már pofa szinten is elég erős csípő, maró érzés fogott el, miként egyre csak száguldoztunk lefelé, ezúttal már nem kedvtelésből...
Egyszerűen felfogni se tudtam, hogy az istenbe tudtunk ennyire lemászni a kijelölt útról... Mondjuk az is igaz, hogy a fekete pálya nem sokkal másabb ennél... Kanyargós, sok akadállyal megrakott... Na de ennyire azért nem! Úgyhogy végképp nem értem, hogy-hogy nem tűnt fel...
Mindegy, már kár ezen bánkódni... Jelenleg sokkal fontosabb volt az, hogy egyben leérjünk, elkerülve a minket ostromló gleccsert...
- Mindjárt lenn vagyunk. - legalábbis remélem, mert látszólag, mintha megelevenült volna előttem a hegy alja. Igaz, ezúttal sokkal sebesebben haladtunk, hiszen a lejtő lassan függőleges síkká vált, egy kisebb kiemelkedést követően, ami még kellően meg is dobott minket.
Lapockám, hátam erőteljesen csapódott vissza a kemény hóba, amin már a deres jég megült. Apró szilánkok törtek fel körülöttünk, ahogy utat vájtunk magunknak a végtelen fehérségbe. Egyre több fenyves és bokor került a látószögembe, ahogy a lejtő alját pásztáztam.
- Lehet, hogy feltekeredünk valamire. Szóval, el ne engedj! - ezzel együtt pedig még szorosabban magamhoz öleltem, ha még ilyet lehetett. Egyik karom derekát fogta át, míg másikkal arcát, fejét próbáltam magamhoz préselni, hogy véletlenül se ütődjön bele - még egyszer - valamibe.
Aztán valami sűrű, málló sötétség állt be...
A lavina utolért. Még hozzá olyan erővel sodorva magával, amit még életemben nem éreztem. Eleinte tarkómon éreztem meg a feszítő, lökő, feltoló érzést, aztán már hátam alól, és oldalirányból is. Hirtelen alakult testem majdhogynem tökéletes gombóccá, ahogy magával görgetett a veszedelem. Jennyt mellkasomhoz húztam, lábaimat is felhúzva, néhol a nősténybe kapaszkodva velük.
A világ forogni látszott... jobban mondva: érződött, hiszen ekkora már semmit, még annyit se láttam, mint ezelőtt. Csak éreztem... minden egyes mozzanatot, amit a lavina vitt magával. Roppanó ágak zaját hallottam, zúduló hangok tömítették be fülemet. Többször kényszerültem felszisszenni, vagy morranni, ahogy egy-egy ütést éreztem meg - talán fának mentünk félig-meddig - válogatott szitkaimban sem volt hiány...
Aztán becsapódtunk. Nem tudom hova, nem tudom mibe, nem tudtam hol vagyunk. Csak azt, hogy elállt a sodrás, elült minden... A robogó hangzavart már csak életlenül, halkan hallottam. Sötét volt...
A fejem több ízben zsongott, miként minden egyéb testrészem, amivel felfogtam a ránk boruló, nehéz hótömeget. Csak annyit tudtam biztosan, hogy Jenn a karjaim között van, hogy egész testemmel lefogtam őt.
Kinyitottam a szemem, mert időközben rájöttem, hogy a sötétség ebből fakad. Legalábbis egy nagyobb része mindenképp. Szürkült, pislákoló Holdfény csapódott retinámba, beszűrődve a felettünk tornyosuló hórengetegen át.
- Megvagy? - kérdeztem egészen aggodalmasan, elakadó hanggal, miközben már egyik kezemmel azon igyekeztem, hogy kiássam magunkat. Felfelé... Úsztam, vonszoltam magunkat... Levegő kellett.
Talán szerencsékre - vagy mégsem - akkora lepedő nem terült ránk, mint azt elsőre gondoltam. A nagyobb gond az volt, hogy amint kiemelkedett fejem a hó alól rá kellett jönnöm, hogy a sodrásunkat egy barlang fogta fel, amibe jelenleg hemperegtünk. A kijáratott vastag "hóajtó" takarta el, csupán egy kis résen át szökött be némi égi fény.
Hajamról, vállaimról leomlott a megfáradt, koszos hó, én pedig fejemet megrázva húztam magammal Jennyt is.
- Öröm az ürömben... - vontam oldalra számat, ahogy valóban tudatosult bennem, hogy egy barlang szájába sodort minket a gleccser. - De legalább nem temetett teljesen maga alá. - hangom kissé fuldokló volt, elhaló és erősen rekedtes.
- Ugye, megmaradsz? - pillantottam le rá, karjaimba, ahogy már csak lábunkon pihent egy nagyobb adag fehér, porhanyós hótörmelék.

Csak úgy suhantunk lefelé a lejtőn, mintha ágyúból lőttek volna ki mind a kettőnket. Más körülmények között talán még élveztem volna a helyzetet, de az, hogy mögöttünk rohamosan közeledett a fél hegyoldal, már nem tűnt annyira szórakoztatónak. Talán most először rémültem meg igazán, mert ha a rengeteg hó maga alá temet, akkor nekünk tényleg annyi. Vagy a levegőhiány miatt lenne gond, vagy pedig a ránk nehezedő teher miatt, ami összenyomna minket. Hányszor lehetett már ilyenről hallani, meg az ebből származó balesetekről? Valahogy nem erre a halálra vágytam. Az nekem még odébb kellett, hogy legyen, és őszintén szólva ebből még egy farkas sem tudott volna kievickélni. Nem tudtam, hogy mi lesz akkor, ha utolér bennünket. Semmit nem tudtam, csak arra bírtam gondolni, hogy már alig választ el minket pár száz méter.
- Öhm… - elgondolkodva próbáltam meghatározni a távolságot, amikor Oli rákérdezett, hogy körülbelül mennyit saccolok magunknak. Igazából fogalmam sem volt, mert a lendület annyira sodort magával, hogy nem voltam képes rendesen megnézni. Csak valamiféle körülbelüli távot tudtam mondani tényleg. Egyszerű saccolás alapján adtam a választ. – Körülbelül olyan ötszáz méter – próbáltam meg túlkiabálni a zúgást és a menetszelet, ami mellettünk süvített el fülsüketítően. A hajamban már apró jégcsapok keletkeztek, a szemeimből folyt a könny, és annyira a testemet sem voltam képes megkülönböztetni attól, amelyik engem próbált meg védeni. Nem volt rózsás a helyzetünk, és akkor talán még finoman is fogalmazok…
- Akkor jó! – vágtam rá egyből, amint kimondta, hogy már nincs olyan sok hátra addig, hogy leérjünk a lejtő aljára. Már azt a percet vártam a legjobban, mert őszintén szólva ez a fajta csúszkálás korántsem volt olyan felszabadító érzés, mint korábban a snowboardozás. Ezúttal az életünk volt a tét, és valahogy sokkal jobban örültem volna, ha nálam van a deszkám, de hát sajnos az is Olen kesztyűjének a sorsára jutott; bent maradt a gödörben. Pedig milyen jó lett volna, hogyha most itt van! Sokkal egyszerűbb lett volna ez az egész, és nem kellett volna neki sem kibírnia azt, hogy kitudja, mennyi minden ütődjön neki a hátának, amitől engem természetesen megvédett. Ettől a gondolattól egyébként kedvem támadt mosolyogni, csak sajnos annyira fázott már az arcom, hogy képtelen voltam ezt megtenni.
- Nem terveztem! – ezúttal már tényleg sikerült valami mosolyfélét produkálnom, habár ezt ő nem láthatta. Hangom közvetlenül a füle mellett szólalt meg, karjaim pedig erősebben fonódtak a nyaka köré, úgy szorítva magamhoz őt, hogy még véletlenül se választhasson szét bennünket semmi. Féltem egy kicsit, hogy mi lesz, ha nekikoccanunk egy fának, de bíztam benne, hogy különösebben súlyos baja egyikünknek sem lesz, és rendben le fogunk érni, vagy éppen átvészeljük, amíg elvonul a lavina, és meg nem áll a világ újra. Sosem fordult még velem elő, hogy ennyire testközelből volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen, amikor mindent, ami csak az útjába kerül, kitép a hó. Ha a fákkal ezt művelte, mi lett volna egy emberrel?
Sajnos a kérdést már nem volt időm tovább gondolni, mert egyik percről a másikra utolért bennünket ez a borzalom. Hirtelen minden elsötétedett, elmosódottá és tompává vált a világ. Úgy próbáltam kapkodni a levegő után, mintha vízben fulladoznék, de nem jutottam sokra. Mindent elfedett a jeges érzés, és csak annyira tudtam koncentrálni, hogy erősen szorítsam magamhoz Olent, mielőtt őt is elsodorná a csúszós, jeges massza. Nem is mi lettünk volna, ha elkerüljük azt az apróságot, hogy maga alá temessen a rengeteg hó. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet a vaksötét, a hirtelen fagyossá váló levegő és az ijesztő, tompa hangok tömkelege. Most már tisztában voltam vele, hogy milyen ez a kavalkád, és cseppet sem nyerte el a tetszésemet. Szabadulni akartam, és azt, hogy végre vége legyen a hömpölygésnek, ami vitt tovább bennünket leállíthatatlanul. Azt sem tudtam már, hogy hol vagyunk, merre haladunk, és vajon mekkora tömeg lehet a fejünk fölött még. Teljesen elveszítettem a tér és az időérzékemet is egyaránt. Ijesztőnek találtam nagyon.
Egyik percről a másikra állt meg a forgó világ, és végre úgy érezhettem, hogy nem mozgunk tovább. Felébredt bennem a remény azon nyomban, hogy talán van olyan szerencsénk, és ezúttal tényleg véget ért, nem pedig csak én érzem már úgy. A fejem még mindig tompa volt, a fülem zsongott még mindig, látásom pedig továbbra sem volt valami sok, de legalább éreztem, hogy Olen megmozdult mellettem. Sőt, rá pár másodpercre már a hangja is eljutott hozzám, bár nagyon távolinak hallottam, de attól még tudtam, hogy ő is jól van. Mielőtt válaszoltam volna, megpróbáltam megmozdulni, több-kevesebb sikerrel. Érzékeltem azt is, hogy megmozdult felettünk a réteg, ami azt jelentette, hogy annyira nem is lehetünk messze a felszíntől. Öntudatlanul, automatikusan nyúltam magam fölé én is – némi erőlködés után -, hogy aztán megpróbáljak felfelé ásni.
- Meg – mondtam végül, mikor már az én fejem is felbukkant. Körülnéztem, és hamarosan az én agyam is felfogta, hogy miféle helyre keveredtünk, mire elhúztam a számat. Nem lettek sokkal jobbak az esélyeink, de legalább megvoltunk, és ez már pozitívumnak számított mindenképpen. – Azt hiszem! – préseltem ki magamból egy mosolyt, miközben felfelé néztem rá. –Tudod, én igazán mondanám, hogy csináljuk még egyszer, de inkább ne! – rekedten nevettem fel, kezeimmel pedig még mindig erősen csimpaszkodtam belé, mintha ő lenne az egyetlen kapaszkodó ezen a világon. Jelenleg tényleg így is volt. – Ki kellene ásnunk magunkat – jelentettem ki némi gondolkodást követően, közben már ráztam is le a lábamról a havat, a fejem pedig már nem a korábbi sérüléstől fájt, hanem újabb ütődésektől. Ezek szerencsére már nem voltak olyan vészesek, ráadásul egyik sem vérzett. – Mert arra várhatnánk, hogy elolvadjon a hó, és úgy jussunk ki – húztam el újra a számat. Valahogy az egész helyzet abszolút ellenemre volt. Nem is értem, hogy miért.
- Szerinted, ha felmászunk oda a réshez, és elkezdünk ásni, akkor ki tudunk jutni? – kérdeztem kissé kételkedő hangnemben, míg az esélyeinket latolgattam. Nem álltunk éppen nyerésre, de annyira lehetetlen sem volt az, hogy győzzünk esetleg a torlasszal szemben. Ráadásul felfedeztük ezt a barlangot is, aminek egyébként én még csak a létezéséről sem tudtam, pedig annyira azért nem esik messze a pályától, ráadásul a mi területünkhöz tartozik. Mi mindig új helyeket fedezünk fel! Lehet kellene már nekünk egy zászló, hogy beletűzzük a meghódított földbe...

Végtelennek tűnt a sodró ár, ami magával ragadt minket.
Kezdtem úgy érezni, hogy sose állunk meg, hogy míg forog a föld, mi itt fogunk hömpölyögni ez alatt a hideg, és nedves, erősen kemény hatást keltő lavina alatt. Mégsem féltem... valahogy ezt ilyen helyzetekben kikódolták belőlem. Vagy csak Achilles végzett túl jó munkát.
Csak arra tudtam gondolni, hogy Jennyre vigyáznom kell, ezért is öleltem olyan szorosan, még a fejét is mellkasomhoz húztam, hogy véletlenül se érje újabb ütődés. Homlokomat az övéhez hajtottam, és szinte már lábaim is átfogták őt, ahogy csak tudták, miközben folytonosan zúdultunk lefelé. Ágak, fák keresztezték utunkat, míg végül csend lett... Fárasztó, fullasztó csend.
Éber mozdulatlanság tört rám néhány pillanatra, míg próbáltam magam helyre tenni agyban. Íriszeim lassan nyíltak fel, a levegő ajándékba számba ment.
Vakító volt a sötétség...
Úgy éreztem a lábam zsibog, mintha indák szorítanák magukhoz. Halántékomon zakatolt az ér, melyet szívem ritmusa pumpált fel. Mindazonáltal, azonnal cselekedtem, és miután meggyőződtem róla, hogy Jenn is magánál van, és életben, úgy ásni kezdtem, felfelé. Muszáj volt innen kijutnunk...
A hátamon ezernyi apró vágás, és seb jelezte fájdalmam mivoltát, és miértjét, ahogy végül a fejünk előbújt a hótorlasz alól. Úgy kaptam a levegő után, mint éheztetett koldus, kinek hetek óta csupán pár száraz kenyér jutott, s most belekóstolhat valami sokkal laktatóbba.
- Azt hiszem, kivételesen én is a nem-re voksolok. - már, ami az újra csinálást illeti. Szó se róla, ennek is meg volt a maga adrenalin lökete, de ennyire még én se vagyok beteg, hogy újra egy gleccserrel szánkázzak lefelé.
Lassacskán próbáltam kimozdulni Jenny alól, hogy feljebb kerüljek, kimásszak a hórakás alól, amibe jelenleg üldögéltünk. A barlang nyílás száját fürkésztem, ahonnan a parányi Holdfény tört át, sugarával nyalva végig a kormos helységet.
- Várhatnánk, csak van egy sanda gyanúm, hogy sose következne be. - nevettem fel halkan, noha kevésbé sem önfeledten. Kínlódtam, még ha nem is mutattam, tekintve, hogy miután sikerült két lábra állnom, rájöttem, hogy a bokám nem úgy funkcionál, ahogy azt kéne, vagy ahogy azt igazán illendő volna tennie... Többszörösen fájdalom nyilallt át rajta, kénytelen voltam újra, és újra megmozgatni, hogy járásra bírjam, ösztönözzem.
- Biztosan. - bólintottam is mellé, némi fintor vágva a gyötrő érzés alatt, tekintetemmel ismét a rés felé pillantva. - Elvégre, ez csak hó... - dörmögtem még mellé, noha már csak magamnak, ahogy ellöktem magam a hófalig, ami elzárt minket a külvilágtól. Elfagyott ujjaim a fehérségbe martak, és mint valami csontját kiásni vágyó kutya, úgy kezdtem lebomlasztani azt.
- Röhej, hogy bármit csinálunk, ilyen helyzetbe kerülünk... - kacagtam újra, noha megint csak kényszeresen, mintsem felszabadultan.
Tekintetem a - valószínűleg - mellettem álló nőstényre futott, néhány másodpercre elveszve arcának bájában, alkatának finom vonalaiba. Íriszeim forróságot árasztottak, átjárta őket a látvány adta melegség, és nyugalom.
Kezdett tudatosulni bennem, hogy bárhol is legyek, bármikor is... ha Jenny velem van, nem számít semmi más... Még az sem, hogy jelenleg egy több méteres lavina maradványai alatt vergődtünk.
- Jenn... én... - álltam meg egy pillanatra az ásásban. Alsó ajkamat berágtam fogaim közé, majd egy mély sóhajjal adózva a percnek, inkább elvetettem a mondandómat. - Ne... Nem érdekes. - mosolyodtam el haloványan, és újra nekiestem a torlasznak.
Egyre kijjebb sikerült jutni, így már fel kellett térdelnem a csúszós, jeges hóra. Nem tudtam hol lehetünk, csak az volt biztos, hogy elég messze kerültünk a farkaslaktól, de még a pályától is. Legalábbis erre tudtam gondolni, ahogy megállás nélkül kapartam magunk előtt a havat.
- Azt hiszem mindjárt meglesz. - magyaráztam magam elé, noha szavaimat Jennynek címeztem.
Végül pár percet követően az utolsó, még az elzárást elősegítő hóréteget is eltüntettem, és egy kisebb lyukon át, amin már átfértünk, kirángattam magam, azonmód visszafordulva a nőstény felé, kezeimet felé nyújtva.
- Megvagyunk. Gyere. - mosolyodtam el, ezúttal finoman, és látványosabban, és ha Jenn elfogadta a felé nyúló karomat, sietősen kisegítettem őt a barlang szájából.
Egész testemmel elterültem a felpúposodott, hánya-vetett havon, két tenyérrel az ég felé nézve, ahogy tökéletesen elnyúltam. A mellkasom erősen emelkedett és süllyedt, még a szememet is lehunytam pár szívdobbanás erejéig. Végül átfordultam a hasamra, és könyökömre feltámaszkodva bámultam el a tájra, hogy valahogy sikerüljön beazonosítanom hol vagyunk. A szagok elenyészőek voltak, vagy csak én voltam túlságosan fáradt. Egész testemben éreztem a maró fájdalmat, az ütődések során, és a bokám sem lett jobb, leszámítva, hogy éppen nem azon álltam. De hát, eb csont beforr. Voltam már nagyobb szarban is.
- Szerinted, merre tovább? - vezettem át szürkés íriszeimet Jennyre, egyik kezemmel megkeresve az övét, és kicsit közelebb húztam magamhoz a havon... Csak legyen itt, legyen a lehető legközelebb... Ennyi épp elég volt.