A tanépülettől külön, de az egyetemi park területén található a kollégium épülete. Indokolt esetben térítésmentesen igénybe vehető. Különálló férfi-női részlegekkel rendelkezik, folyosónként egy közös fürdővel. Szabályok: - Tanulási időszak: 16:00-18:00 között. Ekkor az épület wifi hozzáférését letiltják! Akinek internetre van szüksége a tanuláshoz, a tanári szobában használhatja a gépeket. - Vasárnaptól csütörtökig kapuzárás: 23:00 - Külsősök behozatala előzetes egyeztetéssel a tanulási időszakon kívül, 21:00-ig engedélyezett! - Testi kapcsolat létesítése semmilyen körülmények között nem megengedett: 21:00-tól mindenki a saját részlegében kell, hogy tartózkodjon! - Bármiféle szabálysértés az anyagi károk megtérítését, büntetőfeladatot, kizárást vonhat maga után!
Kiderül, hogy Sam totálisan nem emlékszik semmire az egészből. Valamilyen szinten szerencsésnek tartom, hiszen legalább nem emlékszik rá, hogy milyen vérengző vadállat lett. Most nem szívesen lennék a helyében, hiszen jó fej, őszinte farkasnak tűnik, nem olyannak, aki élvezi az ölést és a vérengzést. Biztos nehéz lehet neki elviselni, hogy majdnem megölt egy ártatlant, és engem is. De szerencsére idejében tudtam reagálni, amire azért igencsak büszke vagyok. Hamarosan visszatérek a ruhákkal, és átadom neki, majd még egy kicsit beszélgetünk. Megkérdezem, hogy van-e valaki, akit felhívhatnék neki és végül is odateszem a mentort is. Lehet, hogy letépi a fejemet, de nagyon remélem, hogy normálisan fog kezelni. Közben a srác egyszerűen elkéri a számomat, amire elnevetem magam. Nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben egy jót fogok nevetni, de végül is ez elég jó poén. És persze van is oka rá, ami azért vicces. Remélem, hogy tényleg jelentkezni fog, mert a többiek kinyírnak, hogyha megtudják , hogy én nyúltam le a cuccaikat. - Majd azért tényleg hozd vissza a ruhákat. - vigyorodom el és megcsóválom a fejemet. A fiú a hegyet említi, és kinézek az ablakon a sötétségbe. - Remélem, hogy épségben hazaérsz meg minden. - állok fel, hogy kikísérjem a fiút. - És hogy még találkozunk. Vigyázz magadra Sam! - nyújtok kezet búcsúzóul a fiúnak és rá mosolygok, majd becsukom az ajtót. A fiú gyors léptekkel slisszan ki, és az ablakhoz sétálok, ahol látom, hogy már ott van a taxi, és néhány perc múlva Samuel is megjelenik, ahogy beül az autóba, ami elhajt. Sóhajtok egyet, és megcsóválom a fejemet, majd leülök az ágyamra. Oldalra pillantva a pohárra nézek, amiből látszik, hogy ittak. Egy titokzatos mosoly jelenik meg az arcomon, majd egy fülpiszkálóval letörlöm a pohár szélét és elteszem. Legalább egy kis esszenciára is szert tettem. Persze, jobb lett volna, hogyha nem ilyen durva körülmények között sikerül, de hát... Eldőlök az ágyamon, és ruhástul elalszom, hiszen kifárasztott az izgalom és a varázslás is.
Egészen el is felejtettem már azt a furcsa Vörös holdas éjszakát egészen addig, amíg nem landolt egy sms a telefonomon az utolsó vizsgám után. Felvont szemöldökkel pislogok az ismeretlen száma, majd a Sam aláírásra. Hirtelen bevillan a "fiatal" srác, és az éjszaka és habár elmosolyodnék a szívem összeszorul, ahogy magam elé idézem a veszett farkast, ahogy vérért kiált. Megcsóválom a fejemet, majd gyors mozdulatokkal pötyögöm be, hogy este 6 körül várom a kolesznál. Hazaérkezvén elrendezem a dolgaimat, majd a fehér notebookommal ülök ki a kolesz előtti kis parkba az egyik piknikes asztalhoz, remélve, hogy a srác észrevesz. A srácok szerencsére még nem vették észre, hogy eltűnt néhány ruhadarabjuk, vagy ha igen, akkor sem rám gyanakszanak. Hát persze, ki gyanakodna a drága, édes, naiv Legrára? Ugyan! Egy vastag fekete harisnya van rajtam, egy fehér szőrös csizma, egy hosszú, színes, mintás szoknya, és egy sötétzöld garbós kötött pulcsi. Már kezd lehűlni az idő és egy kicsit kezd is besötétedni, de ez engem abszolút nem zavar abban, hogy a koli wifijét lopva netezzek odakint és várjam a srácot. Remélem megtalál...
Vettem egy telefont. Igen tudom, ez a generációmban nem valami nagy dolog, meg hű, meg há, de na, nekem ez az első amióta a másik bekrepált pár hónapja, és nagy becsben tartom. Nem valami nagy cucc, de na, megdolgoztam érte, nem könyörületből kaptam, szóval… boldogság van mindenfelé. Először fölvettem Sue-t, próbáltam nem órákat örvendezni neki a vonalon keresztül (és megköszönni a kártyát, mert azt én kihagytam a pakkból), majd Odette-t is, ő csak a konyhában volt, ezért nem hívtam föl – valószínűleg sörétet kaptam volna cserébe –, de neki is ugráltam egy sort. És végül jöhettek a többiek. Doktor Howard, Yetta, még Asht is fölvettem, hátha a közeljövőben tudom rendezni ezt az egész szitut… És végül szembejött velem egy szám, ami széles jókedvemet kissé lelombozta. Eszembe jutott ugyanis az éjszaka, amikor teljesen pucéron ébredtem egy egyetemista csaj kollégiumi szobájában. Nem, nem szabad akaratomból kerültem oda, bár alapvetően ez zavarna a legkevésbé. A probléma a körülményekkel van, ugyanis elviekben előtte megpróbáltam darabjaira tépni őt is, meg valami ismerősét. Elvileg. Aztán a fene tudja… Nem emlékszem semmire. Ha a széttépéses rész nem lenne benne, ez egy egészen szép történet lehetne, nem igaz? Kikerestem azokat a ruhákat, amiket nekem adott. A pólót Hannibál lepisilte nagy kegyesen, a többi darab viszont sértetlennek tűnt. Szóval azzal folytattam a napot, hogy kimentem a patakhoz, és addig mostam azt a pólót, ameddig már én sem tudtam érezni a szagot. Aztán fölhívtam a lányt, összeraktam a cuccokat, és végül elindultam a városba. Nem szóltam Odette-nek, de talán nem akar rám ugrani egyetlen hotelbéli farkas sem a közeljövőben, ugye? – Üdv – mosolygok félszegen a lányra, amikor odaérek hozzá. Aztán leveszem a hátamról a hátizsákot, ami kicsit nedves, hála a pólónak, és átnyújtom neki, mint a hadijelvényt a győztes csata után. – Visszahoztam a ruhákat. Bocsáss meg, hogy eddig tartott, de… Akadtak problémák. Aztán csak vigyorgok rá, és figyelem. Az arcát, a szemét, és semmit lefelé. Nem szabad lefelé nézni, mert azért a filmekben mindig nyakleves következik.
A pakolás nem volt életem legszívderítőbb eseménye, mit ne mondjak. De mire elkezdett esteledni, már végeztem, és tudtam, azt a kevés időt, amim még van a reggeli járat előtt, föl kellene használnom arra, hogy elbúcsúzzak emberektől. Nem, Sue-tól nem akarok, nem tudnék előállni úgy, hogy nevének betűi véresen szelik át a homlokomat – bár ezek a téli sapik egészen beválnak, csak le kellett fejtenem a rózsaszínt a fejemről, és fölvennem a sajátomat. Szóval most bementem a városba, és meg sem álltam a kollégiumig. Utálok itt lenni, mondtam már? Nem, nem maga az egyetem zavar, az okos emberek nem rémisztenek meg, meg tudnám enni őket reggelire – vagy bárhogy máshogy, ami azt illeti – egyszerűen az zavar, hogy sosem éreztem magam idevalónak. Vadidegen vagyok, de most muszáj idejönnöm, és megtennem, amit meg kell. Meg elmondanom, amit el kell mondanom. Mikor elmondom, hová jöttem, egészen könnyedén átjutok, sőt, az egyik, láthatóan részeg egyetemistától még útbaigazítást is kapok. Így aztán kabátban fölvágok a lépcsőn, a sapkámban melegem van, de le nem veszem az ziher, és már kopogok is Velkan ajtaján. Remélem legalábbis, ez az ajtó az, mert fura lenne elmagyarázni egy baromira alulöltözött csajnak, hogy miért állok itt úgy, mint egy elveszett kölyökkutya. Mindenesetre a szám alapján ennek kell lennie. Mikor kinyílik az ajtó, a földet nézem. Szégyellem magam azért, amit kérnem kell, és mindemellett gyűlölöm megkérni rá, de hát muszáj. – Bemehetek? – kérdezem attól a két pár lábtól, akit látok magam előtt. Barátságos lábak mondjuk, csak nem lesz baj velük. Amíg azok nem terveznek szintúgy belém rúgni, miközben a földön fetrengek, addig jóban leszünk.
Nemrég jöttem vissza edzésből, már végeztem a zuhannyal. Nyitott könyvek, füzetek hevertek szerteszét az ágyon, az íróasztalon a laptop mellett Mr. McLoyd ajándék kése fényesen csillogott a napfényben. A falakon néhány fotó New York-i barátokról, pár motoros poszter. Az egyik polcon egy rádiós órából halkan szólt a Fairbanks-i adó. Ma délutánra már csak leckeírás és meditálás maradt. Egy egyszerű fekete pólót viseltem, meg egy farmert, de mezítláb voltam. Általában a szobám rejtekében lazábbra vettem a figurát. Felfrissülten léptem ki a fürdőből, vizes tincseimet gyorsan összekócoltam. Az íróasztalhoz lépve, megnéztem, melyik leckével kéne kezdeni, melyik a legnehezebb. Hmm... Diesel-technikából a beadandó már készen állt, a szakmai gyakorlathoz meg nem kellett sok sütnivaló, elvégre szerelő voltam. Volt már ebben rutinom. Inkább... történelem. Na jó. Abból viszont nem ártana benyalni az évszámokat, és kifejteni a véleményt Edward király, angol király politikai tevékenységéről. Na jó, essünk neki. A táskámból kivettem néhány energiaitalt, pár almát, meg egy jól becsomagolt szendvicset, amit a laptop elé ülve el is kezdtem kicsomagolni, de ekkor kopogtak. Általában a szomszéd srác kopogott át néha, ha nem értette a motor összeköttetéseket, vagy a technikai befecskendezéssel gyűltek meg a bajai. Vagy máskor a töri szakos csajok zaklattak, mert elfelejtették a tanár úrtól megkérdezni, pontosan melyik tételt is fogja kérni a jövő hétre. Eddig még nem volt rá példa, hogy bulit tartottam volna a szobámban, de tanulni szívesen fogadtam bárkit, és ezt mások is tiszteletben tartották, nem hurrogtak le, hogy stréber. Ja... bizonyára azért, mert én tudtam szolgálni bármilyen információval, ami kellett nekik. Tudtam, kihez forduljanak segítségért, ki ért ehhez, ki ért ahhoz, ki miben jó, vagy rossz. Az őrjáratoknak köszönhetően pedig a várost is ismertem, így mindig segítségére lehettem bárkinek. Igaz, nem klikkesedtem, nem fordultam egy csoporthoz, vagy diákkörhöz sem. Párszor invitáltak, de mindig a tanulásra kentem. Az utolsó "bulim" egy szaktársammal történt, mikor az egyik közeli kocsmába elrángatott, de csak az lett a vége, hogy én támogattam vissza a koliba. Visszatérve a jelenbe, arra számítottam, mikor kinyitottam az ajtót, hogy akkor valamelyik diák fog egy csomó könyvel, vagy füzettel a kezében előttem ácsorogni, de aki az ajtómban állt, meglehetősen meglepett. - Sam? - kérdeztem a lábamat bámuló sráctól, de aztán kérdésére csak mosolyogva álltam félre, s invitáltam is beljebb. Miután becsuktam az ajtót, mutattam is az egyik szabad székre, ami az íróasztal mellett volt hagyva, csak a táskám hevert rajta. - Ülj le. Hát te? Mi járatban erre? Pont terveztem, hogy holnap behívlak téged és Lucyt a városba, már készülődnek a karácsonyi vásárral. Megnézhetnénk. Ha kell, lopok hot-dogot. - kacsintottam rá vigyorogva. Leültem az íróasztalhoz, és az egyik almát kézbe véve, lazán felé dobtam. Könnyedén elkaphatja. - Tényleg, Lucy? Sajnálom, hogy nem tudok olyan gyakran veletek lenni, de hamarosan beszélni fogok a Vezetőnkkel, és végre rendbe lesznek szedve az óráim is. Most, hogy újra együtt vagyunk, tudom mit akarok magamtól, és amit tettél Sam... viszonozni szeretném. Azzal a régi, barátságos mosollyal nézek rá, amit New Yorkban mindig láthatott tőlem, ha tudtam pontosan, mit és hogyan akarok. Igen, boldog voltam, hogy a két legfontosabb személy az életembe újra visszatért, és most már nem akartam őket elengedni többé. Volt célom, és ezt a célt elérem. Értük teszem. - Sam, miért nézel így? Történt valami? - kérdeztem. Nyugodt voltam, s csak remélni mertem, hogy nem rossz hír miatt jött ide. Végre jött valami jó, erre megint beborul a fejünk fölött? Csak nem...
– Ja. Miért, a pápát vártad? – kérdezek vissza, és még egy gyenge vigyort is sikerül a képemre erőltetnem. Hiába, nem vagyok képes úgy viccelni, hogy szívem szerint zokognék, de azt már megtettem Odette „anyai kobakján”, és lehet, nem a legjobb barátom előtt akarok fizikálisan összetörni a francba. Tudom én, kit akarok, Sue-t akarom megölelni, megcsókolni, magamhoz húzni, és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, de tudom, ha a közelébe megyek, minden elhatározásom összeomlana. Inkább vállalnám a halált, mint hogy tőle elszakítsanak, ezt mondogatom magamnak közben meg nézzenek csak rám. Belépek, és ahogy hellyel kínál, leülök az ágy szélére. Furcsa, de még sosem jártam itt korábban. Azt hinné bárki, hogy a legjobb barátját gyakrabban látogatja az ember, de ha találkoztunk is, az sosem itt történt. Ahogy azonban a karácsonyi vásárhoz ér, csak ránézek, majd vissza a földre, és próbálom lenyelni, miért és hogyan nem tudunk menni. Tudom, hogy el kell, de egyszerűbb, ha hagyom neki, hogy végigmondja. – Jól van – mondom. És ez igaz is, már amennyire tudom. Szerelmes kamasz vagyok, aki egy lovardában dolgozik, az a szomorú valóság, hogy a kislányt az elmúlt időben kicsit sajnálatosan elhanyagoltam. Amikor viszont arról beszél, hogy viszonozni szeretné, amit tettem, muszáj fölállnom, mert ha nem teszem, hát én ordítva kezdem a földhöz verni magam. Úgy nézek rá, hogy láthatja, szemem csillog a visszafojtott könnyektől. – Lehet, lesz még lehetőséged rá. Előbb, mint gondolnád. – Történt. Az egész kibaszott világ, az történt – felelem, és széttárom a karomat. – Te pontosan tudod, mekkora barom vagyok, Vel, igaz? Hitted volna, hogy valaha is képes leszek összerúgni a port egy Alfával? Keserűen fölnevetek, majd visszahuppanok az ágyra. – Visszamentem, hogy… Hogy visszakönyörögjem magam. Tudod mit kért? Hogy kémkedjek Odette ellen, hogy szúrjam őt hátba, és hogy öljem meg… – Elhallgatok, mert olyan iszonyatosan nehéz ezt kimondani. – Van egy barátnőm, Velkan. Már egy ideje, de ez komoly. És szeretem őt, de ő egy ember, és tudom, hogy… Hogy meg fog halni egy napon. Northlake azt kérte, én öljem meg, ha vissza akarok kerülni a falkájába. Nemet mondtam. Holnapig vagy elhagyom a várost, vagy mind én, mind Sue halottak vagyunk.
- Hát, nem pont őszentségét, de nem is egy olyan bolhást, mint te. - vigyorgok rá, s ahogy belép, csak megpaskolom a vállát bátorítóan. Azonban feltűnik a viselkedése, mozdulatai. Biztos történt valami. Pláne, mikor beszélgetni kezdünk. Figyelem, ahogy föláll, s hallgatom mondandóját. Ez most komoly? Derült égből villámcsapás? - Na állj! Te most komolyan szembeszegültél egy Alfával? - New Yorkban egyszer a Mentorom elvitt magával egy tárgyalásra. Ott meg kellett tanulnom, hogy egy Alfa... Nem véletlenül Vezetője egy Falkának. Olyan Farkas, akivel soha, semmilyen körülmények közt nem ajánlott ujjat húzni. Nem tudhatom, hogy itt milyenek az Alfák, de átérzem, milyen bajban lehet Sam. Legalábbis sejtem, micsoda bajt hozott magára. Ráadásul, mint Őrzőnek... azt is figyelembe kell vennem, hogy miatta egy halandó is veszélybe került. Gondolkodva nézek rá, néma csöndbe burkolózom. Nem vagyok a vigasztalások mestere, de tudhatja, hogy ilyenkor jár az agyam. Tény, az a srác, aki hajdanán pénzt lopott, hogy csövesek közt ossza szét, már felnőtt fiatalemberré vált. Legalábbis, ahogy előttem áll, szerelmes szívvel, azt hiszem, sok minden máshogy alakult benne. - Sam, hálás vagyok neked! Segítettél nekem, visszahoztad nekem Lucyt. Elmondom, mit kellene tennem, mint Őrző. Először is! Nem érdekel, miért akartál visszamenni a Falkádba, lényegtelen. De hogy gondolhattad, hogy az Alfa, szó nélkül visszavesz? Másodszor! Egy embert veszélybe sodortál ezzel! Egy halandó embert! Neki azt se kellene tudnia, hogy léteznek olyanok, mint te! Gondolj csak arra, mi történt New Yorkban! A minimum az kéne, hogy legyen, hogy kitöröljük a veled kapcsolatos emlékeit, téged meg kipaterolunk a városból, jobb esetben! Tudom, hogy megbántom, mély levegőt veszek, s mielőtt közbe szólna, csak felemelem a kezem, hogy had fejezzem be. - De... Mivel nem úgy fogok gondolkodni, mint egy Őrző, hanem úgy gondolkozom veled kapcsolatban, mint a testvéremre, így másképp fogok segíteni neked. Valamilyen tervvel biztos készültél, máskülönben nem jöttél volna ide hozzám. Szóval halljuk, mivel állsz elő? Mert ha azt tervezed, hogy lelépsz, mint annak idején... - egy pillanatra a szemébe nézek, harag csillan íriszeimben, vonásaim megkeményednek - ha fel mered adni a harcot, és elfutsz, mint egy gyáva nyúl, fölpofozlak! Mondd, mit vársz tőlem, halljuk a terved. És utána meglátjuk, tudok-e segíteni. Figyelmes vagyok, minden szavára oda figyelek. Segíteni akarok neki, mert bármennyire is hülye a gyerek, mégiscsak a családom része. És ez fontosabb dolog, mint bármi más. És megesküdtem, hogy többé nem engedem, hogy a családomnak baja essék.
– Nem volt az annyira szembeszegülés. Én elmentem hozzá, ő megmondta, mit vár tőlem, én nemet mondtam. Utána picit gyorsan pörögtek a dolgok – morgom. A szembeszegülés ugyanolyan erejű, vagy legalábbis minimális erőkülönbségű felek között történik, a Northlake és közben lezajlott kisebb csörte meg körülbelül olyan volt, mint amikor egy kigyúrt sportoló ketté készül törni egy felmosórongyot. Vagy egy nádszálat. Ja, csak fura úgy gondolni magamra. – Nem gondoltam, hogy szó nélkül vesz vissza – mondom, és kezdek dühös lenni. Szerinte nem tudom, hogy bajba sodortam Sue-t? Hogy megint mindenki kurva nagy szarban van miattam? – De arra nem voltam hajlandó, hogy hátba szúrjak embereket. Odette-t, Sue-t… Ha azt kéri, öljelek meg téged, vagy Lucy-t, ugyanúgy megmondtam volna neki, hogy nem, Velkan. Egyébként ne fáradj azzal, hogy kipaterolsz, mennem kell magamtól… Mind a kettőnknek jobb, hogy nem válaszolok arra, amit Sue-ról mond, mert hirtelen, már a puszta fenyegetés miatt is kedvem támad falhoz kenni, és elharapni a torkát. Nem akarom megtenni, de ha kitörli Susan emlékeit rólam, hát isten a tanúm rá, levadászom, ha csak addig élek is… Azonnal megnyugszom, ahogy a mondandójának a második felébe kezd. Rendben, nincs veszély, legalábbis vészesen nagy nincs. Már azon felül persze, amit sikeresen a fejemre tornyoztam. A szar nyakig ér és még lötyögtetik is, mondaná bárki, de én ennél kifinomultabbnak tartom magam. Meg lovardában dolgoztam, a lószar ér nyakig. Látom a haragot a szemében, és meg tudom érteni. Én is dühös vagyok, magamra, meg úgy alapvetően az egész tetves világra. Nem akarom Sue-t magára hagyni, nem akarom a családomat ismét elveszíteni, de ugyanúgy nem akarom őket halottnak sem látni. – Tervem? – tárom szét a karom. – Velkan, milyen tervre gondolsz? New Yorkban volt tervem, amikor eljöttem otthonról, volt tervem, de most…? Harcolnék én, szívem szerint fölmennék, és bemosnék egyet Northlake-nek, de tudom, hogy ha maradok, lószart sem tudok tenni azon felül, hogy megdöglök. – Megállok egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsek a folytatáshoz. – Nem. Azt mondta, bántja Sue-t, ha nem megyek el. Szóval ha megteszem, ő legalább békében megmaradhat. És nem megyek el végleg, csak amíg Northlake lenyugszik, mert biztos vagyok benne, hogy a falkának holnap már kiadják a parancsot, hogy öljenek meg. – De nem akarom magára hagyni – mondom szemlesütve. – És Vel, ha megismernéd, szerintem… Lehetne ő is a családunk része. A sógornőd, vagy hogy a francba mondják… Vigyáznál rá, amíg én nem vagyok itt?
Megingatom a fejem, ahogy ránézek. Atyaég, te srác. Mi a faszba keveredtél? Mélyet sóhajtok, s próbálok valami értelmeset kigondolni. - Sam, nem mehetsz el! Mi a garancia arra, hogy az Alfa nem fogja bántani a lányt, ha elmész? - kérdezem, majd arcát figyelve nézek rá. - Amúgy meg nem teheti meg, hisz a lány halandó. Ártatlanokat nem bánthat, csakhogy téged megfélemlítsen. Látszik, hogy kezdenek elszemtelenedni az itteni farkasok. Nem csoda, hogy betelepítettek ide egy másik Falkát. - kezem ökölbe szorul, de hamar engedek is. Nem engedhetem, hogy a harag irányítson. - Na jó. Figyelj! A Protektorátus egyik Vezetőjével fogok beszélni néhány nap múlva. Harcos Őrző akarok lenni. Ehhez persze kell az ő beleegyezése is, de nem látok erre akadályt. Beszélek vele rólad, Lucyről. A barátnődről nem fogok mesélni, mert akkor biztos lehetsz benne, hogy kitörlik az elméjét. De...! Mint barátod, vállalom a lányért a felelősséget! Találkozok vele, beszélek vele, sőt, ha kell ide elhívom találkozni, ha emberek közt vagyunk, nem érheti baj! A Vezetőmet pedig megkérem, hogy az Alfa ellen lépjen, kapj védelmet, s Lucy is. Cserébe persze gondolom valami szolgáltatást kell adnotok. Nem mondom, hogy szőrt, húst, mert még kölykök vagytok, de talán oktatásnál besegíthettek. Beletúrok a hajamba, majd hátradőlök, hátamat kitámasztva. - De nem mehetsz el! Ha az Őrzők a szárnyuk alá vesznek, nem lesz baj! Egyedül pedig nem kezeskedhetek mindenkiért, ezt te sem várhatod! Ha azt akarod, hogy valóban segítsek, akkor maradnod kell! Az egyetem, az edzések, őrjárat, és most még két kislány védelembe vétele, rendszeres ellenőrzése nem kis munka. Persze nem azt mondom, hogy nem lennék képes mindezt végrehajtani, de ahhoz, hogy valóban sikerrel járjunk, nem futhat el, nem fordíthat hátat nekem. Most nem! - Samuel! Kérlek, hogy gondold át a lehetőségeket, mielőtt elhatározod magad! Csak ennyit kérek tőled! - hangom komoran cseng, mégis őszintén remélem, hogy jól dönt.
– A szava – jegyzem meg. Bármennyire utálom is jelen pillanatban Northlake-t, nem fog bántani egy embert, ha nincs rá oka. Az ok pedig én vagyok. ha maradok, Sue halott, Odette halott, és valószínűleg Velkan és Lucy szintúgy követnek bennünket. Nem bírom elviselni, de ezt tényleg muszáj lenne kimondanom hangosan? Ha most elmegyek, tudom mi fog történni, ez egy olyan előny, amivel nem rendelkeztem régebben. – Hidd el, az elég. Nincs érdekében bántani Sue-t, és senki mást sem, ha én nem vagyok itt. Northlake olyan ember, aki állja a szavát. Legyen ez pozitív vagy negatív. – Szerintem a szabályok meghatják? – Kérdezem. Velkant okos embernek hittem, és még mindig annak tartom, de nem lenne szabad ennyi hinnie a szabályokban. Egyébként is, mikor változott meg a világ? Én vagyok az, aki nem hisz az egész világban, Vel meg az, aki abba helyezi a bizodalmát? Ez most komoly? Amikor a másik falkát említi, megforgatom a szemem, mert eszembe jut, mik történtek, amik idáig vezettek bennünket. – Ja, ha ők nem lennének itt, szerintem nem lenne túl sok bajunk jelenleg. – Illik hozzád – jegyzem meg, amikor a választásáról beszél. Viszont ahogy a tervét vázolja, muszáj megráznom a fejemet. – Működhetne. Ha nem egy napot kaptam volna, ha mindent tudnánk titokban intézni, ha a dolgok a mi kezünkre játszanának… Túl sok a „ha” Velkan. Nem tehetem. Nem vállalhatom azt a kockázatot, hogy ami történt, megismétlődjön még egyszer, csak azért, mert ez alkalommal túlságosan is csökönyös vagyok, és… És egy barom. Sírni lenne kedvem. Tényleg, és még mindig, mert nem tudok kitalálni semmit, hogy itt maradhassak. És ha a dolog rosszul alakul, mikor térhetek vissza? Egy évtized? Egy fél évszázad? Itt ülhetek majd újra Velkan mellett, aki elújságolja majd, hogy Sue férjhez ment, gyerekei lettek, és már el is temették… Nem okolhatok mást, csupán saját magamat, meg azt az álmomat, ami keresztülkísérte az életemet, de mégis… Leveszem a sapkát a fejemről, hogy Velkan láthassa Susan nevének betűit a homlokomba vésve. Már nem vérzik. Legalább ennyi jó történt. – Nincsenek lehetőségeim, barátom – hajtom le a fejem megadóan. Muszáj elmennem, és ennek muszáj megtörténnie holnap reggel. – Nem végleges. Ha Northlake lenyugodott, ha a helyzet megfelelő, visszajövök. Csak kérlek, addig vigyázz Sue-ra, és ne hagyd, hogy ismét magányos legyen. Elvégre… ő a sógornőd, vagy mi a fene. Hú, ez egy erős kijelentés volt, de hát mindig is úgy gondoltunk egymásra, mint családra. Így aztán csak felállok, és ránézek. Nem nyújtom a kezem, nem ölelem meg… a mi barátságunk szerintem mélyebb, régibb annál, mint amit ennyivel ki tudnék fejezni. – Írsz majd? – kérdezem. Mert nem akarok minden kapcsolatot elvágni. nem is lennék rá képes.
És ez szerinted elég? Kérdeznék vissza, hisz nem bízok a farkasokban, pláne nem a szavukban. De nem szólok, végig hallgatom a szavait. S egyre inkább azt érzem, hogy elárul. Elárul, mint annak idején. Itt hagy minket, elmenekül, fut, és vissza se néz. Csak mikor felemeli a sapkát, ütközik ki arcomon a düh, és az Alfája iránti megvetésem. Hogy lehet ilyesmire képes? Hisz bárhogy is nézzük, Sam is csak egy gyerek. Nem, szólok, az agyam zakatol, de nem marasztalom, hisz ő már döntött. Én felajánlottam, mi legyen, de ő már elhatározta magát. Akkor tedd, ahogy jónak látod. Nem fogok az utadba állni. Pedig lehet, ezt kéne tennem, hogy falra kenem, lekötözöm itt a székhez, és itt tartom a koli szobában, amíg jobb belátásra nem kényszerül. De tudom, hogy ez hiábavaló lenne. Mélyet sóhajtok, ahogy utolsó szavai elhangzanak. Ránézek, felállok a székből, az ajtómhoz lépek, majd kinyitom. Az ajtónak támaszkodom, majd rá nézek. - Vigyázok a lányokra! Remélem, az új életedben jobb lehetőségekre lelsz. Hangom komor, érezni, hogy a dühömet visszafojtom, hisz legszívesebben üvöltenék vele. Milyen lehetőséget kap, ha a családjának hátat fordít? Itt kellene maradnia, és vigyázni rájuk. Nem, ő ismét olajra lép. Nem mondok már semmit, csak nézem, ahogy felveszi a sapkát, és kilép az ajtón. Nem búcsúzkodom, nem nyújtok kezet, nem mondok biztató szavakat. Csak megint elárulva, magamra hagyottan érzem magam. És ezt megint Samnek köszönhetem. Biztos írok majd neki, de nem most. Egyenlőre meg kell emésztenem, hogy a múlt ismétli önmagát. Becsukom az ajtót utána. Legszívesebben bevágnám, de valószínű, akkor az ajtó keretestül esne ki a falból. Visszafordulok a szoba felé, és végignézve tárgyaimon, rájövök, hogy ma ebből már nem lesz tanulás, ahhoz túlságosan felzaklatott. Úgyhogy újra edző ruhát kotortam elő, fülest a fülbe, majd a szobámat bezárva, elindultam le az edzőterembe, hogy haragomat, s csalódottságomat, levezessem egy box zsákon.
Tudom, hogy helyteleníti, amit teszek, de remélem, egy napon majd megérti. Megérti, hogy azért ettem, hogy megvédjem őt és a lányokat. Ha nem vagyok itt, Northlake nem fog hozzájuk érni. Ez most nem olyan, mint akkor, régen. Akkor félelemből futottam el, most azért teszem, mert tudom, hogy nincs más választás. És örülök, hogy nem akar nagyon marasztalni szavakkal, mert nem maradhatnék, de nem is bírnék elmenni, ha hallanám. Sue-tól ezért nem búcsúzok el szóban. Nem bírnék a szemébe nézni, és megmondani neki, hogy mennem kell. Undorító belegondolni, de tisztább lesz ez így. – Köszönöm, barátom – mondom, fölteszem a sapkám, és a tekintetét keresem. Azt akartam, hogy minden olyan legyen közöttünk, mint régen volt. Hogy elfeledhesse a tüskéket, amik ott gyökereztek benne, hogy ismét egy, nagy család lehessünk. Hogy megértsen mindent és elfogadja, mik vagyunk mi a húgával. Ehelyett nem sikerült elérnem mást, mint ismét föltépnem a sebeket, megismételni a múltat. Gyűlöltem magam ezért. Ahogy eljöttem, hallottam az ajtó csapódását, de nem álltam meg. Nem tehettem, mert ha egyáltalán visszanézek, akkor visszarohanok, és térden állva könyörgök még a Protektornak is akár, hogy tegyen valamit, vagy Northlake-nek, hogy ne kelljen mennem, adjon egy esélyt, és hadd ne kelljen megölnöm senkit. De ez nem így működik. A világ, amiben élek, nem így működik. Nem normális, nem realisztikus, nem… Nem emberi. És ez el van baszva. Át kell gondolnom dolgokat, mert tudom, kibillentem az egyensúlyból. De jó volt nekem ez a kibillent egyensúly, szerettem a kibillent egyensúlyt, és rohadjon meg a világ, nem akartam igazán, hogy helyreálljon. De ha valaha is látni akarom a barátaimat, muszáj lesz neki.
A kollégiumi szobám ajtaja lassacskán lekicsinyedett, aztán megnőtt óriásira. Szédelegve próbáltam beleerőltetni a zárba a kulcsot. Pete a vállamba kapaszkodott, de hirtelen egy narancs jelent meg a feje helyén, így felröhögtem. Újabb tér nyúlás következett, s belöktem a szobájába szerencsétlen gyereket. - Hallod, én... Megyek... - A Szivárványon és túl haver!!! - kiáltott Pete, miközben úszni próbált a padlón. Megráztam a fejem, és elindultam a magam szobája felé. Az anyag, amit a srácok hoztak, erősebb volt, mint amihez én eddig hozzászoktam. Hmm... Valami fontosat akartam ma csinálni. Ja, valami irtó fontosat. Elértem a szobámhoz. Hm... Biztos nem egyetemi dolog, mert az ott lenne az asztalomon. Beléptem az ajtómon. Egy kis vízipipa árválkodott a szőnyeg közepén, most már kihűlve. Az ablak félig nyitva. Ja, itt kezdtük az alapozást. Apró feles poharak álltak egy félig teli Jäger mellett az asztalon. Lassan botorkálva felkapcsoltam a villanyt, s a fényre egy apró kis lény megmoccant a szekrénysor szegletében. Halkan felcsipogott. - Oké, oké... Már kapod is. - mondtam integetve neki, s a székemre felállva egy dobozkából összepépesített kaját nyomtam kitátott kis csőrébe. - Na, de elég a nasiból. Aludj szépen. - megsimogattam apró kis fejét, s mielőtt még lezúgtam volna a székről, leléptem róla. Az asztalomhoz lépve láttam, hogy este 10 van. Holnap szombat... Hm... Valami hiányzik. Valamit elfelejtettem. Vállat vontam, s mivel a kis elefántok nem válaszoltak értelmes mondattal, benyomtam a lejátszót, ami Dirty Heads-t zengett szerteszét. Kitártam teljesen az ablakot, s kiültem a vékony párkány részre. Zsebemből előkotortam a kis vésett cigaretta tartómat, majd kivéve egy szálat, dúdolgatva rágyújtottam egy szálra. - Dance all night! - énekelgettem, ahogy egy slukkot szívtam a dohánybó, s hirtelen az elefántok is többen lettek.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A mai nap végét már nagyon vártam. De nem csak azért mert végre holnap szombat, hanem mert ma végre Velkannal lehetek az este. Mondjuk igaz el kellett intézni a kollégiumban, hogy majd beengedjenek engem kilenc után is, de igen rendesek voltak. Már ismertek engem, hiszen nem először jöttem már át Velkanhoz, és nagyon is tudják, hogy bízhatnak bennem, bennünk. Persze megígértették velünk, hogy ne nagyon reklámozzuk a dolgot, de nem is szerettem volna. Örömmel mentem volna már előbb is hozzá, de mondta, hogy szeretne kicsit a haverokkal ünnepelni, lazítani. Én meg nem akarok semmi jó elrontója lenni, így alkalmazkodom hozzá. Amúgy is nekem igen sok elintéznivalóm volt, így nem is bántam a dolgot. Olyan nyolc körül sikerült végeznem a munkával. Utána még megsétáltattam Csokit, majd összepakoltam a szükséges holmijaimat. Még több napi kaját is pakolok Velkannak, meg egy kis sutit. Tudom...Talán ez túl anyáskodó, de úgy gondoltam, ha már úgy is főzők a többieknek is, akkor miért ne tehetném meg neki is? Úgy is sokat kell tanulnia és rengeteg órája van. Azt meg nem szeretném, hogy állandóan gyors kajákon éljen. Azóta a nap óta még nem mertem felvenni ruhát a lábam miatt. Féltem, félek attól, hogy ha mások meglátják kinevetnek, undorodnak majd tőlem. De a mai este úgy döntöttem ideje lesz felvenni egy szép ruhát. Természetesen az egyik leghosszabbat választom, ami a bokámig ér. A hajamat egy csattal gyengéden összefogom, még egy kis smink is kerül az arcomra, de nem túl intenzív. Sosem szerettem az erős sminket. Miután teljesen elkészültem és a holmijaimat is szépen összeszedtem már el is indulok a kollégium felé. Szerencsére nincs olyan messze, így nem kell félnem attól, hogy az alatt a rövidke idő alatt esetleg megfáznék a nagy hidegben. Olyan öt-hét perc alatt érek át a kollégiumba. A portás mosolyogva köszönt engem, amit viszonozok is felé. Boldog vagyok, hogy végre eltölthetünk közösen egy kis időt. Már rég lehettünk kettesben és hát kezdett hiányozni. Mondjuk nem tervezek túl sok mindent ma estére. Eléggé lefárasztott ez a hét, de jó lesz őt látni, hozzábújni. Az ajtajához érve mosolyom kiszélesedik. Hallom a kiszűrődő zenét. Mondjuk nem igazán az én stílusom, de ez most teljesen mellékes. Felemelem szabad kezem és határozottan kopogok be és várok. Bár nem tudom mennyire hallja meg a kopogást, de ha öt percen belül nem nyitna ajtót újra próbálkozom, és ha akkor sem akkor önhatalmúlag beengedem magam.
Kopogás... Újabb kopogás... A füst csípte a szemem, s rájöttem, ha fejjel lefelé lógok ki az ablakból, az elefántok kutya formát öltenek, és szivárvány szárnyat növesztenek. - Dududááááááá.... - énekeltem. A harmadik kopogásra hirtelen felültem az ablakban. Rendetlen frizurámat kissé félre csapva kászálódtam lábra, s battyogtam oda az ajtómhoz. - Pete, figyu, nincs több, menj vissza a... - s a kerek gyönyörű szemek, amik rám pillantottak egy szempillantásra belém fojtották a szót. A füves, meggyújtott cigi kilógott a számból, de döbbenetemben elfelejtettem újabb slukkot szívni belőle. - A... Alice? - kérdeztem meglepve, de gyorsan megdörgöltem a szemem, nehogy hallucináljak esetleg. De nem. Ugyanúgy ott állt a folyosón. - Szia!!! Gyere... gyere be! - s már gyengéden húztam is be a szobába, még mielőtt kérdéseket tett volna fel, s becsuktam az ajtót. Közben kis fióka barátom csipogva üdvözölte a számára még új vendéget, de én meg azt se tudtam, hol áll a fejem. - Gyere... ülj le. - mondtam zavartan, s némi rendbe vágva az ágyamat helyet készítettem kedvesemnek. Hát ez volt az a hiányérzet basszus!!! Hogy felejthettem el??? Mi mondtuk!!! suttogták a kis kutyák. Megráztam a fejem, s közben letakarítottam az asztalról a piát, meg a poharakat. Azután összeszedtem gyorsan a vízipipát is. - Öhm... Inni, enni, kérsz valamit? - kérdeztem rekedten, s aztán, hirtelen észbe kapva a hamutálban elnyomtam az eddig számban tartott szálat, aztán becsuktam az ablakot. Leültem mellé az ágyra, de a kutyusok és csillagok egyre gyorsabb kört kezdtek leírni a szemem előtt. - Alice, öö... ettél már pekingi kacsát? Állítólag konzervben tök finom... - te Vel, jobb lenne, ha kussolnál. Kuncogtam, aztán Alicra néztem. - Tudod csajszi... Annyira, de annyira...! - megsimogattam a vállát. - De hagyjuk. - intettem. - Én vagyok Superman! - nyújtóztam, átöleltem Alicet, majd eldőltem vele az ágyon.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A mosolyom fülig ér, ahogy az ajtó előtt várom, hogy végre kinyissa azt nekem Velkan. Boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy vele lehetek, hogy nem hagyott magamra azok után sem, ami velem történt. Csak akkor értettem meg igazán, hogy valóban fontos vagyok neki, hogy tényleg szeret. Különben meg annyi lány megkaphatna. Miért pont én kellenék neki? Abban a hitben voltam, hogy nagyon is tudja, hogy én vagyok az ajtó mögött, de mikor meghallom, hogy máshoz beszél csak még jobban kiszélesedik mosolyom. Ezek szerint meglepetés leszek a számára…De azt nem hittem volna, hogy ekkora. A megdöbbenését észlelve a mosoly is eltűnik arcomról, nem beszélve a szájából kilógó cigiről…De várjunk csak! Ennek nincs is cigi illata. Ez valami más, sokkal másabb… -Szia Velkan! A jelek szerint nem számítottál rám!-Pedig még ma délelőtt is beszélgettünk és lefixáltuk a mai találkozót. Lehet, hogy elfelejtette? -Zavarok? Mert akkor hazamegyek!-Eszem ágában sincs elrontani a pihenését. Ha egyedül akar lenni, vagy esetleg a haverjaival csöppet sem bánom, hiszen nem kell minden időt együtt töltenünk. Közben persze engedek a húzásának, így belépek a szobájába. Ahogy körbe pillantok kissé elcsodálkozom. Ezt a rendetlenséget. De nem mondok semmit. Inkább úgy teszek, mint aki nem vett észre semmit…Bár az a cigi nagyon is foglalkoztat. Eddig nem tudtam róla, hogy dohányozna…Mert gondolom ez csak sima cigaretta! Velkan biztosan nem szívna mást! A csipogás váratlanul ér, így értetlenül pillantok a fiókára. Eddig még nem találkoztam vele. Nem is tudtam, hogy befogadott egyet. Mintha egy éve nem is láttuk volna egymást. Annyira idegenné vált számomra most ez az egész. Mintha egy teljesen más szobába léptem volna be…De közben mégsem. Ez Velkané, Ő lakik itt és nem más. Mégis mi történt? A táskámat az ágy szélére teszem, míg a zacskókat a földre. Kellemetlenül érzem magam, pedig nem ez az első alkalom, hogy átjövök hozzá. -Köszönöm Vel, de jól vagyok. Semmit sem kérek! Viszont én hoztam megint neked kaját. Nem lett a legjobb, de egy-két napig legalább tudsz enni valami rendeset. De be kellene tenni a hűtőbe…Meg süti is van.-Meg is fogom a zacskókat és elkezdeném kipakolni, de ekkor leül mellém és…Mi vaaan? Pekingi kacsa konzervben? Ez meg mégis hogyan jött? Annyira, de annyira mi? Mégis mi folyik itt? Már kezdem sejteni, hogy az a cigaretta bizony nem sima cigi. De Vel… Én nem néztem volna ki belőle. És vajon mióta? Lehet, hogy már a kezdetektől, csak ilyen jól titkolta? Most az egyszer nem hagyom, hogy magával rántson. Annyi kérdésem van, amire szeretnék válaszokat kapni. A tekintetem teljesen komoly. Nem tetszik nekem Velkan viselkedése. Nem szokott ilyen lenni. Össze-vissza beszél és a szemei…Valami nincs rendben. -Velkan figyelj hazamegyek, ha szeretnéd. Nem haragszom meg, ha ma mégsem jó neked. Neked is kell a kikapcsolódás a haverokkal. Én ezt teljesen megértem. Nem akarok semmi jó elrontója lenni…Látom, hogy valami nincs rendben, hogy valami megváltozott. Vagy egy ötletem, hogy miért, de nem akarok hinni ennek.-Próbálok a szemeibe nézni és úgy beszélni hozzá, de nem tudom mennyire tud majd koncentrálni. -Ugye nem…nem füvezel, vagy drogozol!? Mert sima cigarettától nem viselkednél így…Ezzel azért még én is tisztában vagyok!-Persze sok mindent kitaláltam holnapra magunknak, és kissé rosszul is esik, hogy ennyire megfeledkezett a találkozónkról, és picit haragszom is rá, de tudom, hogy nem direkt csinálta.
Gyorsan ingattam a fejem, hogy dehogy zavar! Valahol még üvöltök is magammal, de túl tompa a hangom, hogy figyelembe vegyem. Alice tervezett. Rád várt! Megráztam a fejem. Hagyjál már! Hülye hangok... Francba is már! A csipogásra mosolyogva húztam oda a széket a szekrényhez, s fölállva rá, óvatosan levettem fészkestől a kis fiókát, majd átnyújtottam Alicenak. A pici kis fióka nagyokat csippantva meredt ránk apró kis szemeivel. Megsimogattam picinyke fejét. - Sólyom. - szólaltam meg, miközben lekászálódtam a székről. - Gyönyörű madár. Felnevelem, s kitanítom. Miközben leültem mellé, hallgattam szavait. Elszégyelltem magam. Hisz készült nekem. Készült, s én meg így várom...De elfelejtettem! Sajnálom! Pete, meg az ő hülyeségei... Füstölögtem magamban. Eh, barom vagyok. - Köszönöm, hogy hoztál kaját. - mosolyogtam - De nem kellett volna! - s ha közben a hűtőbe való edényeket odaadta, a kis reteszes szekrényhez léptem, majd kinyitva ott volt benne egy mini fridzsider. Nekem tökéletesen elég volt. Betettem a tálkákat, a sütis dobozt megbontva pedig visszaültem Alice mellé. Szavaira felültem megint, de kerültem a pillantását. Kivettem a dobozból egy sütit, és lassanként majszolni kezdtem. - Megváltozott egy csomó minden, Alice. - mondtam mosolyogva, mikor befejezte szavait. Tovább majszoltam. Egy darabig csendben ültem mellette. - Nem szeretném, hogy elmenj. - mondtam, s megsimogattam a kezét. - Csak Pete-ék rávettek, hogy velük legyek. Ne haragudj, hogy kiment a fejemből! - mondtam, valódi megbánással hangomban. Újból csendbe burkolóztam, közben kis sólyom madaram fejét megsimogattam. Azon gondolkodtam, megosszam e vele? Vagy hazudjak? És ha el is mondom. Mi lesz a reakciója? Végül rá néztem. Éreztem, hogy végig engem bámul. - Füves cigarettát szívok. - mondtam nemes egyszerűséggel. Miért kerteljek? Ha hazudnék, csak rosszabb lenne. - Változtat ez bármin is? - kérdeztem nyugodtan...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Olyan fura ez az egész. Úgy érzem hiba volt ide jönnöm...De annyira vártam, hogy vele lehessek, hogy végre a karjaiban megpihenhessek. Tudom magamnak csináltam ennyi munkát, de szükségem van rá, ahogy Ő rá is. Ahogy figyelem látom őt, látom, hogy itt van, de nem az a Velkan, akit olyan jól véltem ismerni...most csak egy felnőtt testbe zárt kisfiú van előttem, aki nagy boldogan mutogatja meg mit talált. Át is veszem tőle a fészket, de nem igazán foglalkozom szegény madárral. A fióka valóban tündéri teremtmény. Sok ember azt mondaná, hogy milyen ronda, pedig nem...Ő is a természet csodálatos teremtménye. -Nagyon aranyos Velkan, és biztosan nagyon okos sólyom lesz.-Még tartom a kezemben egy ideig a kis csöppséget és úgy foglalok helyet az ágyon. Az ételt nagy örömmel készítettem el neki. Sejtettem, hogy jól fog neki jönni. Remélem azért szeretni is fogja és nem olyat sikerült főznöm, amit netalántán utálna. Nem tetszik nekem ahogy nem nézz rám. Mint egy kisfiú, aki szégyelli magát és tudja nagyon jól, hogy rosszat csinált. A szavaira legszívesebben felnevettem volna. Hogy egy csomó minden megváltozott? És ezt pont nekem mondja? Természetesen visszafogom magam és végighallgatom őt. Nem akarok közbevágni, hiszen ő is türelmesen végighallgatott. Egy pillanatra sem veszem le tekintetem róla az arcát, a szemeit fürkészem és csak hallgatom őt. Bár az utolsót még nem, de nagyon is közel áll hozzá, hogy teljesen feldühödjek. Zavar ez a nyugodtsága, zavar, hogy mondhatni semmi sem érdekli. Azt hiszi, hogy egy vállrándítással mindent elintézhet? Hát nagyot téved. Az arcomon a komorság és a csalódottság ül ki. Sokáig némán szemlélem őt, majd végül felállok és a szék felé sétálok, hogy a helyére tegyen a fiókát. Bár a protézis óta nem kellett "felmásznom ilyen magas helyre, most mégis megpróbálkozom vele és ha Velkan segíteni szeretne leintem. Menni fog, mert mennie kell. Nem támaszkodhatok meg mindig valakinek a vállában. Egyedul is meg kell oldanom a problémáimat. Az egyik kezemben fogva a csöppséget megkapaszkodom a szék háttámlájában és először ép lábammal állok fel rá, majd feltolom magam és már a szék tetején vagyok. Miután leteszem a babocát ugyanolyan óvatossággal lépek le a székről. Nem mondom igen kifárasztott ez a művelet, de büszke vagyok magamra, hogy egyedül is sikerült. Csak ez után sétálok vissza az ágyhoz és foglalok helyet mellette, hogy ismét a szemeibe nézhessek továbbra is komor ábrázattal. -Velkan már számtalanszor elmondtam, hogy engem csöppet sem zavar, ha elmész a haverokkal lazítani, bulizni. Amíg megteheted menjél el...Én nem akarok az a barátnő lenni, aki otthon tart téged és idegbajt kap, ha későn jössz haza. Örülök, ha ki tudsz mozdulni...Nem mondom azt, hogy nem esik kicsit rosszul, hogy elfelejtettél, de ez most mit sem számít...-Egy nagyot fújok...Össze kell szednem a gondolataimat, ha nem akarok egy hisztis vagy ne adj isten anyáskod barátnőnek tűnni. Nem akarok vele ordibálni, de mégis mérges vagyok rá... -Az irántad érzett érzéseimen nem változtat a dolog és e miatt nem is akarnék veled szakítani....De mégis mit képzeltél? Hogy ettől minden jobb lesz? Velkan nagyon is tudom jól, hogy sok minden megváltozott. Mindennap szembesülök vele, mert reggelente nem a saját ágyamban, a saját lakásomban ébredek és nem a rendelőbe megyek, hanem itt vagyok nonstop az egyetemen. Volt valami, amire büszke voltam, amit imádtam és a második legfontosabb dolog volt az életemben, de most ott kellett hagynom és rettegek attól, hogy soha többé nem mehetek vissza.-Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimben, de most határozottan nemet parancsolok nekik. Ez most nem a legalkalmasabb idő. Nem sírhatom el már megint magam előtte. -De én nem menekülök el valami olyanba, ahonnan talán sosem lesz kiút. Velkan az egészségeddel játszol...Hiába vagyunk Őrzők, hiába élhetünk tovább, mint egy sima ember, mi sem vagyunk Istenek. Nem vagyunk képesek mindenre. Ez ugyan olyan függőség, mint alkoholistának lenni, vagy drogozni, vagy bármi más. Idővel csak tönkre tesz téged! És ami a legrosszabb, hogy semmi sem lesz jobb tőle...Talán egy két órára valóban színesebb és vidámabb lesz a világ, de utána mi van? Semmi...Visszatérsz a valós életbe, amit folytatnod kell. Ez nem fog segíteni abban, hogy elérd az álmaidat, a nyomorék barátnőd nem gyógyul meg, nem lesz dögösebb, nem lesz világbéke, nem tűnik el az a sok rossz a Földről. Minden ugyan olyan lesz mint előtte.-De miért én is mondom mind ezt neki? Felnőtt férfi. Ezt neki is tudnia kellene, de most mégis úgy viselkedik, mint egy kisfiú. A hangom a monolgom végére akaratlanul is keményebbé, pár fokkal hangosabbá válik. Miután észre veszem ezt egy mély levegőt veszek, behunyom szemem és elszámolom háromig, majd ismét rá pillantok -Mégis mióta élsz vele?-Bár igazából teljesen mindegy, hiszen a tényeken nem fog változtatni.
Mikor megmoccan, első reakcióm, hogy utána kapok, de leint, s inkább visszahúzom a kezem. Érzem, hogy a drog füstös köde mögött a megbánás, s a lelkiismeretfurdalásom kap mérhetetlen lángra, de ezt még eltompult érzékeim nem igazán fogják fel. Majd akkor leszek totál magam alatt, ha végül teljesen kiszáll a fű az agyamból. Most csak csendben figyelem, hogy teszi vissza kis sólymomat a szekrény tetőre, s várom a választ, miközben az utolsó falatot is sikerül elfogyasztanom. Mikor leül mellém, vonakodva, de végül rá emelem tekintetem. Látom, hogy komor, szomorú, s csalódást okoztam. Már pedig ezt pont nála nem akartam elérni. Mégis túl nyugodt vagyok, s igencsak meg kell erőltetnem magam, hogy szavai eljussanak hozzám, s értelmüket föl is fogjam betépett eszemmel. Basszus Vel, térj már magadhoz! Ám ahogy szavai egyre komolyabbra fordulnak, úgy kezdek én is egyre mélyebbre süllyedni, ám mikor azt mondja, ez olyan, mint az alkohol, eszembe jut az apám. S mikor arról beszél, hogy ettől nem lesz szebb a világ... nem fog meggyógyulni a nyomorék barátnőd... Hirtelen fut át rajtam a harag és egyben a döbbenet keveréke. Alice... Miért? Miért hiszed ezt, hogy ez...? Elfordítom róla a tekintetem, s a kezét is elengedem, a kérdése már el se jut hozzám. A fejem zúg, szédülök. A kiskutyák kígyókká, kúszó, tekergőző testekké válnak. Olyan kusza... Keserűen dörgölöm meg a szememet, érzem, hogy egyre dühösebb vagyok. De mégis nyugodtan szólalok meg, mikor újra Alicera pillantok: - Nem azért füvezek, mert bármi jobbat is várok tőle. Hanem azért, mert néha igenis leveszi a terhet a vállamról. Lehet, hogy nem vagyok így több az alkoholista apámnál, de.... Basszus Alice, hogy gondolhatsz ilyet? - csattan végül a kérdés, kibuggyan, mint hegy mélyéből a sebes forrás. - Te komolyan, komolyan azt hiszed, hogy miattad füvezek??? Hogy akkor mindent szebben látok??? Hogy gondolhatsz ilyet? Egyáltalán hogy jut ilyen eszedbe, hogy nézed ezt...?? - mélyet sóhajtva szakad félbe a mondat. Megingatom kissé a fejemet, ahogy a kígyók egyre gyorsabb pörgésbe fognak. - Azt hittem azért kinézel belőlem annyit, hogy tudd, van önkontrollom. Nem életem végéig akarok füstöt eregetni, elbújva a komor, szürke világ elől. Kipróbáltam, jól éreztem magam, és könnyebb lett tőle pár dolog. De... bakker, hogy adjam a tudtodra, hogy értettessem meg veled, hogy nem érdekel, hogy nincs lábad, hogy ami veled történt, az semmiben sem változtatja meg a kapcsolatunkat? Mit tegyek, hogy higgy nekem? Nézek rá, s végül letérdelek elé, kezeimet a derekára kulcsolom, s magamhoz ölelem. - Alice, nem a lényem ez a cucc. Nem minden percben van rá szükségem, s tudok vigyázni magamra. - kezeim közé fogom orcáját. - De kérlek, ne mondj nekem ilyet többé. Nagyon szépen kérlek! Erős vagyok, Harcos leszek, de az utamat nekem kell megjárnom, ahogy a döntéseimet is én hozom. Most épp szükségem van erre, de nem leszek a rabja. Buli, semmi több. De nem menekülés a világ elől, főleg nem előled érted? Soha többé ne mondj nekem ilyet rendben? Homlokára csókot adok, s megcirógatom selymes bőrét. Végül halkan felnevetek. - Júliusban jutottam hozzá először. Tudod mi a furcsa? - nézek rá újra. - Hogy pont egy Gyógyító Őrzőtől kaptam. Elveszek egy újabb süteményt, majd felét a számba veszem, s másik felét tartom Alice ajkai felé, majd kacéran kacsintok rá.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem hittem volna, hogy feldühítem szavaimmal Velkant. Egyszerűen csak megosztottam vele az érzéseimet, a félelmeimet. Természetesen aggódom érte nagyon is. Tudom sokszor nagyon is túlzásba viszem, de most azt hiszem ez tényleg jogos. Nagyon is komoly dologról van szó. Ahogy elengedi a kezem, ahogy elfordítja tekintetét összeszorul a szívem. Tekintetem felé emelem úgy kezdem el hallgatni, de mikor felcsattan kissé összerezzenek. Nem számítottam rá és igen sikerült vele megijesztenie. A szívem is hevesebben kezd el kalapálni, de egy pillanatra sem veszem le tekintetem rola. Figyelem minden szavát, mozdulatát. A szívem egyre jobban összeszorul. Már megint sikerült mindent tönkretennem csak azért mert nincs elég önbizalmam...De mégis hogy lehetne? Mit lát bennem, amiért velem akar lenni? Csak egy roncs vagyok, mind kívül, mind belül. Ő többet érdemelne ennél. Egyre nehezebb visszafognom a könnyeimet, de nem akarok megint sírni előtte. Így is túl sokszor látta a könnyeimet. A végén azt fogja hinni, hogy nem vagyok boldog mellette. Ahogy kimondja, hogy nincs lábam, valami összeomlik bennem. Így még senki sem mondta. Ő az első és bár eddig is tisztában voltam vele, de mégis volt valami, amitől ez az egész kevésbé volt élethű, amiért néha azt hihettem, hogy csak álom az egész. Minden örömöm elszállt ettől a beszélgetéstől. Az már biztos, hogy ma is egyedül fogok aludni. Hallgatom őt, de nem vágok közben. Végül azt is megtudom, hogy mióta füvezik. Nem mondom elég hosszú idő ahhoz, hogy ebből később komolyabb függés is kialakuljon. De én erről nem mondok neki semmit. Nem fogom lebeszélni, megváltoztatni a véleményét, hiszen azt csinál, amit csak akar. Ahogy felém nyújtja azt a sutit gyengéden eltolom kezét, megrázom a fejem, majd szavakkal is válaszolok. -Köszönöm, de nem kérek. Most egy falatot sem tudnék enni.-Annyi mindent mondanék neki, de mégsem tudom megtenni. -Velkan én nem hiszem azt, hogy rossz ember lennél ettől, vagy gyenge. Csak aggódom érted. Ezek a tudatmódosító szerek veszélyesek. Hiába vagy erős... Még a legjobb embert is megmérgezheti. A cigarettára is így szoknak rá a legtöbben...De nem szolok bele. Te tudod, hogy mire van szükséged.-Kissé elcsuklik a hangom, így várok egy picit és csak utána folytatom. -Nem fogom többször mondani neked, de ez nem azt jelenti, hogy nem fogok így érezni. Dolgozom az ügyön, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, amilyenné váltam, de nem könnyű Velkan. Minden héten megyek pszichoterápiára. Én nagyon is igyekszem...-De ez keményebb, mint amilyennek hittem. Reméltem, hogy pár alkalom után minden rendbe jön, de naiv voltam. -Azt hiszem inkább most hazamegyek...-Jobb lesz mind a kettőnknek, ha nem folytatjuk tovább ezt a beszélgetést. Majd holnap, mikor ő is Önmaga lesz. Lassan állok fel az ágyról, hogy végül táskámat magamhoz véve elinduljak az ajtó felé. Ha megfogná a kezem nemes egyszerűséggel kiszabadítom azt. Nem, most semmivel sem tudna itt "tartani" engem. Az ajtóhoz érve még visszafordulok egy rövidke pillanatra. -Sajnálom, hogy elrontottam az estédet. Majd holnap beszélünk! Vigyázz magadra Velkan!-Azzal vissza is fordulok és már ki is lépek a szobából. Magam mögött bezárva az ajtót hátam nekitámasztva kifújom magam, miközben pár könny is szabad utat kap. Mindez nem több pár másodpercnél. Csak kellett egy kis idő, hogy összeszedjek annyi erőt, hogy haza tudjak menni.
Nem kerüli el a figyelmem a reakciója, és érzem, hogy a torkomba gombóc kerül. Erre nem számítottam. Még ilyen állapotomban is mélyen belém vésődik az az apró összerezzenés. Alice... én nem. Basszus. A sütit kiveszem a számból, s hátrébb dőlök, úgy hallgatom. Tudom, hogy amin keresztül ment, egykönnyen nem felejthető, erre tessék. Nekem kellene a legtapintatosabbnak lennem, erre így viselkedek vele. Vel, te utolsó, senkiházi, bunkó szemétláda! Elszégyellem magam, s kerülöm pillantását. Lehajtom a fejem. Hogy lehetek ennyire hülye? Mikor elindulna, megfogom a kezét, de ahogy kirántja, meglep, s mintha valami megrepedne bennem. Alice. Megakarok szólalni, de egyszerűen semmi hang nem jön ki a torkomon. Szüksége van rám, én pedig. Én meg csak szórakozok itt. És elcseszek mindent. Rá nézek, ahogy kezébe veszi táskáját. Újból próbálok valamit mondani, nem engedhetem így el! - Alice, én... Bocsánat! - nyögöm ki, s lassan felállok. Sólymom halkan csippant, mintha érezné a körülötte lévők közti keserűséget. Mikor Alice visszafordul, legszívesebben azonnal magamhoz rántanám, mintha attól félnék, hogy most látom utoljára. De végül nem mozdulok. A pillanat, mikor kilép olyan, mintha egy lassított film jelenetét nézném. Becsukódik mögötte az ajtó, én pedig percekig csak nézek még utána, némán, letörten, keserű szívvel. Alice... Az ajtóhoz lépek, homlokomat a fának döntöm. Most érzem csak igazán a hiányt. Hiányát bőrének, hiányát illatának, hiányát ajkának, szavainak... Egész lényének. Megremeg a vállam, s kezem ökölbe szorul. Vel, te barom állat! - Ne haragudj rám...- suttogom a fába, megfordulok, majd hátamat az ajtónak támasztva lassan csúszok le mellette. Mint egy marionett bábu, esetlenül ülök le, s bámulok bambán magam elé, miközben agyam árnyai, az érzelmek kavalkádja, lassanként álom ország sötétjébe fojt.
Kezdőlap
//
