Karakter teljes neve: Elishabeth Randall Becenév: Rachel, Hole ("Hojlt" helyett, illetve ebből következik a Holly, de ez már tényleg az ingerküszöböm legvége...) Álnév: Rachel A. (Amelia) Hoylt Faj: Ember (később vagy farkas, vagy őrző szeretnék lenni) Falka: - Titulus: - Nem: nő Kor: 22 Születés helye és ideje: Boston, 1989. szeptember 22 Foglalkozás: Lássuk: Hétfőtől péntekig a bevásárlóközpont gyors éttermében konyhalány, szombat-vasárnap napközben egy autómosóban dolgozik, és van egy beugrós, biciklis pizzafutár állása is. (csak az elemi iskolát végezte el, szakmája egyáltalán nincs, ezért dolgozik ilyen munkakörökben.) Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: - Vérvonal: -
Apa: Jason Randall (őrző, nem ismeri) Anya: Amelia Spears (ember) Testvérek:- Egyéb hozzátartozók: Nincs, illetve ő nem tud róla.
Visszahúzódó, csendes (nem csak azért mert néma). Ha kérdezik, válaszol, nem jellemző rá, hogy csak úgy leszólít valakit. Számára nagyon fontos, hogy először milyen benyomást tesz rá a másik fél. Ha valakinek még a szeme sem áll jól, nem ad második esélyt, inkább menekül (vagy helyből nekiugrik.) Utálja a jelbeszédet, így legszívesebben telefonba gépeli be a mondandóját, vagy papírra írja le, amúgy sincs sok ember aki megértené az amerikai jelbeszédet. Nagyon könnyű rá hozni a frász, rosszabb napokon még a "saját árnyékától" is megijed. Igazi, önálló személyisége még nem alakult ki, hangulata is egyik pillanatról a másikra változik. Az éles, hirtelen hangoktól összerezzen (még az autók kerékcsikorgásától is.) Tömegiszonya van, klausztrofóbiája, és mindig hord magánál valamit amitől biztonságban érezheti magát. Legyen az egy kés, pisztoly, bármi, ha felzaklatja valami, elég csak hozzáérnie ahhoz hogy megnyugodjon. Ha nem vezeti le a felgyülemlett feszültséget (általában futással, vagy biciklizéssel), sűrűn rátörnek a pánikrohamai. Mániákus depressziója van, amitől gyakran napokig kénytelen otthon maradni. Orvoshoz csak azért nem jár, mert azt le tudják követni. (Hogy miért ez a sok hűhó, az majdkiderül az ET-ből)
165 cm magas, karcsú, hosszú haja van. Természetes színe sötétbarna, és egészen göndör, de gyakran változtatja (a haját minden nap vasalja, de gyakran hullámosra ugrik már mire beér a munkahelyére). A szemei csokoládébarnák, arcát egyetlen heg csúfítja a felső ajka jobb oldalától majdnem egészen az orráig. Bőrszíne természetes kreol. Megjelenése teljesen átlagos, farmer-rövid ujjú póló és egy fekete bőrkabát a leggyakoribb viselete. Nem szereti sminkelni magát, de gyakran azt is megteszi, bár csak mértékkel, hisz bele akar olvadni a tömegbe, nem kitűnni abból.
Sosem ismertem az apámat. Anyám egyedül próbált nevelni a későbbi élettársával, Eathan-el. A pasasnak viszont nem kellett gyerek, szóval így már az anyámnak sem. Nem adtak intézetbe, egyszerűen csak megszűntem létezni számukra. Egy házban laktam velük, onnan jártam iskolába is, amíg össze nem barátkoztam néhány jó fejnek tűnő fekete sráccal a suli mellől. Iskola helyett inkább a haverokkal bandáztam, gyakran már délelőtt 10 kor be voltam rúgva az olcsó bortól, vagy tépve a fűtől. Szabad voltam, nem kért számon senki, a srácok figyeltek rám, törődtek velem, és akkor az úgy jó volt... azt hiszem. Ami kellett azt elvettem a gyengébbektől, vagy elemeltem a boltból. A bandában ez adta meg a mércéjét annak, hogy mennyit érsz, hogy hol van a helyed a ranglétrán. Az enyém elég magasan volt, hisz a "banda" mindössze 18 éves vezetőjével jártam. Fiatal korunk ellenére végigtoltuk a kámasutra összes figuráját, akár a felnőttek. Preston díler volt, szóval a mi köreinkben elég gazdagnak számított, ugyanakkor kimondottan megtisztelőnek éreztem, hogy én lehettem a nője. Viszont a pénzt még nála is jobban szerettem, így megkértem, mutasson be a nagybátyjának, akinek ő is dolgozott, és hogy intézze el, hogy engem is bevegyenek a buliba. Nem érdekelt hány srác előtt kell térdelnem érte, és mennyi ideig. A cél szentesítette az eszközt. Pénzt akartam, méghozzá rengeteget. Ha szopni kellett, megtettem, ha széttárni a lábaimat, az sem jelentett akadályt. 14 évesen kerültem először nevelőintézetbe. Bűncselekményt nem tudtak rám bizonyítani, ellenben akkor már lassan fél éve csellengő gyerek voltam, az ilyenek pedig nem ússzák meg szóbeli figyelmeztetéssel... és többé nem engedik vissza a szüleihez sem. Soha senkinek nem beszéltem a drogpiacról, és a prostitúcióról, amivel mint utólag kiderült, Preston nagybátyja színesítette Boston alvilágát, ellenben az Öreg tartott attól, hogy el fog járni a szám, szóval célpont lettem... az öregnek pedig mindenhol voltak emberei, még egy elkülönített, szigorúan lányok számára létesített nevelőintézetben is... Mindennapossá váltak a fenyegetések, a verések, és bár a szám még mindig csukva volt az "Öregről" és immár a verésekről is, az intézet vezetőinek feltűnt, hogy nincs rendben velem valami. Gyakran vittek be az intézményvezető irodájába. Ilyenkor rendőrök, nyomozók, pszichológus látogatott, hogy számoljak be nekik mindenről... (A bostoni rendőrség ekkor már nagy erőkkel dolgozott az "Öreg" által vezetett hálózat felszámolásán, és amiért engem már össze tudtak kötni Prestonnal, az unokaöccsével, okkal feltételezték, hogy kulcsfigura lehetek az ügy felgöngyölítésében is.) De azzal nem számoltak, hogy a vallatások, és a pszichológus foglalkozások miatt engem már nem "csak" vertek, hanem ki akartak iktatni... Egy ilyen próbálkozás alkalmával szereztem a heget az arcomon. A szobatársam késsé élezett fogke nyelével akarta elmetszeni a torkomat... álmomban. Ekkoriban már csakis azért vertem meg a kisebbeket kint az udvaron, hogy elkülönítőbe kerüljek. Az ottani smasszer rendes fickó volt. Mindig utánam hozta a rajzaimat, és titkon még ceruzát is lökött be nekem, pedig ezt szigorúan tiltotta a szabályzat. (egy ilyen eszköz számunkra fegyver volt odabent) A rajzolás megnyugtatott. Már egész kicsi koromban kezdtem. Tulajdonképpen hamarabb tanultam meg tökéletesen megrajzolni egy ember arcát, mint írni. Sosem rajzoltam tárgyakat, vagy állatokat, mindig csak az emberek foglalkoztattak, és százakat, ezreket rajzoltam az évek alatt. Ott, 15 évesen az elkülönítőben viszont elkezdtem történeteket írni róluk, az arcokhoz, akiket korábban lerajzoltam már, és akik arcát gyakran látom is álmaimban, vagy csak úgy megjelennek nap közben lelki szemeim előtt. Írtam sötét titkokról, árulásról, ármányról, szerelemről. Nagyon élénk fantáziával áldott meg a sors... ezt gyakran mondogatta is a smasszer, aki a ceruzát és a papírt adta. Hálás voltam neki amiért egy cseppnyi figyelmet szentelt rám, de nem hittem, hogy azét kéri el minden nap az írásaimat, mer őszintén élvezi olvasni őket. Serintem nem voltam tehetséges, gyakran át is írtam egy-egy fejezetet valami teljesen mássá, mint amit korábban kigondoltam. A fejemben másként állt össze az idő elteltével. A pszichológus szerint, aki ez időben foglalkozott velem, nem egészséges olyan mértékben elrugaszkodni a valóságtól, ahogyan azt én tettem. A történetek leginkább olyan emberekről szóltak, akik már több száz éve élnek, és holdtöltekor állat alakját veszik fel. Sosem mertem őket lerajzolni abban az alakban, mert még a lelki szemeim előtt is félelmetes volt elképzelni őket, pedig láttam már csúnya dolgokat a világban... A karakterek gyakorlatilag önálló életre keltek a kezem alatt, és idővel úgy gondoltam rájuk, mint igazi barátokra. Azt hiszem, azok is voltak néhányuk kivételével... Tudom, nagyon betegesen hangzik, de ezek a kitalált lények segítettek nekem túlélni azt a korszakot. Velük együtt változtam meg én is. Már nem vágytam vissza a bandába, de a rendőrségnek sem beszélhettem róluk. Ha tudtam volna amit ma, talán fontolóra vettem volna a vallomástételt... 16 voltam, mikor úgy ítélte meg a vezetőség, hogy jobb ha én az intézményen kívül vagyok. Még mindig nem vallottam, de az ügyben még nem értek el áttörést a hatóságok, így megelőlegezték nekem a bizalmat, és tanúvédelmi programba helyeztek. Állandó védelem mellett Chicagoba költöztem új nevelő szüleimmel. Figyelemzavarom és leginkább a körülményeim miatt magántanuló lettem. Ekkor zárkóztam be csak igazán. Ha tehettem, még a szobámból sem léptem ki. Jó volt nekem ott a saját kis világomban a rajzaimmal, és az írásaimmal. A fantáziám itt még nagyobb szárnyra kapott, egy kaszinó mindennapjairól kezdtem írni, illetve az ott lakókról, és azokról, akik be akartak törni oda. (Helyismeretem abszolút nincs, tehát sosem tudom meg, hogy a Black Wolf egy létező hely volt, és hogy a karakterek tulajdonképpen nem az én agyszüleményeim, hanem húsvér élőlények.) Még ebben az évben megkísérelnek elhívni az őrzők, akik még Bostonban felfigyeltek a "tehetségemre", de amiért visszautasítom őket, tőrlik a memóriámat, tehát erről én nem is tudok. Arról sem, hogy életemben először találkozok az apámmal, aki mint meséli, a helyi protektorátus tetoválómestere. Talán éppen ő volt az oka annak, hogy nem akartam a része lenni annak a nagy egésznek, amiért ők úgy oda vannak. Ezt már sosem tudom meg, hacsak vissza nem kapom egyszer az emlékeimet. Már ha lehet ilyet egyáltalán. A végzet, illetve az "Öreg" keze néhány év múlva itt is utolér. A magát testvéremnek álcázó fiatal nyomozót, akit a programban biztosítottak a védelmemre, és a nevelő szüleimet a szemem láttára végezték ki. Engem utoljára akartak hagyni, ez volt az "Öreg" egyetlen kérése, minden másban szabad kezet kaptak a végrehajtói. Tudni akarta, hogy rettegek a végtől, mielőtt nekem is bevégeztetett, és amiért ő személyesen nem volt jelen, egy kamerára rögzítették a mészárlást. A nyomozónak volt a legkönnyebb halála, őt "csak" tarkón lőtték. A nevelőanyámat kikötözték mellettem az egyik székre, és léket vágtak a torkán. Gyakorlatilag a saját vérében fulladt meg. A nevelőapám... Vele voltak a legkegyetlenebbek. Őt élve darabolták fel. Magam sem tudom, hogyan menekültem meg. (Az őrzők avatkoztak közre. Ezt követően pedig újra kitörölték magukat az emlékezetemből, ezért nem tudok erről. A kamerát magukkal is magukkal vitték. Az engem ért traumával nem tudtak mit kezdeni, mert túlságosan mélyen rögzült belém az élmény.) Ekkor némultam meg. A nagykorúságomig hátralévő utolsó néhány hónapot újfent egy nevelőintézetben töltöttem, immár Floridában. Szigorú őrizet és megfigyelés alatt tartottak. Habár az történtek óta egyszer sem szólaltam meg, az illetékesek úgy tartották, hogy alkalmas vagyok visszatérni a társadalomba, szóval ha úgy akartam, szabadon távozhattam onnan... Persze, hogy úgy akartam... Egyszer már bebizonyították, hogy szart sem ér az a rendszer, amit ők igazságszolgáltatásnak neveznek, több esélyt nem adok nekik. Kivettek a tanúvédelmi programból, hisz ekkor már egyértelművé vált a hatóság számára, hogy engem nem fognak tudni felhasználni a bostoni alvilág ellen. Viszont új személyazonosságot kaptam, és némi készpénzt, hogy boldoguljak a jövőben. Egy árva köszönöm nélkül léptem le az államból. Először csak utazgattam céltalanul országszerte, egészen néhány hónappal ez előttig, amikor lehorgonyoztam Fairbanksben. Az egyik történetem főhőse is itt él, a többi pedig úgyis követ majd Chicagoból. Szóval azt hiszem, nekem is megfelel ez itt egy darabig. Úgy éreztem, kicsit már ismerem is a helyet. Még decemberben beköltöztem az albérletembe, dolgozni kezdtem több helyen is, és... szerintem boldogulok. Még egy ideig. Nem maradhatok itt sokáig, tudom...
Amiket szeret: rajzolni, írni, dolgozni, tehát minden olyasmit ami eltereli a figyelmét... a többit még ki kell tapasztalnia.
Amiket ki nem állhat: ¤ha kaja: kínai, indiai, csoki, spenót ¤ha zene: rock, techno ¤tulajdonság: szájszag, gőg, erőltetett humor, drogosok, alkoholisták ¤ital: mindent utál, (bár néha-néha megiszik egy sört) ¤a hirtelen, váratlan zajokat/érintést ¤ha túl közel merészkednek hozzá. Mármint ha egyenesen az aurájába másznak. Ezt nem tudja kezelni, ilyenkor ösztönösen támadni, vagy védekezni akar, nem számít, hogy a másik milyen szándékkal közeledett hozzá. ¤ki nem állja a nagy tömeget és a hangos zenét. Inkább egy csendes kocsma, mint egy zsúfolt disco. A koncertektől meg egyenesen kiveri a víz. ¤nem tudja elviselni a sírást és a fájdalom hangjait (jajjgatás, ordítás, üvöltés, vagy szisszenés). A nevelőszülei is sírtak és üvöltöttek haláluk előtt... ¤ki nem állja a fegyverlövéshez hasonló hangokat, bár neki is van pisztolya.
Rövidtávú célok: Egyelőre csak meglapul, várakozik, hogy történik-e valami. Ha rossz érzése támad, azonnal elszelel a városból.
Középtávú célok: nincsenek
Hosszútávú célok: Talán egyszer szeretne igazi családot. Nem feltétlen gyerekekkel és férjjel, nagy udvarra meg kutyával.
Szerintem jót tett a történetednek, hogy némelyik részt újragondoltad/átjavítottad. Azt pedig külön örömmel fogadom, hogy lett egy olyan ember hölgyünk, aki a maga módján tökéletlen, és tele van személyiségbe égett rossz berögződésekkel, és ahogy te is mondtad, rengeteg jól kijátszható, elvarratlan szállal.
A lakást, a képeket meg majd szépen intézgetjük Jó játékot