Karakter teljes neve: Milagros Villanueva De La Torre Becenév: Milagros, Mili Álnév: - Faj: Vérfarkas Falka: Őslakos Titulus: Tark Nem: Nő Kor: 306 Születés helye és ideje: Kuba, Havanna 1706.04.02. Beharapás: Kuba, Havanna 1725.08.13. Foglalkozás: golfpálya és country klub tulajdonos Védőszellem neve: nincs Mágiaérzékenység: van Vérvonal: "Zsizsikek" - Unalaq, a nyugati szél
Alignak->Unalaq -> Iluak -> Milagros Villanueva
Apa: Pedro Villanueva, ember, halott Anya: Maria Laura De La Torre, ember, halott Testvérek: Federico Villanueva De La Torre, ember, halott Leonardo Villanueva De La Torre, ember, halott Pilar Villanueva De La Torre, ember, halott Roberto Villanueva De La Torre, ember, halott Egyéb hozzátartozók: Férjek: Alejandro Bustamante, ember, halott Orlando (vezetéknév ismeretlen), vérfarkas, él William Chesterfield, vérfarkas, halott Jacob McGregor, ember, halott Illetve hét másik férfi, akiknek a neve nem fontos.
Az első dolog, ami az embereknek feltűnik, ha emberi alakban találkoznak velem, a tökéletes megjelenésem és a magabiztosságom. Arcomon az esetek nagy részében ott ragyog a mosoly, még akkor is, ha éppen egyáltalán nem érzem magam boldognak. Egy tökéletes kirakatbábút adok a világnak, aki sikeres és csodálatos élete van. Fontosak számomra a külsőségek, mindig is azok voltak. A drága ruhák, a gyönyörű ékszerek, a legújabb fejlesztésű mobil és a komfortos autó elengedhetetlen kellékei a mindennapjaimnak. Szeretem, ha a körülöttem lévők irigy pillantásokat vetnek rám, ha megjelenek valahol. Jól esik, ha pozitív módon tűnhetek ki a tömegből, ezért mindent megteszek ennek érdekében. Társalgás során is próbálom a lehető legválasztékosabban kifejezni magam. Brit akcentussal beszélek, ami nem azért van, mert nem tudom megtanulni az amerikai kiejtést, egyszerűen csak felsőbbrendűséget sugall. Illetlen szavakat semmilyen körülmények között nem használok, az ugyanis eltér az elveimtől. Mindig próbálok higgadt maradni, és mosolyogni még akkor is, ha a másik fél kiabál is velem. Kiállok a saját véleményem mellett és elmondom, ami nem tetszik, de mindezt higgadtan és kulturáltan teszem. Egy idő után ez a stílus kissé hidegnek és őszintétlennek tűnhet. Az éppen aktuális lelki állapotomat nem tárom a világ elé. A halandókkal szemben ez könnyen megy, a vérfarkasok ellen, pedig ott az a bizonyos mentális fal, ami az esetek többségében fel van húzva, elrejtve az érzelmeimet. A teljes bizalom és ezáltal a maradéktalan őszinteség olyan kiváltság, amit senki nem kaphat meg tőlem. Sokan mondták már, hogy maximalista vagyok. A feladataimat a legnagyobb precízséggel igyekszek megoldani. A teljesítményemmel is próbálok kitűnni. Ha hibázok, nem zuhanok depresszióba, hanem addig próbálom újra és újra az adott dolgot, amíg nem sikerül. Az életem harcok és célok nélkül csak unalmas semmittevés lenne. Nem vallom be senkinek, de van egy kis kisebbségi komplexusom a férfiakkal szemben, ezért próbálom őket mindenben túlszárnyalni. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy nőnek is hagyjam, hogy legyőzzön. A falka hierarchiáját és hagyományát, nem minden ponton tartom tökéletesnek, de tiszteletben tartom. A falka külső megítélését is szívügyemnek tekintem, ugyanis eredetileg az Őslakosok presztízse miatt csatlakoztam, ezért rám, mint a gépezet egy elemére se vet jó fényt, ha veszít eredeti fényéből. Az újonnan érkezőkkel mindig bizalmatlan vagyok, és nagyon hosszú időnek kell eltelnie azután, hogy ez eltűnjön. Megfontoltnak tartom magam. Nem rohanok fejjel a falnak, hanem mindig előzetes tervet készítek. Természetesen sok olyan helyzet adódik, mikor erre nincs lehetőség és kénytelen vagyok spontán döntéseket hozni. A sértések, a gúnyos megjegyzések és egyéb negatív dolgok leperegnek rólam, ugyanis tudom, hogy nem igazak. Attól, hogy mások negatívan vélekednek rólam, még nem jelenti azt, hogy tényleg olyan is vagyok. A pozitív kritikát viszont annál szívesebben hallgatom. A szerelem szó mellett az én szótáramban a hamis illúzió meghatározás szerepel. Párkapcsolatra az egyenjogúság korában nincs szükségem. A közeledések jót tesznek az egómnak, de a vége mindig tapintatos mégis egyértelmű elutasítás.
Emberként 175 centiméter magas vagyok, azonban a tűsarkú cipők,- amiket az esetek nagy részében hordok - jelentősen növelik a méreteimet. A bőrszínem kreol, ami a latin származásomra utal. A hajam eredetileg fekete, de a hajfesték feltalálása óta barnára festem. Smink nélkül nem vagyok hajlandó utcára lépni, mindig van rajtam valamennyi festék. Ruháim az éppen aktuális divathoz igazodnak, de ez nem azt jelenti, hogy mindent hajlandó vagyok felvenni, amit a magazinok dicsérnek. Szeretem az ékszereket, és ezért gyakran hordom őket. Farkas alakban a bundámon a fekete szín dominál, de a hasamon található világosabb árnyalat.
A történetem abban a korban kezdődött, amikor még divat a rizsporos parókában, az abroncsos szoknyában és az elmondhatatlanul kényelmetlen fűzőben merült ki. A nagy Brit birodalom akkoriban még csak a szárnyait bontogatta, és elkeseredetten próbált területeket szerezni a franciákkal egyetemben, hogy fel tudják venni a versenyt a legnagyobb birtokokkal rendelkező Spanyolországgal, szeretett hazámmal. Még a mai napig büszkeséggel tölt el a tudat, hogy a világ akkori legnagyobb birodalmának nemesei közé születtem. Annak ellenére is spanyolnak nevezem magam, hogy én magam nem az anyaországban, hanem Havannában láttam meg a napvilágot, és ott éltem le emberi életemet. A szüleimnek jelentős birtokaik voltak Kubában, ahol cukornádat termesztettek, amiből magas bevételek származtak. Azt gondolom, mondanom se kell, hogy nem éhezésbe és nélkülözésbe születtem. Pont ellenkezőleg, mindenem megvolt, amire szükségem lehetett és még annál is több. Mai kifejezéssel élve: el voltam kényeztetve. Vagyis helytállóbb lenne a többes szám használata ugyanis nem egyedüli gyermekként éltem. Én voltam a harmadik jövevény a családban. Volt két bátyám, Federico és Leonardo. Az előbbi három, az utóbbi egy évvel idősebb nálam. Utánam másfél évvel született a húgom, Pilar és négy évvel később az öcsém, Roberto. A nagy létszám ellenére édesanyámék egyformán szerettek mindnyájunkat. Legalábbis soha nem éreztették, hogy lenne kedvencük. Nagyon szerettem őket. A testvéreimmel is jó viszont ápoltam. Persze voltak vitáink, mikor a bátyáim szórakozásból megvicceltek minket mi meg sírva mentünk beárulni őket Pilarral. Mindig is a húgom állt hozzám legközelebb. Harmonikus családban éltünk, így visszagondolva egészen idilli volt a gyerekkor, amiben felnőttünk. Sok időt töltöttünk együtt, és még mindig szeretettel gondolok vissza azokra az időkre. Ez a közeg megvédett minket a világ gondjaitól. Nem is sejtettem mi lehet az előkelő kúriákon kívül. Azonban, mint mindennek, ennek az életnek is volt ára. Ez pedig az volt, hogy a köznéppel és a rabszolgákkal ellentétben, nekünk kötelességünk volt mindig a legjobb formánkat hozni és mindenképpen fenntartani a tökéletesség látszatát. Alig hogy megtanultunk beszélni és járni, máris elkezdték tanítani az etikettet. A nevelőnő nagyon sokat foglalkozott velünk, hogy megtanuljuk, mit illik és mit nem. Az évek során pedig elsajátítottuk a tánc, a latin nyelv és a katolikus szokások rejtelmeit is. A három fiú természetesen másfajta oktatást kapott, ugyanis rájuk több feladat várt jövőben. Már fiatal korunkban tisztázták, hogy az, milyen neműnek születünk, meghatározza az egész életünket. Tisztában voltam vele, hogy az én feladatom szerető feleségnek és jó anyának lenni. Ez ellen semmi kifogásom nem volt. Nem vágytam rá, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amivel a férfiak: a gazdasággal, az államügyekkel és egyéb dolgokkal, amiket az akkori felfogás szerint egy nő nem érthet meg. Elégedett voltam a sorsommal. Kényelmes volt úgy élni, hogy körülöttem már mindent elrendeztek, előre eltervezték a jövőmet, nekem már csak ehhez alkalmazkodnom kellett. Az idő múlt és mi szép lassan felnőttünk. Federico megházasodott és még abban az évben elkezdtek érdeklődni utánam a kérők. Nagyon szerettem életemnek ezt a szakaszát. A helyi nemesi sarjak sorban érkeztek a házba. Én pedig élveztem, hogy mindegyik miattam jött és utánam érdeklődik. Rendben, azért Pilarnak is akadtak férjjelöltjei, de a születési sorrend miatt nekem kellett először megházasodnom. A húgommal naphosszat beszéltük ki a felbukkanó férfiakat, és azon gondolkoztunk melyik lehetne a legideálisabb. Akkoriban amúgy is elég pletykásak voltunk. A cselédektől kezdve a papig mindenkit kibeszéltünk a városban. Az ellenkező nem azonban nem csak a mi köreinkből érdeklődött irántam. A rabszolgáink közül is jó páran szemet vetettek rám. Például az egyik indián földműves, aki mikor meglátott, idétlenül vigyorogni kezdett és úgy nézett, mint akit megbabonáztak. Mókásnak találtam az illetőt, ahogy a többieket is, akik azt képzelték, hogy esélyük lehet nálam. Nem tartottam nagyra a szolgáinkat, sőt nem is tekintettem őket embernek a bőrszínük miatt. Erről nem én tehetek, nekem ezt tanították. Azt mondták, ők pogányok és ezért nem érdemlik meg azt a bánásmódot, amit mi vagy a mi népünkből származó alkalmazottaink. Leonardo esküvője azt jelentette, hogy rajtam a sor, legközelebb nekem kell az oltárhoz vonulnom. Édesapám a jelentkező kérők közül ki is választotta azt az egyet, akit alkalmasnak vélt a feladatra, hogy a férjem legyen. Egy nálam tíz évvel idősebb férfira esett a választása, aki az akkori kormányzó fia volt. Nyilván valamilyen üzleti érdek mozgatta a döntés meghozatalánál, de ezzel nem foglalkoztam. A férfi nem volt benne abban a listában, akikkel szívesen leéltem volna az életemet, de elfogadtam a döntést és örömöt színlelve mondtam igent az eljegyzésre. Az esküvői előkészületek már akkor nagy feladatot jelentettek. Igaz, nem a szőke herceg várt az oltárnál, de maga a házasság gondolata már kislány korom óta foglalkoztatott így nagy izgalommal vártam életem nagy napját. Végül egy hófehér ruhában, a két család és a többi vendég jelenlétében a pap összeadott minket. A boldogító igen kimondása után az újdonsült férjem birtokára költöztem. Furcsa volt megszokni az új környezetet, de az anyósom, Mariana, aki mellesleg egy nagyon kedves nő volt, segített beilleszkedni. Életem párjával nem sokat beszéltem, ő a nap nagy részében házon kívül volt. A kapcsolatunk az étkezéseknél és a hálószobában nyilvánult meg. Két külön világ voltunk, de tiszteltem őt a szent eskü miatt, amit neki tettem, és hajlandó voltam alkalmazkodni a szokásaihoz. A házon kívül természetesen mi voltunk a legszeretőbb pár, akiket az emberek irigyeltek. Olyan voltam számára, mint egy szép dísz, akit mutogathatott a különböző ünnepségeken. Alejandro mellett is kényelemben éltem, nem volt okom panaszra. A házasságunk, viszont nem tartott tovább egy évnél. A kapcsolatunk az emberi létemmel egy időben ért véget. Ezt pedig a szépségemnek köszönhetem, ami ahogy a mellékelt példa mutatja, komoly átok is lehet. Egy forró augusztusi napon történt. Szokásunkhoz híven az anyósommal éppen a kertben teáztunk, és arról beszélt, hogy lassan már szeretne unokákat látni a házban. Nagyon örültem volna, ha valaki vagy valami megzavarja őt ebben, ugyanis elég kínos csevejt folytattunk, de nem hittem volna, hogy a kívánságom ténylegesen teljesülni is fog. A kertész segélykérő ordítása zökkentett ki minket a beszélgetésből. Mivel a kert elég nagy volt, rengeteg növénnyel, nem láttuk mi történik szegény férfival, de mindkettőnket megijesztett a dolog és ezért sietős léptekkel elindultunk a biztonságot jelentő épület felé. A segélykiáltások közben elhallgattak, de ettől csak még gyorsabban kezdtünk igyekezni. A lény azonban, ami az alkalmazottunkat megtámadta, gyorsabb volt nálunk, és hamarosan elő is bukkant az egyik bokor mögül. Borzalmas látvány volt. Egy barna bundájú farkas volt. Akkor láttam életemben először olyan állatot. Előtte csak könyvekben olvastam róla, de nem hittem volna, hogy valaha is összefutok eggyel. Egyébként se voltam nagy természetbarát, az állatoknak minden fajtájától undorodtam. Nem volt időm arra, hogy menekülési tervet dolgozzak ki, ugyanis a farkas célirányosan rám ugrott és rögtön sikerült is a földre löknie. Elkezdtem artikulálatlanul sikítani, és egy pillanatra segélykérően Mariana felé néztem, aki először halálra vált arccal rám nézett, majd szó nélkül elkezdett tovább rohanni a ház felé. Nem mintha sokat tehetett volna az érdekemben. Az állat hatalmas fogait belém mélyesztette, és egy jókora darabot tépett ki a húsomból. Nem tudom, hogy a véres látványtól, a hatalmas fájdalomtól vagy az ijedtségtől ájultam-e el, de pár pillanat múlva minden elsötétült. A tenger jellegzetes sós szaga és az alattam lévő talaj mozgása volt, ami az ébredéskor fogadott. Hamar összeraktam, hogy egy hajón vagyok. Teljesen kétségbeestem attól a tudattól, hogy elraboltak, de nem mertem segítségért kiáltani. Eszembe jutottak Federico rémtörténetei a kalózokról, és biztos voltam benne, hogy engem is egy ilyen istent nem ismerő rabló banda rabolt el, bár a hajó belseje azt mutatta, hogy elég kis vízi járművön tartózkodok. Azt nem tudtam, hogy miként éltem túl a farkas támadását és mi köze van az állatnak az elrablóimhoz, de abban a helyzetben az érdekelt legkevésbé. A bizonytalanság volt a legrosszabb. Nem tudtam, mit akarnak velem csinálni, és azt se merre tartunk. A fedélzetre nem mehettem fel, hogy bárkit is megkérdezzek ugyanis egy ketrecbe voltam bezárva, mint egy közönséges állat. Nem tudom, hány napig utazhattam. Ott bent a sötétben, nem voltam képes megállapítani az idő múlását. Néha egy fekete férfi lejött, hogy a rácson át betegyen egy kis kenyeret és vizet, de egy szót se szólt hozzám. Én pedig nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megszólítsam. Már annak is örültem, hogy nem egy késsel érkezett, hogy megöljön. Pedig rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Nem értettem a helyzetet. Az a tény pedig, hogy a súlyos sebeim nagyon gyorsan gyógyultak csak még inkább tetézték a furcsaságokat. Az érzékeim is sokkal erősebbé váltak. Olyan szagokat kezdtem érezni, amiket addig soha és egy idő után már hallottam a fedélzetről leszűrődő beszélgetések hangjait. Igaz, egy szót se értettem belőle, mert valamilyen ismeretlen nyelven kommunikáltak. A sötét se zavart már annyira, mindent sokkal tisztábban láttam magam körül. Folyamatosan imádkoztam minden szenthez, akit ismertem, és egyre nagyobb ígéreteket tettem nekik például, hogy apácának állok, ha kijuttatnak onnan. Már azt gondoltam, végre meghallgatták az imáimat, mikor a hajó kikötött. A rémálom viszont csak akkor kezdődött. Ezúttal egy megtermett indián férfi jött le értem, aki kinyitotta a ketrecem ajtaját, majd a karomnál fogva megragadott és felráncigált a fedélzetre. A nap égető fényénél már csak az zavart jobban, hogy a ruhám, ami már napok óta rajtam volt, cafatokba lógott rajtam. Reméltem, hogy a kikötőben segítséget tudok kérni, de ahova érkeztünk ott nyoma se volt civilizációnak. Egy teljesen üres, beépítetlen partszakaszon kötöttünk ki, így minden reményem elszállt. A legénység a mogorva emberen kívül összesen három férfiból állt, akiket nem volt időm alaposabban szemügyre venni, mivel a karomat szorongató alak tovább húzott. A férfi leráncigált a hajóról, majd a szárazföldre érve lelökött a porba. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot, de úgy viselkedett velem, mint egy kutyával. Keservesen zokogni kezdtem és könyörögtem, hogy be bántson. A kérésem viszont pont az ellenkező hatást érte el. Az indián rugdosott és ütött, én pedig egyre nagyobb gyűlöletet kezdtem el érezni iránta. A harag tüze egyre nagyobb lett bennem és végül lángtengerré nőtte magát. Később megtudtam, hogy pontosan ez volt a célja. Azt akarta, hogy átváltozzak. Ez pedig meg is történt azon a bizonyos parton. Nem tudtam mi történik velem, csak hatalmas fájdalmat éreztem. A testem változott, és végül a fájdalmas szenvedés végén átalakultam. Az előbbi kín természetesen csak még inkább erősítette a haragomat és pillanatokon belül az engem bántalmazó férfira támadtam. Fogalmam se volt róla, hogy csinálom ezt az egészet, de egyszerűen jól esett, hogy kiadhatok magamból minden dühöt és feszültséget. Az indián persze nem hagyta magát, ő maga is átváltozott. Meglepve tapasztaltam, hogy az a farkas ugyanaz, aki a férjem kertjében megtámadott. A harcunk nem tartott sokáig, hamar sikerült ártalmatlanná tennie. Az összecsapás után újra emberi alakot öltöttem, a legénység egyik tagja pedig valamilyen lenyúzott állati bőrt adott nekem, hogy eltakarjam magamat, hiszen a ruhám az átalakulásnál darabokra szakadt. Ezután szó nélkül követtem őket az érintetlen erdőbe. Egy indián táborhelyhez vittek, ami gondosan el volt rejtve a zöld rengetegben. Ott végre választ kaptam a kérdéseimre. Nem hittem volna, hogy ismerős arcot látok egy ilyen helyen, de mégis megtörtént. Megérkezésünkkor az a férfi fogadott, aki régen rabszolgaként dolgozott apám földjein és mindig feltűnően meresztgette rám a szemét. Chimalpahinnak hívták. Mivel ő is Havannában nőtt fel, beszélte a nyelvemet, és így el tudta magyarázni mi történik körülöttem. Megtudtam tőle, hogy mivé változtam a farkas harapástól, illetve elmagyarázott mindent, amit tudni kell arról a fajról, aminek a részévé váltam. Rémülten hallgattam minden egyes szavát, és nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik. Nehéz volt feldolgozni az új információkat, és főleg elfogadni azt a tényt, hogy már nem vagyok ember többé. Kiderült, hogy a mogorva férfi a vér szerinti apja, Iluak, aki körülbelül az esküvőmmel egy időben harapta be őt a falkába és hozta el Havannából. Nem mellesleg ő volt az alfa. Az én elrablásom pedig Chimalpahin agyából pattant ki ugyanis mindenképpen velem akarta leélni az életét. Az apja pedig, hogy jó pontot szerezzen, teljesítette a kívánságát. Már megszoktam, hogy a férfiak a fejem felett döntik el az életet, de ez a fordulat már nekem is túl sok volt. Hamar kiderült, hogy a menekülésre esélyem sincs, ugyanis elég távol voltunk az otthonomtól. A hely, ahol a falka élt Maracaibo városának közelében volt, ami a mai Venezuela területén helyezkedik el. Az elkövetkező időszak egy rémálom volt. Egyáltalán nem élveztem az új életemet. Az volt a legkisebb problémám, hogy egy indián településen minden komfortot nélkülözve kellett élnem. Sokkal jobban zavart maga a tudat, hogy egy szörnyeteg lett belőlem, és már előre féltem a pokolra jutástól, ahova az ilyen démonok haláluk után kerülnek. Az indulataimat és az érzéseimet nem tudtam kontrollálni. A mentorom, aki velem és a többi kölyökkel foglalkozott, a nevelőnőmnél sokkal keményebb pedagógiát folytatott. Folyamatosan hergelt, hogy átváltozásra késztessen, én pedig nagy fájdalmak közepette ezt meg is tettem. Rettegtem a bennem szunnyadó farkastól. Úgy éreztem, hogy ő nem én vagyok, hanem valamilyen sátáni teremtény, aki próbál felettem eluralkodni. Nagyon nehéz volt megszokni, hogy emberi alakba visszaváltozva mindenféle ruha nélkül kellett mutatkoznom a csapat hím nemű egyedei előtt. Ez teljesen az ellenkezett az értékrendemmel. Megalázónak találtam. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a falkában mindenki úgy olvasott belőlem, mint egy nyitott könyvből. Az érzéseim és a szándékaim nem maradhattak rejtve előlük. Védtelennek és magatehetetlennek éreztem magam. A társaim se rajongtak túlzottan értem. A falka nagy része amerikai őslakosokból állt, akik többféle indián törzsből származtak. Volt még egy-két fekete rabszolga és néhány spanyol tengerész. Azonban az előéletükből adódóan mindegyik gyűlölte azt a társadalmi réteget ahonnan én jöttem, ugyanis emberként az „én fajtám” tartotta őket elnyomás alatt. Az egyetlen, akire számíthattam Chimalpahin volt, akire ugyan nagyon haragudtam, amiért tönkretette a tökéletes életemet, de ő legalább nem úgy tekintett rám, mint a véres rongyra. Utáltam, amiért arra a helyre hozatott, de ironikusan ő volt az egyetlen, akibe megbíztam. Nem mondom, hogy szerelmes voltam belé, de valamilyen kötődés kialakult közöttünk. Az ő népük szokásai szerint összeadtak minket, de mivel nem tiszteltem a pogány hagyományokat, még a mai napig nem vagyok hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy a kapcsolatunk hivatalos volt. Azt ígérte, idővel a szenvedéseim enyhülni fognak és belejövök az új létformába. Ez nem így történt. Az újonnan beharapottak közül én fejlődtem a leglassabban. Mondhatni csapnivaló farkas voltam. Én voltam a falka szégyene és ezt mindig éreztették is velem. A hangulatom egyre rosszabb lett, és már azért kezdtem imádkozni esténként az Úrhoz, hogy szabadítson meg a szenvedésektől. Tíz év után végül úgy döntöttem, hogy nem bízom a véletlenre és halálos bűn ide vagy oda, saját kezembe veszem a dolgokat. A lehető legkreatívabb módokon próbáltam magam megölni, de az elkeseredett próbálkozásaim ellenére nem sikerült, a társaim pedig csak derültek látva a szánalmas kísérleteimet. Ezután párszor a szökést is megkíséreltem, de mindig elkaptak. Természetesen szép kis büntetéseket kaptam ezek miatt, és a megítélésem ettől csak még rosszabb lett. Egyre gyakrabban hallottam olyanokat, hogy egyesek felvetik annak a lehetőségét, hogy az alkalmatlanságom miatt meg kéne tőlem szabadulniuk. Az alfa viszont, mivel a fia párja voltam nem volt hajlandó elvenni az életemet, viszont látszott rajta, hogy ő se gondolja komolyan, hogy alkalmas lennék a falkája teljes jogú tagjává válni. Tudtam, hogy csak pár év kérdése és az ő türelme is elfogy. A huszonegyedik évemet töltöttem a falkánál, ami rekord időnek számított tekintve a lemaradásaimat. Egy májusi napon alkonyatkor éppen Chimalpahinnal Maracaibo közelében sétáltunk. Ott mondta el, hogy Iluak úgy döntött másnap megszabadul tőlem. A hír hallatára egyrészt örültem, hogy a szenvedéseimnek vége szakad, másrészt megrémültem a pokol gondolatától. A párom viszont nem volt hajlandó beletörődni az ítéletbe és felajánlotta, hogy szökjünk el. Hirtelen ötlettől vezérelve igent mondtam, és meg se próbáltam lebeszélni a tervéről, ami neki többet árthatott volna, mint nekem. Ő volt a legígéretesebb újonc a falkában, mindenki szerette és nagyon jól kijött az apjával. Egy ilyen lépés tönkretenné a jövőjét, de abban a helyzetben nem érdekelt. Úgy gondoltam meg kell próbálnunk, mert ha sikerül, végre szabad lehetek és újrakezdhetem az életemet, ha pedig nem, akkor egy nappal hamarabb halok meg az eredeti tervnél. Végül sikerült eljutnunk a kikötőig és felszállni egy éppen akkor induló hajóra. El se akartam hinni, hogy sikerült kiszabadulni börtönömből. Azt gondoltam, azért működhetett a terv, mert a páromban megbíztak az idősebbek. Az utunk hosszúra sikeredett. Egyik hajóról a másikra szálltunk még végül kiválasztottuk az úti célt. Eredetileg minden vágyam volt Havannába visszatérni, de rájöttem, hogy valószínűleg ott keresnének minket először. Így Cádiz felé vettük az irányt. A forgalmas kikötővárosban viszont nem sok időt töltöttünk ugyanis féltünk attól, hogy Iluak valakit utánunk küld. Egy ideig sorra jártuk a spanyol városokat, de sehol nem maradtunk tovább egy hónapnál. Én mindig fiatal nemes özvegy szerepet vettem fel, a páromat pedig a rabszolgámként mutattam be. Egy kicsit visszakaptam normális életemből. Ismét járhattam szép ruhákba, és társaloghattam velem azonos kultúrából származó egyedekkel. Az indulatkezelés azonban folyton problémákat okozott. Chimalpahin próbálkozott foglalkozni velem ez ügyben, és bár én szerettem volna elfelejteni, hogy vérfarkas vagyok ő nem hagyta. Nem volt jó érzés úgy élni, hogy folyamatosan vándorolni kellett attól rettegve mikor talál ránk a régi falka, és egy idő után mindketten beláttuk, hogy nem menekülhetünk örökké. Elkezdtünk az országban keresni egy falkát, ami befogad és megvéd az esetleges bosszútól. Végül Talaveránál találtunk egyet. Megengedték, hogy csatlakozzunk hozzájuk, de nem fogadtak rögtön a bizalmukba. Elmondtuk nekik a történetünket, de az alfa még így is vállalta, hogy a területükön éljünk. Azonban bizonyítanunk kellett nekik, hogy teljes jogú tagként tekintsenek ránk. Főleg nekem, hiszen miattam kellett menekülnünk. Minden erőmmel azon voltam, hogy behozzam a lemaradásaimat, és ne egy kolonc legyek a csapat nyakán. Szerencsére kemény munkával sikerült kibékülnöm a belső farkasommal, és együttműködnöm vele. Teltek az évek és úgy tűnt, minden jól alakul. Sikerült megszoknom a vérfarkas életvitelt, és megtanultam falkában élni. Ezen kívül sokkal magabiztosabbá is váltam. Egyre inkább kezdtem levetkőzni a gyenge nő szerepét. Ez a pozitív változás másoknak is feltűnt. A csapat egyik hímje, aki az Orlando nevet használta, kiszemelt magának. Egy ideig próbáltam távol tartani magamtól azzal érvelve, hogy az én párom Chimalpahin, de szép lassan beleszerettem. Jött az a bizonyos rózsaszín köd, ami teljesen elvakított, és bár tudtam, hogy helytelen, belementem egy titkos kapcsolatba. Ez a bizonyos titok azonban összesen egy napig tartott, hiszen még a mentális pajzs se tudta elrejteni a szerelmes pillantásaimat, ha Orlandóra néztem. A párom természetesen nem tolerálta ezt a kis románcot, és meg is támadta a gaz csábítót. Elég nagy botrány kerekedett belőle mivel az egész jelenet a város főterén ment végbe, így az Őrzőknek is be kellett avatkozniuk. Akkor találkoztam velük először, addig csak történeteket hallottam a létezésükről. Gondoskodtak róla, hogy a civilek ne emlékezzenek a történtekből semmire, de megfenyegették a falkát, hogy ilyen még egyszer nem fordulhat elő. A harcban ugyan senki se halt meg, de komoly következményei lettek a dolognak. Mindketten elég súlyos büntetést kaptak, ami viszont csak ideiglenesen oldotta meg a problémát. Én mindenki előtt felvállaltam, hogy Orlandoval akarok a továbbiakban egy párt alkotni. Ezzel is az volt a célom, hogy tisztázzam a helyzetet, és ne higgyék azt, hogy én egyszerre két férfival is játszadozok. A döntésem hivatalossá tétele érdekében amilyen gyorsan csak lehetett össze is házasodtunk. Nem volt olyan nagy esküvő, mint az első volt, de itt már ténylegesen boldogan mondtam igent. Chimalpahin volt az egyetlen, aki ebbe nem nyugodott bele, és a zártkörű menyegzőn is jelenetet rendezett. Szerencsére a szertartásra csak a falkatagok voltak meghívva, így ártatlan civilek nem estek áldozatául a volt párom őrjöngésének. Ezért a tettéért is megkapta méltó büntetését, de nem volt hajlandó leállni. Ezek után folyamatosan konfliktusba keveredett Orlandóval ahányszor csak egy légtérben kellett tartózkodnia vele. Az alfa belátta, hogy ez így nem mehet tovább. Mindkét hím közel állt hozzá, és fontos tagjai voltak a falkának, ezért egyiket se volt szíve elküldeni. Inkább a konfliktusok kiváltó okát szüntette meg: száműzött a falkából. A döntést azzal indokolta, hogy én is hibás vagyok a dologban, amiért nem voltam hű az eredeti társamhoz, de tudtam, hogy a háttérben az állt, hogy én nem vagyok számukra pótolhatatlan. Bármennyire is nehéz volt, engedelmeskednem kellett az utasításnak, ezért még azon a napon elhagytam a várost. Ezúttal senki nem tartott velem. Chimalpahin csalódott bennem, Orlando pedig gyáva volt, hogy feladja a kényelmes életét. Próbáltam újra értelmet találni az életemnek, ezért megvalósítottam egy régi álmomat: visszatértem Havannába. A szeretteimet, viszont már csak a temetőben tudtam meglátogatni. Kíváncsi voltam, mi történt, amíg távol voltam, ezért végig jártam azokat a helyeket, amiket ismertem és kérdezősködtem. Kiderült, hogy a volt férjem a halálom után elvette a húgomat és szép családot alapítottak. Az öcsémből pap lett, Leonardo pedig fiatalon valamilyen járványban halt meg a feleségével együtt. Federico gyermekei örökölték az ültetvényeket, és övék lett a családi vagyon. Nem akartam megismerni a testvéreim leszármazottjait, hiszen nekem teljesen idegenek voltak. Attól, hogy ugyanaz a vér folyt az ereinkben, ők nekem semmit nem jelentettek. Nem is tudom, mire számítottam, de csalódás volt visszatérni a szülővárosomba, ezért nem is időztem ott sokat. Az Egyesült Államokba utaztam, ami akkorra már sikeresen kivívta a függetlenségét a britektől. Yorktownban viszont mégis sikerült összefutnom egy ízig-vérig angol férfival, aki mellesleg szintén vérfarkas volt. Egy bálon találkoztunk, ahol rögtön észrevettük, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartozunk. Mindketten örültünk a véletlen egybeesésnek. Egész este együtt táncoltunk utána pedig még órákig beszélgettünk. Rögön beleszerettem. A neve Matthew Andrews volt. Elmesélte, hogy eredetileg angol tengerészként szolgált, aki Virginia alapításakor érkezett, és ezen a kontinensen harapták be. Arról nem esett szó, miért él magányosan. A kapcsolatunk az elején felhőtlen volt. Megint elvakított az a bizonyos veszélyes érzés, amit szerelemnek neveznek. Együtt bejártuk az akkori Egyesült Államok területét, majd Napóleon hódításaira felfigyelve Európába utaztunk, és ott a sereget követve kivettük a részünket a háborús sebesültek eltűntetéséből. Ez azonban nem csak nekünk jutott eszünkbe, elég sok fajtársunkkal találkoztunk, akikkel meg kellett verekedni a jó falatokért. A sok harc és a folyamatos vándorlás ellenére nagyon boldog voltam Matthew oldalán. Nem érdekelt hol vagyok és mit csinálok csak az, hogy velem legyen. Elfogadtam őt minden hibájával együtt. Az se zavart, hogy nem egyenrangú partnerként tekintett rám, hanem csak egy nőstényként, aki azért van hogy ne unatkozzon. Ezen kívül minden döntés az ő kezében volt, nekem semmibe nem volt beleszólásom. Évekig a kedvében jártam, és csak annyit kértem cserébe, hogy esküdjünk meg egy templomban, de ő hallani se akart a házasságról. Én viszont mindent elnéztem neki egészen 1815 –ig. Éppen Cannesban tartózkodtunk, mikor kijelentette, hogy csak akkor hajlandó elvenni feleségül, ha utána gyermeket vállalunk. Régi vágya volt egy fiúgyermek, ezt a megismerkedésünk kezdetén el is mondta, de én fizikai okok miatt alkalmatlan voltam a terhességre. Ezt természetesen ő is tudta, ezért úgy tervezte, teherbe ejt egy csinos fiatal lányt, és ha fiút szül, elvesszük tőle és együtt neveljük. Ez az elképzelés nekem elég sok ok miatt nem tetszett, ezért az együtt töltött huszonhárom év óta először nemet mondtam neki. Sikerült megsértenem a férfiúi büszkeségét az ellenállásommal, ezért azt mondta vagy belemegyek az őrült tervébe, vagy elhagy. Itt szakadt el a cérna, és a rózsaszín köd egy pillanat alatt szertefoszlott. Veszekedni kezdtünk, aminek harc lett a vége. Egy fúriává változtam attól, hogy ennyi év hűség után még ő akar engem otthagyni. Nem tudom, hogy az európai harcmezőkön szerzett tapasztalatok, vagy a hatalmas düh miatt, de sikerült legyőznöm és elválasztani a fejét a testétől. Csak utána döbbentem rá, mit is tettem. Szembeszálltam egy férfival, aki uralkodni akart felettem és győztem. Ez a tény sok mindent megváltoztatott bennem. Szabadnak és erősnek éreztem magam. A negatívum, viszont az volt, hogy megint egyedül maradtam. Illendően eltemettem Matthew testét egy fa tövében. Hiába, mégis kicsivel több, mint két évtizedet töltöttünk együtt, és bár én okoztam a halálát, nyomott hagyott az elvesztése. A sírjánál állva azon gondolkoztam, miért nem vettem észre hamarabb milyen is ő valójában és miért engedtem, hogy uralkodjon rajtam. Pár hónapig a városban maradtam. Sokszor elmentem a kikötőbe azzal a céllal, hogy elköltözzek valahova, de végül mindig visszafordultam. Rájöttem, hogy nincs olyan hely a világon, amit otthonomnak tekinthetnék és beleuntam abba, hogy minden héten más városban ébredek. Le akartam végre telepedni valahol. A Nagy-Britanniában található Sheffieldbe költöztem, ahol csatlakoztam a helyi falkához. Itt talált rám újra a szerelem William Chesterfield személyében. Teljesen más volt, mint az elődei. Romantikus, kedves és megértő volt. Ráadásul ő maga is nemesi származású volt. Mindig azon gondolkoztam, hogy ha emberként találkozunk, ő lett volna a tökéletes férj, akivel családot alapíthattam volna. Minden megvolt benne, amit akartam, mintha csak nekem teremtették volna. Először udvarolt nekem, majd eljegyzett és utána egy gondosan megszervezett esküvő keretében egybekeltünk. A három addigi esküvőm közül az volt a legszebb, és a leglátványosabb. Még a mai napig nem láttam olyan esküvői ruhát, ami szebb lett volna az enyémnél. Már öt éve voltunk házasok, mikor megkezdődött az elégedetlenség a falkán belül. Az alfát kihívták, és sikerült legyőzniük. Az új vezető azonban senkinek nem volt szimpatikus ezért lázadás tört ki ellene. A falka fele alkalmasnak találta magát a pozícióra, ezért harcok kezdődtek. A nagy káoszban, aztán a férjemmel úgy döntöttünk, jobb, ha tovább állunk. Indiában vásárolt egy birtokot, ami akkoriban brit gyarmat volt. Itt aztán nyugodtan folytathattuk a házasságunkat. Hosszú évek óta először éreztem úgy egy házban, hogy otthon vagyok ez pedig elmondhatatlan érzés volt. Megint azon a színvonalon éltem, amit gyerekkoromban megszoktam, de most végre nem voltam elnyomva. Minden döntést közösen hoztunk meg. A múltam kísértete, azonban beárnyékolta még ezt a boldogságot is. 1887-ben egy olyan személy tért vissza az életembe, akit nem hittem volna, hogy valaha viszont látok. Chimalpahin ismét felbukkant, és a célja ugyanaz volt, mint mindig: engem visszaszerezni. Mikor eljött az otthonunkban, én illedelmesen közöltem vele, hogy házas vagyok, és megkértem, ezt tartsa tiszteletben. Ennyi idő alatt rájöhettem volna, hogy őt szép szóval nem lehet meggyőzni. Elkezdett erőszakoskodni és fenyegetőzni. William ekkor lépett közbe. Egymásnak estek, és bár romantikusan hangzik, hogy két férfi harcoljon egy nőért, én nem láttam semmi szépet a dologban. Nem akartam, hogy komolyabb bajuk essen, de ez elkerülhetetlen volt. Ezért is nem akartam beavatkozni. Mindkettőjükhöz kötődtem valamilyen szinten. Ez viszont olyan hiba volt, amit még a mai napig bánok. Chimalpahin erősebbnek bizonyult és sikerült megölnie a férjemet. Életem szerelmét holtan látva minden pozitív emlékem ellenére megtoroltam a volt párom tettét, és a férjem után küldtem a másvilágra. A bosszú azonban nem enyhítette a veszteség fájdalmát. Meghalt az a férfi, akivel úgy éreztem, végre boldog életem lehet egészen addig a pillanatig, amíg le nem jár az időnk. Annyi mindent terveztünk, és ezek az álmok egyik pillanatról a másikra széthullottak. Megszakadt a szívem. Ezt a fájdalmat pedig nagyon nehéz volt legyőzni. Az ő elvesztése egyben az otthonom elvesztését is jelentette, hiszen a házban, ahol olyan sok időt töltöttünk együtt, nem voltam képes tovább élni. Megpróbáltam újra tovább lépni. Az elkövetkező harminckét év alatt rengeteget utaztam, és sok halandó férfival próbáltam szerencsét. Mondhatni visszaeső férjfaló lettem. Azonban egyik se tudta pótolni William hiányát. Az ő halála után még nyolc esküvőm volt. A kapcsolatok, viszont nem tartottak tovább pár évnél. Nem, egyiket se öltem meg. Csak szó nélkül megszöktem előlük. Az utolsó házastársam Jacob McGregor volt, akivel Szingapúrban találkoztam. A vele való kapcsolatom is nagy fordulópontot jelentett az életemben. Neki köszönhetem azt, hogy most itt tartok. A boldogító igenek után pár évvel döntött úgy, hogy egy új lehetőségeket kínáló városba költözzünk, az alaszkai Fairbanks –be. 1910-ben érkeztünk meg a hideg város kikötőjébe, aminek a klímája eleinte elég távol állt tőlem tekintve, hogy az életem nagy részét melegebb éghajlaton töltöttem. Mikor beleegyeztem az utazásba nem gondoltam volna, hogy az első vérfarkas falka területére csöppenek, ahonnan mint később kiderült maga a beharapóm is származott. A városban való békés letelepedés érdekében kifejeztem a csatlakozási szándékomat az akkori Atanerk előtt. Bevallom nem a hely maga volt az, ami motivált, hanem a falka presztízse. A vezető úgy döntött, befogad a köreikbe. Nem terveztem, hogy sokáig maradok Fairbanksben, hiszen azelőtt egy hely se volt, ahol huzamosabb időt töltöttem volna, de valami megfogott az alaszkai városban. Viszonylag gyorsan sikerült beilleszkednem az új környezetbe. Húsz év elteltével, pedig ismét kéréssel járultam az Atanerk felé. Szerettem volna a tark rangot betölteni, ami tudtam, hogy nem fog rögtön az ölembe hullani. Próbákat kellett kiállnom, ahol bizonyítanom kellett, hogy elég rátermett vagyok a pozícióra. Végül megkaptam a kitüntető címet. Az utolsó férjem közben elhunyt, de szép kis örökséget hagyott maga után. Úgy távozott az élők közül, hogy soha nem tudta meg, mi is vagyok valójában. Ez után nem kísérleteztem többé a házassággal, mert rájöttem, hogy a szerelem csak elgyengíti és sebezhetővé teszi az embert. Mellesleg elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy férfi nélkül is megálljak a lábamon. Az évek múltak, a világ pedig egyre gyorsabb tempóban változott. A világháborúk elmúltak, következett a hidegháború és a technika egyre modernebb lett. Engem is meglepett a sok újdonság, ami megkönnyítette az emberek életét. A legkiemelkedőbb esemény mégis az volt, mikor a nők kivívták az egyenjogúságot. Erre a lépésre már szüksége volt a világnak. Idő közben sor került egy Atanerk váltásra is. Vincent d’Arc, aki szintén tark volt vette át a régi helyét. Örültem ennek a fordulatnak, hiszen az utolsó éveiben az előző vezető már valóban nem látta el megfelelően a feladatait. A férjemtől a pénzen kívül egy jelentős földterületet is örököltem, amivel az évek során nem tudtam mit kezdeni, ennek ellenére mégse adtam el. A város turizmusának fellendülése ösztönzött arra, hogy azon az üres telken egy golfpályát nyissak. A vállalkozás jó befektetésnek bizonyult, így a rám hagyott vagyon értékét meg tudtam növelni. A közelmúltban aztán elég sok nyugtalanító esemény történt. Az Őrzők egy másik falkát hívtak a területünkre Chicagóból. A problémákat pedig csak fokozta, hogy Vincent lemondott a pozíciójáról, és kijelölte maga helyett Sedna Stormbornt. Bevallom az egyik szemem sírt, a másik nevezett. Vincentet tökéletesen alkalmasnak találtam a feladatra, ráadásul a lehető legrosszabb pillanatban hozta meg ezt a döntést. Másrészt viszont büszkeséggel töltött el, hogy végre egy nő áll a falka élén. Még soha nem volt alkalmam olyan csapat tagjának lenni, ahol női vezetés van, így örültem a személyének. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy nő hatékonyabb lehet egy férfinél, azonban nagy elkeseredésemre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A falkában eltöltött több mint száz év alatt soha nem szóltam bele azokba a dolgokba, amik nem rám tartoztak. Tudtam hol a helyem, mi a feladatom és a szerint cselekedtem. Az utóbbi időben, viszont egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy valamilyen módon nekem kellene cselekednem mielőtt késő lesz. Az ellenség a nyakunkon van, és az a veszély fenyeget, hogy a neves Őslakos falka, ami az első volt az összes közül, megsemmisüljön. Ezt nem hagyhatom annyiban…
Amiket szeret: pontosság, szervezettség, szép ruhák, gyönyörű és kényelmetlen cipők, ékszerek, jóga, tea, indiai konyha
Amiket ki nem állhat: szerelem és egyéb tudatmódosító szerek, cigarettafüst, hímsovinizmus, rendezetlenség, a túl őszinte emberek, illemszabályok be nem tartása
Rövidtávú célok: A falka élére állni, és megoldani a belső gondokat.
Középtávú célok: Kiűzni a területről a rivális falkát.
Hosszútávú célok: A béke fenntartása, hatékonyabb kommunikáció kiépítése az őrzőkkel a problémák elkerülése érdekében.
Forrásmegjelölés: FRPG Topsites Hirdető: Staff által meghirdetett karakter.
Avatar/Play by: Jennifer Lopez – Milagros Villanueva
Rendkívül részletes, mindenre kiterjedő és alapos karakterlapot és előtörténetet hoztál nekünk, öröm volt olvasni! Tetszett a férjek felvezetése, bemutatása is, valamint a feminista hozzáállás, szépen átjött a jellem a történetből. Érdeklődve várom, mit hoz neked a jövő és a játéktér. ^^
Kezdőlap
