A házunk, a birtokunk, a kúriánk vagy tudom is én, mi a szent szar végre elkészült. Pöpec, mi? Két hónap alatt sikerült élhetőt varázsolnunk valami olyanból, ahol régen csak csövesek rendeztek kuplerájt és még a növények is benőtték, meg idióta minotaurusz szobrok szaladtak neki az embernek óvatlan pillanataiban. És akkor most van az, hogy vissza kell térnünk a jól megszokott és bejáratott feladatainkhoz. Ki-ki teszi a maga hülyeségét, ahogy a vállalkozás beindul. Bár nevet még mindig nem választottunk magunknak. Próbáltunk sakkozni az álneveinkkel, meg betűszavakat kreálni belőle. Szerintem akkor is a Pokol Tornáca lenne a nyerő, de Miloš szerint egyszerűen szar érzékem van a marketinghez. Akkor meg kapja be tövig és találjon ki valami jobbat, ennyi. Az én feladatköröm általában a beszerzés körül forog, tekintve hogy én vagyok a legjobb sofőr, plusz imádok vezetni. Próbáltál már halottaskocsival rally-zni a jégen? Nem? Akkor te még nem éltél semmit, barátom! Mondjuk úgy, hogy ezen a héten mást se csináltam, csak felmértem a városi lehetőségeket. Faművest már találtam, kőfejtőt is JJ sírköveinek, de azért kell még pár cucc. Virágosunk az nincs. Jó, majd pont egy bevásárlóközpontban fogok magamnak használható virágárust találni, aki nagy tételben szállít koszorúkat, de basszus, kajás vagyok. Útba esett, megálltam és beszippantott a mocskos kapitalizmus és jelenleg egy szerepjátékos boltban próbálom fel a farkas-ocsmány-szörnyeteg maszkokat. Hogy ezek mennyire nem vágják, hogy miről van szó, öcsém! - Nincs valami... Hogy is mondjam... Élethűbb? Vágok le egy szőrös gumimaszkot a pultra a tündér íjásznak beöltözött eladó elé. Ő persze csak néz és tanácstalanul fejtegeti, hogy nem pontosan érti, mit értek élethűbb alatt, mert ha olyan Tvájlájt farkasosat akarok, akkor szerinte rossz helyen mászkálok. Mire közlöm vele, hogy lövésem sincs, miről beszél, de szar maszkjaik vannak. És azt csak szeretném beközölni, hogy szívesen adok mintát a maszkhoz, még úgyse öntötték gipszbe semmimet... Felsóhajtok, hiú ábránd. Visszaveszem a maszkot a fejemre, amit körülbelül három lélegzetvétel után teljesen bepárásodik belül. - Megnézem a köpenyeket. Vetem oda neki morcosan, aztán úgy, ahogy vagyok, maszkosan, mindenestül nekiiramodok. Egy rakás könyv mellett elhaladva kanyargok a polcok között a ruhás szekcióig. Illetve csak becélzom a ruhás szekciót, mert megint kezdi piszkálni az orrom valami ismerős szag és érzés. Na ne már! Kajak, ebben az elcseszett sarkvidéken csak mágus-puncik szaladgálnak? Sok lesz a jóból... A múltkori kalandom eszembe jut hirtelen, az út mentén. Ezen felbuzdulva pedig marhára örülnék, ha nem lenne még egyszer ugyan olyan szituáció, csak... Mondjuk a kocsi belseje helyett lehetne akár egy próbafülke. Na jól van, hess innen! Bár azt jó lenne megtudni, hogy a Gabrielle névre hallgató egyed mennyit tudott meg rólam vagy úgy rólunk egyáltalán. Újabb cél a horizonton. Tekintettel arra, hogy "üzleti" úton vagyok ma, egy világosszürke inget rángattam magamra, aminek az ujját könyékig feltűrtem, a nyakamból pedig lezseren lóg lefelé egy fekete nyakkendő. Nem foglalkoztatott különösebben az elegancia. Kieresztem kissé a farkasos energiamező tarkóborzoló melegét, hátha felkeltem a másik Őrző figyelmét, és felé fordítom a maszkos fejemet. Jelzésérték, mi? Az hát. A testem köré csavarom az első, fekete, földig érő köpenyt, ami a kezem ügyébe kerül, és immár teljes jelmezben sétálok közelebb az "áldozatomhoz". Semmit nem csinálok, csak megállok közel hozzá, mint valami rémálomból előpattant lidérc. Csak nézem, bámulom a maszkon keresztül, figyelem a reakcióit. Nem szólok, ha ő sem szól, csak várok és élvezkedem a helyzeten. Aztán úgy egy perc után, ha még mindig nem történik semmi, elunom magam és ércesen röhögök bele a maszkba. Rohadt szar így az akusztika. - Akarja látni az igazit? Kérdezem magamhoz képest még mindig vidáman. Remélem nem hülye és leesik neki, hogy voltaképpen a farkaspofára gondolok.
Úgy tűnik, lassacskán kezdenek helyrerázódni a dolgaim, mióta ide költöztem. A munka-beosztásom is kezd kialakulni, így pedig már a többi elfoglaltságot is egyszerűbb megszerveznem. Például a jógaórákat… Már egész fiatal korom óta tanultam és csináltam, így hát magától értetődő volt, hogy előbb vagy utóbb, de itt is kerítek valamit. Jó, jó, tudom, ez tipikusan olyan elfoglaltság ami, egyedül, otthon is simán kivitelezhető, de azért valahol én is igényelem más emberek társaságát, a rendelőn kívül. Mert valljuk be, a többség nem bájcsevegni jár a rendelőbe. Elvétve persze ilyen is akad, mint múltkor James váratlan betoppanása, de na, sajnos az elég ritka. Hála az égnek azonban napjainkra már egész felkapott lett és szintem minden nagyobb városban tartanak órákat, de képzelem, ha mondjuk, egy harminc évvel ezelőtt költözök ide, simán hülyének néznek, hogy miről magyarázok. Nem is tartott sokáig rátalálni, így amikor akadt egy szabad délelőttöm, útba is ejtettem. Igaz, eddig még csak pár alkalmat sikerült megejteni, meg heti 1-2 alkalomnál nem is lesz több belőle, de azért kellemes kikapcsolódás. Most is épp egy ilyen jógaóráról jöttem, igaz, mielőtt a rendelőm felé venném az irányt, még van pár szabad órám. Hazamenni nem terveztem, viszont a kórházba még mindenképp be akartam ugrani előtte. Az egyik kis betegem, aki még a múlt héten került a rendelőmbe, kéz- és lábtöréssel, többszöri bordarepedéssel, miután letért a pályáról és telibe kapott egy fenyőfát, még mindig bent van. Legalábbis amikor tegnap érdeklődtem iránta, azt mondták, így nagyon remélem. Mivel pedig megígértem neki, hogy meglátogatom, így gondoltam, meglepem valami aprósággal, pláne, hogy a szülinapja is a napokban lesz esedékes. Jó… de milyen ajándékot vegyek egy tíz éves kisfiúnak? A plüssfigurát inkább lánynak bírom elképzelni… Szabadidőmben kicsit körbekérdeztem másokat is a síparadicsomban, és az egyik recepcióstól kaptam ennek a játékboltnak a címét. Vagyis bocsánat, nem játékbolt, hanem szerepjátékbolt, bár hogy pontosan mi a különbség a kettő között, azt még pontosan nem tudom. Mindenesetre jobb ötletem nekem sincs, így aztán gondoltam, körülnézek – veszíteni semmit se fogok vele. Összegyűjtöttem minden bátorságomat, és beléptem az üzletbe, majd gyorsan le is ráztam egy sötét elfnek öltözött boltost, hogy egyelőre inkább csak nézelődnék. Hát, mit ne mondjak, érdekes. Mint ha valami fantasy-filmbe csöppentem volna, mindenféle jelmezek, maszkok, társasjátékok, kártyák, kockák, meg még ki tudja, mi minden… Neki is láttam, hogy alaposabban körbenézzek, bár azt hiszem, kezdem érteni, hogyan érezhette magát Alice, amikor Csodaországba csöppent. Nem is kellett sok idő, egész elmerültem a nézelődésben, s szinte fel sem tűnt az a pár vásárló, aki idő közben jött-ment. Vagyis, helyesbítek. Kivéve egyet, azt is csak akkor, amikor egy váratlan pillanatban a hideg kezdett futkosni a hátamon, annak ellenére, hogy egész meleg volt idebent. Hozzá még ráadásul az a paranoiás érzés is társult, hogy: FIGYELNEK! Persze nem ez az első eset, hogy ilyet érzek, és tudom is nagyon jól, hogy mi a dolog magyarázata. A plafon felé fordítottam a tekintetem, mint egy gyors segélykérésként az égiektől, majd, mint valami lassított felvétel, fordultam meg, hogy megnézzem, ki a közeledő bundás. Ám, ahogy megláttam, egyből lefagytam. Már nem azért, de ilyen ritka ocsmány maszkot is rég láttam már. Azt hiszem, valami ilyesmi lény születhetne Dr. Frankenstein és egy halott vérfarkas „románcából” is. Már csak két csavar hiányzik a nyakából, meg pár varrat, és teljes lenne a kép! Ahogy túltettem magam a kezdeti „sokkon”, csak csendben mosolyogva vártam, hogy mit is akar valójában az idegen. Hm, lehet, hogy ő is csak egy bolti eladó, mint az elfek odaát? Végül is, az tűnik a leglogikusabbnak, elvégre melyik idióta vásárló öltözne be egy játékboltban? Jó, valami részeg egyetemistából még kinézem, vagy egy kisiskolásból… de felnőttekből? A kérdés hallatán persze egyből felszökik a szemöldököm, csak gyorsan körbepillantok, hogy esetleg mások is hallják-e amiről beszélgetünk. -Miért, van benne valami különleges? Amúgy nem hiszem, hogy túl szerencsés lenne itt bemutatnia… -felelem a maszknak, de basszus, nehogy már egy ilyen műanyag szőrös izének magyarázzak. Így hát veszem a bátorságot óvatosan megkocogtatni a fogait (mármint a maszkét, nem mászok bele könyökig a maszk pofájába, csak hogy elérjem az igazit is...), majd lábujjhegyre állva bekukucskálni a farkasfogak között, hátha túl a torkán meglátom, hogy kivel is beszélek valójában. Na meg, persze ha már volt ilyen kedves és idejött, akkor segíthet is, így aztán egy hirtelen témaváltással szegezem neki a következő kérdésemet: -Ön mit ajánlana az üzletből, minek örülne egy tíz év körüli fiú ajándékként?
Ajj, ne már! Mosolyog! Mi a francért mosolyog, amikor éppen próbálom ráhozni a masszív frászt? Komolyan kiábrándító... De hé.. hé, hé, ácsi, te mi a f@szt csinálsz?! Turkálsz a számban? Na jó, nem az enyémben, hanem a maszkéban, de akkor is! Nem mész innen, he! Nem szokásom ilyenekkel heccelni meg úgy általában előjönni, de mégis mély torokhangon morranok fel a kutató kezek láttán. Őrült fehér nép... - És még rám mondják, hogy illetlen vagyok... Már ne is haragudjon, de mégis miért turkál egy idegen pofájában? A végén még bekapja valaki. Most, hogy kicsit többet beszéltem, már így a maszk által torzítva is sokkal inkább kihallatszik a szláv akcentus a szavaimból. Egyelőre még nem szabadulok meg tőle, mert hát miért is tenném... Az még cseppet sem győzött meg, hogy a nő ennyire érdeklődik utánam. És különben is, majd én leveszem, ha akarom. Egy lépést hátrálok, de csak azért, hogy legyen helyem megragadni a köpenyemet és egy művészi mozdulattal magamra libbenteni, mint valami köntöst. Ekkor ér a következő, váratlan kérdése. Szeretném egy kicsit letenni az arcom és nyugodtan pihenni hagyni valahol a hóban. Tíz éves gyereknek... Ajándék... Én mit adnék... Mi van?! Még jó, hogy nem látja a maszktól azt a csendes elképedést, ami kiül a pofámra. Mielőtt válaszolnék, meg kell kissé köszörüljem a torkomat. Komolyan úgy nézek én ki, mint valami vásárlási tanácsadó, aki ért a kölkökhöz? Azért, mert beöltöztem, még nem vagyok se szülő, se pedagógus, és nem - bolti eladó sem. - Őszintén...? - döntöm kissé oldalra az ocsmány farkasfejet. Aztán elnézek oldalra, ellépek néhányat, majd egy (sajnos csak játék) nyílpuskával a kezemben lépek vissza a nőhöz. - Fegyvert, elemi haragot a szívébe, kitartást és pár nevelő, atyai sallert. Gondolom, a válaszom nem nyűgözte le túlságosan, de mit is várhatna az ember egy olyan farkastól, aki 12 éves korától fogva a nagy Radovan Vaskovic mancsai alatt nevelkedett? De milyen jó, hogy egyelőre, remélhetőleg ez az információ még nincs a nő birtokában. A testem mellé eresztem a fegyvert, a másik kezemmel pedig megragadom a szőrös műanyag maszkot és lerántom magamról. Piszkosszőke-barna hajam most össze-vissza áll, még kócosabban, mint alapjáraton szokott. Az arcbőrömre kissé kiült a saját, maszkba szorul lélegzetem párája. Az alkarommal törlök végig a homlokomon, közben pedig az alapjáraton semmi jót és meséset nem ígérő szemeimmel végigszaladok a nőn, és közben baromira örülök neki, hogy kapok levegőt. - Gondolom nem erre számított. - vonok vállat - Vigye neki ezt, és mesélje el, hogy egy igazi farkastól kapta. Ki tudja, lehet, kedve támad csatlakozni. Baromira rosszmájú megjegyzés, tudom. Ennek ellenére felé nyújtom a maszkot, amit gyanítom, hogy nem fog elfogadni. Ha mégis, hát átadom neki, ha nem, akkor visszalógatom a testem mellé, de így mindkét kezem foglalt, és ez eléggé zavar. Az viszont kevésbé, hogy bárki hallhatja a beszélgetésünket. Egyrészt, mert szarok rá, másrészt pedig egy ilyen boltban, ahol mindenféle szörnyetegeknek öltöznek az alkalmazottak, biztos mindennapos lehet egy-egy hibbant félnótás, aki valamilyen misztikus lénynek képzeli magát, mert neki lvl130-as karaktere van. Jah, vágom ám az ilyesmit, a két öcsém mellett nem lehet kimaradni semmilyen MMO-s hülyeségből. - Ha megmutatnám a fogsoromat annak a tündérkirálynőnek a kasszánál, maga szerint nagyon bepánikolna? De akár még ki is tisztíthatná a fejét, gondolom, ért hozzá. A mosolyom egészen ördögire torzul, ahogyan eljátszadozom a gondolattal, miszerint egy kisebb botrányt robbantok itt a pláza közepén. Mondtam már, hogy baromira unom magam errefelé?
A morranásra egyből elveszem a kezem, jobb a békesség, meg inkább nem hergelek idegen farkasokat, károsan hat az egészségre. -Bocsánat! –felelem, de azért nehogy már neki legyen igaza, kijavítom- Amúgy ez csak egy maszk szóval azt hiszem, nem kell tartani tőle. Másfelől meg nem nyúltam bele a szájába, csak arra voltam kíváncsi, hogy miből készült. De jól tippeltem, műanyag. Amikor a köpenyével kezd hadonászni, egy kicsit én is hátrálok, de aztán csak kíváncsian lesem, mire készül. Csak nem eltűnik? Tisztára mint a ”The Cape” sorozatban! Persze aztán csalódottan veszem tudomásul, hogy nem hogy az eltűnős bűvész trükk nem megy neki, de még csak nem is volti eladó. A szavait hallva egyből összefonom magam előtt a két kezem, s egy grimasz kíséretében válaszolok: -Had találjam ki, ezek szerint magának sem volt gyerekszobája? Helyette sanyarú, erőszakkal és tragédiákkal teli emlékek? Férfiak… sosem fogom megérteni, miért mindent erőszakkal akarnak megoldani. Ahogy végignézek rajta, eltöprengek, hogy vajon milyen lehet a vérfarkasok élete? Akikkel eddig találkoztam, szinte mindenkinek kemény élete volt… amin mondjuk, annyira nem csodálkozok, lévén, hogy nem volt mindig ilyen fenékig tejfel az élet, meg képzelem, pár száz éve milyen lehetett. Azt hiszem, egyre inkább örülök neki, hogy ebben a korban születtem… Amikor észreveszem, hogy a maszk után nyúl, már kíváncsian várom, hogy vajon kit is rejt. Hogy aztán első reakcióként csak kissé felszaladjon a szemöldököm, ahogy végignézek rajta. Első benyomás, hogy ráférne egy hajvágás, de legalább egy fésű, ha mást nem. Szinte már hallom anyám hangját, amikor a bátyám bejelentette, hogy megnöveszti a haját… „Fiam, elment az eszed? Hogy fogsz így kinézni, mint valami szakadt rocker?!” -Mindenkivel előfordul, hogy téved, nem igaz? –vonok vállat a megjegyzésére, de amikor a maszkot nyújtja, csak megcsóválom a fejem az újabb szavai hallatán. A maszkot azért elveszem, bár eszem ágában sincs egy ilyen ritka ocsmány műanyag vackot magammal vinni, a végén még rosszakat álmodna szegény srác… Helyette csak lerakom a magam mellett lévő asztalra, majd elpakolja valamelyik eladó, ha erre jár, nekem gőzöm sincs, hogy hol a helye. Hm, azt hiszem, maradok valami könyvnél, csak tudnám, hogy milyet kéne venni, totál ismeretlen számomra ez az egész szerepjátékosdi. -Biztosan… De… de nem kéne! –kerekednek el a szemeim a kisebb ijedségtől, miközben hol a férfira tekintek, hol a boltban lévő többi emberre, hogy mégis hányan lehetnek itt. Az amit eddig hallottak, nem hiszem, hogy problémát okozna egy ilyen helyen, de egy átváltozás, na, az igazán nem hiányzik. Basszuskulcs, miért pont nekem kell kifogni az ilyen alakokat? Lécciléccilécci, ne kezdj itt nekem balhézni… -Kérem, ne… -halkítok a hangomon. Nem tudom, hogy csak azért mondta, mert élvezi, hogy szívathat, vagy tényleg komolyan gondolta, de jobb félni, mint megijedni, meg amúgy így jobban szeretem a békés megoldásokat. -Egyébként miért akarja ennyire felhívni magára a figyelmet?
Csak nem sértegetni akar? Még hogy nem volt gyerekszobám... Meg mi az, hogy "férfiak"? Hurrá, sikerült egy újabb feminista hősnő karjaiba szaladnom. - Az igazi, erős nők adnak életet az ilyen férfiaknak. A maga helyében kezdenék aggódni, hogy mi lesz a gyerekemből. Akkor már játsszunk így. Nem vagyok szívbajos, ha esetleg nyíltan is egy főköcsögnek titulál, hát kedves egészségére. Talán még igaza is lesz. Azonban a puszta tény, hogy a múltamat piszkálja, jobban idegesít, mint egy csapat sipákoló hároméves gyerek. De persze megint beleestem abba a hibába, hogy túlságosan is jól esne sokat járatni a számat. Viszont ha ezt megteszem, az csak azt fogja eredményezni, hogy az itteni védőosztag egy lépéssel közelebb kerül hozzánk. Az meg most baromira nem hiányzik. - Ja. Csak engem nem szokott érdekelni. Egyrészt azért, mert én sosem tévedek (ha mégis, akkor megvannak a módszereim arról, hogy ennek ellenére is bebizonyítsam az ellenkezőjét). Nem engedhetem meg magamnak sem a hibákat, sem a tévedéseket. Persze leülhetnénk együtt sírni, hogy biztos nehéz gyerekkorom volt és mindenféle komplexusaim vannak, amik nem hagynak élni, de ehelyett inkább elszórakozom a fegyverrel, a maszkot pedig átadom a nőnek. Persze a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le róla. Nem látom okát annak, hogy félre kelljen néznem, plusz sokkal kellemesebb látványt nyújt a szöszi, mint ez a sok kacat, amiknek a közepén kezdtünk édes diskurálásba. Ide a rozsdást, hogy ez egy életre szóló barátság kezdete... Ragadozóvigyort villantok, ahogy az ijedtsége szaga megkörnyékezi az orromat, és ahogy a szemei egészen látványosan kerekednek el a fenyegetésemre. Nem is volt az fenyegetés, pusztán egy kósza, szórakoztató gondolat. - Nekem ne könyörögjön, én nem vagyok Isten. Jegyzem meg lazán, közben pedig felemelem a nyílpuskát, becélzom vele a szőke nő homlokát. - Bámm... Imitálok lövést egészen halkan suttogva. Majd elfordulok, és a kasszás fejét célzom be. - Bámm... Miután vele is "végeztem", a pláza folyosója felé fordulok és az egyik járókelőt "szedem le" utolsóként. Könnyed, érces hangon nevetek fel és megcsóválom a fejem. - Háromszáz felett kevés dolog van, ami nem untatja az embert. Közlöm vele az álláspontomat. Mondtam már, hogy unatkozom? Ja, asszem egy párszor már igen. Visszasétálok oda, ahonnan a nyílpuskát felvettem és visszatámasztom a helyére. Milyen kis rendes vagyok! Ha ezt a tesók látnák, tuti nem hinnének a kis vizenyős szemecskéjüknek. Lehajtott fejjel baktatok vissza a szőkéhez. Kívülről annyi látszik, hogy a nyelvemmel matatok valamit odabent a számban, mint amikor az ember kaja után piszkálja a fogait. Azonban ahogy újra a szemébe nézek, az enyémben már ott úszik a borostyán színkavalkád, és ahogy elvigyorodom, a fogaim eltorzultan mosolyognak velem, a szemfogaim pedig úgy két és fél centisre nyúltak, mint valami kibaszott vámpírnak. Egy pillanatra összeszűkülnek a szemhéjaim, akár ez egy felhívás is lehetne keringőre, amivel azt sugallom, hogy "gyere és állíts meg!". Hirtelen fordulok sarkon, az utam pedig a kassza felé vezet. A lépteim nyugodtak, abszolút semmi rohanás vagy idegesség nincs bennük - miért is kellene, hiszen ha akarnám, egytől egyik kivéreztethetnék itt mindenkit. Féljenek ők tőlem! - Elnézést, a hölgy szeretne venni valamit egy tíz éves kölyöknek. Tudna neki segíteni? Látom, miként kerekedik el a szeme, ahogy találkozik az enyémmel és ahogy a kissé eltorzult hangom a hallójárataiba táncol. Szexi, mi? Csak hebeg és habog, de aztán úgy dönt, hogy gyorsan és szinte már kapkodva teljesíti a kérésemet, becélozva Abigail alakját, hogy a segítségére legyen. De ha esetleg visszafordulna, hogy jobban megnézzen magának, akkor már nem láthat semmit az iménti "varázslatból", hiszen visszatuszkoltam a farkast oda, ahová való.
Ahogy meghallottam, hogy mit reagál a szavaimra, elég vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Hirtelen nem tudtam, hogy megsértődjek, miszerint gyengének tart, vagy hatalmas megkönnyebbülést érezzek, hogy de jó, ha egyszer lesz gyerekem, akkor ezek szerint az nem ilyen lesz, mint ő… HA egyszer lesz, márpedig a jelen helyzetemet elnézve egyhamar nem nagyon. Vagy… a saját gyerekére gondolt? Valószínű, én önző meg megint csak magamra gondolok. -A maga gyereke, úgy neveli, ahogy jónak látja. Meg amúgy sincs sok tapasztalatom ilyen téren, szóval eszem ágában sincs beleszólni… -válaszoltam, mielőtt már megint kapok valami beszólást. A nem-érdekel dologra csak megadóan sóhajtok egyet. Ha nem, hát nem, most nem fogok itt leállni vitázni, meg hitetleneket megtéríteni. Na mit mondtam? Úgy a kérésem se hatja meg, bár én nem mondanám annyira könyörgésnek. Nem állítottam oltárt, semmi áldozatbemutatás, napokig tartó böjt, imák, miegymás… Tudja ez egyáltalán, hogy mit jelent az isteneknek könyörgés? Cöhh… kétlem! Mire észbe kapok, már a homlokomnak szegezi azt a vackot, amiről ha nem tudnám, hogy csak játék, most nagyon be lennék tojva… Bár így is elég morbid a helyzet, szóval pislogni meg levegőt venni nem sűrűn merek, amíg meg nem hallom a „bámm”-ot, és végre el nem fordul tőlem. Huhh… ez közel volt! Viszont ezt már csak nem hagyhatom annyian… Gyorsan körbe is nézek, hogy találok-e valami kézre eső fegyvert, így aztán végül egy botot kapok fel. Vagy varázsbotot, vagy tudomisén, hogy hogy hívják az ilyet. Legalább jól néz ki, meg a vidáman csilingelő csengő is jópofa az alján, igaz, így aztán fuccs a lesből támadós tervemnek. Mindegy is, azért a kerek végével megérintem a férfi hátát, persze csak finoman, még csak véletlenül se akarok fájdalmat okozni neki. Aztán… -Csiribú, csiribá… -suttogom válaszul a támadására, de utána el is veszem a hátától, aztán a végét a földön támasztva tartom magam mellett. Hmm… lehet, hogy nem ártana egy ilyet otthonra is beszerezni? Végül is, csinosabb, mint egy krikett ütő, bár tény, azzal nagyobbat lehet ütni, ha önvédelemről van szó. Bár az is tény, hogy ha már önvédelem, többnyire csak emberek ellen lenne hatásos… Vagy farkasnál, ha elsőre jó helyre találok vele, aztán meg gyorsabban futok meg bújok el, mint hogy utolérjen. - Mondanám, hogy elbírom képzelni, de… valójában nem. Hogy lehet unatkozni, amikor ilyen nagy a világ, ahol élünk, ilyen gyorsan fejlődik a tudomány, a technológia, minden nap tanulhat valami újat az ember? –kérdezek vissza kíváncsian, de azért még egy „Például mi?” kérdést odabiggyesztek a végére. Most komolyan, tényleg, mi az, ami nem untat egy 300 feletti farkast? Vagy ha már ilyen korban unatkoznak, mit szóljanak a 600 év felettiek? Oké, hogy én az 51 évemmel a fasorban se vagyok hozzá képest, de így se sűrűn szoktam unatkozni, valahogy mindig sikerül lefoglalni magamat valamivel. Ahogy a férfi mimikáját figyelem, felmerül bennem, hogy talán egy fogkefe is el kéne nála a fésű mellé, ám ahogy már a szemeit is rám villantja… Kicsit kezdek tanácstalanná válni, hogy mihez kezdjek vele, így csak egy kissé zavart mosoly kúszik az arcomra. Ahogy rám villantja a tekintetét, egy picit közelebb hajolok, hogy jobban láthassam. Hmm… azt meg kell hagyni, hogy ha nem is az esetem, de a szemei szépek. Bár tény, hogy egy ilyen Colgate-reklám gyanús mosollyal nem valami szívmelengető látvány. Na tessék! Már faképnél is hagyott, nekem pedig ezzel a lendülettel hervad le a mosoly az arcomról, ahogy utána kapok, hátha sikerül még megragadni a vállát, kezét, vagy a felsőjét, mielőtt az eladóhoz menne. Naná, hogy elkésve… Így csak újabb lélegzetvisszafojtós pillanat következik, amíg földbe gyökerezett lábakkal állok, hogy mi fog történni. Szerencsére semmi vészes, legalábbis amihez orvost kéne hívni, így aztán amikor a nő felém siet, csak fejcsóválva próbálom megnyugtatni. -Hihetetlen, hogy manapság milyen kontaktlencséket meg műfogsorokat képesek előállítani, nem igaz? Mint ha igazi lenne… fényre változó színű, meg minden elképzelhetetlen dolog… Bezzeg pár évvel ezelőtt! -nézek farkaspajtás felé egy széles mosollyal az arcomon, ám mire elérem a tekintetét, átváltok „gyilkos” tekintetre, hogy most aztán meg ne merjen szólalni, mert esküszöm lecsapom azzal a csicsás XXL-es légycsapóval, amivel az előbb bökdöstem hátba. Aztán már fordulok is vissza a nő felé, ha esetleg a korábbi kis magyarázatom nem nyugtatta meg, akkor majd távozás előtt megejtünk egy agymosást is, de amíg a vicces kedvű farkasunk még itt ólálkodik, kár lenne… Mindenesetre mesélek egy pár mondatot a kis betegemről, hogy szülinapi ajándéknak kéne valami, meg ilyesmik, mire az eladó egyből a kártyák felé siet, ahol nagy lelkesen kezdi el magyarázni a különbséget az egyes paklik között. Persze észreveszem, hogyközben lopva a férfi felé pillant párszor, bár sokáig azért nem meri rajta hagyni a tekintetét. Én meg? Csak próbálok némán „üzenni” neki, hogy próbáljon már meg kulturált farkas módjára viselkedni, és ne csináljon balhét…
Egészen sötétbe borul a képem. Hát most komolyan... - Kinézi belőlem, hogy gyereket nevelek? Ilyen elcseszett bókot is régen kaptam már. Mondom neki fapofával. Sajátos köszönetnyilvánítási formáim vannak, meg kell hagyni. Aztán amikor elkezdek lövöldözni az emberekre, a szőkeség úgy dönt, felveszi velem a harcot és jól levarázsol. A szemöldökeim egészen magasra szaladnak fel, szinte már meglepett érdeklődéssel vizslantom végig a nőt. Röviden felnevetek. - Nem lenne egyszerűbb élesben lecsiribúzni? Oké, már itt vagyok pár éve Amerikában, mégis elgondolkozom azon, hogy vajon értelmes kifejezés-e a lecsiribúzás. Nem vagyok nyelvészprofesszor és pont nem érdekel, mennyire helyes avagy idétlen ez a szóhasználat, a lényeg, hogy érti. Gondolom. Még akkor is, ha valamelyest kihallatszik a szláv akcentus. Úgy látszik, hogy a csaj valami vakbuzgó autodidakta önképző lehet, tekintettel arra, hogy micsoda áhítattal beszél a világról, és hogy mennyi mindent lehet tanulni róla, belőle, általa. Nem vagyok se jó, se pap, hogy holtig tanuljak, amit lehetett és amit kellett, már réges régen belém verte Radovan Vaskovic, nekem pedig csak ez számít. Nem érdekel a tudomány, nem érdekel a kultúra, nem érdekel... Jóformán semmi. Szerintem azt maga nem akarja tudni... Nézek rá jelentőségteljesen. Nem, nem hiszem, hogy jó volna, ha rálátása lenne a szabadságharcokra, a küzdelemre, a gerilla életmódra, a sötét ügyletekre, és mindenre, ami nyers erőhöz köthető, és nem untatott az évek alatt. De ha a hanglejtésemből nem jön rá, hogy valami ilyesmi lappang a háttérben, akkor igaza van: neki még sokat kell(ene) tanulnia erről a világról. Nem is nagyon akarom ezt a témát firtatni. Nem vagyok jó semmilyen morális téma megvitatásában, mert magasról teszek rá. Lerendezem annyival, hogy azért nem, mert én azt mondtam, és pont. Nő velem ne vitatkozzon. Untat a dolog, szóval megindulok a pult felé. Érzékelem, ahogy utánam kap, de hát valljuk be, kicsit lassú a szentem. Persze utánam nyargal, és próbálja kimagyarázni a farkaspofát a kasszásnak. Felröhögök. S bár visszaszorítottam már a farkast az arcomról, az nem jelenti azt, hogy nem tudom újra elővenni a kalapból. Egy polchoz lépek, és úgy teszek, mintha nagyban matatnék valamit. Ahogy megfordulok, az egyik kezem könyékig szőrös farkasmancs, jó tíz centis, pengeéles karmokkal az ujjaim hegyén. - Micsoda maskara! - caplatok vissza a pároshoz, a magasban lóbálva az átváltoztatott kezemet - Mi a gond? Igazi vérfarkas buzi vagyok, van egy csomó... karakterem is. Mondja csak - fordulok a kasszás felé és lecsapom a karmos kezet elé a pultra - Lábra való nincs? Egészen ártatlanul próbálok pislogni, ami az én arcberendezésemmel már eleve egy holtan született kísérletezés, de annyi baj legyen. Ránézek a szőke őrző csajszira. Vigyorgok,megint. - Miért nem mutatod meg a kedves kis tündérnek, hogy milyen varázslatokat tudsz csinálni? Ne legyél már szégyenlős... Megkísérlek a vállába boxolni az átváltoztatott kezemmel, mintegy ösztönzőleg. Nehogy már ne élvezze az emberek hülyítését! De most tényleg. Úgyis meg nem történtté tudja tenni a dolgokat, és fogadjunk, hogy már ezer éve nem szórakozott annyira jól, mint ebben a kissé kiélezett, feszült helyzetben. Tekintettel arra, hogy sose tudhatja, mi lesz a következő lépésem.
Ahogy meglátom az arckifejezését, egy pillanatra megijedek, de aztán széles mosoly kúszik az arcomra, sőt, még ahhoz is veszem a bátorságot, hogy bólogassak párat. Most miéééért? Nem ez lenne az élet értelme? Legalábbis az egyik? Van olyan, aki nem akar gyerkőcöket, soha életében? Na, majd ha öregkorára egyedül marad, jusson eszébe, hogy én megmondtam… Vagy ha azt nem is, de legalább kinéztem belőle. Amúgy ilyen lestrapált kinézettel pláne, a bátyám se nézett ki jobban, miután megszületett az első gyerekük, aztán utána ő szabta meg, ki, mikor, mennyit alszik. Kócos haj, szedett-vedett kinézet, táskás szemek… Na jó, leállítom magam. - Igen. Miért, az olyan nagy baj? –kérdeztem vissza ártatlan tekintettel. Azt persze már csak magamban tettem hozzá, hogy lehet ki kéne próbálnia, ennyi idősen már lehet pár porontya, akár vér szerinti akár beharapott is, szóval… lehet, jó hatással lenne rá. De tényleg! Na, az elvarázsolós merényletemet jól fogadta, ez fél siker. Ahogy meglátom az arcát, én is vele nevetek, de aztán a kérdését hallva csak vállat vonok. -Az sem okozna különösebben gondot, de ahogy eddig tapasztaltam, a legtöbben nem díjazzák, ha csak úgy szó nélkül elvarázsolja őket az ember... Nem igaz? Amúgy meg ismerem annyira a képességeimet, hogy ne kezdjek ki meg haragítsak magamra olyanokat, akik ellen szinte esélyem se lenne. Másfelől meg, jobb szeretem a békességet. –fejtem ki (hozzám képest igencsak) röviden, biztosítva békés szándékaimról, elismerve az ellenfelem erejét, szóval… örülhet. A kérdésemre való válaszát hallva csak lassan a plafon felé emelem a tekintetem, ahogy fáradtan sóhajtok egyet. Ez most komoly? Úgy tűnik… -Ha maga mondja… -felelem végül, bár egy ilyen tekintet mellé ellenkezni se lenne bátorságom. Az agyam eldobom, de komolyan. Én itt töröm magam, hogy mentsem a menthetőt, ez meg kiröhög?! Hol itt a tisztelet? Oké, hogy ükükükükükükükükunokájának is fiatal lennék, de akkor is. Nem a középkorban élünk, annak ellenére, hogy a nyílpuskás „úriember” ott érezné legotthonosabban magát. Ahogy a polcnál kezd matatni, egy pillanatra megnyugszok, hátha valami újabb játék keltette fel a figyelmét. Az, hogy esetleg egy könyv, eszembe se jut, már nem vagyok biztos benne, hogy tud-e egyáltalán olvasni… Ám amikor megfordul, ismételten lesápadok, nem is kicsit. Te jó ég… én még mágiával is csak jó, ha fele ekkora karmokat tudok varázsolni magamnak. Igaz, az legalább ezüst, de nem hiszem, hogy jelen pillanatban bárkit is meghatna a dolog. Meg se merek mukkanni, csak lélegzetvisszafojtva várom, mikor lesz ebből sikítás, pánik, vagy bármi… őszintén szólva, egy ájulást most igazán díjaznék a leányzó részéről, a kettőnk dolgát mindenképp megkönnyíteni, ha a szőrmókét nem is. Hol a férfira, hol a nőre pislogok, a csodára várva. Hogy előkapjon a pult alól valami karmos mamuszt, vagy farkaspajtás dobja fel a pracliját a pultra, hasonló manikűr után kiáltó karmokkal, becsapódjon egy üstökös, jöjjön az özönvíz, betévedjen egy jegesmedve az üzletbe, vagy… nem tudom. Tényleg. Ahogy találkozik a tekintetem a férfiéval, szép lassan elkomorodik a tekintetem, hát még amikor vállon boxol… -Kac-kac-kac… -jegyzem meg nagy komolyan, s próbálom visszafogni magam, hogy ne keverjek le neki egy taslit, vagy rohanjak vissza azon nyomban azért a varázsbotért, hogy azzal csapjam agyon. Már ha van agya… Most komolyan, mégis, hová képzel ez engem? Még hogy hülyíteni az embereket… Pff. De nem, csak azért se állok le az ilyen gyerekes hülyeségeire reagálni. Ha figyelmen kívül hagyom, előbb vagy utóbb csak megunja, ugye? Ugye? Ugye.....? UGYE?!!! -És ha az vagyok? Tán baj? –kérdezek vissza végül, ám azt már előre eldöntöm magamban, ha a lábát is fellendíti a pultra egy bemutató erejéig, én esküszöm, lábon ragadom, és úgy kezdem el kirángatni az üzletből. Amennyiben kézzel, szemmel, pofával, vagy egyéb alkatrészével próbálkozna, csak karon ragadom, és úgy…
- Öööö.... Nem érdekel. Teszek úgy, mintha gondolkoznék, aztán vállvonva, könnyedén hagyom rá, hogy pont nem érdekel, mit néz ki belőlem és mit nem. Szeretem, ha alulbecsülnek, mert tudok meglepetéseket okozni. Ha pedig túlértékelnek, nos... Ha mást nem, akkor a májamat hizlalja, de ennyi. Nem vagyok egy kifinomult, hiú, sznob buzi, akit érdekelnek a fényező dicséretek. Amúgy pedig elégedetten húzom vigyorra a pofámat, hogy a mai szőkeségünk pontosan tisztában van azzal, hogy nem érdemes velem szórakoznia. Nem hiszem, hogy ezzel visszaélnék (annyira), de ilyenkor mindig van valami a másik fél szemében, ami csúnya és gonosz, már-már perverz dolgokra ösztökél. s jelen pillanatban úgy tűnik, hogy ez a polgárpukkasztó rendbontásomban nyilvánul meg. Komolyan, egy élmény ez a műsor! Ha nem lennék aktív résztvevője az eseményeknek, akkor tuti befizetnék, hogy nézhessem. Na persze nem azért, mert olyan szexi főszereplői vannak, sokkal inkább azért, mert kár, hogy nem láthatom egyszerre az eladó és az Őrző csaj arcát. - Ó, hát ezen segíthetünk. Fordítom oldalra a fejem az Őrző felé, és cseppet sem zavar, hogy amúgy társaságunk van. Az egész arcom egy olyan elvadult kifejezést vesz fel, ami csak egy férfi arcára képes kiülni, amikor inkább egészben sült pulykának, vagy éppen meghódítandó kontinensnek nézi a nőt, mintsem érző, lélegző élőlénynek. Hogy ez mennyire viseli meg jelen pillanatban a csajt? Nem izgat túlságosan. De remélem, hogy eljutunk arra a pontra, hogy hirtelen nem tudja majd, hogy az átalakult karom vagy a megjegyzéseim zavarják-e jobban. - Ha már ilyen személyesre vettük a dolgokat... Matthew, örvendek. Nyújtok kezet a pult mögött álló jelmezes tündér felé, de ő inkább közli, hogy neki most sürgősen a raktárba kell mennie, én pedig vállat vonok, majd az Őrző felé nyújtom a karmos kézfejet, szeretgesse csak nyugodtan, ha akarja. Csak felsóhajtok és a fejemet csóválom kissé és valami olyasmit motyogok, hogy az embereknek kurva alacsony a tűrőképességük. Eltüntetek magamról minden nem emberit, majd látszólag lógva hagyva az Őrzőt, visszamegyek nézelődni a polcok közé...
//Nagyjából öt perccel később//
Éppen csak felpillantok az egyik, akció-figurákat felsorakoztató polc mögül, amikor neszezést érzek a hátam mögül. A tündér-jelmezes eladó izgatottan csörtet el, szinte ráül a nyelvemre minden szívdobbanása. Ahogy előre lekövetem az útvonalát, kiszúrom, hogy két, fehér inges biztonsági őr érkezett, és eléggé sanszos, hogy értem, miattam jöttek. A szemeim jókedvűen csillannak fel, de ha csak az Őrző nem keresi a tekintetem, én sem fordulok hozzá egészen addig, amíg ki nem szúrom, hogy bizony, a frissen érkezett barátaink őt magát is kipécézték. Addigra már hallom, hogy az eladó miként számol be hadarva nekik a szakadt fazonról és a nagyon szőke lányról... Felszusszanok és visszateszem a helyére Pókembert. Megcsóválom a fejem, és ha sikerül, elkapom az Őrző pillantását, amivel párhuzamosan az őrök is elindulnak az irányunkba. Na, most mi legyen? Megyünk, maradunk? Együtt küzdünk? Lesz-e vajon ő az alkalmi hős amazonom, vagy ragaszkodik hozzá, hogy ízekre szedjem az egész kuplerájt? Minden esetre mindkét kezem lassan a fegyvereim markolatára csúszik...
Ahogy meglátom a pasas arckifejezését, egyből sápadtabb leszek néhány árnyalattal. Óvatosan nyelek egyet, majd aggódva sandítok oldalra, hogy vajon vannak-e még mások is a közelben, csak az engem akar még jobban zavarba hozni… Vagy csak jelzi, hogy megint valami irgalmatlan hülyeségre készül? Nem vagyok benne biztos, abban viszont igen, hogy lehet, mégsem volt olyan jó ötlet betévedni az üzletbe… Ahogy bemutatkozik a nőnek, nem lep meg, hogy az inkább sietősre fogja a dolgot. Sőt, mondhatni, kisebb szikla esik le a szívemről, hogy csak kettesben maradtunk. Jesszus, így belegondolva, nem is tudom, mikor „örültem” utoljára, hogy egy ilyen szociopatával lehetek négyszemközt. Abi, Abi, lehet, hogy nem ártana felkeresned egy dokit? Itt már valami nagy baj lehet. Ahogy a férfi - a példa kedvéért nevezzük „Matthew”-nak - felém nyújtja aszőrös-karmos mancsát, csak a praclijára vetek egy pillantást, mielőtt újra a szemébe néznék. Amúgy se vagyok híve a kézfogásnak, vele meg aztán pláne nem akaródzott a dolog, így aztán csak állok és várok. Ahogy végre úgy látszik, megunta a dolgot, megkönnyebbülten felsóhajtok. Végre! Ebben reménykedtem az elejétől kezdve, ha nem állok le vele hülyülni, akkor csak feladja… Folytatom tovább a nézelődést. Már az is megfordult a fejemben, hogy gyorsan megveszem az első kezem ügyébe akadó cuccot, aztán elhúzok a francba, de… akkor meg hetekig lelkiismeret furdalásom lenne, pláne, ha ez a nagyon marha valami bajt is okozna. Én itt voltam, de gyáva módon megfutamodtam… Will tuti kitekerné a nyakam, aztán az Antarktiszre száműznének életem végéig… Na azt már nem! Amíg farkaspajtás is itt van, addig én se megyek egy tapodtat se. Ahogy tovább nézelődök az üzletben, közben kb. fél percenként felé pillantok, hogy nem sántikál-e valami újabb rosszaságban, de úgy tűnik, letett róla. Ahogy nő a teremben tartózkodók létszáma, csak kíváncsian pillantok a biztonsági őrök felé. Nem tudom, hogy most örüljek, vagy még jobban kétségbe essek, mert bár a normális emberek kissé betojnak ha két ilyen kigyúrt állat közeleg feléjük és egyből jó kisfiúk/kislányok lesznek, ez a mostani mi farkasunk mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. Ha pedig úgy nézzük, hogy most már nem egy, hanem három ember épségére kell figyelnem… Jajj, miért nem bírtak ott maradni, ahol eddig voltak? Amikor rájövök, hogy ezek nem csak a rosszcsont farkas miatt jöttek, hanem ugyanúgy értem is, megáll bennem az ütő egy pillanatra. Na ne… Ez valami rossz vicc? Nehogy már az ő hülyeségének én igyam meg a levét!!! Próbáltam elcsípni a tekintetét, s ha sikerült, egyből láthatta a szemeimben csillanó aggodalmat, ahogy kétségbeesetten néztem felé. Szép lassan elkezdtem közelíteni hozzá, de aztán pár lépés távolság után sietősebbre vettem a figurát, mintegy bemenekülve a háta mögé. Gyerünk Abigail, gondolkozz, gondolkozz… Riadtan pillantok a közeledő őrökre, aztán a farkasra, hogy vajon mire készül, s ahogy kézbe kapja a fegyvereit, elhagyom a menedéket adó „háta mögött” területet, hogy inkább elé áljak. Egyik kezemmel megragadom az egyik fegyvert markoló kezét, hogy még csak véletlenül se akarjon támadni vele, a másik kezemmel pedig a másik trió felé emelem, miközben magamban elmormolom az emlék-törlés varázslatát. Nem telik bele pár másodperc, és az előtte oly magabiztosan érkező csapat egyből megtorpan, mint aki elfelejtette, hogy mit is akart. Na jó, nem „mint”, tényleg nem emlékeznek rá, hála nekem. Ahogy újra minket kezdenek vizslatni, egyből arrébb lépek a farkasomtól, mielőtt még valami rosszra gondolnak. Zavaromban csak valami "elnézés"-féleséget hebegtem-habogtam, bár sokat az se segített a helyzeten. Határozottan kikapom a fegyvert arosszcsont farkas kezeiből – vagy ha ez nem menne, akkor mindent beleadva megpróbálom lehámozni az ujjait a markolatról- hogy aztán karon ragadjam, és kirángassam az üzletből, amilyen gyorsan csak tudom. Menjünk inkább piknikezni, vagy kiskacsákat etetni, bánom is én, rénszarvasokat simogatni, csak ne akarjon már kinyírni senkit… Ha meg a magam után vonszolás se menne sikerrel, akkor meg csak út-szélére-kirakott-és-magára-hagyott-kétségbeesett-kiskutya-szemekkel nézek fel rá, hogy lécciléccilécci, most az egyszer legyen jó fiú, fogadjon szüt, és jöjjön velem... Sőt, ha sokat kéreti magát, a végén még a szemem is könnybe lábad a nagy igyekezettől, hátha az meghatja, igaz, sok reményt már ahhoz se fűzök, ha eddig nem járok sikerrel.
Azt tudom, hogy vannak olyan legendák, amelyekben léteznek olyan férfi és női szellemek, amelyek az ellenkező nemű halandók szexualitásával táplálkoznak. De kérdem én: létezik bármelyik mitológiában olyan lény, akit mások riadalma doppingol? Mert ha nem, akkor azt hiszem, valami nagyon nincs rendben a világgal, és ebben az esetben büszkén jelentkezem a megtisztelő szerepre. Tekintettel arra, hogy iszonyatosan lázba hoz majdnem minden értelemben, ahogy érzem, hogy az Őrző lánynak hirtelen lövése sincs arról, hogy mit tegyen. Már-már pániknak is nevezhetném azt a fanyar, hideg és izgága energiahullámot, ami úgy száll felőle, mint valami ázott veréb. Nem bírok mit kezdeni az ujjaimmal, így nem szorítom a fegyverek markolatát, pusztán a hüvelykujjaimmal tartom őket, a többivel pedig feszengve dobogok rajtuk, mint valami lusta macskaféle. És ez az egész csak fokozódik, ahogy az Őrző közelít és a hátam mögé áll. Még a ruhán keresztül is érzem a bőrömön őt magát és a lényét. Hallani lehet, hogyan forognak a fogaskerekek az agyacskájában. Megkerül, én pedig egyáltalán nem foglalkozom vele, hogy mit csinál, mert inkább az őrökön tartom a szememet. Ez a helyzet még akkor is így marad, amikor a nő rámarkol a pisztolyt fogó kezemre és érezhetően le akarja fejteni róla az ujjaimat. Még mindig az őröket nézve csapom be: engedek a szorításnak, de csak annyira, hogy utána az ujjaim és a fegyver közé tudjam "csípni" a kis törékeny kacsóját. Egészen szentimentálisan jól eső érzés ehhez a tömény ártatlan jósághoz érni annak ellenére is, hogy ez a mentalitás önmagában inkább taszít, mintsem bármennyire is vonzana. Közben pedig - hirtelen fogalmam sincs, hogy miért, de aztán leesik - , már nem vagyunk érdekesek az őröknek. Mindegy. Már csak azért megérte ez a kis közjáték, mert magamba szívhattam az Őrző feszültségét. Karon ragad és megpróbál kirángatni az üzletből. Értem én, értem én, tényleg. Először nem engedek: acélosan masszív testtartással állok ellent a húzásának. - Mi van? Morgom neki az orrom alatt, de aztán olyat látok amit nem akartam. Kiskutya, őzike, kolibri, tudom-is-én-milyen állatszemek, amelyek lassan fátyolosra telnek némi sós lével. Az én szemeim nemhogy nem könnyesek, de rögvest szárazra is apadnak, mint a Szahara homokdűnéi, annyira nem tudom ezt hova tenni. - Tudod mit? Ezt nem bírom és nem is akarom nézni, szal' menjünk a picsába, de akkor ezt fejezd be, mire kiérünk az üzletből. Brr. Megrázkódom és ezzel a lendülettel ki is próbálom rántani a karom az övéinek fogságából. Zora és Natasa a helyére kerül, én pedig halk, szerb káromkodás-sorozatot hallatva kibattyogok az üzletből. Valahol egy padnál megállok, de addig rá se nézek a nőre. Kajak félek. Na, azért ez erős túlzás, de rám ne nézzen senki ilyen kiszolgáltatottan, mert a végén kénytelen leszek eltörni a csinos kis nyakát. Az üveges szemekre bukok. Idegesen túrok bele a hajamba, amitől valszeg még kócosabb leszek, de hát ez van. Ezt (nem) kell szeretni. - Szép volt. Csak azt sajnálom, hogy mondhatni, jelentéktelen kis hülyeség miatt ködösítetted el az agyukat. Akkor már legalább a polcokat leborogathattam volna... - sóhaj - Na és most? Hazáig követni fogsz, hogy biztosan ne mutogassam a szőrös tagjaimat senkinek? Emelem az arca elé emlékeztetőül a jelenleg teljesen emberi karomat, amit minden bizonnyal el fog csapni az útjából, de tudod mit? Csapja! Csak ne nézzen. Úgy ne. Köszi.
Győzelem! Ahogy megérzem, hogy enyhül ujjai szorítása a fegyver markolatán, egyből határozottabb leszek egy picivel, egészen addig, amíg… rá nem jövök, hogy csúnyán belesétáltam a csapdájába. Miközben megszorítja az ujjaimat, bár nem fáj, mégis összerezzenek egy picit. Ó, én hülye… Csak kétségbeesetten próbálom kiszabadítani a kezemet, mielőtt még az őrök félreértenének valamit. Az oké, hogy eddig a férfi farkasos mutatványai miatt akartak kipenderíteni minket, de a végén most meg nehogy már rendbontásért figyeljenek fel ránk… Banyek, nehéz úgy kiszabadítani az ember karját, ha az épp a háta mögött van! Aztán valahogy mégiscsak sikerül, bár azt hiszem sanszos, hogy ez az ő rövid türelmének tudható be, nem az én hatalmas fizikai erőmnek. Persze aztán jön is egyből az újabb akadály, megmakacsolja magát mint valami hisztis öszvér. Kész, én ezt nem bírom tovább idegileg… Valaki!!! A „Mivan?” kérdésre csak elrebegek egy halk „lécci”-t, azt is kissé remegő hangon, de most csak ennyire futja. Félek, ha hosszabb mondandót kéne előadnom, a 2. szótag után elcsuklana a hangom. Ám úgy tűnik, erre nincs is szükség, hisz egyszer csak csodák csodájára, de megindul. Magától. Csak megszeppenve nézek a távolodó alakja utána, miközben két szipogás között a pulcsim ujjával szétmorzsolom a szemem sarkában lévő könnycseppeket. Mire feleszmélek, már nyílik is az ajtó, így miután gyorsan elszipogok egy gyors „Visz…viszontlátásra!”-t, én is utána sietek. Az üzletből kiérve ahogy közeledek hozzá, úgy lassul folyamatosan a tempóm, mígnem tőle 2-3 méter távolságban lefékezek. Csak szótlanul állok és várok, hogy mondjon valamit. Basszus… miért jöttem egyáltalán utána? Megvettem volna a könyvet, aztán mentem volna dolgomra tovább, a kórházba, mint ahogy eredetileg is terveztem. Most meg? Állok itt mint valami megszeppent ovis, akit most szidnak le, hogy miért játszott a sárban és koszolta össze a ruháját. De már megint basszus, miért én érzem szarul magam a szavai hallatán, amikor én jól cselekedtem? -Hát… ez az opció is megfordult a fejemben, meg még ok is lenne rá, de aztán mégis elvetettem. –toltam arrébb a kezét finoman, hogy legalább szemkontaktus legyen, ha már hozzá beszélek. Vagyis… amikor rá merek nézni, mert többnyire hol az aszfalt mintáját tanulmányozom, hol a mellettünk elsuhanó autókat, vagy a járókelőket a túloldalon. De na… Legalább az esélyt megadtam magamnak. Na jó, azt sikernek könyvelem el, hogy kemény 3 másodpercig farkasszemet néztem vele. - Mert… nem vagyok biztos benne, hogy haza akarom kísérni, vagy hogy túl jó ötlet lenne. Másfelől, attól, hogy hazáig kísérem, még nem lakom Önnel, szóval ha én leléptem, 5 perc múlva ugyanúgy elindulhat rendbontó kis körútjára, nem igaz? Meg mi van akkor, ha csak azért, hogy ne tudjam kideríteni, hogy hol lakik, csak kóvályog a városban mindenfelé? Annyi szabadidőm nincs, hogy körbesétáljuk a vadasparkot rénszarvast keresni, vagy a várost, keresztül-kasul, amerre épp kedve tartja. Meg van egy olyan érzésem, hogy amerre Ön mozog, nem épp nekem való környék lenne… -vettem egy nagy levegőt végül, majd elhallgattam. Egy darabig csak vártam, szól-e valamit, de ha nem, akkor pár pillanattal később halkan felnevetek magamban. Jesszus, olyan abszurd ez az egész helyzet. -Sikerült valamelyikkel rátrafálnom? –húzódott halvány, féloldalas mosolyra a szám, ahogy újra rá emeltem a tekintetemet- Amúgy elárulja, hogy mire volt jó ez az egész műsor odabent? Ha szórakozni akar, miért nem megy el vidámparkba? Ha hazáig nem is, addig még talán elkísérhetem.
Fantasztikus. Mire kiérünk, legalább abbahagyja a nyafogást meg a könnyes őzikeszemezést. Vagy nagyon gyorsan tanul vagy egész egyszerűen kifogyott belőle a szufla. Persze az is lehet, hogy egész egyszerűen csak elérte, amit akart és most baromi elégedett magával. Picsába. Utóbbi esetben viszont marha gyorsan tennem kell valamit, mert még a végén mehetek úgy haza, hogy egy NŐ került ki győztesen velem szemben. Az persze lényegtelen, hogy valszeg' egyetlen ütésembe kerülne, hogy végleg enyém legyen a nyertes cím, de... Ennyit nem ér meg nekem a dolog. Engedem, hogy eltolja a kezemet. Bociszem nincs, de megindul helyette a szófosás. Most komolyan... Miért kell mindent ennyire túlgondolni? Mire befejezi a mondandóját, már el is felejtem, hogy mivel kezdte az egészet, egyedül a kemping, a vidámpark meg a rénszarvasok maradnak meg. Te jó ég. - Vidámparkba? Jézusom... Ezek után gyerek közé akarsz küldeni? Nem vagy te eszednél... Akkor már inkább a szarvasok. Szeretem a természetet. - morgom oda, és legalább ez nem hazugság. Persze nem abban a "zöld" formában, pusztán farkasként az a természetes közegem és kész. De persze ez nem ok arra, hogy ne csináljak belőle marhaságot. - Van-e lelkük a növényeknek? Ez itt a kérdés és a fontos, semmi más! Ahogy elnézem ezt a csajt, tutira oda meg vissza van az ilyen dolgokért. Minden szende nő kedveli a virágokat, meg a macskákat. Meg amúgy is ilyen Őrző-védő-támadó, úgyhogy ha sikerül csak egy pillanatra is megzavarnom azzal, hogy komolyan mondom ezt a növényes dolgot, akkor már roppantul elégedett vagyok. Persze az egészre rácáfolok azzal, hogy benyúlok a zsebembe és rágyújtok, az első slukk kemény füstfellegét pedig a "széphölgyre" eresztem. - Felőlem aztán hazakísérhetsz. Kurvára nem oszt, nem szoroz, hogy megtudod, éppen hol verem a gyíkomat, amikor nem veled cseverészek. - vonok állat - A szomszédom kutyája mindig a mi kertünkbe szart, így egyik nap fogtam magam átmentem az ő kertjükbe, letoltam a nadrágomat és megmutattam, hogy én is tudok olyan ügyes lenni, mint a kutyájuk. - terelem a beszélgetést barátságos irányba és mintegy elrévedő tekintettel bambulok rá a nő arcára. - Na akkor döntöttem el, hogy a következő kecómat az Isten háta mögött veszem meg. Szal' nincsenek szomszédaim, ha esetleg attól tartanál, hogy mészárlásba fogok kezdeni a környéken. Vagy, ha esetleg zavarna, hogy mások is meghallják, ahogy sikítasz. Ha érdekelne a dolog, akkor szabadkoznék, hogy beszéd közben miért siklik a tekintetem a szemeiből a szájára, a szájáról a nyakára, onnan pedig a melleire. Ott tök kényelmes. Ha esetleg szóvá teszi a dolgot, akkor felnézek rá, de ha nem, akkor a dudákra rábambulva folytatom, miután újabb slukkot szívok a cigiből és kisterpeszbe állok. - Jah, tudom hogy kéne virág meg ilyen apró szarságok, de... A szemezés nem mindig működik, már csak annál az egyszerű oknál fogva sem, hogy a nők szeme nem a mellükön van. Ha eddig nem "kényszerített", akkor csak most emelem rá a sunyi tekintetemet és egy hetyke mozdulattal megnyalom a számat. Jó nő, jó nő, szeretem a szőkéket, mert mindig a magyar népmesék Juliskáira emlékeztetnek, de... Mégis mekkora kárt tenne az önbecsülésemen, ha protekciósra kefélném magam a fairbanks-i Őrzők között? Ki tudja, ez valami égi jel lehet. Már csak az kéne, hogy a vén szakállas lenyúljon az égből, vállon veregessen és a fülembe dörmögje, hogy "jól csinálod, fiam". Mindegy. Megvonom a vállam, mert az nagyon megy, és elindulok a régi, fehér furgonom irányába, ami valahol messze, a sarkon várja, hogy újra beledobjam a hátsómat. - Szerintem jobban félsz tőlem annál, mint amennyire meg akarod akadályozni, hogy hülyeséget csináljak. A csikket a járda szélére pöckölöm, aztán minkét felszabadult kezem a zsebeimben köt ki, ahogy ráérős és ki-ha-én-nem léptekkel haladok a kocsim felé. - De cáfolj rá. Vetem még oda csalinak a dolgot, mielőtt lassítanék és a kezem a vezetőülés ajtajának kilincsére nem csusszanna.
-Nem értem, mi bajod a vidámparkkal! Ha ezt anyád megtudja, többet nem enged el játszani velem. Vagyis… gondolom már nem kell engedélyt kérned tőle, elég nagy vagy hozzá, igaz? Vagy már nem is él… Mindegy, ne haragudj, kár volt felhoznom. Akkor ezek szerint a vidámpark felejtős. Így belegondolva, lehet hogy igazad van, bár az is lehet, hogy a sok gyerkőc felszínre hozná egy sokkal „szolídabb” és „empatikusabb” énedet. –tettem egy próbát vele. Na igen, a gyerekek sokszor csodákat tudnak művelni az emberrel. Nem egy kollégám volt korábban, akit gyerekek közelébe se mertem volna engedni. Aztán egyszer csak besikeredett egy lurkó, és violà! Mint ha kicserélték volna, cumisüvegből etetett, büfiztetett, gyereket sétáltatott, altatott, talán még jobban beleélte magát az egészbe, mint az anyuka. A tekintetem lassan a férfira vándorolt, aztán eszembe jutott az előbbi gondolatmenetem, és… Hát, hogy őszinte legyek, nem tudom, kinézzek-e belőle képességet egy ilyen változásra, de sose lehet tudni. Lehet, majd pár év múlva egyszer csak beállít a rendelőmbe, hogy beteg a kölyök… -Amúgy a kérdésedre válaszolva, van! Svájci kutatók bebizonyították, hogy… Na jó, hagyjuk. Női megérzésem azt súgja, hogy csak megint engem akar szívatni a hülyeségeivel. Persze ahogy aztán rágyújt, oké, bosszant. Azt még valahogy túl is élném. De hogy szánt szándékkal az én arcomba fújja a bagófüstöt?!!! Na, álljon meg a nászmenet, azért vannak határok! A következő pillanatban már nyúltam is a cigiért, hogy aztán elnyomjam, majd a mellettünk lévő kukába vágjam. Legalábbis megpróbáltam így kivitelezni a dolgot, abban reménykedve, hogy sikerül eléggé meglepnem ahhoz, hogy sikerüljön. Közben pedig hallgatom, ahogy magyaráz, és jesszusatyaúristenistenekésistennőkottfentazégben!!! Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen rövid úton a szexuális életébe nyerek bepillantást, azért pedig csak magamban hadartam el gyorsan egy imát, hogy a részletekbe ennél jobban NE merüljön bele. Bár, legalább pozitívum, hogy ilyen is van neki, legalábbis nem ennek tudható be ez a defektes korán sem mindennapi személyisége. Freud bácsi most azt hiszem, sírna a meghatottságtól… - Rád nézek és új értelmet kap a pszichopata szó... –állapítom meg orvosi szakvéleményemet magamhoz képest rendkívül tömören és lényegre törően, miután megosztotta velem a lakásvásárláshoz kötődő tapasztalatait. No meg persze azt sem díjazom túlzottan, hogy a tekintete olyan jó 20 centivel lejjebb kalandozik, mint ahogy az társalgás közben illendő lenne. Kissé feszengve fonom össze magam előtt a karjaimat, hogy lehetőleg beletakarjak a kilátásba és hátha rájön magától is, hogy nem kéne. Vagy ne legyenek ilyen naiv ábrándjaim? Mindenesetre, hála az égnek, nem kell sokáig várni, hogy újra találkozzon a tekintetünk, ám ahogy a szavai eljutnak a tudatomig, csak még jobban zavarba jövök. - Olyan gyönyörűek a szemeid...Fel lehetne jelenteni testi zaklatásért. –bököm ki pár másodperccel később, miután elég bátorságot sikerült összegyűjtenem magamban. Ahogy vállat von és távolodni kezd, hatalmas kő esik le a szívemről. S már épp megnyugodnék, s indulnék tovább a dolgomra, magamban ujjongva, hogy „juhé, megcsináltam”, amikor meghallottam a hangját, és szinte kővé dermedek a szavaitól. Ne már, hogy megint kezdjük ezt a macska-egér játékot… Hát az előbb nem kifejtettem neki részletesen az elméletet?! Komolyan, már a hideg szaladgál a hátamon tőle. És mi a legrosszabb az egészben? Hogy igaza van… tényleg félek. Attól is, hogy elengedjem, hogy szabadon garázdálkodjon továbbra is, bár tudom, eddig se lógott non-stop egy őrző a nyakán, még sincs tele a város hullákkal… legalábbis látványosan. Viszont attól is félek, hogy ha a nyakán lógok, felbosszantom valamivel, vagy valamit rosszul csinálok, és akkor meg én járok pórul. Ördögi kör ez, én mondom! Egy darabig csak letörten bámulom az aszfaltot, miközben a különféle ötletek, gondolatok, megoldások cikáznak a fejemben, s mire észbe kapok, szinte már az autójánál áll. Vagy most készül feltörni egyet, tudja a fene, de akkor meg mit ácsorgok már itt?! Sietve utána futok-kocogok, ám mire a közelébe érek, ismét belassítok, alig pár méterre tőle pedig megállok, hogy magamban elmormoljak egy varázslatot. -Várj! Vagyis… Áh, mindegy, nem érdekes… -próbálom legyintésnek álcázni a szellemkezet, amivel a zsebéből próbálom kipecázni a kocsikulcsait, lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre. Ilyenkor adok hálát az égieknek, hogy a pasik többnyire a bő ruhákat csípik. Egy cicanadrágból nehéz lenne feltűnésmentesen ellopnom a kulcsot, így talán még van egy kis esélyem.
Oké, ez a csaj nem normális. Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor először észrevettem, hogy egyáltalán megfordult a fejében az, hogy leállítson. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy nekiállt bőgni, de most... A szemöldököm lassan szalad fel, ahogy anyámat (azt a ribancot) felemlegeti, de mivel inkább belátta, hogy nem túl jó ötlet ezt a húrt feszegetni, így végül nem csapom meg. - Te tényleg ennyire hülyének nézel vagy javíthatatlanul naiv vagy, cicám? Recsegem a költői kérdést, mert igazából baromira nem várok rá választ. Mert ha komolyan azt hiszi, hogy nekem van empatikusabb énem, akkor fix, hogy kattant, a szellemi fogyatékosokat meg ugye nem illik molesztálni. Éppen csak egy kicsit, figyelmeztetőleg húzom össze a szemhéjaimat, amikor nekiáll a svájci kutatókról rizsázni. Hogy emiatt, vagy pusztán a jobb belátás miatt fojtja magába a szót, azt nem tudom, de a könnyebb siker csábítása miatt inkább azt mondom, hogy megijedt. Miután elmesélem neki, hogy milyen ügyes és okos voltam anno a szomszéddal és hogy mennyire faszán nincs most szomszédom, szinte el tudnám harapni a torkát levegőt körülötte, annyira durván érzem az elképedését. Háh, felröhögök, a bókjára pedig elismerően bólintok. - Végre kezded kapizsgálni a szitut. Mert ha eddig azt hitte, hogy én is holmi egyszerű, kisvárosi kóbor vagyok, az számomra több, mint sértés. Csökött agyi képességekre enged következtetni, hogy ennyi mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy idáig eljussunk, de hát mit is várok. Nő. Ráadásul szőke. És az sem tetszik neki, hogy a melleit stírölöm. A megjegyzése viszont meglep. Mármint, ami a szememet illeti... Akkor ez most egy burkolt igen? Nekem mindegy... Elindulok a kocsihoz, majd kiderül. Eleinte nem hallom a lépteit, hogy esetleg követne. Talán habozik? Ne már! Hiszen az előbb olyan jól egymásra találtunk. Nekem bejön a melle, neki bejön a szemem (tudja a halál, hogy mé'), akkor meg mire várunk? Utánam jön, megállít. De aztán elég gyorsan leráz, és már indul is tovább. Picsába. Na de nem vagyok az a sokáig depizős fajta, szóval egy szimpla vállvonás után inkább beszállok a furgonba és magamra csapom az ajtót. - Micsoda egy hülye tyúk... Morgom az orrom alá, miközben kissé hátrafeszülve a kocsikulcs után kutatok a zsebeimben. Nincs meg... - Mi a fasz... A kormányra hasalva bámulok ki a szélvédőn a nő látszólag könnyed léptekkel távolodó alakja felé. Felszusszanok, aztán idegesen rácsapok egyet a kormányra. Rendben van, akkor játsszunk! Kiszállok a kocsiból és zsebre vágott kezekkel, sietős léptekkel próbálkozom felzárkózni az Őrző mögé. Megpróbálom úgy tartani a tempót, hogy úgy egy méterre caplassak mögötte. Ha futni kezd, hát futok én is - ha lassít, akkor lassítok. Ha kell, akkor haza fogom kísérni, ez egyáltalán nem vitás. Abban persze nem vagyok biztos, hogy nála van a kulcs, de... Nem vagyok egyik öcsém sem, hogy elszórjam ennyire durván a cuccaimat, a csajnak pedig több lehetősége is volt arra, hogy kicsempéssze a zsebemből. Szóval gyanítom, hogy nála van. A farkasom nyáladzó pofával hördül fel. Számára is roppantul izgalmas, hogy voltaképpen így vadászunk, megyünk a préda után. Ha sokáig nem akar észrevenni, akkor finoman nekiállok fütyülni egy régi katonadalt, s ha esetleg hátranéz, csak amolyan köszönésképpen biccentek neki egyet. Heló. De egyébként csendben trappolok mögötte anélkül, hogy megszólalnék vagy bármit kezdeményeznék.
Ahogy a szavaimra válaszként csak sértegetést kapok, egy egyből elvörösödök zavaromban. Nem is reagálok rá inkább semmit, úgy is csak rontanék a helyzetemen, bár az is igaz, hogy túl sokat már nem tudok rajta. Kerülöm is a továbbiakban a férfi tekintetét, ahogy csak tudom. Figyelem, ahogy a kocsi felé megy. Köszönöm, odafent mindenkinek, hogy a farkas nem vette észre a kis trükkömet a kocsikulccsal! Ahogy a markomba simul a hűvös fém, már merül is el a zsebemben, én pedig a férfinak hátat fordítva megindulok, mint aki jól intézte a dolgát. És igen… Kissé talán sietősen, de jóval inkább megkönnyebbülve ballagok vissza a járdára, hogy menjek is a dolgomra. Persze egy pillanatra felmerül bennem, hogy mégis mi a jó eget kezdjek a kulccsal? Vigyem el a rendőrségre, mint talált tárgy? Vagy csak hagyjam itt, mint ha elejtettem volna? Vigyem vissza neki? Te jó ég, miért kellett elcsennem… Amikor meghallom a közelből egy duda hangját, önkéntelenül is összerezzenek. Nem tudom, hogy a férfi autójából jött-e, vagy csak más használta ezt a figyelmeztetést, mindenesetre megtorpanok. Ahogy lassan és nagyon óvatosan hátrapillantok a vállam felett, csak azt látom, hogy épp kiszáll a kocsiból, majd utánam indul. ~Ó, hogy a szomszéd néni egyhónapos kiscicája rúgná meg azokkal az édes kis párnás tappancsaival... Gyorsan el is kapom a tekintetem, mielőtt észrevenne, majd sietősebbre veszem a tempót, ahogy nekiindulok. Hátha nem engem követ… hátha nem utánam jön… hátha… a francba, ez mégis utánam jön! A francba, a francba, a francba!!! Próbálok úgy tenni, mint ha nem venném észre, hogy követ, de közben hallom az egyre közeledő lépteket, közben pedig úgy felgyorsul a pulzusom, hogy majd’ kiugrik a szívem a helyéről. Ahogy meghallom az egész közelről követő lépteinek finom zaját, lassan eluralkodik rajtam a félelem, hogy azt szinte már vágni lehetne a levegőben… Szégyen, vagy nem, de bevallom őszintén, félek. De úgy, ahogy arra már nagyon rég nem volt példa. Basszus, miért kellett elcsennem azt a kulcsot? Hogy én lassítani? Ugyan már… szerintem egy távgyalogló versenyző is megirigyelhetné a teljesítményt, amivel próbálom lerázni a követőmet. A fejemet nem merem elfordítani, így csak a tekintetemmel pillantok jobbra-balra, azt is csak félve, lopva, ahogy elsuhanunk a kirakatok előtt. Most mitévő legyek? Még csak segítséget se tudok hívni, hogy itt lohol a nyomomban. Te jó ég, ezt se gondoltam volna fiatalabb koromban, hogy valaha így fognak rohanni utánam a pasik… De merre tovább? Tovább a városba? Az nem jó, sok az ember… mi van, ha átváltozik? Vagy inkább valami sikátor, vagy az erdő felé? De basszus, az se jó, nem akarok kettesben maradni vele!!! Magamban csak megállás nélkül mantráztam valami könyörgést az égiek felé, hogy valamelyik nagyon ügyes és képzett őrzőtársamat küldjenek ide nekem, lehetőleg egy harcost, vagy mágust, és esküszöm, ezentúl minden vasárnap elmegyek a templomba, meg még otthon is áldozok a tiszteletükre, de… Ahogy meghallom fütyülni, egy pillanatra összerezzenek, de nem állok meg, nem is lassítok. Ha esetleg úgy adódik, én is bekapcsolódok a fütyülgetésbe, aztán játszhatjuk a macska-egér játék közben a két daloló pacsirtát, rajtam ne múljon… A kezem lassan visszacsúszik a kabátzsebembe, ahogy rámarkolok a kulcsra. A francba ezzel az egésszel már! Hirtelen toppanok meg, majd hacsak nem rohan nekem, azzal a lendülettel megfordulok, hogy szembe kerüljek vele, s újra farkasszemet nézzünk. Na jó… igaz, 3-4 mp-nél tovább most se bírtam tartani a szemkontaktust, de végül oldalra lesütött tekintettel, vöröslő fejjel a kezébe nyomom a kocsikulcsot, ahogy eldadogok valami vérszegény „Sajnálom, hülyeség volt tőlem…”-et. És most reménykedjünk, hogy nem fog cafatokra tépni…
Retteg. Szinte reszket. Az illata úgy kúszik az orromba, mintha csak egy csali lenne, amelyre a vadak kapják fel a fejüket és mániákus hévvel indulnak át az erdőn, a fák között sasszézva, hogy elérjék a Mennyeket ígérő szagok forrását. Odabent a farkas elégedetten fürdik meg a masszív, már-már ragacsos érzelemáradatban, az emberi felem pedig legszívesebben őrült módjára röhögne fel. A járókelők néznek, jönnek, mennek, de majd kikerülnek. Nem veszem zokon, amikor az egyik férfi a vállával megkísérel elsodorni. A szemem előtt csak a sebesen himbálózó, szőke hajfürtök járnak csábító táncot, és minél inkább akarna az Őrző lerázni, eltaszítani magától, én annál nagyobb lelkesedéssel tartom az iramot. Heh, és még a rögtönzött fütyülésben is partner. Szerencsétlen csaj, azt se tudja már, mit csinál, csak valami kényszerűségtől vezérelve próbál ezzel jó benyomást tenni. Legalább is számomra ez jön le ebből az ellentétes viselkedésből, ahogy szedi a lábait és közben pedig "nyitott" a mókára. Sebaj cicám, majd leszel te még máshogy is nyitott. Hogy a tizennyolcas karikának melyik értelmében, az perceken belül ki fog derülni. Hitelen torpan meg. Na nem mintha nem lenne meg minden képességem ahhoz, hogy megálljak, mielőtt letarolnám, de... Egyrészt, az sosem baj, ha alábecsülnek. Másrészt pedig ez így sokkal inkább kedvemre való, mintha csak egymással szemben szobroznánk. Azonban hiába viszi a lendületem, a jobb karom máris lendül, bal lábbal kilépek előre, és a dereka alá markolok, hogy táncos mozdulatokkal vetekedő keccsel kitartsam a zuhanó testét. Közben persze pofátlanul közel tolom az arcomat a nyakához, ha nem ellenkezik túlságosan. Megcsodálom a feszülő nyakán pulzáló verőeret, ahogy ideges mozdulatokkal szinte már maga szökne ki a nő testéből, csak ne kelljen többet a közelemben lennie. Mulattató... - Az volt. Nagy-nagy hülyeség. Suttogom bele a nyakába, ha még mindig ebben a kitartott testhelyzetben vagyunk, aztán művészi mozdulattal szagolok végig a nyakán úgy, hogy az orrom hegye finoman dörzsölje végig a bőrét. Hogy valóban elhagyja-e a számat a bestiális morgás, vagy csak a fejemben hallom, az még számomra is kétséges. Oldalra fordítom a fejem finom,lassú és körültekintő mozdulatokkal, a szabad kezemmel pedig a nő kulcsot tartó ujjai felé nyúlok. - Ezt még jóvá fogod tenni. Recsegem annyira egyértelműen, ellentmondást nem tűrve, kiutat nem hagyva, hogy az már szinte büntetendő és már-már a fenyegetés határait súrolja. - De nem itt... Most felé nézek, az ajkam pedig valahol az állkapcsához közel pihen meg. - És nem most. Egyébként engem baromira nem zavar a civilek társasága, csak hát, mégis maradnunk kell a seggünkön még egy jó darabig. De tény, hogy ez a nő felkerül a listámra, ismerem a szagát, és ha úgy tartja kedvem, a föld alól is elő fogom keríteni. Mindeközben, ha van rá még lehetőségem, elkezdem lassan talpra állítani, de közben a derekát tartó kezem sokat mondóan markol bele a bőrébe, a húsába az oldalán. Aztán ahogy sikerül mindkettőnknek kiegyenesedni, a szorítás enyhülhet a derekán, hogy aztán új utat találjak magamnak, és még búcsúzóul a fenekét fogjam meg, végig tartva a szemkontaktust. Imádnám, ha elveszett őzként reszketne, rettegne a karjaim közt. És az, hogy most nem veszem el sem a "becsületét", sem pedig az életét, csak kiélezi a következő alkalomra való várakozást. Ha sikerült közben a saját kezembe ügyeskedni a kocsikulcsot, akkor eleresztem, vágok még hozzá egy ragadozóvigyort, aztán búcsúzom. - Ha Isten van, biztos nagyon szeret téged. Elzsebelem a kulcsot, és az indulásommal párhuzamosan újfent cigarettára gyújtok, és úgy indulok meg az autóm felé, mint aki tökéletesen biztos abban, hogy még találkozni fog ezzel a nővel. Nem is akárhogy.
//Köszöntem, hacsak nem jössz utánam nagy hirtelen xD *-* <3//
Őszintén? Az erejét érezve azt hittem, nem okoz neki időben lereagálni a mozdulatomat, ennek ellenére, most ismét sikerült meglepnie… Szándékosan tette volna? Nem tudom… Ahogy nekem jött és azzal a lendülettel fellökött, én gondolkodás nélkül, reflexből kaptam a karja után. Csak tudnám, miért… Úgy tűnik, még mindig taszított az egész lénye, a viselkedése, a gondolkodásmódja, mint az, hogy elnyaljak itt a betonon. Persze ez a nagy öröm is tiszavirág életűnek bizonyult. Odáig oké, hogy elkapott, azonban az, hogy így tartott, már kevésbé tetszett. Sőt… Ahogy egyik másodperc telt a másik után, és én még mindig ennek az eszelős őrültnek a karjaiban voltam, úgy éreztem egyre inkább kínosan és feszélyezve magam, persze csak mint bónusz az eddigi „rettegés-alapcsomag” mellé. Meg se merek szólalni, meg se merek mukkanni, ráadásul az a nyamvadt is idő is mint ha megállt volna körülöttünk… Hogy cseszné meg! Ilyenkor meg bír állni, bezzeg amikor a kandalló előtt üldögélve, kutyapoci-simogatás közben forró csokit szürcsöl az ember, csak úgy rohan! Az, hogy a férfi még le is hajol hozzám, csak tovább ront a helyzeten – eddig csak a gravitáció húzott lefelé az édes anyaföld felé, most már én magam is próbáltam elfordítani és minél távolabb tudni az arcomat az övétől. Persze ez meg azzal az apró ténnyel járt, hogy így gyakorlatilag a nyakamat „kínáltam fel”, mintegy védtelenül, amire egyből le is csapott. Hurrá, de tényleg… Lehet még ettől rosszabb?! Vagyis… persze, lehet, de nagyon remélem, hogy odáig nem jutunk el… Se most, se soha máskor! A suttogást hallva csak behunyom a szemeimet, olyan erősen szorítva, hogy az szinte már nekem is fáj. Nem… Nem akarom látni! Sem érezni!!! Érzem, hogy a szám kiszáradt, és ha akarnék, se tudnék kinyögni egy értelmes szót sem a félelemtől, így aztán még épp bólintanék a szavaira. S akkor épp-hogy-csak hozzáér a nyakamhoz, a mozdulat folytatásaként pedig a hideg átkúszik a hátamra, hogy aztán ott kezdjen eszeveszett futamba, oda-vissza. És most nem arra a kellemes bizsergésre gondolok, amibe beleborzong az ember, hanem fojtogató változatára, amikor még levegőt se mer venni az ember közben. Brrr… Azt hiszem, maradok a hallgatás, beleegyezés taktikánál. Lassan már úgy is megértjük egymást szavak nélkül is… Amikor azonban meghallom a fenyegetését, egyből kipattannak a szemeim, hogy felé fordítsam a még mindig rettegéstől telt tekintetem, s akármilyen nehéz is, egy néma fohászt küldjek felé. És nem érdekli… és folytatja, és az sem hatja meg, ahogy minden bátorságomat összeszedve finoman megrázom a fejem – még ha néhány centi jobbra-balra, akkor már sokat mondok. Ahogy megúszom a helyben belezést, talán egy hajszálnyival enyhül a rettegés, azonban még szinte mindig harapni lehet körülöttem a levegőben. Persze ahogy a kulcsot szorongató kezemhez közelít, minden akadály nélkül elengedem, hogy visszaszerezhesse. Hisz ki vagyok én, hogy ezek után még megpróbáljam megállítani? Nem érdekel, fogja, vigye, csak az életbe ne kelljen többet találkoznom vele. Nem tudom, mennyi idő is telt el, mire segít talpra állnom, ám nekem legalább egy évezrednek tűnik, ha nem többnek. Komolyan, én már azon se lepődnék meg, ha holnap reggel a tükörbe nézve valami ősz hajszálat találnék… Ahogy az oldalamba mar, még ha semmi kárt nem okoz bennem, mégis úgy rezzenek össze, mint ha valaki épp jeget nyomja a forró bőrömhöz, amikor meg máshol is letapiz, csak fülig vörösödök szégyenemben. Nagy lelkierő kell hozzá, hogy ne keverjek le neki kapásból egyet, de sajnos attól tartok, azzal maradásra késztetném, pedig ha valamire, hát arra most igazán nem vágyok. Ahogy rágyújt és faképnél hagy, még percekig csak állok ott a járda közepén, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg megmenekült, és nem csak egy álom az egész. Megmenekült… még ha csak ideiglenesen is, bár nagyon reménykedtem benne, hogy az a bizonyos találkozás nem a közeljövőben lesz. Te jó ég… elég csak rágondolni, hogy görcsbe ránduljon a torkom tőle, hogy mégis mi a fenét akar még tőlem. Végül, percekkel később, mikor már rég elhajtott az bizonyos autó, csak fázósan megdörzsöltem a karom, mint akit még mindig a hidegtől didereg, aztán én is elindultam, hogy tegyem a dolgomat.
//Én is köszöntem *-* Ááá, dehogy, nyuszi vagyok én ahhoz... meg így, hogy lesz még 2. forduló is, inkább megyek és lelkileg felkészülök... //
-Süsdmeg, de mondom, hogy az kettőt ér és ahhoz nem jó. Ez a jó. – rakom ki a saját kártyámat az asztalra, hogy megmutassam, melyik a jó. Az egyik kedvenc időtöltésem. Nem vagyok művelt, nincs jó kézügyességem, azt csak a klavi felett élem ki. Maradt ez. Nincs nagy társaságom és nem is vagyok túlzottan társasági ember. De megrekedtem a szerepjáték világában, nagyon élvezem, hogy más bőrébe bújhatok és tapasztalhatok. Itt nem feltűnő, ha nő vagy férfi karival jövök és én ki vagyok. Nagyjából fél óra múlva nyúlt képpel ülök a kártyáim felett. Tápolás ide meg oda, ezt buktam. -Legközelebb, inkább csendben maradok. – nevetek fel végül. Ma nagyon is pasis vagyok. Fekete póló, halálfejes, fekete farmer, fekete bőrkabáttal. És feketére festett körmökkel. -Ázistenit! – ahogy állok fel, hogy elpakoljam a kártyákat, utolsóként maradtam ott, és úgy illik, hogy el is pakoljak. Az extrém forró kappuccino a lábamra ömlik. Egy része legalábbis. – Kifizetem a kártyákat. – felsóhajtok. Ez nem jó. A farmert még csak fel sem tudtam csípni, hogy ne égessen annyira. Ahogy felnézek, furcsát veszek észre. -Az mióta van ott? – a legújabb Natsume kártyák. És én ezt honnan nem tudtam?
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Nem szeretek céltalanul lődörögni, bár biztos vagyok benne, hogy a biztonsági őröknek így is szemet szúrtam, hogy túl gyakran járok ide. Nem lehet egy szavuk sem, nem vagyok büdös, nincs a homlokomra írva, hogy hajléktalan vagyok, s különben is rendes munkahelyem van, éjt nappallá téve dolgozom, így egyáltalán nem kell, hogy kinézzenek a bevásárlóközpont törzsközönsége közül csak azért, mert sosem veszek semmit. Megállok a converse bolt előtt, tekintetemmel végigsimogatom a cipőket. Tudom, hogy jön a tél, s megint le fog fagyni a lábam, hogyha nem egy rendes csizmát veszek, hanem egy tornacipőt, de ez az egy szenvedélyem van, engedtessék meg nekem, hogy az egészségem kárára legyen irracionális. Már kinéztem két hónapja a szívemnek kedves darabot, arra ácsingózom. Ezúttal nem fekete – bár tudom, hogy az mindenhez megy – hanem sötétzöld, szivárványszín szívecskékkel rajta. Remélem, hogy amint megkapom a következő havi fizetésemet, s hozzáteszem a kuporgatott pénzemhez a minden hónapban megszokott mennyiséget, akkor már belefér ez a luxus majd. Annak érdekében, hogy ne legyek megint céltalan, beténfergek egy üzletbe. Fekete farmerban és tornacipőben surranok, zöld-kék csíkos pólómban és a kereszt-mintás fekete pulóverben. Kabátot még nem hordok, annyira nincs hideg, hiszen csak pufi télikabátom van, mostra meg kellene valami átmeneti. Kincs, ami nincs. Sose jártam még a szerepjátékos boltban, azt sem tudom, hogy mi fán terem a szerepjáték. Én csak képregényeket írok. Annyira elmerülök a figyelésben, hogy fel se tűnik, amikor a pakolászás közben valaki felpattan. Mivel elég közel álltam hozzá, hogy ráláthassak a kártyákra, így esélyesen fel is lök a székével. Úgy kell nekem, minek kíváncsiskodom? A padlón ülve próbálok láthatatlanná válni, de nyilván semmi esélyem rá. Hangosan nem tudok köszönni, így csak integettem, amikor beléptem, de ha nem vettek észre, akkor megint én leszek a bunkó. Uram, segíts! Csak ne haragudjon rám senki meg..
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A szék visszapattan, mintha keménynek ütközött volna. Így visszapattanva viszont, már nem csak a nadrágom kap ízelítőt a kártyákkal együtt a barna nedűből, hanem a pólóm is, ahogy ráhasalok a szék makacs ellenállásának következményeként. -Picsába. – nem egyszerűséggel fejezem ki a véleményem a helyzetről. Aztán ráébredek, hogy mi is történt a hátam mögött. ~Még ez is!~ Odafordulok felsőtesttel, nem tudok teljesen felállni, így kioldalazok a szék és az asztal közül. -Hol ütötted meg magad? Nem tehetek róla, a természetem kettőségébe, a gondoskodás is beletartozik, volt kikkel és miért gyakorolnom. Leguggolok mellé, visszafojtom a felszisszenést, amit a forró kapucsínó tett a nadrágommal, az meg a bőrömmel. Itt azért nem annyira forró, hogy nagyon rossz legyen. -Az én hibám, nem akartam, hogy bajod essen. Vonzanak a szemei, akaratlanul is elmosolyodom a bátortalanságán. Az eszembe sem jut, hogy azért volt esetlek a közelemben, mert a kártyákat nézhette. -A forró kávé néha csodákra képes. – felnevetek, kínomban. Ha nem esett baja, akkor felállok és a kezemet nyújtom. Így is szép kis kalamajkát okoztam, és még remélhetőleg meg is sérült valaki miattam. -Máris. – pillantok oda a sráchoz. Idegesnek kevéssé tűnik, a kártyákat fájlalja. Pedig mondtam neki, hogy kifizetem. - Meghívlak egy kávéra vagy bármire és… kártyázunk egyet? Volna hozzá kedved? Csak előbb rendbe kéne tenni. Zavarban vagyok, legszívesebben mérgesen odavágnám a pénzt, a koszolódott kártyákat és elmennék. Mindenhol csak problémát okozok, csupán azt nem veszem észre, hogy mindenhol én fújom fel a velem kapcsolatos problémákat. A gyerekkorom elég okot adott arra, hogy ilyenné váljak és ne lássak más megoldást, és ne is keressek. Nem is nagyon tudom, hogy ez lehet az oka.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
A káromkodáson kuncogok egyet, némán, hangtalan. Elég bizarrul nézek ki, amikor ilyesmit csinálok, de nem gondolok ezzel most. Egyszerűen van abban valami ismerős, ahogyan reagál a szőke ismeretlen arra, hogy neki találtam menni, illetve ő talált nekem jönni. Minden csak nézőpont kérdése. Régebben én is körülbelül így csattantam volna fel. Akkor, amikor még beszéltem, amikor még magyar voltam a hazámban és nem idegen a messzeségben. Megrázom a fejemet, s úgy pattanok fel, mint akit megcsípett valami. Nem akarom, hogy úgy érezze, megütöttem magam miatta, így mosolyogva rázom nemlegesen a fejem és közben csak magamban nyugtázom, hogy a farkcsontom valószínűleg sajogni fog egy darabig. Újabb fejrázás, jelezve ezzel, hogy nem, nem az ő hibája. Magamra mutogatok, mintha azt szeretném mondani neki, hogy én voltam a hibás. Aztán integetek barátságosan, hiszen köszönni is illendő. Ha észrevehető a folt a nadrágján, akkor azért odapillantok, s megengedek magamnak egy magát elszégyellt, bocsánatkérő pillantást. Nem akartam én ártani senkinek. Nem az én műfajom. Nem tudok mit reagálni a kávés megjegyzésére, nincsen olyan jelképtáram, amivel ebben az ügyben kifejezhetném magam. Csak zavartan mosolygok. Túl sokat szól egyszerre, nem sok időm van úgy reagálni, hogy értse. Régebben reflexből jöttek volna ilyenkor a szavak és fegyelmeznem kellett volna magam, de mára már berögzült néma lettem, eszembe sem jut, hogy megnyilvánuljak hangosan. Mindent meg lehet szokni, én vagyok erre az élő bizonyíték. A kártyás fazon mérgét érzékelem, Sam és a fickó közé lépek, megrázom a fejem és úgy mutatok Samre a vállam fölött. Ez egyezményes jel arra, hogy nem Sam a hibás, szóval ha pörölni akar valakivel, akkor azt tegye velem. Csak akkor fordulok Sam felé, hogyha letudtuk a boltossal a furcsa, kötelező köröket az odapattanásom okán. Ivást szimulálok láthatatlan bögréből, majd megrázom a fejem. Nem, nem kérem, hogy meghívjon valamire, erre szeretnék így célozni. Viszont kártyázni szívesen kártyáznék, csak a szabályokat nem ismerem. Bólintok hát, majd némiképp tanácstalan pillantásokat eresztek meg a kártyahalom felé. Megadón, tudatlanul tárom szét karjaimat. A helyzet is kínos, hiszen nem akartam rosszat. Magamra mutatok, majd a kártyákra és Samre. A kérdés - „Tudok segíteni?” ott villódzik tekintetemben, de nem tudom érti-e. Remélem, hogy igen.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A kuncogást nem hallom, de azt már igen, hogy mire kimászok a szék és asztal köztes állapotából, már áll. Aztán úgy egy kicsit elnémul a körülöttünk lévő világ. A mozdulat ismerős. Bár sokkal lassabban ment neki, akire emlékeztet ezzel. A kézintegetésre már ismét a szemeibe tekintek. -Ömm… - letekintek a nadrágomra, majd bátortalanul mutatok két jelet a jelbeszédből, miközben beszélek. -Lassan kávéautomatának érzem magam, annyian öntenek rám koffeint. – vigyorgok. *Ismered (a jelbeszédet)?* -Ne, hagyd, egyikünk sem tehet róla, baleset volt. – a zsebembe nyúlok és a kártyámat előhalászva, a boltosnak adom, miközben tovább beszélek. -Két kapucnit is kérek és két csokis browne-t. A kártyákkal együtt fizetem és lesz két Natsume pakli is. A fejrázást észlelem. -Nem kérsz? Vagy azt nem kérsz? A kártyákat a kukába dobom és papírszalvétával tisztára törlöm az asztalt, a tekintetet nem látom, csak amikor magára mutat. Talán nem tud jelbeszélni. Így egy kis füzet után kotorászok és egy toll után. Elvagyok a mutogatással, és bevallom, sosem hozott zavarba ez. Volt otthon egy öcsém és egy húgom, az ápolásuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezekre nagyon érzékeny radarom legyen, és ne sajnáljak senkit ezért. Ők, és a hozzájuk hasonlók számomra teljes értékűek. -Akkor csüccs le. – mutatom, hogy esetleg hallani sem hallhat? Nem tudom. Két másik paklit veszek a kezembe és elkezdem kivenni, amit ki kell venni belőle, a többit meg megkeverem. A kiválasztott karakter és képességlapok után már jön is a kávé és a sütemény. -M… nem is mondtam a nevem. Sam. – mutatok magamra, mert nem tudom, hall-e. – Kérdezhetek valamit? – kis szünet után csak kibököm. -Hallani vagy beszélni nem tudsz? Esetleg mindkettő? – elég bizonytalanul tekintek rá. Taplógomba a szomszédba nő, és most éppen nem az a helyzet, hogy elő kéne rángatnom egy csomaggal belőle, és ez az érdeklődő tekintetemen is látszódik. Érdekel és nem gúnyolódásból kérdeztem vagy méltatlankodásból.
Kezdőlap
//
