Bizarr lehet látni, ahogy kuncog valaki, de nem ad ki közben hangot. Én nem tudom, nem nézek tükörbe ilyenkor. A felém fordulóra rámosolygok, majd zavartan pirulok bele a jelbeszédbe. Szomorúan rázom meg fejemet, jelezve ezzel, hogy nem értem mit is akar mutatni nekem. Egy időben meg akartam tanulni a jelnyelvet. Érdekelt és hasznos is lett volna ahhoz, amit megfogadtam. Elkezdtem, de nem fejeztem be a tanulást, mert hirtelen szegénnyé, hajléktalanná váltam és legkisebb gondom is nagyobb volt annál, semmint jelelni tanuljak. Bánom, szégyellem. De most már mindegy, így alakult. Amit tudok, azt lázasan kutatom elmémben, mert nem kívánok teljesen szégyenben maradni. Elvégre a tudás nem vész el nyomtalanul, csak mélyre kell nyúljak érte emlékeim között. Megeresztek egy kis, sóhajtó mosolyt, mely valahol nevetésnek is felfogható lenne, ha társulna hozzá akármilyen hang. A kávéautomatás hasonlat mulattat, ugyanakkor újabb bocsánatkérésre sarkall. Jelezném valahogy, de megelőz a megszólalással, így nem csak néma, de mozdulattalan is maradok. Aprót bólintok. Ha kéri, hagyom. Ilyen vagyok, ha kérnek, akkor vakon cselekszem, nem vitázom semmilyen szinten és nem erőszakoskodom. Hűséges kiskutyaként hódolok be mindenki akaratának Henrik halála óta, mert a világért sem szeretném, hogyha bárki rosszul érezné magát. „Kicsit”. Ezt tudom mutatni, de látszik közben rajtam, hogy módfelett zavarban vagyok. Visszakérdeznék, hogy ő honnan ismeri, de nem beszélek, így nem is lehetek tapintatlan. Heves fejrázásba menekülök inkább, hárítón magam elé emelem kezeimet. Isten ments, hogy meghívjon valamire! Én igazán nem szolgáltam rá. Gyűlölöm, hogy feltehetőleg elesettnek tűnök és mindenkiben megindítom az adakozási kedvet. Belenyúlok zsebembe és némi pénzt veszek elő. Sam felé nyújtom, majd a nadrágjára mutatok. Koszos lett, ki kell tisztíttatni, s az pénzbe kerül. Erre fel hát a fizetség. Látszik rajtam, hogy nagyon komolyan gondolom a dolgokat. Kártyázó mozdulatokat teszek kezemmel, majd előkotrom tanfolyami emlékeim közül a „nem tudom”-ot. Ez ugyan nem válasz és nem úgy válasz, ahogy szántam, de talán megérti belőle a másik, hogy nem tudok kártyázni. Odahaza a römin és a kanasztán kívül legfeljebb snapszert játszottunk anyával és apával, de ilyen kártyát, mint ez, még az életben nem láttam. Egy bólintás, ez annyit tesz, rendben van. Leülök csendesen, majd a füzetem után nyúlok. Van nekem is olyanom, sosem megyek nélküle sehová, hiszen a holmimat nem hagyom a szállón, a végén még lába kélne a dolgoknak, s az nagyon kellemetlenül érintene. Sam elé tolok egy kis kártyát. A nevem áll rajta, mindhárom keresztnevem plusz a vezeték. Amolyan névjegy ez, a bemutatkozásom. Magamra mutatok, majd a kártyára. Nem mondom – nem is mondanám – hogy válasszon a nevek közül, de végigmutatok egyesével a Mielán, a Nadan és a Laurán is. Különállóak, mind én vagyok, én, de mégsem én. Szeretem hagyni, hogy döntsenek. Mondjuk a legtöbben leragadnak a Mielánál, de ezért sem hibáztathatok senkit, ami azt illeti. Bólintok megint, ezzel adva engedélyt arra, hogy kérdezzen. A fülemre mutatok majd ökölbe zárom ujjaimat, s csak hüvelykujjamat tartom fel, egyezményes jelét adva annak, hogy jó, oké, a fülemmel tehát semmi gond. A kérdés második részére viszont nem számítok, hirtelen nem is tudom mit reagáljak rá. Sose kérdezték még ezt meg tőlem, úgy tűnik, hogy nem merték megtenni vagy csak nem érdekeltem őket annyira, hogy megtegyék. Nem tudom. Halkan serceg a grafit a papíron, ahogy alakulnak a szavak, melyeket tudatni szeretnék Sammel. Nem fogok hazudni neki, sosem volt kenyerem a hazugság, maximum füllentettem, hogyha úgy hozta az élet. Tudok beszélni, de nem teszem. Egy ideje nem. Fogadalom, tisztelgés a holtak felé. Sam elé tolom a füzetet, úgy fordítva, hogy felé legyenek lábbal a betűk. Lesütöm a szememet. Már bánom, hogy leírtam, de nem vonhatom vissza, s talán nem is szükséges. Ha sült bolondnak akar nézni, szíve joga, nem akadályozhatom. Én döntöttem úgy, hogy elnémulok és én döntöttem úgy is, hogy ezt bevallom a minap. Egy ismeretlennek. S hogy miért? Mert olyasmit kérdezett, amire nem volt kész falválaszom. És mert szomorúnak látom a felszín alatt, megtörtnek, rokonomnak. Ehhez mindig volt érzékem, valamiért mások érzelmei igen könnyen jutottak mindig is a bőröm alá. Nem beszélek róluk, tévedhetek tehát. De ez nem változtat azon, hogy „megmondtam”, amit „megmondtam”. A reakciójától pedig tartok egy kicsit, de akármi lesz, elfogadom.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A belepirulásra gyorsan elkapom a kezem, azon viszont elgondolkodok, hogy ha nem érti, akkor miért tud rá nemleges választ adni. A mosolyra azonban reménykedő mosoly villan az arcomon. Nem mindig vagyok tahó és a boltba betérő vásárlóknak mosolygós arcát mutató dolgozó… ember? A válaszra pedig mosollyal bólintok, mégis azzal válaszolt! Könnyebb lesz így, mintha írkálnánk egymásnak. „Én is. Felejteni, sokat.” A zavarára azonban a hátam mögé teszem a kezem zavaromban. Lehet zavarba hozni. Nagyon is. A heves tagadásra értetlen képet vágok. Majd arra, ahogy pénzt ad nekem és a nadrágomra mutatok. -Jogos. – felé fordított arccal beszélek, hogy lássa, amit mondok, nem tudva, hogy esetleg süket is. – Tudod mit? Akkor én meghívlak kapucnira meg sütire, te meg kifizeted a gatyamosást. Az úgy egálban is van és akkor kvittek vagyunk. Készpénz ritkán van nálam, nem szeretem. De azért elfogadom, de csakis annyit, amennyibe a tisztítás kerül. Figyelem a jeleket. -Akkor itt az ideje megtanulni. A kis füzetemet mosolyogva tartom fel, majd kirakom magam mellé a tollal együtt. A kártyára kíváncsian pillantok. Végigolvasom ahogy mutatja a neveket. Tátogva mondom végig, majd ízlelgetem. A kártyához nem nyúlok, feltételezem, hogy mindenkinek ezt nyújtja oda, mint bemutatkozás. -Nadan? Szerintem a Nadan megy hozzád a legjobban. Én Sam vagyok. – leírom a nevem az első oldalra. – Sam Kerrington a nevem. Nem baj, ha kérdezek. Bátortalan mosollyal köszönöm meg. Hümmentve veszem tudomásul, hogy hall. Akkor nem tudom, hogy legyen, mert az elég hülyén néz ki, hogy én dumálok neki, ő meg mutogat nekem. Azt hiszem, én is jelbeszédezek. -Nem muszáj válaszolni, ha nem akarsz. – szinte azonnal visszavonulót fújok, de látom, ahogy írni kezd, türelemmel megvárom. Amit megkapok válasznak, a szám elé teszem a kezem, arra támaszkodom. Tudattalanul jelezve, hogy valamit mondani akarok, amit nagyon nehéz kimondani. Egész végig úgy marad a tenyerem, ahogy írom a választ. „Az öcsém és a húgom miatt tudok jelbeszéddel kommunikálni. A húgom miatt, érte lettem cukrász. Ők már nincsenek velünk. Velem.” Nehezen írom le az utolsó szót. Hiányoznak. És nagyon megfogott az, hogy nem csak én vagyok úgy a világban, hogy elvesztett valakit és ígéretett tett neki. A kártya egyelőre marad ott, ahol volt. Másodlagos lett most egyelőre. Megköszörülöm a torkom. -Akkor mutatom, hogy tudod párosítani a lapokat.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Némiképp értetlenül állok a kifejezései előtt. Nem vagyok angol, tanultam a nyelvet és használom is írásban néha, meg meg is értem, de a kapucni, mint olyan nem esik le nekem. Olyan mozdulatot teszek, mintha a fejemre rántanék egy csücsit – mi így hívtuk odahaza a kapucnit – majd rámutatok a célt-ottnincs fejtakaróra, s ezt követőn kérő hangsúlyúnak képzelten széttárom karjaimat. Az mi? - üzeni tekintetem. A sütit értem, s bár zavarban vagyok attól, hogy meghívna akármire is, ha elfogadta a tisztítóra szánt pénzemet, akkor belemegyek az alkuba. Kipréselek magamból egy kedves mosolyt, köszönetteljeset, s közben hálát adok az Úrnak, hogy megint egy rendes emberrel sodort össze engem. Tudom, hogy szeret. Ha nem így lenne, akkor nem görgetne ennyi szépséget és jóságot elém. Ami pedig fájdalmas, az nem tőle származik, ebben is biztos vagyok. Egyetértővé válik bólogatásom és arcomra is kiül az elhatározás. Samre mutatok, majd magamra. Kutatok egy jel után, amikor megvan, előadom. Vérszegény és bizonytalan, de a „tanít” jelenést hordozza. Úgy látom, hogy otthon van a témában, s mivel mást itt még nem sodortak elém az isteni utak, így félve ugyan, de igen lelkesen őt találom meg azzal a kéréssel, hogy tanítsa meg nekem a jelbeszédet. Akármennyit is tud belőle, az máris több, mint amennyit én tudok. Nada. Tetszik, hogy ezt választotta, ez a legszerbebb nevem. Apámtól kaptam, ahogyan a Laurát pedig anyámtól. Nadaként nem nevez senki sem, s eddig azt hittem, hogy tán nem is illik hozzám. Örömmel konstatálom, amit mond, a nevét pedig megjegyzem. Rövid, ízes, kedvemre való, ahogy kimondja. Így szeretném az emlékezetemben tartani, az ő hangján, hogy ne csak betűk halmaza legyen, hanem telve legyen lélekkel is. Megijeszt a reakciója, nem tudom, hogy mit várjak attól, amire készül. Látom rajta, hogy valami nem stimmel vele, az érzelmei szinte bennem vibrálnak, pedig tudom, hogy ez lehetetlen. Várok és várok, s közben el nem tudom képzelni, hogy mi okból ír, s miért nem beszél. Elkerekednek a szemeim, megremeg a szám széle, ahogy elolvasom a sorokat. Azonnali a reakcióm, keresztet vetek, melynek végén „Amen”-t tátogok el. Ima a lelki üdvükért, ez az, ami fejemben némán végigszalad. Felfelé fordítom a tenyeremet, hívogató mozdulatot teszek, Sam kezét szeretném megérinteni, azt kérem ezzel, hogy tolja felém az asztal felett. Mindkét kezét, mutatom is, én magam is kinyújtom mindkét karomat. Hogyha megért, akkor módszeresen felfelé fordítom a tenyereit, a jobba a „húg” kezdőbetűjét rajzolom mutatóujjammal, a balba az „öcs”-ét, majd ha még mindig hagyja, hogy machináljak vele, akkor felállok helyemről, közelebb lépek hozzá, s mindkét kezét a szívére helyezem. Ott vannak. A szívében. Örökké. Végezetül felül levő kézfejének hátára egy keresztet írok mutatóujjal, s csak eztán ülök vissza. Ha nem adta a kezeit, akkor saját tenyereimbe írom ugyanezeket, s némiképp darabosan és hiányos tartalommal, de magamon végzem el a mozdulatsort, előtte és utána is Samre mutatva, hogy ez róla szól, róluk szól. A kártyákra siklik tekintetem, bólintok. Minden idegszálammal figyelni kezdek, nem kívánok lemaradni semmilyen információról. A füzetet lefelé fordítom, hogy ne lássam rajta a szavakat. Sok ennyi halál. Az ő terhe, az enyém. Amennyire örülök, hogy megértő lélekkel hozott össze a sors, annyira fáj is a szívem érte. A gyászt senki sem érdemli meg, senki sem. A rossz dolgok nem Istentől valók.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Megütközve pislogok egyet, ahogy imitálja a kapucni felvételt. -Kapucni? – hátranyúlok, levettem pedig. – Jaaa…. öööö…. kapucni. A kapucsínó rövidítése nálam. Teljesen normális hangon beszélek vele. Akik megváltoztatják a hangjukat és úgy beszélnek ilynkor, mint aki hülyékkel beszél, azt le tudnám csapni. A jelet ismerem. -Öm… márhogy… tanítsalak téged a jelnyelvre? – hülye kérdés, jön is a válasz. – Naná. Legalább nem felejtem el. – vigyorodom el. Nem harapott ketté, hogy azt a nevet választottam. Valahogy úgy érzem, ez nagyon illik hozzá. Nem tudom kimondani. Hiába mondják, hogy az írás tartósabb, a szavak erejében jobban hiszek és ma olyan érzékenységem van, hogy nem, nem akarom kimondani. Leírtam. Csendben várakozom, mert inkább át akarok lépni a helyzeten. Ahogy meglátom, keresztet vet, mindent megbánok. A vallásos emberekkel azért nem szeretek beszélni, mert sosem hittem abban, amiben ők. Nem hiszem, hogy isten létezik. Erre mi vagyunk az élő példa. Isten ilyet nem engedett volna meg. Elfordítom a tekintetem és inkább elkezdem összepakolni a kártyákat, de csak az első mozdulatig jut el a kezem. Kíváncsian tekintek fel. ~Remélem, nem papolni akar, mert akkor repül a második kávé is.~ Odatartom a kezem, majd a másikat is. ~Ha azt akarja, közösen imádkozzunk, felállok. Eskü…~ Figyelem, mit ír a tenyerembe. -Igen, megh…. – bólintanék, de a szívemre helyezett kezeim pillanatában minden kifut a fejemből. Visszaülök és az asztalra meredek egy ideig, majd vissza rá. Végül veszek egy nagy levegőt és úgy döntök, hogy nem akarok erről beszélni. A lapokat kezdem el bizgerélni és végül kiosztom azokat. -Szerepjátékot játszottál már? Bár mindegy, mert ez tök más. – elkezdem magyarázni a lapokat és nagyon azon vagyok, hogy ne remegjen a kezem. Nem remeg, minden oké! -Majdnem kiment a fejemből. – lapokkal a kezemben nehéz, de nem kivitelezhetetlen, a lapokat az ölembe rakva, jelbeszédbe kezdek. Mégsem tudok túllépni ezen. Mégpedig azért, mert én visszafelé még nem mutattam ki részvétet. Tapló nem vagyok, de nehéz erről beszélnem. Nehezebb, mint magamról. -Te ki felé tisztelegsz így? – érdeklődöm. – Sajnálom, hogy már nem lehet veled.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Hangtalanul nevetek, kissé belevörösödve abba, hogy a kapucnilevétel, illetve a kapucnijának keresése az én tudatlan visszakérdezésemből fakadt. Nem ez az anyanyelvem, nem ismerek minden fordulatot rajta. De már ezt is tudom. Bólintok elgondolkodva, s magamban elraktározom a szót. Kapucni, kapucsínó. Világos, mint a nap. Félszegen bólintok. Nem akarok én ráerőszakolni semmit, hogyha nem szeretne tanítani, akkor azt is meg fogom érteni. Sosem voltam az a pióca-fajta. A válaszát hallva hálás mosoly szalad ajkaimra. Reflexből ugranék, hogy megöleljem, de végül csak a széttárt karokig jutok el, eszmélve arra, hogy tán nem mindenki szereti az idegenektől kapott öleléseket. Leejtem karjaimat törzsem mellé, s továbbiakban csak mosolyom árulkodik arról, hogy a tanításért hálával adózóm Samnek. Nem ismerem a gondolatait így nem is tudok védekezni ellenük. Papolni aligha lennék képes úgy, hogy nem nyitom szóra ajkaim, s ha meg is tenném, akkor sem kezdeném a hitemmel zaklatni a velem szemben tartózkodót. Mindenkinek a magánügye az, hogy miben hisz. Senkit nem szoktam megszólni – régen se tettem – azért, mert nem osztozott a nézeteimben. Nem magyaráztam el még soha, s már valószínűleg nem is fogom, hogy az ilyen emberekért gyakrabban imádkozom, mert úgy hiszem, hogy nekik is jár a lelki üdv, ha nem tudnak tenni érte imával, akkor is. Ez az én döntésem, az meg az ő életük. De ha lehetne, az egész világot meggyógyítanám. Talán attól meggyógyulhatnék én is valaha. Zavarát látva visszahúzódom, ellapozom a füzetet, üres, tiszta lap az így, amit a játékunk margójára tolok. Nem akar beszélni róla én pedig elfogadom. Megértem. Mert amióta nem beszélek azóta sokkal jobban értem a test és a lélektükrök jeleit. Megrázom a fejem. Sosem játszottam ilyesmit. Egyszer még az OPNI környékén egy lomtalanításkor találtam egy M.A.G.U.S. Szabálykönyvet, valami Első Törvénykönyv volt a címe. Hazavittem Henriknek, ő örült neki, de sosem olvastam bele. Állítólag Simonnal leveleztek róla. Simon. Henrik. Egy elme, két én. Hiányoznak, nagyon. Sosem fognak megszűnni két személynek lenni számomra. Ha tudom az igazat, ha nem. Enyhén oldalra biccentett fejjel várok, figyelek, majd hang nélkül felnevetek. Jó, hogy nem vágtam rá bólogatva, örömmel, hogy igen, tudok szerepjátszani. Mert ez „tök más”. Megremeg a szám szegélye a szavainak hallatán. A szék lábához tett táskámhoz hajolok, s előveszem belőle a vázlatfüzetemet. Az első lapon a szüleimről készült portré látható, magyarul írtam fölé, hogy „anya és apa”, nem hasonlítanak rám, így úgy döntök, hogy előkapom a jelnyelvi ismereteim közül a vonatkozó jeleket. Sam elé tolom a füzetet, úgy fordítom, hogy lábbal felé legyenek a rajzok én pedig mutogatok. Anya. Apa. Lapozás.. „Henrik” - hirdeti a színes kép fölött a felirat. Róla ez az egyetlen képem, a többi az OPNI-ban maradt. Simonról nem tudok semmit mutatni, csak a nevét, amit a Henrikről készült kép alá írtam. Elfog a vágy, hogy megszólaljak. Hónapok óta nem éreztem ilyet. Nagyot nyelve tolom le torkomon az akarat hiányát. El szeretném mesélni, de.. de nem. Nem tehetem. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Nem veszem el a füzetet, nem tolom arrébb, elengedem. Ha Sam lapozgatja, megismerkedhet a rajzaimmal benne. A legkisebb királylánnyal, a pappal, a férfival, aki Arthurnak neveztette magát a bevásárlóközpontban.. Hirtelen ötlettől vezérelve Samre mutatok, majd a füzetre, majd magamra. Le szeretném rajzolni. Menne emlékezetből is, de ha megengedi, akkor személyesen, rá-ránézegetve jobban szeretném ezt. A lapok emlékek. A személyek is. Sose lehet tudni, hogy mikor tűnnek el a jelenből, de így örökké, mindőjük velem lehet.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A mosolynak és a széttárt karoknak nem tudok ellenállni. Amennyire nem szeretem, ha hozzámérnek, annyira el tudom fogadni és szeretni, ha a valódi örömöt kimutatva érintenek meg. Talán mert annyira kevés részem volt benne (a semmi). - Nem a te hibád. Sajnálom. – megrándul a szám széle, de inkább a játék felé terelem a figyelmet. - Az nem baj. Járni is megtanul mindenki. – mosolygok. A hangtalan nevetésre várakozó mosollyal vonom fel az egyik szemöldököm. - Most mi van? – nevetek. – Na, mindjárt meglátod. Van ám szemem ahhoz a megremegéshez. Türelmesen várakozom, elvégre látom mozdulni, tehát el fogja „mondani”. Kíváncsian nézek a vázlatfüzetre, majd amikor kinyitja, akkor közelebb húzódom a székkel, mellé, hogy könnyebb legyen. - Ezeket te rajzoltad? – kérdezem tovább jelnyelvvel. Egyből kiszúrom a nem angol nyelvet. Nagy ész kell hozzá… - Ez milyen nyelv? Ánja. Apa. Akkor ez anya? – mutatok vissza szóra. A szülők mindenki életében fontosak. Csak… nálam nem. Nyelek egyet és inkább hallgatok. - Henrik. – ezt lebetűzöm jelnyelvvel. Belemerülök a képekbe. Ilyet még nem láttam. Mindegyik névre rákérdezek és hogy kik ők. Ahogy látom, fontosak neki. Én is a tárcámban hordom… belenyúlok a kabátzsebembe és kinyitva, kiveszek két fotót. A testvéreim vannak rajta, az elsőnél a húgom még karonülő, a másodikon pedig a kertben vagyunk kint hárman és nagyban várat építünk és „sütünk”. Ezek mindig velem vannak. Miela felé nyújtom. - Ők a testvéreim. – nem vagyok rá képes, hogy kimondjam a nevüket. Figyelem, ahogy az üres papírra mutat, majd rám és magára. - Márhogy lerajzolni… engem? – nagyon csodálkozom, hiszen nem rég ismerjük csak egymást. Piros lesz az arcom, érzem. Bólintok. - Csak ha cserébe kérhetek egy közös fotót. – veszem elő a mobilom, és ha megengedi, akkor mellé megyek, hogy ráférjünk mindketten. És még nem tudja, de fog erről kapni papírformában is egyet. Érzékelem, hogy számára a kézzel fogható emlékek a fontosabbak. Nekem is. Nem véletlenül vannak nálam a testvéreim képei.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Megrázom a fejemet hevesen, majd feltartom mutatóujjamat, jelezve ezzel, hogy ne, ne tegye. Ne sajnálja. Elfogadom, hogy nem az én hibám, de akkor ő meg ne sajnálja és kvittek leszünk. Nem szeretek belemenni olyasmikbe, amiből csak szomorúan lehet előkeveredni, hiszen annyi a szomorúság már az életben így is, hogy van, amit illik elengedni. Az Úr is erre tanít mindazzal a gyásszal és élettiprással, amit velem művelt, tudom én. S bár nem mindenki hisz az én istenemben, ettől az még van, s segít. Mindenkin. Kéretlenül, számolatlanul. A járással kapcsolatos dologra elmosolyodom. Ez így igaz, bólintok, megtanul. Bár nem mindenki, de nézzük a dolgok fantasztikus oldalát, s ne legyek negatív. Inkább elhessentem magamból az OPNI rémtörténeteit, régen voltak, igazak voltak, de hallani sem akarok róluk. Ma nem. Bólintok, ismét. Kedvtelve figyelem, ahogyan nézi a rajzokat, majd amikor kiejti a magyart, széles mosolyba szaladnak ajkaim. Odanyúlok a másik füzethez, majd körmölni kezdek, s elé tolom. Magyar. „Anya” - azt jelenti anya, „apa” pedig azt, hogy apa. Ők a szüleim. Nem írom le a nevüket, mert az ott van a lapon, mint ahogyan Henrik neve is. Nagyon koncentrálok arra, hogy értsem a jelnyelvet, igyekszem rendesen elsajátítani, okulni a példából. Bólintok. Igen, Henrik. A legjobb barátom volt. írom, s tolom Sam elé a füzetet. Ennél többet nagyon nehéz lenne elmagyarázni neki. Teleírhatnék egy egész füzetet, akkor sem hiszem, hogy rendesen tudnám tálalni mindazt, ami Henrikhez köt, ami Henrik, amit megéltem mellette. Az meg nagyon csúnya lenne, ha leírnám a kórtörténetét. Nem tehetem meg vele. ÉS nem is teszem. Átveszem a képet, hosszan merülök el a figyelésében. Nagyon sok dolog kiderül az emberről abból, ahogyan egy nem megrendezett szituációban viselkedik, s egy fénykép is el tudja árulni, hogy mekkora a szeretet az emberek között. Belefacsarodik a szívem. Ha nem lennék ennyire vallásos, akkor most ugyanúgy megharagudnék Istenre, mint amennyire megharagudhattam volna Henrik halálakor. De a rossz dolgok nem Istentől valók! Visszaadom a képet, a saját füzetemet is magamhoz veszem, s bólintok. Egy üres oldalra lapozok, majd előveszem a tolltartómat. A fotó ötlete meglep, de nem tiltakozom. Nem esik nehezemre mosolyogni, bár mindig utáltam, hogyha fényképeznek. Anya nagy fotómágus volt, mindig mindent dokumentált. A róluk készült képeket szeretem. Magamról kevésbé. Köszönöm - mutatom jelnyelven, majd megvárom, hogy leüljön, s nekilátok. Nem itt fogom a rajzot befejezni, csak felskiccelem, s emlékezetből majd lerajzolom őt. Van annyi összekuporgatott pénzem, hogy elmenjek egy fénymásoldába és lemásoljam neki. Feladom majd postán. Mert ha még nem történt meg az információszerzés, akkor a postacímét, e-mailcímét, mindent elkérek tőle. Nem, mintha lenne számítógépem, de nem szeretném megint látni azt az arcot, amit akkor szoktam, ha bevallom, hogy se telefonom, se számítógépem nincs.
//Köszönöm a játékot! IC „kissé” túlhaladtuk, így ezt zárom, de kapsz egy kezdőt is valamerre nemsoká. //
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Beszippantom a szám, ahogy feltartja az ujját. - Oké. ~ Mindenki megtanul járni. Ha képes rá. ~ Nyelek magamban egyet. Figyelem, ahogy ír, csendben maradok addig. Az országon elgondolkodom. Két hackert ismerek is onnan, nagyon tudnak, tisztelem őket. Elveszem a ceruzát és a papírt, kérdő arccal, majd írni kezdek. ~A Dobostortát nagyon szeretem.~ Majd jelbeszéddel folytatom. „Szép szó. Mindkettő.” Amikor ismét elém akarja tolni a füzetet, ránézek, majd jelbeszéddel felelek neki. „Sajnos nem tudok olvasni most. Elmutatnád?” A volt megüti a szívemet most is. A képeken csak én vagyok a testvéreimmel. Az egyik ápoló készítette, a szüleink egyik képen sincsenek. Nagyon szerettem, szeretem a testvéreimet és tudtam, tudom, hogy ők is engem. Talán jobb is, hogy a szüleim nincsenek a képeken. Amiken én is rajta vagyok…. inkább nem akarom azokat újból látni. „Szívesen.” – sosem azt válaszolom, hogy nincs mit. Mert ha nincs mit, akkor felesleges, érdemtelen és aki kapja vagy kéri, az is az. Számomra az adás és a kapás érték, így mindig szívesen vagy örömmel a válaszom rá. Elteszem a mobilt, majd amikor leülök, úgy helyezkedem, ahogy irányít, közben a kártyákkal szórakozom. A jegyzetlapra ráírom a nevem, telefonszámom és a mailcímem, hogy ott elérhető vagyok. Nem most fogom erőltetni, hogy mikor találkozzunk legközelebb, annyira megszoktam, hogy mindenhol utolsó vagyok, hogy inkább nem kérdezek rá. A kártyát odaadom neki, még mielőtt elbúcsúznánk, mondván, hogy két pakli ér egyet, így majd legközelebb megint egy lesz a két pakli, ha találkozunk.
Kezdőlap
IC „kissé” túlhaladtuk, így ezt zárom, de kapsz egy kezdőt is valamerre nemsoká. 
//
