Oké, ez a csaj nem normális. Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor először észrevettem, hogy egyáltalán megfordult a fejében az, hogy leállítson. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy nekiállt bőgni, de most... A szemöldököm lassan szalad fel, ahogy anyámat (azt a ribancot) felemlegeti, de mivel inkább belátta, hogy nem túl jó ötlet ezt a húrt feszegetni, így végül nem csapom meg. - Te tényleg ennyire hülyének nézel vagy javíthatatlanul naiv vagy, cicám? Recsegem a költői kérdést, mert igazából baromira nem várok rá választ. Mert ha komolyan azt hiszi, hogy nekem van empatikusabb énem, akkor fix, hogy kattant, a szellemi fogyatékosokat meg ugye nem illik molesztálni. Éppen csak egy kicsit, figyelmeztetőleg húzom össze a szemhéjaimat, amikor nekiáll a svájci kutatókról rizsázni. Hogy emiatt, vagy pusztán a jobb belátás miatt fojtja magába a szót, azt nem tudom, de a könnyebb siker csábítása miatt inkább azt mondom, hogy megijedt. Miután elmesélem neki, hogy milyen ügyes és okos voltam anno a szomszéddal és hogy mennyire faszán nincs most szomszédom, szinte el tudnám harapni a torkát levegőt körülötte, annyira durván érzem az elképedését. Háh, felröhögök, a bókjára pedig elismerően bólintok. - Végre kezded kapizsgálni a szitut. Mert ha eddig azt hitte, hogy én is holmi egyszerű, kisvárosi kóbor vagyok, az számomra több, mint sértés. Csökött agyi képességekre enged következtetni, hogy ennyi mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy idáig eljussunk, de hát mit is várok. Nő. Ráadásul szőke. És az sem tetszik neki, hogy a melleit stírölöm. A megjegyzése viszont meglep. Mármint, ami a szememet illeti... Akkor ez most egy burkolt igen? Nekem mindegy... Elindulok a kocsihoz, majd kiderül. Eleinte nem hallom a lépteit, hogy esetleg követne. Talán habozik? Ne már! Hiszen az előbb olyan jól egymásra találtunk. Nekem bejön a melle, neki bejön a szemem (tudja a halál, hogy mé'), akkor meg mire várunk? Utánam jön, megállít. De aztán elég gyorsan leráz, és már indul is tovább. Picsába. Na de nem vagyok az a sokáig depizős fajta, szóval egy szimpla vállvonás után inkább beszállok a furgonba és magamra csapom az ajtót. - Micsoda egy hülye tyúk... Morgom az orrom alá, miközben kissé hátrafeszülve a kocsikulcs után kutatok a zsebeimben. Nincs meg... - Mi a fasz... A kormányra hasalva bámulok ki a szélvédőn a nő látszólag könnyed léptekkel távolodó alakja felé. Felszusszanok, aztán idegesen rácsapok egyet a kormányra. Rendben van, akkor játsszunk! Kiszállok a kocsiból és zsebre vágott kezekkel, sietős léptekkel próbálkozom felzárkózni az Őrző mögé. Megpróbálom úgy tartani a tempót, hogy úgy egy méterre caplassak mögötte. Ha futni kezd, hát futok én is - ha lassít, akkor lassítok. Ha kell, akkor haza fogom kísérni, ez egyáltalán nem vitás. Abban persze nem vagyok biztos, hogy nála van a kulcs, de... Nem vagyok egyik öcsém sem, hogy elszórjam ennyire durván a cuccaimat, a csajnak pedig több lehetősége is volt arra, hogy kicsempéssze a zsebemből. Szóval gyanítom, hogy nála van. A farkasom nyáladzó pofával hördül fel. Számára is roppantul izgalmas, hogy voltaképpen így vadászunk, megyünk a préda után. Ha sokáig nem akar észrevenni, akkor finoman nekiállok fütyülni egy régi katonadalt, s ha esetleg hátranéz, csak amolyan köszönésképpen biccentek neki egyet. Heló. De egyébként csendben trappolok mögötte anélkül, hogy megszólalnék vagy bármit kezdeményeznék.
Ahogy a szavaimra válaszként csak sértegetést kapok, egy egyből elvörösödök zavaromban. Nem is reagálok rá inkább semmit, úgy is csak rontanék a helyzetemen, bár az is igaz, hogy túl sokat már nem tudok rajta. Kerülöm is a továbbiakban a férfi tekintetét, ahogy csak tudom. Figyelem, ahogy a kocsi felé megy. Köszönöm, odafent mindenkinek, hogy a farkas nem vette észre a kis trükkömet a kocsikulccsal! Ahogy a markomba simul a hűvös fém, már merül is el a zsebemben, én pedig a férfinak hátat fordítva megindulok, mint aki jól intézte a dolgát. És igen… Kissé talán sietősen, de jóval inkább megkönnyebbülve ballagok vissza a járdára, hogy menjek is a dolgomra. Persze egy pillanatra felmerül bennem, hogy mégis mi a jó eget kezdjek a kulccsal? Vigyem el a rendőrségre, mint talált tárgy? Vagy csak hagyjam itt, mint ha elejtettem volna? Vigyem vissza neki? Te jó ég, miért kellett elcsennem… Amikor meghallom a közelből egy duda hangját, önkéntelenül is összerezzenek. Nem tudom, hogy a férfi autójából jött-e, vagy csak más használta ezt a figyelmeztetést, mindenesetre megtorpanok. Ahogy lassan és nagyon óvatosan hátrapillantok a vállam felett, csak azt látom, hogy épp kiszáll a kocsiból, majd utánam indul. ~Ó, hogy a szomszéd néni egyhónapos kiscicája rúgná meg azokkal az édes kis párnás tappancsaival... Gyorsan el is kapom a tekintetem, mielőtt észrevenne, majd sietősebbre veszem a tempót, ahogy nekiindulok. Hátha nem engem követ… hátha nem utánam jön… hátha… a francba, ez mégis utánam jön! A francba, a francba, a francba!!! Próbálok úgy tenni, mint ha nem venném észre, hogy követ, de közben hallom az egyre közeledő lépteket, közben pedig úgy felgyorsul a pulzusom, hogy majd’ kiugrik a szívem a helyéről. Ahogy meghallom az egész közelről követő lépteinek finom zaját, lassan eluralkodik rajtam a félelem, hogy azt szinte már vágni lehetne a levegőben… Szégyen, vagy nem, de bevallom őszintén, félek. De úgy, ahogy arra már nagyon rég nem volt példa. Basszus, miért kellett elcsennem azt a kulcsot? Hogy én lassítani? Ugyan már… szerintem egy távgyalogló versenyző is megirigyelhetné a teljesítményt, amivel próbálom lerázni a követőmet. A fejemet nem merem elfordítani, így csak a tekintetemmel pillantok jobbra-balra, azt is csak félve, lopva, ahogy elsuhanunk a kirakatok előtt. Most mitévő legyek? Még csak segítséget se tudok hívni, hogy itt lohol a nyomomban. Te jó ég, ezt se gondoltam volna fiatalabb koromban, hogy valaha így fognak rohanni utánam a pasik… De merre tovább? Tovább a városba? Az nem jó, sok az ember… mi van, ha átváltozik? Vagy inkább valami sikátor, vagy az erdő felé? De basszus, az se jó, nem akarok kettesben maradni vele!!! Magamban csak megállás nélkül mantráztam valami könyörgést az égiek felé, hogy valamelyik nagyon ügyes és képzett őrzőtársamat küldjenek ide nekem, lehetőleg egy harcost, vagy mágust, és esküszöm, ezentúl minden vasárnap elmegyek a templomba, meg még otthon is áldozok a tiszteletükre, de… Ahogy meghallom fütyülni, egy pillanatra összerezzenek, de nem állok meg, nem is lassítok. Ha esetleg úgy adódik, én is bekapcsolódok a fütyülgetésbe, aztán játszhatjuk a macska-egér játék közben a két daloló pacsirtát, rajtam ne múljon… A kezem lassan visszacsúszik a kabátzsebembe, ahogy rámarkolok a kulcsra. A francba ezzel az egésszel már! Hirtelen toppanok meg, majd hacsak nem rohan nekem, azzal a lendülettel megfordulok, hogy szembe kerüljek vele, s újra farkasszemet nézzünk. Na jó… igaz, 3-4 mp-nél tovább most se bírtam tartani a szemkontaktust, de végül oldalra lesütött tekintettel, vöröslő fejjel a kezébe nyomom a kocsikulcsot, ahogy eldadogok valami vérszegény „Sajnálom, hülyeség volt tőlem…”-et. És most reménykedjünk, hogy nem fog cafatokra tépni…
Retteg. Szinte reszket. Az illata úgy kúszik az orromba, mintha csak egy csali lenne, amelyre a vadak kapják fel a fejüket és mániákus hévvel indulnak át az erdőn, a fák között sasszézva, hogy elérjék a Mennyeket ígérő szagok forrását. Odabent a farkas elégedetten fürdik meg a masszív, már-már ragacsos érzelemáradatban, az emberi felem pedig legszívesebben őrült módjára röhögne fel. A járókelők néznek, jönnek, mennek, de majd kikerülnek. Nem veszem zokon, amikor az egyik férfi a vállával megkísérel elsodorni. A szemem előtt csak a sebesen himbálózó, szőke hajfürtök járnak csábító táncot, és minél inkább akarna az Őrző lerázni, eltaszítani magától, én annál nagyobb lelkesedéssel tartom az iramot. Heh, és még a rögtönzött fütyülésben is partner. Szerencsétlen csaj, azt se tudja már, mit csinál, csak valami kényszerűségtől vezérelve próbál ezzel jó benyomást tenni. Legalább is számomra ez jön le ebből az ellentétes viselkedésből, ahogy szedi a lábait és közben pedig "nyitott" a mókára. Sebaj cicám, majd leszel te még máshogy is nyitott. Hogy a tizennyolcas karikának melyik értelmében, az perceken belül ki fog derülni. Hitelen torpan meg. Na nem mintha nem lenne meg minden képességem ahhoz, hogy megálljak, mielőtt letarolnám, de... Egyrészt, az sosem baj, ha alábecsülnek. Másrészt pedig ez így sokkal inkább kedvemre való, mintha csak egymással szemben szobroznánk. Azonban hiába viszi a lendületem, a jobb karom máris lendül, bal lábbal kilépek előre, és a dereka alá markolok, hogy táncos mozdulatokkal vetekedő keccsel kitartsam a zuhanó testét. Közben persze pofátlanul közel tolom az arcomat a nyakához, ha nem ellenkezik túlságosan. Megcsodálom a feszülő nyakán pulzáló verőeret, ahogy ideges mozdulatokkal szinte már maga szökne ki a nő testéből, csak ne kelljen többet a közelemben lennie. Mulattató... - Az volt. Nagy-nagy hülyeség. Suttogom bele a nyakába, ha még mindig ebben a kitartott testhelyzetben vagyunk, aztán művészi mozdulattal szagolok végig a nyakán úgy, hogy az orrom hegye finoman dörzsölje végig a bőrét. Hogy valóban elhagyja-e a számat a bestiális morgás, vagy csak a fejemben hallom, az még számomra is kétséges. Oldalra fordítom a fejem finom,lassú és körültekintő mozdulatokkal, a szabad kezemmel pedig a nő kulcsot tartó ujjai felé nyúlok. - Ezt még jóvá fogod tenni. Recsegem annyira egyértelműen, ellentmondást nem tűrve, kiutat nem hagyva, hogy az már szinte büntetendő és már-már a fenyegetés határait súrolja. - De nem itt... Most felé nézek, az ajkam pedig valahol az állkapcsához közel pihen meg. - És nem most. Egyébként engem baromira nem zavar a civilek társasága, csak hát, mégis maradnunk kell a seggünkön még egy jó darabig. De tény, hogy ez a nő felkerül a listámra, ismerem a szagát, és ha úgy tartja kedvem, a föld alól is elő fogom keríteni. Mindeközben, ha van rá még lehetőségem, elkezdem lassan talpra állítani, de közben a derekát tartó kezem sokat mondóan markol bele a bőrébe, a húsába az oldalán. Aztán ahogy sikerül mindkettőnknek kiegyenesedni, a szorítás enyhülhet a derekán, hogy aztán új utat találjak magamnak, és még búcsúzóul a fenekét fogjam meg, végig tartva a szemkontaktust. Imádnám, ha elveszett őzként reszketne, rettegne a karjaim közt. És az, hogy most nem veszem el sem a "becsületét", sem pedig az életét, csak kiélezi a következő alkalomra való várakozást. Ha sikerült közben a saját kezembe ügyeskedni a kocsikulcsot, akkor eleresztem, vágok még hozzá egy ragadozóvigyort, aztán búcsúzom. - Ha Isten van, biztos nagyon szeret téged. Elzsebelem a kulcsot, és az indulásommal párhuzamosan újfent cigarettára gyújtok, és úgy indulok meg az autóm felé, mint aki tökéletesen biztos abban, hogy még találkozni fog ezzel a nővel. Nem is akárhogy.
//Köszöntem, hacsak nem jössz utánam nagy hirtelen xD *-* <3//
Őszintén? Az erejét érezve azt hittem, nem okoz neki időben lereagálni a mozdulatomat, ennek ellenére, most ismét sikerült meglepnie… Szándékosan tette volna? Nem tudom… Ahogy nekem jött és azzal a lendülettel fellökött, én gondolkodás nélkül, reflexből kaptam a karja után. Csak tudnám, miért… Úgy tűnik, még mindig taszított az egész lénye, a viselkedése, a gondolkodásmódja, mint az, hogy elnyaljak itt a betonon. Persze ez a nagy öröm is tiszavirág életűnek bizonyult. Odáig oké, hogy elkapott, azonban az, hogy így tartott, már kevésbé tetszett. Sőt… Ahogy egyik másodperc telt a másik után, és én még mindig ennek az eszelős őrültnek a karjaiban voltam, úgy éreztem egyre inkább kínosan és feszélyezve magam, persze csak mint bónusz az eddigi „rettegés-alapcsomag” mellé. Meg se merek szólalni, meg se merek mukkanni, ráadásul az a nyamvadt is idő is mint ha megállt volna körülöttünk… Hogy cseszné meg! Ilyenkor meg bír állni, bezzeg amikor a kandalló előtt üldögélve, kutyapoci-simogatás közben forró csokit szürcsöl az ember, csak úgy rohan! Az, hogy a férfi még le is hajol hozzám, csak tovább ront a helyzeten – eddig csak a gravitáció húzott lefelé az édes anyaföld felé, most már én magam is próbáltam elfordítani és minél távolabb tudni az arcomat az övétől. Persze ez meg azzal az apró ténnyel járt, hogy így gyakorlatilag a nyakamat „kínáltam fel”, mintegy védtelenül, amire egyből le is csapott. Hurrá, de tényleg… Lehet még ettől rosszabb?! Vagyis… persze, lehet, de nagyon remélem, hogy odáig nem jutunk el… Se most, se soha máskor! A suttogást hallva csak behunyom a szemeimet, olyan erősen szorítva, hogy az szinte már nekem is fáj. Nem… Nem akarom látni! Sem érezni!!! Érzem, hogy a szám kiszáradt, és ha akarnék, se tudnék kinyögni egy értelmes szót sem a félelemtől, így aztán még épp bólintanék a szavaira. S akkor épp-hogy-csak hozzáér a nyakamhoz, a mozdulat folytatásaként pedig a hideg átkúszik a hátamra, hogy aztán ott kezdjen eszeveszett futamba, oda-vissza. És most nem arra a kellemes bizsergésre gondolok, amibe beleborzong az ember, hanem fojtogató változatára, amikor még levegőt se mer venni az ember közben. Brrr… Azt hiszem, maradok a hallgatás, beleegyezés taktikánál. Lassan már úgy is megértjük egymást szavak nélkül is… Amikor azonban meghallom a fenyegetését, egyből kipattannak a szemeim, hogy felé fordítsam a még mindig rettegéstől telt tekintetem, s akármilyen nehéz is, egy néma fohászt küldjek felé. És nem érdekli… és folytatja, és az sem hatja meg, ahogy minden bátorságomat összeszedve finoman megrázom a fejem – még ha néhány centi jobbra-balra, akkor már sokat mondok. Ahogy megúszom a helyben belezést, talán egy hajszálnyival enyhül a rettegés, azonban még szinte mindig harapni lehet körülöttem a levegőben. Persze ahogy a kulcsot szorongató kezemhez közelít, minden akadály nélkül elengedem, hogy visszaszerezhesse. Hisz ki vagyok én, hogy ezek után még megpróbáljam megállítani? Nem érdekel, fogja, vigye, csak az életbe ne kelljen többet találkoznom vele. Nem tudom, mennyi idő is telt el, mire segít talpra állnom, ám nekem legalább egy évezrednek tűnik, ha nem többnek. Komolyan, én már azon se lepődnék meg, ha holnap reggel a tükörbe nézve valami ősz hajszálat találnék… Ahogy az oldalamba mar, még ha semmi kárt nem okoz bennem, mégis úgy rezzenek össze, mint ha valaki épp jeget nyomja a forró bőrömhöz, amikor meg máshol is letapiz, csak fülig vörösödök szégyenemben. Nagy lelkierő kell hozzá, hogy ne keverjek le neki kapásból egyet, de sajnos attól tartok, azzal maradásra késztetném, pedig ha valamire, hát arra most igazán nem vágyok. Ahogy rágyújt és faképnél hagy, még percekig csak állok ott a járda közepén, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg megmenekült, és nem csak egy álom az egész. Megmenekült… még ha csak ideiglenesen is, bár nagyon reménykedtem benne, hogy az a bizonyos találkozás nem a közeljövőben lesz. Te jó ég… elég csak rágondolni, hogy görcsbe ránduljon a torkom tőle, hogy mégis mi a fenét akar még tőlem. Végül, percekkel később, mikor már rég elhajtott az bizonyos autó, csak fázósan megdörzsöltem a karom, mint akit még mindig a hidegtől didereg, aztán én is elindultam, hogy tegyem a dolgomat.
//Én is köszöntem *-* Ááá, dehogy, nyuszi vagyok én ahhoz... meg így, hogy lesz még 2. forduló is, inkább megyek és lelkileg felkészülök... //
-Süsdmeg, de mondom, hogy az kettőt ér és ahhoz nem jó. Ez a jó. – rakom ki a saját kártyámat az asztalra, hogy megmutassam, melyik a jó. Az egyik kedvenc időtöltésem. Nem vagyok művelt, nincs jó kézügyességem, azt csak a klavi felett élem ki. Maradt ez. Nincs nagy társaságom és nem is vagyok túlzottan társasági ember. De megrekedtem a szerepjáték világában, nagyon élvezem, hogy más bőrébe bújhatok és tapasztalhatok. Itt nem feltűnő, ha nő vagy férfi karival jövök és én ki vagyok. Nagyjából fél óra múlva nyúlt képpel ülök a kártyáim felett. Tápolás ide meg oda, ezt buktam. -Legközelebb, inkább csendben maradok. – nevetek fel végül. Ma nagyon is pasis vagyok. Fekete póló, halálfejes, fekete farmer, fekete bőrkabáttal. És feketére festett körmökkel. -Ázistenit! – ahogy állok fel, hogy elpakoljam a kártyákat, utolsóként maradtam ott, és úgy illik, hogy el is pakoljak. Az extrém forró kappuccino a lábamra ömlik. Egy része legalábbis. – Kifizetem a kártyákat. – felsóhajtok. Ez nem jó. A farmert még csak fel sem tudtam csípni, hogy ne égessen annyira. Ahogy felnézek, furcsát veszek észre. -Az mióta van ott? – a legújabb Natsume kártyák. És én ezt honnan nem tudtam?
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Nem szeretek céltalanul lődörögni, bár biztos vagyok benne, hogy a biztonsági őröknek így is szemet szúrtam, hogy túl gyakran járok ide. Nem lehet egy szavuk sem, nem vagyok büdös, nincs a homlokomra írva, hogy hajléktalan vagyok, s különben is rendes munkahelyem van, éjt nappallá téve dolgozom, így egyáltalán nem kell, hogy kinézzenek a bevásárlóközpont törzsközönsége közül csak azért, mert sosem veszek semmit. Megállok a converse bolt előtt, tekintetemmel végigsimogatom a cipőket. Tudom, hogy jön a tél, s megint le fog fagyni a lábam, hogyha nem egy rendes csizmát veszek, hanem egy tornacipőt, de ez az egy szenvedélyem van, engedtessék meg nekem, hogy az egészségem kárára legyen irracionális. Már kinéztem két hónapja a szívemnek kedves darabot, arra ácsingózom. Ezúttal nem fekete – bár tudom, hogy az mindenhez megy – hanem sötétzöld, szivárványszín szívecskékkel rajta. Remélem, hogy amint megkapom a következő havi fizetésemet, s hozzáteszem a kuporgatott pénzemhez a minden hónapban megszokott mennyiséget, akkor már belefér ez a luxus majd. Annak érdekében, hogy ne legyek megint céltalan, beténfergek egy üzletbe. Fekete farmerban és tornacipőben surranok, zöld-kék csíkos pólómban és a kereszt-mintás fekete pulóverben. Kabátot még nem hordok, annyira nincs hideg, hiszen csak pufi télikabátom van, mostra meg kellene valami átmeneti. Kincs, ami nincs. Sose jártam még a szerepjátékos boltban, azt sem tudom, hogy mi fán terem a szerepjáték. Én csak képregényeket írok. Annyira elmerülök a figyelésben, hogy fel se tűnik, amikor a pakolászás közben valaki felpattan. Mivel elég közel álltam hozzá, hogy ráláthassak a kártyákra, így esélyesen fel is lök a székével. Úgy kell nekem, minek kíváncsiskodom? A padlón ülve próbálok láthatatlanná válni, de nyilván semmi esélyem rá. Hangosan nem tudok köszönni, így csak integettem, amikor beléptem, de ha nem vettek észre, akkor megint én leszek a bunkó. Uram, segíts! Csak ne haragudjon rám senki meg..
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A szék visszapattan, mintha keménynek ütközött volna. Így visszapattanva viszont, már nem csak a nadrágom kap ízelítőt a kártyákkal együtt a barna nedűből, hanem a pólóm is, ahogy ráhasalok a szék makacs ellenállásának következményeként. -Picsába. – nem egyszerűséggel fejezem ki a véleményem a helyzetről. Aztán ráébredek, hogy mi is történt a hátam mögött. ~Még ez is!~ Odafordulok felsőtesttel, nem tudok teljesen felállni, így kioldalazok a szék és az asztal közül. -Hol ütötted meg magad? Nem tehetek róla, a természetem kettőségébe, a gondoskodás is beletartozik, volt kikkel és miért gyakorolnom. Leguggolok mellé, visszafojtom a felszisszenést, amit a forró kapucsínó tett a nadrágommal, az meg a bőrömmel. Itt azért nem annyira forró, hogy nagyon rossz legyen. -Az én hibám, nem akartam, hogy bajod essen. Vonzanak a szemei, akaratlanul is elmosolyodom a bátortalanságán. Az eszembe sem jut, hogy azért volt esetlek a közelemben, mert a kártyákat nézhette. -A forró kávé néha csodákra képes. – felnevetek, kínomban. Ha nem esett baja, akkor felállok és a kezemet nyújtom. Így is szép kis kalamajkát okoztam, és még remélhetőleg meg is sérült valaki miattam. -Máris. – pillantok oda a sráchoz. Idegesnek kevéssé tűnik, a kártyákat fájlalja. Pedig mondtam neki, hogy kifizetem. - Meghívlak egy kávéra vagy bármire és… kártyázunk egyet? Volna hozzá kedved? Csak előbb rendbe kéne tenni. Zavarban vagyok, legszívesebben mérgesen odavágnám a pénzt, a koszolódott kártyákat és elmennék. Mindenhol csak problémát okozok, csupán azt nem veszem észre, hogy mindenhol én fújom fel a velem kapcsolatos problémákat. A gyerekkorom elég okot adott arra, hogy ilyenné váljak és ne lássak más megoldást, és ne is keressek. Nem is nagyon tudom, hogy ez lehet az oka.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
A káromkodáson kuncogok egyet, némán, hangtalan. Elég bizarrul nézek ki, amikor ilyesmit csinálok, de nem gondolok ezzel most. Egyszerűen van abban valami ismerős, ahogyan reagál a szőke ismeretlen arra, hogy neki találtam menni, illetve ő talált nekem jönni. Minden csak nézőpont kérdése. Régebben én is körülbelül így csattantam volna fel. Akkor, amikor még beszéltem, amikor még magyar voltam a hazámban és nem idegen a messzeségben. Megrázom a fejemet, s úgy pattanok fel, mint akit megcsípett valami. Nem akarom, hogy úgy érezze, megütöttem magam miatta, így mosolyogva rázom nemlegesen a fejem és közben csak magamban nyugtázom, hogy a farkcsontom valószínűleg sajogni fog egy darabig. Újabb fejrázás, jelezve ezzel, hogy nem, nem az ő hibája. Magamra mutogatok, mintha azt szeretném mondani neki, hogy én voltam a hibás. Aztán integetek barátságosan, hiszen köszönni is illendő. Ha észrevehető a folt a nadrágján, akkor azért odapillantok, s megengedek magamnak egy magát elszégyellt, bocsánatkérő pillantást. Nem akartam én ártani senkinek. Nem az én műfajom. Nem tudok mit reagálni a kávés megjegyzésére, nincsen olyan jelképtáram, amivel ebben az ügyben kifejezhetném magam. Csak zavartan mosolygok. Túl sokat szól egyszerre, nem sok időm van úgy reagálni, hogy értse. Régebben reflexből jöttek volna ilyenkor a szavak és fegyelmeznem kellett volna magam, de mára már berögzült néma lettem, eszembe sem jut, hogy megnyilvánuljak hangosan. Mindent meg lehet szokni, én vagyok erre az élő bizonyíték. A kártyás fazon mérgét érzékelem, Sam és a fickó közé lépek, megrázom a fejem és úgy mutatok Samre a vállam fölött. Ez egyezményes jel arra, hogy nem Sam a hibás, szóval ha pörölni akar valakivel, akkor azt tegye velem. Csak akkor fordulok Sam felé, hogyha letudtuk a boltossal a furcsa, kötelező köröket az odapattanásom okán. Ivást szimulálok láthatatlan bögréből, majd megrázom a fejem. Nem, nem kérem, hogy meghívjon valamire, erre szeretnék így célozni. Viszont kártyázni szívesen kártyáznék, csak a szabályokat nem ismerem. Bólintok hát, majd némiképp tanácstalan pillantásokat eresztek meg a kártyahalom felé. Megadón, tudatlanul tárom szét karjaimat. A helyzet is kínos, hiszen nem akartam rosszat. Magamra mutatok, majd a kártyákra és Samre. A kérdés - „Tudok segíteni?” ott villódzik tekintetemben, de nem tudom érti-e. Remélem, hogy igen.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A kuncogást nem hallom, de azt már igen, hogy mire kimászok a szék és asztal köztes állapotából, már áll. Aztán úgy egy kicsit elnémul a körülöttünk lévő világ. A mozdulat ismerős. Bár sokkal lassabban ment neki, akire emlékeztet ezzel. A kézintegetésre már ismét a szemeibe tekintek. -Ömm… - letekintek a nadrágomra, majd bátortalanul mutatok két jelet a jelbeszédből, miközben beszélek. -Lassan kávéautomatának érzem magam, annyian öntenek rám koffeint. – vigyorgok. *Ismered (a jelbeszédet)?* -Ne, hagyd, egyikünk sem tehet róla, baleset volt. – a zsebembe nyúlok és a kártyámat előhalászva, a boltosnak adom, miközben tovább beszélek. -Két kapucnit is kérek és két csokis browne-t. A kártyákkal együtt fizetem és lesz két Natsume pakli is. A fejrázást észlelem. -Nem kérsz? Vagy azt nem kérsz? A kártyákat a kukába dobom és papírszalvétával tisztára törlöm az asztalt, a tekintetet nem látom, csak amikor magára mutat. Talán nem tud jelbeszélni. Így egy kis füzet után kotorászok és egy toll után. Elvagyok a mutogatással, és bevallom, sosem hozott zavarba ez. Volt otthon egy öcsém és egy húgom, az ápolásuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezekre nagyon érzékeny radarom legyen, és ne sajnáljak senkit ezért. Ők, és a hozzájuk hasonlók számomra teljes értékűek. -Akkor csüccs le. – mutatom, hogy esetleg hallani sem hallhat? Nem tudom. Két másik paklit veszek a kezembe és elkezdem kivenni, amit ki kell venni belőle, a többit meg megkeverem. A kiválasztott karakter és képességlapok után már jön is a kávé és a sütemény. -M… nem is mondtam a nevem. Sam. – mutatok magamra, mert nem tudom, hall-e. – Kérdezhetek valamit? – kis szünet után csak kibököm. -Hallani vagy beszélni nem tudsz? Esetleg mindkettő? – elég bizonytalanul tekintek rá. Taplógomba a szomszédba nő, és most éppen nem az a helyzet, hogy elő kéne rángatnom egy csomaggal belőle, és ez az érdeklődő tekintetemen is látszódik. Érdekel és nem gúnyolódásból kérdeztem vagy méltatlankodásból.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Bizarr lehet látni, ahogy kuncog valaki, de nem ad ki közben hangot. Én nem tudom, nem nézek tükörbe ilyenkor. A felém fordulóra rámosolygok, majd zavartan pirulok bele a jelbeszédbe. Szomorúan rázom meg fejemet, jelezve ezzel, hogy nem értem mit is akar mutatni nekem. Egy időben meg akartam tanulni a jelnyelvet. Érdekelt és hasznos is lett volna ahhoz, amit megfogadtam. Elkezdtem, de nem fejeztem be a tanulást, mert hirtelen szegénnyé, hajléktalanná váltam és legkisebb gondom is nagyobb volt annál, semmint jelelni tanuljak. Bánom, szégyellem. De most már mindegy, így alakult. Amit tudok, azt lázasan kutatom elmémben, mert nem kívánok teljesen szégyenben maradni. Elvégre a tudás nem vész el nyomtalanul, csak mélyre kell nyúljak érte emlékeim között. Megeresztek egy kis, sóhajtó mosolyt, mely valahol nevetésnek is felfogható lenne, ha társulna hozzá akármilyen hang. A kávéautomatás hasonlat mulattat, ugyanakkor újabb bocsánatkérésre sarkall. Jelezném valahogy, de megelőz a megszólalással, így nem csak néma, de mozdulattalan is maradok. Aprót bólintok. Ha kéri, hagyom. Ilyen vagyok, ha kérnek, akkor vakon cselekszem, nem vitázom semmilyen szinten és nem erőszakoskodom. Hűséges kiskutyaként hódolok be mindenki akaratának Henrik halála óta, mert a világért sem szeretném, hogyha bárki rosszul érezné magát. „Kicsit”. Ezt tudom mutatni, de látszik közben rajtam, hogy módfelett zavarban vagyok. Visszakérdeznék, hogy ő honnan ismeri, de nem beszélek, így nem is lehetek tapintatlan. Heves fejrázásba menekülök inkább, hárítón magam elé emelem kezeimet. Isten ments, hogy meghívjon valamire! Én igazán nem szolgáltam rá. Gyűlölöm, hogy feltehetőleg elesettnek tűnök és mindenkiben megindítom az adakozási kedvet. Belenyúlok zsebembe és némi pénzt veszek elő. Sam felé nyújtom, majd a nadrágjára mutatok. Koszos lett, ki kell tisztíttatni, s az pénzbe kerül. Erre fel hát a fizetség. Látszik rajtam, hogy nagyon komolyan gondolom a dolgokat. Kártyázó mozdulatokat teszek kezemmel, majd előkotrom tanfolyami emlékeim közül a „nem tudom”-ot. Ez ugyan nem válasz és nem úgy válasz, ahogy szántam, de talán megérti belőle a másik, hogy nem tudok kártyázni. Odahaza a römin és a kanasztán kívül legfeljebb snapszert játszottunk anyával és apával, de ilyen kártyát, mint ez, még az életben nem láttam. Egy bólintás, ez annyit tesz, rendben van. Leülök csendesen, majd a füzetem után nyúlok. Van nekem is olyanom, sosem megyek nélküle sehová, hiszen a holmimat nem hagyom a szállón, a végén még lába kélne a dolgoknak, s az nagyon kellemetlenül érintene. Sam elé tolok egy kis kártyát. A nevem áll rajta, mindhárom keresztnevem plusz a vezeték. Amolyan névjegy ez, a bemutatkozásom. Magamra mutatok, majd a kártyára. Nem mondom – nem is mondanám – hogy válasszon a nevek közül, de végigmutatok egyesével a Mielán, a Nadan és a Laurán is. Különállóak, mind én vagyok, én, de mégsem én. Szeretem hagyni, hogy döntsenek. Mondjuk a legtöbben leragadnak a Mielánál, de ezért sem hibáztathatok senkit, ami azt illeti. Bólintok megint, ezzel adva engedélyt arra, hogy kérdezzen. A fülemre mutatok majd ökölbe zárom ujjaimat, s csak hüvelykujjamat tartom fel, egyezményes jelét adva annak, hogy jó, oké, a fülemmel tehát semmi gond. A kérdés második részére viszont nem számítok, hirtelen nem is tudom mit reagáljak rá. Sose kérdezték még ezt meg tőlem, úgy tűnik, hogy nem merték megtenni vagy csak nem érdekeltem őket annyira, hogy megtegyék. Nem tudom. Halkan serceg a grafit a papíron, ahogy alakulnak a szavak, melyeket tudatni szeretnék Sammel. Nem fogok hazudni neki, sosem volt kenyerem a hazugság, maximum füllentettem, hogyha úgy hozta az élet. Tudok beszélni, de nem teszem. Egy ideje nem. Fogadalom, tisztelgés a holtak felé. Sam elé tolom a füzetet, úgy fordítva, hogy felé legyenek lábbal a betűk. Lesütöm a szememet. Már bánom, hogy leírtam, de nem vonhatom vissza, s talán nem is szükséges. Ha sült bolondnak akar nézni, szíve joga, nem akadályozhatom. Én döntöttem úgy, hogy elnémulok és én döntöttem úgy is, hogy ezt bevallom a minap. Egy ismeretlennek. S hogy miért? Mert olyasmit kérdezett, amire nem volt kész falválaszom. És mert szomorúnak látom a felszín alatt, megtörtnek, rokonomnak. Ehhez mindig volt érzékem, valamiért mások érzelmei igen könnyen jutottak mindig is a bőröm alá. Nem beszélek róluk, tévedhetek tehát. De ez nem változtat azon, hogy „megmondtam”, amit „megmondtam”. A reakciójától pedig tartok egy kicsit, de akármi lesz, elfogadom.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A belepirulásra gyorsan elkapom a kezem, azon viszont elgondolkodok, hogy ha nem érti, akkor miért tud rá nemleges választ adni. A mosolyra azonban reménykedő mosoly villan az arcomon. Nem mindig vagyok tahó és a boltba betérő vásárlóknak mosolygós arcát mutató dolgozó… ember? A válaszra pedig mosollyal bólintok, mégis azzal válaszolt! Könnyebb lesz így, mintha írkálnánk egymásnak. „Én is. Felejteni, sokat.” A zavarára azonban a hátam mögé teszem a kezem zavaromban. Lehet zavarba hozni. Nagyon is. A heves tagadásra értetlen képet vágok. Majd arra, ahogy pénzt ad nekem és a nadrágomra mutatok. -Jogos. – felé fordított arccal beszélek, hogy lássa, amit mondok, nem tudva, hogy esetleg süket is. – Tudod mit? Akkor én meghívlak kapucnira meg sütire, te meg kifizeted a gatyamosást. Az úgy egálban is van és akkor kvittek vagyunk. Készpénz ritkán van nálam, nem szeretem. De azért elfogadom, de csakis annyit, amennyibe a tisztítás kerül. Figyelem a jeleket. -Akkor itt az ideje megtanulni. A kis füzetemet mosolyogva tartom fel, majd kirakom magam mellé a tollal együtt. A kártyára kíváncsian pillantok. Végigolvasom ahogy mutatja a neveket. Tátogva mondom végig, majd ízlelgetem. A kártyához nem nyúlok, feltételezem, hogy mindenkinek ezt nyújtja oda, mint bemutatkozás. -Nadan? Szerintem a Nadan megy hozzád a legjobban. Én Sam vagyok. – leírom a nevem az első oldalra. – Sam Kerrington a nevem. Nem baj, ha kérdezek. Bátortalan mosollyal köszönöm meg. Hümmentve veszem tudomásul, hogy hall. Akkor nem tudom, hogy legyen, mert az elég hülyén néz ki, hogy én dumálok neki, ő meg mutogat nekem. Azt hiszem, én is jelbeszédezek. -Nem muszáj válaszolni, ha nem akarsz. – szinte azonnal visszavonulót fújok, de látom, ahogy írni kezd, türelemmel megvárom. Amit megkapok válasznak, a szám elé teszem a kezem, arra támaszkodom. Tudattalanul jelezve, hogy valamit mondani akarok, amit nagyon nehéz kimondani. Egész végig úgy marad a tenyerem, ahogy írom a választ. „Az öcsém és a húgom miatt tudok jelbeszéddel kommunikálni. A húgom miatt, érte lettem cukrász. Ők már nincsenek velünk. Velem.” Nehezen írom le az utolsó szót. Hiányoznak. És nagyon megfogott az, hogy nem csak én vagyok úgy a világban, hogy elvesztett valakit és ígéretett tett neki. A kártya egyelőre marad ott, ahol volt. Másodlagos lett most egyelőre. Megköszörülöm a torkom. -Akkor mutatom, hogy tudod párosítani a lapokat.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Némiképp értetlenül állok a kifejezései előtt. Nem vagyok angol, tanultam a nyelvet és használom is írásban néha, meg meg is értem, de a kapucni, mint olyan nem esik le nekem. Olyan mozdulatot teszek, mintha a fejemre rántanék egy csücsit – mi így hívtuk odahaza a kapucnit – majd rámutatok a célt-ottnincs fejtakaróra, s ezt követőn kérő hangsúlyúnak képzelten széttárom karjaimat. Az mi? - üzeni tekintetem. A sütit értem, s bár zavarban vagyok attól, hogy meghívna akármire is, ha elfogadta a tisztítóra szánt pénzemet, akkor belemegyek az alkuba. Kipréselek magamból egy kedves mosolyt, köszönetteljeset, s közben hálát adok az Úrnak, hogy megint egy rendes emberrel sodort össze engem. Tudom, hogy szeret. Ha nem így lenne, akkor nem görgetne ennyi szépséget és jóságot elém. Ami pedig fájdalmas, az nem tőle származik, ebben is biztos vagyok. Egyetértővé válik bólogatásom és arcomra is kiül az elhatározás. Samre mutatok, majd magamra. Kutatok egy jel után, amikor megvan, előadom. Vérszegény és bizonytalan, de a „tanít” jelenést hordozza. Úgy látom, hogy otthon van a témában, s mivel mást itt még nem sodortak elém az isteni utak, így félve ugyan, de igen lelkesen őt találom meg azzal a kéréssel, hogy tanítsa meg nekem a jelbeszédet. Akármennyit is tud belőle, az máris több, mint amennyit én tudok. Nada. Tetszik, hogy ezt választotta, ez a legszerbebb nevem. Apámtól kaptam, ahogyan a Laurát pedig anyámtól. Nadaként nem nevez senki sem, s eddig azt hittem, hogy tán nem is illik hozzám. Örömmel konstatálom, amit mond, a nevét pedig megjegyzem. Rövid, ízes, kedvemre való, ahogy kimondja. Így szeretném az emlékezetemben tartani, az ő hangján, hogy ne csak betűk halmaza legyen, hanem telve legyen lélekkel is. Megijeszt a reakciója, nem tudom, hogy mit várjak attól, amire készül. Látom rajta, hogy valami nem stimmel vele, az érzelmei szinte bennem vibrálnak, pedig tudom, hogy ez lehetetlen. Várok és várok, s közben el nem tudom képzelni, hogy mi okból ír, s miért nem beszél. Elkerekednek a szemeim, megremeg a szám széle, ahogy elolvasom a sorokat. Azonnali a reakcióm, keresztet vetek, melynek végén „Amen”-t tátogok el. Ima a lelki üdvükért, ez az, ami fejemben némán végigszalad. Felfelé fordítom a tenyeremet, hívogató mozdulatot teszek, Sam kezét szeretném megérinteni, azt kérem ezzel, hogy tolja felém az asztal felett. Mindkét kezét, mutatom is, én magam is kinyújtom mindkét karomat. Hogyha megért, akkor módszeresen felfelé fordítom a tenyereit, a jobba a „húg” kezdőbetűjét rajzolom mutatóujjammal, a balba az „öcs”-ét, majd ha még mindig hagyja, hogy machináljak vele, akkor felállok helyemről, közelebb lépek hozzá, s mindkét kezét a szívére helyezem. Ott vannak. A szívében. Örökké. Végezetül felül levő kézfejének hátára egy keresztet írok mutatóujjal, s csak eztán ülök vissza. Ha nem adta a kezeit, akkor saját tenyereimbe írom ugyanezeket, s némiképp darabosan és hiányos tartalommal, de magamon végzem el a mozdulatsort, előtte és utána is Samre mutatva, hogy ez róla szól, róluk szól. A kártyákra siklik tekintetem, bólintok. Minden idegszálammal figyelni kezdek, nem kívánok lemaradni semmilyen információról. A füzetet lefelé fordítom, hogy ne lássam rajta a szavakat. Sok ennyi halál. Az ő terhe, az enyém. Amennyire örülök, hogy megértő lélekkel hozott össze a sors, annyira fáj is a szívem érte. A gyászt senki sem érdemli meg, senki sem. A rossz dolgok nem Istentől valók.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Megütközve pislogok egyet, ahogy imitálja a kapucni felvételt. -Kapucni? – hátranyúlok, levettem pedig. – Jaaa…. öööö…. kapucni. A kapucsínó rövidítése nálam. Teljesen normális hangon beszélek vele. Akik megváltoztatják a hangjukat és úgy beszélnek ilynkor, mint aki hülyékkel beszél, azt le tudnám csapni. A jelet ismerem. -Öm… márhogy… tanítsalak téged a jelnyelvre? – hülye kérdés, jön is a válasz. – Naná. Legalább nem felejtem el. – vigyorodom el. Nem harapott ketté, hogy azt a nevet választottam. Valahogy úgy érzem, ez nagyon illik hozzá. Nem tudom kimondani. Hiába mondják, hogy az írás tartósabb, a szavak erejében jobban hiszek és ma olyan érzékenységem van, hogy nem, nem akarom kimondani. Leírtam. Csendben várakozom, mert inkább át akarok lépni a helyzeten. Ahogy meglátom, keresztet vet, mindent megbánok. A vallásos emberekkel azért nem szeretek beszélni, mert sosem hittem abban, amiben ők. Nem hiszem, hogy isten létezik. Erre mi vagyunk az élő példa. Isten ilyet nem engedett volna meg. Elfordítom a tekintetem és inkább elkezdem összepakolni a kártyákat, de csak az első mozdulatig jut el a kezem. Kíváncsian tekintek fel. ~Remélem, nem papolni akar, mert akkor repül a második kávé is.~ Odatartom a kezem, majd a másikat is. ~Ha azt akarja, közösen imádkozzunk, felállok. Eskü…~ Figyelem, mit ír a tenyerembe. -Igen, megh…. – bólintanék, de a szívemre helyezett kezeim pillanatában minden kifut a fejemből. Visszaülök és az asztalra meredek egy ideig, majd vissza rá. Végül veszek egy nagy levegőt és úgy döntök, hogy nem akarok erről beszélni. A lapokat kezdem el bizgerélni és végül kiosztom azokat. -Szerepjátékot játszottál már? Bár mindegy, mert ez tök más. – elkezdem magyarázni a lapokat és nagyon azon vagyok, hogy ne remegjen a kezem. Nem remeg, minden oké! -Majdnem kiment a fejemből. – lapokkal a kezemben nehéz, de nem kivitelezhetetlen, a lapokat az ölembe rakva, jelbeszédbe kezdek. Mégsem tudok túllépni ezen. Mégpedig azért, mert én visszafelé még nem mutattam ki részvétet. Tapló nem vagyok, de nehéz erről beszélnem. Nehezebb, mint magamról. -Te ki felé tisztelegsz így? – érdeklődöm. – Sajnálom, hogy már nem lehet veled.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Hangtalanul nevetek, kissé belevörösödve abba, hogy a kapucnilevétel, illetve a kapucnijának keresése az én tudatlan visszakérdezésemből fakadt. Nem ez az anyanyelvem, nem ismerek minden fordulatot rajta. De már ezt is tudom. Bólintok elgondolkodva, s magamban elraktározom a szót. Kapucni, kapucsínó. Világos, mint a nap. Félszegen bólintok. Nem akarok én ráerőszakolni semmit, hogyha nem szeretne tanítani, akkor azt is meg fogom érteni. Sosem voltam az a pióca-fajta. A válaszát hallva hálás mosoly szalad ajkaimra. Reflexből ugranék, hogy megöleljem, de végül csak a széttárt karokig jutok el, eszmélve arra, hogy tán nem mindenki szereti az idegenektől kapott öleléseket. Leejtem karjaimat törzsem mellé, s továbbiakban csak mosolyom árulkodik arról, hogy a tanításért hálával adózóm Samnek. Nem ismerem a gondolatait így nem is tudok védekezni ellenük. Papolni aligha lennék képes úgy, hogy nem nyitom szóra ajkaim, s ha meg is tenném, akkor sem kezdeném a hitemmel zaklatni a velem szemben tartózkodót. Mindenkinek a magánügye az, hogy miben hisz. Senkit nem szoktam megszólni – régen se tettem – azért, mert nem osztozott a nézeteimben. Nem magyaráztam el még soha, s már valószínűleg nem is fogom, hogy az ilyen emberekért gyakrabban imádkozom, mert úgy hiszem, hogy nekik is jár a lelki üdv, ha nem tudnak tenni érte imával, akkor is. Ez az én döntésem, az meg az ő életük. De ha lehetne, az egész világot meggyógyítanám. Talán attól meggyógyulhatnék én is valaha. Zavarát látva visszahúzódom, ellapozom a füzetet, üres, tiszta lap az így, amit a játékunk margójára tolok. Nem akar beszélni róla én pedig elfogadom. Megértem. Mert amióta nem beszélek azóta sokkal jobban értem a test és a lélektükrök jeleit. Megrázom a fejem. Sosem játszottam ilyesmit. Egyszer még az OPNI környékén egy lomtalanításkor találtam egy M.A.G.U.S. Szabálykönyvet, valami Első Törvénykönyv volt a címe. Hazavittem Henriknek, ő örült neki, de sosem olvastam bele. Állítólag Simonnal leveleztek róla. Simon. Henrik. Egy elme, két én. Hiányoznak, nagyon. Sosem fognak megszűnni két személynek lenni számomra. Ha tudom az igazat, ha nem. Enyhén oldalra biccentett fejjel várok, figyelek, majd hang nélkül felnevetek. Jó, hogy nem vágtam rá bólogatva, örömmel, hogy igen, tudok szerepjátszani. Mert ez „tök más”. Megremeg a szám szegélye a szavainak hallatán. A szék lábához tett táskámhoz hajolok, s előveszem belőle a vázlatfüzetemet. Az első lapon a szüleimről készült portré látható, magyarul írtam fölé, hogy „anya és apa”, nem hasonlítanak rám, így úgy döntök, hogy előkapom a jelnyelvi ismereteim közül a vonatkozó jeleket. Sam elé tolom a füzetet, úgy fordítom, hogy lábbal felé legyenek a rajzok én pedig mutogatok. Anya. Apa. Lapozás.. „Henrik” - hirdeti a színes kép fölött a felirat. Róla ez az egyetlen képem, a többi az OPNI-ban maradt. Simonról nem tudok semmit mutatni, csak a nevét, amit a Henrikről készült kép alá írtam. Elfog a vágy, hogy megszólaljak. Hónapok óta nem éreztem ilyet. Nagyot nyelve tolom le torkomon az akarat hiányát. El szeretném mesélni, de.. de nem. Nem tehetem. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Nem veszem el a füzetet, nem tolom arrébb, elengedem. Ha Sam lapozgatja, megismerkedhet a rajzaimmal benne. A legkisebb királylánnyal, a pappal, a férfival, aki Arthurnak neveztette magát a bevásárlóközpontban.. Hirtelen ötlettől vezérelve Samre mutatok, majd a füzetre, majd magamra. Le szeretném rajzolni. Menne emlékezetből is, de ha megengedi, akkor személyesen, rá-ránézegetve jobban szeretném ezt. A lapok emlékek. A személyek is. Sose lehet tudni, hogy mikor tűnnek el a jelenből, de így örökké, mindőjük velem lehet.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A mosolynak és a széttárt karoknak nem tudok ellenállni. Amennyire nem szeretem, ha hozzámérnek, annyira el tudom fogadni és szeretni, ha a valódi örömöt kimutatva érintenek meg. Talán mert annyira kevés részem volt benne (a semmi). - Nem a te hibád. Sajnálom. – megrándul a szám széle, de inkább a játék felé terelem a figyelmet. - Az nem baj. Járni is megtanul mindenki. – mosolygok. A hangtalan nevetésre várakozó mosollyal vonom fel az egyik szemöldököm. - Most mi van? – nevetek. – Na, mindjárt meglátod. Van ám szemem ahhoz a megremegéshez. Türelmesen várakozom, elvégre látom mozdulni, tehát el fogja „mondani”. Kíváncsian nézek a vázlatfüzetre, majd amikor kinyitja, akkor közelebb húzódom a székkel, mellé, hogy könnyebb legyen. - Ezeket te rajzoltad? – kérdezem tovább jelnyelvvel. Egyből kiszúrom a nem angol nyelvet. Nagy ész kell hozzá… - Ez milyen nyelv? Ánja. Apa. Akkor ez anya? – mutatok vissza szóra. A szülők mindenki életében fontosak. Csak… nálam nem. Nyelek egyet és inkább hallgatok. - Henrik. – ezt lebetűzöm jelnyelvvel. Belemerülök a képekbe. Ilyet még nem láttam. Mindegyik névre rákérdezek és hogy kik ők. Ahogy látom, fontosak neki. Én is a tárcámban hordom… belenyúlok a kabátzsebembe és kinyitva, kiveszek két fotót. A testvéreim vannak rajta, az elsőnél a húgom még karonülő, a másodikon pedig a kertben vagyunk kint hárman és nagyban várat építünk és „sütünk”. Ezek mindig velem vannak. Miela felé nyújtom. - Ők a testvéreim. – nem vagyok rá képes, hogy kimondjam a nevüket. Figyelem, ahogy az üres papírra mutat, majd rám és magára. - Márhogy lerajzolni… engem? – nagyon csodálkozom, hiszen nem rég ismerjük csak egymást. Piros lesz az arcom, érzem. Bólintok. - Csak ha cserébe kérhetek egy közös fotót. – veszem elő a mobilom, és ha megengedi, akkor mellé megyek, hogy ráférjünk mindketten. És még nem tudja, de fog erről kapni papírformában is egyet. Érzékelem, hogy számára a kézzel fogható emlékek a fontosabbak. Nekem is. Nem véletlenül vannak nálam a testvéreim képei.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Megrázom a fejemet hevesen, majd feltartom mutatóujjamat, jelezve ezzel, hogy ne, ne tegye. Ne sajnálja. Elfogadom, hogy nem az én hibám, de akkor ő meg ne sajnálja és kvittek leszünk. Nem szeretek belemenni olyasmikbe, amiből csak szomorúan lehet előkeveredni, hiszen annyi a szomorúság már az életben így is, hogy van, amit illik elengedni. Az Úr is erre tanít mindazzal a gyásszal és élettiprással, amit velem művelt, tudom én. S bár nem mindenki hisz az én istenemben, ettől az még van, s segít. Mindenkin. Kéretlenül, számolatlanul. A járással kapcsolatos dologra elmosolyodom. Ez így igaz, bólintok, megtanul. Bár nem mindenki, de nézzük a dolgok fantasztikus oldalát, s ne legyek negatív. Inkább elhessentem magamból az OPNI rémtörténeteit, régen voltak, igazak voltak, de hallani sem akarok róluk. Ma nem. Bólintok, ismét. Kedvtelve figyelem, ahogyan nézi a rajzokat, majd amikor kiejti a magyart, széles mosolyba szaladnak ajkaim. Odanyúlok a másik füzethez, majd körmölni kezdek, s elé tolom. Magyar. „Anya” - azt jelenti anya, „apa” pedig azt, hogy apa. Ők a szüleim. Nem írom le a nevüket, mert az ott van a lapon, mint ahogyan Henrik neve is. Nagyon koncentrálok arra, hogy értsem a jelnyelvet, igyekszem rendesen elsajátítani, okulni a példából. Bólintok. Igen, Henrik. A legjobb barátom volt. írom, s tolom Sam elé a füzetet. Ennél többet nagyon nehéz lenne elmagyarázni neki. Teleírhatnék egy egész füzetet, akkor sem hiszem, hogy rendesen tudnám tálalni mindazt, ami Henrikhez köt, ami Henrik, amit megéltem mellette. Az meg nagyon csúnya lenne, ha leírnám a kórtörténetét. Nem tehetem meg vele. ÉS nem is teszem. Átveszem a képet, hosszan merülök el a figyelésében. Nagyon sok dolog kiderül az emberről abból, ahogyan egy nem megrendezett szituációban viselkedik, s egy fénykép is el tudja árulni, hogy mekkora a szeretet az emberek között. Belefacsarodik a szívem. Ha nem lennék ennyire vallásos, akkor most ugyanúgy megharagudnék Istenre, mint amennyire megharagudhattam volna Henrik halálakor. De a rossz dolgok nem Istentől valók! Visszaadom a képet, a saját füzetemet is magamhoz veszem, s bólintok. Egy üres oldalra lapozok, majd előveszem a tolltartómat. A fotó ötlete meglep, de nem tiltakozom. Nem esik nehezemre mosolyogni, bár mindig utáltam, hogyha fényképeznek. Anya nagy fotómágus volt, mindig mindent dokumentált. A róluk készült képeket szeretem. Magamról kevésbé. Köszönöm - mutatom jelnyelven, majd megvárom, hogy leüljön, s nekilátok. Nem itt fogom a rajzot befejezni, csak felskiccelem, s emlékezetből majd lerajzolom őt. Van annyi összekuporgatott pénzem, hogy elmenjek egy fénymásoldába és lemásoljam neki. Feladom majd postán. Mert ha még nem történt meg az információszerzés, akkor a postacímét, e-mailcímét, mindent elkérek tőle. Nem, mintha lenne számítógépem, de nem szeretném megint látni azt az arcot, amit akkor szoktam, ha bevallom, hogy se telefonom, se számítógépem nincs.
//Köszönöm a játékot! IC „kissé” túlhaladtuk, így ezt zárom, de kapsz egy kezdőt is valamerre nemsoká. //
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Beszippantom a szám, ahogy feltartja az ujját. - Oké. ~ Mindenki megtanul járni. Ha képes rá. ~ Nyelek magamban egyet. Figyelem, ahogy ír, csendben maradok addig. Az országon elgondolkodom. Két hackert ismerek is onnan, nagyon tudnak, tisztelem őket. Elveszem a ceruzát és a papírt, kérdő arccal, majd írni kezdek. ~A Dobostortát nagyon szeretem.~ Majd jelbeszéddel folytatom. „Szép szó. Mindkettő.” Amikor ismét elém akarja tolni a füzetet, ránézek, majd jelbeszéddel felelek neki. „Sajnos nem tudok olvasni most. Elmutatnád?” A volt megüti a szívemet most is. A képeken csak én vagyok a testvéreimmel. Az egyik ápoló készítette, a szüleink egyik képen sincsenek. Nagyon szerettem, szeretem a testvéreimet és tudtam, tudom, hogy ők is engem. Talán jobb is, hogy a szüleim nincsenek a képeken. Amiken én is rajta vagyok…. inkább nem akarom azokat újból látni. „Szívesen.” – sosem azt válaszolom, hogy nincs mit. Mert ha nincs mit, akkor felesleges, érdemtelen és aki kapja vagy kéri, az is az. Számomra az adás és a kapás érték, így mindig szívesen vagy örömmel a válaszom rá. Elteszem a mobilt, majd amikor leülök, úgy helyezkedem, ahogy irányít, közben a kártyákkal szórakozom. A jegyzetlapra ráírom a nevem, telefonszámom és a mailcímem, hogy ott elérhető vagyok. Nem most fogom erőltetni, hogy mikor találkozzunk legközelebb, annyira megszoktam, hogy mindenhol utolsó vagyok, hogy inkább nem kérdezek rá. A kártyát odaadom neki, még mielőtt elbúcsúznánk, mondván, hogy két pakli ér egyet, így majd legközelebb megint egy lesz a két pakli, ha találkozunk.
Kezdőlap
//
IC „kissé” túlhaladtuk, így ezt zárom, de kapsz egy kezdőt is valamerre nemsoká. 
//
