Azt kell mondjam, hogy eddig tetszett ez az egész edzői munka, pedig eleinte tartottam tőle, hogy az eddigi több évnyi játék után majd unalmasnak fogom találni, de ennek is megvannak a maga szépségei – és most nem a rengeteg papírmunkára gondolok… Az időm nagy részét itt töltöttem, igaz, azért a harcosok edzéseire is benéztem a héten egy-két alkalommal, egy kis mozgás sosem árt, az meg pláne nem, ha a többiek is barátkoznak az ittlétem tényével. Ha Naomival össze is futottam az egyetemen futólag, csak igyekeztem levegőnek nézni, vagy maximum a köszönésben merült ki a hatalmas kommunikáció – pláne, ha társaságunk is akadt. Nem elég, hogy egymást el kell tűrnünk egy Protektorátuson, nem hiányzik, hogy még a többiek is a mi kapcsolatunkon csámcsogjanak keselyűk módjára. A mai délutánom is hasonlóan telt, mint a héten a többi – miután az edzéseket letudtuk, visszavonultam az irodámba egy rakás korábbi meccs-felvétellel, és nekiálltam, hogy a mostani csapatról – meg a főbb ellenfeleinkről minél többet tudjak meg, behozva a lemaradást. Általában napi 1-2 után hazafelé vettem az irányt, de miután ma Gina felhívott telefonon, hogy nem tudnék-e beugrani helyette az egyik tanoncnak edzést tartani, így rábólintottam, s mivel megkértem, hogy ha lehet, irányítsa ide a nebulót a Carlson Centerbe, amíg vártam, tovább filmeztem. Igaz, annyira nem sikerült a meccsre koncentrálnom, mint szerettem volna… A korábbi orbitálisan hatalmas hibámból tanulva, most nem voltam rest informálódni arról, hogy ki is lenne az a bizonyos tanonc, majd miután Wang a vonal túlsó felén kinyomta a telefont, volt pár órám felkészülni lelkiekben, hogy mit ad isten – Naomi Sharp lesz az a szerencsés nyertes. Hogy én ezen miért nem lepődök meg? Még jó, hogy pénteken Abigailt is sikerült elcsípnem az egyetemen a mindenféle kenceficék meg krémek ügyében, ha már Naomi őt javasolta. Igaz, azt nem mondta, hogy annyit bír beszélni, hogy utána majd’ egy órán át hallgathattam, hogy milyen jó, hogy jöttem, mert lassacskán úgy is aktuális lenne mindenkivel egy felmérést csinálni az orvosi aktákhoz – míg ő a laboros, orvosibb vizsgálatokat csinálná, addig én pedig megnyertem a fizikai szintfelmérőket. Meg mellé egy dobozzal valami speckóó nyugitea-keverékéből. Hiába erősködtem, hogy de én nem iszok teát, csak annyit mondott, hogy gyakorlatilag ez nem is tea, mert nincs benne teafű, csak gyógynövény-főzet, aztán annyiban is maradt az egész. Azóta is itt pihen a doboz valahol az irodámban. Nekem ez akkor is tea, én ugyan nem iszok belőle. A tekintetem lassan az órára siklott – már késő délután, de inkább kora esti időre járt. A meccsek és edzések véget értek mára, a civilek számára is bezárt a központ, így aztán csend és béke honol az egész helyen. Azért a portásnak még meghagytam, hogy ha egy vörös hajú, fiatal hölgy érkezne, akkor legyen szíves szólni neki, hogy várjon meg a büfé környékén, aztán csörögjön nekem is, hogy tudjak róla. Addig meg? Csak néztem tovább a meccset, közben néha-néha lefirkantva néhány megjegyzést vagy gondolatot az előttem lévő füzetbe, ha meg épp nem volt semmi említésre méltó, csak szórakozottan pörgettem a sípomat a kezemben. Szintfelmérő, mi...?
Már egész megszoktam, hogy hetente egyszer-kétszer Gina tart terrorban a csodás modorával, és egyébként egész meg is kedveltem, a maga módján jó fejnek tartottam, bár sokszor vette el azért a kedvem, ha szerinte túlságosan derűsen mentem edzésre. Újabban persze ettől senkinek sem kellett tartania, abszolút nem voltam semmilyen téren a helyzet magaslatán. Akkor viszont, mikor felhívott, amire eddig egyszer sem volt példa, megörültem, hogy akkor talán ma ezt legalább megúszom, de nem, rátestált valaki másra. Hát jó, nem igazán éreztem olyan súlyosnak a változtatást, egészen addig a pillanatig, amíg nem közölte, hogy Carlson Centerbe kell mennem, ami két dolgot jelentett. 1. Máris késésben voltam. 2. Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Ez utóbbi visszaigazolást is nyert abban a szent pillanatban, amikor Gina kimondta a nevét, én meg úgy éreztem magam, mint aki épp most teljesítette az Ice Bucket Challenget. Esélyem sem volt esetleg időpont módosítást kérni, hiszen Gina szokásához híven csak tényeket közölt, aztán bontotta a vonalat. Tekintettel arra, hogy nem akarok én lenni a hisztis királylány, aki nem méltóztatik az új taggal edzeni, hát fogtam magam, és sietve elindultam edzőcuccostul mindenestül a Center felé. Tényleg kell az a jogsi. Felvágódtam az első buszra, majd pár perc késéssel sikerült is beesnem. Mivel az egyetem volt a cél korábban, úgy ütemeztem be a napomat, hogy odaérjek majd időben, de azt hiszem, még a megváltozott körülmények ellenére is tök jó időt futottam. Abban persze nem kételkedem, hogy Jackson attól még nem lesz rest köszörülni rajtam a nyelvét. Mindegy, igyekszem nem előre idegesíteni magam, nyugodt maradok, minden oké, semmi az ég világon nem történhet, nem mondhat olyat, amit már ne gondolnék magamról amúgy is, és a földbe döngölhet miatta. A portás aztán megállít, én meg engedelmes nőszemély lévén bólintok, és megállok a büfé előtt. Borzalmas, hogy ilyenkor már nem bóklászik itt senki, valahogy nem akaródzik ténylegesen ketten időzni vele egy helyiségben. Egy épület két végében még csak-csak, de ez... Már nem olyasmi, amit jelenleg elviselhetőnek gondolok. Balhézni nem áll szándékomban, bármit is higgyen rólam, ő számomra még mindig nagyon fontos, szóval igyekezni fogok kímélni az idegrendszerét, aztán vagy sikerül, vagy nem. Most már bánom, hogy azt az edzős pólót raktam be, amit, Gina tutira jót mulatott volna rajta, szigorúan csak magában, de Jackson.., Hagyjuk is. Azt sem akarom elképzelni, hogy vajon a hajam szemet szúrt-e már neki, s ha igen, mire juthatott ezzel kapcsolatban. Ebből a szempontból persze reménykeltő, hogy a férfiak ilyesmire nem figyelnek. Nem ültem le sehová, edzés előtt szerintem tök ciki, mintha előre pihenne az ember, vagy valami hasonló, és egyébként sem szerettem volna, ha Jackson puhánynak tart. A múltkorival ellentétben most lazább szerelésben voltam, mivel Gina amolyan tesztelős, sokkolós típus, sosem vágom magam csinibe, ha edzős napom van, mert még a végén abban a szent pillanatban nekem ront, amikor belépek az öltözőbe, és azért magas sarkúban kellemetlen védekezni. Úgyhogy most converse, farmer, rövid ujjú póló volt terítéken, a rend kedvéért azért egy pulcsi lapult a táskámban, valószínűleg hazafelé már nem fogom ilyen kellemesnek érezni az időt. Amikor meghallottam a közeledő lépteket, arrafelé fordultam, készen arra, hogy hmm… mondjuk egy dühös ork ront nekem, vagy valami hasonló, a tűzokádó sárkány mégiscsak sértő lenne. - Szia! Köszöntem végül egész hallhatóan, és igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire nem vágyom arra, hogy ő tartsa meg az edzésemet, ugyanis sejtéseim szerint rohadtul meg fogom szívni.
Egészen meg is feledkeztem az időről, ahogy belemerültem a mérkőzés elemzésébe, csak az zökkentett vissza sikeresen a valóságba, amikor megcsörrent mellettem a telefonom. A portás, hogy Naomi megérkezett… Felkaptam hát a doboznyi teát, ami azóta is itt dekkolt az irodámban, majd az ajtón kilépve kényelmes léptekkel haladva a büfé felé vettem az irányt. - Szia. Késtél. -viszonzom a köszönését meglepően nyugodtan és tárgyilagosan, és egyvalami egyből szemet szúr – a haja… amit annyira szerettem, amiért megnövesztette, és amiért annyit nyaggattam régebben, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe olyan ostobaság, hogy levágatná… Hát, most megtette. - Milyen csinos az új frizurád. -adok hangot a véleményemnek, mert van ám nekem egy húgom is, aki az ilyen női hülyeségekről sosem volt rest felvilágosítani, akár kíváncsi voltam rá, akár nem. Amúgy meg, ez a méreg, nem a cián, ha pont olyantól kap bókot az új megjelenése kapcsán, aki miatt egyáltalán ilyen drasztikus lépésre szánta el magát. Ettől már csak akkor lenne nagyobb sikerélményem, ha a jelenlegi párjának meg nem tűnne fel a változás, de sajnos azt jó eséllyel úgy sem fogom soha megtudni. Aki a kicsit nem becsüli, ugyebár… és akkor lassan kanyarodjunk is vissza az ittlétünk okához. - Ezt Abigail küldi, mondván, valamiért olyan feszültnek tűnsz mostanában. -nyújtottam át neki a nyugiteás dobozt. Valóban hasonló szavakkal élt a gyógyító, azzal az aprócska különbséggel, hogy nekem címezte őket, nem a lánynak. De amiről nem tud, ugyebár… - És hogy a tárgyra térjünk… Gondolom, nem ebben akarsz edzeni, szóval parancsolj. Ha meg mégis… akkor részvétem. Mást nem kerítünk neked valamit. -varázsoltam elő egy szekrénykulcsot a zsebemből, hogy a doboz után azt is odaadjam neki - Az öltözők a folyosó végén vannak, balra, onnan egyből át is tudsz menni az edzőterembe, úgyhogy… ott találkozunk 5 perc múlva, aztán essünk neki – gondolom, te sem vágysz arra, hogy az egész estédet itt töltsd el. -mert én sem, úgyhogy hacsak nem volt bármi kérdése vagy kifogása a kis felvezetőm kapcsán, úgy egy hátra-arcot követően vissza is indultam az irodám felé, hogy összeszedjem a szükséges felszerelést. A magam részéről nem csíptem ki magam annyira az este tiszteletére, mint Naomi, maradtam a már-már tipikusan tesitanárosnak számító rövidnadrág-(jegesmedvés) póló kombónál, pláne, ha a héten kaptam egy fél gardróbnyi Nanooks-os meg névre szóló felszerelést ittlétem örömére. Síp, stopper, mappa, majd az iroda ajtaját bezárva magam után el is indultam az edzőtermek felé – remélhetően a kisasszony sem tollászkodik túl sokáig az öltözőben, és mielőbb kezdhetünk – és persze szabadulhatunk utána. - Nos… Nem tudom, hogy Ginával mit gyakoroltatok eddig, de úgy is megkaptam feladatnak, hogy csináljak pár felmérést, hogy állnak a helyi őrzők fizikai képességek terén, egy kis erősítés meg sosem árt, szóval ez lesz a mai program. -emeltem fel néhány tesztlapot a mappámból, hogy meglobogtassam őket, majd tovább folytassam - Mondhatni, csak a szokásos… Erőnlét, gyorsaság, állóképesség, koordinációs képesség, ízületi mozgékonyság-hajlékonyság – röviden-tömören összefoglalva. Feladatonként fogunk haladni, mindig elmondom, hogy mit kell csinálni pontosan, így amiatt nem kell aggódnod… vagy ha még úgy sem világos, akkor szólj és bemutatom, mit is kéne csinálni. Van bármi kérdésed, vagy kezdhetünk? -kérdeztem rá még egyszer, biztos ami biztos, majd ha minden világos volt, akkor a mappával intettem is az első feladat felé – ami nem más, mint a kötélmászás. A gimiseknél 4 méter az elvárt, mi olyan szerencsések vagyunk, hogy 6 méteresünk is akad, hála a központ eltérő belmagasságainak.
- Feltűnt. Kérem a feketepontot. Nem olyan vicces belegondolni, hogy tíz éve lazán benyögtem volna valami ilyet, vagy hogy büntessen meg edző úr egész nyugodtan, de most… Most annyiban hagyom. Tudom, hogy elkéstem, már akkor tudtam, mielőtt elindultam, de nem fogok még ezért is mentegetőzni előtte. Inkább igyekszem nem figyelembe venni, ha csesztetni támad kedve még miatta, hát kedves egészségére, nem fogom felvenni a kesztyűt. - Ühüm. Kösz. Nyögöm rá, de ezt is úgy kell kipréselnem az ajkaimon, de mindösszesen azért a kín, mert szívesebben mondanám azt, hogy ne hazudjon, tudom, milyennek szerette, és őszintén, szerintem bármivel kapcsolatban, ami rajtam található, meg én magam úgy egyben, az utolsó, ami eszébe jut, az a csinos. Én elhiszem, hogy anno istentelenül belegyalogoltam az önérzetébe, de attól miért kell ilyennek lennie? Hülye majom. Ááááá… Komolyan, ha nem szeretném ennyire a hajam, inkább nullásgéppel estem volna neki, akkor aztán mondhatná bárki, hogy csinos. - Meglepően pozitív róla a vélemény, Savannah szerint is jól áll. Nem tehetek róla, látnom kellett az arcát ama apróság kapcsán, hogy bizony találkoztam a nővel, és bárki mást említhettem volna, nem nehéz kisakkozni, hogy vélhetőleg több mindenről beszéltünk, mint a hajam hosszáról. Őt is beleértve. - Komolyan? Nahát, ez az Abigail milyen feledékeny… Vajon kiment volna a fejéből, hogy egy patikában dolgozom? Mutasd csak? Veszem el a dobozt, nem vagyok hülye, mellesleg, szerintem tegnap óta nem hiszem, hogy megjárta volna ezt a kört a doboz, amikor is összefutottam Abival az egyetemen, és váltottunk pár szót, s mivel vizsga előtt voltam, abszolút nem feszültség uralkodott rajtam, inkább izgatottság. Egyébként is, minek küldene nekem ilyesmit, amikor én is meg tudom csinálni magamnak, maximum, ha van benne valami különleges indiai fortély, de akkor is inkább személyesen adná. A nyakam rá, hogy Jackson kapta a benne tobzódó feszültségre. Azonban meghagyom abban a tévhitben, hogy bevettem ezt a pocsék dumát. - Nem fogom elfelejteni megköszönni neki. Roppant mód érdekel, mennyire nézne Abi furcsán rám. - Nem, ahhoz estélyit hoztam. Marom el a kulcsot a kezéből, ez komolyan hülye. Most minden egyes lélegzetvételembe bele fog kötni? Hát ez rosszabb lesz, mint gondoltam. Kár, hogy nincs időm meditálni még egyet előtte. Azt, hogy merre vannak az öltözők, már neki háttal hallgatom végig, érezze csak a törődést. Lehet velem szemétkedni, de nem vagyok köteles végighallgatni, bármennyire is érzi úgy, hogy muszáj kekeckednie velem. És képzeld, te barom, történetesen még mindig szívesen tölteném veled az estét, ha éppenséggel képes lennél normálisan beszélni velem. Tudom, mire fel is várok el tőle ilyesmit… Az holt biztos, hogy ő köszönőviszonyban sincs a normális egymás mellett megmaradni dologgal. Istenem, csak kapjam már meg azt a levelet, hogy kitűzték az ügyem tárgyalását, mert most nagyon nem akaródzik Fairbanksben töltenem a napjaimat. Még úgy sem bírom, hogy vannak, akik támogatnak. Csinos lendülettel vágom földhöz a táskámat, majd kapkodom le magamról a ruháimat. Ezzel mégis mi a picsa baja van vajon? Póló és farmer, mindenki ilyesmiben jár. Minek öltözzek? Sündisznónak, mint ő? - Picsába… Csapom a padra a pólómat, majd szépen lassan landol mellette a melltartó és a nadrág is, hogy aztán magamra cibáljam az edzőscuccomat, amennyire tudtam, befogtam a megkurtított tincseimet, majd itt-ott feltűztem hullámcsattal, hogy ne lógjon az arcomra, végül pedig belebújtam a plusz pólómba is, és már előre féltem, hogy ezzel már megint mennyi vérszívásra adok neki okot. Nem számít, csak magáról állít ki ezzel szegénységi bizonyítványt, csak ne idegesítene vele ennyire… Nem kellene felvennem, tudom jól, hogy csak egy hazugságnak szól. Nem tartott tovább öt percnél, hogy kiérjek az edzőterembe, és rezignáltan hallgassam végig a szövegelését, istenem, hogy én tíz éve órákon keresztül is el bírtam hallgatni. Olyan ez, mint valami karikatúrája annak, ami egykor volt. - Nincs kérdésem, kezdhetünk. Essünk túl rajta, nagyjából ilyen lelkesedéssel mondom. Kötél, hurrá, remélem, leesek a tetejéről, hogy szívhassa a fogát, amiért rohanhat velem az intenzívre. Megérdemelné. Kifújom magam, majd odalépek a kötélhez, és kicsit kifújom magam, majd nekiveselkedek, hogy felmásszak rá. Meglepetés vol. mittudoménhány… Gimiben nem tudtam kötelet mászni, most gond nélkül feljutok a tetejére igencsak gyorsan, tekintettel arra, hogy nem kevés karizmot szedtem magamra az utóbbi időben. A semmihez képest mondjuk minden teljesítmény… Aztán ha áldását adja a lejövetelemre, már csúszok is le, és várom a következő feladatát, beszélni nincs kedvem, meg ha túl sokat pofázok, kifulladok, azt meg nem szeretném. Ha már szintfelmérés, csináljam a lehető legjobban, ebben még ő sem akadályozhat meg a metsző kék szemeivel.
Egy bólintással nyugtázom a dolgot, hogy legalább feltűnt neki, és ha most valamelyik jégkorong-edzésemen lennénk, akkor biztos, hogy már kapná is az egy hét alatt is unalomig ismételgetett instrukcióimat: - ahány perc késés, annyiszor 10 fekvőtámasz, mielőtt bármibe is belekezdene. - Tudod, a pozitív visszaigazolás mindig fontos, hogy tudd, megérte. -fűzöm még hozzá az egész hajvágás-témához elégedetten, igaz, amikor meghallom Beth jelenleg használt nevét, azzal egy időben némi keserű érzés kúszik a torkomba. Szóval már ti is találkoztatok, mióta itt vagyok, mi? Képzelem, milyen kibeszélő-show-t tartottak ezek ketten… Ó, hogy mekkora egy dög vagy, de tényleg… Ha valaki más kapcsán játssza ezt el, még egész be is lelkesednék a témától, hogy taníts, mester! Így viszont csak némi feszült érzéssel felülkerekedek az egészen és inkább témát váltok. - Az elfoglalt emberekkel előfordul az ilyesmi. -felelem, a következő kérdésére pedig nemes egyszerűséggel vállat vonok. Honnan tudhatnám? Mindenesetre azt már most elkönyvelem magamban, hogy még így is jobban járt a tea, mint ha valamelyik szemetesben végezte volna, a főgyógyító pedig csak elfogadja majd kifogásként, hogy de én mondtam, hogy nem szeretem a teát… ugye? - Óóó… Remélem, hogy olyan smaragzöld mint az a ruha, ami az első közös bálunkon volt rajtad. -felelem vigyorogva, azzal ahogy Mimi megkaparintja a kulcsot, már fordulok is, hogy visszainduljak az irodámba. Csak néhány lépéssel később nézek még hátra a vállam felett néhány pillanatra - A magas sarkúdat el ne felejtsd, még úgy sem láttam senkit olyanban egyensúlyozni fél lábon a gerendán. -fűzom hozzá szemtelen nevetéssel, aztán tényleg eltűnök az irodám felé vezető folyosón. Mire Naomi előfárad az öltözőből, én már az edzőteremben várom. Igaz, a pólója láttán nézek egyet, de inkább nem fűzök hozzá semmit. A végén még azzal paprikáznám fel, aztán ráfogná, hogy azért nem tudott jól teljesíteni. Ó, isten ments… Majd odaszúrom valamikor a véleményem róla, ha úgy adja magát a helyzet. Túlesünk az esti program felvázolásán, aztán, mire a kötélhez ér, már készülök is, hogy egy nagy nullát írjak az elért pontszámokhoz – hisz amennyire én emlékeztem, ő meg a kötélmászás soha, még csak köszönőviszonyban sem voltak egymással. Azt hiszem, talán én lepődök meg a legjobban, hogy mégis sikerült felküzdenie magát. Hm, ki hitte volna? Vannak még csodák… Feljegyzem, majd intek, hogy ugorhatunk a következőre – a gerenda. Itt lényegében annyiból áll a feladat, hogy megnézzük, milyen hosszú ideig képes fél lábon állva, a másik lábát fogva egyensúlyozni a gerendán anélkül, hogy leesne. Aztán itt vannak még a különböző ugró- és nyújtó gyakorlatok… Milyen magasra képes ugrani a súlypont-emelkedés mérőnél, oldalra csapva a kis fa fülecskéket, magasugrásnál ollózó technikával; távolugrás, aztán lépcsőn állva előre hajlás, hogy milyen mélyre képes előre hajolni, hasonló, csak sík terepen előre dőlve, aztán ülő helyzetből lábujjak megérintése, csak szép sorjában, az egész egyszerűektől kezdve, folyamatosan nehezebbeket és kitekertebb figurákat sorra véve, hogy kiderüljön, vajon meddig jut el a sorban? Ami persze bonyolultabb, ott lépésről lépésre mondom az instrukciókat, nehogy már elveszítse a vonalat a szentem, amúgy meg csak csendben figyelek és jegyzetelek. - Nem rossz, bár mint ha az elmúlt pár évben kissé berozsdásodtál volna. -szúrok közbe azért időről-időre egy-egy megjegyzést, csak hogy érezze a szeretetet és a törődést. És még mindig csak egy normál gimis szintfelmérőnél tartunk – épp ezért talán nem is lesznek annyira ismeretlenek számára a dolgok, ettől függetlenül „bemelegítésnek” megteszi, meg legalább én is kapok némi átfogó képet arról, hogy mi változott az elmúlt 10 év alatt.
- Nem érte meg. Most minek tagadjam? Jobb lett tőle? Nem. Épp úgy nem érte meg tíz évvel ezelőtt hazudnom sem, de ez van, utólag okos az ember, a hibákat el kell követni ahhoz, hogy tanuljunk belőle. Egyébként meg, tőle nem kell pozitív visszaigazolás, mert úgyis csak azt érzem belőle, hogy még egyet belém akar rúgni. Fenébe az egésszel. Úgy szeretném két tenyerem zárójelébe fogni az arcát, és szépen higgadtan a szemeibe nézve elsuttogni, hogy Jackson, én sosem csaltalak meg, aztán látni, miként változnak pillanatról pillanatra a vonásai, mikor döbben rá, hogy kit bánt, mikor teszi fel a kikívánkozó kérdéseket, mikor oldoz fel. Lehet, hogy sosem fogja megtenni, nem tudom, kezdem azt hinni, hogy én ezt az embert már rég nem ismerem, vagy már közel sem az, akinek ismertem. A Savannah-s megjegyzésemet látszólag nem veszi fel, ismerem ezt a játékot, én is folyamatosan űzöm, amióta van „szerencsénk” ismét egymás közelében létezni. A teás dolgon is túllépek, mindenesetre elgondolkodtat, hogy elég szarul festhet mások előtt, ha teát kapott. Előttem meg játssza a nagy arc ki ha én nem csávót, akinek a világon semmi sem fáj. Az a nagy probléma ezzel, hogy hiába csinálja, mert ha valakit, hát engem nem tud becsapni. Kettőnk közül ez csak nekem sikerült, még ha a mai napig bánom is, hogy meg kellett tennem. - Jah, pont olyan, az a kedvenc színem. Amúgy tényleg, de inkább hat epés visszavágásnak, mint igaznak, és nem is baj, ha csak valami kislányos kapálózásnak gondolja. Most én is kezdjek el felemlegetni régi dolgokat, hogy fájjon neki? Vagy mi van? Mintha nem tudnám, hogy mit vesztetem. Nem fogom megtenni, csak tudnám, miért nehezíti meg ennyire, hogy normálisan viselkedjek vele. - Bocs, elég dologban voltál már nekem az első, ebben nem leszel. Basszameg. Ne már, hogy ez kiszaladt. Nem lehetek ekkora büdös paraszt. Hogy az isten haragjába süllyedhetek ilyen mélyre a hatására? A személyeskedés az megy… sosem voltam egy nyugodt, halvérű csaj a magam bájos kedvessége mellett, de az is biztos, hogy nincs még egy ember ezen az elcseszett világon, aki ennyire fel tud bosszantani. Mintha nem imádnád a lábaimat magas sarkúban egyébként is. Pff. Jó, imádtad. Bár a lábaim csak jobbak lettek azóta, de sebaj. Ezek után csak azért is abban fogok járni, nem érdekel, hány szemét poént vagy épp sértést fog benyögni a káromra. Lehet, mégiscsak kellett volna az a szőkére festés, úgy lenne az igazi. Szerintem Dulifuli megirigyelhetné a dacos szűkszavúságomat, egy büdös szó nélkül csinálok végig mindent, amit mond, és nem szerepelek rosszul egyáltalán, sőt… Minden, amit Őrzőként csinálok, sokkal fontosabb számomra, mint egy egyszerű tesi óra, és egyébként meg Gina egy terrorista ilyen téren, szóval megembereltem magam, mióta több mint egy éve Őrző lettem. A gerendán példának okáért jó, hogy nem fütyörészek, és csak azért nem ugatok be, hogy talán a magas sarkúban nehezebb lett volna, mert a korábbi megjegyzésemért még mindig ég a pofám, és inkább kussolok, hátha elpárolog a dühorkán, amit esetleg okoztam vele. Jaj de naiv vagyok, istenem. A súlypont-emelkedésem nem valami nagy csoda, a magasugrás megy az elvárható szinten, a távolugrásban jobb vagyok az átlagnál, a hajlékonyságom meg páratlan, de ezt úgyis tapasztalhatta régen, úgyhogy ilyen téren nekem nem nagyon fog olyat feladatot adni, amin elhasalnék. - Neked meg a látásod romlott, van ez így. Nem hiszem el, hogy nem tudom befogni, ha nem szólalnék meg, talán egy idő után feladná… nem, nem adná fel, sportoló. S ha mindent elfojtok, előbb-utóbb olyat robbannék, amiben biztos nem lenne köszönet, inkább olykor egy-egy kifakadás, mint egy hatalmas, mindent elsöprő hurrikán. Egyikünknek sem hiányzik. Alapvetően ilyen téren nagyon sok minden változott, mert tesin mindig bukdácsoltam, béna voltam, nem érdekelt, nem az volt a fontos, aztán szültem egy gyereket, és még úgyse érdekelt. Az egyetlen, amit sosem hagytam el, az a futás volt, de máig vallom, hogy amiatt lettem ilyen kitartó. Most viszont mondhatni remekelek a legtöbb dologban, még ha ezt soha nem is fogja beismerni, de az egyértelmű, hogy ez az egész számomra nagyon is fontos, és nem veszem félvállról.
- Nem lehet mindig nyerni? Azért azt hiszem, így is egész szép eredménnyel zártam az „elsők” terén, másoknak is meg kell adni az esélyt. Nem igaz? Te már csak tudod.-rajtam aztán ne múljon, ha így játsszunk, nekem az is jó, legalább gyorsabban telik az este, mint ha csak a kondigépek zörgése rondítana bele a nagy csendbe. Igaz, ahogy nekilátunk a feladatoknak, beáll a kínos csend, és csak nyúlik, mint a rétestészta, csupán én töröm meg néha-néha, de hát valakinek a feladatokat is ismertetni kell, nem? A toll serceg a papíron, ahogy sorban írom a pontokat, megjegyzéseket, eredményeket, időtartamokat, a stopper pedig szinte folyamatosan ott lapul az egyik kezembe, hogy ha olyan feladathoz érünk, mérhessem Naomi részidejét vele. - Jah, korral jár, bár Savannah szerint jól állna a szemüveg. Majd megkérem, kísérjen el keretet választani, úgy is rég beszéltünk.-mert ha már úgy is tudjuk egymásról, hogy ki az összekötő kapocs köztünk, akkor had dörgöljem már én is az orra alá… mint ha Beth gondolom nem bevallotta volna, hogy mióta ismerjük egymást. Másfelől, gondolom annyi sütnivalója neki is van, hogy nem csak náluk volt lelki fröccs, ahogy jó eséllyel ő megtudott rólam egy s mást, úgy visszafelé is igaz a dolog, és én nem voltam rest hangot adni ennek az aprócska ténynek - Kár, hogy nem vagyok vérfarkas, akkor nem kínoznának ilyen gondok. Lenne helyette más, mi? –kérdeztem vissza a pasijára utalva, igaz, így kapásból elképzelésem sem volt, hogy például mi lehetne ilyesmi, de olyan egyszerűen nem létezik, hogy valakivel minden tökéletes legyen. Vagy akár egy kapcsolatban… mi már csak tudjuk. Közben pedig lassan elfogytak a nyújtógyakorlatok is – kár, pedig látványnak nem volt utolsó – így viszont jöhettek a mindenféle koordinációs feladatok, ergo irány a szertár, hogy aztán egy rakás labdával együtt térjünk vissza. Van itt kosárlabda, kézilabda, kislabda, medicinlabda, mindegyikkel mást és mást nézve. Igaz, hogy ne legyen olyan monoton a dolog, meg nehogy panasz érkezzen rám, hogy puhány volt az edzés, így már nem csak a felmérés feladatait csináltattam sorra – labdavezetés jobb és bal kézzel, falról visszapattanó labda elkapása, sőt, néhány „játék” erejéig még én is beszálltam dobálgatni a labdát, csak hogy ne legyen olyan kiszámítható, hová is fog érkezni… A kislabdadobáson sok meditálni való nem akadt, a medicinlabda viszont már annál jobb buli volt. Igaz, eszem ágában sem volt kidobóst játszatni vele, ahogy azt hokiedzéseken szokás, félő, hogy a végén még kísérgethetném Naomit a kórházba, viszont ezzel is eljátszottuk a szokásos előre, majd hátra dobásokat, milyen messzire is repülnek? Hát, nem túl messzire, az már előre borítékolható, de ez a fajta labda úgy sem erről híres… Közben kíváncsi voltam, hogy mennyire bírja, vagy mikor kezd látványosan fáradni, igaz, a benti „tesztelős” feladatokból már nem volt túl sok hátra, ha ezekkel végzünk. Kár, hogy ugródeszkánk és szekrényünk nincs, biztos az is érdekes mutatvány lett volna, de kalapácsot meg inkább nem adnék a lány kezébe, hiába vagyunk alapvetően jégkorongos edzőteremben. - Amúgy van egy jó hírem. Gondolom, Gina nem szólt, hogy fürdőruhával is készülj, de az úszás is része a felmérésnek. Tekintve a késői időpontot, erre majd valamikor máskor kerítünk sort, szóval úgy kalkulálj az időddel a héten. -sőt… lehet, hogy akkor már célszerűbb több szintfelmérős egyént összegyűjteni, és egy kör alatt letudni őket, hogy én se dekkoljak az uszodában minden délután, másfelől… úgy sajnos nem tudnánk kettesben élvezni egymás társaságát, ahogyan most is. Nagy a kísértés, hogy melyik legyen végül.
- Igen, én már csak tudom. Utánad az özönvíz. Köpöm keserűen a szavakat, ha így folytatja, nagyon csúnyán fogja megtudni az igazságot, és azt nem akarom, le kellene nyelnem azokat a rohadt békákat, mert így nem lesz jó. Vajon most már csak hazudni fogok neki? Milyen kellemes így beszélgetni… mondjuk, annak csúfolni is elég durva dolog ezt az adok-kapokot. Mondjuk, nem közvetlenül utána, de tényleg volt özönvíz, mert valahogy túl kellett tennem magam a történteken, bár tény, hogy nem ez volt a legszerencsésebb módszer, és még csak haszna sem volt. - Biztos remek program lesz, Savannah igen kedves nő. Érezd csak, hogy ebben nem nyertél, nem fordítottál ellenem eddig senkit, nem mondom, hogy nem is fogsz, de ennél azért nehezebb dolgod lesz. Különösképpen nem izgat, hogy beszéltek, az jobban zavart, hogy ismerik egymást, amíg Savával nem tisztáztuk a dolgokat úgy ahogy. Az meg, hogy Jackson nem viselte túl jól a találkozásunkat, nem akkora információ, addig is tudtam. Szerintem megérdemlek egy iszonyatosan nagy piros pontot, amiért nem kaparom elő a hisztis szót, igyekszem lenyugodni, és nem folyton visszamarni, mint valami áspiskígyó, nem vagyok olyan… Csak vele, mert ezt hozza ki belőlem. - Gondolom, elég tré lehet, hogy minden Teliholdkor vadászni kell menni, szóval igen, lenne más. Nem veszem fel, de sejtem, hogy ez egy nyúl a bokorban, amit én nem vagyok hajlandó kiugrasztani. Az ég világon semmi köze hozzá, hogy én jelenleg kivel és mit csinálok, bár nem tagadom, valamelyest jól esik, hogy a jelek szerint igenis bassza a csőrét a dolog. A sok undok megjegyzéséért cserébe ennyit igazán megérdemel. Majd pont vele fogom megvitatni, hogy amúgy jah, elég nagy probléma, hogy az intimitást kénytelenek vagyunk mellőzni, bár abból is csak arra jöhetne rá, hogy nem vagyok akkora ribanc, mint amekkorának gondol, vagy ami még jobb, rögtön meg is vádolna, hogy biztos megint máshoz járok. A labdáknak már annyira nem örültem, köztudottan nem voltam jóban velük, kidobósban is mindig elsőnek estem ki, de valahogy végigszenvedtem magam a feladatsorokon, nem nagyon volt más választásom úgysem. A kislabdadobás jól ment, a medicint hagyjuk, mert valahol akkor lehettem a mélyponton a szintfelmérőm tekintetében, amikor egy ízben a lendülettől a hátsómra zuttyantam. A kitörni készülő nevetésemet azért elfojtottam ajakbeharapás segítségével, de lám, kutyából azért mégsem lesz szalonna. Mindenesetre aztán rögtön pattantam is fel, még mindig egész tettre készen, nem azt mondom, hogy nem éreztem meg, de már Gina edzéseit is jól bírom, szóval ez sem okozhat több gondot. Azért már verejtékeztem, és a dobálózástól a karjaimat is kezdtem érezni, de még bírtam, bár azt sem lennék hajlandó bevallani előtte, ha meg akarnék pusztulni. - Ez mitől jó hír? Kérdezem kissé értetlenül, de valószínűleg csak ironizált, és közben majd meghal, hogy a seggét a földhöz verje örömében, amiért még úszás közben is nyomogatnia kell a stopperét. - Igazság szerint van nálam fürdőruha, néha elmegyek edzés után úszni… Egyébként meg minden szombat reggel szoktam, de ha máskor akarod megejteni, akkor megoldom. Végre egész normálisan adtam elő magam, különösképpen nem hatott meg a dolog, úszni nagyon szerettem, bár lehet, hogy a tetoválásaim meglepnék, főleg az, amelyik nem mágikus, és még Őrzővé válásom előtt lett felvarrva rám, és elég ékesen beszél arról, hogyan éltem meg azt az időszakot. Hümm, lehet mégsem szeretnék előtte fürdőruhában parádézni.
Hát, legalább nem unatkozott. Meg jól szórakozott. Ha már annyira az hiányzott neki annak idején, hogy mindent felrúgott miatta, ami köztünk volt. - Ó, de még milyen kedves… -vigyorodok el a megjegyzésére, és inkább nem dörgölöm az orra alá, hogy milyen marhulásokat vagyunk képesek levágni, ha ketten egy fedél alá kerülünk. Kíváncsi vagyok, akkor is ugyanúgy vélekedne-e a dolgokról. Ha már ennyire elhatárolódik az egész vérfarkasos témától, én sem erőltetem tovább, tudom, amit tudok, most már ő is tudja, hogy sejtem, mi folyik arra felé a színfalak mögött, túl is tárgyaltuk a dolgot. Legalábbis annyira engem sem érdekel, hogy csökönyös módon tovább rágódjak rajta. Akkor már inkább labdázzunk, azt mindig is szerettem. Kár, hogy a másik úgy tűnik, már kevésbé, így a pillanatnyi kis örömöm is hamar szertefoszlott, és csak monoton labdadobálgatás lett belőle, amíg szükség volt rá, amikor pedig elérünk a medicin labdához, nagy a kényszer, hogy inkább itt fújjuk le az egészet, és máskor folytassuk ezt is. Végül azonban mégiscsak végigszenvedtetem Naomit azzal a maradék néhánnyal… Az úszást meg a futást meg majd máskor lezavarjuk. - Akkor rossz hír, nekem édes mindegy. A másik jobban hangzott. Mellesleg… mire itt végzünk, jó eséllyel már bezár az uszoda, pláne, ha azt nézzük, ilyenkor milyen ritkán járnak a buszok, gyalog meg nem két perc elsétálni. De ha gondolod, motorral vagyok, elférsz hátul és akkor azt is letudjuk ma is. -ajánlottam fel „nagylelkűen”, hisz képzeltem, mennyire fog kapni az ajánlaton azok után, amit eddig láttam tőle. - Másfelől, a szombat reggel nekem is jó. A dokim úgy is javasolta, hogy ismét kezdjek el úszni járni. -jegyeztem meg, mert akkor már had kössem össze a kellemeset a hasznossal, és az úszás úgy is gyógyír minden fizikai sérülésre. Mert úgy mozgat meg erősít, hogy közben nem terheli meg a szervezetet, meg a többi szokásos blabla, amit már kismilliószor volt szerencsém végighallgatni. Ha mindezt sikerült megbeszélni, akkor már csak néhány erőnléti feladat volt hátra, mint levezetés… fekvőtámaszok, felülések, bordásfalon felhúzódzkodás, függés, meg társai, a futós-úszós témák meg maradnak szombatra – hacsak nem akar most rögtön motorra pattanni Naomi, mert akkor ki vagyok én, hogy nemet mondjak neki?! Ha viszont nem élt a nagylelkű ajánlatommal, akkor miután lassan elfogytak a feladatok, összerendeztem a mappámat, majd miután leraktam az egyik padra, elkezdtem összegyűjteni a kihordott felszereléseket, hogy visszavigyük a szertárba őket. - Segítesz nekem elpakolni? Utána végeztünk, szabad vagy. -fordulok felé meglepően normálisan a mai formámhoz képest, majd ha rábólint, akkor intek neki, hogy miket hozzon. Azt hiszem, kellően sikerült lefárasztanom, míg én többnyire csak néztem és írtam, így annyi grátiszt kap részemről, hogy a nehezebb felszereléseket nem fogom vele cipeltetni, viszem én – egyszerűen csak nekem sincs annyi kezem, mint amennyi cuccot kirámoltunk a helyéről… Amikor már bent vagyunk a szertárban, neki is látok, hogy mindent visszapakoljak a helyére, csak szépen, rendben, hogy meglegyen, ha szükség van rá, sorban veszem el Naomitól is a dolgokat, és csak akkor kapom hátra a fejem, amikor az ajtó egy tompa puffanással záródik mögöttünk. Nagy tulajdonságot nem is tulajdonítok neki, csak miután minden a helyére került és a kilincshez érve az egyszerűen darabjaira esik, fele bent, a másik fele pedig odakint, akkor fagyok le igazán. Sebaj… megoldjuk. Kinyílik az kilincs nélkül is, csak erősen meg kell lökni, hogy kiugorjon a szerkezet nyelve a helyéről – azonban úgy tűnik, hogy minden próbálkozásom hiába, az ajtó csak nem akarja megadni magát. - Ó, hogy azok az istenverte, átkozott egyetemista kölykök… csak jussak ki innen, ezt megemlegetik! -morgom az orrom alatt, biztosra véve, hogy a kedvenc ifjúsági csapatom újabb kis üdvözlő-meglepetésszivatását élvezhetem, miközben tovább rugdosom-püfölöm-gyepálom szerencsétlen ajtót, sikertelenül. Még jó, hogy az egész épület üres, erre nem itt esünk csapdába?
Nem tudom, mire óhajt célozgatni Savannahval kapcsolatban, de nem érdekel a dolog, elvégre, az égvilágon semmi közöm a dologhoz, felőlem seggrepacsit is játszhatnak hobbiból. Nyilvánvalóan minden joga megvan hozzá. Ám szintúgy nem vagyok hajlandó vele beszélgetni a vérfarkas dologról, mert ahhoz meg neki nincs köze, hacsak annyiban nem, hogy vélhetőleg szerinte nekem nincs jogom a szerelemre, ha tőle olyan csúnyán eloroztam. Nem mondom, hogy nem érteném meg ezt a logikát, s valahol éppen ezért nem is áll szándékomban az orra alá dörgölni. - Szerintem jobban járnánk, ha letudnánk egyszerre a dolgokat. Ezt nem csak magam miatt mondtam, holt biztos, hogy ő sem szívesen időzött a társaságomban, amiért nem hibáztattam, de akkor már igyekezzünk minél kevesebbre csökkenteni a kötelező körök számát. Nem mondom, hogy minden vágyam felülni mögé a motorra, de belehalni nem fogok. - Akkor... Maradjon a szombat, az neked is praktikusabb. Fantasztikus, hát én úúúúgy várom, hogy lássam fürdőnadrágban. Csodás lesz, az egyszer biztos, áhh, nem akarok foglalkozni ezzel az egésszel, elviselem és kész, maximum majd bámulom a sok nyálcsorgató libát... A végére már rendesen éreztem minden porcikámat, és bár levezetésnek nagyon kellemes lenne egy kis úszás, de biztos, hogy a maximumot már nem tudnám kihozni magamból. Az utolsó feladat után ücsörögtem a földön, és most már megengedtem magamnak, hogy igyak egy keveset a magammal hozott vízből, vattát köptem. Legalább már nem volt olyan puskaporos a hangulat, és nem pattantam szét a feszültségtől. - Persze. Bólintottam, alapvetően még mindig nehezemre esett volna nemet mondani neki, ha normálisan tálalja, ezt a mostanihoz hasonlóan tapasztalhatta már a Krónikák Termében is. Fel is álltam, és vittem, amit mutogatott, az tuti, hogy igen szép számmal használtunk cuccokat, szóval bőségesen van mit a helyére pakolni. Tartom a cuccokat, aztán mikor rájövök, milyen szisztéma szerint pakol, már úgy adogatom neki a dolgokat, valahogy olyan magától értetődőnek tűnik az egész, hogy nem is gondolkodom közben rajta, hogy talán nem kellene ennyire készségesnek lennem. Az ajtóra én is rápillantok, de nem aggódom, eszembe sem jut semmi kellemetlen róla. Végül szépen lassan minden a helyére kerül, a kilincs meg darabjaiban a földre, és ez az a pillanat, amikor lesápadok. - Mondd, hogy ki tudod nyitni... Fogalmam sincs, hogy annál kényelmetlenebb helyzetet el tudnék-e képzelni, minthogy beragadjak vele egy ilyen kis helyiségbe. Figyelem a próbálkozásait, én kísérletet sem teszek, mert ha neki nek megy, az én erőlködésem röhejes lenne. - Nyugodj meg, ne rugdosd, nem hiszem, hogy jót tenne a lábadnak. Nem érek hozzá, arra nem ragadtatnám magam, csak mellette állva jegyzem meg halkan, mindenféle kellemetlen éltől mentesen. - Nálad sincs telefon, igaz? Kérdezek rá a biztonság kedvéért, bár gondolom akkor már elővette volna. A portásnak előbb-utóbb csak fel fog tűnni, hogy nem mentünk el, már ha még itt van. - Nincs itt valahol ablak? Nézek körbe, még nem estem kétségbe, mert félő, ha megtenném, megint idióta módjára elbőgném magam, hogy az nem lehet, hogy én pont vele ragadjak be ide, mert én ezt nem élem túl, nem, közel sem fizikailag, lelkileg. Egy-két órát egy hülye szintfelmérő kapcsán simán, de netán egy egész éjszakát, amíg végül reggel valaki megtalál minket, na azt nem. - Nincs ablak. Hülye szertár. Első felindulásomban bele is rúgok az egyik polcba, amitől istenesen fel is kiabálok, és fél lábbal ugrálok egy darabig, csak én lehetek ráadásnak még ilyen hülye is. - Ez rohadtul nem lehet igaz. Támasztom végül a homlokomat a fém polcok egyikének, és próbálom nem a lehető legrosszabbat belelátni ebbe az egészbe, de… nem fog menni, nem fogom tudni végigcsinálni. Imádkozom azért a portásért, de tényleg, mert… nincs rosszabb annál, minthogy az éjszaka csendjében zakatoljanak a gondolataim, és egyszer csak olyat mondjak, amire még nem vagyok kész.
- Nem akarlak elkeseríteni, de egyelőre sajnos nem úgy néz ki… -morgolódok még mindig a kilincs miatt, miközben a nálunk lévő darabot próbálom úgy visszailleszteni, hogy azzal hátha sikerül kinyitni az ajtót – de naná, hogy az a fele pont a túloldalon van. Miért lennénk ilyen szerencsések, gondolom a kölykök gondoltak az ilyen apróságokra is, ha már úgy tönkretettem a korábbi ötleteiket. Jó, abban igaza van, hogy használni végképp nem fog a lábamnak, egyiknek se, de… - Lehet. De ha nem sikerül kinyitni, akkor az meg az idegeimnek nem fog jót tenni. - reagálok az aggodalmára, bár őszintén belegondolva, szerintem egyikünkének sem fog. Miért?! Miért pont akkor kell belerohannunk egy ilyembe, amikor már épp a búcsú előtt tartottunk volna? - Itt nincs, az irodámban van, mint a csodálatos mindent-nyitó-mesterkulcsom is… Lehet, hogy mostanában edző vagyok és nem játszok, de attól függetlenül ugyanúgy utálom, ha edzés közben zavarnak rajta. -grimaszoltam a kérdésre, bár ezek után nagy a kísértés, hogy mindig magamnál hordjam, már csak hasonló esetek kedvéért is. A kulcs ezentúl biztos non-stop a nyakamban fog lógni, a síp mellett, azt már most eldöntöttem. - Ablak! Tényleg! -kapok észbe, ahogy Naomi rákérdez, de alig lököm el magam az ajtótól, már el is hal a pillanatnyi lelkesedésem - Ami azt illeti, nem hinném… olyan 10-20 méterre lehetünk a pályák és a lelátók alatt. Ha akad is, biztos, hogy rácsos, nehogy valaki bejusson… Talán szellőző az akad, de az meg felejtős. - nálam ugyebár evidens, Naomi esetében meg… hát, ha valami miatt olyan indokolatlanul nagy szellőzőt raktak volna pont ide, ebbe az eldugott, sötét zugba, hogy éppenséggel beférjen rajta, akkor sem hagynám, mert… mert mégis hogy nézne már ki? Azt se tudjuk, hogy néz ki belülről egy ilyen, azt meg inkább nem akarom elképzelni, mi minden lehet benne. Eddig én ütöttem-rúgtam-püföltem az ajtót egy idegbeteg, csapdába esett vad módjára, hogy ha nem is nyílik ki, valami csodával felérő módon hátha mégis van még itt valaki – jó vicc, a portás már mondta korábban, hogy hazamegy, nekem kéne zárni... – de hiába… Most azonban, hogy Naominál is felszínre tör a „lelkesedés” olyan módon, hogy attól még a polc is felsír, önkéntelenül is kitör belőlem a nevetés. Senki ne kérdezze, hogy miért, és nem is Naominak, vagy a fájdalmának szól, semmi kárörvendés nincs benne… inkább az egész helyzetnek, hogy nem lehet igaz, hogy már megint mi vagyunk ilyen szerencsétlenek… - Pedig úgy tűnik, az. Azért ne törd össze magad, tudtommal elsősegély doboz sincs idebent… -se telefon. Se innivaló. Se olvasnivaló. Se kaja… Csak mindenféle bóják, kötelek, akadályok, ugrókötelek, labdák, amiről eszembe is jut az újabb díjnyertes ötletem - Ha gondolod, labdázhatunk. Abból van bőven… legalább jobban telik az idő. -felelem, ahogy lekapom az egyik kislabdát a polcról, majd visszalépve az ajtóhoz, lerogyok a földre, miközben a labdát dobálgatom, egyik kezemből a másikba. Egész megnyugtató tud lenni, arra meg most amúgy is nagy szükségem van. Legalább amíg szusszanok egyet a korábbi kirohanásom után, meg megpróbálok lehiggadni annyira, hogy rájöjjek, hogy a búbánatos fenébe fogunk mi kiszabadulni innen. Mert szeretnék, mielőtt még reggel találna ránk valaki… - Azért vicces, hogy változnak a dolgok, 10 éve még mennyire bírtam volna egy hasonló szitut. -csóválom a fejem még mindig nevetve kínomban.
- Lehet, de attól maximum felrobbansz, és nem elcseszed az esélyedet a visszatérést illetően... Teljességgel kizártnak tartom ugyanis, hogy ne akarna visszatárni, de ha tévedek, hát istenem, majd kijavít, nem ez lenne az első alkalom. Nem mintha az én idegeim nem táncolnának polkát, egyszerűen csak az most tényleg nem segít, ha hajat tépek. - Jó, jó, sejtettem, de egy próbát megért. Nyilván én sem egyensúlyoztam a telómmal a zsebemben a felmérő alatt. Közben azon agyalok, hogy vélhetőleg részemről ma már a kutyának sem fog feltűnni, hogy valami nem okés, mert már nincs jelenésem sehol, és ez így elég gáz. Azt sem regéltem el senkinek sem, hogy Gina helyett Jacksonhoz jövök ide edzeni, pedig ha legalább azt megtettem volna, Panda tuti keresett volna később, hogy megérdeklődje, ez tízes skálán mennyire volt gáz a szitu. - Na ja, ez nem egy kémregény. A következő lendületemmel már rugdalódzok is, mint valami óvodás, aki nem tudja másként levezetni a felgyülemlett dühét, és valahol pontosan ez a helyzet, sajnálatos módon még mindig inkább verem szét magam, minthogy káromkodjak, mint a kocsis, pedig az is nagyon bennem van. Egyébként, simán felmásznék a szellőzőbe, nem vagyok ijedős csajszi, de tudom, hogy nem engedné, még akkor sem, ha történetesen utál, úgyhogy meg sem kísérelem feldobni eme lehetőséget, még a végén azon is csak összevesznénk, és az lenne belőle, hogy mégis mivel érdemelte ki, hogy egy levegőt sem bírok szívni vele. - Örülök, hogy legalább te viccesnek találod ezt az egészet, biztos órák múlva is röhögni fogunk rajta. Én speciel borítékoltam volna, hogy rövidtávon eléri, hogy bőgjek megint, de reméltem, erre nem fog sor kerülni, pláne úgy, hogy az utóbbi pár megnyilvánulása tök normális volt, szóval nem akarok épp a legközelebbi folyónak menni csillapítandó a felforrni vágyó agyvizetemet. - Jó, hát pár kék-zöld folttól nem fogom összezokogni a kispárnámat. Már csak azért sem, mert rohadt messze van. Kispáááárna. Mi a francért ezt mondtam? Én nem is értem magam, komolyan. Hülye memóriahabos párna. Úristen, hogy mennyire utálna azért is, mert nekem is olyan van azóta. Mindegy, ezt úgysem fogja megtudni sosem, bár mikor először találkoztunk, elég nagy volt a kísértés, hogy rituálisan elégessem, mint Panda a kanapéját, de végül nem tettem meg, túlságosan szeretem. - Legalább van egy kis vizünk. Húztam elő a zsebemből a flakont, amit inkább bedugtam pakolás előtt, minthogy itt felejtsem, és holnap reggel találja meg mondjuk pont ő, és elcsesszem vele már korán reggel a napját. A többes számot meg pusztán azért használtam, mert nyilvánvalóan nem fogom tahó módon előtte meginni, annyira meg talán nem makacs öszvér, hogy inkább ne igyon ki tudja meddig, minthogy utánam kortyoljon az üvegből. Baaah, de… pontosan olyan makacs. - Oké, labdázzunk, legalább gyakorlom. Vontam vállat, a semminél az is jobb, a vitatkozásnál meg pláne, én pedig nem akarok megint visszatévedni arra a terepre, elég kellemetlen ez a szitu anélkül is, minthogy védekezni kényszerüljek a múltam miatt. - Az biztos, hogy tíz éve nem siettünk volna annyira kiszabadulni innen. Pff. Azért megengedtem magamnak egy halovány mosolyt. Akkor biztos jóval derűsebben álltam volna az egészhez, és közel sem azon lamentáltam volna, vajon mikor kattan át megint a kegyetlenség császárává, és kezd el táncolni az idegeimen. Leültem én is pár a lehető legtávolabb tőle, vele szemben, nem, nem azért ültem ilyen messze, mert így volt a legkényelmesebb, hanem a dobálgatás miatt. Úgyhogy fel is emeltem a kezeimet, hogy dobhatja, ha tényleg komolyan gondolta…
Oh, you're gonna lose your soul, tonight. you're gonna lose your soul, you're gonna lose your soul, tonight, tonight.
Már épp visszavágtam volna, hogy se nem az anyám, se nem a barátnőm, hogy kioktasson arról, hogy mit csináljak és mit ne, de mielőtt egyáltalán eljuthattam volna idáig, be kellett látnom, hogy sajnos igaza van, ezt pedig csak a már tőlem oly megszokott zsörtölődő morgással adtam a világ tudtára. Jah, egy próbát meg. Amúgy meg csak ne pattogjon nekem, hogy ne rugdossam az ajtót, amikor ő meg a maradék berendezést rugdossa közben trapára. Nem fair. - Hát, figyelj… még mindig jobb nevetni, mint sírni, nem? Egy síró nővel amúgy se lehet mit kezdeni. -egy síró pasival meg még annyira sem, bár ha valamiben, hát abban biztos voltam, hogy ha valamelyikünk idáig is süllyedne ma, az még csak véletlenül sem én leszek. Nincs az az isten, amúgy sem szokásom, de hogy előtte, azt meg tényleg teljességgel elképzelhetetlennek tartom, már csak büszkeségből is. - Mondanám, hogy megkaphatod kölcsönbe az enyémet, ha vigyázol rá, de sajnos csak a Krónikák Termébe hordom magammal, itt nincs belőle egy sem. -tártam szét a kezeimet, arról nem is beszélve, hogy ha itt is lenne belőle tartalékom, azzal is sokra mennénk, mert jó eséllyel az is a telefon és a kulcs mellett dekkolna valahol az irodában, és nem itt, a szertár mélyén a medicinlabdák közé állítva. A víz kapcsán feltűnt, hogy a többes számot használt, bár egy bólintást leszámítva nem reagáltam rá különösebben, csak dobálgattam a labdát, hol egyik kezemből a másikba, hol csak egy kézzel dobtam fel majd kaptam el, mígnem hangot adott neki, hogy ő is csatlakozna, így aztán a következő lendületre már repült is felé – de nem én lettem volna, ha csak egyszerűen odadobom, áh, az túl egyszerű… A kislabda előbb nem sokkal Naomi előtt landolt a földön, hogy onnan a falra pattanjon tovább, valahol a feje fölött, és végül visszatérjen hozzám a lendületnek hála. Aztán a következőre már rendesen, a kezei közé küldtem a lasztit, de néha-néha beiktattam egy-egy, az előzőhöz hasonló trükköt is. Úgy is gyakorolni akart, nem? - Hát nem… -azért jó tudni, hogy akad még olyasmi, amiben egyetértünk – Jut eszembe, még nem is gratuláltam a vizsgádhoz. Milyen volt? -dobom neki újra a kislabdát, miután feltettem az újabb, teljesen ártalmatlanul érdeklődő kérdésemet, csak hogy ne a nagy csendben gubbasszunk már egész éjszaka. Régen órákon át szóhoz sem tudtam jutni mellette, gondolom, azóta is ugyanúgy szeret beszélni, és amíg viszonylag semleges terepen maradunk, csak nem lesz olyan nagy baj, ráadásul tekintve, hogy mennyire érdeklődőek voltunk egymás irányt az elmúlt egy évtizedben, azt hiszem, a kérdésekből sem lesz hiány. Kíváncsi vagyok, mikor esik le neki, hogy amikor épp nem beszél, részemről minden labdapassz mellé kap egy kérdést is. Ha már játék… - Szerintem még nem kérdeztem korábban, de… eredetileg is nekem szántad a kávét, vagy csak így sikerült? Azt nem kérdezem, hogy a botlás megjátszott volt-e, téged ismerve… -kérdeztem vigyorogva, szerintem nem kell külön magyaráznom neki, hogy épp melyik kávézásra értettem.
Spoiler:
Na ki énekel? Na ki énekel? Na ki énekel? Lehet, hogy csak nekem újdonság, mindenesetre, ahogy tegnap rátaláltam, én valahonnan a padlóról kapartam fel az államat :’D
- Én egész jól tudom kezelni a síró nőket. Nem mintha ez nagy tudomány lenne, amúgy is mi vagyunk a bőgősek, ők meg a kemények, akiknek szégyen a sírás. Már szerintük, szerintem nem az, de ezt úgyis tudja. Nem is emlékszem, hogy láttam volna valaha sírni, ha tette is, hát nem előttem. Én sem szándékozom könnyeket hullajtani, de ember tervez… - Fura is lenne, ha az edző időnként elvonulna a szertárba szundikálni, bár, a mostani helyzetből kiindulva lehet nem ártana egy-két dugipárna. Oké, akkor most úgy teszünk, mintha nem lenne az ami, ő nem utálna, én meg nem szeretném elmondani neki az igazságot, hogy ne szenvedjen többé attól, hogy azt hiszi, nem volt elég jó. Istenkém, ha tudná, hogy igazság szerint senki sem érhet fel hozzá a szememben… Ám ez olyan dolog, amit mélyen eltemetek magamban, mert az az idő már elmúlt, a szívemnek sokáig tartott, hogy ne szeresse, és sóvárogjon utána, most, hogy végre más van benne… nem igazság, hogy pont most bukkant fel. Mondhatnám, hogy ő az időzítések mestere, de ha tudta volna, nem lenne itt. Elég elcseszett dolog, mikor a sors mindig ellenünk keveri a lapjait. Már az első dobásért is nyúltam volna, de minő meglepetés, az a fejem felett pattan el, vissza a kezébe. Jellemző, nem baj, levezető nyújtógyakorlatnak jó lesz, szerintem holnapra nem fogom érezni a kezeimet. Én csak simán visszadobálom neki, ha trükközni próbálnék, szerintem még a végén esetleg arcon dobnám, ami aztán pláne nem hiányzik, még akkor sem, ha jó eséllyel nem bambulna be annyira, hogy el is találjam. - Köszi, bár még így is a második vagy, csak tegnap volt. Gondolom, ezt is tudja, ha már ilyen jól értesült. Elvégre, informátor volna. - Ohh, nagyon élveztem, és nem tűnt nehéznek, meg a Protektor úr egész érdekes köntösbe csomagolta, nem csak ilyen csináld meg ezt a három varázslatot és csókolom volt. A Keresést, a Valami ezüstöt és a Gyógyítást kellett bemutatnom. Azt mondta, hogy valami azt súgja neki, hogy remek mágus lesz belőlem. Jó lenne… … legalább lenne valami az életben, amit nem cseszek el, ugye? Beszélek, mert ha nem teszem, másról fogok, és nem akarom, hogy kibukjanak az elfojtani kívánt dolgok, mert azt utálnám, és nálam jobban csak ő szenvedne tőle, és én nem akarom bántani, sosem akartam. Annyira gyűlölöm ezt az egész helyzetet, és ráadásul most sors, vagy a hülye diákjai még idiótább tréfája okán kénytelen egy helyiségben rostokolni velem, és kontrollálva magát ilyen normálisan dumálni. Komolyan mondom… jelen pillanatban csodálom a lelki erejét. - Az első kávét, vagy az utolsó kávét? Kérdezek vissza, van valami nosztalgikusan ábrándos a mosolyomban, de igyekszem gyorsan levakarni a képemről, mert… nem, nem szabad oda visszamennünk, még be sem hegedt sebeket vakargatni roppant ostoba dolog lett volna. - Egyiket sem neked szántam, szándékosan sosem öntenék le senkit kávéval, de hát, vannak dolgok, amik nem változnak, sokkolóan szerencsétlen tudok lenni még mindig, biztos a kilincs is azért adta meg magát, mert én itt vagyok. Nyelek egyet, ahogy Savannahval is beszéltük korábban, igencsak mocskos lehet a karmám, nem tudom, miféle alak voltam az előző életeimbe, de holt biztos, hogy most igencsak csúnyán visszakapok mindent. - Mikor lettél Őrző? Tudom, tudom, hogy jó eséllyel a lehető leghülyébb kérdést teszem fel, de a lelkem egy kicsi csücske sóvárog azért, hogy azt mondja, nem olyan rég, vagy legalábbis nem közel tíz éve, hogy nem én voltam az a nagy törés, de valahol pontosan tudom, hogy így van, de hallanom kell, ha már csendesen szenvedek miatta, hát tegyem azt rendesen, kamatostul kapva vissza azt, amit neki okoztam.
A kijelentésére csak csendben felnevetek. Mondanám, hogy taníts, mester, de nem hiszem, hogy ezen a területen olyan hú-de-nagy profi akarok valaha is lenni. Inkább ne sírjanak a közelemben, könyörgöm… - Dugipárna… bírnád, mi? -kérdezek vissza vigyorogva, a vérét szívva, ha már pont ilyet reagált. Mondjuk belegondolva, most én is bírnám, de nem, nem lesz belőle rendszer, szeressem akármennyire is a memóriahabos kispárnámat. Félő, hogy a végén még más is lecsapna rá, idegenekkel meg nem szokásom osztozkodni rajta. Repül a labda, vele az első kérdéseim is, és akármennyire is fáj beismernem, de úgy tűnik, ha bármit is ki akarok deríteni, ahhoz sokkalta járhatóbb ez az út, mint a múltkori dühtől csöpögő áskálódás és a másik háta mögött szimatolás. Nem mint ha most nem férne bele ugyanúgy, de mégiscsak egyszerűbb az illetékestől megtudnom, kiderítenem azt, ami érdekel, mint mindenki mástól puhatolózva… Mellesleg, amennyire makacsul elhatároltam magam minden információtól, ami akár egy kicsit is Mimihez kapcsolódott, be kell vallanom, valahol mégiscsak érdekel, hogy mik történtek vele – pláne, ha minden igyekezetünk ellenére most mégis egy helyen kötöttünk ki… - Jó, gondolom első maximum akkor lehettem volna, ha engem kapsz vizsgáztatónak. - felelem eltöprengve, és inkább nem akarok belegondolni, hogy az milyen eredményt szült volna… Mondjuk nem is tartom valószínűnek, hogy ennyire újoncként majd pont hozzám fogják küldeni vizsgázni így röpke 1-2 hét ismeretség után, másfelől pedig, akkor már inkább egy edzés, mint egy vizsgáztatás. Nem is tudom, hogy milyen vizsgáztató lennék… tekintve, hogy a lurkókkal milyen jól sikerült megtalálni korábban a közös hangot, mondanám, hogy biztos szuper, de belegondolva, a nagyobbakkal a héten egy párszor milyen edzéseket csináltattam a kis csínyeik után, lehet, mégis inkább lettem volna valami utolsó rohadék… - Azokat a sima bemész és csináld-meg-ezt-a-három-varázslatot típusú vizsgákat én sem szeretem, elég volt belőlük az egyetemen. Szerencsére az őrző vizsgáim nekem is kreatívabbak voltak. -szerencsére… Joe bácsi büszke lenne rám, ha hallana, hogy végül mégiscsak megtanultam értékelni a módszereit. - Ha már így rákérdeztél, mindkettőt. -felelek a visszakérdezésére, igaz, minek, amikor a válasza szerint sok különbség amúgy sem volt, hogy épp melyik… - Vagy van valami beépített ügynököd a kölykök között, csak pechedre visszafelé sült el a dolog? -humorizálok a megjegyzésén, mert szépen is nézne ki… elég Beth ilyen „kettős ügynöknek” közöttünk, akar a halál többet. - Pénteken. -vágtam rá gondolkozás nélkül a kérdésére a szokásos vigyorral, de feltételezem, hogy nem csak ennyire kíváncsi, kicsit bővítettem az információkon - Egy hideg, decemberi, pénteki délután. Te jó ég… fura belegondolni, hogy idén már 10. éve lesz, hogy elhívtak… -döntöm a fejem az ajtónak, tekintetemet a plafon felé fordítva néhány pillanat erejéig. - Az még házasságból sem rossz. Az őrzők szoktak amúgy ilyesmit ünnepelni? Elhívási érfordulót? -kérdezek rá töprengve, mondjuk ha mást nem, legalább majd egyet koccintok rá a többiekkel, azt hiszem, az minden gond nélkül belefér. - És te? Hogyan lettél őrző? -passzolom vissza a kislabdát az újabb kérdéssel, hisz a vizsgájából azt már sikerült kikövetkeztetnem, hogy velem ellentétben ő még csak nemrégiben kezdett bele ebbe az egészbe, igaz, attól függetlenül egész jól halad, azt meg kell hagyni. Nekem az egyetem meg a jégkorong mellett nem ment ilyen gyorsan, na meg a kedves mentorom se törte magát amiatt, hogy minél előbb lenyomjuk a vizsgákat. Csak ráérősen… Viszont, mivel ez inkább csak visszakérdezés, nem „saját” kérdés, így ha visszakerül hozzám a labda, már kapja is a következő, idegenek számára teljesen ártalmatlannak tűnő kis kérdést, igaz, így sem érződik semmi ellenséges szándék belőle, nem több mint az előzőekből. Inkább kíváncsiság. - Hogy hívják? -hogy kire is értem pontosan a kérdést, a gyerekére, vagy a pasijára, azt rábízom, de gondolom, a név alapján talán jó eséllyel már következtetni is fogok tudni, hogy kire asszociált először, mert gondolom, ha egy lánynevet mond, akkor az nem a párjáé lesz… Vagy ha kiderül, hogy mégis, majd felkaparom a padlóról az államat. Már ha egyáltalán hajlandó válaszolni, és nem vágja be a durcát.
- Ide nekem a világ összes dugipárnáját. Most határozottan jól jönne, igen. Máskor is, tekintve, hogy mennyiszer nyúltam le a párnáját, amíg még tehettem, ebben sem lehet semmi meglepő. Így egész elviselhető, nem biztos, hogy több méregfogat ki bírnék cibálni a lelkemből. Tudom, hogy szerinte megérdemlem, de borzalmasan nehéz részemről is így értékelni a dolgot, mert nem vallom magam bűnösnek, csak addig teszek úgy, mintha az lennék, amíg muszáj. Nem tudom, hogy az-e még egyáltalán, nehezemre esik mostanában tisztességesen átgondolni a dolgokat. - Na abba inkább bele se gondolok, milyen lett volna, bár… az edzésen is korrekt voltál, szóval… Függőben hagyom, találgatni nincsen értelme, nem szeretném fejtegetni, hogy szerintem milyen lett volna, nem tudhatom. Csak azt tudom, hogyha feladata van, úgy áll hozzá, ahogyan én is igyekszem. Ha nem így volna, nem hiszem, hogy jelen pillanatban ebben a viszonylagos nyugodtságban ülnénk itt. Vajon vihar előtti csend? - Nem vagyok egy nagy vizsgarajongó, de ez tetszett, és hát… legalább sikerült eldöntenem, merre legyen az arra. A mentorom informátor. Ezt talán már tudja is, bár tekintettel arra, hogy ismer, vagy ismert rég, tudhatja, hogy annak pocsék lennék. Az én pókerarcommal… hát persze. Egyetlen „jól sikerült” hazugságom volt életemben… Mondjuk, ebből kiindulva talán mégsem lett volna olyan elvetélt ötlet. - Mondjuk, az elsőnél sokat agyaltam rajta, hogy olyan rendkívül sablonosan ráírom egyszer a poharadra a számomat… Amolyan minden mindegy alapon, de sosem mertem megtenni. Nem iszol már kávét ugye? Van szemem, láttam az arcát a múltkor, fintorgott, és biztos vagyok benne, hogy nem azért, mert hideg volt. Pocsék érzés tudni, hogy mennyi mindent vettem el tőle. Utálom is érte magam rendesen. - Nincs beépített ügynököm. Forgatom meg a szemeimet, mert először nem is úgy értem, ahogyan ő gondolja, mert tutira senkit sem küldenék a nyakára, de aztán eszembe jut a cikk, és… Nos, még mindig igaz, amit mondtam, hiszen nem kértem Connort, hogy spicliskedjen, undorító volna, sosem tenném, és az is holt biztos, hogyha Connor meg fogja tudni, hogy ki Jackson, ki fog bújni a szög a zsákból. Jelen körülmények között azonban arra vágyom a legkevésbé, hogy még Jacksontól is a képembe kapjam, hogy haha, egy tizenkilenc éves kölyök vérfarkasba vagyok szerelmes. Csodás lenne. - Sejtettem. Döntöm a falnak a fejem, de őszintén, ezt nem bánom, Őrzőnek lenni szerintem nagyon is jó dolog, és bármilyen szörnyűséges is legyen a viszonyunk, attól még úgy gondolom, hogy az Őrzők csak nyertek vele. Nem mondom, hogy nem pocsék érzés akkora sokknak lenni valaki életében, hogy igent mondjon az elhívásra, de oly sok minden mellett ezt is csak lenyelni tudom. - A tízediket szerintem simán. Mosolyodom el, közben persze dobálgatom a labdát is, a következő kérdésére azonban lefagy az ajkaimról a mosoly, ösztönösen jobb tenyeremet kezdem dörzsölni bal kézfejem ujjaival, egy pillanatra le is hunyom a szememet, néha, ha nagyon kiakadok, jönnek a képek, olykor még víz alatt is vagyok. - Tavaly a Vörös Holdkor Alignak egyik áldozata voltam. Nem sokon múlott, hogy ma itt vagyok. Aztán bevittek az Egyetemre ellátni, és egy emléktörlés után nem vágytam még egyre, szóval igent mondtam. Ha valami négy hónapon belül megismétlődik, az szerintem egész szép jel az univerzumtól, hogy illenék végre arrafelé orientálódni. Azt nem fogom elmesélni neki, hogy én azon az éjszakán egyszerűen feladtam, hogy mentem volna, és talán csak kurta másodpercek voltak vissza, alig futotta már bármire is a tüdőmnek a víz alatt, amikor vége lett. Sokáig úgy gondoltam, hogy megérdemeltem volna, egy részem még ma is, de ha még egyszer újraélném, másként cselekednék. A kérdésére nem kifejezetten szeretnék válaszolni, de a múltkori válaszom jelen körülmények között tahóság volna, és őszintén szólva, nem mindegy? Attól, hogy megtudja a nevét, nem lesz közelebb az igazsághoz, arra ennyi idő alatt rájöhetett, hogy nem szaladgálok állandóan egy majd 9 éves gyerek után álló nap. - Maya. Mert bármi is történjék, az én szívemben már ő az első, amióta csak megfogant a szerelmünkből, ő volt, és csak azért mondtam le róla, mert túlságosan féltettem az életét ahhoz, hogy kockáztassak. Csak remélni merem, hogy egy napon úgy fogom gondolni, megérte az a sok lemondás, hogy megérte ellöknöm Jacksont, megérte lemondanom Mayáról, megérte darabokra szaggatnom a szívemet, s az övét is. A labda repül, kérdés nincs, nem tudok olyat kérdezni, ami nem zúzná szét ezt az illékony békét, olyat, ami ne fájna, mert olyasmi nem érdekel, a felszínes dolgok nem számítanak, az a fontos, ami odabenn van, és tartozom neki valamivel, azóta tartozom, és tudom, nincs jogom kimondani, nem tehetek vele semmissé semmit, de tudnia kell, hogy bármit is tettem… - Sajnálom.
- Mindet azért ne, ne legyél telhetetlen. -csóválom a fejem a megjegyzésére, nagyon is jól emlékszem ám a párna-lopkodós fajtájára, na meg nem hiába aludtam mindig kétszer annyi párnával, mint egy normális ember… Mondjuk ez a szokásom azóta is megmaradt, hogy már nem folyik szinte napi szinten ádáz harc értük, de így sokkal kényelmesebb. - Erre most mit lehet mondani? Igyekszem… -már ha az életben megy a furkálódás, legalább a szakmai hírnevemet, tekintélyemet ne ássam alá ilyen kicsinyes hülyeségekkel, mert ha nem is jégkorong, csak egy edzés, de valahol mégiscsak kötődik a kettő, és túl fontos számomra ahhoz, hogy ilyesmivel kockáztassak. - Jó, szerintem nem létezik olyan ember az egész Földön aki nagy vizsgarajongó lenne… legalábbis aki vizsgázni készül, nem pedig vizsgáztat. -gondolkozok hangosan, annyira azért nem nagy buli, pláne amennyi felkészüléssel jár - A mágus szerintem illik hozzád. Már ha odafigyelsz és nem ügyetlenkedsz úgy, mint néha, amikor zavarban vagy. -teszem hozzá, mert tudom, hogy tud ő, ha akar… csak hát na, attól még nincs mit szépíteni, tud ő ritka kétbalkezes is lenni, ha épp olyanja van - Én amúgy a harcoson gondolkoztam sokáig, de aztán végül csak ez lett belőle. Igaz, nem bántam meg, sőt… azóta már inkább örülök neki, hogy végül így döntöttem. -nevetek fel csendesen, mert most amilyen jó döntésnek tűnik, furcsa visszaemlékezni, hogy mennyit vacilláltam rajta annak idején, amikor közeledett a döntés ideje. Csak jót mosolygok a telefonszámos dolgon, bár meg kell hagyni, a kávéval leöntés hatásosabb volt – magamat ismerve lehet, hogy fel sem tűnt volna a telefonszám, vagy ha igen, inkább lepasszoltam volna poénból valamelyik csapattársamnak. Amikor viszont rákérdez a kávéra, csak megrázom a fejem. - Nem, leszoktam. Találtam helyette más káros szokást… -húztam el a szám, mert bár nem hiszem, hogy tudná, miről van szó, de ha tudna, valószínűleg úgy sem örülne neki túlzottan. Vagy tudja a fene, régen biztos, hogy nem ugrált volna az örömtől, ha megtudja, hogy már egy ideje dohányzok, még ha csak nagyon alkalomadtán is… Mondjuk csodálkoztam is volna, ha van beépített ügynöke, de ha már így megerősítette, akkor rendben. Legalább egy gonddal kevesebb. - Hát, nem kell hozzá túl nagy logika, hogy kisakkozza az ember. -pláne, ha tudja mindazt, amin mi ketten keresztülmentünk a múltban. Ilyen alapon mondjuk csodálkozom is, hogy Naomit nem keresték fel már jóval korábban. Amíg válaszol a hogyan-lett-őrző dologra, addig csak fél kézzel dobálgatom a labdát, ahhoz annyira úgy sem kell odafigyelni, őt pedig nem akarom megzavarni az újabb passzal, miközben beszél. És lehet, hogy az én elhívásomnak sem túl kellemes az előzménye, de azt hiszem, ilyen téren neki sem lehet oka panaszra. Finoman szólva is ledöbbentenek egy kissé a szavai. - Ez nem hangzik túl biztatóan. Én… nem is tudtam. - feleltem, bár túl nagy újdonságot talán nem árultam el vele… Ha szinte semmi másról nem tudtam, ami vele kapcsolatos, miért pont ez lett volna kivétel? Ettől függetlenül azért valahol szíven üti az embert, hogy az, aki valamikor régen a világot jelentette számára, az ma csak egy kisebb szerencsének köszönhető, hogy egyáltalán életben van. Inkább nem akarom tudni, hogy fogadtam volna, ha rosszabb esetben nem vele futok össze a folyosón, hanem helyette hetekkel, hónapokkal később a halálhíréről szerzek tudomást ezen a helyen. Végül mégiscsak válaszol, én pedig aprót bólintok a név hallatára, és elkapom a labdát, de nem is tudom, mit kérdezhetnék még ezek után. Kicsit úgy érzem, mint ha zsákutcába futottam volna, ahonnan már nemigen lehet más témák felé elkanyarodni, csak tovább haladni, előre, mígnem egy olyan falba ütközik az ember, ahonnan nincs tovább előre. Nagyon nem tudom mire vélni Naomi újabb reakcióját, hogy pontosan mit is sajnál, vagy miért, hogyan érti… de nincs képem megkérni, hogy pontosítson – talán nem is akarom tudni igazán, hogy mit sajnál pontosan abban, ami ahhoz vezetett, hogy most ott tartsunk, ahol vagyunk, ellenben valami hasonló érzés már nagyon régóta él bennem is… még ha esetemben az okok valószínűleg teljesen mások is. - Én is. -felelem, bár ez inkább szól az egész helyzetnek, ahogy végződött, mintsem annak, hogy magamat érezném olyan nagy hibásnak vagy vétkesnek a dolgokban. Tudom, hogy valahol pedig ez is közre játszik, elvégre egy kapcsolathoz két ember kell, de úgy, hogy azt sem tudom, mit ronthattam el… nehéz. Repül a kislabda, és egy pár körön keresztül én sem szólalok meg, csak csendesen hallgatok, mígnem némi idő elteltével újabb kérdés fogalmazódik meg bennem. - Miért pont Maya? Van valami különös oka, vagy csak szimplán tetszett? -kérdeztem, hisz míg gyerekekről esett szó köztünk a múltban, odáig, hogy neveket tervezgessünk… pff, ugyan már, még csak a közelében sem jártunk soha ilyesminek, így aztán halvány elképzelésem sincs, hogy mi volt a névválasztása indítéka.
- Valakitől azt tanultam, hogy kispárnából sosem elég. Mosoly, de kissé fájdalmas, elvégre, tudja jól, kiről beszélek. Tíz év. Hogy lehet, hogy tíz év után is olyan élénken él minden a tudatomban. Olyan sok apróság, és most, hogy itt van, egyre több minden jön elő, valahol zavar, másrészt félelmetesen otthonos. - Nem mintha sokat számítana, de feltűnt, és köszönöm. Tudom, hogy vélhetőleg én vagyok az utolsó, akitől erre szorul, de attól még képes vagyok belátni, és beismerni, hogy neki ez milyen nehéz lehet, és attól én nem leszek kevesebb, hogy ezt a tudtára adom. - Furán összeszedett vagyok közöttük. Néha az az érzésem, hogy ez az egyetlen az életemben, amit jól csinálok. Miért mondom ezt el neki? Miért ilyen kényelmes belesüppedni a futóhomokba? Vajon mikor nyel el mindkettőnket az itt és most? Szeretnék már mondjuk fél évvel később lenni, szeretném, ha foghatnám Maya kezét, szeretném, ha Jackson tudná, hogy sosem kellett más, úgy szeretném semmissé tenni az egészet, de már nem lehet, csak reménykedhetek abban, hogy eztán jobb lesz. Hogy egy másfajta, de igenis boldogságtól színes élet jöhet még. Mindkettőnknek, csak épp nem egymással. Hogy én ebbe a gondolatba mennyire bele voltam betegedve évekig… - Légyszi, mondd, hogy csak a körmöd rágod. Nem mintha közöm lenne hozzá, csak… olyan… fura egy dohányzó sportoló. Hogy én mennyire utáltam mindig is, azt el nem tudom mondani, és ha még ez is miattam van, hát falnak megyek, bár annyira adja magát, Mimike szerette a kávét, hát akkor eztán nem kávézunk, ellenben utálja a cigit, hát akkor hajrá, etessük csak a rákokat. Valahol félelmetes, hogy milyen szinten befolyásoltam az életét, pedig nézhetnénk onnan is, hogy „csak” egy tini szerelem volt, hogy úgyis vége lett volna előbb-utóbb… Nagy büdös lótúrót, ezt még én sem hiszem. Tudom, hogy mi volt ő nekem, és mit vesztettem vele, sajnos pontosan tudom, nem jártam volna évekig pszichológushoz, ha nem ennyire összetett módon csesztem el az életem. Vagyis inkább anyám. - Valóban nem kell. Bólintottam, nos, én olyan szinten szét voltam csúszva, hogy csodaszámba ment a tény, sikerült leérettségiznem… Ám ezt inkább megtartom magamnak, nem fogom sajnáltatni magam, talán majd beavatom akkor, ha tudja az igazságot. Akkor majd elmesélem, hogy nem csak az ő életét változtattam pokollá, az enyém sem volt csupa móka és kacagás. - Meglepne, ha tudtad volna. Nem volt kellemes időszak, de túlvagyok rajta, és ez a lényeg. Volt segítségem, Panda nélkül valószínűleg már sehol sem lennék, Mandy is nagyon sokat ápolgatta a lelkemet, eleinte a tanulásba temetkeztem, aztán megszerettem ezt az egészet, és most már nem bánom, hogy úgy döntöttem, ahogy. Az idei év után azonban már teljesen biztos, hogy elhagyom majd Fairbanks városát a Vörös Hold idején, én még egyszer ebből nem kérek. Nem biztos, hogy képes lennék még egyszer felállni belőle, idén szerencsém volt, nem emlékszem semmire, de egyúttal azt is megtudtam, hogy az egyetem falai között sem vagyok biztonságban. Abban meg nem bízhatok, hogy találunk valami csodaszert addig Alignak ellen. Eddig a pillanatig úgy hittem, hogy könnyebb ez, könnyebb, mint vagdalkozni, dühösen egymás idegeit cincálni, odacsapni az aljas kis megjegyzésekkel, de nem, ez… ez sokkal rosszabb. Kapar a torkom, és nem akarok sírni, nem akarom, hogy megint a könnyeimmel kelljen szembesülnie, nem akarok ennyire gyengének tűnni, bár olykor úgy érzem, szánalmas kis semmi vagyok, és csoda, hogy eddig nem váltam semmivé az élet viharaiban. - Nem tudom, ránéztem, és Maya volt. Mint a méhecske a rajzfilmben, az jutott eszembe a kis kerek arcáról. Aztán… elvitték és… már nem az én Mayám volt, hanem másoké, de úgy hívják még mindig. Nem értem hogyan, de ez a neve. Ennyi. Lehajtom a fejem, ha épp repül a labda, tutira telibe fog kapni, de nem érdekel. El akarom rejteni a könnyeimet, legyenek bármilyen tiszták is. Tessék, most láthatod, hogy az én boldogságom sem volt soha mellettem, hogy bármi rosszat is kívántál, valószínűleg megkaptam, mindennek megfizetve az árát. - Jackson… semmi sem a te hibád volt, nem kell magadban keresned a hibát, de ezt akkor is elmondtam. Most is így van, elhihetnéd végre. Motyogtam, de talán eljutottak a fülébe a szavaim, szerettem volna, ha érti, és fel is fogja végre, hogy ez az egész nem azért történt, mert rosszul csinált volna bármit is. Épp, hogy nem, ha legalább egy kicsi zűr lett volna a paradicsomban, könnyebben tettem volna túl rajta magam én is, s bizonyára ez ugyanúgy igaz rá is.
If there's no end There can be no beginning, There can be no beginning If there's no end It feels like forsaking the dawn, We awaken and still we don't see
- Nem, azokból valóban sohasem… Csak nem te is viszed tovább a hagyományt?-mosolyodtam el én is nosztalgikusan, még ha fájt is felidézni azt a sok régi kedves emléket, amik egy-egy, kispárnák után folytatott harchoz fűznek. Vagy éppenséggel azt, hogy amikor meguntam a párnákért való birkózást, hagytam, had vigye Mimi az összest, én meg őt fogtam be, mint ügyeletes kispárnát magamnak. A köszönetére csak aprót biccentek – a semmitől már ez is több, nem? Mármint, hogy egyáltalán feltűnt neki az amúgy nem kevés csipkelődő beszólásom közepette is… - Akkor végül csak nem bántad meg, hogy így alakultak a dolgok. -állapítom meg tényszerűen, mindannak ellenére, amik történtek. Kíváncsi vagyok, hogy ha annak idején másképp alakulnak a dolgok, akkor amellett ugyanúgy felfigyeltek-e volna valamelyikünkre… De úgy tűnik, ezt már sosem fogjuk megtudni. A kérdésére csak feltartottam a kezeimet, úgy, hogy a körmeimet is szemrevételezhesse, és megállapíthassa – nem, nem rágom őket… Sosem csináltam, meg amúgy is, az olyan csajos dolog, belegondolni is rossz, milyen hülyén mutatnék, ahogy a pálya szélén állva rágcsálom őket idegességemben. - Hékás, azért ne emlegess egy kalap alatt a láncdohányosokkal, annyira azért messze nem szar a helyzet. -kérem ki magamnak, mert egyébként is… oké, előfordul olyan is, hogy egy nap többször rágyújtok, ha annyira sok a stressz, de az sem ritka, hogy utána hetekig, vagy akár hónapokig még csak rá sem nézek. Változó - Azért igyekszem nem túlzásba esni, mert a sportnak mégse használ, de na… meglepődnél, milyen sok sportoló dohányzik. -vontam vállat az egészre, egészen nagy hírességek is, edzők, mindenféle sportterületről. Sőt… sokan még egy-egy meccset, mérkőzést sem bírnak ki úgy, hogy ne gyújtsanak rá a szünetben – nálam azért közel sem ennyire rossz a helyzet. Remélem, nem is lesz, de tagadhatatlan, hogy megnyugtató… Újabb bólintások a labda-adogatás közepette, először az én őrzővé válásomra, aztán az övére… Milyen „szép” valahol, hogy az elhívások többsége valami életbeli törésből, tragédiából fakad? Na jó, nem szép, valahol inkább groteszk… Aztán szép lassan egyre komolyabb és lelkileg megterhelőbb téma felé fordul a beszélgetés iránya, bennem pedig önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy ha most nem estünk volna csapdába órákra akkor vajon mikor értünk volna el hétköznapi körülmények között egy ilyen beszélgetésig? Azt hiszem, valahol szégyen, és szánalmas mindkettőnk részéről a dolog, de hiába… ilyen téren nem sokat változtunk, úgy tűnik. - Értem. Éljenek a 90-es évek retro gyerekrajzfilmjei, mi? -kérdezek vissza csendesen, mert igaz, akkoriban még nem ismertük egymást, de túl nagy választék nem volt mesék terén, és a köztünk lévő korkülönbség sem olyan nagy, szóval gondolom, ők is hasonlón szocializálódtak kiskölyökként az öccsével, mint amin mi, a húgommal. Tudom, nem túl értelmes reakció, de jelen helyzetben csak ennyire futja. Nem tudom, mi egyebet mondhatnék még… már épp emelném a karom, hogy passzoljam a labdát, de aztán meglátom, hogy maga alá kényszerítette a kérdésem, és inkább megadóan engedem vissza, hogy egyfajta pótcselekvésként inkább a padlón görgessem… Csak akkor marad félbe a mozdulat, amikor valamivel később ismét meghallom Naomi hangját, és a szavak is elérnek a tudatomig, igaz, még akkor sem nézek fel, felé emelve a tekintetem, csak ülök néhány pillanatig tovább, mozdulatlanul, az ajtónak dőlve. - Ismersz, hogy milyen makacs tudok lenni. -reagáltam csendesen a szavaira, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve pattanok fel a helyemről, hogy néhány lépést megtéve közvetlenül Naomi előtt, vele szemben foglaljak helyet újra, a padlón ücsörögve. - Akkor miért, Mimi…? Mi az, amit nem árulsz el nekem? -ostromoltam tovább a kérdésekkel, immár kislabda nélkül, óvatosan, de rendületlenül - Nem lenne neked is könnyebb végre megszabadulni tőle? Mert gondolom, nem kis teher lehet, és épp elég ideje hordozod már… Te nem akarod végre… lezárni ezt az egészet? Rendesen? Hogy aztán nyugodt szívvel léphessünk tovább? -faggattam csendesen, ahogy a kezei után nyúltam. Lehet, hogy már rég nincs jogom ahhoz, hogy a könnyeit letöröljem az arcáról, de valami halvány kis vigasztalásként talán elviseli tőlem, hogy helyette finoman simogassam az ujjait. Úgy is pont az előbb beszéltük meg, hogy mennyire nem értek mások vigasztalgatásához, de tekintve, hogy még mindig ide vagyunk összezárva, úgy tűnik, kénytelen az én bénázásommal beérni.
Let me fly once again Like I did way back when I would gamble and win To lift me high above the din Of the future we see Does it hold something for me I'm weightless again Just before the shadows...
- Valami olyasmi. Memóriahabos párnám is van. Szorítom össze az ajkaimat, kicsit olyan érzés ez nekem, hogy ő csak adott nekem, cserébe én meg elvettem tőle. Én emlékezni akartam, ő felejteni. Ez a felismerés a lelkem velejéig hatol, és olyan jó volna, ha másként lenne, de erre már nincs esély. Mosolygok, bár belül üresnek érzem magam, csendesen koppannak benne a fájdalmas tények, megülepedve a zavaros mocsárban. Annyira, de annyira sajnálom. - Nem, nem bántam meg, most már látom, hogy ez az én utam. Helyeslek a szavaira, mert mostanra ez lett az egész életem, imádom, és annál jobb érzés kevés van, mint mikor a mágia zsizseg az ember bőrén. Mintha gyógyír lehetne gyógyíthatatlan sebekre, könnyű bele menekülni, belesüppedni, élvezni, amit nyújt, s talán egyszer majd jó dolgokat tenni általa. Igen, így lesz, így kell lennie, főleg, ha csak ez fog nekem maradni, bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz, ha Maya nem lehet velem… ha nem ismerheti meg Jackson sem. - Jól van. Adom meg magam, elvégre nekem már tényleg nincs jogom panaszt emelni az ellen, hogy olykor rágyújt. S még csak azt sem mondhatom, hogy bűzlik tőle, valószínűleg a közelmúltban nem dohányzott. Kettőnk közül most tutira én vagyok a büdösebb, de ez jelen pillanatban nem kifejezetten foglalkoztat… Egész megszokott dolog egy edzés után. - Igen? Fura, ezek szerint akkor csak nekem összeegyeztethetetlen a kettő. Mondjuk, nekem tulajdonképpen mindennel összeegyeztethetetlen. Mindenesetre, hagyom is, mert biztos vagyok benne, hogyha tovább feszegetném, felháborodna, és nem mondhatnám, hogy ne lenne jogos. Beszélek, feljönnek a rég kivágyni mondott dolgok, mert én sosem akartam, hogy neki ebből baja legyen, azt szerettem volna, ha egyszerűen elfelejt, tovább lép, és éli úgy az életét, mint előttem, holott pontosan tudtam, hogy mennyit jelentek számára. Visszagondolva elég ostoba elképzelés volt azt remélni, neki így lesz a jobb. - Valahogy úgy. Bólintok, de már alig tudom elmotyogni a szavaimat, mindig kikészít, ha Mayáról kell beszélnem, hiszen mérhetetlenül nagy fájdalom ez nekem, bár nem várom, hogy sajnáljon miatta, egyelőre legalábbis aligha érdekelné egy olyan gyermek feletti fájdalmam, ami a felé tett árulásom jelképe. - Igen, mint egy öszvér. Ahogy a mondás tartja. Összerezzenek, mikor leül elém, felpillantok rá térdeim menedéke mögül, és ettől csak még inkább sírni támad kedvem. Miért ilyen szemét az élet? Miért nem tudhattuk meg, hogy lett-e volna jövőnk együtt? Igazságtalanság, bár már megtanulhattam volna, hogy az élet már csak ilyen. - Én... Túl sok mindent nem, istenem,olyan sok mindent nem tudsz, hogy az már félelmetes, hogy még azokat sem ismered igazán, akiket mindig is feltétel nélkül szerettél és tiszteltél. Valahol ez nagyon szomorú, és az szintén, hogy megint nekem kell porig rombolni a világodat. Miért mindig nekem kell a rossznak lennem? - Igazság szerint, könnyebb nem lesz. Sem neked, sem pedig nekem, csak... Másképp nehéz. Próbáltam higgadt maradni, csöndesen és érthetően beszélni, szerencsére nem a zokogás rázott, úgyhogy egyelőre még megy. Teher, igencsak jól fogalmaz, ráadásul nem is igazán a sajátom, hiszen én nem így akartam. Továbblépni... Bájos gondolat, nekem végülis tíz év alatt nem sikerült igazán, úgy, hogy tudatában vagyok az igazságnak, szóval nem hiszem, hogy neki ettől majd bármivel is könnyebb lesz, sőt... Talán csak nehezebbé válnak majd a dolgok. - Én... Az igazsággal nem adhatok neked olyan lezárást, amit remélsz. Suttogtam rekedten, elmélázva figyelvén, ahogy az ujjaim simogatja, szeretném átölelni, és elzokogni mindent, de nem tehetem. Egyrészt már rég nem úgy vagyunk egymással, hogy ez szóba jöhessen, másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy nem fogja éppenséggel jól fogadni a tényt, hogy édesapa. - Először is... Tudnod kell, hogy én ezt az egészet egyáltalán nem akartam lezárni... És, hogy minden akkori döntésemben benne van mások keze. Nem mintha ez mentség lenne bármire is, mert lehettem volna erősebb, elmondhattam volna neked, hogy együtt találjuk ki, mi legyen, de... Túlságosan féltem. Nyelek egyet, azt hiszem, így fair, itt az ideje, amíg ilyen csendes nyugalomban vagyunk, addig jó, ne véletlenül, dühtől tajtékozva szaladjon ki a számon, mint valami szívbe maró penge. - Én sosem csaltalak meg, Jackson. Hagyom, hogy a szavak ülepedjenek, és várom, hogy a felismeréstől megint távolodni akarjon tőlem, hogy ne próbáljon vigaszt nyújtani. Zakatol a szívem, olyan régen el akartam mondani, legszívesebben már akkor utána rohantam volna, hogy hazugság az egész, hogy minden és mindenki összejátszik ellenünk. Nem tettem, s bizony vannak olyan titkok, amiket az évek sem képesek enyhébbé tenni.
I'm not suposed to be scared of anything, but I don't know where I am I wish that I could move but I'm exhausted and nobody understands (how I feel) I'm trying hard to breathe now but there's no air in my lungs There's no one here to talk to and the pain inside is making me numb
Na, ezt megkaptam, inkább meg se kérdeztem volna. Jobb is, hogy inkább az őrzői karrierje kerül szóba helyette, az legalább számomra sokkal semlegesebb terület, hisz az ő döntése. Úgy, ahogy a dohányzás meg az enyém. Lassan pedig elérünk egy olyan szintre a beszélgetéshez, ahol már úgy tűnik, Mayáról sem fogok többet megtudni – bár azt hiszem, egyelőre talán ez is kellően elég információ volt számomra Naomi lányáról. Arra, hogy egy öszvérhez hasonlít, csak grimaszolok egyet, bár már egész megszoktam, elvégre nem ő az első ember, aki hasonló jelzővel illet. Felkelek, hogy aztán közvetlenül Naomi előtt üljek le megint, amilyen halk motyogássá csendesültek a szavai, félő, hogy talán még így sem fogom rendesen érteni, hogy miket mond. Ahogy beszélni kezd, csak csendben, szótlanul figyelek, és még azt is megállom, hogy noszogassam egy kicsit türelmetlenségemben, hisz mégis hová sietnénk? Jó eséllyel reggelig úgy is itt fogunk dekkolni… És végül, lassacskán mégiscsak megindul a szóáradat, igaz, túl sok konkrétumot vagy újdonságot nem sikerül felfedeznem bennük, sőt… inkább csak a múlt bosszantóan ugyanolyan ismételgetésére emlékeztet. - Tekintve, hogy milyen szinten benne vagyunk, nem hiszem, hogy lenne könnyebb megoldás. -szólok közbe csendesen, amikor még mindig csak a nagy titok körülírásánál tartunk. - Honnan tudod? Azt inkább én szeretném eldönteni. -kontráztam a szavaira reagálva a lezárás kapcsán, miközben szórakozottan tovább simogattam az ujjait, ha már úgy tűnik, ez legalább valamennyire nyugtatólag hatott rá – legalább annyira, hogy ne csak csendben pityeregjen itt nekem, hanem ha lassan is, lépésről lépésre, de csak előrébb haladjunk ebben az egész beszélgetésben. És amikor a hosszas felvezető után egyetlen mondatot vet oda nekem, hirtelen valami leírhatatlan csalódottság lesz úrrá rajtam, legalábbis, amíg fel nem fogom a szavak súját. - Ennyi? -buki ki belőlem első reakcióként, majd néhány pillanattal később csak értetlenül rázom meg a fejem - Várj… Ezt most nem igazán értem… Mi az, hogy nem csalt meg? Hisz azt mondta… és alig pár perce, hogy a lányáról beszélt, és… és akkor lassan összeáll a kép, hogy akkor mégis hogy lehetséges ez az egész, és azt hiszem, az, hogy a felismerés tényétől lefagyok, jelen helyzetben igencsak finom kifejezés. - Te… te most azt akarod mondani, hogy… hogy a te lányod… valójában a mi lányunk…? -szólalok meg megerősítést várva, miután újra rátalálok a hangomra, de olyan nehezen jönnek a szavak, mint ha csak az imént futottam volna le a maratont és azért nem jutnék rendesen levegőhöz, pedig semmi ilyesmiről nincs szó. Ettől függetlenül az amúgy sem túl nagy szertár tere most egyszerre kényelmetlenül szűkösnek tűnt, az áporodott, fojtogató levegőjével együtt. Hát, ha közben kapnék valami megerősítést a részéről, azt hiszem, jelen állapotban túl sokat az sem segít, és azt is csak talán percekkel később realizálom, hogy az eddigi nyugtatónak szánt ujjsimogatás is abbamaradt, helyette pedig görcsösen, kétségbeesetten szorítom Naomi ujjait. Elég egy pillanatnyi rádöbbenés, hogy azon nyomban el is engedjem, ki tudja, nem szorítottam-e meg túlságosan is, hisz én semmit se érzékeltem belőle… Szóval erről lenne szó…? Lenne egy lányom? Még belegondolni is félelmetes, pláne ennyi év távolából, nem még kimondani. - De… ez egyszerűen képtelenség. -rázom meg a fejem tagadólag, miután némileg felocsúdok az első döbbenetből - - De nem úgy volt, hogy gyógyszert szedtél? Elfelejtetted bevenni? Vagy szándékosan nem szedted, csak elfelejtettél szólni róla? Vagy… -vagy nem tudom, de még mindig képtelen vagyok elhinni ezt az egészet, és magyarázatot akarok, most rögtön. Mégis hogyan? Miért? Mikor? És én miért csak most szerzek tudomást róla?
Csak felsóhajtok megadóan, megemelném két kezeim is, rendben, döntse csak el ő, fölösleges találgatnom, ez igaz, de őszintén meglepne, ha ez számára lezárást jelenthetne, nem… ez valami egész más, valami sokkalta inkább életre szóló, mint amink valaha is volt. Egy ifjú, virágzó élet, ami akkor is örökké összekötne bennünket, ha soha többé nem lennénk hajlandóak szóba állni egymással. Az érintése furcsán otthonos, ugyanakkor nem is értem, hogyan képes megtenni, hogy bírja? Mégis, pont ez az, ami miatt végül úgy döntök, ebbe a pohárba most kell tiszta vizet önteni, most, amikor egyikünknek sincs lehetősége a menekülésre. Ennyi. Igen, ennyi, várok, nem olyan egyszerű ez, mint aminek hangzik elsőre. Nem csak egy hazugság eltörölni vágyása, nem csupán egy alig behegedt szív vallomása annak, melyet összetört. Ez sokkal, de sokkal több, sokkal súlyosabb, és fájóbb. Nem szólalok meg, akkor sem, mikor kijelenti, hogy nem érti, fogja, csak egy kis idő kérdése, szinte érzem a levegőben, amikor végül tudatosul benne, és ugyanabban szöknek friss könnyek a szemembe, mert tudnia kellene már rég, mert nem kellett volna, nem így, de huszonöt évesen jóval könnyebb okosnak lenni. Akkor nem ment, és már olyan mindegy ezen keseregni, épp elég lesz akkor vezekelnem, ha a fejemhez vágja, hogy ehhez nem volt jogom, noha az igazság az, hogy akkor semmihez sem volt jogom, nem hagyták. Egyetlen röpke bólintás, igen, a mi lányunk. Azt hittem, könnyebb lesz a lelkem, legalább egy kicsit, de nem az, ugyanúgy fáj, frissen feltépett seb rajta, sosem múló fájdalom, de most már nem csak az enyém. Cipeltem egyedül eddig, és cipeltem volna örökké, de úgy fest, nem így kellett lennie. A sors nem akarhatta, ha képes volt egy városba terelni minket, s ráadásul mindketten Őrzők is vagyunk. Azt hiszem, akkor sem tudnék megszólalni, ha akarnék, mert pillanatokon belül csak a szorítását érzem, de nem teszek semmit, hagyom, néhány sajgó ujj nem nagy ár azért, amit vele tettem, és az ilyen sorsfordító pillanatokban az ilyen reakció nem nevezhető váratlannak. Csak figyelem, hogyan fehérednek ujjai az enyémeken, és várom az enyhülést, várom, hogy észrevegye, mit csinál, majd mikor végül megtörténik, átdörzsölöm a kezeimet, de nem olyan vészes, volt, és lesz ennél rosszabb is, ezen nem fogok nekiállni lamentálni, tudom, hogy nem direkt volt. - Nagyobb képtelenség, mint az, hogy valaki másé? Teszem fel halkan, óvatosan a kérdést, elvégre akkor is ugyanez volt a képlet, szedtem tablettát, mástól sem lehetett volna gyerekem, senkitől sem lehetett volna… mégis lett, a legnagyobb elővigyázatosság mellett. Mert jönni akart… S én nem voltam képes megtagadni tőle az életet, bármilyen is volt, vagy bármilyen is most. - Szedtem. Folyamatosan, soha nem felejtettem el bevenni, és sosem tettem volna olyat, hogy szándékosan nem szedem. A felháborodás messze áll tőlem, pedig alapesetben képes lennék hisztizni azon a gondolaton, hogy én ilyet lennék képes tenni. Mindez most nem számít, és nem is kell rajta agyalnom. - Egy százalék. Egy. Körülbelül. S hogy miért pont mi voltunk azok? Tudja a bánat, de ez kifejezetten nem is lényeges már. Nem bírok csöndben maradni, nem akarom megvárni, hogy kifakadjon és vádaskodjon, nem szeretném, épp eléggé fáj anélkül is. - Az őszi szünetben, mikor először jöttél haza az egyetemről. Maya 2006. július 18-án született. Csak a számolgatás kedvéért, de ezt azt hiszem nem kell mondanom, rá fog jönni ő is, hogy ez a képlet, bár még mindig nem köteles hinni nekem, de ez nem változtat ezen a tényen, hogy fizikai képtelenség, hogy más legyen az apa. Mayával kapcsolatban pedig anyám úgy igyekezett mindent kitörölni az életemből, hogy az gyönyörű. Mindeközben ő nem volt hajlandó elengedni, de az is lehet, hogy csak lenyomoztatta a gyermekünket később. Már nem tudom megkérdezni, bár mostanában elkezdtem afelé hajlani, hogy ki akarta javítani a hibáját, és azért kereste meg, illetve figyeltetett engem is, de talán csak a halálában próbálom tisztára mosni a nevét. - Örökbe kellett adnom, és megtettem, tizenöt voltam, fogalmam sem volt, mi mást tehettem volna. Az… anyám… megfenyegetett, hogy gondoskodik arról, hogy elvetéljek, ha nem teszem meg. Eredetileg azt akarta, mert hogy szerinte csak egy műtét. Hányszor a fejemhez vágta azt is, hogy el kellett volna vetetnie engem is. Biztos magára emlékeztettem, de én nem bírtam megtenni, szerettem volna, ha van esélye, még ha nem is velünk. A feketeleves feketébb része még nem is igazán ez, ez csupán az én oldalam, de amíg ezt nem képes igazán felfogni, addig biztosan nem fogja elhinni azt sem, hogy mire kértek a szülei… Nyelek egyet, felemelem a vizes üvegemet, most kell pár korty, kell egy kis idő, hogy eldöntsem, hogyan tovább, így is adtam már neki bőven emészteni valót.
Azt reméltem, hogy Naomi megerősítése majd segíteni fog, de azt hiszem, tévedtem. Csak még inkább elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés, a bizonytalanság, és mint ha nem lett volna már így is elég megválaszolatlan kérdésem, amit még fel akartam rakni neki, most szinte megállás nélkül jutnak eszembe az újabbak és újabbak… - Én… nem tudom. Nem tudom! -vágok vissza türelmetlenül a kérdésére, mert könyörgöm… olyan rég volt már, és akkora pofonként ért, és akkora képtelenségnek tűnt, de mégis megtörtént, és az elmúlt egy évtizedet ebben éltem le, mert ő ezt mondta… és mi okom lett volna nem bízni benne, amikor korábban mindig őszinték voltunk egymással? Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy az más volt? Miért nem lehetett egyszerűen csak mondani…? Legalábbis azt hiszem… Ezek után már abban sem vagyok biztos, tekintve, hogy a mostani állításai és a 10 évvel ezelőtti búcsúnk homlokegyenest egymás ellentétei, és nekem csak azon jár az agyam, hogy vagy akkor, vagy most, de képes volt szemrebbenés nélkül a szemembe hazudni. - Hát ez nagyszerű… -túrok a hajamba kapkodva, mert kell valami pótcselekvés, hogy ne csak egy helyben ülve hallgassam végig ezt az egészet, nyugodtan, mert arra most képtelen lennék. Nagyszerű… egy százalék. Az „akasztják a hóhért” tipikus esete, hogy pont a new yorki gyógyszermágnás lányának sikerült tabletta mellett teherbe esnie. Ha képes lennék poénkodni a helyzetünkkel, még büszke is lehetnék rá, hogy ezek szerint milyen tuti csapat voltunk mi ketten, nem hiába, nekünk még ez is sikerült! De az isten verje meg, hogy csak ez… innentől kezdve meg egyedül szerencsétlenkedtük végig az egészet, mert valaki – vagy valakik – úgy döntöttek. - Csodálatos. Arra is emlékszel esetleg, hogy az őszi szünet melyik napja volt? Mert akkor mostantól akár azt is megünnepelhetnénk a többi közös évfordulónk mellett. –felelem mogorván, amikor a nagy hír után még a tényeket is a képembe tolja mellé. - Mondjuk szólhattál volna nekem? Nekem kellett volna elsőként megtudnom, hogy mi történt, nem annak a boszorkány anyádnak, nem így, egy évtized távlatából! -fakadok ki újra a szavait hallgatva, de amint a végére ér, már mondom is tovább a magamét, lassacskán semmivé tiporva azt a korábbi csendes, nosztalgikus, törékeny békét, ami köztünk honolt. - Az ég szerelmére, még csak 15 voltál! -akadok ki újfent. Nem mint ha eddig nem lettem volna tisztában vele, de abban a hitben élni, hogy a félrelépése vezetett ide, nem is érdekelt annyira, hogy problémázzak rajta – megérdemelte. De így, az új információk fényében átgondolva az egészet, hogy gyakorlatilag nekem… magunknak, kettőnknek köszönhetjük, hogy 15 évesen kellett egy ilyet átélnie, valahol elborzaszt - A fenébe is, ha most lenne ugyanez a helyzet, még arra is azt mondanám, hogy korai lenne… -hüledezek tovább az egészen, mint ha bármit is változtatna a dolgokon. Ami történt, megtörtént. - Komolyan… komolyan megfenyegetett? -kérdeztem elképedve, hogy a saját anya képes volt ilyesmire, amikor ilyen helyzetben talán pont neki kellett volna a legnagyobb támogatást jelenteni, azért siralmas. Nem hiába, túlzottan sosem voltam oda a kedves anyós-jelöltemért… - Megfenyegetett, de te nem akartad a műtétet… -vonom le a következtetést az egészből, mert az, hogy most van egy lányunk, erősen erre enged következtetni - …mert te mindig is szerettél volna gyerekeket. És mert nem akartál az anyádra hasonlítani… ugye? - kérdezek rá, hogy aztán jöjjön is az újabb követelőző kérdésem - …és azt is tudtad, hogy én még nem akartam, egy jó darabig biztosan nem. -őszintén szólva, még most sem érzem magam kellően felnőttnek ahhoz, hogy elkötelezzem magam a családalapítás mellett, de nagyon úgy tűnik, hogy az én véleményem itt a kutyát nem érdekli - Ezért nem mondtad el? Ezért kellett hazudni? Ahelyett, hogy elmondtad volna az igazat... Valamit biztosan kitaláltunk volna. Ha a te szüleid nem is, az enyémek biztosan segítettek volna. -kötöm továbbra is makacsul az ebet a karóhoz, mert az egy dolog, hogy nem repestem volna az örömtől 18-19 éves fejjel, amiért szeretné megtartani a babát, de az is biztos, hogy nem viselkedtem volna úgy, mint az anyja, ahogy az is, hogy nem hagytam volna magára, hogy egyedül nézzen szembe mindennel.
- Azt nehéz lenne megmondani. Sóhajtok fel, és ha nem lenne ilyen puskaporos – ismét – a levegő, még akár poénnak is fel lehet fogni, mert hát, nem sok időt töltöttünk külön abban a pár napban, hiszen úgy volt, hogy megint nem találkozunk minimum Karácsonyig. Tudom én, hogy igazából erre a kérdésére nem várt választ, de borzasztóan nehezemre esik figyelmen kívül hagyni eme apróságokat. Arra, hogy szólhattam volna neki, egyelőre nem mondok semmit, talán benne is tudatosul majd előbb-utóbb, hogy arra is megvolt az okom, amiért nem említettem neki. Azzal meg eszemben sincs vitatkozni, miként nevezi az anyámat, megérdemli. - Igen. Annyi voltam, egy tizenöt éves, zavarodott, rettegő kislány, aki minden korábbi ellenére mégis a szüleihez menekült a problémájával, remélve valami megoldást. Nem kellett volna, most már én is tudom, de akkor egyszerűen nem láttam túl a riadtságomon, csak azt tudtam, hogy Jacksont szeretném ettől megkímélni. A mostani fejemmel bizonyosan másként döntenék, de akkor még sokkal inkább voltam gyerek, egy szerelmes kamasz, és őszintén szólva, nem sok minden van, amit ne tettem volna meg érte, ha úgy gondolom, úgy a jobb neki. Tévedtem. Mások is tévedtek. Nem tudhatjuk, mi lett volna, ha, de hogy nem volt boldog, az a napnál is világosabb. - Igazad is lenne. Más kérdés, hogy nem így alakultak volna a dolgok, megoldottuk volna, huszonöt évesen a kutya sem szólhatott volna bele, hogy mit kezdünk az életünkkel, de akkor még ő is kiskorú volt, nemhogy én. - Elég érzékletesen vázolta fel, milyen nagyot lehet esni a lépcső tetejéről, igen. Ez csak egy volt a sok közül, de kétségkívül elment volna tőle a baba, és nem akartam megkockáztatni, abban az egyben voltam biztos, hogy annak a gyereknek meg kell születnie, és csak annyit kértem, hogy rendes, szerető szülőkhöz kerüljön, bár máig nem tudom, hogy így lett-e végül. - A… te gyerekedet sosem tudtam volna megölni, és emellett egy abortusznál ott van a kockázata, hogy többé nem lesz képes gyereket szülni egy nő. A szülés közben-után valamit nagyon elszúrtak az orvosok, azóta… meddő vagyok. Nem mintha ez jelen pillanatban számítana, de a lényeg mindkét esetben ugyanaz, nincs gyerekem. Jobban mondva jelenleg nem lehet velem, de már ha akarnék, sem lehetne másik, szóval végül is, ott vagyok, ahol a part szakad. Igazság szerint, ha nem ő lett volna az apja, elvetetem, bár vélhetőleg akkor is elég szar embernek éreztem volna magam. Ezt mondjuk tökéletesen felesleges fejtegetni… - És igen, azt is tudtam, hogy még jó darabig nem akartál gyereket. Ez tény volt, még most is az, elég világos az előbbi szavai alapján, viszont ezért kegyetlenségnek éreztem volna megtagadni az életet egy kis lélektől. Sőt, még most sem kérném arra, hogy vállalja fel, és legyen része az életének, én eldöntöttem, ha sikerül idehoznom, megismerheti, és elgondolkodhat azon, hogy akar-e az életének része lenni, de én kényszeríteni semmire sem fogom. Az egy dolog, hogy én szeretném, ha Maya mellettem lenne, de neki sok mindent meg kell még emésztenie előtte… - Igen, ezért nem mondtam el, nem akartam, hogy felelősségtudatból törjön derékba a karriered. Tisztában vagyok vele, hogy jogod lett volna tudni, de akkor szörnyen elveszett voltam, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Dróton rángattak. Az utolsó szavaira összeszorul a szívem, és teljesen lesápadok. Nem akarok erről mondani neki semmit, nem szeretném befeketíteni a szüleit, hisz addig a pillanatig, amíg nem lobogtatták meg előttem azt a szemérmetlen csekket, imádtam őket én magam is. Sosem hittem volna, hogy így reagálnának a dologra, de végső soron ugyanazt akarták, amit én… hogy Jackson megvalósítsa az álmait. - A szüleid tudtak róla. Hagyom végül kicsúszni a számon a szavakat, mert úgy hiszem, ez is istenesen pofán fogja törölni, a teljes igazságot valószínűleg el sem hinné, most még semmiképpen sem, és őszintén, az én lelkemnek is jobban esne, ha legalább azt jótékony homály fedhetné, de azt hiszem, ebben fölösleges reménykednem.
Kezdőlap
