A teniszpályák minden évszakban látogathatóak, hála lefedhetőségüknek. Két pálya áll a sportolni vágyók rendelkezésére, mellettük pedig a tavaszi-nyári időszakban pihenő-balkon van berendezve kényelmes fotelekkel, kétszemélyes rattan kanapékkal és asztalokkal. A koktélos poharak pedig csak gyűlnek és gyűlnek rajtuk...
Labdák és ütők felárért vehetőek igénybe, s igény szerint képzett teniszoktatók várják az érdeklődőket egyéni vagy kurzus-formában történő foglalkozásokra.
Az utóbbi pár napban nem csak, hogy elkezdtem végre enni, de az életkedvem is kezd visszatérni. Egek, ha belegondolok, hogy körülbelül fél évig alig mozdultam ki otthonról.. Úristen, hogy bírtam én ki fél évet a szobában kucorogva? Persze tanulni, meg edzeni azért eljárogattam, de hát.. Nem, ezt nem csináljuk újra, mert botrány. Mit gondolhatnak rólam a többiek? Nem is vagyok rá kíváncsi, szégyen. Mondjuk még most sem minden teljesen oké, azt érzem, de legalább a mehetnékem feltámadt. És ha már mehetnék.. Valami újat akartam csinálni, ami nem olyan snassz, mint elmenni futni, vagy úszni, vagy beülni valahová.. Éppen ezért esett a választásom a teniszezésre. Talán eddig egyetlen egyszer, ha fogtam a kezembe teniszütőt, bár abban sem vagyok biztos, hogy az az volt. Lehet, hogy baseball ütő volt? Passzpiros. Az viszont tuti, hogy ping-pongban jó vagyok! Azt elég sokat játszottam és habár nem voltam verhetetlen, azért jó sok mindenkit sikerült megalázni. A kettő meg végül is hasonlít, nem véletlenül hívják a ping-pongot asztali tenisznek, ugye? Annyival csak nem lehet bonyolultabb. Vagy igen? Hát fogalmam sincsen, majd bénáskodok egy sort, nem érdekel. Remélem Hunter tud teniszezni. Legalább annyi előnyünk legyen már. Ja igen, ha már Huntern-nél tartunk. Drága Apuci Darren majdnem dobott egy hátast, amikor előálltam az ötlettel, hogy én bizony szeretnék elmenni teniszezni. Persze megengedte, szóval én most nagyon is örülök a fejemnek. Ó igen, szóval ott tartottam, hogy mivel egyedül nem mehetek, így szükségem van bébicsőszre, Darren pedig Huntert adta mellém. Egyelőre nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek a dolog miatt, de majd úgyis kiderül. Gyorsan dobáltam össze a cuccaimat, hogy aztán már a kocsi előtt várjam újdonsült gyerekvigyázómat. Halovány mosollyal és egy sziával köszöntöm, ha befutott, felőlem aztán indulhatunk, én útra készen vagyok. Ha már robogunk, akkor szólalok meg, kissé Hunter felé fordulva. - Remélem nem olyan gáz, hogy bébicsőszködnöd kell - húzom el a számat, mégis a szavaimban ott bujkál valami picike kis pimasz él. Persze sajnálom, mert nem tudom, terhet jelent-e neki ez az egész, mert ha igen, akkor szívás. A másik pedig, a maga módján azért vicces, én vagyok a kis totyogó, ő meg a nagy felnőtt. Lehet ez csak nekem vicces, de na, akkor is. - Tudsz teniszezni? - teszem fel végül a kérdést, ami már egy jó ideje foglalkoztat, mert ha tud játszani, akkor könnyebb dolgunk van, ha meg nem, akkor együtt szerencsétlenkedünk. Engem nem érdekel, úgysem lesz közönségünk, én ma teniszezni szeretnék. Ha odaértünk, én máris robogok az öltözők felé, hogy pár perc múlva máris a sportszerkóban, lófarokba kötött hajjal jelenjek meg a pályánál, hogy kibérelve a szükséges cuccokat harcra készen álljak. Remélem Hunter is siet, mert én már totál be vagyok zsongva! Egek, ki gondolta volna két-három hete, hogy így fogok pattogni pusztán attól a gondolattól, hogy valami egészen új dolgot csináljak.
Hülyeség lenne azt állítani, hogy kevés tapasztalatom van a megtisztelő gardedám szerepében tetszelgésben. Sőt, igazság szerint az életem egyik tetemes hányada ilyesmiből állt, persze az egyik legmeghatározóbb momentum is, de ma már másként látom. Okkal történt. Ezért vagyok most ott, ahol. Történetesen a Farkaslak előtt, várakozva a tulajdonképpeni unokahúgomra, ismert és családnak tekintett társaságom legifjabb tagjára. Teniszezni megyünk. A hátsó ülésen hanyagul pihen a fekete oldaltáska, amiben a tréningruhám gyűrődik. Nem szeretek hajtogatni, és egyébként is felesleges, mert Rufus reggelre úgyis összetúrna mindent. - Szeretek bébicsőszködni. Ezért vagyok. Pillantok felé egy félmosollyal, aztán automatikusan az autórádió felé nyúlok. Éppen azelőtt állítom meg a mozdulatot, hogy a bekapcsológombot érné az ujjam hegye. - Zavar? Teszem fel a kérdést őszinte érdeklődéssel. Ha nincs ellenére, úgy valami populárisabb rádióadót hagyok dübörögni ahelyett, hogy az mp3 fájlokat kezdeném lejátszani. Azt hiszem, hogy nem állok készen arra az arckifejezésre, amit a kis nőstény arcán látnék, amikor egy-két nótát meghallana. De az sem zavar, ha csendre vágyik, és egy pillanatra sem tűnhet úgy ez számára sem. Könnyedén ejtem a témát, és alkalmazkodva az igényeihez: vagy trécselünk, vagy csendesen sofőrködöm. - Hogy én? Nem. - röffenek fel a kérdésre - De nem lehet olyan nagy kaland. Fogsz egy ütőt, és visszaütöd a labdát. Azok a hülye vonalak meg senkit sem érdekelnek. Néha nézek teniszmeccseket. Inkább átfutok rajtuk, ha van időm szörfözni a csatornák közt. Az eddigi egyetlen szórakozás, amit leltem benne, az az volt, hogy amikor a kamera madártávlatra váltott, Rufusszal közösen követtük a labda útját a széles képernyőn. - És különben is az a fontos, hogy szórakozzunk. Meg persze az sem árt, ha nem lyukasztod át az ütőt, amikor belehevülsz. Felnevetek, azért mégis csak rohadt vicces lenne egy féktelen kölyök tombolását engedélyezni egy teniszpályán. Vajon lenne kedve rohangálni a labda után és visszahozni? Nem, nem azért jutott eszembe, mert ennyire tartom őt. Állati reflex, és amikor én voltam Holdgyermek, nem tudtam ilyesmit letesztelni.
Nyitom-zárom a kocsiajtót, a bejáratiajtókat, öltözőajtókat, miközben a másik kezemmel a vállamra lógatom a saját cuccaimat. Gyorsan váltok ruhát, főként azért, mert a lehető legkevesebb időre szeretném magára hagyni Payne-t. Sötétkék, térdig érő Puma nadrág, hozzá egy fehér trikóval. Ahogy kifordulok az öltöző férfirészlegéből, épp azzal bíbelődök, hogy rendesen feltegyem a homlokomra a plüsspántot. A hajam viszont egészen biztosan úgy áll tőle, mintha megnyaltam volna a konnektort, és bevallom ez aggaszt kissé, roppantul szeretnék egy tükröt, de majd legfeljebb megkérem Payne-t, hogy igazítson rajta. - Készülj a teljes megsemmisülésre, Ezüstlány! - fenyegetem meg nagy hangon - Egyébként minden rendben? Halkulok el, érdeklődve afelől, hogy miként bírja a benne élő farkas az új közeget az eddigi zárkózottság után. Az én feketém minden esetre támogatólag van jelen az övé mellett.
Némileg megütközve néztem Ginára, amikor közölte, hogy ma nem gyakorlunk, csináljak valamit, amit nem szoktam. Hát izé, pár pillanatig gőzöm nem volt róla, hogy mi az isten haragját művelhetnék egyedül. Eszembe jutott a paintball, ami tök poén, csapatban. Az úszás uncsi, a futás minden reggel megvan, a csapatsportok kiütve, a biciklizés ebben a hóban hülyeség, meg amúgy sem szeretem. Akkor jutott eszembe, hogy esetleg a fallabda vagy a tenisz szóba jöhetne, zárt pálya csak van valahol, előbbi nyilvánvalóan, a teniszben nem voltam biztos. Feltúrtam a netet, és tádám, a Country Club. Azért Mandynek szóltam, hogy ide jövök, és mondta is, hogy utánam küldet valakit, mert hogy mellesleg a hely falkatulajdonban van. Majdnem megkérdeztem, hogy amúgy van olyan hely a városban, ami nincs falkatulajdonban? A fülem kettéáll ettől, de komolyan, néha olyan érzésem van, mintha szimpla, egyszerű, békés kis emberek nem is élnének ebben a városban. Összepakoltam, buszra szálltam, és irány surány. Nem volt jogsim, de szerintem ha lenne, akkor is ön- és közveszélyes lennék, és ami nem megy, azt ugye nem kell erőltetni. Így mondjuk minimum ezer évvel később értem oda, de hát, kicsit több időm van már, mint egy átlagembernek, szóval ennyit igazán elpazarolhattam. Dúdolgatva sétáltam befelé, és már mentem is az öltözőbe, hogy belebújjak a sportszerelésembe, újabban elég sokféle változatot beszereztem, lévén az én ízlésemhez mérten túl gyakran izzasztanak meg, szóval nem árthat, ha nem mindig ugyanabban a göncben törlik fel velem a padlót. Na, teniszszoknyám az nincs, egyébként is mennyire erkölcstelen darabok már azok, én el nem hiszem, hogy a teniszező nőknek kényelmes abban játszaniuk. Mellesleg halvány lilám sem volt arról, hogy megy ez a tenisz dolog, tv-ben láttam, de hát az nem jelenti azt, hogy tudok is, kár. Most ott álltam az adogatógéppel szemben, és bámultam azt a rusnya kis fekete lyukat, amiből a labdák fognak elindulni, ha azt mondom, készen állok. Szuper. Béreltem én ütőt, egész szép darabnak tűnik, bár nyilván nem új darab. Tényleg, vajon egy ilyen helyen milyen gyakran cserélgetik a felszerelést? A gondolatmenetemből az egyik alkalmazott rángat ki, aki rákérdez, hogy akkor indíthatja-e a gépet. Csak bólintok, aztán próbálom célra tartani az ütőt, szerencsére eltalálom a labdát, bár erősebben érkezett, mint számítottam rá. - Vajon mikor ment el az eszem? Mondjuk már születésemkor sem lehetett minden rendben, no de ezt inkább ne firtassuk. Nyugisan ütögetem a labdákat, de laza negyed óra után kezdem úgy érezni, hogy eszement hajszát folytatok a zöld, bolyhos kis szörnyetegekkel, és miután az egyik eltalálta a vállam, a következőt dühből, erőteljesebben suhintom el, minek hála telibe trafálom vele a gápet, ami tökéletesen meghülyül, és ezerrel kezdi rám küldeni a labdákat, én meg az arcomat védve próbálok kikeveredni a labdarengetegből, miközben fel-felnyüszítek egy-egy csípő labdatalálattól. Végül Naomis természetességgel lépek rá egy elgurult labdára, és esek egy akkorát, hogy csak úgy nyekken. Ez az a pillanat, amikor úgy döntök, hogy én akkor most itt maradok egy ideig, szerintem, ha akarnék, se bírnék nagy hirtelen felállni.
A válasza megnyugtat, igencsak letörte volna a hangulatomat, ha azt mondja, semmi kedve ehhez az egészhez és a háta közepére sem kíván. Így azért sokkal kellemesebb, tovább azonban nem boncolgatom a témát. - Dehogy! Csak nyugodtan. Hogy zavarna? Egyrészt ez az ő kocsija és hiába érzem azt, hogy igenleges választ is teljes mértékben elfogadott volna, lehet akkor is ezt mondtam volna, ha zavarna. Az már más kérdés, hogy abban a pillanatban le is buktam volna, de nem is ez a lényeg. Szeretem a zenét, egy cseppet sem zavar és lehet jobban is örülök annak, hogy bámulhatok ki a fejemből, mintha cseverésznünk kellene. Majd visszafelé, ha még inkább sikerült feloldódnom. A válaszára széles mosoly jelenik meg ajkaimon. Jól fogunk kinézni, hogy egyikünk sem tud teniszezni. Igaz, én is láttam már teniszmeccset és az asztaliteniszben jó voltam, szóval csak nem lesz olyan nehéz. A vonalak meg.. Ha Hunter azt mondja, nem érdekelnek senkit, akkor szuper, én tuti nem fogok balhézni amiatt, hogy de, igenis a szabályok szerint játsszunk. - Remélem, hogy ilyenre azért nem fog sor kerülni - forgatom meg a szemeimet, mégis mosolygok közben. Engem egyáltalán nem zavar a tény, hogy én vagyok a kicsi, ő a nagy és igenis előfordulhat olyan helyzet, hogy szükség lesz arra, hogy visszafogjon. Az előző farkasommal mondjuk jobban aggódtam volna ilyesmi miatt, ő sokkal féktelenebb volt, mint a mostani. És hogy mit hoz majd ez a teniszezés? Majd kiderül.
- Ó, igazán csinos vagy! - jegyzem meg fogvillantós mosollyal, azért mégsem akarok a képébe nevetni. Mindenesetre ha megengedi, én magam igazítok a hajpánt alá egy-két égnek meredező tincset, persze csak ha igényli. Ha meg van elégedve a frizurájával, akkor nekem semmi kifogásom ellene. - Kicsit hangosabban, hogy mindenki jól hallja. Úgy sokkal kellemesebb érzés lesz, ha sikerül felülkerekednem rajtad. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nyerhetek, de ha ő sem tud teniszezni, talán van némi esélyem. Majd kiderül. És te jó ég, komolyan Ezüstlánynak szólított? Meghalok, ez nagyon tetszik! A következő kérdését hallva bólintok egyet. - Persze. Ez a bundás sokkal… nyugodtabb, mint az előző - megvakarom a tarkómat, remélem ez a nyugodt állapot a továbbiakban is így marad. Az új közeg mondjuk érdekli ezt a farkast is, de sokat segít, hogy Hunter feketéje is itt van. Ha meg valami gubanc lenne.. nos, reméljük nem lesz. - Kezdhetjük? - teszem fel a kérdést, miközben már aprókat szökdécselve próbálgatom a cipőmet és a kapott ütővel is legyintek pár aprócskát. Jó lesz ez! Amint megkapjuk a pályánkat, én máris elhelyezkedem, a kezdés jogát persze a gardedámomra ruháztam. Szerencsére nem lézengenek túl sokan errefelé, bőven elég lesz, ha Hunter látja majd csodálatos képességem ehhez a sporthoz. Jó pár ütésen túlvagyunk, amikor a mellettünk lévő pályáról fura hangok kezdenek el szivárogni, ami természetesen elvonja a figyelmemet, így a következő labda süvítve robog el a fülem mellett. Na még mázli, hogy nem nyomott fejbe, az kellemetlen lett volna. Mindenesetre közelebb sétálok a két pályát elválasztó hálóhoz/falhoz, hogy szemügyre vehessem mi történik ott. Merthogy alig indulok el, az ott játszó hölgyemény akkora hátast dob, hogy én is felszisszenek. Nem is tudom, hogy a vörös hajból, vagy maga az esés miatt, de fura érzés kezd el motoszkálni bennem, ami akkor teljesedik ki, mikor meglátom a nő arcát. - Naomi! - kiáltok fel akaratlanul is, majd egyből a bébiszitterem felé fordulok - Hunter! Kérlek, csinálj valamit! Ő ott a barátnőm! - csak buknak kifele a szavak, nekem pedig jó pár mély levegőre van szükségem, hogy megnyugodjak, nincs pánik. Szegény, hogy hozta ezt össze! Ha csak Hunter nem tart vissza, én eldobom az ütőmet és nekilódulok, egyenesen a régen látott Naomi felé. Fene gondolta, hogy így kell ismét találkozunk. Eltökélt szándékom, hogy kimentsem a labdaáradatból, de remélhetőleg eddigre már mások is felfigyeltek az elszabadult gépezetre és ha más nem is, talán Hunter a segítségemre lesz, hogy leállítsa a masinát. Közelebb merészkedem hát a földön fekvő lányhoz, hogy fölé hajolva takarjam el csinos, vigyorgó pofimmal szinte az egész kilátást. - Naomi! Jól vagy? Mi a fenét csináltál az előbb? - kezdek bele a kérdéssorozatba, még időben leállítom magam, mielőtt izgatottságom teljes mértékben úrrá lenne rajtam. Kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem, ha pedig ez sikerült, nem is vagyok rest átölelni. - Jól vagy? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, amikor eleresztem, mert bár nekem még nem volt részem labdatámadásban, azért nem lehetett ám olyan kellemes a dolog. Ráadásul a zakózását én is láttam, az pedig még szinte nekem is fájt.
Felnevetek. Jóízűen, teli szájjal. Soha ne mondd, hogy soha, ugyebár. Szeretném, ha nyár lenne, letekerném az ablakot, kilógatnám a kezem, és a kocsi oldalán dübögném a felszabadultság ritmusát. A kocsim még biztonságos terület, itt legfeljebb csak arra kell figyelnem, hogy ne okozzak közúti balesetet. Kedvelem Payne-t, és ami azt illeti, felelősséget is érzek iránta. Talán többet is, mint mások iránt, hiszen mégis az Ezüst Gyermeke. Összetartozunk.
- Azt mondod? - viszonozom a vigyorgását, és a segítő mozdulat láttán kicsit berogyasztok, hogy elérhessen rendesen - Ez az izé talán túlzás, de a hajammal kezdeni kell valamit, ha látni is akarom a labdát. Ha befejezte a fodrásszá avanzsálást, reflexből nyúlok feketébe hajló loboncom felé, hogy megtapogassam. Régen sokkal egyszerűbb volt. Ez is. És egyáltalán nem titok a falkában, hogy miért vagyok ennyire... érzékeny a megjelenésemre, bár az elmúlt időszakra való tekintettel kétlem, hogy pont a rólam terjengő pletykákkal volt elfoglalva. - Gondolod, hogy erre van esélyed? - lököm meg kissé vállal - Csak győzzem kivárni. Ha őszinte akarok lenni, ennél valami sokkal nagyobbhangú megszólalás jutott eszembe elsőre, de nem volt bennem annyi, hogy valóban a számra vegyem. Megkötnek a beidegződések. A válaszát csak egy nyugis mosollyal reagálom le. Nehéz és roppantul furcsa számomra ez a kérdéskör. Átharapás. Elvenni azt, aminek születtél ilyen és olyan megfontolásból... Talán olyasmi lehet, mint az arra való késztetésem, hogy kiírtsam magamból a Vadmacskát. Megsérteni azonban nem áll szándékomban, ha boldogabb így, hát az csak öröm, a többibe pedig nem tisztem beleszólni. A pályára érve első dolgom bekerülni Payne elé, és felmérni a terepet. A szórakozásom most csupán látszólag lesz az, javarészt munka, és ennek első lépése az, hogy meggyőződjek arról, hogy pontosan mivel is állunk szemben. Tiszta sor. - Hát, ha felkészültél... Kacsintok rá, kipróbálgatom kicsit a labdát, az ütővel a salakhoz ütögetve, aztán elindítom a mérkőzést. Nem számolok, nevetek, koncentrálok, és a lényegi célom egyébként is az, hogy payne-t átmozgassam. Annyira még nem melegedtem bele, hogy a levegőbe repkedjek, de valami azt súgja, annak is eljön mahd az ideje. És nem is kellett rá olyan sokáig várnom. Már érkezésekor megéreztem a Napgyermeket, de nem vettem róla különösebb tudomást, hiszen ártó szándék nem társult jelenléte mellé. Kattkattkatt. A szomszédos pálya gépe megvadul, csörtet, feltámadt benne a vadállat, és én már kérdés nélkül ejtem el az ütőt, futok, ugrok át a hálón, hogy a labdaáradattól megkíméljem az Ezüstlányt. A saját energiáimnál nem lehetek gyorsabb, a fekete pajzsként sorakozik fel fehér társa előtt. Érzem, hogy zihál, átölelem, átadom neki testem melegének egy darabját, és kérni sem kellene, akkor is segítenék az elesett Napgyermeken. De vannak prioritások. - Menj ki a pálya szélére, és maradj ott! Parancsolok rá a lányra, aztán a gép felé futok. Jobb lehetőség nem lévén beállok elé, hogy engem érjenek a találatok. Morranva dörrenek fel egy-egy fájdalmas találatra. Bosszant, mint egy sereg darázs, de amint odaérek a masinához, tenyerem a kilövellő nyúlvány elé támasztom ideiglenesen. - Hogy én mennyire utálom ezeket... Dörmögöm, aztán végső soron dühömben talán... A masina hangosan csattan az oldalán, taposásom mozgásképtelenné zúzza a fémet, a gép pedig elhalkul. Most nem számít a sok bámuló tekintet, megint a vancouveri kocsmában érzem magam. A jelenetet pásztázó civileken végighordozva a tekintetem ugyanaz a szánalmas megvetés lobban feketém szívében, mint akkor. - Látom, ez megy! - jegyzem meg számukra is hallható bosszankodással - Na de hogy tenni is valamit... Csóválom meg a fejem, és ezt már csak az orrom elé morgom, aztán a Napgyermek és az Ezüstlány felé indulok. A legfontosabb most ez utóbbi nyugalma és békéje. Más nem igazán számít. Mögé is lépek, mellkasomon érzem a hátát, pedig hozzá sem érek. Itt vagyok. Hagyom, hogy felsegítse a Naomi nevűt, és Payne mögül nézem, és ha sikerül elkapnom a tekintetét, csupán egy néma biccentéssel üdvözölöm én is, akárcsak a farkasom.
Esküszöm, néha én sem értem, hogy az ilyen hétköznapi tevékenységekben miért vagyok ennyire halálosan béna, mintha legalábbis kötelező lenne. Olykor sírni tudnék a saját szerencsétlenségemen. Kész szerencse, hogy a hiszti nem szokásom, mert akkor az ilyen eseteknél iszonyatosan ki tudnék akadni. Most, az első sokk után, márminthogy a büdösbogárpóz felvétele után egész egyszerűen elkezdek őszintén, szívből kacagni, ostobaság lenne másként lereagálnom. Arról viszont egészen addig a pillanatig, míg nem jönnek segíteni, fogalmam sincs, hogyan fogom megúszni. A jelek szerint szerencsésen, és még egy homályosan ismerős hang is belekúszik a tudatomba. Nini, Payne, a fényképezős lány, valahogy más, már az első pillantásra, de biztos vagyok benne, hogy ő az. - Naná, remekül, csak gyakoroltam a műesést. Szellemeskedek vissza, mert most komolyan, mit lehet erre tenni? Tényleg nem célom eljátszani az áldozatot, az elesett kislányt, mert nem vagyok az, néha megbotlok, mint most is, de összességében nem vagyok reménytelen eset, és azt sem szeretem, ha mások segítségére vagyok szorulva, kényelmetlen, gyengének érzem magam tőle, de néha így jön ki a lépés. Nagy megkönnyebbülésemre már nem látok repkedő labdákat a fejem felett, így lustán, akár egy kismacska, elfordítom a fejem a férfi felé, aki Payne társaságában érkezett. Libabőrös vagyok, Nicho is mondta a múltkor, hogyha ezt érzem, tudjam, mit jelent. Tudom én, tudom, Connor mellett állandóan érzem, csak nem tudtam, hogy ezért. A kérdés már csak az, hogy vajon mindketten azok? - Éééés, a világ újra megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak. Bocsi! Pislogok Hunterre, ha a szavaimból nem is, úgy a tekintetemből mindenképpen leolvashatja, mennyire hálás vagyok, de nem sokáig nézegethetem a labdaadogató gépek rémét, mert már vigyorog is az arcomba Payne. Mit tehetnék erre? Hát persze, hogy visszamosolygok rá, tökéletes fogkrémreklám. - Teniszeztem. Prüszkölöm nevetve az arcába, mert nyilván nem, akkor nem lettem volna ennyire tökéletesen halál béna, és nem találom telibe a gépet, és nem kell elszenvednem a sortüzet. - Na jó, próbáltam... Javítom ki magamat pirulva, majd hagyom, hogy felsegítsen, aztán mosolyogva vissza is ölelem. Igen… Payne is vérfarkas. Ez annyira gyönyörű. A fiú, akiért oda vagyok, és az egyik rég látott barátnőm vérfarkas, ezek után áldhatom az eget, hogy Panda nem, mert akkor aztán tényleg mehetnék a Chenának. Na jó, ezzel nem viccelek, mivel majdnem bele lettem fojtva a Vörös Hold alkalmval. - Persze, minden rendben. Köszönöm szépen a segítséget. Az utóbbi mondatomat természetesen a hímnek címeztem Payne válla fölött, és nagyon figyelek arra, hogy ne induljon be a képességem, mert őszintén, nem szeretnék látni semmi furát vele kapcsolatban, csak örülök, hogy látom, még ha ehhez több mint egy év kellett, akkor is. - Igazából, ezt én is kérdezhetném, valahogy… más vagy. Nem, határozottan nem a vérfarkas mivoltára gondolok, az egyértelmű, én a lelkére célzok, egyszerűen nem ragyog úgy, ahogy akkor tette, mikor megismertem.
- Azt bizony - továbbra is vigyorgom, pláne, amikor berogyaszt, hogy könnyebben elérjem. Pech, ha az ember lánya nem nő túl magasra - Hát, ha engem kérdezel, egy cseppet sem túlzás - vigyorgásból komoly arckifejezésre váltok és úgy méregetem a kész művet, mintha életem alkotása lenne - Így legalább úgy tűnik, mintha tudnál teniszezni - szúrok még egyet oda, nem tudom megállni, ismét széles görbület jelenik meg arcomon. - Hékás, persze, hogy így gondolom! - csattanok fel színlelt sértődöttséggel, de vigyorom is azt sugallja, egyáltalán nem veszem komolyan, sőt - Mindenesetre azért kaphatok majd a végén egy buksisimi? - pillogok rá ártatlanul, mert tudom, hogyha nem hagyja magát, akkor nem sok esélyem van ellene, de most nem is a győzelem miatt jöttem, csak szeretnék kicsit kikapcsolódni és kiszakadni kicsit az otthoni nyomasztó légkörből. - A türelem akcelerációt terem. Ez esetben ugyebár én fejlődöm. Bólintok elégedett fejjel, mintha most olyan hú, de baromi nagyot szóltam volna. Hunter mellett olyan.. olyan könnyűnek érzem magam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul majd a dolog, persze nem ítélkezem, hiszen alig fél órája indultunk el a lakból, még bármi megtörténhet, de eddig teljes mértékben örülök annak, hogy ő jött velem. Nem is tudom, mikor próbáltam meg ennyit viccelődni. Picit azonban lekonyul a hangulatom, amikor arról kérdez, hogyan érzem magam. Erős kifejezés azt mondani, hogy boldogabb vagyok így. Egyáltalán nem. Más. Furcsa. Nehezebb és könnyebb is egyszerre, de hiába kaptam új bundást, most még rettentő üresnek érzem magam. Nem is szeretnék ezen ennél többet gondolkodni, mert kár lenne ilyen miatt agyoncsapni a hangulatot. - Én készen állok! - kiáltok vissza neki - Csak ne fagyaszd le már az első körben a szerverem - apró kuncogás kíséri szavaimat, félek, hogy úgy belelendül, hogy nem hogy futni, de még követni sem leszek képes a labdát. Aztán elkezdünk játszani, a vonalak tényleg nem számítanak, nevetünk, figyelünk és habár nem számoljuk a pontokat, amikor mégis nekem járna, akkor örömittasan kiáltva bokszolok a levegőbe, vagy idővel már a magasba is ugrálok, amolyan örömtáncot lejtve. A váratlan fordulatot követve közelítek a hálóhoz, egyből megérzem a fekete bundás energiáit, de túlságosan lefoglal a látvány, ami előttem tárul fel. Naomi! Valami elkezd feltolulni bennem, ebből a kábultságból szakít ki Hunter ölelése, tuszkolja vissza a fehérséget, megnyugszom egy pillanatra. Mindenféle ellenkezés nélkül megyek ki a pálya szélére és várok. Türelmetlen vagyok, egyből rohannék, de tudom, senkinek sem tennék azzal jót, ha most odaszaladnék. Az a fránya gép.. Persze az infrastruktúra eddig már nem terjed, csak ilyen gépekre futja, amik egyetlen erősebb találattól megvadulnak. Az eszem megáll. Végignézem, ahogyan kísérőm hősként robban a tett helyszínére és úgy zúzza szét a gépezetet, mint ahogyan Godzilla tenné egy hatalmas, masszívnak hitt épülettel. Persze Hunter aranyos és jól néz ki, nem úgy, mint az említett bestia, de na. Amint megszűnik a veszélyforrás, mintha puskából lőttek volna ki rohanok oda Naomihoz, hogy egyből feltegyem a kérdéseimet. - Szerintem ezt nem kell gyakorolnod. Nagyon profin megy - jegyzem meg komolya arccal, amit persze nem bírok sokáig, hamar görbül szám széle, széles vigyorrá válva. Hunter hamarosan visszatér, megnyugtat a jelenléte, biztonságot ad, és ez rettentő jó érzés. - Még mindig jobban jártál, mintha mondjuk egy.. autómosóban dobtál volna hátast. Ott aztán jó vizes lettél volna és jött is volna mellé a habos arcpakolás. Nem tudom, honnan jönnek ezek az elmeborult dolgok, tény, hogy össze tudok hordani rengeteg marhaságot, de rég volt már velem ilyesmi. Mindenesetre azért örülök, hogy nem veszett ki belőlem teljesen ez az oldalam. Szép is lenne, ha besavanyodnék és abból állna az egész napom, hogy vurslit eszek és a tévét bámulom. Brr, a hideg kiráz tőle. - Ezt jó hallani - mosolyodom el kedvesen és lágyan, mert tényleg örülök annak, hogy minden rendben. És nagyon remélem, hogy tényleg így van, nem pedig csak jófejségből mondja. Bár ilyesmit nem néznék ki belőle, szóval el is vetem az ötletet. Ezúttal rajtam a pirulás sora, amikor meghallom a megjegyzését. Lehajtom a fejem, zavartan vakarom meg a tarkómat és kezdem el piszkálni a cipőm orrával a salakot. Hogy fogalmazzam meg? Az egyáltalán nem zavar, hogy Hunter is hallja minden szavam, ő valószínűleg úgyis tudja a dolgokat, ha mélyebben nem is, de az alap sztorival tuti tisztában van. - Rengeteg minden történ velem az elmúlt egy év alatt, ahogyan gondolom veled is. De nem akarok makogni, meg krákogni, mintha félreszívtam volna a tüdőropit, szóval ha gondolod, szívesen elmesélem, de valahol félrevonulva, nem itt a pálya közepén - pillantok körbe, majd tekintetem visszatalál Naomihoz. A körülöttünk összegyűlt tömeg már oszlik, de akkor is. Ezer örömmel megosztom vele a dolgot, hogy mi az oka ennek az egésznek és őt is kifaggatnám, mi történt vele, mert mintha ő is kicsit más lenne, bár ezt a dolgot egyáltalán nem tudom még mire vélni. Hunterre pillantok, mit szól a dologhoz, de ha egyiküknek sincs kifogása a dolog ellen, akkor én indítványozom a pálya széléhez való vonulást. Aztán ha kipletykáltuk magunkat, tuti játszunk még, én legalábbis szeretnék és talán Naominak is kellemesebb élmény lesz velünk, mint a vadulásra hajlamos gépezettel.
- Hát, nem is tudom... Nevetem el magam a kérésére, aztán ahogy együtt ballagunk ki a pályára, felemelem balomat, és már most gyengéd ugratással megborzolom kissé a lófarokba kötött haját a feje tetején. Fiatal Holdgyermek éveimre emlékeztet a hangulat, ahogy egymást heccelve készülünk arra, hogy kikapcsoljunk kissé. Ráadásul úgy, hogy még fejlődünk is, legalább is ő egészen biztosan. A felszabadult öröm azonban csak percekig marad életben, hiszen a masina elszabadul, a Napgyermek pedig a földön köt ki. Gyorsan és habozás nélkül kell cselekednem, féken tartva az ijedt és zaklatott, apró, fehér gyermeket úgy, hogy közben a lehető leggyorsabban vetek véget a labdák emberi test számára kínzóan fájdalmas rohamának. Mikor pedig végül Payne mögött felsorakozva állok meg, eltölt valamiféle fegyelmezett elégedettség, hiszen elhárítottam a veszélyt. Jól végeztem a munkámat. Kérdő, és némileg sejtelmes félmosollyal emelem meg a jobb szemöldököm, ahogy a Napgyermek egész egyszerűen le-Pindúrpandúroz. Más a helyemben talán felcsattanna, és olyasmikkel vagdalkozna, hogy igazán lehetne hálásabb azért, mert "megmentettem a világot", de én sziklaszilárdan állok csupán Payne mögött, mintha bombával sem lehetne kirobbantani mögüle. A lány tekintetében megbúvó valós köszönetre csupán újabb bólintás a válaszom: nem tesz semmit, ez a legtermészetesebb. Csendben, feltűnésmentes harmadikként hallgatom a kettejük közt lezajló párbeszédet, a humorosabb részeknél azért nem állom meg, hogy ne mosolyodjak el, alig észrevehetően. - Igazán szívesen. Szólok először Naomihoz célzottan, amikor végre szavakba formálja azt, amire korábban csak utalt. Természetesen nem túl nagy feladat összeilleszteni a kirakós darabkáit. A barátságuk gyökere egyszerű halandóságuk korába vezet vissza: és most itt állnak, az új életük kapujában toporogva egy közösen megtett, nagy lépés után. Egymásnak háttal, ám mégis... Valamilyen tekintetben egymás felé haladva. Egészen... szép történet, ha engem kérdez valaki. Br egyáltalán nem azért vagyok itt, hogy véleményt formáljak. - Szükséged van valamire, Payne? Kérdezem meg, amikor felmerül a pálya szélére való oreintálódás, tenyereimet pedig nyugtató békével húzom végig a felkarjától egészen a csuklójáig, mielőtt elereszteném. A külső szemek számára ez egyértelműen olyasféle kötődésre adhat okot, ami valójában nem létezik, de ez az utolsó dolog, ami jelen helyzetben foglalkoztat. - Sajnálom lányok, de muszáj lesz elviselnetek a hallgatózásomat, ha tényleg most akartok beszélgetni. - sóhajtok fel - Számon lakat, de nem hagyhatom egyedül az Ezüstlányt. Remélem, megérted. Pillantok ezúttal Naomira, és ha ennek ellenére is úgy döntenek, hogy tovább beszélgetnek, úgy csak a fejemmel biccentve indulok el egy üresebb tér felé a pálya szélén, előrekocogva felemelve a pályaelválasztó hálót, hogy átbújhassanak alatta. Tudom, idefelé jövet átugrottam rajta, de az elmúlt percek eseményei alapján valami azt súgja jobb, ha nem csinálok pattogó őzgidát a lányokból, mert az kellene még, hogy valaki hasra essen.
- Az nem gáz, szeretem a vizet, a fehér meg jól áll. Kuncogok jókedvűen, tutira úgy festek, mint aki totálisan tökkelütött, de igazából annyira nem számít. Természetesen csak én lehetek olyan halál béna, hogy még az adogató gépet is behülyítem. Tanulság, a tenisz nem az én sportom, pláne nem egyedül, egy masina társaságában. Természetesen elég könnyű kiszúrnom, hogy a másik farkas valahogy furán közel van Paynehez, de azt hiszem, tudom a megfejtést a miértekre, noha teljesen biztos még nem vagyok a dologban, de erős késztetést érzek a bőröm levakarására lassan. Múlna már el, basszus. Hú, de jó látni Paynet, emlékszem, mikor találkoztunk, nagyon szimpatikus volt, sőt, úgy is volt, hogy majd elhozza a discoba a képeket, amiket csinált rólam, meg Miloról, vélhetőleg közbejött valami, de ki tudja, amilyen szeles, akár el is felejthette. Velem jelen pillanatban valóban minden rendben, néhány apró fura dologtól eltekintve, mint mondjuk hogy nem csókolhatom meg a… barátomat akkor, amikor akarom, de ez igazából, nem olyan dolog, ami miatt a Chenának akarnék szaladni. A testbeszéde még a vaknak is elárulná, hogy valóban akad elég szép számmal olyan dolog, amiről beszélnie illene, hiszen emészti, de erőszakkal úgysem fogok semmit kiszedni belőle, nem vagyok az a típus. Ha akarja, elmondja, ha nem, akkor majd beszélünk a hópelyhek csodálatosan gyakori hullásának kevésbé csodálatos mellékhatásairól, mint például ez a mocskoshideg. - Persze, persze, nem is gondoltam, hogy itt, fura lenne, meg ki tudja, mikor éled fel az a galád robot, és esik nekem megint. Legyintettem, nyilván azt már nem nagyon fogja használni senki, bát ki tudja, kis szerencsével talán még javítható, de azért fogadást nem kötnék rá. A hím gesztusaira kissé félrebillentette fejjel szemlélem a képet, és nagyon lassan lepottyan az érme, úgy tűnik, hogy ő vigyáz rá, kizárt, hogy romantikus kapcsolatban állnának, nem látom boldognak Paynet, oké, oké, nem ismerem azért olyan nagyon, de azt le lehet szűrni az emberről, ha szerelemtől sugárzik. Gondolom akkor a vérfarkasokról is. - Ezüstlány? Kérdezek vissza felvont szemöldökkel, és ha eddig még volt is kétségem, most már egészen biztosra veszem, hogy tényleg az, aminek gondolom. Az ezüst vagy arra utal, hogy árthat neki az ezüst, ami tök nagy hülyeség lenne szerintem, vagy pont arra, hogy nem, következésképp Fakír lett belőle. Eme csodás eszmefuttatásomat megtartom magamnak, még a végén lebőgnék, lehet egy egyszerű becenév is. - Egyébként, megértem, persze, engem nem zavarsz. Küldök felé egy mosolyt, kizárásos alapon Paynet sem, különben nem lenne itt vele. Részemről akkor indulhatunk is a pálya széle felé, mert úgy hiszem, van mit elmesélnünk egymásnak, bár több mint egy évet pár percbe nehéz belesűríteni, főleg, hogy annyi minden történt, valószínűleg vele is, de azért bizonyára megtesszük, ami tőlünk telik. A pálya szélén végül nyugodtan megállok, ha van pihenőpad, pofátlan módon le is csücsülök, elvégre, engem éppen trauma ért az adogató gép által. - Mikor történt? Kérdezem csendesen, nem célom, hogy bárki más is hallja a szavaimat rajta és a hímen kívül, szóval nem a normál hangerőmön beszélek.
Felnevetek. Őszintén, szívből. Hosszú napok, hetek, hónapok óta először. Eszméletlenül jól esik. Ahogyan a könnyed mozdulat is, mellyel összekuszálja az oly szépen összerendezett tincseket. Nem érdekel. Soha nem is érdekelt, hogyan állt a hajam, az ilyen aprócska pillanatokért pedig pláne megéri. Köszönöm, Hunter.
- Akkor legközelebb szólj kérlek, ha esetleg elmennél autót mosni - csatlakozom Naomi kuncogásához és egy cseppet sem zavar a válasza. Ha ő tökelütött, akkor én is az vagyok, de egy cseppet sem bánom, még akkor sem, ha ki tudja, Hunter miket gondol rólam. Naomi-val valami olyan jelenik meg most ismét, amiben régen volt részem. A farkassá válásom előtti időket idézi meg, mint amikor találkoztunk. Amikor a legnagyobb problémát az jelentette, hogy vajon a lakótársam hová a fenébe dugta el a fogkefémet. - Szerintem amiatt ne aggódj, Hunter elintézte - mosolygok ezúttal a hím felé, majd hirtelen kapok észbe. - Ó, én faragatlan tuskó! Be sem mutattalak titeket egymásnak. Naomi, ő itt Hunter, a… khm.. kísérőm. Hunter, ő itt Naomi, egy régi barátnőm. Bizonyára már a nevekkel is tisztában vannak, hiszen mindkettejük nevét elmondtam már jó párszor, de az illem, ugyebár. Hunter gyengéd érintésére egy leheletnyit borzongok csupán meg, de nem mozdulok el előle, mert egész egyszerűen jól esik, nem tagadom. Habár haloványan elpirulok mégis mosoly szökik ajkaimra. - Semmire, köszönöm. Csak rá, természetesen, de ezt minden bizonnyal nem is szükséges mondanom, hiszen egyértelmű, hogy nem hagyna magamra, hiszen azért van itt, hogy megakadályozza, hogy bárminemű hülyeséget csináljak. - Engem egy cseppet sem zavar - reagálok én is, habár a szavak elsősorban gondolom Naomi-nak voltak címezve. Naomi visszakérdezését hallva zavartan vakarom meg a tarkómat, majd Hunter-re pillantok. Mit mondjak? Mit mondhatok? Így inkább nem is válaszolok, nem is tudom, mit mondhatnék. Aztán arrébb orientálódunk, én magam is letenném a fenekem, remélhetőleg van ilyenre lehetőségünk, ha már nem, akkor a földre ülök. Az elsuttogott szavakat hallva kérdőn vonom fel a szemöldököm, mert fogalmam sincsen, miről beszél. Vagyishogy.. annyi minden történt, mit szeretne tudni? - Mármint micsoda? - értetlenkedek egy sort, merthogy tényleg nem tudom. Arról.. arról nem tudhat, hogy farkas vagyok, ha csak nincs valami különleges képessége, vagy időközben nem lett belőle Őrző, de erről fogalmam sincsen, az ilyet honnan tudjam? Mondjuk ez esetben nagyon nagyot néznék, belőlem farkas, belőle Őrző… Vicces. Azt érzem, hogy nem farkas, másként meg nem tudhat a dologról.. Szóval nem is válaszolok, inkább amolyan segélykérőn nézek Hunter-re, ez oltári égés a részemről, legszívesebben most helyben elsüllyednék.
Minden idegszálammal próbálom nem magam elé képzelni ezt az autómosást, szóval inkább oldalra is fordítom a fejemet, hogy ne is lássam Naomit sem, de azt hiszem, hogy már késő. Hangtalanul sóhajtok, és igyekszem inkább Payne-re koncentrálni, mindenféle fehér pólós autómosás nélkül. Jajj nekem. Payne bemutatására elmosolyodom, én mondjuk nem éreztem kimondott szükségét a bemutatási procedúrának, de ha már így alakult... Kissé kilépek a kölyök mögül, épp csak annyira, hogy kezet nyújthassak Naominak. - Örülök. Ha elfogadja a kéznyújtást, úgy talán egy-két pillanattal tovább érintem, mint az normális volna. Nem tehetek róla, otthon érzem magam a Napgyermek energiáiban, semmi másom sem köthető hozzá, csupán a régi otthon boldogsága. Éppen ezért esik jól elidőzni kicsit benne, még akkor is, ha ez így hirtelenjében faragatlan dolognak tűnhet. Bár amennyi Payne-t "fogdosom", ahhoz képest tökéletesen jelentéktelennek is minősülhet. Ha nincs szüksége semmire, akkor nem is kap semmit a támogató jelenlétemen kívül. Újabb bólintás. Aztán csak egy szolid mosoly Naomi visszakérdezése kapcsán. - Igen. Ez a megszólítás... egy régi, családi tradíció nálam. Az arckifejezésem azonban azt sugallja, hogy ennél azért jóval többet tudnék mesélni a név jelentéséről, de nem szeretnék Payne helyett beszélni. Majd ő elmondja Naominak mindazt, amit meg szeretne osztani vele. - Akkor kellemesebb beszélgetés lesz, mint vártam. Nevetem el magam kissé, mivel ha zavarnám őket, nos... Az nem sokat nyomna a latba, mert akkor sem mennék semerre sem. Amikor sikerül elkapnom az Ezüstlány kérdő tekintetét, hasonló, játékos kérdéssel pillantok vissza rá. Hát te nem tudod? Édes apróság. Kedves, ahogy kitér a válaszadás elől, és azt hiszem, hogy talán jobb is, hogy itt vagyok, mert a végén még egy életre összevesznének azért, mert egyik sem érti a másikat, és netalántán felröppenne a hazugság vádja - ami egyetlen kapcsolatot sem visz éppenséggel előrébb. - Mondd csak el neki, mikor lettél farkas. - heccelem a kölyköt, azt sem bánom, ha egy kicsit megijed azért, mert ilyen nyíltan beszélek - Nem kell tartanod tőle, közénk tartozik. Mosolyodom el, aztán újfent Naomin állapodik meg a tekintetem. Nem csodálkoznék rajta, ha ebben a városban még nem halott volna farkast ilyen szépen nyilatkozni az Őrzőkről, de ebben az esetben itt van az ideje annak, hogy megismerje, hogy akad még, aki Testvérként tekint rájuk, nem pedig valami szükséges rosszként, netalántán ellenségként. - A barátnőd... Őrző. Súgom oda Payne-nek, ha esetleg nem lenne elég nyilvánvaló. Kicsit haboztam, de mivel a Napgyermek kifejezést egész biztosan nem tudná hova tenni, ezért használom az elterjedtebb megnevezésüket.
Az autómosás sajna csúszik, pedig tök poén lenne, hívnám Pandát is, és együtt, esetleg hármasban… uhh, na jó, nem gondolok bele, mert tutira nem lenne merszem olyan filmes, forró nacis, szemtelenül átlátszó atlétában művelni, vagy bikiniben. Még jó, hogy tél van, eszemben nincs még csak játszani sem a gondolattal. - Mindenképpen, bár kellene hozzá egy autó is. Nekem nincsen járgányom, lehet soha nem is lesz, nem volt rá szükségem, pedig a tizenhetedik születésnapomra kaptam egy autót a szüleimtől, igencsak szép látvány volt, én meg lehúztam a kulcsot a budin. Akkor még borzasztóan haragudtam rájuk, és eszemben sem volt megbocsájtani. Voltak hülye húzásaim, nem véletlenül küldtek pszichológushoz sem. - Én is örülök. Mosolyom ezúttal Huntert illeti, és amennyire jól érzi magát ő a mi társaságunkban, nekem is furán otthonos a tenyerének melege, nem csoda hát, hogy egyből eszembe jut róla Connor, és az is biztos, hogyha lehetne, egész nap tapiznám a kezét. Nem többet, mert fölösleges bármit is továbbgondolnom. Így hát, abszolút nem zavar, hogy a kelleténél egy leheletnyivel tovább tartja fenn a kézfogást. - Nagyon szép. Felelem rá gondolkodás nélkül, és szívesen hallanék erről többet, mérhetetlenül kíváncsi vagyok rá, de nem ismerem annyira, hogy kérdezni merjek, úgyhogy egyelőre nem teszem. Meg hát, egyébként is itt van Payne, ő mégiscsak közelebb áll a szívemhez, de rossz belegondolni, hogy mennyivel közelebb állhatna, ha másként alakul, és ezt nem a farkas mivoltára értem, hanem arra, hogy sajnos az első találkozásunk óta most van csak újra szerencsénk egymáshoz. A zavart tarkóvakarást látván kezdem kapizsgálni, hogy a kis hármasunkból meglepő módon nem én rendelkezem a legkevesebb információval. Valamilyen szinten jól esik a lelkemnek a dolog, de nem értem, hogy miért nem érzi, hisz Connor is érezte rajtam már abban a pillanatban, hogy újra találkoztunk a Hotel előtt. Mivel választ nem kapok, kénytelen vagyok követni a tekintetét Hunterig, nem nagyon szeretnék én megszólalni, bár nem hiszem, hogy nagyon benéztem volna a dolgot, hisz nem véletlen, hogy a hím ilyen közel van hozzá, valószínűleg azért van vele, hogy lecsillapítsa baj esetén. Közénk tartozik. Friss még az első vizsgám emléke, és tudom, miről beszél, aligha lehet hát más reakcióm rá, mint egy könnyed viszont mosoly. Szerencsére nem kellett még konfrontálódnom a farkasokkal, szóval ellenségeskedést sem tapasztaltam, épp ezért még semmi sem fújta el a régen egy nagy család voltunk, lehetnénk azok most is érzést. Tulajdonképpen, most, hogy nincsen két egymással szembenálló falka, csak egy, sokkal kevesebb a zűr, nyugodtabb minden, legalábbis ezt hallom az idősebbektől. Remélem, nem csak vihar előtti csendről van szó. - Így van. Köszönöm! Bólintok a hím felé, majd derűs tekintetem visszavándorol Paynre. - Szóval, így alakult, kicsit fura, az biztos, de azért örülök, legalább egyel kevesebb barátom előtt kell titkolóznom. Nekem már ez is nagy szó, lévén egyszerűen kinyír az, hogy a nagyszüleim nem tudhatnak semmit, de inkább ez, minthogy az én hibámból kelljen előbb temetni őket, minthogy tisztességesen elmúlnának öregségükben, együtt.
- Ó, az szerintem megoldható probléma - mosolyodom el szélesen, habár nekem sincsen autóm, de lényegében teljesen mindegy. Egyedül úgysem mehetek sehova, a kísérőimnek általában akad járgánya, úgyhogy részemről nincs akadály. Én hozná a kocsit, ő meg saját magát és el is van intézve. Nekem még talán merszem is lenne forró naciban és bikini felsőben nyomni a dolgot, bár az is lehet, csak most látom így a dolgot és ha oda jutnánk, már közel sem így állnék a dologhoz. - Igen, szerintem is. Pillantok ismét Hunter felé, szavaim ezúttal neki szólnak, már amikor először így hívott, akkor nagyon jól esett. Egy falka, egy család. Kellemetlen, számomra legalábbis mindenképpen. Miért nem érzem? Ezt majd meg kell kérdezzem Huntertől, vagy Darrentől, vagy valakitől, mert nem szeretnék még egyszer ilyen helyzetbe keveredni. Hunter pillantást látva és a szavait hallva egy pillanatra még az ütő is megáll bennem, elkerekedett szemekkel bámulok rá, hogy mégis hogy mondhatja ki ennyire nyíltan? Szinte látható módon könnyebbülök meg, amikor azt is közli, hogy közénk tartozik. Közénk? Farkas nem lehet, mert azt érezném. Legalábbis éreznem kellene, ugye? Ennyire béna csak nem vagyok! Nagyjából akkorra esik le a dolog, amikor Hunter megsúgja. Szuper. Így már minden világos. Zavarban érzem magam, ez szerintem látszik is rajtam, megvakarom a tarkómat, próbálok valamiféle mosolyt erőltetni magamra. - Köszi. Így már érthető - pillantok még egyszer Hunter felé, egek, legszívesebben most azonnal elsüllyednék. Na de akkor tereljük is gyorsan a témát. - Akkor ha már így alakult, akkor mesélj te, aztán majd én is elmondok mindent. Mikor történt? Hogy történt? És.. milyen érzés? - teszek is fel rögtön több kérdést, az Őrzőkkel kapcsolatban annyira sajnos nem vagyok tisztában, azt sem igazán tudom, hogyan történik az ilyesmi. Szóval akkor először hallgatóközönség leszek, aztán én magam is elmesélem az elmúlt egy évem érdekes történetét.
Payne elkerekedett szemeire csak vigyorogni tudok, hát ez igazén muris, bár biztosan nem így gondolnám én sem, ha a helyében lennék. Nem tudom, neki mennyire új a helyzete, nekem az elmúlt fél év dacára is egészen annak számít, de azért határozottan igyekszem, mert új célt adott nekem ez a lét, és hiszem, hogy így ki tudok teljesedni. - A sors pikantériája, vagy mi. Kacsintok a barátnőmre, engem ugyan nem zavar, hogy nem érezte, határozottan hidegen hagy a dolog, pusztán abból a szempontból gondolkodom el rajta, hogy miért lehet, és úgy hiszem, hogy talán a mágiaérzékenységhez lehet némi köze, hiszen az nincsen mindenkinek, őrző belőlük nem is lehet, márpedig gondolom akkor elég sok köze van a mi mágiánkhoz a dolognak. Mindenesetre ezt nem kezdem el neki fejtegetni, mert egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy jól gondolom, ostobának meg nem akarok tűnni. - Hát, ez kicsit bonyolult. Még tavaly megismerkedtem egy vérfarkas kölyökkel, és egy alkalommal nagyon durván bepánikoltam előtte, és… átváltozott. Nem sokon múlt, hogy nem lettem a vacsorája, de valahogy megúsztam. Bocsi, ha nem vagyok túl részletes, de nem emlékszem az esetre, mivel az először visszautasítottam az elhívás lehetőségét, így törölték az emlékeimet. Második alkalommal meg elég peches résztvevőjévé váltam a Vörös Holdnak… Alignak szerint ööö, áruló lettem, amiért közöm volt a kölyökhöz. Mondanom sem kell, hogy semmit sem értettem abból, amit magyarázott, miközben az életemre tört. Ezt le tudnám festeni egészen érzékletesen és pontosan, de nem szeretném, épp elég rosszul érzem már az emlegetésétől is magam, abban meg igencsak gyakorlott lettem az utóbbi időben, hogy visszafogjam magam a kölykök közelében. Payne bizonyára nem élné meg túl jól a fájdalmat, szomorúságot, és csalódást, ha engedném begyűrűzni őket a lelkembe. - Azután hívtak el, és akkor már igen mondtam, bár elég sokáig nyomtam az ágyat, de hála az egyik gyógyítónknak, rendbejöttem teljesen. Fizikailag. Lelkileg nem, sosem fogom elfelejteni, ahogy Alice bőrébe bújva Alignak a fejemhez vág minden szörnyűséget, és kínoz, ahogy csak kedve tartja, majd a Chenába próbál belefojtani. Azt meg különösen nem, hogy hagytam, nem tettem ellene semmit, nem akartam bántani egy másik ártatlant, sőt… még a halált is a keblemre öleltem volna akkor. - Most már jó, már volt egy vizsgám, és sikerült, és imádom, varázsolni, meg minden, leírhatatlan érzés. Ragyogott fel végül az arcom, de szívesebben hallottam volna róla, minthogy magamról beszéljek, úgyhogy hamar visszatértem az eredeti kérdésemre. - Na és akkor veled mikor, s hogyan esett meg? Persze, ha azért terelt, mert nem akar róla beszélni, én aztán nem fogok erőszakoskodni, tudhatja.
- Tyűha, emléktörlés? - teszem fel érdeklődve a kérdést, mert bár hallottam már róla, hogy az Őrzők ilyet is tudnak, nem gondoltam volna, hogy találkozom olyannal, akivel tényleg történt ilyesmi. Persze úgy érthető, hogy először nemet mondott az elhívásra. Elkerekedett szemekkel meredek hát rá, mint egy kisiskolás, aki olyan dolgot hallott, amiről fogalma sincsen, mégis minden idegszálával azon van, hogy többet tudjon meg a dologról. - Az életedre tört? - újabb kérdés, ám ezúttal nem a kíváncsiság, hanem az ijedtség mereszti hatalmasra a szemeimet. Te jó ég, miért érzem úgy, hogy ehhez képest az én sztorim semmi? Miken ment keresztül, te jó ég.. - Egek, de örülök, hogy most itt ülsz velem szemben! - megkönnyebbültem sóhajtok, legszívesebben a nyakába ugranék, mert bár egy éve nem találkoztunk és akkor is összesen egy fél órán keresztül élvezhettük egymás társaságát, azért akkor is eléggé taccsra dobott volna, ha megtudom, hogy Naomi.. Na jó, inkább ne menjünk ebbe bele, az a lényeg, hogy nincs semmi baja. - Amúgy.. Lehet ez most tolakodó kérdés lesz, szóval ha az, mondd meg nyugodtan és nem is kell válaszolni, de.. elsőre miért mondtál nemet? El is húzom kicsit a szám, mert nem tudom, mennyire személyes a téma és mennyire szívesen osztaná meg velem a dolgot, sajnos kíváncsi természet vagyok, ugyanakkora azt is teljes mértékben megértem, ha inkább nemet mondana. - Rendbe jöttél? - kérdezem tőle jóval halkabban és visszafogottabban, ez megint csak olyan téma, aminél minden ellenkezés nélkül elfogadom, hogyha nem szeretné velem megosztani a dolgot. Merthogy azt látom, hogy fizikailag rendbe jött, de vajon lelkileg is? Mennyire lehet sokkoló azt megélni, hogy meg akarnak ölni? - Varázsolni? Tudsz varázsolni? Mármint igen, nyilvánvaló, hogy a Őrzők azt is tudnak, de én most ettől úgy fellelkesültem, hogy az elmondhatatlan. Talán ha szépen megkérem, mutat majd valamit? Vagy az nem lenne jó ötlet? Jó, mondjuk nyilván nem így a nyílt placcon, bár a sportoló emberek távolabb vannak és ahogyan körbekémlelek, nem is nagyon néz minket senki. A kérdést megkapom, sóhajtok, konkrétan erről még nem is beszéltem senkinek, persze a falkatagok tudják, legalábbis az alap dolgokat. Kicsit sem érzem magam rosszul, hogy Hunter is jobban beavatódik a dolgokba, tudom, hogy úgysem fogja senkinek sem elmondani, ha meg el is mondja, mi történik? Semmi. - Az én történetem nagyjából egy éve kezdődött. Akkor ismerkedtem meg Ryan-nel, a kezdeti barátságból komolyabbra fordultak a dolgok, egészen furcsa párt alkottunk - mosolyodtam el fájón kissé, hiszen nem véletlenül használok múlt időt - Aztán beharapott. Persze nem szerelemből, hiszen a fotómemóriám elég áldásos lehet egy falka számára. Így kerültem a farkasok közé. Elmosolyodom, őszintén, a görbület lágysága azonban jelezheti, hogy a neheze csak ezután jön. - Minden szép és jó volt, aztán egy nap a feje tetejére álltak a dolgok. Ryan mindenféle szó nélkül eltűnt, nem csak engem, a Kölykét és a párját hagyva hátra, hanem az egész családját - ebbe nem megyek bele mélyebben, mert bár iszonyatosan haragszom rá és ha vissza is tér, fogalmam sincsen, hogy képes leszek-e neki megbocsátani ezért, mégsem az én tisztem, hogy erről beszéljek, hiszen nem tudom az okát. - Magamba fordultam, inkább a szoba sarkában ülve meredtem a semmibe, minthogy beszélgessek valakivel. Nem csak nekem hiányzott, a farkasom is sírt a Teremtője után. Jó pár hónapig így ment ez, amikor aztán Ryan testvére megelégelte a dolgot és úgy döntött, ad még egy esélyt. Átharapott. Elvette tőlem az utolsó dolgot, ami Ryan-hez kötött és habár mérhetetlenül haragszom rá emiatt, idővel talán sikerül belátnom, hogy sokkal többet kaptam ezzel, mint amit veszítettem. Az átharapás szörnyű volt, érezni, ahogyan az előző bundás semmibe vész és ahogyan az új lakó a hűvös energiáival olyan szépen kitölti a teret, mintha mindig is neki lett volna fenntartva. Borzalmas. Még az ellenségemnek sem kívánnék ilyet. Főleg, hogy olyat vett el tőlem, amit már soha nem kaphatok vissza. - Azóta kicsit magamhoz tértem és amint látod, szépen lassacskán visszatérek az életbe is - kuncogok halkan, hiszen tényleg ez történik. Ezért vagyok itt is. Ezért merészkedtem ki a lak biztos falai közül is. És áldom az eget azért, amiért összefutottam Naomival. Ennél aligha kellhet jobb gyógyszer.
- Ühüm, és nekem elhiheted, hogy működik, és ráadásul semmivel sem lehet őket visszahozni. Én mindent lejegyeztem magamnak előtte, még diktafonra is elmondtam, de így is teljesen olyan, mintha valaki mással történtek volna. Durva… A következő kérdésére csak bólogatok, túlzottan nem szeretném boncolgatni, nem esik jól a kis lelkemnek a dolog, hiába na senki sem beszél szívesen arról, hogy a halál már ott lengette a kaszáját felette. - Aranyos vagy. Már először is biztos voltam benne, hogy Payne nagyszerű teremtés, édes tőle, hogy tud örülni, még annak ellenére is, hogy túlságosan sosem volt lehetőségünk megismerni egymást. - Hú, hát, ez kicsit bonyolult, de végül is, elmondhatom, már sokan tudják úgyis, eleinte nem akartam elmesélni senkinek. Röviden és tömören, van egy lányom, tizenhat éves koromban szültem, de a szüleim nyomására örökbe kellett adnom, ezért nincs velem. Vissza akarom, azaz akartam kapni, ezért dolgozok annyit, és ezért mondtam nemet is, hogyha netán sikerülne, akkor biztonságban legyünk. Aztán kiderült, hogy boldog ott, ahol van, az örökbefogadó szüleivel, így a következő alkalommal már igent mondtam. Nem rég derült ki, hogy nem minden ennyire egyszerű, és Maya a new york-i Protektorátus védelme alatt áll, mert egyszer már megtámadták. Szóval… talán mégsem olyan lehetetlen a dolog. Az, hogy ilyen gyorsan ledaráltam, talán egyértelművé teszi, mennyire nehéz téma ez számomra, és tovább nem szívesen boncolgatnám, remélem, ennyiben is hagyhatjuk, persze, ha kérdez, úgyis válaszolni fogok, én így működöm. - Jól vagyok, igen, rossz emlék, de már csak annyi, szerencsére, sokan segítettek. Nos, igen, még pszichológushoz is járok, ezt mondjuk nem hirdetném, nem mintha cikinek tartanám, de nem akarom egyértelműsíteni, hogy nincs minden rendben a fejemben. - Aham, eszméletlenül csodálatos dolog, oda meg vissza vagyok tőle, sosem éreztem még ehhez foghatót, nem is tudom elmondani, kicsit olyan, mintha kiteljesednék tőle. Lesír rólam, hogy rajongok a dologért, és ezt nem is áll szándékomban titkolni, ha egyszer imádom, akkor miért is tenném? Végül rá kerül a sor, én pedig érdeklődve hallgatom, szeretném tudni, hogy mi történt vele, mi vezetett ahhoz, hogy végül farkas lett. Az tuti, hogy én pocsék lettem volna vérfarkasnak, szerintem mindenki a bénázásaimon röhögne. Nem is szólok közbe, de látom a jeleket, a szomorúságot, azt hiszem, ezt láttam már az első pillanatokban is rajta, nem olyan, mint amilyennek megismertem, ám ha elvesztette a párját, akkor ez érthető is. - Neked sem volt épp sima éved, ahogy hallom. Sajnálom, biztos nehéz lehetett, ismerős egyébként, mármint, ismerek valakit, akit szintén cserbenhagyott a teremtője, több teremtője is, ami azt illeti, és talán most végre átharapta valaki olyan, aki gondoskodni is fog róla. Nagyon fájt, igaz? Állítólag szörnyű, én persze sosem fogom megtapasztalni, de sokat olvasok rólatok… Közelebb lépek, és olyan Naomis egyszerűséggel ölelem át Paynet, csak mert úgy hiszem, jól esne neki, és mert némi hasonszőrűséget vélek kettőnk közt felfedezni. Másképp zajlott le minden, de tulajdonképpen egy azon érme két oldalát képviseljük. - Egyre jobb lesz, erről biztosíthatlak. Az átharapásom után nem is lehetett hozzám szólni, kiosztottam az elhívómat, aki azóta a Mentorom, megpofoztam a legjobb barátnőmet, szóval elég rosszul viseltem, nem is magát az elhívást, inkább az előtte történteket. Azóta már sokkal jobb, és ahogy hallom, és látom, melletted is vannak olyanok, akik segítenek átvészelni. Kacsintottam rá egyszerűen, reményeim szerint csak jobb lesz már, bár ez talán rendkívül naiv elgondolás.
- Azta! - kis híja, hogy a szám is eltátom - Ez.. nagyon durva és annyira.. annyira hihetetlen. Persze, hogy elhiszem, hiszen ő mondja, de eszméletlenül furcsa belegondolni abba, hogy még diktafonra is vette és le is írta a történteket, de még így is ilyen az egésznek a hatása. Hát ez eszméletlen! Nem is gondoltam volna, hogy az emléktörlés ilyen hatásos. Halovány pír fut végig az arcomon, mikor megjegyzi, hogy aranyos vagyok. Elmosolyodom, mert jól esnek a szavai, de az ilyenektől mindig képes vagyok zavarba jönni. Hát ez van. Figyelmesen hallgatom a szavait és egyik meglepődésből a másikba esik. Alapjáraton az, hogy van egy lánya, csodálatos dolog, nekem már soha nem lehet. Az pedig, hogy nem lehetet vele.. És hogy miatta mondott nemet. És hogy megtámadták és most védelem alatt áll. Te jó ég, nem is tudom, hirtelenjében mit mondhatnék. Talán jobb is, ha nem is mondok semmit. Érzem, hogy kellemetlen a téma és nem boncolgatná tovább, így hát bármennyire is kíváncsi lennék, nem teszek fel több kérdést. - Nagyon.. nagyon sajnálom - emelem rá a tekintetemet és érezheti, hogy a szavaimat nem csupán az illendőség diktálta, őszinte vagyok és tényleg nagyon sajnálom. Ennél tovább azonban nem boncolgatom a dolgot, eszméletlen belegondolni, hogy egyetlen év leforgása alatt mennyi, de mennyi minden történhet az ember lányával. - Majd valamikor.. - hajolok egy picit közelebb - mutatsz valamit? - kérdezem mosolyogva, örülök, hogy kicsit könnyedebb témák felé eveztünk, legalább még így egy picit, azelőtt, hogy belekezdenék az én csodálatos és tartalmas évembe. Nyilván nem itt és most, majd egyszer valamikor, amikor ő úgy gondolja. Én nem erőltetek semmit. Azt pedig külön öröm látni, hogy ennyire rajong a dologért. A beharapásomkor nálam is ugyanez volt a helyzet, már persze csak azután, mikor sikerült elfogadnom, hogy mi történt. - Akkor ő nagyon jól ismeri az érzést.. - némi szomorúság cseng a hangomban, hiszen sem az nem jó, hogy elhagy a Teremtőd, sem pedig az, hogy átharapnak. Persze ez mindenkinek más, nem tudom, hogy a szóban forgó személynél ez hogyan történt, de az enyém borzalmas volt. Amikor feláll és átölel, elmondhatatlan érzés száguld végig rajtam. Mérhetetlenül jó. Viszonzom az ölelést, hagyom, hogy egy rövidke időre feloldódjak benne és egész egyszerűen élvezzem azt, ami jó. Ami kellemes. Ami meleg. - Az átharapás borzalmas volt.. - egy pillanatra a semmibe réved a tekintetem, egy kis időre ismét ott vagyok. Látom, ahogyan Darren alakot vált előttem, hallom a hangját, aztán már felém ugrik, a vállamba mélyednek a fogai, szinte hallom a csontom roppanását. És az iszonyatos fájdalom, ahogyan a szűkölő, reszkető csöppséget kitépi belőlem, hogy jeges folyamként lépjen a helyébe valami ismerős, mégis ismeretlen - A fájdalom, amit akkor érzel.. Mintha kitépnének belőled egy darabot. Olyan üresnek még soha nem éreztem magam. Mintha meghaltam volna. Aztán ami utána jött.. - még a szemem is lehunyom egy pillanatra, hogy mély levegőt véve pillantsak aztán ismét Naomira, halovány mosolyra húzva ajkaimat - Most már jól vagyok. Vagyis jobban vagyok. Legalábbis azt hiszem. Megvakarom a tarkómat, nálam ez az a téma, amiről egyelőre nem beszélnék többet. Főleg azért nem, mert nagyon is jól tudom, Darren mit mondott, miért nem volt más választása. Borzalmas, a szavak nagyon sokáig csengtek a fülemben és habár most már csak álmaimban jönnek elő, nagyon szívesen megszabadulnék tőle. Nem túl kellemes azzal a tudattal élni, hogy milyen nagy csalódást okoztál. - Jó hallani, hogy már neked is jobban alakulnak a dolgaid - mosolygok szélesebben Naomira - Igen, szerencsére vannak. Nélkülük egészen biztosan nem sikerülne. Ráadásul most veled is összefutottam, aminek szintén nagyon örülök, hiszen javarészt farkas körökben mozgolódom csak. Nem igazán mozdultam ki a lakból az utóbbi időben és teljesen más egy farkassal és egy nem farkassal beszélgetni, amolyan.. felszabadító érzés. Főleg, hogy Naomival futottam össze, hiszen már elsőre is szimpatikus volt és mérhetetlenül sajnálom, hogy nem találkoztunk utána. - Ó, jut eszembe! Még megvannak a fényképek - nevetek fel röviden - Legalábbis meg kell lenniük a fotós cuccaim között. Tuti, hogy nem dobtam ki. El akartam neki vinni, meg is beszéltük, hogy beugrom az Upper-be, csak aztán nem úgy alakultak a dolgaim, én pedig, szégyellem ugyan, de sajnos elfelejtkeztem róla. - Nagyon szuper képek lettek amúgy.
Észre sem veszem, hogy elpirul, többek között azért sem, mert én is állandóan ezt csinálom, és teljesen tuti, hogy utálom, amikor mások kiszúrják. Úgyhogy én ilyen téren megkímélem a környezetemet. - Ez van, nem mindenkinek jut csokorban a boldogság, úgy hiszem, egyikünk sem túl szerencsés ilyen téren. Pillantok rá szelíden, nincs mit tenni, nem mindig jó emberekkel történnek jó dolgok, ezt el kell fogadni, a kislányom nélkül nem vagyok egész, tudom jól, de nem élhetek életem végéig fél életet. Reménykedni sem szeretnék, ugyanakkor semmit sem szeretnék jobban, mint egyszer, legalább egyetlen egyszer a karomba zárni, és a fülébe suttogni, hogy szeretem. - Persze, szívesen, majd ha túl leszek a következő vizsgámon, akkor tudok majd tartalékolni ilyesmire, és akkor szívesen mutatok valamit. Nem tudok róla, hogy ne lehetne ilyesmit csinálni, bízom benne, hogy nincs is így, mindenesetre most nem menne, illetve hát, jobbnak látom nem próbálgatni a szárnyaimat nem ellenőrzött körülmények között. Connort nem szeretném név szerint említeni, mert fogalmam sincs róla, hogy mennyire tehetem meg, így inkább csak ismerősként aposztrofálom, noha nagyon nem az. A célnak így is megfelel, miszerint tudom, hogy mi zajlik le ilyenkor, egyrészt Connortól is hallottam, másrészt tanultam is róla. Érezni sosem lesz módom, de bizton állíthatom, nem is szeretnék ilyesmit megtapasztalni. Simogatom a hátát, amíg beszél, és akaratlanul is az jut eszembe, hogy januártól az elhívásomig volt az a fura érzésem, hogy valami nem oké, hogy nem vagyok rendben, csak nem vettem róla tudomást. Azt hiszem, az is pont ilyen volt, kitépték belőlem az emlékeimet, és csak úgy, mint az ő egykori farkasát, már azokat sem lehet soha visszaadni. Már nem léteznek. - Legalább már vége, és remélhetőleg többször nem kell megtapasztalnod. Vedd úgy, hogy ettől is csak erősebb lettél, lelkileg is, meg testileg is. Úgy tudom, az átharapás csak akkor működik, ha erősebb az átharapó, mint a kölyök és az eredeti teremtő együttvéve. Ha jól emlékszem, olvastam ilyesmit valahol, de még nem kérdeztem rá senkinél. Mindenesetre, ha ez igaz, akkor Payne új farkasa is erősebb. Nem mindegy, hogy milyen starttal indul egy kölyök. - Ne is mondd, én is többnyire Őrzőkkel vagyok körülvéve, sok a fejtágítás, tudod, nagy a hajtás, nehezen is megy, de igyekszem, szeretnék minél hamarabb felnőni a feladathoz. Remélem, nem markolok sokat, és nem sietem el, de egyelőre nem érzem így, csak az aggaszt kicsit, hogy még mindig nem döntöttem el, miként is legyen ezzel az útválasztással. - Az tök jó, egyszer szívesen megnézném őket, most már tényleg. Mosolygok rá szélesen, aztán eltekintek a pályák felé, azt hiszem, nem ártana legalább a kifizetett összeg egy részét lejátszani, máskülönben kárba ment a pénz, meg az edzésidő is, részemről legalábbis biztosan. - Egy kis játék? Bár mint láthattátok, halál béna vagyok, de legalább lehet másnak sikerélménye. Nem tehetek róla, nevetnem kell magamon, van az úgy, hogy valamihez tökéletesen szerencsétlen valaki.
- Bízom benne, hogy ami késik, nem múlik - lágy mosolyra görbülnek ajkaim, ez már azt hiszem önmagában is jó jel, hogy ismét képes vagyok pozitívan tekinteni a jövőre. Egyetértek abban, hogy eddig nem voltunk túl szerencsések, jött egy nagyobb adagnyi jó, aztán a rossz, most ideje, hogy ismét valami nagyszerű dolog történjen, nem igaz? Vagy pedig túlságosan naiv vagyok.. - Hú, ez szuper! Mikor lesz a következő vizsgád? Meg ez.. hogy néz ki egy ilyesmi vizsga? Kíváncsi vagyok, hogy mennek arrafelé az ilyen dolgok, nem igazán hallottam még erről, így talán érthető, hogy érdeklődöm és szeretnék minél többet megtudni. Ráadásul ez a varázslós dolog még az átlagosnál is izgalmasabb. Az átharapásos téma kicsit megcsappantja a jó kedvem, de Naomi végig simogatja a hátam, ami.. ami bevallom, eszméletlen jól esik! Főleg a szavai is, így hát bólintok, valóban vége és nagyon remélem, hogy nem fog még egyszer ilyen előfordulni, mert azt már azt hiszem, nem lennék képes átvészelni. A mostani pedig valóban megerősített, hiszen akármilyen drasztikus is volt, mégiscsak eljutottam arra a pontra, hogy felnyíljon a szemem és elengedjem a múltamat. Itt vagyok, mosolygok és úgy tűnik, megint minden kezd sínre kerülni. - Ezzel én is így vagyok - újabb egyetértő bólintás, mert tényleg szeretnék én magam is felnőni a dologhoz és habár nem tudom, hogy Őrzők körében ez hogyan megy, de előttem még nagyon hosszú út áll. Persze a nulláról kezdeni mindenben nehéz - De biztosan nagyon jól fog menni, főleg ha szereted is, akkor megvan a hajtóerő - kacsintok mosolyogva. - Most már tényleg eljuttatom majd őket. Furcsa belegondolni, hogyha akkor elvittem volna a fényképeket, ha sikerül tartanunk a kapcsolatot, ha összebarátkozunk, akkor mennyivel másabb lett volna az elmúlt egy év. Legalábbis némely tekintetben, nekem egészen biztosan könnyebb lett volna. De ilyenen más felesleges törni a fejem, hiszen ami elmúlt, az elmúlt, megváltoztatni úgysem fogjuk tudni, úgyhogy inkább a jövőn ügyködjünk, hiszen megéri. - Oké, felőlem játszhatunk! - mosolyodom el szélesen - Hunter, kiállsz ellenünk? Mintha olyan nagy fenyegetést jelentenénk, még kettőnk életkorát összeadva is gyereknek számítunk hozzá képest, de nem számít. A lényeg a játék, Naomival ketten talán jobban megy, mint egyedül, bár aztán az is lehet, hogy csodálatosan fogunk kinézni egymás mellett, ahogyan közösen bénázunk. Ha a kísérőm is rábólint, akkor felőlem indulhatunk, én már most pattogok, nem árt a mozgás és az edzés sem, az meg csak hab a tortán, hogy Naomi is itt van.
Minden eltúlzott egoizmus nélkül állíthatom, hogy az egyik legnagyobb tehetségem abban rejlik, hogy úgy vagyok képes jelen lenni, mintha ott sem lennék. Tudom, ez roppantul ellentmondásos, de mégis. Nem szeretném orvul "kihallgatni" a lányok beszélgetését, így jobbára Payne mögött-mellett ücsörögve inkább a saját gondolataimmal igyekszem elnyomni a beszélgetést, amíg nem marad belőle más, mint valamiféle távoli moraj. Tekintetem a teniszpályát kémleli széltében-hosszában szakadatlan. Persze az ösztön, a hegyesfülű vadmacska nem jelez a világon semmit, ámbár badarság lenne csupán erre apellálni olyankor, amikor védelmi feladatokat hajtok végre. A percek telnek, nem számolom őket, csupán a nevemre kapom fel a fejem, mint egy vadászkutya és fordulok Payne felé. Talán egy cseppett túlreagáltam a dolgot, legalább is, ami a mozdulat vehemenciáját illeti. A játékkal kapcsolatos kérdés azon nyomban kitisztítja a fejemet és szélesen elvigyorodom. Azt hiszem, hogy ez az első emberi reakció, amit a Naomi nevű Napgyermek láthat tőlem. - És mit kapok, ha nyerek? Élcelődöm kissé, aztán a tét, tétek fényében esetleg meggondolom, hogy puszta udvariasságból hagyom-e nyerni a párost vagy igenis megküzdök majd a felkínált jutalomért. Alapjáraton utálok veszíteni, de nemes áldozatot szívesen hozok valami "felsőbb jó" érdekében, mint például egy kávémeghívás vagy egy izomlazító masszázs a nyertes részére. - Minden esetre ti kezditek a szervát, de csak mert jó napom van. Nevetek fel, és kerítek egy labdát, amit Payne felé dobok, miután elfoglaltam a seggriszáló, rogyasztott pozíciót a saját térfelemen.
Mi tagadás, én is reménykedtem, hogy ilyen téren változás áll majd be, bár, már most is sokkal jobban voltam, mint április környékén, de attól még akadt pár bárányfelhő a fejem felett. Reméltem, hogy egy erősebb szél elfújhatja őket, de önámítás lenne talán. - Május környékén szerintem, ha sikerül felkészülnöm rá. Azt nem tudom, a következő milyen lesz, az első elég egyszerű volt, csak beszélgetés, de biztos egyre nehezebbek lesznek. Túlságosan részletezni nem szeretném, nem vagyok biztos benne ugyanis, hogy szabad erről beszélnem, szívesen elmesélném én neki az egészet, de ez azt hiszem, már sosem lesz ilyen egyszerű a mi életünkben. Egyébként azt még tényleg nem tudom, milyen lesz a következő vizsgám, bizonyos szempontból semmi sem változott, ugyanúgy tanulok, akitől csak tudok, és gyakorlok, amennyire az erőmből futja. Legalább van mivel lefoglalnom magam mindig, ami jelenleg nem épp hátrányos - Az biztos, mondjuk szerintem ezen nincs mit utálni, bár lehet nem mindenki értene velem egyet ebben a kérdésben. Én már csak azért is imádom, mert varázsolni egyszerűen fantasztikus érzés, elmondhatatlan. Sajnos semmivel sem tudom összehasonlítani a farkaskölykök esetében, mert annyira nem ismerem az életüket, és őszintén, szerintem az ő helyzetük még jó sokáig nem más, mint SZÍVÁS, igen, csupa nagybetűvel. Ezt persze nem mondhatom Paynenek, nem vagyok épp tapintatlan jellem, és Connornak sem mondanám soha a szemébe. Épp elég nekik, hogy olykor kérdés nélkül jön a fenevad, és teljesen mindegy, ki van épp a közelükbe. Nekem legalább nem kell attól félnem, hogy elvesztem az eszem átmenetileg, és megölök valakit, akit szeretek. - Szuper! Bólogattam mosolyogva, bár azt hiszem, kicsit fura lesz visszanézni, túl sok minden történt azóta, már majdnem másfél év eltelt, bár külsőleg biztos nem látszik semmi, de én attól még tudom, hogy már nem vagyok ugyanaz a személy. - Ez elég furán fog hatni egy teniszpályán, de én csak annyit tudok felajánlani, hogy a nyertesnek a nagyim készít valami isteni finom sütit. Ennél jobb így nagy hirtelen tényleg nem jutott eszembe, de talán megteszi, ha mégsem, hát Payne úgyis jobban ismeri, majd feldob valami mást. Nekem aztán teljesen mindegy, én pusztán mozogni szerettem volna eredetileg is, csak hát nem úgy sültek el a dolgok, ahogy reméltem. Mivel Payne kapta a lasztit, ezért a pálya másik negyedére állok, jaj istenem, legközelebb, ha valami sportra adom a fejem, előtte veszek majd különórát belőle. Remélem, legalább a labdát el fogom találni.
- Szurkolok akkor nagyon, biztosan ügyes leszel és minden gond nélkül sikerül majd! Tényleg így gondolom, aki ennyire szereti ezt az egészet, annak minden bizonnyal a tanulás is könnyen megy, a vizsgákról pedig nem is beszélve. Mindenesetre én drukkolok majd nagyon, de bízom benne, hogy addig még úgyis találkozunk. Kérdezgetni azonban nem kérdezem tovább, hiszen nem is részletezte túlságosan, így gondolom ez sem olyan dolog, amiről csak úgy lehet beszélni a kívülállóknak. - Hát én azt már soha nem fogom megtapasztalni - halovány mosoly jelenik meg az arcomon, szívesen kipróbáltam volna, de nekem már nem lesz lehetőségem ilyesmire. És amúgy sem cserélném fel a mostani életem egy másikra. Akármennyi szarsággal jár a kölyöklét, én akkor is szeretem, főleg azért, mert rengeteg olyan embert ismertem meg az elmúlt egy év alatt, akik a barátaim és a családom is egy személyben, értük pedig eszméletlenül hálás vagyok. És a sok rossz dolog mellett azért rengeteg jó is áll, tanulni és edzeni kell, de idővel már egyáltalán nem lesz ilyen nehéz. Hunter olyan hirtelen kapja fel a fejét, hogy egy pillanatra megijedek, mi baj történhetett, de aztán rájövök, hogy semmi és az egész reakcióból ítélve valószínűleg nem is igazán figyelt ránk. Ez nagyon kedves tőle, mert habár egyáltalán nem éreztem cikisnek a témát, hogy ne hallhassa mindazt, amit elmondtunk, azért ez nagyon udvarias tőle. Persze aztán ki tudja, mit gondolok én és mi történt valójában. A kérdésére majdnem egyből rávágom, hogy egy puszit, de valószínűleg annyival nem érné be, úgyhogy akkor lássuk csak.. Naomit hallva elgondolkodom, hogy nem-e tud a gondolataimban olvasni, merthogy nekem is valami hasonló jutott eszembe, csakhogy én magam sütnék. - Hm, a nagyi féle isteni finom sütit aligha múlhatja felül a palacsintám, úgyhogy én mondjuuuk - gondolkodom el ismét - Csinálok rólad egy képsorozatot - komoly arcot vágok a szavaimhoz, aztán elnevetem magam - Csak viccelek. Van egy nagyon király hely, ahol mennyei gofrit készítenek. Elviszlek oda, ha te nyersz. Vagyis inkább majd ő elvisz oda és majd én állom a számlát, merthogy én aligha vihetném őt bárhova is. Mondtam volna olyasmit is, hogy ha esetleg legközelebb kiruccanni támad kedvem és ő jönne velem, akkor mehetünk oda, ahová ő szeretne, de ez sem lenne túl vonzó ajánlat és ennek teljesüléséhez nem is kell nyerni, hiszen erről bármikor lehet szó. Na jól van, inkább játsszunk. Kezemben a labda, felállok hát Naomi mellé, a tekintetét keresem és ha egyértelmű jelét kapom annak, hogy kezdhetjük, ő készen áll, akkor párat pattintgatok a labdával, majd egy egészen szépre sikerült szervával el is kezdem a játékot. Győzzön a jobbik! Haha.
Érdeklődően csillogó szemekkel hallgatom az ajánlatokat. Persze mondhatnánk, hogy a "leendő nyereményemet", de azért valljuk be őszintén, nem lenne éppen szép dolog csupán a kor- és erőfölényem miatt nyernem. Persze úgy sem nagyon tudom úgy alakítani a dolgokat, mintha egyszerű ember volnék, mert bárhogy is próbálkozom: nem vagyok az. Ahogy ők sem, ez mondjuk igaz, csak... Na nem baj. Igyekeznem kell nem túl átlátszónak lenni, ha majd nyerni hagyom őket, mert a világért sem sérteném meg őket. - A süteményes ötlet megvéve. Elfogadom. - nevetek fel kissé talán túl magabiztosan is, aztán Payne felé fordulva, kissé felvont szemöldökkel várom, hogy ő mit ad hozzá a dologhoz. A fotósorozatot hallva egészen lelkes lennék, mert hát... Legalább lenne pár normlis képem, nem csak ilyen szar mobilos és webcamerás hangyafutamok, amiket feltölthetnék ide... meg oda... De talán jobb is, hogy "letöri" a lelkesedésem és az egész ötletnek reszeltek. A gofri is jó. Bár ha így folytatom, növelnem kell az edzésidőmet, mert el fogok hízni, és az semmilyen szempontból sem segítene hozzá az életben... hát, úgy nagyjából semmihez sem. - Az üzlet megköttetett. Ja! Hogy én is mondjak valamit... - állok meg kisterpeszben, egyik kezemmel az ütőre támaszkodva, a másikkal a hajamat birizgálva, őket nézve, elmerengve... Nem tudom, mit ajánlhatnék fel, mi lenne megfelelő. Sütni-főzni én nem tudok, kétlem, hogy érdekelné őket az, hogy elvihetik egy körre a kocsimat... Lányok. Lányok, nők, lányok... Komolyan, mi kell a nőnek? Vigyem el őket egy butikba? - Ha én veszítek, akkor a nyertest beviszem az Alyeskára szervezői belépővel. Ingyen kaja, ingyen cuccok, kulisszák mögötti mászkálás... Jó lesz? Pislantok rájuk kissé segélykérően, mert Payne-t még csak-csak ismerem, de Naomit azért mégsem vinném el vacsorázni. Udvariatlan lenne, lehet, hogy csak kényelmetlen feszengés lenne neki az egész. Payne-nel meg úgyis akkor vacsorázunk, amikor csak kedvünk van hozzá. Viszont a fesztivál nekem nagyon fontos, különleges esemény és bízom benne, hogy ebben mindketten megtalálják majd a szórakozásukat, ha úgy alakul. A szervát egyelőre még könnyedén visszaadom. Megizzasztanak, azt meg kell hagyni, nem állom meg, néha szolidan mosolygok vagy halkan nevetgélek Naomi esetlenségén, kedves látványt nyújt. Néha azért megpróbálok neki javasolni egy-két technikát, hátha sikerül elsajátítson valamit, legyen értelme is annak, hogy ellátogatott ide. Az állást igyekszem úgy "tartani", hogy mindig egy-egy hajszálon múljon, hogy ki veszi át éppen a vezetést. A végkifejletet pedig döntse el egy "rossz időre beütemezett pislogás".
- Köszönöm! Úgy legyen! Bíztam magamban ilyen téren, és bár az elsőnél izgultam, de megfogadtam, hogy a következőnél némi egészséges drukknál több nem lesz bennem. Elvégre, ha rendesen tanulok, készülök, akkor csak nem szúrhatom el, ugye? Így hát fölösleges idegeskedni, mert ha valami miatt, hát amiatt könnyebb elrontani bármit is. - Én meg azt nem, hogy neked milyen, szóval kvittek vagyunk. Löktem meg nevetve vállát a vállammal, hisz bizonyos szempontból jobban jártam volna, ha vérfarkassá válok, s akkor Connor meg én… nos, fölösleges ezen gondolkodni. Őrző vagyok, és imádom, a jövő más lapra tartozik, és egyébként is borzalmas vérfarkas alapanyag lettem volna, szerintem a Teremtőm kitépte volna miattam az összes szál haját. - Én azért elfogadnám azt a palacsintát. Hajolok oda, és sutyorgom a fülébe, persze csak a poén kedvéért, hisz tudom, hogy mindketten nagyon is jól hallják, mit mondok. Egyszer szívesen áthívnám őt is magamhoz, de úgy elég fura lenne, hogy nem jöhet egyedül, és hát, ismeretleneket azért én is nehezebben eresztek be az otthonomba. A gofrit is imádom, el is határozom, hogy maholnap beizzítom szegény porosodó gofri sütőmet, nekem az a nyálas szívecskés fajta van. Vajon Connor szereti a gofrit? Azt hiszem, ideje kideríteni… - Úriiisten! Payne… nyernünk kell. Én imádom az Alyeskát, tavaly voltam, ki nem hagynám. Megnyertem a jelmezversenyt is, fantasztikus volt. Közben észre sem veszem, hogy kicsit megrázom Payne vállát, hát én nem igazán akartam eddig nyerni, de most már határozottan muszáj. Kár, hogy nem tudok teniszezni, meg hogy tök béna vagyok úgy alapból is. Basszusbasszusbasszus. Ettől még nem bírok megállni egy helyben, és remélem, Payne valami istenadta fel nem fedezett teniszcsillag, akinek a teljesítményét még én sem leszek képes lerombolni. Légysziiiiii! Ami engem illet, bólintok, kezdhetjük, és eleinte tényleg halálosan béna vagyok, sőt… gyötrelmes, de szerencsére a barátnőmre ez nem igaz. Viszont mentségemre legyen mondva, elég gyorsan tanulok a jelek szerint, mert elég figyelnem őket, illetve megfogadnom Hunter tanácsait, és szépen csiszolódom, pont, mint púposgyerek a prés alatt. Bármi is legyen végül az eredmény, számomra kifejezetten hasznos lesz ez a kis meccs is már, és legalább nem kell azt mondanom Ginának, hogy még mindig egy vakond szintjén állok a teniszhez, azaz, ha fejbe találnak, akkor találkozom csak a labdával…
Kezdőlap
//
