Azért egy kis részem reménykedett abban, hogy a kézírása hasonlítani fog arra, ami nálam landolt, de persze, hogy nem. Ha bármekkora esély is lett volna arra, hogy hasonlíthat a kézírása a papíron lévőével, akkor vélhetően nem ment volna bele ebbe a próbába. Nem is értem, hogy mit hittem, vagy minek reménykedtem. Talán jobb lenne feladnom azt, hogy a nyakába akarom varrni, de akinél ennek az eredeti példánya lehet, annak lehet, hogy köze van anyám halálához, hiszen lehet, hogy az egész csak mese volt, amit egykoron beadtak a tudatlan kölyöknek. S ez a gondolat valamilyen szinten még inkább bosszantott, hogy esetleg apám erről is hazudhatott, nem csak arról, hogy két családja van, vagy volt… - Szereti megtudni a mások gyengepontját, azt hogy esetleg hol hatol egészen mélyre a kés? – kérdeztem meg képletesen a dolgot. Erősnek tűnök, úgy teszek, mintha felejtettem volna és minden rendben lenne, miközben szerintem még egy rothadó alma is szebb, mint én jelenleg belül. S a legszebb az egészben, hogy a környezetemben szinte senki se veszi észre. Talán tényleg jó színész vált belőlem az évek alatt. - Számít az, hogy mikor gyóntam utoljára? Nem attól fog a lelkünk megkönnyebbülni, hanem attól, ha képesek vagyunk saját magunknak megbocsájtani, vagy tévednék? – pillantottam rá kérdőn. Talán sokan csak azért szeretnek gyónni, mert úgy könnyebb elhitetni, hogy saját magunknak is megbocsájtottuk a gondolatainkat, vagy éppen a tetteinket, de közben meg nem is így van. De igazából mindenki azt csinál, amit szeretne, én jelenleg nem érzem azt, hogy bárki is képes lenne elhozni a feloldozás számomra ilyen téren. Csendesen hallgatom, amit mond, majd egy újabb gyertya kanóca kap lángra. Kíváncsian figyelem a láng játékát a szellővel, ami nem elég erős ahhoz, hogy kioltsa, mintha csak a lelkemet látnám. Felemészt, de még se sikerült az elmúlt hónapokban történteknek teljesen elpusztítania, talán csak időkérdése, hogy a szellő fogja eloltani, vagy csak elég teljesen, míg nem marad semmi kapaszkodó. Végül a kérdése szakít ki a gondolataimból, mire kíváncsian pillantok a nőre. – Miért avatnék be egy idegent, akit nem ismerek. Te talán elmondanád nekem? – pillantottam rá kíváncsian és fürkészően, mert nem hiszem, hogy megtenné. Elmondaná lelkének minden apró szegletében rejtőző titkot. Néha jobb, ha egy titok örökre titok marad. - Elhiszem, hogy nem lehetett könnyű, de szerintem maga is belátja azt, hogy okosan cselekedett a férje. Nem hiszem, hogy valaha megbocsájtotta volna magának azt, ha bántja a saját vérét, vagy tévednék? – ez inkább megérzés volt, de nem gondoltam olyannak, aki képes lett volna elviselni azt a kínt, hogy esetleg a kölyökéveiben akaratlanul is ártott volna a gyerekeinek. Nem ismerem a teljes történetét, de láttam már egy-két farkast – ettől még nem leszek mindentudó-, de azért tudom, hogy mire képes egy kölyök. Főleg akkor, ha nem éppen az édesebb fajtából a bestiája ellenére is. - Talán tudom, hogy ki csinálta ezt a családfát, de azt nem tudom, hogy kinél lehet, pedig szívesen elbeszélgetnék az illetővel. – hangom szelíden és ártatlanul csendült, pedig roppantmód nem lettem volna vélhetően annyira szelíd. Emlékszem arra, amikor anya mondta, hogy mivel szeretné meglepni apát, aztán jött a halála és teljesen feledésbe merült, vagyis olyasmi, mert nem leltem sehol se otthon, hogy később befejezzem, így talán a halálakor veszett el, de lehet már képzelődöm és csak végre jó lenne egy kis „szabadság”, vagy csak elengedni a sok démont, ami belülről mardos. - Ha gondolja, akkor segíthet a kiderítésben. – ajánlom fel, hiszen a gyerekei lehetnek a dédszüleim azt hiszem,s engem is érdekel, hogy vajon mi lett velük. - Valóban, de néha óvatosnak se árt lenni, nem mindig mondhatjuk el azt, hogy kik vagyunk valójában, hogy megóvjuk azokat, akiket szeretünk. – pillantottam rá komolyan, majd Linn nevére böktem és reménykedtem abban, hogy érti a célzást. – S mielőtt esetleg felkeresné őt nem ártana kitalálnia egy mesét, hogy ki Ön és előtte még én is szeretnék beszélni vele, azt hiszem van tisztáznivalónk. – tettem még hozzá eléggé komolyan, s a végére egy lemondó és szomorú sóhaj hagyta el az ajkaimat.
Az újabb nyakatekert logikája hallatán csak belefáradva sóhajtok, hihetetlen, hogy mennyire bizonytalan és gyanakvó még mindig, pedig szerintem nem adtam rá akkora okot. Még. - Ha már korábban úgy is a kiemelte a „fajtánkat”, akkor feltehetően egész jól ismeri is. Mondja, hány olyannal találkozott eddig a környék „csúcsragadozói” közül, akik inkább választanának egy kést, vagy holmi manipulációt, hogy megszerezzenek valamit, amit puszta erővel is elvehetnének? - a lőfegyvereket is sokan elutasítják közülünk, nos, ez sem annyira más. - Nézőpont kérdése, akár így is felfogható. De a pszichológusok nézőpontja is hasonló elven működik tudomásom szerint – mondd ki a félelmeidet, bűneidet, bármit, ami nem hagyja nyugodni a lelked, hogy felülkerekedhess rajta. Vagy tévednék? - kérdezek vissza, hisz minden filmben, sorozatban ezt hangoztatják, amiben ilyen foglalkozású szereplő bukkan fel. Gyónás... megnyílás, erőt venni, hogy kimondjuk azokat, amiket leplezni, titkozni próbálunk... hívja mindenki ahogy akarja őket. Szótlanul figyelem, ahogy gyertyát gyújt – ó ha tudná, hogy mielőtt betoppant volna, előtte nem sokkal én is hasonlóan tettem? Igaz, azok mostanra szinte már csonkig égtek, miközben mi csak kerülgetjük egymást szavakkal, mint macska a forró kását. - Talán. Talán nem. Attól függ, hogy mire kíváncsi, de nem is az volt a kérdés, hogy egymásnak mit vallunk be, sokkal inkább, hogy magunknak van-e bátorságunk. - pontosítottam csöppet, hisz én sem néztem ki belőle, hogy így, ismeretlenül a nyakamba zúdítaná élete minden gondját-baját, nem is vártam – és mily meglepő, fordítva is igen gyanús lenne, ha így tennék. - Nem mondom, hogy nem értem meg, de hiszek abban, hogy létezett volna olyan megoldás, ami valahol kettőnk óhajának arany középútja. Nem bocsájtottam volna meg, de ez sem feltétlenül jobb, mint hogy örökre eltűntek az életemből. - feleltem csendes lemondással. A kölyökévek sem tartanak örökké, idővel visszajöhettek volna, vagy legalább búcsúüzenetet hagyhattak volna, de semmi. Köddé váltak, felszívódtak, pedig én sem akartam ezt a sorsot magamnak. - Valóban? - színleltem meglepettséget a családfa készítőjének kapcsán, miközben várakozó tekintettel néztem rá, beavat-e, vagy emiatt is kukacoskodni szeretne még pár kört, mielőtt a tudtomra adja – vagy csak kérkedni szeretne vele? - Idióta lennék, ha egy ilyen ajánlatra nemet mondanék. De... hogyan? Tán ilyen jól ismeri a felmenőit? Vagy tudja, merre lehetnek? - csillant fel a remény a tekintetemben, ahogy újra végigpillantottam a családfán, a tetejétől a legaljáig – ahol Evangeline neve felett pihent a lány ujja. - Értem. Az igazat megvallva arra sem számítottam, hogy akad olyan a családfámon, aki nem ember. - elvégre Gideon pont azért hagyott el a gyerekekkel, mert én nem az voltam... ebből pedig arra számítottam, hogy biztosan igyekszik távol tartani őket ettől az egésztől, de tekintve, hogy az ükunokámmal beszélgetek, és bő 150 év van közöttünk, bizonyára nem ő az egyetlen őrző vagy vérfarkas a leszármazottaim között. - Ezek szerint ő is a közelben él? Hmm... ez valóban jó ötlet, csúnya lenne amiatt elcsúszni, hogy ketten, két különböző sztorival próbáljuk beetetni. - állapítottam meg, majd ismét a családfára tekintettem - Az én időm nem sürget, csak nyugodtan... - utaltam arra, hogy nem szeretnék „bepofátlankodni” elé, pláne, ha megbeszélni valójuk van - Van esetleg ötlete...? A családfán van valami olyan hozzátartozó, aki korban illik a külsőmhöz, és nem ismeri személyesen? - dobtam be egy gyenge kis ötletet, bár magam is elég satnyának éreztem - Vagy esetleg valami távolabbi oldalági rokon? Család barátja, vagy hasonló? - próbáloztam tovább, mert a lehetőségek tárháza végtelen, csupán ő tudja eldönteni, hogy a másik lány részéről melyik lenne a leginkább hihető.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és nem mozdulok meg. Talán tényleg túl gyanakvóvá váltam, mintha csak eltűnt volna az, aki voltam és lennék, ha tudnék. Mintha kicseréltek volna, vagy talán csak egy présgépbe raktak, amiből még mindig nem tudok kiszabadulni. Fogalmam sem lenne arról, hogy mi lenne a legjobb szó, de az biztos, hogy rohadt nagy gáz van velem, még ha nem is mutatom ki vagy mondom ki mások számára, de egyre inkább biztossá vált számomra is. - Abban hol marad a móka, meg amúgy is szerintem jó pár őrült egyed rohangál, s mindegy, hogy éppen melyik fajtát nézzük. – feleltem egy kisebb hallgatás után, hiszen pontosan tudtam, hogy Isten állatkertje eléggé hatalmas, s hiába valaki farkas sokszor szeret átverni másokat, manipulálni a környezetét, ha nem így lenne, akkor eléggé nehezen tudnának több száz éven át élni és ezt neki is be kell látnia. - Valami olyasmi, de nem teljesen az. A filmek világa meg sokszor eltúloz, vagy éppen ferdít valamit, nem? – kérdeztem vissza már sokkal barátságosabban, hiszen sok film szól farkasokról is, de még se lehetne azt mondani, hogy helyesen mutatják be. Meg igazából annak is ezernyi változata van már, hogy milyenek is lehetnek a farkasemberek. Hát azt hiszem, hogy a valóságban félelmetesebbek tudnak lenni, mint amilyennek a vásznon vagy a könyvekben lefestik őket. A gyertyakanóca könnyedén kap lángra, miközben egy-két emlék magával sodor, míg végül a gyufát el nem fújom. Majdnem elkéstem vele, hiszen nem sokon múlott, hogy ne égjen a körmömre, de aki elbambul, az így jár. - Úgy tartják, hogy saját magunk elé a legnehezebb tükröt tartani. Ön is így gondolja? – ha már ennyire elmerültünk a lélekbugyraiban, akkor miért ne kérdezhetném meg ezt? Mármint pontosan nekem is szembe kellene néznem magammal, de talán nem akarok, vagy ha megteszem, akkor se változik semmi. Mintha csak nem tudnék leszállni a vonatról és újra, illetve újra azokat a köröket teszem meg, de közben a poggyászok száma meg nő, s egyre inkább betemetnek. Bennel is régóta nem beszéltünk már. Nem tudom, hogy mi zajlik éppen közöttünk, vagyunk, de talán még se? Fogalmam nincs, s ez a tanácstalanság még inkább rosszabb. Sietve fordítom felé a pillantásomat, amikor megszólal, hiszen sikerül kizökkentenie a gondolataimból, de most csöppet se bánom ezt. Nem akarok elmerülni bennük, akkor már inkább ezzel az idegen nővel beszélgetek. - Sose könnyű számunkra fontos személyt elveszíteni, de talán sokszor csak próba elé akar állítani az élet minket, tesztelni. – rántottam meg a vállimat, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy akire a legnagyobb szükségem lenne… nos, az neki köszönhetően hagyta itt ezt a világot. Ha tudtam volna, akkor biztosan nem beszélgettünk volna ilyen kedvesen. - Túl jól ismerem az írást, édesanyám kerekítette és díszítette mindig így a betűket… - s egy apró mosoly kúszik az arcomra az emlékének köszönhetően, de hamar el is tűnik, mielőtt még fájdalom ülhetne ki, inkább csak rezzenéstelenné válik. Túlzottan hiányzik, s nem tudom, hogy a látott információk után mégis mit kellene tennem, merre kellene indulnom. Ő biztosan tudná, de sok idő után újra tanácstalannak és aprónak érzem magam, aki egy viharban ragadt, ami nem hogy csillapodna, de vélhetően egyre nagyobb hullámokat fog kelteni a ladikom körül. - Ő is itt él a városban. – csúszott az ujjam David nevére, de a többieket nem ismertem teljesen. – De szerintem akad még itt egy-kettő, ahogyan az apámat is tudom, hogy merre hagytam, hacsak időközben úgy nem döntött, hogy elnyeli a föld, vagy inkább ad még egy féltestvért. – s a végére keserű nevetés hagyta el az ajkaimat. Sietve ráztam meg a fejemet, hogy megpróbáljam összeszedni magam. - Úgy néz ki, hogy hiába próbálta megvédeni a férje a családját attól, amivé vált, vagy amit rejt ez a világ, mert a sors megtalálta őket. Talán így akarta kárpótolni azért, hogy egykoron el kellett veszíteni őket. Most idővel talán visszakaphatja. – pillantottam rá már sokkal békésebben és egy biztató mosollyal az arcomon. Én viszont még nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni a megtudott információkkal. Úgy éreztem, hogy ez most túl sok… Arra pedig, hogy Linn itt van csak bólintottam, de egyelőre nem mondtam többet, mert nem akarom bajba sodorni. – Úgy gondolja, hogy a legjobb dolog az úr színe előtt hazugságot kitalálni? – pillantottam rá kérdőn, hiszen ha már annyira tiszteli ezt a helyet, legalábbis a korábbi szavai alapján, akkor érthető. Mintha csak a mese előtt időt akarnék nyerni, hiszen még mindig nem tudom, hogy 100%-san bízhatok-e benne, vagy nem. A családomra pedig nem akarok még több veszélyt hozni, mint ami már eleve leselkedik rájuk…
- Igaz is, nem is értem honnan szedtem ezt a faji diszkriminációt. - koppintottan finoman homlokon magam, mintha ezzel emlékeztetném magam, hogy ilyet bizony nem szabad. Őrült egyed... kicsikém, ha te azt tudnád, mennyi rohangál. Akarom mondani, pont hogy nem rohangál, mert a legőrültebbek – legalábbis azok közül is a legveszélyesebbek – pont olyanok, akikből ki sem néznéd. - Mondjuk abban is van valami. Kit érdekel az igazság, ha az emberek fantáziáját megörvendeztetni mindenféle kitalált dolgokkal sokkal kifizetődőbb? - félelem, izgalom, szerelem, gazdagság, kalandok, olyan tökéletes élet, ami csak keveseknek adatik meg, így nem csoda, hogy a szürke hétköznapokból mindenki szívesen törne ki. És kit érdekel az, hogy amit látnak, nem feltétlenül a valóság? - Lehet, hogy egyeseknek gondot okoz a tartása, vagy hogy belenézzenek, de kibékültem az életemmel annyira, hogy számomra ne okozzon problémát. És Önnek? - kérdeztem vissza kellemes, nyugodt hangnemben, mert igaz, sokáig zavart ez az... állapotom, de ez is a részem, ez is Én vagyok, ez is hozzájárult ahhoz, hogy most az vagyok, aki – vagy hogy egyáltalán túléltem az elmúlt majd’ kétszáz évet. - Talán igen. Talán nem. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de egy biztos – megvan az oka annak, hogy úgy történt, ahogy. - hisz a sorsunk előre meg van írva, nekünk nincs más sorsunk mint végigsétálni az úton, bla bla bla. - Óh. - sóhajtok halkan, ahogy megosztja velem, kinek a kézírását őrzik a lapok, s ha nem tudtam volna már eddig is, most nyilvánvalóvá válna a szavaiból, hogy már nincs az élők sorában. Rákérdeznék, hogy mi történt, de látszik rajta, hogy fájdalmasan érintette az elvesztése, így inkánn annyiban hagyom. - Tehát ennyire szanaszét széledt a rokonság? - kérdeztem, amikor pedig szóba került a féltestvér, ismét vetettem egy pillantást a családfára, némileg gyanakodva pillantva az ifjú hölgyre. Szép kis leszármazottaim vannak, mit ne mondjak. - Biztosan ismeri a mondást, hogy egy gyereknek mindig csak az anyja a biztos... - ergo lehet, hogy többen is vannak még féltestvérek. Ki tudja? Lehet, az én gyermekeimnek is lett még pár féltestvére, miután Gideon lelépett velük. - Nos, úgy tűnik... Bár kicsit másképp. - elvégre Cali sem növeszt havonta bundát, helyette varázsolgat... nem tudom, a férjemet az is ennyire zavarta volna, ha nem vérfarkas, hanem őrző lesz belőlem, de őt ismerve, ha menni akart, úgy is ment volna. Csak kifogás kellett volna hozzá, hogy legyen bátorsága. - Igaz is... minek ilyesmivel fáradni? Majd eléállok az igazsággal, ha eljön az ideje. - feleltem halálosan komolyan, ha már ő ilyesmivel jön elő, holott tudja, hogy titokban kéne tartanunk előtte. De lássa kivel van dolga, ezen aztán ne múljon, csak nekem spórol meg felesleges kört.
A reakciója meglepett és kicsit furán hatott, de erről maximum arcom rezdülései árulkodtak, más nem, hiszen nem is mondtam semmit se. Jobbnak láttam hallgatni, de volt ebben a nőben valami fura, de magam sem tudom, hogy mi. Talán mindenkivel szemben szinte bizalmatlanná váltam, nem csak vele, de ezen felül is volt valami, de ha piros hó esne hirtelen, akkor se tudnám megmondani, hogy mi volt az az érzés, ami hatalmába kerített. - Szerintem senki se vágyik örökké arra, hogy a fantáziájában éljen csak. Az élet nem mindig kegyes, de ahogyan mondani szokták a jó dolgokat sose osztogatják ingyen. – feleltem neki könnyedén, hiszen én jelenleg nem sok jó dolgot láttam az életemben. Talán ennek a nőnek a betoppanása részben az volt, de másrészt csak még jobban segített abban, hogy a hullámok magasabbra csapjanak, hiszen olyan titkokra derült fény, amit talán az illetékesektől sose tudtam volna meg. Talán Linn is ezért költözött el apától, mert ő tudta az igazság, s ha már én nem voltam ott, akkor ő nem akart többé azzal a személlyel együtt élni, aki egykoron otthagyta őket? Vajon mi történhetett ott? Vajon Linn tényleg a barátjának tart, vagy csak látszat lenne és másról lenne szó amiatt, amiért az apánk engem választott és nem őt? Nem, ez tuti nem lehet igaz, hiszen ő túl ártatlan és szeretnivaló. Ő sose lenne képes ilyen álnokságra. - Számít az, hogy nálam mi a helyzet? – kérdeztem vissza kissé talán furán. Tükörbe tudok nézni, újra tudom építeni a maszkot, miközben legbelül inkább érzek sivárságot és fájdalmat, mintsem boldogságot, vagy jólétet, vagyis olyat, amit a külvilágnak mutatnék. - Szóval Ön hisz abban, hogy a sorsunk előre megvan írva és mi nem befolyásolhatjuk azt? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen én hittem abban, hogy van valamennyire beleszólásunk, de a legsorsfordítóbb pillanatokat nem kerülhetjük el, mert előbb vagy utóbb utolérnek, ahogyan lehetünk bárhol, ha a halálnak el kell jönnie értünk, akkor úgyis megtalál bárhol is vagyunk. A sóhajra nem feleltem, s ha kérdezett volna, akkor se meséltem volna többet édesanyámról. Nem ismertem, az édesanyám pedig túl fontos volt ahhoz, hogy bárkinek csak úgy daloljak róla. Azok után pedig, hogy ilyen titkok lappangtak a családomban, ki tudja, hogy miről hazudtak még. Akikben megbízunk, néha pont azok okozzák a legnagyobb károkat ás őrzik a legnagyobb titkokat. - Úgy néz ki, hogy igen, messzire vitték a családot. – rántom meg a vállaimat, hiszen nem tudom mit kellene mondanom. Axelt se ismerem úgy igazán, így nem tudom, hogy ő hol nőtt fel, vagy látta meg a napvilágot. Vajon ő is tudta, hogy itt él az unokája? Ez a család szerintem egyre jobb és jobb lesz… s ha nem templomban lettünk volna, akkor vélhetően egy apró gúnyos és lemondó nevetés is elhagyta volna az ajkaimat. A mondásos megjegyzésére csak bólintottam, hiszen most kicsit közhelyesnek tartottam, de nem akartam kötözködni se, mert ebben igaza volt. S mégis pont az a személy halt meg, akinek a család tényleg fontos volt. Esetleg olyanra bukkant volna, amire nem kellett volna?! Ki tudja… - Az élet sose adja vissza már azt a lehetőséget, amitől megfosztottak vagy elszalasztottunk. Ugyanolyan pillanatok nem léteznek, de hasonlóak még lehetnek. – fejtettem ki kicsit jobban azt, amit én gondolok arról. Azt meg majd idővel eldönteni, hogy a még élő családtagjainak mennyire is fog örülni, vagy kedveli meg. Vélhetően senki se lesz számára olyan, mint a gyermekeim, de akkor se reménytelen a dolog, hogy valami hasonlót érezzen. Amikor viszont meghallom az újabb kijelentését, akkor csak sóhajtok egyet bosszúsan. - Szeretne meghalni? – csak ennyit kérdeztem, miközben kíváncsian fürkésztem őt és láthatta, hogy nem viccelek, ha felfedi magát, akkor vélhetően nem csak az én bögyömben lesz, hanem több őrzőében is, s nem tűnt annyira ostobának ez a nő, hogy ezt ne tudná. – Akár lehet valami európai unokatestvér, ha szeretné látni. Annyira nem tűnik idősnek, hogy ne illene bele egy ilyen képbe.
- Tévedsz, ha azt hiszed, senki sem. És meglepődnél, ha tudnád, hányan szeretnének. - hányan vannak olyanok, akik inkább homokba dugják a fejüket, csak ne kelljen szembenézniük az élet nehézségeivel. Szemmel láthatólag az ükunokám nem ezek táborát erősíti, s tekintve, milyen elutasítóan viselkedik ezzel kapcsolatban is, eszem ágában sincs ezzel is győzködni – részben, mert nem sok értelme lenne azért hepciáskodni, hogy mindig, mindenben enyém legyen az utolsó szó, másrészt van most fontosabb dolgunk is. - Ezt Önnek kell tudnia. - felelem nemes egyszerűséggel, az ő lelke, lelkének tisztasága, vagy épp furdalása a rajta esett sötét foltok végett, amikor azonban visszakérdez, nem felelek azonnal... Először csak csendben veszem fontolóra azt, amit mondani szeretnék, hogyan is lenne célszerű megfogalmaznom? Hisz egyre inkább kezd olyan érzésem lenni, hogy a leány ügyvédként is megállja a helyét, amilyen szinten kiforgatja a szavaimat, vagy ha nem, akkor csak szándékosan értelmez mindent másképp, mint ahogyan én azt szántam. Tekintetem elidőzik az oltár mögötti falon függő feszületen, ahogy lassan beszélni kezdek. - Ez azért annál kicsit bonyolultabb. Hiszek benne, természetesen, valamilyen szinten. Mert az, hogy... - sétáltam arrébb néhány lépéssel - hogy ide jöttem, vagy hogy éppen ezt a ruhát öltöttem magamra reggel, esetleg, hogy mit reggeliztem, természetesen nincs. Bizonyos keretek közt mindenki maga irányítja az életét, de ahogy egy normál társadalomban is megvannak a normák és keretek, amibe illeszkedve éljük a mindennapokat, úgy miért ne létezhetne egy magasabb erő, ami hasonló képpen terelgeti a medrében a sorsunkat? - reggelente felkelünk, dolgozni megyünk, vagy gyerekként iskolába... főzünk, mosunk, takarítunk, a barátainkkal találkozunk, néha eljárunk moziba vagy kikapcsolódni, mert mindenki ezt teszi, csupán korcsoportonként, és évszámonként más a divat, a megszokás, a trend. - Abban hiszek, hogy az életünk nagy mérföldkövei nem véletlenül akkor és úgy történnek, ahogy. És ha megkérdezi, hogy ez a találkozás, ez a döntés, hogy most itt vagyok, ilyen mérföldkő-e az életünkben, akkor azt felelem rá, hogy igen, mert akarva, akaratlanul, de megváltoztat bennünk valamit, akárhogyan is végződjön. - tagadhatja, ha akarja, de tudom, hogy miután megkapta a levelet, már az is olyan dolgokat indított meg benne, olyan kérdéseket vetett fel, amiről korábban még csak álmodni sem mert. - Igen, úgy néz ki. - hagytam én is annyiban, mert ha úgy nézzük, túl messzire nem kerültek, tekintve, hogy Anchorage-ban éltünk annak idején... Ami meg az őrzőséget illeti, inkább legyenek azok, mint halottak. - Van benne igazság. Csak sokszor nehéz emlékeztetni erre az apró tényre magunkat. - fogadtam halvány mosollyal a biztatónak szánt szavakat, mielőtt előhozakodott volna a fenyegetésével, ahelyett azonban, hogy kiakadtam volna, csak az eddigiekhez hasonló nyugodt megfontoltsággal válaszoltam. - Ha eljön az ideje, úgy sem kerülheti el senki attól függetlenül, hogy szeretne-e, vagy sem. - ha valami, hát a halál végképp nem kívánságműsor, még annak ellenére sem, hogy aki feladja magában az élni akarást, azt többnyire sokkal előbb utoléri, mint aki a végsőkig küzd és kitart. Szóval ennyit az én halálfélelmemről, meg az üres fenyegetőzésekről, pláne, hogy ha megpróbálna megállítani, nem kérdés, ki lenne jobb pozícióban. - Legyen. - bólintottam a szavaira. Na ugye, hogy nem is volt olyan nehéz együtt kitalálni valamit?
Pár pillanat erejéig csak habozok és figyelem az ismeretlen nőt. Mintha csak benne magamat akarnám látni kicsit, hogy rájöjjek arra, hogy merre is van az, aki voltam és akinek lennem kellene. – Pontosan tudom, hogy sokan ezt tetszik. – csak ennyit mondtam, nem többet. Nem akartam túlragozni ezt se, hiszen mi értelme lenne? Én is megtettem már, nem is egyszer, hanem többször is. S talán részben most is megteszem, vagy magam sem tudom, hogy mi lenne a megfelelő szó arra, amiben tapicskolok most. Lehet, hogy ellenséges voltam, s pont ez zavart még inkább, hogy úgy reagáltam bizonyos dolgokra, ahogyan nem volt szokásom. Nem akartam őt beavatni, mégis miként tehettem volna meg, ha mást se avattam be? Nem is ismertem semennyire se, s ha a közvetlen közelemben nem tűnt fel a szenvedésem, akkor nem hiszem, hogy pont egy idegennek tűnne fel, aki nem is ismer, hogy milyen lennék alapjáraton. Vajon valaha még vissza fog térni az-az énem? Van rá esély, vagy teljesen esélytelen? Vajon sikerül valaha megtalálnom azt, hogy hova tartozom? Mert jelenleg csak ennyit érzek, hogy nem találom a helyemet, még akkor se, amikor mondjuk esténként Ben átölel. Ő már alszik, én pedig legtöbb esetben még mindig csak a falakat bámulom, vagy éppen a plafont. Türelmesen várok a válaszára és kicsit talán követem is a pillantását, mintha meg akarnám fejteni, hogy mit is néz annyira. Nem sietek, hiszen hova sietnék? Oda, ahol újra csak fel kell öltenem a maszkot, mert bedőlnek neki? Nem, annyira már az se volt csalogató. Talán itt lenne az ideje pár napra eltűnni, esetleg bevetni magam az erdőbe, vagy csak hazamenni… Haza, mintha ezek után lenne még olyan, hiszen édesapám is hazudott és ki tudja, hogy még miről… Mintha az életem egy háborgó tengerré változott volna, aminek a közepében egy csónakban álldogálok és nem látom, hogy merre kellene mennem, vagy mintha csak a tenger azon lenne, hogy teljesen elnyeljen engem… Csendesen hallgatom végig, amit mond, majd csak bólintok egyet, hogy értem. Talán még egy halovány mosolyt is kap, hiszen hasonlóan vélekedek én is, hogy a nagyobb dolgokat úgyse befolyásolhatjuk. Ha nem jöttem volna el, akkor vélhetően az élet úgyis úgy alakította volna a dolgokat, hogy akaratlanul is egymásba botoljunk. - Talán annyira nem is különbözünk, mint gondolnánk. – szólaltam meg végül, amikor az újabb kijelentését hallottam erről a találkozóról. A karomat leengedtem magam mellé és úgy sétáltam oda az első padok egyikéhez és foglaltam helyet, mintha csak szükségem lenne egy kicsit leülni. – Valóban eléggé nagy mérföldkő és hatással is lesz ránk, már csak az a kérdés, hogy milyen hatással. – pillantottam rá sokat mondóan, hiszen lehet még jó is és rossz is, vagy akár semleges is. Bár azt nehezen tudtam elképzelni, hogy vele semleges kapcsolatom legyen. Úgy éreztem, hogy valamelyik irányba el fog mozdulni a dolog, de hogy melyik még magam se tudtam. Valóban nehéz, ahogyan hinni se tudok talán most. Gondoltam ezt magamban, de már nem mondtam semmit se rá. Amikor pedig a halál jött szóba, akkor csak megráztam a fejemet, hiszen lehet, hogy idősebb nálam, de attól még jó vagyok harcban, ha nem is annyira, amennyire ellene megkívánná a helyzet, de van fegyverem és egy ezüstgolyó sose lehet kellemes a rá nézve. - De eléggé ostobaság lenne ilyen miatt meghalni, nem? – kérdeztem meg kíváncsian, bár választ úgy igazán nem vártam rá, hiszen a halál jön, ha jönnie kell, de attól még ostoba halál lenne véleményem szerint. - Rendben, s mi honnan ismerjük egymást? – tettem fel egy újabb kérdést, hiszen tényleg jobb lenne egy-két dolgot összeegyeztetni, s miközben ott ültem figyeltem a gyertyalángoknak a játékát.
Nem reagálok már semmit sem a szavaira, csak némán bólintok, réveteg tekintettel. Fogadni mernék, hogy ő sem kivétel ez alól, és minden bizonnyal én is cselekedtem már hasonlóképpen, még ha nem is feltétlenül emlékszem rá. Bár nálam sosem lehet tudni, ugyebár... - Talán. Az emberek hajlamosak a felszín, vagy épp első benyomás alapján ítélkezni, holott meglepődnének, az igazság sokszor mennyivel sokrétűbb és másabb. Vagy hogy talán sokkal több a közös vonás bennük azzal, akit elsőre talán megvetnek, nem adva még csak esélyt sem arra, hogy jobban megismerjék. - felelem ábrándos, elmerengő hangon, miközben figyelem, ahogy Cali a padok egyikéhez sétál, helyet foglalva. - Azt hiszem, ezt nehéz lenne most megválaszolni. Majd az idő eldönti. - szólaltam meg a mérföldkő hallatán, hisz azzal én is maximálisan egyetértettem, hogy így vagy úgy, de befolyásolni fogja az életünket. Az életünket, ami remélhetőleg sokkal hosszabb lesz még, mint egy közönséges emberöltő, így akad időnk bőven, hogy kiderítsük a válaszokat. - Eléggé. Nem is áll szándékomban. - jelentettem ki, igaz, attól még lehetséges, hogy holnap elüt egy busz és túl sem élem, vagy éppen este hazafelé tartva támadnak rám és lőnek fejbe... A halált úgy sem lehet kicselezni, ha eljön az ideje, kár menekülni előle. - Hmm... Ahogy elnézem, a... féltestvére az édesapja révén rokon, így gondolom, a rokonságnak azt a felét jobban ismeri a hölgy. Esetleg valaki az édesanyja rokonságából? - találgatok, hisz – papírforma szerint – nem tudok róla, hogy az említett felmenőjét nem épp hozzám hasonló, kaukázusi vonásokkal áldotta meg az ég, sokkal inkább a mongoloid típusba illett volna. - Vagy mást nem, valami régi családi barát is lehetek, szomszéd, a nő a szomszédból, aki vigyázott önre, ha épp a szülők nem értek rá, a lehetőségek tárháza végtelen. Vagy valami távoli másodunokatestvér...? - kérdeztem vissza, mert a féltestvér talán erős lenne, tekintve, hogy kinézetre én sem sokban különbözhetek az édesapától, úgy meg elég nehézkesen lehetne kivitelezni ezt az egészet.
Kezdőlap
