Egy egészen szolid, már-már barátságosan apró méretű tárgyalóterem, amelynek semmi köze sincs a filmes-nagyvárosos hatalmas tömegek befogadására képes tárgyalóteremhez. Ennek ellenére minden a helyén van, a falon ott lobog az USA és Alaszka nemzeti zászlaja, a hangulat pedig az éppen itt tartózkodóktól függ.
Igazából csak egy gyors telefonbeszélgetésben vázoltam fel az ügyvédnek, hogy mi a helyzet. Az egyik páciensem, akit már fél éve kezeltem, úgy gondolta, hogy véget vet a földi testbe zárt életének. Ezzel nem is lenne túlságosan nagy probléma, a saját döntése. A dolog pikantériája abban rejlik, hogy idén töltötte volna a tizenkilencet, gyógyszeres kezelés alatt is állt - amit persze nem én írtam fel neki, a szülei mégis úgy vélik, hogy közreműködtem a halálában. Nem is kicsit. Hogy ideges vagyok-e? Nem mondanám. Talán egy kissé feszültebb vagyok az átlagnál, de ennyi. Tudom, hogy nem kerülhetek börtönbe, azt az Őrzők nem engednék. Mégis mit szólnának hozzá, ha egy telihold alkalmával egy szőrös, böhöm állatot találnának ott helyettem, aki épp a cellatársát szedi darabokra? Szerintem ettől az Őrzők jobban tartanak, mint én magam, hiszen ha rajtam múlik, akkor a saját mancsaimon mászok ki a rácsok mögül. Már lebonyolítottam ezernyi telefonhívást, de a szülők nem hajlandóak peren kívül egyezkedni, mondván: köszönik szépen, a kártérítésből talán tűzijátékos temetést rendezhetnének a gyereknek, de arra kevés lesz, hogy esetleg fel is támasszák. Teljesen jogos, de azért valljuk be... Nem én adtam a kötelet a lány kezébe. Már akkor túl volt két gyomormosáson, amikor hozzám került. Petert (Mr. Mansfieldet) nem ismerem még. Új a városban állítólag, szóval talán ő lesz az egyetlen Őrző cimborám, aki nem azzal fogad majd, hogy "Szeva' James, egyben vagy még, vagy Roxan a töködet is levágta?". Ez külön öröm. Egy régi, rongyosra használt aktatáskában hozom magammal a lányról fellelhető összes dokumentumomat, és nem tudva, milyen emberrel is találkozom, jobbnak láttam fekete öltönyt kapni magamra. Sietősen, a nyakkendőmet igazgatva lépdelek a bíróság folyosóján. Most, hogy ennyire hivatalos a közeg, azért valamelyest megugrik a pulzusom, ehhez kétség sem fér. A tárgyalóterem ajtaja előtt egy férfit látok. Elkéstem volna? Nos, meglehet. Minden esetre felveszem a szokásosan kellemes mosolyomat, megköszörülöm a torkomat és megszólítom a férfit. - Mr. Mansfield? - szólítom meg érdeklődve, hogy jó ajtón kopogtatok-e - Dr Howard vagyok, örvendek. Még mindig mosolyogva, nyíltan nyújtok kezet felé. Persze a nyíltság csak emberi tekintetben nevezhető annak, a pajzsom annyira szorosan zár, hogy már szinte engem is fojtogat. Szóval akár ő az én emberem, akár nem, szívélyesen állok meg mellette és várok arra, hogy esetleg köszöntsön, vagy beinvitáljon a tárgyalóba. Ha pedig mellélőttem... Nos, akkor zavartnak cseppet sem nevezhető elnézéskérésbe bocsátkozom a zavarásért, és a falnak dőlve várakozom tovább.
Az ördög a részletekben lakik, nameg nagy százalékban a vádlottakban is, szóval első telefonbeszélgetés ide, vagy oda, nem szándékozik senkit se elkönyvelni ennyi alapján szerencsétlen áldozatnak. Ráadásként a kis szőrösök iránt érzett konzervatív rasszizmusa nem enyhíti meg ebben a hozzáállásban - bár ezt még minimálisan se hagyja elhatalmasodni vagy egyáltalán a kívülállók felé megmutatkozni. Mert igen, sikeres őrzői összeszervezésnek hála fog nemsokára összetalálkozni a drága Jamesszel Mr. Howarddal. Szóval lássuk, mivel is van dolgunk: mindenféleképpen némi felzárkózást igényel majd az orvosi precedensekben, de az ügy részleteinek ismerete előtt nem ásta ebbe bele magát. Egyébiránt az ideje nem is engedte volna, mert lásd, most is a tárgyalóból szabadul ki, az egyszerű kis rongálással kapcsolatos meghallgatás miatt. Az elkényeztetett, megszaladt - itt csak vádlott becenévvel illetett úrigyerekkel, meg a pánikban lévő szülőkkel. Már most mindenki idegbeteg, pedig még semmi nem megy élesben, így neki kell az egyszerű ügyek rutinjával és hideg fejjel kiosztani az ukászt, nameg hazaküldeni a pereputtyot. Az éles tárgyalásig úgysem lesz más dolguk, mint azt memorizálni, amit ő mondott. Nem olyan nehéz feladat. Amikor eltűnik a kis csapat az ajtó elől, akkor ad magának egy pár lélegzetvételnyi szünetet, nameg a fekete zakója ujját hátratolva ellenőrzi az időt. Minden rendben, még csak angolos késésben sincs, talán még egy tea is belefér mielőtt... A nevét hallja, így kénytelen most elnapolni ezeket az ötleteket. Érdeklődéstől egyelőre mentes, szürkébe hajló tekintete megállapodik Jamesen, de csak fejben készíti elő az ismert rend szerint a maga kis skatulyáit, amibe szereti rendszerezni első benyomás után az embereket - vagy egyebeket. Egyébiránt pedig bólint, és bizony elfogadja a felé nyújtott kezet... a kézfogása meg... mint egy ügyvédé: paragrafusokon futtatott zongoristaujjak, nem favágó ez a férfi, kérem, de nem is döglött hal. - Igen, jó helyen jár, Mr. Howard. Más síkokon pedig nem zizeg semmi James irányából, ami egyelőre úgyszintén csak várakozásra ad okot - egyébiránt a rend kedvéért hatodik érzéke jól ismert papucsként bizony rajta figyel reggel óta. Nem is ő lenne, ha nem ezt tenné már évek óta. Más extraságra nem volt érkezése - Zavarná, ha itt beszélnénk? - billenti el az állát a tárgyaló irányába. Most eltekintene attól, hogy az esetleg irodába befutó Danával is kellene számolni odafönt, ő a következő napirendi pont ugyanis, míg a kezébe nyomja az áttanulmányozásra váró aktákat, legalábbis. Egyébként, ha nincs ellenvetés, bizony ki is nyitja az ajtót, hogy betessékelje a férfit a kellemesen néptelen terembe.
Akkor nézzük a tényállást. Egy: remek vagyok, jó helyen járok, ezért magamat és egy másik férfit is sikerült megkímélnem a kissé zavartnak ható, heves elnézéskéréstől. Kettő: azt hiszem, hogy a helyi őrzőgárda tagjai közül pontosan sikerült azt kifognom ügyvédnek, aki első ránézésre a legkevésbé sem közvetlen, vagy éppen empatikus. Ennek még akár örülhetnék is, mert az biztos, hogy kegyetlenül a fejemre fogja olvasni, ha valamiben vétkes lennék - még akkor is, ha neki pont azt kellene levakarnia rólam. Egyébként pedig ez egy eléggé abszurd gondolat, tekintve, hogy én nem csináltam semmit. A kézfogása számomra egyelőre semmilyen, de persze nem is azért vagyok itt, hogy azt vizsgálgassam, melyikünk a keményebb legény. Nem vagyok az a fajta, akit ez a méregetés és erőfitogtatás túlontúl felizgat. Ennek ellenére azt hiszem, hogy nekem sikerült némileg határozottabb és erősebb szorítást eszközölnöm. Hurrá. - Amíg csak ketten vagyunk, egyáltalán nem zavar. Bazsalygok egy hanyag félmosollyal, annak ellenére, hogy nem biztos, hogy a kedves ügyvéd úr értékeli az effajta humort. Már csak az egész eddigi üvegkalitkájából és erős akcentusából kiindulva. Soha nem voltam az a kimondott hazafi, nem hozott lázba, ha földimmel sodort össze az élet. De ékes példái vagyunk annak a két végletnek, miszerint milyen egy igazi brit. Ő az, én nem. Az én szavaimról már lekopott az arisztokratikusan ronda kiejtés és sajátos hanghordozás. A teát is cukorral iszom. Sokkal jobban esik kissé felcsillanó szemekkel ezen gondolkozni, mint az aktatáskát a kezemben szorítva egy biccentést követően a tárgyalóba lépni. Még ott leng az előző delikvensek szaga, és a feszültségük lenyomatának vibráló és bőrszurkáló maradéka. Nyakkendőlazítás, torokköszörülés és határozottnak tetsző lépések az első, megfelelőnek ítélt asztal és szék irányába. - Elhoztam mindent, amit kért. Apró fejmozdulatokkal tornáztatom meg a nyakam, csak hogy tudat alatt húzzam az időt. Akár foghatnám arra is, hogy elfeküdtem éjjel a nyugtalan álmom miatt. Ami természetesen nem történt meg, köszönöm, remekül érzem magam. Ezt bizonyítandó, felcsapom a táska fedelét, és elegánsnak nem nevezhető, nyers, barna papírmappát húzok elő belőle. Talán kétujjnyi vastag lehet. Finoman, természetesnek tűnő mozdulattal csúsztatom rá az asztal lapjára, ám helyet csak akkor foglalok, ha fel lettem szólítva, avagy Mansfield már megtette előttem. Amikor végre én is leteszem a fenekem, egyik kezem látszólag nyugodtan pihentetem az asztalon, míg a másikkal szórakozottan, talán pótcselekvésként a számat kezdem dörzsölgetni, miközben a papírkötegre bambulok. Gondolom, ezt a beszélgetést nem nekem kellene irányítani, vagy bármit kezdeményezni az ügy előrehaladása kapcsán. Alárendelt szerepben tetszelgek, ha úgy tetszik. Azért a rám jellemző közvetlenség mégsem száll teljesen tova. - Volt már dolga hasonlóval, Mr. Mansfield? Kissé oldalra döntöm a fejem, és őszintén érdeklődő fejet vágok. A számtól is sikerül elszakadnom, most pedig az arcom előtt fűzöm össze az ujjaimat, és igen csak illetlen módon két kézzel is felkönyöklöm az asztalra.
Szerencsére nem a haveri posztra pályázik semelyik ügyfelével sem, főleg nem az első találkozás során, szóval nem is kíván egyelőre a mindenképpen-jófej benyomással élni. Majd kiderül, mi lesz a kettejük álláspontja egymással szemben, ha ő is abbahagyta a belső dobozolást, és legalább már eltöltöttek öt percet egymás társaságban... vagy lehet nem is kell ennyit, mert bizony a teremügyben tett kérdésre érkező válasz egy aprón görbülő mosolyt eredményez a szája szegletében. Akármilyen reflektálás előtt azonban akkor rányúl a kilincsre, hogy bevonulhasson a férfi. Ő meg utána és gondoskodik róla, hogy a folyosó zaja kívül maradjon. - Kétlem, hogy rajtam kívül bárki kihagyná a mai lasagna-menüt az étkezőben, szóval garantáltan nyugtunk lesz. Ő maga is lepakolja a saját táskáját a bizonyos asztalra. Igazán jó kis gengszterfilmbe illő jelenet is lehetne, ahogy a két, feketeöltönyös alak mondjuk egyszerre koffert cserél... ha a helyszínt esetleg áthelyeznénk egy sötét sikátorba, vagy egy elhagyatott gyárépületbe, mindenképpen. Persze itt csak egy mappa cserél gazdát, amit ő halk köszönömmel át is vesz. A szokásos pakkot kérte, ami a praxis legalitását bizonyítja, kiegészülve természetesen a perindító fiatal terápiás aktáival. Mivel a drága szülők mentek elébe az orvosi titoktartásnak, ezzel már nem tud senki takarózni, amint hivatalossá válna a dolog: erre is megvan a megfelelő jogi gyakorlat, a valóban jogos szennyesteregetésre. Mit tesz az emberrel a veszteség, ugyebár... Egyébként nem szemben csüccsen le a másikkal, hanem egészséges kilencven fokos szögben foglalja el az asztal egy oldalát, csak miután egy invitáló "kérem" is elhangzott, ahogy az üres székre mutat James mellett. Egyébként nem szándékozik átolvasni most együltő helyében a megkapott papírhalmot, ez majd a házi feladat lesz. Egyelőre csak felnyitja a mappát, hogy pár gyors mozdulattal, és koncentrált figyelemmel átpergesse a lapokat az ujjai között számolja a szajrét. Az érkező kérdésre pedig bólint közben, kissé szórakozottnak tetszhet a hangja a multifunkciók gyakorlása miatt: - Ha a "hasonló" alatt a dühben gyászoló szülőkre is gondol, igen. - és ami azt illeti, most hagyja, hogy a figyelmét a papírok helyet tökéletesen a másik uralhassa. Hátra is dől a székben kicsit lazítva valamennyit a helyzetén, de azért nem kell félni tőle, hogy barátian felcsapja a lábát az asztalra a nagy beszélgetésben. - Vár még elég kutatómunka rám, de egyelőre megnyugtatom - nem hiszem, hogy annyira nagy bajban lenne. Az normális jogi keretek között értelmezhető orvosi műhiba konkrét tényeken alapul, az a szerencse, hogy a kedves szülőknek most nem azt kellene bizonyítani, hogy egy gézlapot hagyott a lány mellkasában. Ha a telefonbeszélgetésünk óta nem változott a véleménye, miszerint a szakmája megfelelő keretei között kezelte a lányt, akkor nincs mit tennünk, mint ezt bizonyítani. Éppen ezért, ha megengedi, ezeket - és itt most behajtja az áttanulmányozásra váró papírmappa tetejét és ceruzavékony mutatóját felülről tárgyilagosan ráböki - egy másik pszichológussal is véleményeztetném az állami kamarából. Minél gyorsabb, annál jobb. Ha komolyan gondolják a szülők, ezt az ő ügyvédjük is meg fogja tenni, jobb nekünk a lépéselőny... Mennyire tűntek hajthatatlannak a peren kívüli megegyezésben? Ez pedig a szokásos, biztonsági kérdés, mert bizony erre is lenne alternatívája. Mindenesetre hagyja szóhoz jutni a másikat is. Bár a tekintete sosem lesz élénk érdeklőségtől csillogó, azért láthatóan azzal, hogy előrebiccenti kissé a homlokát jelzi, hogy övé a figyelme. Hogy a fenébe ne figyelne, lényegében mindig figyel.
Bűntudatot ugyan nem ébreszt bennem, hogy miattam kellett lemondani a pazarnak ígérkező ebédről, ennek ellenére, ha sikeresen végződik az ügy, garantáltan vendégem lesz, és nyugodtan végig eheti a Mamma Rosa teljes étlapját a számlámra, ha úgy tartja kedve. Elkényelmesedünk. Örömteli, hogy legalább kissé meggördülni látszik a karó, melyet szakmájából adódóan vélhetőleg a testében tart. Szeretem, ha a szakma mögül néha azért az ember is kikacsint. Én is ebben a szellemben igyekszem végezni a munkámat, úgyhogy felőlem aztán pókerezhetünk is, miközben boncolgatjuk a részleteket - bár úgy sejtem, hogy azért ennyire nem fogunk messzire menni. Ahogy látom, hogy kényelmesen hátradől, én a nyakkendőmhöz nyúlok és lazítok rajta egy leheletnyit, miközben figyelmesen, érdeklődő tekintetemet csak rá korlátozva hallgatom végig a mondandóját és a kérdését is. - Nézze, a magam részéről teljes nyugalommal állíthatom, hogy az aktákban senki nem talál majd semmi kifogásolhatót, azon kívül persze, hogy már-már kegyeletsértés lesz ezt egy tárgyaláson kitárgyalni... Húzom el a számat kissé, belegondolva abba, hogy milyen problémákat is veséztünk ki az ülések alkalmával. A szülők talán még nem is tudják, hogy ha valakinek köze lehet a szerencsétlen lány halálához, akkor azok ők maguk és az ideálisnak cseppet sem nevezhető nevelési módszereik. - Ugyebár gyógyszeres kezelés alatt állt... - már a halott lány - Nyilván tudja, hogy én nem adhatok egyetlen betegemnek sem gyógyszert, az a pszichiáter feladata, és általában ők küldik hozzám azokat, akiknek a dilibogyó mellé valamiféle támasz is kell. Miért nem rajta verik le a balhét? Nos lehet, hogy a megfogalmazásom és a hozzá tartozó szolid kézzel-kapálózás nem illik bele ebbe a hivatalos környezetbe, de azért valljuk be, egyelőre én sem vagyok a helyzet magaslatán és baromira a hátam közepére sem kívánom ezt az egész ügyet. Nagyokat pislogok, majd kissé megcsóválom a fejem. - Arra hivatkoznak, hogy a pénz már nem hozza vissza a lányukat, így hallani sem akarnak semmiről. Jobb nekik a hivatalos ítélet, mert reményeik szerint úgy a pénzemet is megkapják, engem pedig minimum kiiktatnak néhány évre. Ami pedig ez utóbbit illeti... - rajtam a sor, hogy testbeszéddel fejezzem ki a beszélgetésünk bizalmas mivoltát. Minkét kezemmel az asztalra támaszkodom, előredőlök Peter felé, és bár minden bizonnyal senki sem hall bennünket, mégis lecsendesítem az eddig heves, háborgó tónusomat. - Baromira nincs kedvem új személyazonossághoz és egy új élethez valahol Kubában, miközben a szülők azt hiszik, épp a büntetésemet töltöm. A falkát sem hagyhatom el, arról nem is beszélve, hogy maguk - igen, az Őrzők - még tartoznak nekem némi fejtágítással, amiről semmi pénzért nem mondanék le. Fogalmam sincs, hogy az ügyvédet beavatta-e bárki is abba, hogy állandó esszenciaforrásként működöm a városban, cserébe pedig bejárásom van az alagsorukba és gyógyító órákat veszek. Mindkét fél számára hasznos kis ügylet a miénk, és azért még bőven nem kaptam meg azt, amire három évvel ezelőtt igent mondtam. Meglehet, hogy én látom ilyen drasztikusan a helyzetet, de még mindig jobb a legrosszabbra felkészülni, mintsem megvárni, hogy az optimisták illúzióját úgy tarolja le a rideg valóság, hogy a meglepetéstől még a nevemet is elfelejtsem. Miután befejezem a monológomat, visszaveszek a közeledésből, és magam is hátradőlök a széken. A jobb kezem ujjai fésűként szántanak végig a hajamon, közben pedig kieresztek magamból egy megkönnyebbült sóhajt. Igen, jól esett elsírni a bánatomat egy szakavatottnak. Vagy úgy egyébként valakinek, tekintve, hogy nem szeretném nagy dobra verni a dolgot a falka vagy a barátaim körében.
Nem is a bűntudat keltés volt a lényeg, hanem az egyszerű tény, hogy iszonyatos az olasz kaja, amit az ilyen közalkalmazotti kantinokban készítenek. Igazából áldás ez a tárgyalótermi megbeszélés, inkább, mint átok - az enyhe cinizmusa meg ezek szerint elferdítette a dolgot. Annyi baj legyen, majd meg lesz a közös hullámhossz. Mondjuk lehet most, hogy mindketten - de inkább láthatóan James - lazított azon a bizonyos hivatalos nyakkendőn. A maga részéről a szakmai megfogalmazás marad inkább többségben, a válaszokat is értő bólintással veszi. - Akkor én is teljes nyugalommal kérek majd szakértői véleményt. Nem bizalmi kérdés, higgye el. - zárja le a szegletet, amiben a másik helyes eljárási módját tette a mérlegre. Neki ennyi bőven elég, ha meg James nem követi az arany mondást, miszerint orvosnak, papnak és ügyvédnek nem hazudunk, akkor ő ütné meg a bokáját. Szóval miért is kételkedne..? Itt erősen közösek az érdekek, nagy szerencséjükre. Talán ezért is gördül könnyebben a szituáció. Mert tényleg a sarkalatos pontok várnak csak megtárgyalásra, ami - James értelmes féri lévén - egyáltalán nem megy nehézkesen. A szülőkkel való peren kívüli egyezkedés pedig megintcsak egy külön, mediációs szakma, de ha az nem akarják, akkor... - Értem. Mindenesetre, ha megengedi, akkor én is beszélnék velük. Mégiscsak más, mikor nem a harag céltáblája próbálja körbeudvarolni őket. És meglehet, hogy fog nyomni a latban a tény, hogy esetleg olyat is megtudhatnak így a lányukról és magukról, ami pont nem a békés, szép emlékezést fogja majd elősegíteni évek távlatából sem... csúnya, pszichológiai hadviselés, tudom, de ez is egy bizonyos háború, amivel fenyegetnek, szóval sok mindent szabad. - ha már a kissé enyhült gesztusokról van szó, akkor most a futólag széttárt karok is ezt erősítik. Nem egy hétköznapi "megmondalakanyunak" azért a perrel, meg egy karrier félrerakásával való fenyegetés a kedves szülők részéről. És... nahát. Már épp kezdte azt hinni, hogy nem lesz gyónás most kivételesen, és lám mégiscsak megindul az a kissé bizalmas előrébb dőlés, amit mások esetében egészen szépen variált gesztusok között sikerül megpillantania. Valaki szereti ordibálva kifejezni a mögöttes érzéseit, vagy épp a vállán sírni, hogy nem akarta ezt az egészet... Lényegében egyébként az a furcsa, közös szál megvan a kettejük szakmájában, hogy mindig ínséges időkben fordulnak hozzájuk az emberek. Bár neki az az egyetlen szerencséje, hogy, ha nem áll az ügy hatékonysága érdekében, akkor nem is fog az ügyfelei lelkével foglalkozni. Egyébként pedig nem... nem kötötték még az orrára, ki milyen viszonyban áll az őrzőkkel, mennyire adományoznak esszenciákat a helyiek, annak ellenére, hogy van egy sejtése arról, nem lehet túl hosszú ez a lista. Az akták összességét sem sikerült még részleteiben áttanulmányoznia, és most is azért volt kénytelen, rá nem jellemzően felkészületlenül érkezni, a Howard akta áttanulmányozása nélkül, mert ez... hmm... hogyismondjam igencsak rapid módos szervezett randira sikerült egyéb elfoglaltságai tükrében. De olvas a sorok között, és van olyan körültekintő, hogy nem érezteti visszakérdezéssel, vagy máshogy, hogy némi információhiányban van. Szóval most jön az a szegletnyi kis empátia a másik monológja után. Épp csak annyi, amennyi elő van írva az ügyvédi esküjében. - Értem az aggodalmat, de én realistának vallom magam és a dolgok jelenlegi állása szerint... - apró szusszantás, elő az egyszerűbb fogalmazókával, meg egy apróbb mosoly is megjelenik, hogy oldjon a dolgon. - inkább ne legyen ennyire paranoid. Nem ez lesz az évszázad vihara. Ha pedig menet közben bármi olyan szeglet bukkanna elő, ami változtatna ezen, maga lesz az első, aki megtudja. Kubát meg az ellenségemnek se kívánnám. Szörnyű a klíma és nincs kapitalizmus. - az amerikai pokol, haha.
Talán most kezdd igazán értelmet nyerni az ügyvédekkel és a gerincükkel kapcsolatos szójárás. De ez egyáltalán nem zavar. Én is csak addig vagyok tiszta és tisztességes másokkal, amíg a dolog kölcsönös, ebben a kedves szülők pedig nagyon nem indítottak jól. Ez enyhe kifejezés a helyzetre, de senkinek sem tenne jót, ha tovább tuningolnám magam és elkezdenék kanyázni a levegőbe, hogy mit gondolok a gyászoló házaspárról. Ennek ellenére amolyan "értem én" jellegű félmosollyal nyugtázom a jövendőbeli ügyvéd kontra szülők beszélgetést, és egyúttal felkelek a székről - de csak ameddig a nadrágom zsebéből elő nem bányászom a mobilomat. Lazán huppanok vissza, közben pedig egészen átszellemülten lapozom fel a híváslistámat, és a megfelelő névjegyet megnyitva csúsztatom a készüléket Peter elé. - Ez a... hm. Kapcsolattartási szám. Az ügyvédjük még nem keresett fel, szóval róla nem tudok semmit. Eszembe sem jut tollat esetleg papírt kérni, hogy magam írjam fel a számot. Egyből azt feltételezem, hogy majd ő is kipakolja a legutóbbi nyert ügyéből összekapart iPhone-t és ilyen módon teszi magáévá a telefonszámot. Hogy egyébként bízom-e benne? Nincs más választásom. De az ösztöneim azt súgják, hogy nincs félnivalóm, úgyhogy nyugodtan tartom magam ahhoz, hogy maximálisan együttműködök vele, már-már kiszolgáltatva magamat neki. Ez nem terhel meg különösebben, mert vélhetőleg semmi olyat nem fog megtudni rólam, amit valaha is ellenem tudna fordítani. Azért teljesen megnyugtatni nem tud a minimalista együttérzésével. Pedig lehet, hogy díjaznám, ha egy pillanatra szerepet cserélnénk, és az irodám bőrfoteljében ülve ő adna zsepit és biztosítani arról, hogy minden rendben lesz. De ez csak egy suhanó gondolat, ami épp csak annyira ül ki az arcomra, hogy gyorsan nyaljak végig a szám szélén, és már újra a "régi" vagyok, bizakodó és élettel teli. Azért a Kubás megjegyzésén őszintén felnevetek, ami talán neki túl sok, nekem viszont természetes. Azonban ahogy kikacagtam magam, két kézzel fogok rá a zakóm gallérjára, és finomat igazítok rajta - nem tudom, hogy miért, egész egyszerűen csak kikívánkozott. - Jól van, Mr. Mansfield, akkor Kubának lőttek. Felötlik benne a rakétaválság ideje a rakétákkal párhuzamban, de az erőltetett és egyébként teljesen véletlen szófordulatnak nem adok hangot, mert az az érzésem, hogy elég hamar kiábrándulna belőlem. Helyette inkább megköszörülöm a torkom és kérdezek. - És most, hogyan tovább? Mit csináljak, mire lenne szüksége? Vagy innentől csak jelenjek meg a tárgyaláson és esküdjek fel, hogy igazat mondok? Már előre látom magam előtt a képet, ahogy megteszem az esküt és az egész teremben a sajátomon kívül mindenki más sületlenségeinek a szaga betódul az orrcimpáim közé. Elég nagy önuralmat kell majd gyakorolnom, hogy ne akarjak csak úgy a magam módján igazságot szolgáltatni, de legfeljebb előző este majd jól kitombolom magam.
Sztereotip gondolkodásmód ugyan, de igenis van értelme. Ugyebár szerelemben és háborúban nincsenek szabályok, ez alól a perek csak abban mentesülnek, hogy kötik őket az alapvető jogok és kötelességek, ám a módszerekben itt lehet azért válogatni. Ha a fair play szabályai játszanának, eleve nem acsarkodnának egymás ellen a felek, hanem rózsaszín felhők és szivárvány alatt ásnák el a tomahawkot... ő meg itt állna karrier nélkül. Veszettjó hely ez az Amerika. Szóval tökéletesen tisztában van vele, hogy lehet gyomrot forgat a gondolattal, de hidegen hagyja, elvégre ez is James érdekében történik. Ráadásul, hála az őrzői vonalnak talán még az ő pénztárcája sem fog egetverően gyarapodni az ügy végett. Ilyen az önkéntes munka, sajnos. A mozgolódásra pedig, meg ahogy előkerül a telefon, bizonyhogy ő a legújabb apple terméket bányássza elő a zakója belső zsebéből, hogy megtörténjen a gyors információcsere. Meg természetesen nem marad el a halk, udvarias "köszönöm" se. - Kiderül az is, nagyon hamarosan. - a drága szülők anyagi helyzete mondjuk már eleve szűkíti a lehetséges ügyvédi kört. Hogy honnan való és legfőképp mennyire jó lesz az illető a dolgában. És az az igazság, hogy marhára megszokta már a harsány embereket. Ez is valahogy munkahelyi ártalomnak nevezhető, hogy nem a nyugodt honpolgároknak nyújt jogi segítséget kirendelt védőként. A jelen eset egészen kulturügynek tekinthető... annak ellenére, hogy ő szívesen rendezkedne be inkább ilyesmire, az igények mást mutatnak, és így hasznosabb is a tevékenysége. Egy szóval nem zavarja a másik nevetése, a feszültségoldó volta is tagadhatatlan, nameg ez is volt a célja ezzel a könnyedebb megjegyzéssel. Egyébként, ahogy felpillant a másikra a "lőttek" után, szinte látni a tekintetében, hogy kimondatlanul is vette a rejtett humort. Hát ez igazán csodálatos, csak le ne bratyizzanak rögtön itt a facsart humorukkal, mert kitér a hitéből... - Egyelőre a rutin szerint haladunk. Van egy szokásos ügymenet: Alá kell írnia egy megbízási szerződést, hogy én lehessek a jogi képviselője. Beszéljünk anyagiakról is két szót; a képviselésért most nem kérnék semmit, de a járulékos költségeket ön fogja állni, amennyiben ez megfelel. - igen, senki nem akar egy farkast a vádlottak padján, ez az egyszerű ok. Nameg az első alkalmas grátisz - Ezek után nekikezdek az adatgyűjtésnek az eddigi jogi precedensekről, áttanulmányozom ezt a szép kis aktát, bizonyítandó, hogy ön mindenben rendesen cselekedett, és ha felmerül valami kérdés, vagy tisztázandó részlet, akkor keresem, tarjuk a kapcsolatot, kölcsönösen, ha egyéb szálak befutnának. Illetve meghallgatjuk a család ügyvédét, ha sikerül személyesen is megjelennie. - egyébiránt szusszant kicsit, míg visszacsúsztatja a készüléket a zakózsebbe. - Utána, ha szükség lesz erre, akkor fel fogom készíteni a tárgyalásra. Van esetleg kérdése?
Tág pupillákkal, olykor bólogatva vagy éppen hümmögve hallgatom Mr. Mansfield programtervének vázlatát. Nem is tudom, hiába érzem teljességgel biztosnak magam a dolgomban, mégis, akárhányszor kimondja, hogy átvizsgálja az aktákat, hogy én valóban helyesen jártam el, kissé nagyobbat dobban a szívem. Vajon tényleg így van? Az agyam lázasan kezdi kutatni a vélhetőleg meg sem történt hibákat, hátha valamit tényleg elmulasztottam, elnéztem, rosszul diagnosztizáltam, rávezettem, egyszóval talán mégis én vezettem rá arra, hogy sok neki ez a földi lét. Talán természetes ez a fajta aggodalom és bizonytalanság. Talán Peter kiszúrja, talán nem. Minden bizonnyal hozzászokott már az ilyen lappangó feszültséghez. Mármint, nem ő maga, hanem az ügyfelei részéről. Azzal próbálom elhessegetni a gondolataimat, hogy bár kissé megkésve, de a telefonomért nyúlok és szórakozottan forgatni kezdem az ujjaim között. - Nem várom el öntől, hogy csak azért végezzen ingyenmunkát, mert az vagyok, ami. - nézek rá talán az eddigi legkomolyabb pillantással. Arról nem is beszélve, hogy ismerem ám az Őrzők díjszabását, és ebben az esetben egy viszonzatlan szívesség helyett inkább a készpénzt választom. - Na, nem mintha egyébként kételkednék abban, hogy remek munkát fog végezni, engem mégis megnyugtatna, ha tudnám, hogy miért csinálja. A felebaráti szeretet már Jézusnak se jött be, úgyhogy azt javaslom, hogy gondolja át. Nem áll szándékomban lyukat beszélni a hasába, bár szerintem egy ügyvédnek olyat nem is lehet. Innentől az döntése. Minden esetre kiemelt figyelmet fordítok az arcára és a válaszakor belőle szivárgó érzésekre, csak hogy tudjam, hogy mennyire őszinte a nagyvonalú elutasítás, vagy mennyire egyetértő a beleegyezés. - Azt hiszem, hogy egyelőre minden tiszta. - kissé megdörzsölöm az állam - De ha mégsem, akkor majd felhívom. Nem, azért sem fogom külön megkérni, hogy dobjon meg egy nyugtató telefonhívással akkor, ha végzett az aktákkal. Bármennyire szeretném, az már annyira gyenge lenne, hogy odáig én sem süllyedek, annak ellenére, hogy érdekhelyzetben szívfájdalom nélkül hajlandó vagyok lemondani az elveimről. Ha nincs más hátra, akkor sem töröm meg a csendet, csak nézek ki a fejemből a terem túlsó vége felé. Aztán egy "hát, akkor ennyi volt" szájhúzással tolom fel magam a székről és teszem zsebre a telefont, hogy útnak induljak az ajtó felé, gondolom Peter társaságában. - Még egyszer köszönöm a segítségét Mr. Mansfield. Nyújtok felé búcsú-jobbost, majd a szép jövő reményében, feltűnően nagy sóhajjal indulok el a kijárat felé.
//Szerintem ennyi, aztán találd ki, hogy mekkora baj legyen a vége *-* Köszönöm! §§§//
Helyes, ha figyel, még mindig közös az érdekük, így ezt örömmel látja - már amennyire kiütközhet rajta, hogy öröm járja át azt a kicsi, kékvéres szívecskéjét, annak ellenére. Egyébként egy kis feszültség senkinek sem ártott a peres ügyekben. Nem kell vigyázzban stresszelni ugyan, de a törvény feszes eljárásai a link alakokból is a legélhetőbb honpolgárt hozzák elő. És tényleg nem hiába ismételgeti, hogy a másik tiszta keze az első, amit meg kell vizsgálni az ügyben. Logikus első lépés, hiszen a stratégia egészen más kell legyen, mikor tudja az ember - nameg főleg az ember ügyvédje - hogy bizony volt egy kis baki, és nem az ártatlanságot kell bizonyítani. Akkor már egészen más annak a bizonyos leányzónak a fekvése is. Akkor bizony el kell terelni a figyelmet, vagy épp enyhíteni a hiba körülményein, és menteni, ami menthető - jelen esetben - a praxisból. A munkadíj miatti visszakozást egyébiránt valamennyire várta is. Ez is alátámasztja a tényt, ami eddig is sejthető volt számára: A doktorúrnak bizony helyén van az esze. Örvendetes is volna a dolog, ha megintcsak arról lenne szó, hogy épp haverkodna. Mert akkor James minden bizonnyal átmenne azon a minimális iq-előszűrőn... kár, hogy még mindig nem erről van szó. Szóval nyugodtan bólint, miután végighallgatta a másikat. Nincs baja a retorikával, hosszan is elhallgatná, türelme és ideje jelenleg - bár nem tengernyi, de meglehetősen sok. - Nem üres biankóként kívántam volna felhasználni, bármennyire is jogos így félig ismeretlenül a gyanakvása. Inkább amolyan első gesztus lett volna, de igaza van, maradjunk az rutinnál. Nem múlik az élete a számlázáson, és nem is túl szentimentális (haha) hogy megsértődjön. A tekintete nem árul el mást, mint visszafogott, értő figyelmet, és a bólintása is ezt támasztja alá. Igazat ad, igazán csodálatos erény, és ennyivel talán magában le is tudta a bizalmat előlegező odafordulást, ha már az előbbi próbálkozást megvétózták. Mert valóban a bizalmi gesztusérték, amit el szeretett volna érni a felajánlással - bár hogy ennek a gyökerei menyire vezethetők vissza egy hosszútávú érdeképítgetés alapjaiba... hát azt találgatni lehet, de nem érdemes. Mert persze, hogy nem irgalmas szamaritánus típus, szagra vagy állagra se, de amit ígér, azt megtartja. Csak figyelni kell a szavaira. Mindenféleképpen jobbszeret hosszú távra alapozni, mint az instant csencselésre, és haszonra. Kényelmesebb és mindenki számára kifizetődőbb... és ezért nem kedvelik egymást a pattogós-newyorkbóljöttem-prescottal. Ő csak daráljon békésen, de hagyja békén a módszerével. - Értesítem, ha vannak fejlemények. Ha időközben felmerül valami, kérdésen kívül is, akkor is kereshet nyugodtan. - ó, azok a bizonyos részletek, amik valahogy fontosak, de mégis csak később vándorolnak a védőügyvédhez. Na, azok nagyon is ismerős gazemberek a számára. Igaz, kevésbé érett személyek esetén szokott ez előfordulni, szóval reméli a legjobbakat Dr. Howard esetében. Amúgy pedig nem kell félni, tényleg nem kívánja tovább feltartani a másikat... Felegyenesedik ültéből a kézfogás erejéig. Balja már a tulajdon zakóját gombolja össze. Elvégre nincs már miért maradni.
// Én köszönöm, meg a várakozást is Kiötlöm a továbbiakat, amint van rá szabad agysejtem //
Megintcsak kisajátította a terepet, hiszen előző alkalommal egy egészen megnyugtató kimenetelű privát társalgást bonyolított le ezek között a szentnek épp nem mondható, de falak között. Szerencsére már eléggé benne járunk a délutánban, így tökéletesen üresen kong az amúgy nem túl méretes helyiség, kis, nyugtalanító ízzel látva el azért az atmoszférát - az is ablakok kelet felé néznek, így a lemenő nap pont nem érheti sugaraival a területet. Belépve épp ezért nyomja rá két ujját a kapcsolóra, ami a természetellenes neonvilágítást hivatott beüzemelni. És lám, igencsak jól, mert ismert, elektromos bizzegés után már fájdíthatják is a szemüket. Többesszámban, hiszen nem egyedül lép be a terembe. Mögötte egy szöszi nőszemély veheti szemügyre a terepet. Szerencsére nincs törhető tereptárgy, hacsak nem a székekkel kíván elbánni Charlie. Más nem is igen van itt mozgatható, mint a bútorzat. Egy pillantással jelzi, hogy húzza be maga mögött az ajtót a másik, ő pedig az egyik közelebbi asztalra pakolja le a roppantul unalmas aktatáskáját. Ma egyébként ő is a rettentően unalmas fekete öltöny-nyakkendő-vékony orrú félcipő triót viseli, és mivel nemrég lett vége a munkaidejének, még csak nem is lazított ezeken a kellékeken. A táska elhelyezése közben pillant a nőre, a tekintete a körülményekhez mérten élénk, de távolító. - Csak úgy, ahogy megbeszéltük. Kérlek. - inkább színtelen, mit fegyelmező a hangszín, amit megüt... megüt? inkább csak lágyan megpaskol. A mai nap őrá is rányomta a bélyegét, és nem egészen tíz perc alatt tökéletesen kiszipolyozta ráadásul az energiáit, ahogy a Hillt is eligazgatta. Mert roppantul örvendetes volt, hogy itt tiszta lappal indul, és roppantul nem az, hogy most úgy tűnik egy régi pótkerékkel mégiscsak több lesz itt Fairbanksben. Nem kíván ezen a találkozón régi, zavarbaejtő sztorikat hallani a másikról... saját magáról meg főleg nem. Nem is véletlen akarta ezt az ingerszegény környezetet befoglalni a sikeres ügy érdekében. Természetesen Willnek mindent leközölt előtte, amit szükségesnek vélt. A kultúrsokk úgyis majd élőben fog megmutatkozni, ha a protektor megérkezik. Ők időben vannak.
Amíg ideértek, folyamatosan beszélt Peterhez. Az időjárásról, a kocsijáról, a férfi nyakkendőjéről, meg hogy ma odaégette az rántottáját, és ezért késett fél órát, meg át is kellett öltöznie, mikor magára borította a kakaóját. Azt nem teszi hozzá, hogy a mosatlan edények és a kiömlött kakaó még mindig arra vár, hogy Charlie feltakarítsa, az ráér. Választása egy szakadt farmerra esett ami alá lila harisnyát vett, hozzá harsány piros pulcsi és csizma bőrdzsekivel. Charlotte és a visszafogott stílus, na persze. A terembe érve ösztönösen őrlángra téve magát suttogva folytatja a szövegelést: - … szóval nem is értettem a főnököt amikor nekiállt velem ordítani, végül is nem direkt vittem ki rossz rendelést a vevőnek. Hülye picsa. – dohog magában, és hangos nyikorgással kihúzva a széket ledobja magát, egy másikra pedig felpakolja a lábát, csupán kényelmi szempontokból. - Miért ilyen baromi unalmas? – kérdezi, és pukkaszt egyet rózsaszín rágójával. – Sehol egy kép, festmény, vagy.. vagy.. csobogó szökőkút. – hirtelen nem jut más díszítőeszköz az eszébe. - Jó, minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Ajj, Pít, ne csináld már, mitől félsz? Nem is szoktam embert enni. Ma is csak pirítóst ettem meg.. tojást. Tényleg, a minap láttam egy állatira klassz étkészletet, rögtön te jutottál eszembe, szerintem feldobná a konyhádat!
Szokás szerint kések erről a megbeszélt találkozóról is, de mentségemre szóljon, itt voltam én időben, csak elszívtam még egy cigit kinn, ha már bent nem lehet. Fantasztikus lesz, remélem Peter nem akarja sokáig húzni a dolgot, akármiről is legyen szó. A csikket elnyomva és a kukába pöckölve haladok befelé, ruházatom még mindig fekete. Egyébként egyszerű farmer és laza pólóing kettőse, kényelmes cipővel, bőr dzsekivel és karórával kiegészítésül. Csak semmi felesleges flanc. Automatikusan Peter irodája felé indulok meg, szóval tennem kell némi kerülőt, mire visszakeveredek a tárgyalóhoz, ahol bekopogok ugyan illedelmesen, de ezzel együtt már nyitom is meg az ajtót, hogy belessek. Nem, nem félek attól, hogy valami meglepetés party robbanna a képembe, egyszerűen ilyen elővigyázatos a természetem, főleg mostanában, hogy a helyzet kiéleződni látszik. - Üdv Peter! - szúrom ki az irodalakót, képemre halvány mosolyszerűség is kerül, majd a szöszke is belekeveredik a látóterembe. - Éééés... kiskegyedben kit tisztelhetek? - firtatom Peterre sandítva lopva-kérdőn, közben pedig beljebb lépek, behúzva magam után az ajtót. Kezet nem nyújtok, az a hölgy dolga.
Nem is baj, hogy ő szótlan jelenleg, ha kicsivel többet beszélne, elég kaotikus lenne az összkép így, hogy Charlie mellette csivitel. Mindent felfog, mindent hall sajnos, de legtöbbször így is csak egy értő hümmentéssel vagy egy pillantással adja a másik tudtára a szellemi jelenlétét. Most pedig ugyebár megtalálja az asztal sarkát, amire félig támaszkodva félig helyetfoglalva teszi le magát, hogy kényelmesen pillanthasson a nőre, majd a szavai nyomán körbe a helyiségen. Kis szünet, összefűzi a mellkasa előtt a karjait, a szemöldök megemelkedik: - Azért, Charlie, hogy ne a dekorációt figyeljék, amikor egy gyilkossági ügyben kell dönteni. - komolyan, mint egy végtelen türelmű tanárbácsi. Egészen olyan a helyzet, mint régen, bár azért az előkerülő étkészlet-dolog megfájdítja a fejét - Nem félek, és köszönöm van mindenféle felszerelés a konyhámban. Erre most mit lehet mondani így a protektor érkezésének küszöbén? Semmit. Nem is fog, mert körülbelül ekkor érkezik a kippkop, ő meg hátát kiegyenesítve néz el a szöszi feje fölött a belépőre. - Will... - rutinüdvözlésre emelkedik ő is, és a keze egy futó kézszorítás erejéig, aztán meg persze a jelen lévő harmadikra pillant. Nem akarja egyébként sem elhúzni a dolgot, sem túlzottan beleavatkozni. Így is jobban benne van már, mint amennyire eredetileg kívánta volna. Egy fél mondat még jár azért, mert ahogy ismeri Charliet, fel kell dolgoznia az eseményeket - Charlotte, a miami-i protektorátusból. Ő meg a kerítő, gyertyatartó... éljen.
- Ugyan már, egy kis dekorációtól még senki nem kapott életfogytiglanit. – dohogja, ahogy rágózva nézi a helyiséget. Uncsi, uncsi, uncsi. Miami színes volt és pezsgő, ez meg szürke és fagyos. Fel kell rázni ezt a helyet – Píttel együtt. Amint belép az ismeretlen férfi, még pukkaszt egyet a rágójával, ami rátapad a szájára a meglepettségtől, szemei elkerekednek és hirtelen elfelejti, hogy miért is van most itt pontosan. A kezét esze ágában sincs kinyújtani, inkább lanyha integetésbe kezd vele. - Szia, a nevem helló.. akarom mondani, Charlie. - Akkor akár tegeződhetnének is. Pár pillanatig még bámulja a vadőrt, végül pislog kettőt és ő is feláll a helyéről, mert eddig a székről csodálta belépőt. - Mondhattad volna, hogy itt ilyenek a protektorok, hamarabb otthagyom Miamit. – morogja Peternek, hogy csak ő hallhassa, miközben az ablak felé fordul, mintha csak a kilátást vizsgálná. - Amúgy ja, Miamiból, jár már ott? Kurva jó hely, lehet fürdeni a tengerparton, és minden nyitva van nulla – huszonnégy órában. Egyszer tényleg érdemes mindenkinek ellátogatni oda. Ha Peter az hihette, Charlotte visszafogja magát és moderál a viselkedésén, súlyosan tévedett. A nőnek esze ágában sincs megjátszania magát, pont olyan csicseri és szókimondó, mint mindig. A zavara, mely az első másodpercekben fellángolt, most mintha tovatűnt volna, újra elemében érzi magát.
A kézszorítás persze nem marad el részemről sem Peter felé, a bemutatkozás/bemutatás hallatán pedig kissé megemelkednek szemöldökeim, ahogy hol egyikre, hol pedig másikra pillantok. Charlotte, Charlie... nekem egyre meg, valószínűleg időbe fog telni, mire megjegyzem azt, amit a nő is szeret. Francért kell bonyolítani! A protektoros megjegyzés csak egy suta félmosolyt csal elő képemre, mely menten homlokomra nyomja az "elérhetetlen" plecsnit, miközben helyet foglalok valahol Peter közelében, onnét figyelve a nőre... ahogy Charlotte nekikezd a beszédnek, már nem is bánom meg, hogy leültem, mert sejtem, hogy nem lesz rövid a dolog. Mindezt két szó és annak hanglejtése után le lehet szűrni a másikról, ami azt illeti. - Ami azt illeti jártam, bár már vagy húsz évvel ez előtt, akkor is átutazóban. Az ausztrál tengerpartot jobban ismerem. - Szélesedik ki mosolyom, s közben lopva kérdőn sandítok Peter felé finoman felvont szemöldökkel, hogy mégis mire véljem a kisasszony jelenlétét? Akármilyen cserfes is a szöszke, még mindig lehet rossz hír hozója vagy ellenőrizheti őket valami végett. Persze, nekem is kapásból a legrosszabbra kell gondolnom... de legalább biztosan nem ér meglepetés. - Megkérdezhetem, mi szél hozott, kedves Charlie Miami-ból? - Automatikusan tegezem, s bár lehet, ezzel csak lovad adok esetleg alá akaratlanul is, nem fogok vele kivételezni, ahogy Petert sem tudom magázni, hiába vagyunk majdnem-kollégák.
Kivárja a fiatalok (haha) ismerkedést, de ahogy a Charlie megszólal, mélyen belül egy mintaszerű arcpálmát produkál... kívül meg marad a pókerarc. Most szeretne eggyé válni az unalmas bútorzattal, de leginkább kalapot emelni és távozni kelet felé... De szolidaritásból, és mert érez némi felelősséget a helyzet miatt természetesen marad. Will pillantásai persze nem kerülik el a figyelmét, és az a marha nagy igazság, hogy ő maga pont emiatt egészen emberien kifejezően metakommukinálja le felé - mindösszesen egy fejmozdulattal és egy arckifejezéssel, hogy semmi pánik... a szöszi csak szöszi... az illető felől érkező suttogós tetszésnyilvánítás meg komolyan... a legalkalmatlanabb pillanatban érkezik, amit el tud képzelni. Ha legalább nem két négyzetméteren tobzódnának, érthető volna, de akkor sem helyénvaló. Merthát mindenkinek van szeme, de nem kell senki orra alá dörgölni még a végén kisebbségi komplexus fogja itt kínozni Egyébként hallhatóan be is indul a szóáradat a nő felől, szóval épp csak hallható szusszantással várja be szinte bajtársi együttérzéssel maga mellé Willt. Még az is lehet, hogy kissé egymáshoz hasonlatos szögben vándorolnak fel a szemöldökeik. De az ő keze emellett szinte túl otthonos orrnyeregmasszírt is elkövet, ha már Will elébe ment a kérdéssel, ő legalább ezzel a gesztussal is megtámogatja, hogy tessék kérem a tárgyra térni.
Ide – oda járatja a tekintetét a két férfi között, már majdnem a körmét kezdi rágcsálni, végül mégsem kezdi el, mert félő, Pete kihajítja Fairbanks-ből. Inkább Will-re pislog. - Ú, komolyan, jártál már ott? Legalább jó idő volt? És mi a véleményed a helyről? Amúgy Ausztráliában még nem jártam, szerintem a kenguruk baromi félelmetesek. Nem mernék a közelükbe menni, amilyen peches vagyok, lerúgnák az arcomat, vagy a vesémet minimum. – hadarja el egy szuszra, mintha csak egy kávé mellett csevegnének, és semmi más, fontosabb téma nem lenne. Nem veszi észre Peterék összenézését, ugyanolyan lelkes, mint az első pillanatban. A kérdésre ugyan kissé visszavesz, és Pít felé pislog, tőle várva némi bátorítást. Végül összeszedi a bátorságát, és torkát megköszörülve belekezd mondandójába. - Szóval az van hogy én még izé Miamiban barátkoztam elő Peterrel, és.. – ránéz a férfire. Talán túlságosan visszament az időben, elég lenne a lényeget tálalni szerencsétlen vadőrnek. - És szóval hogy szívesen lennék itt őrző, mert igen, hát tényleg. – szép, összefüggő mondatok, választékos megfogalmazással. De azért igyekszik, még egy halvány mosolyt is megereszt, jelezvén, nem akar ő semmi elrontója lenni. -Ja és ő, Miamiban nem szóltam, hogy eljöttem. Sietnem kellett. – Teszi hozzá magyarázatként.
Mint említettem, csak átutazóban voltam és tényleg régen. Fene tudja milyen idő volt, nem is nagyon foglalkoztunk az időjárással Ellie-vel, ami azt illeti, annál inkább egymással. Minden esetre egy ráhagyós biccentést megengedek azért a szöszke felé, ne érezze magát hanyagolva a nosztalgikus gondolatok közepette. - Remek volt. És tetszett is. - Jegyzem meg halovány mosollyal, de közben lassan a tárgyra térnék, ami azt illeti. Az információáramlás kissé szakaszosra sikerül, szóval csak hogy tisztán lássam: Peter Miami-ban összeszedte a kisasszonyt, aki minden szó nélkül lelépett utána. Micsoda megindító történet lehetne ebből! Jah, pontosan ez van Peter arcára is írva, ahogy felé sandítok... - Pedig Fairbanks már több száz éve nem szalad sehová. - szélesedik ki a mosoly képemen arra a megjegyzésére, hogy sietnie kellett. - Egyébként nem látom akadályát annak, hogy az itteni protektorátus alá átkérd magadat. Sőt, tudod mit? Ha kapok egy teljes nevet, elintézem én neked! - A szívesség mögött azért ott van a "biztos, ami biztos, inkább elintézem én, nehogy a nagy sietségben ez is elmaradjon" életérzés. A lány ha közli a nevét, biccentek, de nem kezdek el azon nyomban telefonálni, csak kérdőn tekintek hol rá, hol Peterre, hogy van e még valami. Amennyiben nincs, felemelkedek ültemből. - Nos, ez esetben, bár nem hivatalosan még, de köszöntelek nálunk! Peter majd körbevezet! - Lapogatom meg a pasas vállát. Remek barát vagyok, tényleg. Mondták már páran. Minden esetre majd cserébe meghívom egy italra Dee-nél. Rá fog férni, úgy hiszem.
Tényleg igyekszik Charlie fecsegése alatt csak úgy jelen lenni a színen, mint holmi pirosat jelző tábla - némán, de teljesen észrevehetően. Lereagálva, de mégse túlzottan belevonódva a hallottakba. És nem, nem mintha a másik helyett érezné zavarban magát. Egyszerűen abban a biztonságos és elérhetetlen semlegességben lebeg, mint amit a valamennyire külsős közvetítő szereppel még magára is vállalt... mindaddig, míg az "összebarátkozás Peterrel" szókapcsolat elő nem kerül a szőke interpretációjában. Eddig volt feloldva minden alól, és masszírozhatta meg teljes joggal a saját orrnyergét, reagálva a szanaszét álló beszélgetésre. De sajnos most már csak viszonozni tudja az oldalpillantást a protektor felé. Sejti, hogy egy kis sztori akaratlanul is kerül a megkapott morzsák köré... és a legszörnyűbb, hogy ő maga irtózik a legjobban bárminemű dramatizálástól, és nem is szeretné, ha ez a kép a személyéhez fűződne. Ennek ellenére sem a hely sem az idő nem alkalmas a tisztázásra, és nem is biztos benne, hogy bárki kíváncsi lehet a dologra... főleg nem Will. Innentől kezdve meg persze nem várhatja el, hogy felmentse (sajnos) a felelősség alól, ami a kisasszonyt illeti... Natessék, így legyen ötöse a lottón, mert bizony meg is érkezik a baráti vállapogatással együtt az aljas ukász. Egy pillanatra még a hűvös angolsága, meg a tisztelete alatt is egészen fel szeretne állni a kijelentéssel, hogy köszöni szépen, lenne más jelöltje erre a tisztségre mondjuk Prescott. Bizonyára nem a protektor tenyere miatt engedett egy kicsit a válla, és lett csapott a zakó alatt. Egészen kis nüansznyi különbség ugyan, de jellemzően csak akkor tudja így "elárulni" magát, ha a szöszi kerül be valamilyen mód a képbe. Remek időknek néznek elébe. És ezekután a szellemek mentsenek tőle, hogy bármi egyebet itt helyben még hozzáfűzzön a dologhoz. Ennyi is elég volt. Az arckifejezése marad az enyhén fáradt maszkja mögött ahogy bólint Will felé. Bizonyára ez volt a legrövidebb elrendezkedés ami egy új őrző belépését illeti... szerencsére.
- Hát igen, Miamiban mindenkinek kötelező jól éreznie magát! – bólogat, és folytatná is a nagy anekdotázással, mikor az ösztöne azt súgja, itt az ideje befogni a száját, és figyelni a férfiakra. Akik láthatóan – és szerencsére – helyette is gondolkodnak. - Fairbanks nem, de Peter igen. – lapogatja meg egy pillanatra az említett arcát, mintha csak egy négy éves kölyök lenne. Széles mosolya arról árulkodik, mennyire boldog tőle, hogy megtalálta, és sikerrel járt a kutatási akció. Megint együt tnyomulhatnak Píttel, ez tök tuti! Neki legalábbis. Will szavait meghallva elkerekednek a szemei, és Pete nyakába ugrik. - Látod, látod, én mondtam! – még egy cuppanós puszit is nyom az arcára, mielőtt visszafordulna a protektor felé. – Igen, persze, hogyne! Charlie Hill. Vagyis hát.. Charlotte Hill, de így senki nem hív, mert utálom. Szerintem túl komoly, meg fos egy név, de most komolyan, ki az az őrült, aki Charlotte-nak nevezi el a lányát? Ja igen, az anyám, de ő sem százas. – nem zavartatja magát, ömlik belőle a felesleges információ. – Néha szokott még Pít Lottinak hívni, de tényleg azt is csak neki engedem meg, és a legjobb mégiscsak a Charlie. Szóval semmi Charlotte, mert attól hülyét kapok. Nem veszi észre, hogy Will a saját érdekükben vette kézbe az ügyet, hát csak vigyorog, mint a vadalma Csaba, ezzel sem lesz problémája. - Juj, köszönöm, köszönöm! – gyermeki ártatlansággal szemléli körbe ezt a számára unalmas termet: máris nem olyan rémes, mint az elején. – Igen, Píttel terveztünk bevásárlótúrát, meg meg meg akkor körbevezethet a városban és megmutathat minden izgis dolgot! Ugye? – karol bele a férfibe, és vigyorogva pislog rá, válaszra várva. Vagyis.. ő tervezte Peterrel, de ez mellékes.
Fairbanks nem, de Peter igen. Ez édes. Mondjuk kissé olyan szaga van a dolognak, hogy nem véletlenül fut ez a jóember. A puszira meg felszaladnak ugyan szemöldökeim, de nem én leszek az, aki ezt firtatni fogja. Nekem is megvan a magam keresztje, s bár ugyan ilyen szőke, jellemben teljesen a másik oldal így első pillantásra. Még a kicsi fiam is megmondta, hogy "Anya, te olyan vagy, mint valami katonatiszt." Ehh... nem ez a legjobb pillanat a nosztalgiázásra. Charlotte nevét elraktározom, szerintem igenis szép név. Szabad embert jelent, szóval talán annyira nem is lőtt mellé a kedves anyuka vele valahol. De ez már megint nem az a téma, ami ide tartozik, így ahelyett, hogy felemlegetném a dolgot vagy roppantmód udvariasan megjegyezném, hogy pedig szép neve van, szimplán csak biccentek, jelezve, hogy vettem. Név elraktározva, a becézésre pedig majd igyekszem odafigyelni - sajnos hajlamos vagyok ragadványnevekkel élni, többnyire saját alkotásokkal, ha nem ugrik be, hogyan is szereti hívatni magát az illető. Azért a bevásárló túra említésénél már nehéz eldönteni, hogy a nevetés vagy a felsőm szegélye fojtogat e. Minden esetre széles mosollyal vetem közbe: - Én elsősorban az őrzőséggel kapcsolatos dolgokra gondoltam. - Szűkítem ezzel a kört és Peter szenvedésének hosszát, majd ha a nővel kezet fogtam - nem, nem rázogatom meg a kacsóját, mert még véletlenül összeroppantom - Peterrel is lekezelek, szinte már együttérző tekintet keretében. - Jövök egy sörrel.- súgom oda közben, bár lehet, nem is szereti a sört. Mondjuk az angoloknak legjobb tudásom szerint nincs bajuk vele. Na mindegy, a lényeget csak leveszi a mondatból... merthogy én elköszönök tőle és Lotti Charlietól, az is biztos. Vár a "délutáni munkahelyem", avagy az alagsornak becézett téglaketrec.
// Köszöntem. Remélem lesz még alkalmam veletek játszani együtt és külön-külön is. *-* //
Annyira örül neki, hogy a szocializációja felett már génszinten is benne van, hogy kivételesen jól tudja elnyomni a véleményét, ha a körülmények nem engedhetik meg, hogy kinyilatkoztasson. Mert körülbelül azonnal megcáfolná a tényt, hogy Miami annyira csodálatosan vidám gócpont volna... lehet másnak igen, de ő köszöni szépen, az elmúlt hetek itt Fairbanksben már magasabban vezetik a listát... ami azért nagyon merész megállapítás, de igaz. Nem igazán marad ezen ideje elmélkedni, pedig láthatóan szeretne e módon is kivonódni valahogy ebből a bűvösen kínos beszélgetésből. A tekintetét is kicsit lejjebb ejti. Persze, miért is maradna ki? Megint igaztalanul valahogy Charlie őt helyezi a dolgok középpontjába, amire azért felkapja a fejét... Most komoly? Hitetlenül pillant a nőre az arcpaskolás nyomán, de ezek szerint nem tudott eléggé jelzés értékű lenni, ugyanis a nyakába is kap egy egész kis energiagombócot. Most elmarad az a lapockapat-pat, amivel leginkább le szokta reagálni a másik pattogását és közvetlenkedését. Igazából örül, hogy a csaj lendülete nem rántotta le az asztal széléről, amire még mindig fel van félig támaszkodva. Szelíd erőszakkal, a csuklójánál fogva fejti le magáról a szőke egyedet. A hangja kifejezetten rezignált, ahogy megszólal. - Kérlek... Én is itt voltam, hallottam. - nem, nem pillant egy darabig Willre. Marad hűvös jelenleg, már a túlélésre játszik. Szerencsére a formaságok, meg az ő imázsának a lerombolása leköti annyira Charliet, hogy már csak egyszer akarja fogva tartani a karját. - Majd körbevezetlek az egyetemen. - ezt még talán Charlie is feldolgozza. Egyébként meg épp csak nem teszi hozzá, hogy "maradjunk ennyiben...". Meg aztán ott lehet rá tudja sózni Alicere, akivel ellányoskodhatnak, mint jó gyógyítók (szinte fáj a sztereotípia). Egyébként pedig komoly stratégiával szabadul meg a kartól, ami bebirtokolta az övét, ahogy finoman lefejti magáról, és megpaskolja a kézfejet. Tessék elvinni, akad jobb helye is. Willel így legalább kezet tud fogni, és ami azt illeti az egész abszurd helyzet tökéletes megkoronázása az hogy meg lenne jutalmazva hősies helytállásáért... de a fenébe is, miért is ne. Egy egészen halvány mosoly jelenik meg végre a szája sarkában, ahogy egy bólintással nyugtázza a hallottakat. Charliehoz pedig lesz egy-két szava mindezek után... és a legszörnyűbb, hogy a tökéletesen színtelen jogi tónusán vázolja fel a problémáit... És megoldja a következetes nevelés érdekében, hogy hamar szétváljanak útjaik. Neki is már tele a feje annyira, hogy igényelje a csendet.
Kezdőlap
Kiötlöm a továbbiakat, amint van rá szabad agysejtem 
// 
//
