Minden, ami okmányokkal, bevándorlási, munkavállalói és egyéb iratokkal kapcsolatos. Általában ez az a hely a városban, ami mindig tömve van, így a teremben elhelyezett széksorok mögött szép számban sorakoznak fel szendvics és italautomaták.
A "kiszolgálás" olyan, mint egy bankfiókban. A dolgozók egy egybefüggő pult mögött ülnek a számítógép és irathalmazok között, velük szemben pedig egy kényelmes szék várja az ügyintézésre érkező polgárokat.
Időpontra jövök Norához, direkt azért, hogy ne kelljen annyit várnom és sorban állnom. Már korábban vázoltam neki a helyzetet, miszerint férjhez megyek és noha ez nem teljesen lesz olyan, mint az embereknél - tekintve, hogy elvileg a születési dátumom alapján már nem kellene, hogy éljek, hát még Jesse! - szükségem van új papírokra, amin már az látszik, hogy felvettem Jesse nevét, plusz egy hivatalos - vagy inkább annak tűnő - házassági anyakönyvi kivonatra. Utóbbi inkább azért, mert emlék, meg mert szeretném, de nem baj az, ha van egy ilyenünk is. Ahogy belépek az okmányirodába, természetesen dugig van emberekkel. Mindenkinek más kell, vannak akik bőszen magyaráznak az ügyintézőknek, mások unott fejjel várják a sorukat, megint mások inkább bosszúsnak tűnnek. Néhány a kávéautomatától várnak némi frissülést, megint mások az okostelefonjaikkal múlatják az időt. Nem kezdek el merengeni rajtuk, inkább csak végighordozom a tekintetem a társaságon, aztán célirányosan elindulok Norát keresni. Elvileg elmagyarázta, hogy hol is fogom megtalálni pontosan. Kicsivel hamarabb érkeztem, szóval van még egy-két percem. Az útmutatását követve elindulok és hamarosan meg is látom. Integetek neki és szélesen el is mosolyodom, ami nálam alapvető tartozék. - Szia! Remélem nem késtem. - szólalok meg kedvesen, amikor már oda tudok menni hozzá. - Akkor kezdhetjük? - bár nem tudom, hogy feltétlenül itt a nagy nyilvánosság előtt fogunk-e nekiesni a dolognak, vagy esetleg átvándorlunk egy irodába, de ezt úgyis Nora tudja jobban.
- Nem, hölgyem, a kész kártyát majd postai úton fogja megkapni. Magyarázom már vagy harmadjára az előttem ülő idősebb nőnek, hogy az igazolványáért nem kell bejönnie, hanem bizonyos időn belül majd a postaládájában keresheti. Türelmes vagyok, mint mindig, ebben a munkában pedig olykor nagyon is szükségem van ilyesmire, pláne a korosabb ügyfeleknél. Ajkaimon a szokásos, kedves mosoly, a néni újabb kérdésére is készségesen válaszolok, majd mikor úgy tűnik, hogy megértette és végeztünk, felpillantok, ekkor veszem észre Rose-t. Mosolyára egy hasonlóan széles görbülettel válaszolok, miközben jelzem neki, hogy még pár pillanat és az előttem ülő ügyfél is távozik, aztán pedig már a nőé vagyok. Még búcsúzom a nénitől, biztosítva még egyszer afelől, hogy nem kell többet bejönnie, az igényelt igazolvány pár héten belül megérkezik egy fehér borítékban. Nehézkesen feltápászkodik, én pedig a kis pultomra helyezem a táblácskát, miszerint egy ideig most távol leszek. Nem törődöm a morgással, Rose időpontra jött, a mérges pillantásokat már megszoktam, úgyhogy ezúttal is könnyen siklok el felettük. Felkapok egy mappát, amiben már összekészítettem a fontosabb papírokat, majd intek Rosie-nak, hogy jöjjön csak utánam, az ilyen kényes dolgokat soha nem itt szoktam intézni, úgyhogy hátramegyünk az egyik kicsiny irodába. Út közben fordulok felé, ajkaimon a mosoly továbbra is ott csücsül. - Szia! Nem, dehogyis, még úgyis volt egy ügyfelem. Közben elérkezünk az irodáig, kinyitva az ajtót beengedem a nőt, majd belépve csukom is magunk mögött. Egyszerű helyiség, egy kerek asztal négy székkel, a fal mellett irattartók és polcok, roskadásig könyvekkel és irattartó papucsokkal. - Kezdhetünk, igen, csüccsenj le. Intek az asztal felé, a kezemben tartott mappa a vízszintes felületre kerül és én magam is leülök az egyik székre. Kinyitom a mappámat, ebből szedem elő elsőként a nő anyakönyvi kivonatát. - Kérlek nézd át, hogy minden rendben van-e. Természetesen hamis születési dátum áll a papíron, amit a legutóbb megbeszéltünk. Miközben Rose a papírt vizsgálja, újabb lap kerül elő, ez a névváltoztatási kérelem, tollal együtt tolom a másik elé, ezt kell kitölteni. Kérelmező személyi adatait kell megadnia, mint a házassági neve, születési neve, születés helye és ideje, személyi azonosító, anya születési neve, majd a végén egy indoklás, hogy miért is történne a névváltoztatás. Ezt tolom Rose elé, ha kell bármi segítség, tudom, úgyis felteszi a kérdést. - Kérsz esetleg egy kávét? Én már úgyis terveztem egy koffeinbomba beiktatását, hát ha esetleg ő is kér, neki is hoznék egyet. Van egy pöpec kis kávéfőző a dolgozók részére. Ameddig ezzel ügyködöm, neki van ideje kitölteni és átnézni a papírokat, visszaérve pedig türelmesen várakozom, ha ezzel megvagyunk, jöhet majd a többi.
Követem Norát, mintha csak egy kiskacsa lennék, aki a mamája után lépked. Na jó, nem vagyok kiskacsa és nyilván Nora nem is a mamám - fura is lenne -, de ettől még szorosan a nyomában lépdelek, ahogy az iroda felé tartunk. Az én mosolyom is ott van az ajkaimon, mint mindig, hiszen ez teljesen természetes nálam, szinte mindig mosolygok. Belépek az irodába, gyorsan körbe hordozom a tekintetem, aztán , amikor Nora mondja, leülök az egyik székre. - Oké. - átveszem a papírt és közben elkezdem leellenőrizni, hogy minden adat stimmel-e. - Gondolom majd a házassági anyakönyvi kivonatot Jessenek is alá kell írnia, de ő most nem tudott bejönni velem. Megoldható, hogy elviszem, aláírja és visszahozom azt a példányt, aminek itt kell maradnia, vagy küldjem őt is valamelyik nap? - nézek fel a papírokból, de az ujjamat odateszem, ahol épp tartok az olvasásban. Nekem eddig úgy tűnik, hogy minden tökéletesen rendben van. - Ó, az nagyon jól esne, köszönöm! - csillannak fel a szemeim, hiszen gyakorlatilag kávén élek, nagyon szeretem és gyakran is fogyasztom, nagy adagokban. Szóval a kávé az olyan nekem, ami szinte bármikor jöhet. Közben elkezdem kitölteni a másik papírt. - Az első nyomtatványon minden tökéletes. - visszatolom az asztalon Nora mappájához az említett lapot és írni kezdek a másikra. - Vicces, hogy ma ennyi mindent kell kitölteni egy esküvő kapcsán. Ha akkor mentem volna férjhez, amikor megismerkedtünk Jessevel, csak a templomig kellett volna elmennünk és kész... - szélesebb mosolyra húzódnak az ajkaim, akkoriban sokkal könnyebben és egyszerűbben mentek a dolgok. Persze az egy más világ volt. Szerettem azt a korszakot minden nehézségével együtt, de persze a jelenkort is nagyon kedvelem, például a cipőket, divatos rucikat és az okos telefonokat kifejezetten nagyon kedvelem. - Te voltál valaha férjnél? - kíváncsiskodom, de aztán észbe kapok, hogy ez talán túl személyes kérdés. - Uhh... ne haragudj, azt hiszem ez túl személyes kérdés volt. Ne válaszolj rá, ha nem akarsz. - kicsit zavarba jövök, mert nem akartam olyasmit kérdezni, ami esetleg személyes lehet. Nem mindenki osztja meg szívesen a múltját másokkal.
- Igen, azt neki is alá kellene majd írni. Egy pillanatra elgondolkodom, melyik lenne a legjobb megoldás és hogyan tudnánk úgy megoldani, hogy az mindenkinek megfelelő és kényelmes legyen. Gyorsan elhatározásra jutok, elvégre nem kell húzni a dolgokat, ez pedig bizonyára mindenkinek megfelelő lesz. - Adok majd egy fénymásolatot, azt írja alá és kérlek, majd hozd azt vissza. A többit én elintézem. Sosem jelentett gondot egy aláírást az egyik papírról a másikra avanzsálni, nekem mindössze pár pillanat megoldani és így Jessenek sem kell bejönnie ezért az irodába. Ha falkatagról van szó, akkor az ilyen cselekedetek nálam már teljes mértékben természetesek. - Akkor kérnék egy nagyobb pillanatot. Amíg Rose a papírral foglalatoskodik, addig én egy kicsit eltűnök, de nem megyek messzire, csak a folyosóra, ahol is a kávémasina található. Milyen mázli, hogy egyszerre két adagot is lehet csinálni. Két papírpohár kerül a gépezetbe, én pedig pár gombnyomást végrehajtva várok, hogy a kávénk lecsorogjon. Akármennyire is a modernizáció ellen vagyok, a dolgokat idővel megtanulja az ember és ráébred, ezekkel a ketyerékkel olykor még az élet is könnyebb. Kis tálcát kerítek, arra megy a kockacukor és azok a pici tejszínes dobozkák, tej sajnos nincsen az irodában. Ezzel térek vissza és ülök le Rose mellé, mikor is pont végez az első nyomtatvánnyal. - Nagyszerű. Veszem el a papírt és nyújtom neki a következőt kitöltésre, először a névváltoztatási kérelmet tudjuk le, ahhoz csatolom majd az anyakönyvi kivonatot és küldhetjük is a megfelelő helyre. Sajnos az ilyen dolgokhoz magasabb rang kell, mint amit a mi kis okmányirodánk képvisel, de meg tudom sürgetni a dolgokat, így pár nap múlva már meg is lesz az engedélyünk. - Igen, rengeteg a változás és annyi mindenre kell figyelni, hogy borzalom. Sokkal egyszerűbb volt akkor minden. Mosoly kíséretében sóhajtok, ez a rengeteg papírmunka.. Ráadásul Rose csak kitölt most egy adagot, nekem még a továbbiakban is foglalkoznom kell velük, hogy tényleg minden a helyére kerüljön és ne legyen semmiféle probléma. A kérdést hallva egy pillanatra megfagy körülöttem a levegő. Ajkaimon ott marad a mosoly, noha látszik rajtam, hogy zavarba jövök és a tekintetemet is inkább a papírokra szegezem. Egy mély levegő, a mentegetőzésre csak a fejem rázom. Összeszedem magam, nincsen semmi gond, így mire Rose a mondat végére ér, már ismét felemelem a fejem és kedves mosollyal pillantok rá. - Ugyan, nem kell szabadkoznod. Erősítem meg az előbbi mozdulatot, mit a fejemmel tettem. Már elég régóta történt az eset és noha még mindig fáj, már elengedtem őket. Tény, hogy beszélni nehéz róla, de volt már rá példa, bár az is igaz, hogy akkor nem ilyen hirtelen ért a kérdés. - Tizennyolc éven keresztül az Alison Redway nevet viseltem, volt egy örökbefogadott fiunk is. De aztán minden megváltozott, valaki elvettem tőlem őket egy kicsinyes bosszú beteljesítése miatt. Sütöm le ismét a szemem, a mosolyom elhalványul és inkább bánatos érzelmeket sugall, mint vidámságot és életkedvet. Próbálok minél kevesebbet gondolni a családomra, ám olykor előfordul, hogy egy-egy kérdés, vagy cselekedet ismét feleleveníti bennem az emlékeket és ilyenkor mindig befurakodik Ethan elégedett és kárörvendő képe, no és a hangja.. ~ Megérdemelted…~ Mély levegőt veszek, nem fogok önsajnálatba merülni és az sem kell, hogy a levegő teljesen megfagyjon körülöttünk. - De ami elmúlt, az elmúlt, akármennyit is sírok és szomorkodom, sajnos nem fogom tudni őket visszahozni. Emelem fel határozottan a fejem, ezzel jelezve a nőnek, hogy ha lehet, akkor lapozzunk, ez olyan téma, amiről nem szívesen beszélgetek. És nem, egyáltalán nem Rosie ellen irányul ez a dolog, sőt, ha választanom kéne talán ő lenne az első, akihez fordulnék, hogy a bánataim elpanaszoljam neki. - És ti hogy vagytok Jesse-vel? Terveztek nagy ünnepséget?
- Rendben, értem. Akkor aláíratom vele a fénymásolatot és a napokban visszajövök azzal is, vagy a hotelben átvihetem, amelyik kényelmesebb. - jegyzem meg, miközben folytatom a papírok kitöltését. Szerintem mostanában abszolút túl van bonyolítva minden adminisztráció, de azt hiszem ez is - mint sok minden más is - ennek a kornak a sajátja. Szorgosan körmölgetek a magam kissé talán cirkalmasnak tűnő betűimmel. Én még így tanultam meg írni és hiába használok nyomtatott betűket - ahogyan azt az űrlapokon általában kell - még így is olyan, mintha a betűket rajzolnám külön gondossággal egyenként, pedig egyszerűen nekem csak ilyen az írásom. - Persze, persze. - pillantok fel, amikor Nora elviharzik kávé ügyben. Mikor úgy gondolom, hogy mindent kitöltöttem a papíron, amit kell, akkor újra átolvasom az egészet, hogy biztosan mindent lekörmöltem-e a kis rubrikákba, amiket csak kell ahhoz, hogy végre Northfolk legyek McGregor helyett. Mikor Nora visszajön jelzem, hogy készen vagyok az első adag paksamétával, majd elveszem az egyik kávét és csak egy kevés tejszínt löttyintek bele, majd megkavarom és bele is kóstolok. És megint megégetem az ajkaim, ahogyan azt mindig is szoktam... - Abszolút egyetértek ezzel. - fűzöm hozzá azzal kapcsolatban, hogy régebben nem volt ennyire bonyolult egy névváltozás. - Finom a kávé, köszönöm. - elfelejtettem korábban megköszönni, ezért ezt most pótolom, és kicsit el is szégyellem magam, hogy ezt nem akkor mondtam, mikor, Nora letette a tálcát. Remélem nem bántottam meg a figyelmetlenségemmel, csupán csak nagyon bele voltam feledkezve abba, hogy mindent jól töltsek ki a papírokon. Aztán hallgatom őt, válaszol egy feltett kérdésemre, ami azt hiszem túl bizalmaskodó volt, a testbeszédéből ítélve legalábbis. - Ezt nem tudtam. Sajnálom, ami veled történt és tényleg ne haragudj, hogy ilyen ostobán és tapintatlanul rákérdeztem. Nem akartam rossz emlékeket idézni benned, ne haragudj. - most aztán nagyon kellemetlenül és butának érzem magam, mert nyilvánvalóan sikerült olyasmibe tenyerelnem, amibe nem kellett volna, vagyis nem jellemző rám, hogy csakúgy bele gyalogolok valakinek a múltjába/emlékeibe/magánéletébe. Amúgy sem szoktam, sem indokkal, sem pedig anélkül, csupán csak most annyira lefoglalt a saját boldogságom, hogy meggondolatlanul kérdezősködtem. Érzem, hogy nem akar erről beszélni, szóval nem fogom firtatni a dolgot. - Nagyon kedves, hogy kérdezed, nagyon jól megvagyunk. Igen, szeretnénk majd az örömünket megosztani a falkával és inni mindenkivel egy jót, az Upperben lesz valamikor egy összeröffenés, de egy kicsit még halasztjuk a dolgot Castor kifakadása miatt. Ha majd lenyugszanak a kedélyek akkor megtartjuk. - utalok arra, hogy az alfánk napokra elvonult, hogy mindenki gondolja át mi áll az első helyen és mennyire fontos is a falka. - A ruhám már megvan, Bells és Duncan segítettek kiválasztani és azt hiszem Dun Jessevel is megy majd öltönyt venni, az alkohol is megvan az Upper raktárában, szóval tulajdonképpen már csak egy alkalmas időpont hiányzik. - fecserészek tovább, miközben folytatom a papírok kitöltését. Majd ismét átnyújtom Nora felé, amivel elkészültem. - Ezzel is megvolnék. Van még valami, amit ki kell töltenem? - érdeklődök és újra a kávéba kortyolok.
- A hotelben is odaadhatod és akkor nem kell még egyszer visszajönnöd. Szerintem az neki sokkal kényelmesebb, nekem pedig igazándiból olyan mindegy, úgyhogy Rose-on a választás, melyiket szeretné. Közben kimegyek a kávékért és mire visszajövök, máris készen van az első papír, pompás! Az én kávémba cukor és tejszín is kerül bőven, mert jó édesen szeretem, kavargatom egy kicsit, úgyis túl forró még, hogy igyak belőle. - Nincs mit, nagyon szívesen. Mosolyodom el, ez a legkevesebb, hogy megkínálom. A következő papírt csúsztatom elé, a házassági anyakönyvi kivonatot. Itt szükséges kitölteni, hogy hol volt az esküvő és mikor, valamint a férj és a feleség adatai is kellenek, mint születési név, házassági név, születés helye és ideje. Ennyi. Ha ez megvan, tulajdonképpen a papírmunkákkal meg is volnánk. Ha kész a kitöltéssel, máris robogok a fénymásolóhoz a papírral, hogy több példányban is lehúzzam, ebből adok egyet a nősténynek, ezt hazaviheti, ezt kell majd Jesse-nek aláírnia. - Semmi gond, tényleg nem kell mentegetőznöd. Mosolyodom el lágyan, többet viszont nem fűzök a szavaimhoz. Megtanultam már kezelni a dolgot, noha az emlékek olykor még mindig elemi erővel sújtanak le rám. Fáj a hiányuk, de beletörődtem a dolgokba, túlléptem. Sok időbe telt, de beláttam, hogy hiába szomorkodok és fordulok magamba, azzal egyiküket sem hozhatom vissza.. - De izgatott vagyok, biztosan nagyon jó lesz. Az ilyen dolgok mindig lázba hoznak, egy közelgő kis összeröffenés pedig mindig jól jön, nekem sem árt olykor néha lazítani kicsit és kiengedni a fáradt gőzt. Arról nem is beszélve, hogy Rose-ra és Jesse-re lehet koccintani, ami külön öröm. Jó látni, ha valakik egymásra találnak és ilyen boldogok együtt. Mosolyogva hallgatom a szavait, anno én is hasonlóan beszélhettem ezekről a dolgokról a barátnőimmel, nem véletlen hát a bennem ébredő deja vu érzés. - Nagyon kíváncsi leszek, biztosan gyönyörű leszel. Nem vagyok az a típus, aki akár az embereket is ellökné az útból, hogy vethessen egy pillantást a menyasszonyra, de a kíváncsiság azért bennem is megvan, de még mennyire! - A papírokkal végeztünk, már csak egy képet kell készítsek rólad az új kártyádhoz, amin már Rose Northfolk-ként fogsz szerepelni. Megcsináljuk most, vagy máskor szeretnéd? Tudom, vannak olyanok, akiket sokként érint, amikor itt tudják meg, hogy fényképet kell csinálnunk róluk és teljesen pánikba esnek, hogy a hajuk nem úgy áll, ahogyan szeretnék, vagy nem kentek magukra elég alapozót. Bár nem hinném, hogy Rosie-nak iylen problémái lennének, szerintem így is gyönyörű, így nem látom akadályát a kép elkészítésének. Amennyiben rábólint, meg is indulhatunk a masina felé, ahhoz viszont vissza kell mennünk a nagy helyiségbe, megnézni, van-e üres fülke.
Unatkozom. Az élet sivár, semmilyen. A Vörös Hold csempészett egy falatnyi pezsgést a porlepte kisvárosba, de mit ér mindez, ha nyomtalanul tovatűnt. Pár nap és minden döcög tovább a megszokott hepehupás úton. A probléma nem azzal volt, hogy eme pompás ösvény tökéletlen, egyáltalán a létezése jelentett gondot. Ha valami túl tökéletesen működik, minden hibát nélkülözve, az statikusságot eredményez, ami unalmas. Ilyenkor sajnos hajlamossá válok szórakozás után nézni, másfajta után, mint az eddigiek. Természetesen a jó híremre közben kínosan ügyelek, mégsem süllyedhetek alantas munkákig, szórakozási formáig. Pláne Rangidős Testőrként. Hogy hízelgett-e a cím? Beninteso! Csakhogy csekélyebb munka akadt, mint eleinte számítottam rá, s gondoltam némi szorgalmi feladat ellátása még gyümölcsöző lehet. Pontosan ilyen indíttatásból kerestem fel első lépés gyanánt Norát. Természetesen álnéven jelentkeztem be hozzá, betartva a hivatalos időpontkérést és minden egyéb szükséges körítés, remélem sikerül neki is meglepetést okoznom a megjelenésemmel. Juan Manzo néven köszöntem be, és elméletileg azért kerestem fel, hogy a segítségével meghosszabbítsam a bevándorlási kérelmem. Nos, bizonyos értelemben ezért is jöttem. Az ő közreműködése ugyanis további okot szolgáltathat nekem arra, hogy itt maradjak az isten háta mögött a falkával. Dio mio, hogy milyen szentimentális lettem! Eska ködébe burkolózva érkeztem meg, türelmesen és senkitől sem zavartatva, arcomon kellemes kifejezést pihentetve vártam, míg szólítottak, hogy aztán ruganyos léptekkel zavarhassam meg Nora napi, s valószínűleg monoton ügyintézési sorát. - Buongiorno, bella donna! - köszöntem könnyed olaszsággal, és úgy foglaltam helyet a asztalnál, mintha nem csak a város, de az egész állam az enyém volna. - Örülök, hogy tudtál fogadni, igazán hálás vagyok - körülményeskedek a hálálkodással finom mosollyal a szám szegletében és hol szerényen az ölembe pillantok, hol a helyiség berendezését mérem fel, hol pedig az ő arcát fürkészem. Az alázatos bevándorló csak ne essen ki a szerepéből, nemde?
Újabb unalmas nap, újabb értetlen ügyfelek, én pedig ismét belezuhanok a monotonitás kerekébe. Egyik ügyfél a másik után, én pedig készségesen teljesítem a kéréseket, hallgatom a panaszokat és türelmesen magyarázom el újra és újra azt, amit már nem egyszer megtettem. Csupán az éltet, hogy nem sokára ebédszünet, félóra pihenő csupán, de ebben a közegben néha áldásos tud lenni az a kevéskének tűnő idő is. - Igen, asszonyom, készen is vagyunk. Kedvesen mosolyogva adom át a nőnek a papírjait és még legalább kétszer mondom el neki, hogy nem, már nincsen több teendőnk, menjen nyugodtan. Fáradt sóhajjal fordulok a számítógép felé, hogy két kattintással zárjam le végleg az ügyet és hívjam a következő ügyfelet. Juan Manzo, bevándorlási kérelem meghosszabbítása. Nagyszerű, már előre félek, neki hányszor kell majd elmagyaráznom a dolgokat. Miért van az, hogy manapság ilyen értetlenek az emberek? Régebben elég volt egyszer elmondani mindent, egyből megértették, de most.. Borzalom. Elfordítva tekintetem a monitorról veszem szemügyre az új ügyfelet.. azaz csak venném, ha nem fagynék le pár pillanatig. Na ezt most.. nem tudom hova enni. Már maga a tény, hogy Dominic-kal találom szemközt magam.. nem mondok inkább semmit. Az már csak hab a tortán, ahogyan helyet foglal és amilyen arckifejezést ölt magára. Mély levegő és megnyugszom, igazándiból ha a jó oldalát nézem, egyrészt Dom értelmes - fogjuk rá –, másrészt máris nem olyan unalmas ez a nap. - A koronáját hol hagyta, Mr. Manzo..? Kúszik feljebb a szemöldököm, miközben ajkaim szegletében kis pimasz mosoly bujkál. Utalok ezzel a kérdéssel arra, ahogyan ott ül és arra is, ahogyan bejelentkezett. Komolyan, nem is ő lenne, ha a hotelben kapott volna el, elvégre az úgy túl egyszerű, nem igaz? Fáradtan dörzsölöm meg az orrnyergemet, hogy aztán emberi ábrázatot felvéve pillanthassak ismét a másikra. - Mit szeretnél? Teszem fel a logikus kérdést, elvégre fogalmam sincs, hogy miért is tisztel meg a látogatásával, de kétlem, hogy csupán azért jött el idáig, hogy feldobja az unalmas napomat, vagy a hogylétem felől érdeklődjön. Őszintén remélem, hogy nem valami kedves kis feladatot talált ki nekem, mint a múltkori csapatépítő kis takarítgatás.
- A királyném ágyában - feleltem a zavar legkisebb jele nélkül, olyan természetességgel, mintha valóban így lenne, s nem is feltételezném, hogy mire célzott az iménti kérdésével. Oly' ritka madár lettem a Testőrök közt, akinek egyetlen stiklije sincs, úgy érzem, erre méltán lehetek büszke. Bár képtelen lenne meghatni, ha valaki azt mondaná, hogy ez nem így van. Elmosolyodtam. Az arcára volt írva, hogy szinte hálás, amiért megszakítottam a monoton napot. Nos, szívesen, mindig örömömre szolgál, ha szép hölgyek kedvét akár csak egy pillanatra is de feldobhatom. Ujjaimat szórakozottan futtattam végig az asztal szélén. Kellemesen sima volt, a kérdésre pedig hamiskás mosolyra görbült szám szeglete, hogy aztán sokat mondom pillantást vessek Norára. Jelenlegi első gondolataim természetesen köszönőviszonyban sem álltak idejövetelem okéval, s engedtem, hogy ezt pár másodpercig kiolvassa tekintetemből. Ezt követően viszont szinte egyből összefűztem ujjaimat az ölemben és szigorúbb, hivatalosabb jelleget öltött arckifejezésem, szememből elillant a játékosság fénye. - Van némi szabadidőm és szeretném hasznosan eltölteni. A legújabb hóbortomhoz azonban szükségem lesz némi hivatali támogatásra. Tudod, minden vágyam ifjú főket tudással megtölteni, így arra jutottam, hogy a tanári pálya nemes hivatását választom - daloltam kissé ingatva a fejem, s habár a hangom kedélyesen csengett, engedtem, hogy az arcomról leolvassa, van ezzel a hivatással mögöttes szándékom, s azt is hamarosan megtudja, hogy mi. - Rettenetesen kíváncsi vagyok derék kis városunk egyetemére. - Az őrzőkre. - A probléma ott adódik, hogy nincs üresedés, továbbá nem rendelkezem a szükséges végzettséget igazoló papírokkal. Ezen a ponton jössz te, mia cara. Széttártam a karjaim, mintha csak átengedném neki a rivaldafényt. Tartottam annyira eszes nőnek, hogy feltételezzem, tudja ennyiből, milyen téren kell intézkedni, illetve számítok a közreműködésére. - Remélem, nem túl nagy munka.
Csak zavartam köhintek egyet, mintha a választól félrenyeltem volna. Nos, lényegében ez is történt, hála égnek azonban nem súlyos a dolog és nem kezdek eszeveszett fuldoklásba. Már csak az kellene, így is kellemetlen a dolog, szóval próbálok mosolyt erőltetni az arcomra és lazán, gördülékenyen továbblépni, mintha semmit sem hallottam volna. Hogy képes ilyesmire? Minden szemrebbenés nélkül válaszolni egy ilyet.. Persze, hogy hálás vagyok, még ha nem is ujjongok és nem is borulok a nyakába.. Nem éppen egy álommeló az, amit csinálok, de sajnos muszáj és lényegében én választottam, szóval ez van, ezt kell szeretni. Amikor viszont meglátom azt a pillantást.. Kis híján múlik, hogy ismét félrenyelek, de csak nézek rá, már szólalnék meg, hogy mondja csak, nem kell itt játszadozni, amikor páff, hirtelen vége szakad mindennek, én pedig jobbnak látom úgy tenni, mintha mi sem történ volna. Két kezem fektetem az asztalra, ujjaimat összefonva és Dom-ra pillantok. Halljuk hát, mi is jövetelének valós célja. A szavak előrehaladtával szinte párhuzamosan kúszik feljebb a szemöldököm, amikor pedig meghallom, hogy tanári pálya.. Elég ránézni és ismerem is annyira, hogy tudjam, nem hirtelen jött fellángolás vezérli, sokkal nyomósabb okok állnak a háttérben. - Nocsak… Végül csupán ennyi bukik ki belőlem, egyetlen kis szó, mégis meglepettségem tükrözi, habár az arckifejezésem is elég árulkodó. A szavak végén mégis bólintok, kicsit ráncolom a homlokom, az arcom is megdörzsölöm. Ilyen kéréssel sem fordulnak minden nap hozzám. Hátradőlök a székemen és keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, még jó pár szívdobbanásnyi idő eltelik, mire válaszolok. - A papírmunka nem nehéz, de az üresedés.. Ajkamba harapva szakítom el a tekintetemet a hímről, hogy a monitoromra pillantsak. Pár kattintás és máris kiderülne, hogy kik is dolgoznak az egyetemen tanári pozícióban és valószínűleg az sem lenne sokkal bonyolultabb, mint a végzettséget igazoló papírokat beszerezni, de fel kell szabadítani egy helyet, az pedig valakinek az állásába kerül még akkor is, ha csak áthelyezésről van szó. Érezhető, hogy kissé kellemetlenül érzem magam, végül mégis megmozdulok. Idegesen nyalok végig ajkaimon, hogy előredőlve fogjak rá a számítógép egerére és halk kattogások közepette keltsem életre. - Lássuk, mi van itt... Elmerülök a képernyő tanulmányozásában, miközben továbbra is alsó ajkamat rágcsálom.. Ez ilyenkor mindig így megy, kellemetlenül érzem magam a dolog miatt, de pár nap és túl leszek rajta, a feledés homályába vész a dolog; nem egyszer csináltam már ilyesmi dolgokat.
Now playing on iPod: 011: Soul 4 Sale - Simon Curtis
I already gave you everything you want
Az első szabadnapom reggelét azzal töltöttem, hogy aludtam. Kivételesen vágytam eme egyszerű szükségletre és sikeresen abszolváltam is, mert ma nem állt felettem Dominic, hogy pengeéles selyemfonál nyelvével hasítsa ki az álmot a szememből. Délelőtt tizenegy órakor tértem magamhoz, a következő húsz percet kéjes macskaként az egyébként elég olcsónak vélt ágyamban töltöttem, nyújtózva és érezve magamban az életet, élvezve a napfényt, a semmittevést és pillanatképekként felmorajló közelmúltbeli események által táplált, s régebben már megszokott vágyképek édes beteljesülését. Aztán lezuhanyoztam. Már megtanultam, hogy miként kell a hotel hátsó bejáratát használni a feltűnésmentes közlekedésre, eképpen nem volt semmi probléma azzal, hogy civilben lévő papként elhagyjam az intézményt és a folyópartig eljutva bármely rajongómmal szembetalálkozva elhitessem, csupán a természet szépségeit óhajtom megcsodálni, mit Isten teremtett ide, erre a hatalmas hó és jégtömbre. Milyen költői. Nem sokkal később egy kávézóból kifelé az okmányirodát veszem célba, kezemben egy szolid, barna papírzacskóval. Csak semmi mohóság, az nem az Úr kegyeltjéhez méltó példa. Kedves vagyok, akadnak, akik felismernek, az első néhány érdeklődő kérdés egészen könnyen jön, a hatodiknál már erőszakolnom kell saját lényemet, hogy ne tartsanak fel, eredjenek a dolgukra. Kedvesen érdeklődöm a recepción Nora holléte felől, épp kiszaladt ebédért, mondja a nő, de az is lehet, hogy félrebeszél és csak kifogást keres arra, hogy ne tereljen egyenesen ki az épületből, vagy a célomhoz. Bár ha Alison nincs az épületben, úgy a helyzetet nem vagyok rest a saját javamra fordítani.
Now give me everything I need
Nők. Idősebb, fiatalabb, akad köztük az én gusztusomnak kövér, nem egy, de nem csodálkozom, ez Amerika, a disznók földje. Persze kár volna saját "hazám" vélt és valós kárát a ma élőkre fogni, de ilyen az élet. Ennek ellenére tudják, ki vagyok, és még csak fel sem tűnik nekik, hogy nagyjából az egész ebédszünetüket körülöttem legyeskedve töltik, míg engem hellyel kínálnak egy kényelmes székben, koszorút alkotnak körülöttem és hallgatják a meséimet. És én élvezem. Érzem a gondolataik szagán, hogy akadnak, akik borzasztóan sajnálják ezt a szent hivatást, amit magamra húztam, ámbár azt egyelőre nem tudják, hogy ez a gyóntatófülkében számomra egyáltalán nem jelen problémát. Könnyed vagyok és nyájas. Sokat nevetünk, főleg ők, én inkább rajtuk, de ezt nekik nem kell tudniuk. Amikor az egyik megkérdezi, hogy egyébként miért keresem Norát, kissé szomorkás csalódottsággal tátom el a szám egészen zavartan. - Nem mondta el? Ó, szörnyen röstellem, én igazán nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni ezzel, de... Féltestvérek vagyunk, az az igazság. Kérem, ne haragudjon kedvesem, de igazán nem tartanám egyenes dolognak, ha Nora beleegyezése nélkül mesélnék többet. - teszem hozzá csalódottan, aztán témát is váltunk, és továbbra sem a dolgával foglalkozik senki. - Nora! - emelkedek fel, ölemből kezembe emelve a papírzacskót, ahogy Alisont vélem közeledni, és rosszul vagyok a ténytől, hogy így kell szólítanom - Nora, hát végre itt vagy. Igazán nem akartalak zavarni a munkában, de gondoltam, megnézem, hol dolgozol. És ha már eljöttem, gondoltam, hozok neked ebédet, hogy ne kelljen fáradnod, de azt hiszem, hogy már elkéstem. Ne haragudj. - nyújtom felé a papírzacskót bocsánatkérő somolygással és máris hallom a pusmogást a hölgyek irányából - Nem is tartalak fel. Biztos rengeteg a dolgod. Például megemészteni azt, hogy most már a munkahelyed sem lesz mentes tőlem, gondoskodtam arról, hogy a kedves kolléganőid kérdésekkel és érdeklődéssel halmozzanak el az elkövetkező napokban.
//Ezt már vagy ezeréve meg akartam csinálni, és igazából nem kell tovább vinni a szálat, csak, csak.... na tudod //
Ma valahogyan még azon is képtelen vagyok felhúzni magam, hogy az előttem álló szőke hajú hölgyemény már igencsak tetemes ideje birtokolja a pult mögött álló kiszolgáló személyzet figyelmét, a mögöttem álló idősebb hölgy idegesen toporog és folyamatosan szűri foga között a szebbnél szebb szidalmakat. Ma valamiért még ezen is mosolygom, pedig alapjáraton nem szoktam az ilyen dolgokra figyelni. Magam sem tudom, honnan a fene nagy jókedv, de az biztos, hogy az elmúlt időben kissé ismét önmagamra találtam. Bár lehet botor dolog ilyen nyíltan ezt kijelenteni, hiszen önmagamat ismerve elég lehet egy nagyobb horderejű változás, esemény, bármi, ami felboríthatja a mindennapok nyugalmát és szépségét. Mégis megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy Ethan tönkretegye a mindennapokat, hogy rosszul érezzem magam miatta és hiába a kétség és a bizonytalanság, elég volt. Az, hogy bedepizek miatta és a legtöbben rám sem ismernek, egész egyszerűen nem állapot, éppen ideje volt megszüntetni. Hogy meddig fog tartani, arról fogalmam sincsen, de jó ideje már, hogy visszatért ajkaimra az őszinte, jól ismert mosoly. Csak sikerül megvásárolnom az ebédemet, a zacskóba bújtatott dobozka pedig nem sokára már a kezemben himbálódzik, miközben gyors lépteim visznek vissza az iroda felé; jobb szeretem ott elfogyasztani a megvásárolt ebédet. Ám alighogy közelebb érek az épülethez, ismerős energia rezzen, a mosolyom pedig pillanatok alatt olvad le arcomról. Számítottam rá, hogy egy nap ez a pillanat el fog következni, hogy itt is utolér és egy csepp nyugtom sem lesz tőle, most mégis meglepődöm kissé. Mély levegő, nem esek pánikba, igenis tudom normálisan kezelni a helyzetet. Visszavarázsolom ajkaimra a kedves mosolyomat, belépve azonban akárhogyan is igyekszem, ismét lefelé görbül szám sarka, a meglepődés egyértelmű jele olvasható le az arcomról. Pláne, amikor fülembe kúszik a jelenlévő hölgyek suttogása. Most vagy csak hallucinálok, vagy valaki tényleg azon csodálkozik, hogy féltestvérek vagyunk. Egek, mégis mi a fenéről folyt itt diskuráció? Miféle ocsmány játékot készítettél a számomra? Egyetlen pillanatra hunyom csak le a szemem, ajkaim széle máris felfelé kunkorodik. Ha valóban azt hintette el, hogy féltestvérek vagyunk, akkor legyen. Tartsam akármennyire ostoba és gyerekes dolognak ezt az egészet, ha már így játszunk, akkor legyen, ezúttal nem fogok elmenekülni és félve magam alá húzni a farkamat. Ha ezt szeretnéd, hát legyen. - Nahát, milyen kedves tőled - elragadó, bájos mosoly, elvéve tőle a papírzacskót továbbviszem a mozdulatot, hogy lábujjhegyre emelkedve aprócska csókot hintsek az arcára. Gyorsan cselekszem, máris lépek el tőle, hogy ezúttal immár két zacskóval a kezemben álljak meg vele szembe, körülbelül két lépésre. - Mondanám, hogy maradj, de sajnos tényleg rengeteg a dolgom és gondolom téged is hív a kötelesség… - húzom el a számat keserűen, hányni tudnék ettől a színjátéktól, önmagamtól és ettől az egésztől. - Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy beugrottál - mosolyodom el ismét - Legyen szép napod! Én biztosan nem tartom fel, sőt, nagyon is remélem, hogy minél hamarabb távozik, én pedig fogva a zacskókat eltűnhetek az egyik ajtón át. Persze mondanom sem kell, hogy többen is jönnek utánam. Ennyit a nyugodt ebédről. Jönnek a folyamatos kérdések, amikre megjátszott izgatottsággal, kedvesen válaszolok, mintha minden olyan tökéletes lenne. Persze nem vagyok rest mindenféle kedves történetet kitalálni arról, hogy rohangált gyerekkorában meztelenül a kertben, miként szorult be a feje a kerítés két léce közé, az első csúnya, szemüveges, fogszabályzós barátnőjéről nem is beszélve. Rötyögés, kuncogás, kérlelés, hogy meséljek még, de a munka szólít, a papírhalmok nem várnak. Alig várom, hogy leteljen a munkaidő és magam mögött hagyhassam ezt a borzadályt. Kínkeserves lesz az elkövetkezendő jó pár nap, én pedig csak puffogok magamban; igazán köszönöm, Ethan..
Újabb adag ruha, igazán csinos, szemrevaló - annak ellenére, hogy ebben az istentelen fagyban még a mi fajtánkra is nehéz megfelelő öltözetet találni. Sokat takar, mégis eleget mutat. Egyszerűen... szép. S amíg elkészül, én fel-alá járom a lakást, fülön csípve a kisebbet. - Laura, te vigyázz a házra, kérlek. A lányok a környéken maradnak. Az Árnyék és a Fény csupán akkor ered távolabbra, amikor meggyőződtek arról, hogy a közelben vagyok, üdvözletük után ha fontosabb dolguk nincs, eltűnnek a természet ölében: ott, ahol születtek. Autóba ültetem, ősöreg hangon zúg fel a motor, amikor legutóbb kocsikáztunk, egy testvérrel gazdagabban tértünk haza, tudom. De ezúttal - bármilyen sajnálatos is - ez nem szerepel a terveim között. Néhány sarok után szólalok csak meg. - Ez a találkozó nagyon fontos nekem, Mira. - sóhajtok fel, persze, egy részem lázas izgatottságban fetreng, akár az állat, de túl sok mindent láttam, túl sokat éltem ahhoz, hogy ez kifogjon rajtam: pajzsom mögé passzírozok minden kamaszos felhajtást, és nem marad más, csupán a szép arc, és a határozott fellépés. - És azért hoztalak el Téged, mert megbízom benned. Elhozhattam volna Laurát is. Némaságát foghattam volna izgatottságára, emberek előtti szégyenérzetére, már csak egy napszemüveg kellett volna, hogy eltüntessem vizsgálódó tekintetét a világ elől. De vele egészen más terveim vannak, míg Mira az, akinek csodás-átkos létünk fortélyai közül az önmegtartóztatást és a fegyelmet kívánom átadni elsőként. Mert erre van a legnagyobb szüksége. - Azt mondtam, hogy naponta kérdezhetsz egyet. A mai nap kivétel, ma én adok neked tetszőleges választ. A nővéremhez megyünk. - és ez talán hazugság, de az a fajta, amit én mindig is igaznak hittem, azok után is, hogy Bastien elvette tőlem őt - Ugyan az a férfi tette őt farkassá, aki engem, már nagyon-nagyon régen. - úszik némi keserűség a szavak közé - Sajnálatos módon ő az, aki az új személyazonosságok ügyében illetékes a köreimben. Hajlandó segíteni nekem. Nekünk. Úgyhogy mutass hálát, én is azt fogom tenni. És még egészen mást is. De hol maradna a szórakozás, ha minden meglepetésemet idő előtt kicsomagolnám?
Valami hátsó ajtón kell bevonuljunk, ne lássa a nép, hogy a pap kislányokkal állít be, és egyébként sem éppen legális az, amit tenni készülünk. De Alison már gyakorlott, furcsa belegondolni, hogy bizalmat szavazok neki, de egyszerűen... Muszáj megtennie. Nem, nem miattam. A falkája miatt. Őket nem sodorhatja veszélybe azzal, hogy az esetleges csalódottságát rajtam, rajtunk vezeti le. Sajnálom, hogy nem kért belőlem korábban, így a királyi vér más irányba folyt tovább, más találtatott méltónak arra, hogy nemességemben osztozzon. De nem baj. Nekem elég a szíved, kedvesem - és az ágyad, amiben sokszor kutya módjára sírnám vissza magam. De ha túl sokat markolok, nem fogok majd semmit se, így kivárok. Szépen játszom, mert máshogy minden kudarcba fulladna. - Nora... Tagadhatatlanul boldog a mosolyom, amikor végre meglátom, kiszállva az autóból, az ajtónyitásra várva. Nem hagyom, nem engedem, hogy sokat érezzen vagy lásson: csak odalépek hozzá, surranok, akár a ragadozó a bokrok alatt, hogy magamhoz ölelhessem, az éjszakánk fényéből visszalopva egy apró darabot. Eleresztve őt tekintetem fürkésző sötétje a nyakára siklik,valami olyasmi után kutatva, amivel ha akar, üzenhet számomra. - Nem volt alkalmam személyesen is felköszönteni, de Isten éltessen. - mosolyodom el, aztán a legnagyobb egyszerűséggel nyúlok Mira válla felé, kissé előrébb húzva őt, mintegy megmutatva, bemutatva őt az idősebb nősténynek. - Kérlek... Engedd meg, hogy bemutassam Aleesha Mirabelle Rains kisasszonyt, elsőt ezen a néven. Legalább is remélem. - húzom nevetős grimaszra a számat, egy csipetnyi kultúra onnan, ahonnan származunk. Én fent, ő lent, alólam, immáron a szó minden lehetséges értelmében.
Amint hallom, hogy az autó motorja megáll a megbeszélt időpontban a hátsó bejárat előtt, máris nyitom az ajtót. Már vártam őket. Kíváncsi vagyok, ki a nő, akinek Ethan segíteni szeretne, talán arra is fény derül, hogy pontosan milyen kapcsolat fűzi őket össze. Már minden szükséges papírt előkészítettem, őket pedig arra kértem, ha van fénykép, akkor hozzanak, amennyiben nincs, akkor azt itt kell csinálnunk. Minden odabent van, a hátsó szobában, ahol senki kíváncsi szem nem lát minket. Minden ehhez hasonló dolgot itt szoktam csinálni. Nora… Eszméletlenül furcsa ezt a nevet hallani az ő szájából, valahogy olyan idegen.. Nagyon utáltam, amikor így hívott, hiszen senki nem használta ezt a nevemet a családomon kívül. Rájuk emlékeztetett, ezért is nem szerettem, amikor használta. Az évek alatt azonban megszoktam, rajta kívül már senki más nem hív így, pontosan ezért hat olyan furcsán a szájából az a név, melyet mindenki más használ. Viszonzom az ölelést, jólesően szívom magamba az illatát, kellemes érzések töltenek el. Nyakamban haloványan fénylik a vékony lánc, rajta az órával, melyet tőle kaptam. Hordom. Attól a pillanattól kezdve, hogy megkaptam tőle. - Köszönöm, igazán figyelmes és kedves tőled - mosolyodom el magam is a szavait hallva, aztán érdeklődésem és figyelmem a fiatal nő felé fordul. Nőstény. Furcsán ismerős energiáik kúsznak felém, karistolják a bőrömet, elakasztják a lélegzetem. Szemem elkerekedik kissé, nem tudok megszólalni. Ethan hangja tompán jut el hozzám, szinte fel sem fogom, mit mond. Az a kis energiagóc, amit a nőstény felől érzek, teljesen letaglóz, szinte megfojt. Direkt csinálod ezt, Ethan? Direkt játszadozol velem? Miért nem mondtad el? Talán Lucas-nak lett volna igaza, amikor azt mondta, hogy ostobaságot csináltam? Összevesztem vele miattad, Ethan. Kiálltam melletted. És most úgy érzem, arcon köptél. Egyetlen pillanatig merül fel bennem a gondolat, hogy a láncért nyúljak és letépjem a nyakamból. Aztán észhez térek. Megrázom a fejem, mosolyogva pillantok a kis nőstény felé. Ethan Kölyke felé. - Üdvözöllek, Nora vagyok. Gyertek beljebb - invitálom őket befelé, magam megyek előre, mutatom az utat, hogy egy kicsiny szobába érve kínáljam őket hellyel. Egy asztal, néhány szék körülötte és megannyi irattartó szekrény a falak mentén. - Egy pillanatot kérnék, máris jövök - bájos mosolyom mögé rejtem a valódi érzelmeimet, Ethan sejtheti, hogy mi játszódik le bennem. A mosdóba veszem az irányt és nagyon remélem, hogy nem tervezi azt, hogy utánam jönne. Magasra húzom a pajzsomat is, minden érzelmet és gondolatot megtartva magamnak, az övéi pedig egyáltalán nem érdekelnek. Nem sértődtem meg, de megcsalva érzem magam. Miért nem mondta el? Hideg vízzel mosom meg az arcom, hogy utána önnön képemmel nézek farkasszemet a tükörben. Mit csinálok? Mély levegőt veszek, letörlöm az arcomról a vizet és visszamegyek a többiekhez. Halovány, kedves mosoly ül arcomon, amint magam is helyet foglalok az asztalnál. - Nos, akkor kezdhetjük? - nem érdekel semmiféle magyarázat, essünk túl rajta és mindenki had menjen a dolgára. Amint az egyikük bólint, máris nyújtom feléjük a papírt. Név, születési hely, dátum, anyja neve, mindenféle szükséges információ, amik a hamis személyazonossághoz szükségesek. Tollat is nyújtok, aztán türelmesen várakozom, nem szólalok meg, csupán ugyanaz a mosoly ül ajkaimon, mint ami eddig is.
Szeretem az ajándékokat, mindegy, mi cél szülje őket, így hát elfogadom, mint ahogy mindent, amit adni hajlandó, akár magából, akár anyagiakból fakadóan. Egyrészt mert úgy hiszem, nincs választásom az akaratával szemben, másrészt mert ilyen vagyok, nekem minden kell, amit csak felém nyújt az élet, elveszem, mert ebbe születtem, mert pár fájóan rövid éven kívül mindig egyedül, magamra utalva éltem. Me, szeretem az autókat. A sajátomat összetörtem, mikor a városba értem, és egy barom belém hajtott, amíg reménykedtem, hogy fogok látni újra, szóba jött a szereltetése, azóta viszont már valószínűleg egy roncstelepen rohad. Legutóbb pedig, mikor autóban ültünk, na, arra nem is akarok gondolni, köszönöm szépen. - Értem. Fontos, ha neki az, nekem is, jobban mondva a fiatal nősténynek mindenképpen az, miatta fülelünk az ő szavaira sokkal élesebben, mint bárki máséra. Nem tehetek róla, nem tudom megállítani, talán előbb-utóbb feladom a próbálkozást majd. - Megbízol bennem? És... kinek kell lennem? Bájosnak és szelídnek? Bár, akkor hozhattad volna őt is… Mit szeretnél? Ha már fontos, tudnom kell, miféle arcomat mutassam, mit adjak elő igazként, szavak nélkül. Nem érdekel, kihez megyünk, még, talán fog, egyelőre még izgatottság is csak azért van bennem, mert nem a házban kell töltenem az egész napomat. Ez mérhetetlenül csodálatos érzés, és máris úgy érzem, hogy rohadt nagy hülyeség volt tőlem a múltkori. - A nővéred? Akkor… nekem a nagynéném? Ennyi rokonom az életben nem volt. Meglehet, ez gúnyosabbra sikerült, mint terveztem, mindenesetre bocsánatkérő mosoly mögé zárom szavaim mérgét, és végül bólintok. - Rendben, akkor jó fej leszek. Tudhatja, hogy ha azt mondom, így lesz, mert képes vagyok rá, saját lelkem dacos, forrongó mivoltát elzárni magamban egy apró dobozba, és nyelni, míg csak képes vagyok rá. Mosolyogni, míg oda nem fagy a képemre, nyájaskodni, hálásnak lenni, igen, meg tudom tenni. Ami engem illet, teljesen mindegy, hol megyünk be, úgysem látok semmit, és legalább nem idegesít a rengeteg ember, akiket mindennap erre a helyre esz a fene. Nem mintha tudnám, hogy az okmányirodába jöttünk, de annyira nem is lényeges. Amíg ő köszönti az ismerősét, nem is figyelek rájuk, próbálom nem tudomásul venni, hogy Ethan mennyire örül neki, a kis bundásom viszont kétségkívül felkapja a fejét, és arra fülel, kíváncsi a másik nőstényre. Milyen? Van bennük valami közös, és mindenkiért rajong, akivel ez a kapocs megvan. A dédit egyenesen imádja, és Laura kis szerencsétlenségének is szívesen van a közelében. Bezzeg én… Aztán Ethan nemes egyszerűséggel betol a rivaldafénybe, én meg széles, kedves mosolyt varázsolok az arcomra, és sután integetésre emelem a kezem, mintha negyed annyira sem lennék magabiztos lélek, mint amennyire vagyok. - Nagyon örülök, Nora! Hívj csak Mirának, az a legegyszerűbb szerintem. Remélem jól csinálom, Atyám, nem mintha meg tudnám érdeklődni, nem is kérek mankót, ha valami nem jó, valamiképp úgyis tudatni fogja, ebben biztos vagyok. Leülök, és mikor Nora kimegy, Ethan felé fordítom világtalan tükreimet. - Khm… most jó fejek vagyunk, vagy nem vagyunk? Suttogom nagyon halkan, ezzel jelezve, hogy észrevettem a helyzet generálta anomáliát, és nem igazán értem a dolgot, de abban biztos lehet, hogy a jövőben nagyon is sok kérdésem fog ehhez a nőstényhez kapcsolódni. Hamar visszatér, és úgy tűnik, minden rendben. Elhiszem a helyzet és Ethan kedvéért, ez valami olyasmi, amihez túl sok közöm nincs, pusztán egy eszköz vagyok, kellemetlen fajta, de az. Nem baj, maradok derűs, mosolygós, örüljön a világ, Mirácska épp jókislány. - Kitöltenéd helyettem, kérlek? Csúsztatom inkább Ethan elé a papírt, lévén nem szeretném, hogy húsz papírt kelljen tönkretennem, úgysem találnám el a rublikákat. - A szülinapom… lehet egy másik nap? Kérdezem halkan, leszegett fejjel, ami bár a műsor része, de a kérdés mögötti fájdalmam valós, gyűlölöm azt a napot, és nem akarom többé akkor ünnepelni a születésem. Legyen inkább az, amikor megajándékozott ezzel az új élettel, azt sokkal szívesebben ünnepelném.
- Csak legyél megnyerő. - igen, azt hiszem, hogy erre lesz a legnagyobb szükség a megismerkedésükkel kapcsolatban. De hogy ezt miként kívánja elérni, nos... Az már az ő eszköztárán múlik. - Képletesen. - túrok a hajamba fél kézzel, amikor afelől érdeklődik, hogy Alison valóban a rokona-e. Eszembe ötlik Mallory May látogatása, és a bocsánatkérés, amit aznap lábaim elé hintett. - Már nem köt össze bennünket a vér. - közlöm a lehető legtárgyilagosabban - Bastien... akit a dédanyád emlegetett a múltkor... Új farkast adott nekem, szóval már csak azért tartom őt testvérnek, mert összeköt bennünket az élet. Nem mesélek többet. Nem avatom be Alison gyilkos természetébe, sem a sajátomba. Nincs még köze héja-nászunkhoz, sem a kibékülés édességéhez, az esküm, a hitem megszegéséhez sem, amibe belecsábított, azon a késő nyári éjszakán. Látom a láncot, ha nagyon odafigyelnék, kihallanám a fagyos csendből az apró óra halk ketyegését. Szívdobogás, ha kivettem volna a sajátomat, és azt fűzöm láncra, az is pont olyan erőtlenül lüktetne, mint amilyen halk az ékszerbe öntött szerkezet. Elmosolyodom. Hát persze, figyelmes vagyok és kedves, ez Lordságom bája, a tény, hogy ok nélkül sohasem vagyok udvariatlan, és mindig odafigyelek a hölgyek igényeinek kielégítésére. Látom az arcát, ismerem, nem kell a pajzsa mögé lássak, nem kell, hogy keserűsége facsarja az orromat ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Követem, követjük, vigyázva vezetem Mirát, ha igényli, hiszen új és ismeretlen a terep még számomra is. Elmegy, magunkra hagy, felsóhajtok. Megsimítom Mira fekete hajzuhatagát, valahol a szívem mélyén borzasztóan élvezem a helyzetet, hiszen most először vagyunk ketten cinkosok, társak, partnerek. Akkor is, ha ő ennek csupán annyira van tudatában, hogy szeretném, ha Alison megkedvelné őt. - Jó fejek leszünk. Ígérem meg halkan, aztán türelmetlenségem zálogaként ujjaim az asztal lapján dobognak, felkelek, csípőre tett kézzel, türelmetlenül várom vissza Őt, hogy megérkeztével elkezdhessük a papírmunkát. Le sem veszem róla a tekintetem, minden mozdulata ellenére én csak saját barna szemeim ikerpárjába kívánok kapaszkodni, és kíméletlen értetlenséggel pillantani bele akkor, amikor sikerül. Csak akkor foglalok újra helyet, amikor rám hárul a kitöltés feladata. Neve: Aleesha Mirabelle Rains. - Hát persze. Születési dátum: 1991. 08. 21. Anyja neve. Ajkamra harapok. Sokáig időzik a toll hegye a papír felett, habozó mozdulattal billegtetem az eszközt ujjaim között. Felnézek rá, Alison, kérlek... - Meglepetésnek szántam. - közlöm, mintha csak egy gyermek küzdene fájdalmasan valami jutalomért - Mondtam, hogy segíteni akarok rajta, nem? Látni fog. Élni fog, Nora. Jót tettem. És... - torpanok meg egy pillanatra, állkapcsom megfeszül, odabent az ördög minden fogát a világ vásznára festve vigyorog - Őszintén szólva abban bíztam, hogy papíron a nevedre vennéd, a kedvemért. - mondhatnám, hogy úgyis tartozom neked egy hasonló korú gyermekkel, de az most túl lőne mindenen, ezért hát másként folytatom - Hadd mondjam végig. - szól ez mindkettejüknek - Szüksége van egy nőstényre. Valaki másra, akiben megbízom, aki nő, és akivel... Meg tud beszélni dolgokat. Ki máshoz fordulhatnék, ha nem hozzád? Kérdezem elesetten, szabad jobb kezemmel pedig az asztalon átnyúlva keresem a kapcsot Alison bőréhez, puhaságához, forróságához... Megadnám neked, amit elvettem tőled. Családot, Alison. Talán ez a jövőnk, amit fejtegettünk. Talán itt rejti magát a kis herceg története. Az idő telik, és szükségünk van menedékre a falkán belül, mielőtt beereszteném őt. Őket. De ezt a többesszámot egyelőre fedje csak a jótékony homály.
Türelmesen várom, amíg Ethan töltögeti a papírt, az első pár üres helyre minden gond nélkül bekerülnek a betűk, ám látom, hogy egyszer csak megakad. Odasandítok, az anyja neve pontnál akadt meg. Már éppen kérdezném, hogy mi a baj, amikor megszólal. Amikor rám néz. Szék csikordul alatt, mégsem állok fel, megfeszül az állkapcsom, a megdöbbenés egyértelmű jelei olvashatóak le az arcomról. Vegyem a nevemre? Mégis mit képzelsz magadról, Ethan? Nevethetnékem van, halk, hitetlenkedő kacagásom töri meg a beálló csendet és nem azért, mert nem lenne hihető az, amit mond, hanem egyszerűen képtelen vagyok azt felfogni, hogy ilyet mert kérni tőlem. Azok után, ami történ velünk. Hogy elvette a fiamat. Most adna cserébe egy másikat? Nem mondja ki, de akaratlanul is ez jut az eszembe. A fiam körülbelül ilyen idős volt, amikor kitépte őt a kezeim közül. Szüksége van egy nőstényre. Aha, persze. Mellettem sem volt senki, csupán a Teremtőm. A Teremtőnk. Attól félsz tán, hogy olyan lesz, mint én? Elhúzom a kezem, amikor az asztal fölött nyúlna érte. Mirára pillantok, ő vajon tudott erről? Vagy ugyanolyan meglepett lesz, mint én? - Viccelődsz velem? Gúnyt űzöl belőlem? - csendesen szólnak a kérdések és szinte hallom, ahogyan azt válaszolja, ő soha nem tenne ilyesmit. Felállok. Zavartan sétálok fel és alá, még mindig nem tudom elhinni. Tényleg ilyesmit kért? Egyszerűen felfoghatatlan. Megállok, keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, hogy utána az egyikkel alátámasszam az államat. Olybá tűnik, mintha gondolkodnék. Hosszú percekig meg sem szólalok, kissé lehajtva a fejem meredek előre. Aztán megmozdulok, csupán tekintetem siklik a kis nőstényre, hogy a következő kérdésemet hozzá intézzem. - Te mit gondolsz erről, Mira? Nagyban függ az én válaszom az övétől. Segítségre volna szüksége? Tényleg kell mellé egy nőstény, akivel meg tud beszélni dolgokat? Tényleg megbízol bennem, Ethan? Tényleg kellek? Ha ez így van, tudd meg, hogy nem miattad tenném. Csupán a nőstény miatt. Mert tudom, milyen egyedül lenni. Várom hát a nőstény válaszát, türelmesen, de továbbra sem ülök le az asztalhoz. Egy helyben állok, barna tekintetem Mirán időzik. Nem, még véletlenül sem pillantok Ethan-re. Közel tíz perc leforgása alatt már másodszor érzem úgy, hogy szembe köpött.
- Ohh, értem, akkor nekem nem rokonom. Bólintottam, bizonyos szempontból sajnáltam, másból viszont nem, így sem tudom már lassan, kit hová kéne helyeznem Ethannel kapcsolatban. Ez legalább tiszta ügynek látszik, bár Atyám mellett megtanulhattam volna már, hogy semmi sem az, aminek elsőre tűnik. Talán most is van valamiféle kutya elásva valahol, de én aztán nem vágyom a felszínre hozni, szóval többet nem kérdezősködöm. - Oké. Jó fejek leszünk, nem probléma, illetve, még nem, később ki tudja, egyelőre kedvesnek tűnik a nőstény, csak érezhetően meglepte, hogy az vagyok, ami. Gőzöm sincs, Ethan hogy vezette fel ezt a kis találkozót, de az viszont teljesen biztosnak tűnik a szememben, hogy szándékosan nem árulta el neki, hogy a kölykét tudja. Már most sajnálom a nőt, mert van ám még egy másik is. Érdekes, de furán megnyugtat egyébként, hogy nem csak én vagyok egy sakkbábu a kezében. - Köszönöm. Pillantásom helyett csupán a tekintetem telik meg izgatottsággal vegyes hálával, eldobom azt, aki voltam, ha már a nevem nem az, születnem sem kellett akkor, nemde? Bár az évet nem tudom, de oly mindegy, jó darabig nem fogok bemenni egyetlen éjjelnappaliba, hogy megpróbáljak egyedül szeszt venni, aztán pedig el is fogyasztani. Elég kellemetlen következményei lehetnének. Meglepetés? A szavaira majdhogynem megrándul a szám széle, bár velem ellentétben a farkasom minden egyes szavának szívből örvend. Segíteni akar. Látni fogok, látok, ő lát, vele látok, több nekem nem kell, boldog nem leszek Ethan, sosem fogod elhitetni túl sokszor csalódott lelkemmel, hogy a biztonság valós, hogy merhetek annak lenni, nem, nem menne. Hosszú, hosszú évtizedek múlva talán, mikor már épp eleget tapasztaltam ahhoz, hogy levonhassam saját magam a megfelelő következtetéseket, és a bizalom magja kicsírázott bennem. Amikor meghallom, mit akar, úgy kapom felé a fejem, mintha legalábbis egy vödör jeges vízzel öntött volna nyakon, kész szerencse, hogy nem sikítok fel. Ujjaim görcsösen marnak a szék karfájába, és nem hiszem el, nem csak ő, én sem. Hogy gondolhatsz ilyet? Téged is csak ő fogadott el, erre a nyakába sóznál valakinek, akit láthatóan a frász kerülget a kötelékünk miatt? Nyelek egy nagyot, próbálok pár mély levegőt venni, olyasmire gondolni, ami megnyugtat. Hát, olyan perpill nem nagyon jut eszembe, csak egy, így kénytelen vagyok felnyitni emlékeim legcsodásabb, legfényesebb dobozát, az egyetlent, ami jó, és kiemelni belőle Zsuzsanna szelíd, békés nevetését. Több sem kell, már könnyezem, nekem ő az anyukám, és soha senki más nem lehet az… Fájsz, Ethan, nagyon… Mégis mit beszélnék meg vele? Hogy van egy nővérem, akit beharaptál, és egyszerre gyűlöllek érte mindkettőtöket? Hogy vagy te, aki majd minden éjjel a szobámban kötsz ki? Biztosan nem akarod, hogy ezeket elmondjam neki. Mi mást mesélhetnék? Nincs semmim, üres vagyok… Ha belőled gúnyt űz, hát ugyanazt teszi velem is, érezheti, sőt, biztos vagyok benne, hogy már azelőtt tudta, hogyan fogok reagálni, hogy idejöttünk. Te ezt akarod… basszus, te pontosan ezt akarod, hogy megsajnáljon, és elérd, amit elterveztél. Ezt nem hiszem el. - Én... Nyögöm ki halkan, lehajtom a fejem. Mit gondolok erről? - Én… is most hallom ezt először. Mit mondhatnék? Mindenhogy bele kell sétálnom ebbe az egészbe? Azt mondta, fontos, és ő azt szeretné, hogy elégedett legyen, én meg azt, hogy ő az legyen. Ördögi kör, nemde? Ki szeretné azt, hogy én legyek elégedett? Hm? Jelentkező? Végül megemelem az állam, Nora felé fordítva a fejem, nagyjából a hangokból be tudom lőni az irányt. - Én csak… tudod, kölyök vagyok, többnyire bezárva, Ethan nem lehet mindig ott, és megőrülök attól, hogy a nap nagy részében nincs kivel beszélnem, vagy hogy néha nem mehetek el csak úgy. Tudom, egyszer majd másképp lesz, de… nem ehhez szoktam. Fogalmam sincs, hogy ez így jó lesz-e, mindenesetre a szavaim igazak, egyedül nem vagyok, mert ott van Anica, de szólni aztán nem fog hozzám, hiába címzek neki akármekkora regényt is.
Lehet bármilyen csendes is, tudom, hogy szíve szerint elsöpörne a haragjával. De nem szólok, arcom megfeszülve fürkészi Alisont továbbra is. Talán elégszer látta már ezt az arckifejezést ahhoz, hogy felismerje: ez a nem-viccelek arcom. Ezzel párhuzamosan én megengedem magamnak azt a luxust, hogy pajzsomon át kiszivárogtassam a sértődött harag aljasan fojtó hullámait. Rád bíznám a Gyermekem, Alison. Hogy mered azt feltételezni, hogy szórakoznék valamivel, ami egészen véletlenül kedves a szívemnek? De sebaj, ez a kis közjáték talán pont hozzásegít ahhoz, amire vágyok, amire várok. Nem most. Hónapok, évek múltán. Bolond, aki csak a jelen történéseire koncentrál, és mint ilyen: én nem vagyok az. Mintha csak fájna, hogy ezt kell a kölykömtől hallanom: elhúzom a számat. Látod, Alison? Segítenék, de nem tudok egyedül viselni minden terhet, hiszen többeknek kell megfelelnem, mint ami egészségesen beleférne a napirendembe. Logikus volna talán Mallory May nyakába aggatni a kölyköket, de érthető okokból nem teszem. És azt minden tervezésen kívül belátom, hogy kell a szocializáció. Hiszen ha ettől túl sokáig fosztom meg őt, őket, akkor elsorvadnak majd, mint a virágok, ha nem éri őket napfény. Akkor mégis hogy fog kiteljesedni Mira tehetsége? Elveszti majd a varázsát. Kapcsolatok nélkül nem lesz belőle semmi. És ezt nem engedhetem meg. - Elég volt Mira, elmegyünk. Felegyenesedek, úri gőggel igazítok a kabátomon, fekete szemeimből mérhetetlen csalódottság tapad Alisonra. Hiszen még csak rám sem néz... Ha esetleg nem állna fel magától, úgy felkarjára fogva segítem őt talpra, felé fordulva az ő ruháját is kifogástalanná simítom, mielőtt kifordulnék a székem mögül. - Vedd úgy, hogy nem kértem semmit. Szólok ezúttal Alisonhoz, nem kell semmi: sem a segítsége, sem az új személyazonosság. És ha csak nem állít meg szóval vagy épp cselekedettel, úgy arra vezetem a kölyköt, amerről bejöttünk, magunk mögött hagyva Alisont és a félig sem kitöltött adatlapot.
Azt hittem, hogy a legutóbb történtek után már nem érezhetem zavarosabbnak ezt az egészet. Ám úgy tűnik, hogy tévedtem. Most még inkább összekuszálódnak a szálak, értetlenül nézek Ethan-re, amikor azt mondja Mirának, hogy elég volt. Elmennek. A csalódottságot látva a szemében azonban olyan mértékben elszégyellem magam, mint talán még eddig soha. De nincs most idő ilyesmire, hiszen ha nem lépek, akkor elmegy. Elmegy és itt hagy, egyedül. Megígértem, hogy segítek neki és habár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmit fog kérni tőlem, jobban belegondolva.. miért lenne olyan nehéz? Hiszen ezek csak papírok. Azt kérte, hogy vegyem a nevemre. Papíron. Az pedig csak nem lenne olyan nehéz.. Elé lépek. Az útját állom. Beállok az ajtóba, elzárva ezzel az egyetlen kijáratot a szobából. Ha csak egy kicsit is végiggondolnám, talán nekem kellene megtisztelve éreznem magam, hogy rám bízná a Kölykét. Ehelyett ismét a múltat látom mindenben, mindenhol, a tetteiben, az elvett fiam görcsösen kapaszkodik belém. - Ülj vissza, Ethan - halk a hangom, mégis mintha lenne benne valami ellentmondást nem tűrő árnyalat - Kérlek - teszem még hozzá, hiszen mi jogom lenne nekem arra, hogy utasítgassam? Semmi. Amúgy sem hiszem, hogy túl fogadná a dolgot. Mindenesetre ha visszaül, ha nem, én folytatom. - Ne haragudj, én csak.. - lehajtom a fejem egy pillanatra, hogy aztán ismét a tekintetét keressem - Én csak azt hiszem ismét túlreagáltam a dolgot. Nyögöm ki végül, halovány pír jelenik meg orcámon, mély levegőt veszek, majd tekintetem a kis nőstényre siklik. Nekem soha nem volt édesanyám. A szülőanyámat nem nevezném annak, hiszen eldobott magától. - Amennyiben a lánynak szüksége van rám, úgy megteszem, írd oda az én nevemet.
Megtorpanok, kezem Mira hasfala elé csúszik, megállásra késztetve ezzel őt is. Valahonnan, égi magasságokból tekintek le Alisonra, ahogy elállja az utamat. A négykezű elégedetlenül kaffog a mellkasom mögött, de csendre intem: hallgass el és tűrj, barátom. Mert csak így kapsz meg mindent, amire vágysz, akár csak én. Megint úgy érzem magunkat. Születésünk hajnalán, az úr és a szolga, aki nem kért abból a felemelkedésből, amit adtam volna számára. De azon a nyári estén megragadta, elfogadta, és nem kívánt ellenszegülni úri akaratomnak, annak az őszintén kegyetlen vágynak, ami éhes fenevadként hajtott hozzá. Nem engedem meg magamnak azt a luxust hogy lássa fehéren villanni a fogsorom, belül fakadok csupán mosolyra. Figyelsz, Mira? Tanulsz Atyádtól? Amikor végezetül áldását adja a kérésemre, néhány forró pillanatig csak energiáim lassan nyugvó örvényét hagyom megmozdulni egész lényemben, aztán teszek felé egy határozott lépést. Kezem ellentmondásra, elutasításra, ellenállásra nem készülve nyúl teljes természetességgel a nyakán lógó ékszer felé. Nem volna bölcs most félreütni a felfedező végtagot, nem. Így szinte biztosra veszem, hogy lehetőségem akad a nyakában lógó óraékszert pillanatokon belül az ujjaim közt forgatni. Mit jelent ez neked? Barátok, szövetségesek, lelki társak... Jönnek és mennek, de a vér örök. Senki, senki sem fogja soha megérteni azt, hogy mi hajt hozzád, hogy miért akarlak annyira megtartani. És pusztulásom után te is elem halsz majd, kedvesem. Lelketlen, üres porhüvelyként tengeted majd végtelen napjaidat úgy, hogy már nem leszek melletted, és mégis: minden óra kattanásából azt fogod kihallani, hogy izzadságtól csepegve suttogom oly mérhetetlenül gyűlölt, megtagadott nevedet. - Nem tudom, Nora. - kezdem halk, réveteg hangon, még mindig az ékszert nézegetve - Épp elég ideig voltam türelmes. És ez az egész csak akkor fog elmozdulni bármerre, ha hajlandóak vagyunk kilépni a komfort-zónánkból. Nem vagyok biztos abban, hogy te fel vagy erre készülve. Nem bántom, nem sértem, egyszerűen csak a tudtára adom, hogy akár évtizedekig is lebeghetünk ebben az állapotban, amiben mindig örök kérdés, hogy mit hoz a holnap. De akár léphetünk is azért, hogy megtudjuk... Hogy egyáltalán van-e értelme. És lesz. Mert elérem, hogy legyen. Szó nélkül sétálok vissza a papírhoz, és gyors macskakaparással kitöltök minden rubrikát, üresen hagyva az Anyja neve részt. Így adom át Alisonnak, némiképp megenyhülve, hiszen innentől kész vagyok elfogadni a segítségét, de a döntés végül is az ő kezében marad. - Majd te eldöntöd, hogy mi a jó neked. Felsóhajtok. És ha kikerül a kezemből a papírlap, a kezembe temetem az arcom, az idő közben elillant büszke haragot némi ideges izgalom váltja fel. Mintha... Mintha a remeknek ígérkező meglepetés-áradatot ez a rusnya közjáték teljességgel összerombolta volna, mintha akadna még más is, de ezek után... Inkább visszacsinálnám, mintha nem volna merszem közölni azt, amit más körülmények közt lelkesen meséltem volna el. - Nem vagy szomjas, Mira? Kérdezem - mintegy Atyai gonddal -, jelezve, hogy talán Alison jobban tenné, ha kicsit lefoglalná magát, amíg én a kitöltetlen adatlapok közül újabbat lopok, és bal kezem gyors vágtájával ki nem töltöm. Anica Laurelle Bright. Anyja neve csupa üres kocka. Az asztal szélére csúsztatom a papírt, és ha Alison esetleg meglátja, kézbe veszi, mielőtt megszólalhatna, valamiféle rá, a részvételére vágyakozó határozottsággal szólalok meg. - Ez az én döntésem. Az én családom. - amiről neked semmiféle elszámolással nem tartozom - Ha része akarsz lenni, boldogan fogadunk. - jegyzem meg teljesen komolyan, és még a pajzsom is ledobom, hogy érezze: egy szemernyi hazugság sem üti fel a fejét szavaim mögött - Külön fénykép nem szükséges, ikertestvérek.
Kezdőlap
tudod 
