Egy egészen szolid, már-már barátságosan apró méretű tárgyalóterem, amelynek semmi köze sincs a filmes-nagyvárosos hatalmas tömegek befogadására képes tárgyalóteremhez. Ennek ellenére minden a helyén van, a falon ott lobog az USA és Alaszka nemzeti zászlaja, a hangulat pedig az éppen itt tartózkodóktól függ.
Nem is baj, hogy ő szótlan jelenleg, ha kicsivel többet beszélne, elég kaotikus lenne az összkép így, hogy Charlie mellette csivitel. Mindent felfog, mindent hall sajnos, de legtöbbször így is csak egy értő hümmentéssel vagy egy pillantással adja a másik tudtára a szellemi jelenlétét. Most pedig ugyebár megtalálja az asztal sarkát, amire félig támaszkodva félig helyetfoglalva teszi le magát, hogy kényelmesen pillanthasson a nőre, majd a szavai nyomán körbe a helyiségen. Kis szünet, összefűzi a mellkasa előtt a karjait, a szemöldök megemelkedik: - Azért, Charlie, hogy ne a dekorációt figyeljék, amikor egy gyilkossági ügyben kell dönteni. - komolyan, mint egy végtelen türelmű tanárbácsi. Egészen olyan a helyzet, mint régen, bár azért az előkerülő étkészlet-dolog megfájdítja a fejét - Nem félek, és köszönöm van mindenféle felszerelés a konyhámban. Erre most mit lehet mondani így a protektor érkezésének küszöbén? Semmit. Nem is fog, mert körülbelül ekkor érkezik a kippkop, ő meg hátát kiegyenesítve néz el a szöszi feje fölött a belépőre. - Will... - rutinüdvözlésre emelkedik ő is, és a keze egy futó kézszorítás erejéig, aztán meg persze a jelen lévő harmadikra pillant. Nem akarja egyébként sem elhúzni a dolgot, sem túlzottan beleavatkozni. Így is jobban benne van már, mint amennyire eredetileg kívánta volna. Egy fél mondat még jár azért, mert ahogy ismeri Charliet, fel kell dolgoznia az eseményeket - Charlotte, a miami-i protektorátusból. Ő meg a kerítő, gyertyatartó... éljen.
- Ugyan már, egy kis dekorációtól még senki nem kapott életfogytiglanit. – dohogja, ahogy rágózva nézi a helyiséget. Uncsi, uncsi, uncsi. Miami színes volt és pezsgő, ez meg szürke és fagyos. Fel kell rázni ezt a helyet – Píttel együtt. Amint belép az ismeretlen férfi, még pukkaszt egyet a rágójával, ami rátapad a szájára a meglepettségtől, szemei elkerekednek és hirtelen elfelejti, hogy miért is van most itt pontosan. A kezét esze ágában sincs kinyújtani, inkább lanyha integetésbe kezd vele. - Szia, a nevem helló.. akarom mondani, Charlie. - Akkor akár tegeződhetnének is. Pár pillanatig még bámulja a vadőrt, végül pislog kettőt és ő is feláll a helyéről, mert eddig a székről csodálta belépőt. - Mondhattad volna, hogy itt ilyenek a protektorok, hamarabb otthagyom Miamit. – morogja Peternek, hogy csak ő hallhassa, miközben az ablak felé fordul, mintha csak a kilátást vizsgálná. - Amúgy ja, Miamiból, jár már ott? Kurva jó hely, lehet fürdeni a tengerparton, és minden nyitva van nulla – huszonnégy órában. Egyszer tényleg érdemes mindenkinek ellátogatni oda. Ha Peter az hihette, Charlotte visszafogja magát és moderál a viselkedésén, súlyosan tévedett. A nőnek esze ágában sincs megjátszania magát, pont olyan csicseri és szókimondó, mint mindig. A zavara, mely az első másodpercekben fellángolt, most mintha tovatűnt volna, újra elemében érzi magát.
A kézszorítás persze nem marad el részemről sem Peter felé, a bemutatkozás/bemutatás hallatán pedig kissé megemelkednek szemöldökeim, ahogy hol egyikre, hol pedig másikra pillantok. Charlotte, Charlie... nekem egyre meg, valószínűleg időbe fog telni, mire megjegyzem azt, amit a nő is szeret. Francért kell bonyolítani! A protektoros megjegyzés csak egy suta félmosolyt csal elő képemre, mely menten homlokomra nyomja az "elérhetetlen" plecsnit, miközben helyet foglalok valahol Peter közelében, onnét figyelve a nőre... ahogy Charlotte nekikezd a beszédnek, már nem is bánom meg, hogy leültem, mert sejtem, hogy nem lesz rövid a dolog. Mindezt két szó és annak hanglejtése után le lehet szűrni a másikról, ami azt illeti. - Ami azt illeti jártam, bár már vagy húsz évvel ez előtt, akkor is átutazóban. Az ausztrál tengerpartot jobban ismerem. - Szélesedik ki mosolyom, s közben lopva kérdőn sandítok Peter felé finoman felvont szemöldökkel, hogy mégis mire véljem a kisasszony jelenlétét? Akármilyen cserfes is a szöszke, még mindig lehet rossz hír hozója vagy ellenőrizheti őket valami végett. Persze, nekem is kapásból a legrosszabbra kell gondolnom... de legalább biztosan nem ér meglepetés. - Megkérdezhetem, mi szél hozott, kedves Charlie Miami-ból? - Automatikusan tegezem, s bár lehet, ezzel csak lovad adok esetleg alá akaratlanul is, nem fogok vele kivételezni, ahogy Petert sem tudom magázni, hiába vagyunk majdnem-kollégák.
Kivárja a fiatalok (haha) ismerkedést, de ahogy a Charlie megszólal, mélyen belül egy mintaszerű arcpálmát produkál... kívül meg marad a pókerarc. Most szeretne eggyé válni az unalmas bútorzattal, de leginkább kalapot emelni és távozni kelet felé... De szolidaritásból, és mert érez némi felelősséget a helyzet miatt természetesen marad. Will pillantásai persze nem kerülik el a figyelmét, és az a marha nagy igazság, hogy ő maga pont emiatt egészen emberien kifejezően metakommukinálja le felé - mindösszesen egy fejmozdulattal és egy arckifejezéssel, hogy semmi pánik... a szöszi csak szöszi... az illető felől érkező suttogós tetszésnyilvánítás meg komolyan... a legalkalmatlanabb pillanatban érkezik, amit el tud képzelni. Ha legalább nem két négyzetméteren tobzódnának, érthető volna, de akkor sem helyénvaló. Merthát mindenkinek van szeme, de nem kell senki orra alá dörgölni még a végén kisebbségi komplexus fogja itt kínozni Egyébként hallhatóan be is indul a szóáradat a nő felől, szóval épp csak hallható szusszantással várja be szinte bajtársi együttérzéssel maga mellé Willt. Még az is lehet, hogy kissé egymáshoz hasonlatos szögben vándorolnak fel a szemöldökeik. De az ő keze emellett szinte túl otthonos orrnyeregmasszírt is elkövet, ha már Will elébe ment a kérdéssel, ő legalább ezzel a gesztussal is megtámogatja, hogy tessék kérem a tárgyra térni.
Ide – oda járatja a tekintetét a két férfi között, már majdnem a körmét kezdi rágcsálni, végül mégsem kezdi el, mert félő, Pete kihajítja Fairbanks-ből. Inkább Will-re pislog. - Ú, komolyan, jártál már ott? Legalább jó idő volt? És mi a véleményed a helyről? Amúgy Ausztráliában még nem jártam, szerintem a kenguruk baromi félelmetesek. Nem mernék a közelükbe menni, amilyen peches vagyok, lerúgnák az arcomat, vagy a vesémet minimum. – hadarja el egy szuszra, mintha csak egy kávé mellett csevegnének, és semmi más, fontosabb téma nem lenne. Nem veszi észre Peterék összenézését, ugyanolyan lelkes, mint az első pillanatban. A kérdésre ugyan kissé visszavesz, és Pít felé pislog, tőle várva némi bátorítást. Végül összeszedi a bátorságát, és torkát megköszörülve belekezd mondandójába. - Szóval az van hogy én még izé Miamiban barátkoztam elő Peterrel, és.. – ránéz a férfire. Talán túlságosan visszament az időben, elég lenne a lényeget tálalni szerencsétlen vadőrnek. - És szóval hogy szívesen lennék itt őrző, mert igen, hát tényleg. – szép, összefüggő mondatok, választékos megfogalmazással. De azért igyekszik, még egy halvány mosolyt is megereszt, jelezvén, nem akar ő semmi elrontója lenni. -Ja és ő, Miamiban nem szóltam, hogy eljöttem. Sietnem kellett. – Teszi hozzá magyarázatként.
Mint említettem, csak átutazóban voltam és tényleg régen. Fene tudja milyen idő volt, nem is nagyon foglalkoztunk az időjárással Ellie-vel, ami azt illeti, annál inkább egymással. Minden esetre egy ráhagyós biccentést megengedek azért a szöszke felé, ne érezze magát hanyagolva a nosztalgikus gondolatok közepette. - Remek volt. És tetszett is. - Jegyzem meg halovány mosollyal, de közben lassan a tárgyra térnék, ami azt illeti. Az információáramlás kissé szakaszosra sikerül, szóval csak hogy tisztán lássam: Peter Miami-ban összeszedte a kisasszonyt, aki minden szó nélkül lelépett utána. Micsoda megindító történet lehetne ebből! Jah, pontosan ez van Peter arcára is írva, ahogy felé sandítok... - Pedig Fairbanks már több száz éve nem szalad sehová. - szélesedik ki a mosoly képemen arra a megjegyzésére, hogy sietnie kellett. - Egyébként nem látom akadályát annak, hogy az itteni protektorátus alá átkérd magadat. Sőt, tudod mit? Ha kapok egy teljes nevet, elintézem én neked! - A szívesség mögött azért ott van a "biztos, ami biztos, inkább elintézem én, nehogy a nagy sietségben ez is elmaradjon" életérzés. A lány ha közli a nevét, biccentek, de nem kezdek el azon nyomban telefonálni, csak kérdőn tekintek hol rá, hol Peterre, hogy van e még valami. Amennyiben nincs, felemelkedek ültemből. - Nos, ez esetben, bár nem hivatalosan még, de köszöntelek nálunk! Peter majd körbevezet! - Lapogatom meg a pasas vállát. Remek barát vagyok, tényleg. Mondták már páran. Minden esetre majd cserébe meghívom egy italra Dee-nél. Rá fog férni, úgy hiszem.
Tényleg igyekszik Charlie fecsegése alatt csak úgy jelen lenni a színen, mint holmi pirosat jelző tábla - némán, de teljesen észrevehetően. Lereagálva, de mégse túlzottan belevonódva a hallottakba. És nem, nem mintha a másik helyett érezné zavarban magát. Egyszerűen abban a biztonságos és elérhetetlen semlegességben lebeg, mint amit a valamennyire külsős közvetítő szereppel még magára is vállalt... mindaddig, míg az "összebarátkozás Peterrel" szókapcsolat elő nem kerül a szőke interpretációjában. Eddig volt feloldva minden alól, és masszírozhatta meg teljes joggal a saját orrnyergét, reagálva a szanaszét álló beszélgetésre. De sajnos most már csak viszonozni tudja az oldalpillantást a protektor felé. Sejti, hogy egy kis sztori akaratlanul is kerül a megkapott morzsák köré... és a legszörnyűbb, hogy ő maga irtózik a legjobban bárminemű dramatizálástól, és nem is szeretné, ha ez a kép a személyéhez fűződne. Ennek ellenére sem a hely sem az idő nem alkalmas a tisztázásra, és nem is biztos benne, hogy bárki kíváncsi lehet a dologra... főleg nem Will. Innentől kezdve meg persze nem várhatja el, hogy felmentse (sajnos) a felelősség alól, ami a kisasszonyt illeti... Natessék, így legyen ötöse a lottón, mert bizony meg is érkezik a baráti vállapogatással együtt az aljas ukász. Egy pillanatra még a hűvös angolsága, meg a tisztelete alatt is egészen fel szeretne állni a kijelentéssel, hogy köszöni szépen, lenne más jelöltje erre a tisztségre mondjuk Prescott. Bizonyára nem a protektor tenyere miatt engedett egy kicsit a válla, és lett csapott a zakó alatt. Egészen kis nüansznyi különbség ugyan, de jellemzően csak akkor tudja így "elárulni" magát, ha a szöszi kerül be valamilyen mód a képbe. Remek időknek néznek elébe. És ezekután a szellemek mentsenek tőle, hogy bármi egyebet itt helyben még hozzáfűzzön a dologhoz. Ennyi is elég volt. Az arckifejezése marad az enyhén fáradt maszkja mögött ahogy bólint Will felé. Bizonyára ez volt a legrövidebb elrendezkedés ami egy új őrző belépését illeti... szerencsére.
- Hát igen, Miamiban mindenkinek kötelező jól éreznie magát! – bólogat, és folytatná is a nagy anekdotázással, mikor az ösztöne azt súgja, itt az ideje befogni a száját, és figyelni a férfiakra. Akik láthatóan – és szerencsére – helyette is gondolkodnak. - Fairbanks nem, de Peter igen. – lapogatja meg egy pillanatra az említett arcát, mintha csak egy négy éves kölyök lenne. Széles mosolya arról árulkodik, mennyire boldog tőle, hogy megtalálta, és sikerrel járt a kutatási akció. Megint együt tnyomulhatnak Píttel, ez tök tuti! Neki legalábbis. Will szavait meghallva elkerekednek a szemei, és Pete nyakába ugrik. - Látod, látod, én mondtam! – még egy cuppanós puszit is nyom az arcára, mielőtt visszafordulna a protektor felé. – Igen, persze, hogyne! Charlie Hill. Vagyis hát.. Charlotte Hill, de így senki nem hív, mert utálom. Szerintem túl komoly, meg fos egy név, de most komolyan, ki az az őrült, aki Charlotte-nak nevezi el a lányát? Ja igen, az anyám, de ő sem százas. – nem zavartatja magát, ömlik belőle a felesleges információ. – Néha szokott még Pít Lottinak hívni, de tényleg azt is csak neki engedem meg, és a legjobb mégiscsak a Charlie. Szóval semmi Charlotte, mert attól hülyét kapok. Nem veszi észre, hogy Will a saját érdekükben vette kézbe az ügyet, hát csak vigyorog, mint a vadalma Csaba, ezzel sem lesz problémája. - Juj, köszönöm, köszönöm! – gyermeki ártatlansággal szemléli körbe ezt a számára unalmas termet: máris nem olyan rémes, mint az elején. – Igen, Píttel terveztünk bevásárlótúrát, meg meg meg akkor körbevezethet a városban és megmutathat minden izgis dolgot! Ugye? – karol bele a férfibe, és vigyorogva pislog rá, válaszra várva. Vagyis.. ő tervezte Peterrel, de ez mellékes.
Fairbanks nem, de Peter igen. Ez édes. Mondjuk kissé olyan szaga van a dolognak, hogy nem véletlenül fut ez a jóember. A puszira meg felszaladnak ugyan szemöldökeim, de nem én leszek az, aki ezt firtatni fogja. Nekem is megvan a magam keresztje, s bár ugyan ilyen szőke, jellemben teljesen a másik oldal így első pillantásra. Még a kicsi fiam is megmondta, hogy "Anya, te olyan vagy, mint valami katonatiszt." Ehh... nem ez a legjobb pillanat a nosztalgiázásra. Charlotte nevét elraktározom, szerintem igenis szép név. Szabad embert jelent, szóval talán annyira nem is lőtt mellé a kedves anyuka vele valahol. De ez már megint nem az a téma, ami ide tartozik, így ahelyett, hogy felemlegetném a dolgot vagy roppantmód udvariasan megjegyezném, hogy pedig szép neve van, szimplán csak biccentek, jelezve, hogy vettem. Név elraktározva, a becézésre pedig majd igyekszem odafigyelni - sajnos hajlamos vagyok ragadványnevekkel élni, többnyire saját alkotásokkal, ha nem ugrik be, hogyan is szereti hívatni magát az illető. Azért a bevásárló túra említésénél már nehéz eldönteni, hogy a nevetés vagy a felsőm szegélye fojtogat e. Minden esetre széles mosollyal vetem közbe: - Én elsősorban az őrzőséggel kapcsolatos dolgokra gondoltam. - Szűkítem ezzel a kört és Peter szenvedésének hosszát, majd ha a nővel kezet fogtam - nem, nem rázogatom meg a kacsóját, mert még véletlenül összeroppantom - Peterrel is lekezelek, szinte már együttérző tekintet keretében. - Jövök egy sörrel.- súgom oda közben, bár lehet, nem is szereti a sört. Mondjuk az angoloknak legjobb tudásom szerint nincs bajuk vele. Na mindegy, a lényeget csak leveszi a mondatból... merthogy én elköszönök tőle és Lotti Charlietól, az is biztos. Vár a "délutáni munkahelyem", avagy az alagsornak becézett téglaketrec.
// Köszöntem. Remélem lesz még alkalmam veletek játszani együtt és külön-külön is. *-* //
Annyira örül neki, hogy a szocializációja felett már génszinten is benne van, hogy kivételesen jól tudja elnyomni a véleményét, ha a körülmények nem engedhetik meg, hogy kinyilatkoztasson. Mert körülbelül azonnal megcáfolná a tényt, hogy Miami annyira csodálatosan vidám gócpont volna... lehet másnak igen, de ő köszöni szépen, az elmúlt hetek itt Fairbanksben már magasabban vezetik a listát... ami azért nagyon merész megállapítás, de igaz. Nem igazán marad ezen ideje elmélkedni, pedig láthatóan szeretne e módon is kivonódni valahogy ebből a bűvösen kínos beszélgetésből. A tekintetét is kicsit lejjebb ejti. Persze, miért is maradna ki? Megint igaztalanul valahogy Charlie őt helyezi a dolgok középpontjába, amire azért felkapja a fejét... Most komoly? Hitetlenül pillant a nőre az arcpaskolás nyomán, de ezek szerint nem tudott eléggé jelzés értékű lenni, ugyanis a nyakába is kap egy egész kis energiagombócot. Most elmarad az a lapockapat-pat, amivel leginkább le szokta reagálni a másik pattogását és közvetlenkedését. Igazából örül, hogy a csaj lendülete nem rántotta le az asztal széléről, amire még mindig fel van félig támaszkodva. Szelíd erőszakkal, a csuklójánál fogva fejti le magáról a szőke egyedet. A hangja kifejezetten rezignált, ahogy megszólal. - Kérlek... Én is itt voltam, hallottam. - nem, nem pillant egy darabig Willre. Marad hűvös jelenleg, már a túlélésre játszik. Szerencsére a formaságok, meg az ő imázsának a lerombolása leköti annyira Charliet, hogy már csak egyszer akarja fogva tartani a karját. - Majd körbevezetlek az egyetemen. - ezt még talán Charlie is feldolgozza. Egyébként meg épp csak nem teszi hozzá, hogy "maradjunk ennyiben...". Meg aztán ott lehet rá tudja sózni Alicere, akivel ellányoskodhatnak, mint jó gyógyítók (szinte fáj a sztereotípia). Egyébként pedig komoly stratégiával szabadul meg a kartól, ami bebirtokolta az övét, ahogy finoman lefejti magáról, és megpaskolja a kézfejet. Tessék elvinni, akad jobb helye is. Willel így legalább kezet tud fogni, és ami azt illeti az egész abszurd helyzet tökéletes megkoronázása az hogy meg lenne jutalmazva hősies helytállásáért... de a fenébe is, miért is ne. Egy egészen halvány mosoly jelenik meg végre a szája sarkában, ahogy egy bólintással nyugtázza a hallottakat. Charliehoz pedig lesz egy-két szava mindezek után... és a legszörnyűbb, hogy a tökéletesen színtelen jogi tónusán vázolja fel a problémáit... És megoldja a következetes nevelés érdekében, hogy hamar szétváljanak útjaik. Neki is már tele a feje annyira, hogy igényelje a csendet.
- Köszönöm, Mr. Edison. Nincs több kérdésem a tanúhoz, bírónő! – Kimérten fordultam el a férfitől, s pillantottam hideg kék szemeimmel Dunway bírónőre, aki bólintva engedélyezte Mr. Edison távozását a tanúk padjáról, majd két óra ebédszünetet rendelt el a tárgyalás folytatásáig. A mappámmal együtt sétáltam vissza a tölgyfa asztalhoz, majd Charlotte-ra pillantottam. - Menjen nyugodtan ebédelni, Ms. Monroe! Másfél óra múlva várom az irodámban. – Emeltem fel a kezem, s pillantottam az Omega számlapjára, hogy pontosan mennyi idő is van. A fiatal lány már több mint egy hónapja van mellettem gyakorlaton. Habár még nagyon sokat kell tanulnia, de egyelőre meg vagyok elégedve a hozzáállásával. A védelemnek röviden biccentve kívánok jó étvágyat az ebédhez, én most nem eszek, mert még a tárgyalás megkezdése előtt tízóraiztam és teáztam. Kényelmesen pakolom hát be aktatáskámba az ügyhöz kapcsolódó aktákat, majd lepattintva a zárakat indulok kifelé az üressé vált tárgyalóteremből, ami előtt csak egy rendőr strázsál. A folyosón, az egyik ablak előtt megállva húzom ki zakóm belső zsebéből a telefonomat, majd bekapcsolva tárcsázom a lányom telefonját. Öt kicsengést követően hangpostára kapcsol. - Szia Samantha! Ha fél kettőig lehallgatod ezt az üzenetet, akkor hívj vissza, kérlek. – Hagyok rövid, de lényegre törő üzenetet, majd a rezgőre állított készüléket visszacsúsztatom a zsebembe. Ahogy a folyosó irányába fordulok, megpillantom a fal mellett ácsorgó vérfarkast. - Nyugodtan elmehet, Mr. Edison. Már nem fogja se a védelem, se mi a tanúk padjára szólítani. – Léptem oda hozzá. Nem ismeretlen előttem a férfi, noha még csak most találkoztam vele először személyesen. Szép kis akta van már róla a protektorátuson, és hallottam, hogy odalent is vendégeskedett már egyszer… de eddig még nem keresztezték egymást útjaink. Eleganciám kifogástalan, de túlmutat azon, ami egy ügyésztől elvárható. Messziről ordít rólam, hogy brit vagyok, bár azt csak nagyon kevesen tudják, hogy konkrétan walesi származású. Tetőtől talpig úgy festek, mintha egy konzervatív angol divatlap egy oldaláról léptem volna le.
Hajnali sportemberből véletlen bűnmegelőzővé válni megtisztelő és dicsőséges esemény. A jutalom pedig egy végtelenül unalmas utazás a paragrafusok tengerén a kihallgatásban élvezkedő ügyészek, ügyvédek, ügyintézők és ügyeskedők jelenlétében. A fedélzeten ma csak én jelentem meg a két ünneplendő hős közül, mivel Zachary-t felszívta az alaszkai éter. Vagy ő szívott fel valamit és a varázspor eltüntette a füves ligeteket kedvelő capoeira-edzőt. Én pedig kifogástalan olasz fekete öltönyben, világoskék inggel és fekete alapú, sárga smiley-kkal tarkított ingben képviseltem a szemet, mely mindent látott a bank mellett megröptetett konténer légi útjáról, a fület, mely végighallgatta a tűzjelző szirénázását és a kart, mely a földre taszította a prominens társaság botcsinálta tagjait. A gránitkemény ügyész uraság elbocsátott, majd a bírónő sem tartóztatott, úgyhogy eljött az ideje egy kis fehérjebevitelnek. De csak szigorúan azután, hogy kitárgyaltam a tavasz legvéresebb eseményét a bolond Ulfred által megnevezett illetővel, aki a lerágott kezét már pótolta és csuklótól lefelé már élő szövet a fémvázon. Kiráz a hideg, ha arra a trükkre gondolok, minek magyarázatát azóta sem leltem. Két arc egy fejen, két emberi arc és a Vörös Hold eseményeinek tudása. Egy bomlott elme kipárolgása, de mégis azt súgja valami, hogy nem szimplán erről van szó. Izgatottságomban kiugrottam az ablakon, míg a torkát felvágó istenkomplexusos fatrónlakó kivérezhetett, úgyhogy maximum Jasontől tudom meg. Mókás volt úgy uraskodni itt, hogy pár hónappal ezelőtt kendőzetlenül csépeltük egymást, mint agrármasina a kölesmezőt. A fal mellett zsebbe rejtett kéz dominanciájával várom be a lányával üzenetrögzítős kommunikációt folytató Őrzőt. Egész jól kezeli a masinát, amit műkéznek neveznek. Tudom, miket tudhat rólam, hisz volt produkcióm már a városban is és a tetovált könyvtárban minden lélegzetünkről van egy fejezet, szóval komplett CV-t is láthatott, mert én sose voltam teljesen a ködbe veszett vérfarkas. Szeretem a nyilvánosságot, hisz titokban nem lehet bajnokot ünnepelni. Elvigyorodok, mikor ő keres fel biztató szavakkal. Kezet nyújtok és kap majd pár megjegyzést is, mivel az ilyen lehetőségeket nem szoktam kihagyni. Rendkívül kreatív tudok lenni mások gyengeségeivel kapcsolatban. - Nem hajt semmiféle sürgető késztetés, ezért kezeskedhetek, Mr. Wilburn. Ha Ön sem kíván olajozott léptekkel tovacsúszni, akkor értekezhetnénk egy bizonyos bíborszínben játszó éjszakáról, amikor is a tavasz gonosz hadura lerágott kézzel játszott bélfürkészt. A folyosón lézengő emberek talán nem hallják, hisz nem torkom szakadtából üvöltök. Ha foszlányokat el is csípnek, a mondat végére már távol érnek. Ilyenkor előnyös a galandféreg hosszára nyúló fogalmazás, ami egyébként is szinte navajo a kívülállók számára. Mint írás a falon, amit csak a beavatottak képesek megfejteni.
Több, mint fél év eltelt már a Vörös Hold éjszakája óta. A szöveteim regenerálódtak annyira, hogy megkaphassam a művégtagot, és ez idő alatt viszonylag egész jól megtanultam használni a mindennapi életben a bal kezemet. Az agy nehezen áll át a megszokottról, ám amikor kényszerhelyzet áll fenn, ez nem is annyira nehéz, mint azt gondolnánk. A felém nyújtott kézre már automatikusan a bal kezemet nyújtom. A műkezemmel nem tartanám illendőnek a kézfogást. - Parancsol? – Kérdezek vissza enyhén összehúzva szőke szemöldökömet, miközben diszkréten körbepillantok, hogy vajon ki hallhatja a beszélgetést. Szerencsére a tárgyalási szünet miatt a legtöbben már elmentek ebédelni, így csak a teremőr, és néhány rendőr lézeng a folyosón, de azok eléggé el vannak merülve a beszélgetéseikbe ahhoz, hogy ne a miénkre figyeljenek. - Fáradjon velem, kérem. – Invitálom magam után, mert ha a Vörös Hold éjszakájáról kíván velem beszélni, akkor ahhoz nem a folyosó a legmegfelelőbb helyszín. Ha követ, akkor átsétálunk a hatalmas oszlopokkal megtámogatott tetőszerkezet alatti előtéren, majd elérjük a kártyával nyitható belső folyosó tömör faajtaját. A zsebemből kihúzva a kártyát tartom a leolvasó elé, majd az elektromos zizegést követően kiold a zár. Tenyeremmel belököm az ajtót, majd megtartom a szélét, hogy Mr. Edison is be tudjon lépni utánam. A belső folyosónál strázsáló őrnek röviden biccentek, aztán a külső zajoktól mentessé vált otthonosabb hangulatot árasztó irodák előtt elsétálva érkezünk meg saját irodám ajtajához, amit szintén a kártyámmal tudok kinyitni. Az előtérben egy íróasztal és egy… most üresen árválkodó szék foglal helyet iratos fiókok sora előtt. A női parfüm még érezhető a levegőben. A titkárnőm minden bizonnyal nemrég ment el ebédszünetre. Az előtérből nyílik saját, tágas… letisztultságában is előkelő és elegáns irodám. Leteszem a tölgyfa íróasztal tetejére az aktatáskámat, majd a fotelok felé intek, hogy foglaljon helyet a férfi, amelyikben szeretne. - Miről van szó? – Lazítom meg kissé a nyakkendőmet, majd a szabadon maradt fotelben helyet foglalva pillantok várakozón Mr. Edisonra. Nekem abból az éjszakából semmi nem maradt meg, ez idáig – az őrzőkön kívül – mással nem is beszéltem a történtekről.
Jobb a ballal nem partner az ilyen gesztusokban, úgyhogy egy egyszerű összeöklözés marad, ha a kifeszült horgászdamilhoz hasonlatos úriembernek ez nem túl prózai. Nem magyarázom meg, hogy négyzetre emelt bonyolultsággal közöltem, amit közöltem. Hogy nem sietek és beszélhetnénk. Gyakran előfordul, hogy nem értik, ami kidől a szózsákomból, de idővel a lényegre mindig rá lehet találni. Elvigyorodom és egy bólintás kíséretében szegődöm az ügyész mögé. Szokásos járásommal úgy festek, mint egy hóna alatt dinnyeszállítmányt csempésző testőr. Ez az épület azért szimpatikus nekem, mert a nagyságot hirdeti, akár az egyetem és persze az aréna. Nem kézzel és lábbal fogunk itt összecsapni, hanem emlékekkel és azok hiányával. Fogalmam sincs, az a bolond farkas honnan tudta az eseményeket, de a látomása igaznak bizonyult. Ez fickó villant be a halál előtti pillanatban. - Köszönöm, de én az állószobor szerepében tetszelgek inkább. Órákig ültünk a puhos tárgyalóteremben, nem kívánom még tovább préselni a farizmaimat egy kényelmes székhez. Álldogálva amúgy is szélesebb skálán tud mozogni az előadást kísérő kelléktáram. A szobát gyorsan felmérem, rendezett és kulturált. A hölgyeménynek nem csak a parfümjét érzem, hanem a teste illatát is és azt hiszem, szívesen megismerném. Az állatvilágban is működik a partner kiválasztása szagminták alapján. - Amikor leszállt a Hold és kezet rázott a halál fairbanks-i szelével, akkor a maga kognitív képességeit és valóságérzékelését egy vértől vörös farkaskéz takarta el. A beködösített agyúak az égadta világon semmire nem szoktak ilyenkor emlékezni, ez kézzelfogható tény - kezdem továbbra is zsebre tett kézzel és nem maradnak el az ízetlen tréfák sem a kezességről... - Nos mivel magáé vagy inkább csak volt magáé az a kéz, ami a gyakorlatban elküldött engem túlvilági kezelésre, úgy vélem, nem maradhat szó nélkül az az este. Tisztában vagyok vele, hogy az első és azóta is utolérhetetlen ősfarkas vezérelte az Ön egykori mancsát a végzetes és az azt megelőző csapásokra, így előzetesen leszögezném: nem vádolni érkeztem, hanem eszmecserét folytatni a megéltekről. Csak így, kéz alól. Egyelőre itt marad abba a marketingesek szárazságával előadott és könnyed léptekkel kísért bevezetés, mert most én játszom a gentlemant megadva neki az esélyt, hogy elmondja, kíván-e ilyen kényes témáról társalogni vagy inkább kisétálna az áldott tudatlansággal kéz a kézben. Erre nem sok esélyt látok, hisz akkor nem vonultunk volna el a titkok kamrájába...
Mivel nem ült le, így én is állva maradtam. Az ablakhoz sétálva pillantottam ki az épületet szegélyező – most hó borította – parkra, aztán megfordulva dőltem neki a belső párkánynak, és kék szemeimet a vérfarkasnak szegeztem. Pókerarccal hallgatom, nem rezzen egyetlen vonásom se érdekes humorral vegyített szóáradatára. Csak akkor fut végig futólag balom a protézisen, amikor elhallgat. - Elég bizarr így szemtől szemben találkozni azzal, aki megcsonkított, pláne úgy… hogy mint Ön is mondta, egyáltalán nem emlékszem a történtekre. – Csúsztattam balomat az öltönynadrág zsebébe, majd kivettem onnan egy nyakkendőtűt, és letettem magam mellé a párkányra. Elég jó a látása ahhoz, hogy ahol áll, onnan is meg tudja állapítani mi az. - Ha ez nem lett volna, illetve… ha a társaim nem találnak rám időben, és a kiváló gyógyítóink nem látnak el olyan kiválóan, most nem társaloghatnánk. – Utalok arra egyértelműen, hogy noha ő feltételezem meghalt, mégis jobban járt a jelent és a jövőt tekintve, mint én. - Itt voltam a bíróságon, amikor elveszítettem az eszméletemet. Ködös emlékeim vannak csak arról, hogy magamhoz térek néhány pillanatra. Arra elég volt a lélekjelenlétem, hogy az eret elszorítsam a nyakkendőtűmmel, mielőtt ismét elájultam volna. Ennyi, amit el tudok mondani arról az estéről. – Tárom szét egy pillanatra mindkét karomat. Valóban ennyi maradt meg. Legközelebb már az egyetem pincéjében tértem magamhoz a gyógyítóinkkal körülvéve, akik ellátták a csonkomat. Akkora volt a zűrzavar, hogy még senki nem tudta megmondani pontosan mi történt. Csak annyit tudtunk, hogy Alignak műve. A tetoválómester végig kommunikált a szellemekre, és koncentrált a mieinkre, hogy akinek segítségre van szüksége, gyorsan megtalálhassák azok, akiket nem ért el Alignak haragja. - Miért ennyi idő után jött el hozzám? – Teszem fel a teljesen logikus kérdést. Azóta természetesen néhány dolog letisztázódott. Akik megküzdöttek azon az éjszakán, a párosok valamelyikének megmaradtak az emlékei… s mivel kettőnk közül ez nem én vagyok, így nem értem miért pont most keresett fel ezzel. Megtehette volna már korábban is.
Ez az ember bazaltot reggelizik, azért tud úgy viselkedni a tárgyalóteremben is, mint itt. Lassan elkezd érdekelni, mivel lehet megrepeszteni a sziklapáncélját. Őrző uraság, fél kézzel harcos biztos nem lehet, informátornak meg túl nyilvánvaló. A kőkemény kékségek hideg tekintettel találkoznak, rám ugyan nem hozza rám a szaporát a fixírozással. - De lehet bizarrabb annál, minthogy én pedig a gyilkosommal folytatok emberbaráti társalgást, melynek során fel sem merül semmiféle vendettaigény bejelentése pecsételt és kézzel aláírt formanyomtatványon? Ennél a pontnál széttárom kezemet, mert az abszurditás határát ez a tény már nem súrolja, hanem két lábbal ugorja át. Felvilágosult elmék vagyunk tisztában vagyunk a test-test küzdelem eltérő jellegével, mivel ő hadigőzös állapotban nem volt önmaga, én pedig nem őt akartam mancstalanítani, hanem a legkiválóbb ellenfelet, akivel valaha megmérkőztem. Harag már nincs bennem, elvitte az idő gyorsvonata. Jó is, hogy nem a nyár derekán találkoztunk, hisz akkor még pezsgett bennem a bosszúvágy, mint Charles Bronsonban. - Nos, a szikék és bordafeszítők varázslatos világa pedig belémcsöppent volna, hogy ízekre szedjen, ha a maga társai nem vették volna kézbe a várost minden érintett érdekében. Nem csak maga hálás, ügyész úr. A szellemek pedig igencsak érdekes játszmába kezdtek, hogy jobban megérte látni az életet kiszállni magunkból, mint épphogy csak túlélni. A nyakkendőtűről elsőre nem jöttem rá, mit akar vele, de most már látom, hogy bravúros ötlet volt. Dícsérni őt nem fogom, habár személy szerint megérdemli, ha ilyen lélekjelenléte volt. Ezt nagyon is tudom tisztelni, mert én is igyekszem az utolsó pillanatig kitartani. Amikor halálomon voltam, akkor is csak a képességek hiánya akadályozott meg, akarat volt. Az velem együtt halt meg és támadt fel. Ez az ember pedig hasonló értékekkel bírhat és nem jár a fellegekben, ellentétben sok öltönyössel. - Nem névjegykártya kiosztásával kezdtük azt a találkozást, így egy pillanatnyi flash alapján sajnos nem volt egyszerű vadászkopót játszani. Nemrég találkoztam egy szinte megmagyarázhatatlan jelenséggel, egy Ulfred Brandt nevű istenkomplexusos, 6 centenáriumot megélt kóborral, aki saját torkát felvágva kiköhögte, hogy magát látta velem harcolni. Ez már csak azért is érdekes, mert én egy magányos párbajnak éltem meg az egészet, szurkolástól hangos közönség és objektivitással terhelt bíró nélkül. Magának ismerősen cseng ez a teuton név? A kérdése teljesen jogos, nem veszem támadásnak. Egyszerűen nem volt kit megkérdezni, rajzolni pedig annyira nem tudok. Emlékkép kivetítésével is próbálkoztam, de hiába, annyira homályos és rövid jelenet volt. - Érdekli, milyen harcnemekben indultunk Alignak olimpiáján? Másoktól már nyilván hallott személyes történeteket és maguk egyébként is sok mindenről szoktak értesülni odaátról, Chena-n innenről, Tanana-n túlról. Most abbahagyom a sétálgatást és én szegezem falhoz a szemeimmel. Talán megrázó lesz hallani a történetet és látni is, milyen formát öltött aznap este, mivel a verbális felvezetés után emlékképeket is meg fogok osztani vele. Vagy ha nagyon ellenkezne, meggondolom, hogy kegyes leszek. Semmivel nem szolgált rá a haragomra eddig és kivételesen harci kedvemben sem talál.
- Az elégtételhez való jogos igényünk benyújtása akkor lenne helytálló, ha azzal Alignak felé fordulnánk. Mindketten tisztában vagyunk azzal... de kérem, javítson ki ha esetleg tévednék: nem mi, hanem egy felsőbb entitás irányította elménket és cselekedeteinket. Ön megjárta a halált, visszatért... emlékszik mindenre, míg én elveszítettem az egyik kezemet. - Pillantok le az említett testrészre, melyet most egy művégtag helyettesít. - Néha elgondolkodok rajta, hogy valójában engem... vagy azt akarta-e büntetni a Vörös Hold idején a farkasszellem, aki megcsonkított!? - Vezetem vissza tekintetemet a vonásaira. - Aztán rájövök, hogy ez az egész nem rólunk szólt, hanem a saját kicsinyes sérelméről, amit évről évre a leszármazottakon és az őrzőkön vezet le. - És sokszor az egyszerű emberek is belekeverednek. Alignak-nak semmi se szent. Szavaim mindvégig higgadtan csendülnek, nem hallhatják éles fülei egyetlen egyszer sem szívem hevesebb dobbanását. Érezhetően nem vagyok az a hirtelen haragú ember, mint amilyennek talán a legtöbb harcost vélnék... Nyugodt vagyok, és megfontolt... mintha minden egyes szavamat alaposan átrágnám, mielőtt mondatba foglalnám mondanivalómat. Talán ez nem meglepő, sőt egyenesen elvárható olyan valakitől, aki hosszú ideig töltötte be a legfőbb ügyészi pozíciót az Egyesült Államokban. Alig érzékelhetően vonom össze a szemöldökömet, s vet hullámokat homlokomon a bőröm, ahogy hallgatom a hírhozóról szóló történetet. - Ulfred Brandt? Soha nem hallottam ezt a nevet. Hol találkozott vele? - Mostanság bőven van időm arra, hogy az adatbázisunkat olvasgassam, így mondhatni minden vérfarkassal tisztában vagyok, aki Fairbanksben él, vagy akit leinformáltam az informátoraink. Se a név, se a leírás nem illik egyikre sem, de azért majd utána nézek még egyszer, és megkérdezem a Krónikást is, hátha ő tud valamit. Újra a fotelhez sétálok, majd leülve átvetem bokámat a térdemen, és lesimítom az öltönynadrágot a vádlimon. Ujjaimat összefűzve dőlök hátammal a támlának, majd szőke hajjal fedett tarkómat finoman nekifeszítem. - Hallottam, igen. - Egész más viszont mások történetét meghallgatni, mint a sajátunkat, amiben mi voltunk a főszereplők. Bal kezem ujjaival az implant ujjaimat dörzsölöm, mintha a valódi kezem lenne, s mintha valóban érezném. Vannak még néha fantomfájdalmaim... viszketésérzet. Sokszor álmodom azt, hogy megvan még a kezem... de érdekes módon a Vörös Hold éjjelével soha nem álmodok, pedig egy ideig vártam, hogy visszatérjenek az emlékeim. Most már nem várom. Kétlem, hogy bármi is megmaradt volna a történtekből elmém valamely titkos zugában. - Mivel vette a fáradtságot, és eljött hozzám, ezért nem utasítom vissza, amit meg akar osztani velem. - Valljuk be azért... elég kemény lehet neki szembenézni velem. Én nem emlékszem semmire, engem a történtek utóhatásai nyomasztanak csak, míg őt az emlékek is. Talán ha tudom, hogy mi történt, én is könnyebben továbbléphetek.
- Ha a jogi felkészültség mellé a szellemeket uraló hatalom is maga mellett állna, Alignakot talán kivéreztethetné a vádlottak padján. Csak a maga agyát burkolta vérgőzös ködbe az ősfarkas dühe, az enyémre csupán illúzió telepedett, mi elvarázsolt a televízió bűvölete elől egy fegyverekkel megrakott kőoltár köré. A törvényességi gondolkodás tényleg azt tenné jogossá, amit az imént javasolt, de azért nem lehet teljességgel eltekinteni a pillanattól, ami a halálba küldött. Ugyanis a maga arca volt az utolsó emlékem az előző életemből. Pedig nem is vagyok reinkarnáció hívő. Csak olyan szellemesen fogom fel, mert máshogy nem is lehet. Nem Xavier beleinek kiontására vágyom, ezt már korábban is leszögeztem, de olyan ez, mint Wendy-vel a kutya-macska barátság. Az elmém logikus békét diktál, a Bestiám viszont a gyilkost látja, a torkom felszabóját és a gyomrom felnyársalóját. Képes vagyok rászólni, hogy nyughasson és marad a társalgás. Kezetlen emberrel vagy Őrzővel amúgy sem annyira kiegyenlítettek az esélyek. - Ezek az örökkévalóságnak szánt kérdések talán egyszer megválaszolásra kerülnek. Annyit bizonyosan hallottam egy szellemszakértőtől, hogy Alignak rémesen bosszús, hogy nem halt ki a fajtája és ezen változtatni szándékozik, ez a véres műsor fő koncepciója. Ahogy én, úgy maga is az ő vérét hordja mágikus örökségként és ez bizony megbocsáthatatlan bűnnek tűnik. Lepillantok arra a kézre, mi az utolsó csapást, a halálomat elhozó szúrást bevitte. Legszívesebben széttaposnám a műkezet is, aztán az alkart, porrá zúznám a könyököt és marcangolnám az egészet az utolsó csepp vérig. Pedig ő csak egy gazdatest volt és nem a tehénre kell haragudni, ha férges a marhahús. Shaolin szerzeteseket meghazudtoló békével meséli csonkulása történetét és még a gúnyos megjegyzéseim sem rendítették meg. A lelki erő nekem éppoly sokat számít, mint a fizikum kirobbanása, ezzel pedig már elnyerte a tiszteletemet. Sziklakemény lélek, mit nem lapított ki szavaim bulldózere. - De minden bizonnyal hallott már Frederick David Montgomery-ről, a játékos kedvű illuzionistáról, ki miatt macskának néztem egy kis gyermeket. Az ősi farkas állítása szerint az ő szolgálatában állt az illető és magának azt is elárulom, hogy megbízója egy kém szerepét kívánta rám bízni. Amúgy pedig istennek képzeli saját magát, a világ leendő vagy akár mostani urának. Még trónt is állított abban az isten háta mögötti házban az erdő mélyén. Nekem is szorított volna egy ország élén kormányzói szerepet, ha nem röhögtem volna ki az elmekórt, melyet padlóra sújtó erőviharral támogatott meg. A képes beszéd sokkal célravezetőbb és az Őrzők talán tudnak választ adni a nagy kérdésekre, mikre én csak egy torokfelvágást kaptam, amibe vagy belehalt a pszichotikus bundás vagy nem. Ha ismeri a rejtvény megoldását, az arc az arcban trükköt, mi garantáltan nem illúzió volt, kérném megosztani! Megmutatom Xaviernek a lenyűgöző mutatványt, melynek során két emberi arc mosódott egymásba, Jasoné és Ulfredé, aztán a Montgomery néven ismert farkas eltűnt onnan. Még a nyak felmetszését és a vér csordogálását, valamint az én ablakon át történő távozásomat is láthatja. - Az al- és felperesek között nyilván lehet kesztyűs kézzel is gesztikulálni, de mennyiben alakította át a maga életét a Vörös Hold hozománya? Megdöbbentő, hogy az életet egy lapra feltenni többet ért, mint sebesüléseket elszenvedni, nem? - kérdem viszonylag higgadt hangnemben, ahogy ujjait dörzsölgeti, mint tücsök a zenélő csülkeit. Ez az ember nehezen hozható zavarba és most már annál inkább kezd érdekelni, hogy mi a gyenge pontja. Az erősségét elismerem, szóval már csak szórakozásképpen akarnám kiborítani, mint részeg paraszt a szenesládát, de ehhez sem ragaszkodom. - Nos, a reklámokat és filmelőzeteseket mellőzném, következzen hát in medias res a fő műsorszám! Ezzel pedig levetítem neki az egész estét. A mozi egy tévéműsorral kezdődik, az aznap este nézett sorozattal, majd a készülék lassan elmosódik és a jelenet átkerül a kőoltár mellé. Egyik Jay a másikkal szembe, középen fegyverek sorakoznak, majd kezdődik a szájak harca, mit a lábaké és teljes testeké követ. Sajnos némafilmmel szolgálhatok csak, így ha nem tesz be zenét, még Chaplin-filmeknél is némább lesz a filmszínházi előadás. Végignézheti a nagy küzdelmet, a keze eltűnését, a csonk vérzését, a pillanatot, melyben letekintek kilyuggatott gyomromra és a nagy sötétséget, melynek beköszönte előtt odapárásodik az ő arca, mit hologram a ködben. Nem rövid a műsor és magam sem értem, miért, úriemberként hagyok neki egy perc néma csendet, hogy feldolgozza a látottakat, mint kukásautó a társasház kikészített szemetét.
Arra azért még én sem érzem feljogosítva magam, hogy holmi pitiáner tanácskérésért zavarjak meg egy komolyabb tárgyalás, így - jobb híján - a folyosón várom ki annak végét, hol telefonhívással, hol üzenetváltással múlatva az időt. Van, hogy szimplán csak dobolok magassarkúba bújtatott lábfejemmel, miközben a folyosón jövőket-menőket figyelem. Habár kölyöknyi pajzsom felhúzva rejt a világ avatott szemei elől, bennem a bundás nyugtalan, vadra éhes fenevadként járkál fel és alá, húsbörtönébe zárva. Nem tűri, nem állja, s ha mégis, rettentő nehezen. Mintha nem évek teltek volna már el beharapásom óta, csupán csak napok! Ijesztő és kétségbe ejtő az egész, arról nem is szólva, hogy bármennyire igyekszem rálelni arra, mi nyugtat le, akár csak ideig-óráig, nem lelek ilyet. Már komolyan valami bivalyerős nyugtató (kvázi drog) is megfordult a fejemben, de ex-narkósnak cukorka az olyan. S az igazat megvallva félem is, akar a frász visszaesni abba a fertőbe, ahonnét önerőmből sikerült kimásznom!
Kattan az ajtó zárja, hirtelen kapom fel pillantásomat irányába, s a kilépőt látva már tudom: vége van. Már csak el kell csípnem a megfelelő személyt, mielőtt távozna! A célért pedig első körben felállok a székről, melyen helyet foglaltam ezidáig, s egy gyors szoknya és felső, illetve hajzuhatag igazítást követően megindulok befelé. Az ajtónál majdnem elsodrom Mr. Duvall-t, kedves mosollyal kérek bocsánatot, melyért képtelenség haragudnia rám. Férfiak...! Félre is lép és beenged a tágas tárgyalóba, ahonnét lassacskán szivárognak elfelé az emberek, ki kávéra, ki cigire vágyón, míg mások rohannak tovább, munkájuk várja őket másutt. - Mr. Keldron, egy szóra legyen szíves! - Állítom meg a szintén távozni kívánót finoman fogva vállára ujjaimmal. El is engedem menten, amikor felém fordul. - Igazán nem szeretném feltartani, minden bizonnyal roppant elfoglalt lehet, de örülnék, ha tudnánk beszélni... mondjuk négyszemközt. - Sandítok körbe, majd vissza a férfi ábrázatára, hozzátéve a "varázsszót" is: - Kérem.
Tim élénk érdeklődéssel figyelte a kibontakozó beszélgetést, ami persze unott képén nem látszódott, de mivel a teremben volt vérfarkas is, fene tudja, hogy érzett-e valamit árulkodó energiáiból vagy sem. Mindesetre a fickó nem mutatta jelét, hogy bármit is különösnek találna rajta. Mindegy is, mert a téma az oktatásügy válságos helyzetének a javításáról folyt, ami ugyebár még több pénzt jelentett az egyetemnek, ha a honatyák délen megszavazzák az itt előterjesztett igényeket. Természetesen Tim már azt számolgatta, hogy ebből mennyit tud az őrzők számára „félretenni”, mint közhasznú tevékenységre fordított rendkívüli juttatást. Azért nem ivott előre a medve bőrére, egyszerűen csak latolgatta a százalékos hullást, ami az ölében landolhat. A Vörös Hold után el is kél a plusz bevétel mi tagadás, mert a kórházi számlák nem fizetik csak úgy ki magukat, az pedig elég gennyedék húzás lenne a protektorátus részéről, hogy a sebesültjeiknek saját pénzből kellene fizetni a költségeket. Na és még ott volt a temetés is, bár fogalma sem volt, hogy Emmett esetleg saját maga rendezte-e a testvére elhantolását, mivel Alignak bosszúja után egy hétig kómában tengődött, és ébredés után egyáltalán nem volt hangulata utánanézni a piszkos anyagiaknak. Akárhogy is, több pénz, több sikkasztanivalót jelent, ami sohasem árt. Ez persze nem rajtuk fog múlni, pontosabban nem közvetlenül. A javaslat szövegezve volt, az indokok és érvek is, a mostani megbeszélés a végső fázis volt csupán. Mivel hamar rábólintottak az ülésen tartózkodók, így egy kerek órányi ismertetés és bólogatás, valamint egy kis nézeteltérés után végre szabadulhattak a teremből. Tim előzékenyen előreengedett mindenkit, mert nem volt olyan marha, hogy egy háromszáz feletti vérfarkassal osztozzon egy ajtónyíláson, főleg azok után, hogy felreppent a híre a farkasok eszeveszett viselkedésének. Ráadásul nem is sietett. Lassú mozdulatokkal összeszedegette az előtte lévő papírokat, majd gondosan belehelyezte a marha drága táskájába, aminek nem jegyezte meg a nevét, mert nem igazán izgatta miféle, de elég elegáns volt, hogy az állandó öltönyös viseletével összhangban legyen. A Hatodik érzék és a Falkaszag varázslat aktív volt, még tegnap lefekvés és meditálás előtt sütötte el őket, ahogy általában mindig szokta, kivéve, amikor elfelejti. A polgármester asszony… kisasszony a terembe lépett. Nem kerülte el a figyelmét, csak éppen úgy tett, mintha nem foglalkozna vele. A köszönések morajába veszett saját hangja is. Természetesen bejelzett a varázslat, aminek hatására meg is feszült, de mivel az ész azt diktálta neki, hogy egy tucat ember előtt csak nem akarja senki megtámadni, így szinte rögtön ellazult. - Polgármester asszony – biccentett ismét köszöntés képen, miközben a kölyök felé fordult. – Mit tehetek önért? – kérdezte közönyösségnél kicsivel barátságosabban. Persze, azért nem vitte túlzásba, de a politikusokkal érdemes normális viszonyt fenntartani, főleg, ha az a politikus a helyi falka bábja. - Négyszemközt? – húzta fel a szemöldökét, majd a távozókra tekintett. – Néhány pillanaton belül az egész tárgyaló a miénk lesz, de ha nem akarja, hogy a poloskák lehallgassanak bennünket akár átmehetünk egy biztosabb helyiségbe is. – Ábrázata kifejezéstelen volt, ahogy a fiatal lányra tekintett.
Hát ez könnyen ment. – Könyvelhetném el magamban, ha lennék olyan botor, hogy az első benyomásnak hiszek. Azt mondják, nem egyszerű eset a fószer pedig, de eddig egész normálisnak tűnik. Talán a segítségét is sikerül kicsikarnom – ha mást nem, pár mondat és egy kéretlen tanács erejéig. Már az is több mint a semmi! Bólintok arra, hogy szerencsésebb volna mindezt négyszemközt megejteni, no nem azért, mert nyíltan szándékozok farkas mivoltomról értekezni, vagy épp ámokfutást rendeznék a hivatalban mostanság nyugtalan, megszűnni nem akaró éhséggel rendelkező kis pasztellszín bundásommal. Egyszerűen csak olybá érzem, nem való más fülének tulajdon bénázásom, azt meg igazán nem szeretném, ha a holnapi ülésen meglepnének holmi ellenérvekkel, mikor én szándékozom mindenkit levenni a lábáról! - Poloskák? – Szavára hitetlenkedve kérdezek vissza csuklóból, s körbe is pillantok gyorsan, mintha bármelyik percben felvillanhatna a Google Maps-es piros jelölő a térben, hogy „Itt vagyok, hé!”. - Ahol önnek kényelmesebb különben. – Szusszantam megadóan, kissé megereszkedő vállakkal, s akár maradunk, akár másik helyiségben kötünk ki, nem vagyok rest előállni a farbával. - Bizonyára olvasta és hallott róla a helyi sajtóban, hogy a tanács igencsak megnyirbálná az egyetemnek adott juttatásokat, holott a város egyik nagy forgalmat generáló intézménye a főiskola. A holnapi ülésen ez lesz az egyik napirendi pontunk ééés habár leírtam az ötleteimet, - Itt papírköteg kerül elő. - mégiscsak jobbnak látom olyasvalakivel is átnézetni a dolgot, aki nálam jóval kompetensebb a témában. Persze, csak ha nem fáradtság… - Kék tekintetem immáron megint csak az őrzőn pihen, hangomból finom elkeseredettség és erőteljes megfelelni vágyás, tökéletesre való törekvés íze vehető ki.
- Poloskák – ismételte egy bólintás közepette. – A szövetségiek mindenkit lehallgatnak, még az ilyen istenháta mögötti hófészket is – igaz már március óta nincs hó, de a városra nem igazán illik a porfészek elnevezés, így marad az Alaszkához oly hűen ragaszkodó fagyott víz. - Nekem igazán mindegy. Hacsak nem zsarolni szeretne, mert abban az esetben ez a terem nem felel meg – az emléktörlés hosszadalmas folyamat, és ki is kellene derítenie, hogy mióta tud Tim sikkasztási ügyeiről. Kicsit persze problémás lenne, ha a polgármesterasszonynak kitörlődne néhány hónap, igaz az is előfordulhat, hogy csupán néhány napja tud róla, akkor elég csak a közelmúltat sötétre sikálni. Talán egy mágust be kellene vonni a finomabb simításokhoz. Tim már fejben össze is állította a stratégiáját, amennyiben a polgármesterasszony tényleg rájött valamire az el-eltünedező, ám rendkívül jól álcázott pénzek útjával kapcsolatban. - Már elnézését Berger polgármesterasszony, de ez pusztán politika. Nem valószínű, hogy komolyan erre a lépésre szánnák magukat, viszont így el lehet kerülni, hogy plusz juttatásokat keljen az egyetemnek a város költségvetéséből adni. Megrebesgetik, hogy elvonás lesz, ücsörögnek rajta néhány hétig, aztán a végső döntés az, hogy a gazdasági helyzetre való tekintettel tudják ugyan biztosítani a tavalyi összeget, de további juttatásokról szó sem lehet. – Tim hümmögött egyet, majd megvonta a vállát. – Legalábbis én erre tudok tippelni. Ha mégis elvonás lesz, annak csak a város fogja kárát látni. Gondolom erre szeretné a tanács tagjainak figyelmét leginkább felhívni – nem mondhatná, hogy olyan nagyon kíváncsi volt egy falkabáb polgármester ötleteire, de az illendőség úgy kívánta, hogy hajlandóságot mutasson a téma iránt. – Ha gondolja szívesen elolvasom – nem lehet rosszabb, mint néhány Istentől származtatott vérfarkas teremtésmítosz, így talán őszintén elmondhatja majd a véleményét róla. Na, persze, mintha olyan nagyon véka alá szokta volna rejteni a negatív kritikáit. – Egyébként, hogyan boldogul a feladatkörével? – Tim figyelmét természetesen nem kerülte el a polgármesterasszony arcáról leolvasható érzelmek, de nem vette készpénznek, elvégre egy vérfarkasról van szó. Igaz, kölyök még, de nem szabad lebecsülni a megtévesztő képességeiket, még ilyen fiatalon sem.
Kissé paranoiásnak tartom az öreget, de mindketten tudjuk, nem is olyan rossz tulajdonság ez - mégiscsak jobb félni, mint megijedni. Kiszélesedő, gyermekien bájos és ártatlan mosollyal söpröm hátra vállaimról barna tincseimet a zsarolás lehetőségének hallatán. - Igazán hízelgő, hogy ilyesmit feltételez, de szó sincs zsarolásról, elhiheti. Azt különben sem ekképpen kivitelezném, maradjon kettőnk között! - Épp csak árnyalatnyit szélesedik a felfelé ívelő görbe ajkaim szegletében, ahogy az idősebb férfira pillantok - mindenféle korhatáros célzattól mentesen, de hát ugye a férfi az mind disznó, ahogy egy nóta is kimondja. Közben határozottan kanyarítva mondandómat térek rá a lényegre, annak okára, amiért valójában felkerestem, s igencsak meglep könnyedén jövő válasza, eme őszinte gesztust pedig nem is leplezem ábrázatomon. Mindemellett pedig szemmel láthatóan elgondolkozom a lehetőségen, végül belátva: lehet benne ráció. - Igen, igen, erre gondoltam. Azt nagyon megköszönném! - Lelkesedek felajánlására, különben pedig nem is olyan elveszett ötleteket tartogat Tim számára a dokumentum. Ha másról nem, arról biztosan meggyőzi, nem a két szép szeméért kapott jogászdiplomát a kisasszony, s a gondosan ápolt frizura alatt sem üresség honol a fejében, mint azt sokan elsőre gondolják, sőt... olykor ő maga szereti ilyesfélének láttatni önmagát. Személyesbe hajló kérdésére a titkár úrnak kissé megereszkednek vállai, apró sóhaj hagyja el önkéntelenül is ajkait. - A hivatalos vagy az őszinte válaszra kíváncsi? - Küld a férfi felé fáradt mosolyt, választól függetlenül is akképpen folytatja, hogy: - Maradjon kettőnk között, voltak már jobb napjaim is. Egyfelől ott van apám árnyéka, másfelől, hogy a korom végett nem vesznek teljesen komolyan sokszor, úgy látom... - Arról meg inkább nem is szólok, hogy akadnak, akiknek egyenesen férfiúságuk megcsúfolása, hogy egy nő rangban felettük álljon. - Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam, mit vállalok, de... fejben minden egyszerűbbnek tűnik általában, nem igaz? - Húzódik suta, szinte már majdhogynem szeretnivaló mosoly ajkaimra.
// Bocsánat, hogy így elhúzódott ez a válasz. :$ //
Kezdőlap
//
