Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, ilyen jó programra hívhatom el Anát. Még én sem voltam egyetlen koncertjén sem az együttesnek, de régi vágyam volt egyszer elmenni egyre. Mivel ő is örömmel fogadta a meghívást, így a koncert kezdése előtt jó két órával elindultam hozzá a házához, hogy még beszélgessünk egy kicsit, aztán együtt menjünk a Carlson Centerbe. Leparkoltam a ház előtt, ami egészen impozáns látványt nyújtott, és a pár hosszú, lapos lépcsőfokon felbaktattam a verandára, majd becsöngettem. Nem öltöztem ki túlságosan, ez nem az a fajta esemény azért, hiszen nem egy elegáns koncertterembe megyünk, hanem egy sportcsarnokba. A kedvenceim között amúgy is van egy szamurájos póló, azt vettem fel a fekete zakó alá. Legalább stílusos.
Igaz, hogy megadtam a számomat Martinnak, de azt nem gondoltam volna, hogy rövid időn belül újra fel fog keresni. Azt hittem, hogy maximum majd a munkalehetőségeket beszéljük át, és majd amiatt keressük egymást, de mint kiderült, tévedtem, már megint. Helyette egy koncertre hívott el. Egy olyan koncertre, amire én magam is kíváncsi voltam, és már korábban is kinéztem, hogy esetleg elmehetnék megnézni, csak éppen partnerem nem volt még hozzá. Erre, mintha ő csak a gondolataimban olvasott volna, egyszer csak felhívott, és felvetette az ötletet. Naná, hogy elfogadtam. Igazából nem tudtam, hogy mikor fog értem jönni, mert konkrét időpontot nem beszéltünk meg, ezért előrelátóan már korábban elkezdtem készülődni, hogy mire ideér, már csak fel kelljen majd öltöznöm. Mikor a csengő megszólalt, a hajam már hosszan omlott a hátamra, ellentétben azzal, mint amikor legutóbb találkoztunk. Most valahogy úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem illik az elegáns, vagy éppen zilált konty az alkalomhoz. Gyorsan megtettem az utolsó néhány lépcsőfokot is, miközben lefelé tartottam az emeletről, hogy ajtót nyissak neki. Mielőtt ezt megtettem volna, szorosabban húztam össze magam körül a köntösömet, és már szélesre is tártam a bejáratot, a lábam körül sündörgő kutyám társaságában. Fenrir akármennyire tűnik barátságtalannak, és ijesztőnek, igazából olyan, mint egy nagyra nőtt kölyök. - Szia, Martin, gyere be! – invitáltam máris befelé. – Kérsz valamit inni? – érdeklődtem egyből, ahogyan az rendes házigazdához illik. Közben becsuktam az ajtót, ha már besétált az előtérbe.
Jókedvűen, a csodás este reményében várom, hogy valaki ajtót nyisson. Még nem is tisztáztuk, hogy egyedül él-e. Viszont amikor Ana köntösben nyit ajtót kissé elbizonytalanodom. - Szervusz! Túl korán jöttem. Elnézést! - szólalok meg némi zavart bűnbánattal a hangomban. - Visszajöjjek később? De azért közben belépek, mert nem lenne jó ötlet a nyitott ajtóban álldogáltatni Anát egy szél köntösben, amikor odakinn még mindig nincs ugye nyári hőség. Persze nekünk, férfiaknak könnyű, mert csak beleugrunk valami göncbe, és már szinte kész is vagyunk. A nők meg hosszan készülődnek. Hajat kell igazítani, ruhákat próbálni ... meg még a jó ég tudja, mi mindent. Még nem volt olyan nő, akivel összeköltöztem, volna, szóval részelteiben nem ismerem a folyamatot.
Akármilyen meglepő is, én azért észrevettem rajta azt a pillanatnyi habozást, mielőtt megszólalt volna, a hangjából pedig egyértelműen kicsendült a bizonytalanság. Én persze magamban jól mulattam a dolgon, ezt tagadni sem lehetett volna, ezt pedig mi sem jelezte jobban, mint az arcomra kiülő széles mosoly. Eszemben sem volt leplezni, mert abban bíztam, hogy így majd észbe kap, hogy engem nem zavar egy cseppet sem, hogy már megérkezett. Egyébként sem voltam az a szégyellős típus, a köntös pedig mindent takart, amit takarni kellett. - Dehogy is, ne butáskodj már! – szóltam rá kicsit megrovóan, hogy visszabillentsem a megszokott hangulatába, amilyennek a múltkor is láttam őt. – Gyere be, és érezd magad otthon. Ott a fogas, a kabátodat fel tudod akasztani oda! – mutattam a megfelelő irányba, és amíg arra vártam, hogy eleget tegyen a kérésemnek, én lehajoltam a kutyához, hogy megsimogassam. - Martin, bemutatom neked a ház urát, Fenrirt! – a malamut közben oldalra billentett fejjel szimatolt a levegőbe, mialatt úgy dörgölőzött a lábamhoz, ahogyan a macskák szoktak. – Egyébként ne aggódj, már készen vagyok, csak nem akartam összegyűrni addig a ruhámat. De, ha zavar, akkor természetesen egy perc, és fel is megyek – ajánlottam fel gondolkodás nélkül. - Hozhatok neked valamit? – kérdeztem meg ismét, és elindultam a nappali felé, hogy ezzel is beljebb sikerüljön őt invitálnom. – Ülj le bátran, vagy körbe is nézhetsz, ha van kedved – széttártam a kezeimet, ezzel érzékeltetve, hogy akár az egész házat is megnézheti. Nem volt szégyellnivalóm, a ház csodaszép volt, csak sajnos nem az én érdemem, hogy a tulajdonomban van, hanem az őrzők segítettek benne egy kicsit. Erre jobban szerettem inkább nem is gondolni.
Megkönnyebbülök, hogy nem műveltem semmi helyrehozhatatlant, vagyis Ana nem bánja, hogy már most beállítottam. - Ok. Ha nem gond, akkor maradok. - felelem, s a kabátom hamarosan a fogason landol, bár igyekszem nem túl heves mozdulatokat tenni a hatalmas négylábú figyelő tekintetének tükrében. - A ház ura? Lepillantok újra a kutyára. Jól el lehet kényeztetve. - Szóval akkor vele kell tisztáznom a részleteket? Mikorra hozzam haza a hölgyet, tisztelt uram? - fordulok oda a kutyához. Persze ezt remélhetőleg Ana fogja azért meghatározni, nem a kutya, és így most rögtön eldönteni sem kötelező. Beljebb ballagok hát, és leülök. - Köszönöm, valami gyümölcslé jól jönne. És ahogy gondolod. Csinos vagy pongyolában is, ha neked így kényelmesebb, engem nem zavar. Már csak az hiányzik, hogy ő mentegetőzzön, amiért nincsen felöltözve.
Csak mosolyogtam azon, hogy végül beletörődően rábólintott arra, hogy marad. Végül is, mit tehetett volna? Ha elkezd nekem itt akadékoskodni, hogy de ő igazán nem szeretne engem zavarni, valószínűleg bezártam volna az orra előtt az ajtót, a kulcsot pedig olyan helyre tettem volna, ahol semmilyen körülmények között nem férhet hozzá. Aki belép az én házamba, az kénytelen a továbbiakban az én szabályaim szerint játszani, nincs mese! - Helyes! – adtam végül hangot is az elégedettségemnek, mikor levette a kabátját, és végül a kutyám felé fordult. – Bizony, személyesen! – bólogattam komolyságot erőltetve magamra, de a szám sarkában azért máris ott bujkált a következő mosoly is. Valahogy sohasem bírom ki sokáig, kivéve akkor, ha nagyon jó alakításra van szükségem, és meggyőzőnek kell lennem. - Hát tudod, elég hosszú pórázon vagyok tartva – viccelődtem a kutyára való tekintettel. Közben Fenrir barátságosan megbökdöste Martin lábát az orrával, majd, mint aki jól végezte dolgát, magunkra is hagyott minket. Azt gyanítottam, hogy megrohamozza a hálószobát, kihasználva, hogy most felfeküdhet az ágyamra. - Máris hozom! – közöltem mosolyogva, mikor már úgy láttam, hogy sikerült kényelembe helyeznie magát. Igaz, hogy én már úton voltam a konyhába, de azért a vállam felett még vetettem rá egy ellenállhatatlan mosolyt. – Köszönöm a bókot. Azt hittem hirtelen, hogy azt fogod javasolni, hogy menjek ma így – halkan kuncogtam csak, a saját vicceimen általában nem szoktam nevetni, de tényleg, hogy mulatságos lenne, ha így jelennék meg a koncerten. Amennyire tőlem telt, gyorsan öntöttem egy pohár narancslevet Martinnak, magamnak pedig egy bögre frissen főtt kávét, aztán ezekkel a kezemben tértem vissza a nappaliba. - Parancsolj! – nyújtottam felé előzékenyen, és csak azután ültem le én is a kanapéra, nem messze tőle. – Igazán pontos vagy – jegyeztem meg elgondolkozva, ezt pedig inkább dicséretnek szántam, semmint megrovásnak, amiért korán jött.
Jót nevettem azon, hogy Ana esetleg pongyolában jöhetne a Yamato koncertre. - Ha kicsit japános, kimonómintás lenne, akkor simán. Mindenki azt hinné, hogy az alkalomhoz öltöztél. De biztos vagyok benne, hogy abban a ruhában is roppant csinos leszel, amit kiválasztottál. Míg Ana a konyhában tölti az italokat, körbenézek a nappaliban. Az egész ház igencsak jól nézett kívülről is, és a berendezés sem valami olcsó bóvli. Most vagy Ana családjában is elhalálozott valami gazdag rokon, vagy Fairbanksben roppant jól fizetik a gyámügyi előadókat. - Szóval hosszú pórázon vagy? - kérdezek vissza, amikor megjelenik a narancslével és a kávéval. - Ez megnyugtató, hogy Fenrir nem egy zsarnok típus. Nem szeretnék az agyaraival szembekerülni, ha esetleg valamikor közösen kirúgunk a hámból. Köszönöm! - veszem át közben a poharat. - Szoktál Te egyáltalán olyasmit művelni? Mármint kirúgni a hámból ... Persze elébb azt is tisztázni kéne, hogy ki mit ért alatta. De most már megkérdeztem, madj utána részletezzük.
- Tudod, ez eszembe sem jutott. Ha időben megfordul a fejemben, akkor biztosan veszek egyet, már csak a hecc kedvéért is. Hidd el, abban mentem volna el, legfeljebb ott levettem volna, hogy ne nézzenek egész előadás alatt hülyének – nevettem el magam, miután beértem a nappaliba, és leültem a kanapéra. A kávémba csak óvatosan kortyoltam bele, mivel még egészen forró volt, és nem szerettem volna megégetni vele magamat, tőlem viszont bőven kitelt. Még az étteremben is sikerült leforráznom a számat a forró csokival. Elég ciki lett volna, ha két találkozásból, mind a két alkalommal égési sérüléseket okozok magamnak. - Egyébként nagy zsarnok tud lenni, ha az ágyam megosztásáról van szó… - forgattam a szemeimet, idegességet tettetve, de valójában soha nem szidtam őt meg különösebben. Talán ez az egyik fő baj azzal, hogy kutyát tartok, mert nem vezettem be szabályokat, amik korlátoznák a drágalátos ebemet. - Nagyon illúzióromboló lenne, ha azt mondanám, hogy nem… igaz? – kérdeztem vissza kuncogva. – Az igazat megvallva előfordul időnként, hogy csapok egy görbe estét a városban, de nem nagyon van rá időm, ami azt illeti. Ha lenne is, olyan fáradt vagyok estére, hogy jobban esik egy pihenéssel töltött zárása a napnak, semmint átmulatni az egész éjszakát – fejtettem ki Martinnak, ha már így rákérdezett. - És te? Hogyan szoktál kirúgni a hámból? – néztem rá vigyorogva. – Ilyen koncertekre jársz, vagy esetleg valami ütősebbel szoktál próbálkozni? – kérdeztem vidáman. Ha már ő is érdeklődött felőlem, akkor én miért ne tehetném meg ugyanezt?
Ez jó poén lett volna, a kimonóval, az biztos. Nem néztem volna ki Anából, de ha ő mondja, elhiszem, hogy megteszi. A narancslébe kortyolva hallgatom tovább, de amikor a kutyáról van szó, bizony kis híján félrenyelem a narancslevet. Az ágy megosztásának témaköréig még így hirtelenjében nem mertem volna saját pályán elevickélni. Egy kurta prüszköléssel megúszom, hogy a narancslé a nem megfelelő csövön jusson a szervezetembe, de jobbnak látom egy kis időre szüneteltetni az ivást. Még jó, hogy Ana hamar továbblép erről a kérdésről. Szóval nem nagyon szokott görbe estéket csapni. Ezt valahogy eddig is sejtettem. - Nálam sem túl gyakori. De én éppen akkor szoktam belevetni magam az éjszakába, amikor fáradt vagyok. Persze ez általában nem fizikai fáradtság, és egy jó kiadós tombolás ilyenkor olyan, mintha kiradíroznám a feszültségeket a fejemből. - vallok a módszereimről. - Nem szoktam merevrészegre inni magam, általában hazatalálok segítség nélkül, de őszintén megmondom, másnap nem mindig vagyok tisztában az előző éjszaka eseményeivel. Viszont még nem is hallottam vissza semmi kellemetlent. Nincs rosszabb annál, mint amikor az ember a barátaitól vagy éppen az ellenségeitől tudja meg, hogy előző este részegen mondjuk roppant mód gyökér volt, vagy esetleg meztelenül énekelt a parkban. Na jó, ez utóbbi a hűvös időjárás miatt amúgy is valószínűtlen. Viszont volt már, hogy mégsem otthon ébredtem, vagy éppen otthon de nem egyedül. De ezt még az ágymegosztásos beszólás után sem szándékszom most hozzáfűzni a mondandómhoz.
- Úristen! Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, mikor kis híján félrenyelte a narancslevet. Még a kávét is félretettem inkább, és utána kicsit felé hajolva közeledtem hozzá, hogy megbizonyosodjak róla, hogy minden rendben van. Utána azonban tanácstalanság lett úrrá rajtam, és homlokráncolva pislogtam rá, hogy megértsem, mi váltotta ezt ki nála, vagy mit mondtam, amire így kellett reagálnia. Szerencsére hamar beugrott a dolog, aminek hatására kitört belőlem – ha a nevetés nem is – a kuncogás. - Úgy értettem, hogy Fenrir mindig osztozni akar velem az ágyon, és kitúrni belőle – magyaráztam meg végül, még mindig halkan nevetgélve. Egészen mulatságosnak találtam a helyzetet, mint azt a mellékelt ábra is mutatta, de hát nem tehetek róla, én aztán nem fogom visszafojtani azt, ami ki szeretne jönni. - Lehet, hogy nekem is így kéne… - miközben ezen gondolkoztam, előrehajoltam az asztalhoz, hogy ismét a kezembe vegyem a bögrémet. – Egyébként én elég kevés alkoholtól is jól érzem már magam, úgyhogy csak óvatosan szoktam iszogatni, ha úgy alakul – vallottam be őszintén, amit követően máris vigyorogtam rá, és fenyegetően megráztam az ujjamat felé. - Remélem, hogy eszedben sincs visszaélni ezzel a szigorúan bizalmas információval! Csak egy gyenge pillanatomban csúszott ki a számon – forgattam is a szemeimet, hogy az alakítás ismét tökéletes legyen, mint mindig. Az ilyesmivel nagyon szeretek ám viccelődni, akkor is, ha nincs itt az ideje. Jó, nyilván a munkahelyen eszem ágában sincs, de amikor azon kívül vagyok, akkor miért ne? Martin is vevő rá, ez már a múltkor is kiderült számomra.
Na, megint kezdjük az ökörködést. És ez így van jól. Látom, Ana nem szándékosan terelte a témát az ágyra, de most már nyakig benenv agyunk, na nem az ágyban, hanem a témában, szóval üsse kő! - Szóval ígérjem meg, hogy nem foglak leitatni,s aztán visszaélni engedékenyebb hangulatoddal? Rendben. - bólintok. - De akkor te meg valld be, hogy azért nincsen férfi az életedben, mert mindenki, akit eddig ágyközelbe engedtél, az vagy a balesetin, vagy a temetőben végezte! Ja, hát valamit valamiért. Ha engem ilyen ígéretekre kényszerítenek, akkor kérek is cserébe valamit. És ha esetleg mégis odáig jutnánk, ragaszkodni fogok a kutyamentességhez az itt tartózkodásom idejére. A szex hármasban izgalmas lehet, még soha nem próbáltam, de nem kutyával szeretném elkezdeni. Még akkor sem, ha ő a ház ura. - A mai estét mindenesetre én is alkoholmentesre terveztem. Egyrészt megint kocsival vagyok, ugye, másrészt meg olvastam a dobosokról, hogy egészen szerzetesi életet élnek az együttes kedvéért, szóval én úgy gondolom, megtisztelem őket azzal, hogy tiszta fejjel hallgatom végig a műsorukat. Mindig is hajlamos voltam teljesen hiábavaló lovagias gesztusokat tenni. De hát nem ártok vele senkinek.
- Igen, pontosan így gondoltam – bólogattam máris helyeslően, amikor felvetette a kérdést. Nem örültem volna neki, ha visszaélne bármikor is a helyzettel, az tény, bár azt sem mondom, hogy nemet mondtam volna. Igazából fogalmam sincs, de mivel így állt a helyzet, volt egy olyan érzésem, hogy felesleges is törni rajta a fejemet, mert nem az a fajta. Valószínűleg neki nincs szüksége magatehetetlenül részeg nőkre, hanem jobban szereti azt a tudatot, hogy józanul csábította el a következő áldozatát. Mi tagadás, nekem is jobban tetszene az ilyen. Viccelődését hallva, természetesen egyből kapcsoltam is, és komolyságot erőltettem magamra ismét. Válasz helyett először csak megráztam tagadóan a fejemet, hogy meggyőzzem arról, komolyan vettem, amit mondott, sőt, talán kicsit még meg is sértett. Közelebb hajoltam hozzá, és a számhoz emeltem a kezemet, mintha csak egy titkot akarnék neki elárulni. - A hátsó kertben, a nagy fa alatt… - súgtam oda, bizalmas légkört teremtve ezzel kettőnk között. Aztán hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát, és kiittam a kávém maradékát, majd letettem a bögrét az asztalra tett poháralátétre. Nem vagyok ám annyira finnyás, de nemrég kaptam ezeket ajándékba, és akkor már használni akartam őket, ne heverjenek egy fiók alján, csak úgy céltalanul. - Hm… igazán figyelmes vagy – rámosolyogtam, bár a szemöldökömet előzőleg felvontam, bizonyára a meglepettségemnek köszönhetően. – Tényleg? Ezt nem is tudtam – őszintén rácsodálkoztam, és örültem is annak, hogy még a koncert előtt megtudtam ezt az információt. Nem mintha eszembe jutott volna, hogy leitassam a dobosokat sunyiban, hanem csak szeretek tisztában lenni mindenféle aprósággal is. - Viszont a koncert vége után is lehet ám inni, ha olyan a hangulatod éppen – jegyeztem meg szórakozottan, a bögrémet bámulva egy darabig.
Az elejtett utalás a kertben elásott tetemekre láthatólag nem rémít el a továbbiaktól, szóval igazi hős vagyok. Szembeszállok a ház ura által képviselt szörnyű fenyegetéssel. Anát meglepi a dolog a szerzetesi életmóddal, ami nem csak alkoholmegvonást jelent. De arról, hogy a tagok a két hónapos turnék alatt cölibátusban is élnek, inkább nem is mondok semmit. - Igen, utána is lehet, de én utána is kocsival leszek. Szeretnélek épségben hazafuvarozni. Az ivás és a vezetés nálam nem fér össze. Volt barátom, aki csúnyán pórul járt, és én láttam őt a kórházi ágyán. Ennyi elég is volt. Vannak dolgok, amikre nem jó viccelni, és ezt inkább nem akarnám a saját bőrömön megtapasztalni. Az órára pillantok, és meglepetten tapasztalom, hogy egészen elment az idő. - Azt hiszem, jobb, ha hagylak most már öltözni. Én majd itt lenn várom az eredményt. Már nagyon várom ezt a koncertet. Sok változás fog beállni az életemben, és úgy gondolom, egy ilyen élmény egy pár napra megadja majd a kellő lendületet.
Elgondolkodva néztem magam elé még néhány másodpercig, ami alatt mérlegeltem, és elkönyveltem, hogy Martin igazán rendes férfinak tűnik. Nem sokan szoktak azzal foglalkozni, hogy isznak, és még vezetniük is kell. Nálam általában egy pohár a maximum, ami belefér, mert tudom, hogy nekem az még semmiféle problémát nem okoz. Azt persze nem tudom, hogy ő mennyire bírja az alkoholt, de talán egyszer majd erre is fényt deríthetek. Lehet, hogy a nem is olyan távoli jövőben… - Ezt örömmel hallom, de én úgy gondoltam, hogy itt… - nevettem el magam jókedvűen. Azért jól esett, hogy ennyire figyel az én testi épségemre is, nem csak a sajátjára. Igazán tetszett nekem ez a dolog is, ami egy újabb jó pont volt számára, a képzeletbeli listámon. Hogy ezen az estén még mennyit sikerül majd neki összegyűjteni, arról halványlila gőzöm sincs egyelőre. - Persze nem erőszak – tettem még hozzá feltartott kezekkel, mintha éppen megadnám neki magam. Természetesen még mindig mosolyogtam, tekintve, hogy jó volt a hangulatom. Nem kifejezetten azért, mert ő már megérkezett, hanem inkább az egész este miatt. Azért, mert kimozdulok itthonról, egy olyan emberrel, akit még nem ismerek teljesen, de idővel ezen még lehet változtatni. Világéletemben szerettem ismerkedni, talán ezért is hozott ennyire lázba ez az alkalom is. - Ó, igazad van! – hirtelen fel is pattantam a kanapéról, és a poharakat felnyalábolva, már meg is indultam a konyha felé. – Gondoltam, hogy nem akarsz segíteni benne… - vetettem még hátra a vállam felett vigyorogva, mielőtt eltűntem volna a konyhában. Onnan már nem volt muszáj visszamennem a nappaliba, egyenesen a lépcsőhöz is oda tudtam menni, azon át pedig fel az emeletre. Mozdulataim gyorsak voltak, de nem kapkodóak. Nem szerettem volna nagyon megváratni Martint, ezért is dobtam le már félúton a köntöst magamról, hogy mire a hálószobába érjek, már csak fehérnemű fedje a testemet. A ruháim szépen kikészítve ott voltak az ágyamon, pontosan úgy, ahogyan hagytam őket. Fenrirnek annyi volt a szerencséje, hogy melléjük feküdt, és nem pedig rájuk. Valószínűleg most az egyszer büntetést kapott volna, és ki lenne száműzve a kertbe, méghozzá egész éjszakára. Nem hiszem, hogy különösebben élvezné a dolgot. Gondolkozás közben gyorsan magamra rángattam az egyszerű farmernadrágomat, majd a kissé bő felső is felkerült rám, ami annak ellenére, hogy nem kifejezetten feszült a testemre, és amúgy is inkább emlékeztetett egy ruhára mivel a combom közepéig leért, attól még valahogy mégis kihangsúlyozta a karcsúságomat, felül pedig amúgy sem a garbó jelleg dominált, hanem sokkal inkább a mélyebb dekoltázsú szabás. Úgy vonultam le, mint aki jól végezte dolgát. A kabátomat már a lépcsőn lefelé haladva vettem fel, és amint az utolsó fokról is leléptem, csizmám sarkának ritmikus koppanásai máris jelezték Martin számára, hogy itt vagyok. - Azt hiszem, hogy mehetünk! – közöltem mosolyogva, mikor megálltam a nappaliba vezető boltív alatt.
Szóval, hogy itt igyunk? Na, most ez két dolgot takarhat: én egyedül már vezethetek ittasan, értem nem kár, vagy nem akarja, hogy hazamenjek. Úgy döntök, erre nem kérdezek rá, majd akkor meglátom. Legalább nekem is lesz meglepetés ebben a napban. Ana elvonul öltözni. - Nem, valóban nem gondoltam, de ha mégis kell ... egy cipzárat felhúzni, vagy egy nyakláncot feltenni, azt ne bízd a ház urára, itt vagyok én is! - szólok utána. Persze a mai női ruhák nem ennyire bonyolultak, szóval feltehetőleg nem kellek, és ez csak egy teoretikus felajánlás. Poénnak jó. Aztán csendben várakozom, de nem kell sokáig. Ana hamarosan feltűnik. Ő sem vitte túlzásba a kiöltözést, de ez nem jelenti azt, hogy ne nézne ki jól. Igazából roppant dögösen néz ki. - Hmmm ... - adok hangot a tetszésemnek, miközben felállok a fotelből. - Ezért nem hordanak a férfiak ékszert. Minek? Őket a velük lévő hölgy díszíti. Ana igen dekoratív. NA, nem mintha csak egy ékszernek tekinteném, mert nagyon jól lehet vele beszélgetni, és kedves is. - Akkor mehetünk? Ha igen, akkor indulok az előszobába, és veszem a kabátomat, aztán beülünk az autómba, és elhajtunk a Carlson Centerhez.
Azért amíg öltöztem, észben tartottam Martin felajánlását, és igazából eszembe is jutott, hogy csak úgy a móka kedvéért megváltoztatom az eredeti elképzeléseimet, de végül maradtam a már kiválasztott ruhadaraboknál. Ettől függetlenül szívesen megnéztem volna az arckifejezését, amikor szólok neki, hogy segítsen felhúzni nekem egy cipzárt a ruha hátulján, de végül rádöbbentem, hogy már nem vagyok gyerek, akinek ilyen ostoba módszerek kellenek ahhoz, hogy egy férfit kizökkentsen. Reménykedtem benne, hogy ehhez elég lesz a puszta jelenlétem is, még ebben az egyszerűnek mondható ruhában is. Éppen ezért, hatalmas elégedettség lett úrrá rajtam, amikor leértem, és azt láttam rajta, hogy tetszem neki. Sőt, még hangot is adott neki egy egyszerű, ám annál tetszetősebb bókkal, amit én egy széles, őszinte mosollyal jutalmaztam. - Köszönöm, akkor úgy veszem, hogy a megjelenésem elnyerte a tetszésedet – nevettem fel szórakozottan, és mikor láttam, hogy elindult kifelé ő is, megfogtam a táskámat. Még vetettem egy utolsó pillantást a tükörképemre, mielőtt kitettem volna a lábamat a házból. Úgy gondoltam, hogy tényleg nem vittem túlzásba, de a célnak tökéletesen megfelelek így is, úgyhogy akár indulhatunk is. Úgy láttam, hogy Martin is így gondolja, mert már az autója felé tartott. Jobbnak láttam hát, ha gyorsan követem a példáját, ezért lekapcsoltam a villanyt az előszobában is, az ajtót kulcsra zártam, és óvatosan leegyensúlyoztam a lépcsőn. A magas sarkú csizmákat valahogy nem arra találták ki, hogy az alaszkai tájakon ezzel közlekedjenek a nők, de ez engem természetesen nem gátol meg abban, hogy mégis így tegyek. - Úgy látom, még nagyon időben vagyunk – közöltem, miután beültem a kocsiba én is. Ügyes mozdulattal bekattintottam a biztonsági övet, és várakozóan néztem oldalra, hogy akkor ténylegesen is elindulhassunk.
Kezdőlap
