– Dehogyisnem! Alapvetően teljesen használhatatlan vagyok főzésre, mosásra, takarításra és a szociális életem is kimerül a kocsmázásban. Szóval hidd el, van időm rá, hogy huszonnégy órában ott legyek neked. És ne ellenkezz, ez a legkevesebb, amit megtehetek érted most, hogy se közel, se távol nincs egy nagynéni vagy nagybácsi, aki leerőszakolja a torkodon a pirulákat. Szóval itt leszek én, aki legalább arra odafigyel, hogy ne robbantsd fel a fél várost, miközben festegetsz. Rendben? – Kaján vigyorral figyelek rá, és próbálom elüldözni újonnan jött rossz kedvét. Az lehet a baja, hogy nem szóltam neki az egészről? De hát még csak kezdeti a dolog, én sem tudom, mi fog történni, és Cassie talán azt sem tudja igazából, hogy tetszik nekem. Na sebaj, majd jóvá teszem valahogy. Addig akkor sem nyugszom, amíg nincs mosoly az ajkán! – Ugyan már, ha te ott vagy, akkor szívesen megyek a kanapéra. Szóval nem kell aggódnod. És ha valamikor felgyújtod a házad, akkor meghúzhatod magad nálam. Mikor elmondja, hogy mi is lenne a baja az együttlakással, akkor csak felnevetek. – Lil, nem élek együtt vele. Mármint igen, ő a szobatársam, de ennyi. És semmi sincs köztünk, inkább csak marha nagy feszültség az elmúlt időszakban. Berúgtam, és olybá tűnik mondtam valamit, amit nem kellett volna, mert azóta a helyzet olyan fagyos, akár Alaszka télen. Szóval megint marha voltam. – Megvonom a vállam. Ez megint egy annyira tipikus helyzet. Ha pár hónappal előbb jön fel ide, akkor endorfinmámorban úszkáltam volna, csak azért, mert vele lehetek. Ehelyett most olyan témákról beszélünk, amikről lehet nem a legszerencsésebb velem. Érzelmileg teljesen és tökéletesen analfabéta vagyok, erre már rájöttem pár éve. Mikor mondja merre menjünk csak biccentek és a kocsija felé sétálok. Egy pillantást vetek rá, miközben behajol az ablakon, és azon gondolkodok, hogy vajon engedne-e vezetni. Nem, kicsi annak az esélye, hogy Lily valaha is kiengedje a kezéből a kormányt. Főleg nem nekem. Mindig is meg akarta mutatni, hogy ő mennyire is erős, én pedig sosem bírtam ellent mondani neki. Igazából nem is akartam soha igazán. Jó nekem, ha itt van, és nem bírnám ki, ha elveszíteném. – Rendben – mondom, és közben beszállok az autóba. Közben elgondolkodok azon, mennyire mást terveztem mára. Újabb egész napos punnyadást a TV előtt, sörrel a kezemben. Főleg azóta szoktam rá erre, hogy Ashieről megint semmi hír nem érkezett az elmúlt időszakban. Sóhajtok és befejezem a fölösleges agyalást, inkább nézek kifelé az ablakon.
- Nem fogom felgyújtani a várost, Paul – feleltem, miközben halványan azért rámosolyogtam. Valahogy a kezdeti jókedvemnek már nyoma sem volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mégis mi ennek a valódi oka. Na, jó, talán meg tudtam volna, de nem akartam még magamnak sem beismerni, hogy az érzés, ami belém költözött a hír közlése után, az maga a színtiszta féltékenység. Nem tartozott a szokásaim közé soha, hogy én bárki miatt is féltékenységet érezzek, ezért is volt ennyire ellenemre a dolog most is. Ez nem én vagyok! - Rendben, köszönöm! – eközben én elhatároztam, hogy most már csak azért is mindig oda fogok figyelni a tűzhelyre, hogy nehogy véletlenül bekövetkezzen jelenlegi viccelődésünk. Akkor tényleg arra lennék utalva, hogy elmenjek valahová máshová, és nem akartam éppen nála tölteni az időmet. Nem tudtam volna rendesen sem dolgozni, sem nyugodtan lenni. Nekem az kellett, hogy a saját területemen legyek, ne valami kölcsönhelyen. Attól még egy hotelszoba is jobb lenne, és legalább nem kellene néznem, ahogy egy másik nővel ugyanolyan jól érzi magát, mint régen velem. Talán ezt nem vette be a gyomrom, és nem a szó klasszikus értelmében voltam féltékeny, hanem csak azért, hogy keresett helyettem egy pótlékot. Valakit, aki átveheti a helyem. Igen, csakis erről lehetett szó. Még mindig a gyógyszerekkel kapcsolatos megjegyzése visszhangzott a fejemben, de inkább nem reagáltam rá. Ő már amúgy is másról beszélt, én pedig nem akartam most sem a betegséggel foglalkozni, nem pedig azzal, hogy valójában ő is pont olyan, mint mindenki más volt körülöttem. Az aggodalmuk elől menekültem ide, de számíthattam volna rá, hogy itt is szembe találom magam vele, csak éppen általa. - Mindig marha vagy… - csipkelődtem egy picit ismét, de tudtam, hogy csak az volt a célja, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Nos, sikerült is neki, mert halványan ugyan, de felfelé görbült a szám két sarka. Ettől függetlenül, miután kimentem, majd a kocsiban is, még mindig feszült voltam. Nyugodtabbá tett ez a tudat, mint amilyen odabent voltam, de távol álltam attól, amilyen lenni szoktam. Egyszerűen éreztem, hogy képes lennék szétverni valamit, pedig nem vagyok az a fajta. Legalábbis annyira nem vészesen. Kicsit zavart, hogy most ült mellettem valaki, miközben vezettem, de ez van. Túl régen ültem már a volán mögött, és noha ma belerázódtam valamilyen szinten, mégis olyan érzésem volt, mintha lesné minden egyes mozdulatomat. Igyekeztem ezt lerázni magamról, és inkább az útra, valamint a mobilomra koncentráltam, hogy odajussunk az új otthonomhoz. Követtem az utasításokat, és csakhamar fel is bukkant egy háznak a teteje a fák között. Nem volt ugyan teljesen kint a városból, de már a külső utcák egyikén lett felépítve. Ez a környezet teljesen megfelelt nekem, annál is inkább, mert hegyekre néző kilátást ígértek a netes hirdetésben, én pedig imádom a hegyeket! - Mit gondolsz? – kérdeztem, miután megálltam a ház előtt, és leállítottam a kocsit. Ideje volt, hogy kiszálljunk mind a ketten, és közelebbről is megszemléljük a téglaépítésű házat. Amennyire tudtam, bent teljesen üres látványra kellett számítanom, valamint egy kicsit lelakott, elhanyagolt állapotra. Igazából pont ez tetszett meg benne, hogy majd az én kezem nyomát fogja viselni, ha teljesen lakható állapotban lesz. Addig viszont aludhatok akár hálózsákban is, a nappali padlóján. – Elvileg nyitva kell lennie a kapunak – szóltam oda Paulnak, de még mindig nem tudtam annyira fesztelen lenni vele, mint korábban. A gondolkodás helyett inkább villámgyorsan a nyakam köré tekertem az időközben lekerült sálamat, aztán fázósan összehúztam magam, és elindultam a kishíd felé. Sajnos egyből sikerült is megcsúsznom a lefagyott köveken…
– Tudom, hogy nem fogod, Lil, csak próbáltam valami nagyon rossz viccet elsütni – mondom. Látom, hogy nem tetszik neki amit mondok, vagy hogy a betegségéről beszélek, ezért inkább befogom a lepcses számat, és inkább az utat figyelem. Hihetetlen, hogy már hónapok óta itt lakok, de alig láttam belőle a külvárosnál többet. Ritkán megyek csak a belső területekre. Igazából csak akkor, ha az egyetemnél beszélünk meg találkozót Ash-vel. Zavaró, mennyire keveset tudok arról a helyről, amit az otthonomnak hívok. Na de majd most! Ahogy ismerem Lilt úgysem hagy otthon ücsörögni egész álló nap. Fölfedezzük mi ezt a várost, nem is egyszer. Széltében-hosszában, keresztül-kasul, meg fene tudja még hogyan. – Tudom. De azért kellemes, ahogy a képembe vágod – felelem kaján vigyorral a „mindig marha vagy” című megjegyzésére. Az ilyesmik máris jobban emlékeztetnek a régi kapcsolatunkra. Láttam, hogy ő is elmosolyodik, és ez máris fölmelegítette a szívemet. Mindig szerettem a mosolyát. Már gyerekkorunkban is képes lettem volna kezem-lábam törni, csak azért, hogy picit boldogabbá tegyem. Egyszer sikerült is. Ezért sem örülök igazán, hogy most ilyen fagyos lett közöttünk a hangulat. Mikor megérkezünk kiszállok, aztán aggódva figyelem, ahogy ő is kikecmereg. Egy rövid ideig aztán a házat szemlélem. – Mint a mézeskalács-kunyhó az erdő mélyén – felelem. – Csak itt nem a vasorrú bába fog lakni, hanem te. Azért a sütővel vigyázz, és sose engedd be Juliskát. Ha meg valami bajod lenne, akkor tudod, hogy bármikor hívhatsz – Megvontam a vállam és felzárkóztam mellé, picinykét lemaradva, hogy ő érhesse el először a házát. Ekkor érjük el a kis hidat. Élvezettel érzem, ahogy a kő csúszik a lábam alatt. Gondolkodok rajta, hogy a másik oldalon majd le is ülök, aztán hagyom magamat lecsúszni, de ekkor inkább érzékelem, mintsem látom, ahogy Lily elveszíti a kontrolt. Azonnal mögötte termek, átkarolom a derekát és – az indokoltnál picit talán szorosabban – magamhoz ölelem. Érzem a hajának illatát, a testét, ahogy az enyémhez ér. Vagy inkább a kabátot. Erősen tartom és lassan a talpára állítom. – Megmondtam, hogy nem engedem, hogy bajod essen – mosolygok rá. Aztán a kezem nyújtom felé. Ha megfogja, akkor szorosan mellette sétálok a kapuhoz. Ott aztán rámosolygok. – Nézzük, miből élünk.
- Ugyan, ez a legkevesebb! – közben legyintetek egyet, és oldalasan felé sandítok. Csak piszkálódtam vele, azt is csupán szeretetből, és biztosra akartam venni, hogy ő is csak viccel. Tudtam én, hogy soha nem bántana meg, és azt sem szokása magára venni, amit én mondok neki. Ezzel nincs is semmi baj, mert az emberek gyakran elfelejtkeznek arról, hogy milyen pozitív hatásai vannak a viccelődésnek. Még jó, hogy én nem tartozom ezek közé. - Lehet, hogy ide sem találnál… - rázom meg a fejemet rosszallóan. Ha ennyi idő alatt nem tudta felfedezni a várost, akkor lehet, hogy egyedül vissza sem találna hozzám. A végén még nekem kéne bemenni érte, és úgy segítene nekem, hogy igazából én segítek saját magamon. Elég mulatságos helyzet lenne, de legalább nem egyedül lennék benne, hanem akadna egy afféle segítségem is. Nem tudom, hogy valójában mennyire tudna nekem segíteni egy esetleges vészhelyzetben, de ketten együtt valamit csak kitalálnánk, nem? Miközben beszéltem hozzá, nem igazán figyeltem a lábam elé, mint ahogyan máskor sem szoktam. Egyszerűen teljesen lefoglalt az, amit éppen beszéltem hozzá, így a csúszásveszély nálam még fokozottabb volt, mint Paulnál. Ha nem lett volna mögöttem, valószínűleg hatalmasat esek, de a szerencsém kitartott, ő pedig hamarosan az erős karjaiba zárt. Jó érzés volt, hogy valaki átölel, az meg még inkább, hogy az a valaki ő. A kezdeti ijedtség hamar elpárolgott, de meggondolatlanul még így is felsóhajtottam halkan a megnyugtató, otthonos érzés miatt. - Igen, tudom! – válaszolok, miután lassan elenged. Kicsit rossz érzés volt, de ez van. Helyette megfogtam a felém kínált kezét, és jó erősen megszorítottam, hogy a későbbiekben nehogy megint megcsússzak, és egyúttal őt is magammal rántsam véletlenül. – Köszönöm! – mosolygok rá én is, aztán megkísérelem az átkelést a hídon, ami csodával határos módon sikerül is. – Egyébként azt mondták, hogy ne számítsak valami nagy luxusra, valószínűleg fel kell újítani – magyarázom neki, miközben megpróbálom lenyomni a kovácsoltvas kapun a kilincset. Ahogyan arra számítottam, tényleg nyitva is találtam, és innentől kezdve már én húztam magam után Pault, méghozzá a kezénél fogva. Azt a két apró lépcsőfokot, ami az ajtóhoz vezetett, könnyedén tettem meg, és óvatosan leguggoltam, hogy előszedjem a kulcsot a lábtörlő alól. Volt ott egy levél is, de azt automatikusan a kabátom zsebébe gyömöszöltem, és inkább bepróbáltam a zárba a kulcsot. Egy kis erőlködés árán el is fordult, és a jellegzetes kattanó hang után benyomtam az ajtót. Dohos, poros szag csapta meg az orromat, és automatikusan el is kezdtem egy kicsit köhögni. - Azt hiszem, itt jó régen takarítottak utoljára… - szólok oda Paulnak, miközben igyekszem megszokni a gyér fényviszonyokat. Már ha lehet a fény teljes hiányát annak nevezni, ugyanis egyetlen lámpát sem lehetett felkapcsolni, pedig néhány lelógó villanykörte ott árválkodott a helyiségekben. – Szerintem meg kellene keresni a biztosítékot, és felkapcsolni az áramot. Az ingatlanközvetítő legalábbis ilyesmit magyarázott a telefonban, még mielőtt elindultam – azzal meg is indultam találomra, habár fogalmam sem volt, hogy hol fogom megtalálni, amit keresek.
– Dehogynem! Bármikor idetalálnék. Lehet útközben negyvenkétszer felhívnálak, hogy akkor most jó irányba haladok-e, de megtalálnám a helyet. Amúgy is nehéz eltéveszteni, amilyen takaros kis házikó. – Nem is tudom, miért gondolja, hogy nem találnám meg. Jó, igaz, hogy a várost még messze nem ismerem úgy, mint a tenyeremet, sőt, ami azt illeti, Ash nélkül marhára elvesznék itt, és ki sem mozdulnék a kocsmámból, de azért át tudok navigálni az utcán. A seregben nem idiótákat képeztek. Nem, inkább gyilkológépeket. De erre most nem szabad gondolnom, mert akkor megint bezsongok, az meg nem hiányzik senkinek. Gyerünk, élvezzük ki ezt a napot. Mikor a karjaimban landol, engem is szokatlanul kellemes érzés fog el. Mintha ez így lenne helyes, így kellene lennie. Jó, mondjuk valószínűleg nem az utcán, nagykabátban és picit fura pózban kellene így lennie. Nem akarom elengedni, de tudom, hogy ha nem teszem, akkor lehet, hogy valami visszafordíthatatlan lépésre szánom el magam, márpedig nem akarom tönkretenni a barátságunkat. Az fontosabb, mint az, hogy hagyjam, hogy a megszokott idiotizmusom vezessen. Így aztán, bármennyire gyűlölöm is az érzést, de elengedem. A hideg levegő egyből betelepszik arra a helyre, ahol eddig ő volt, és én alig hallhatóan felsóhajtok. – Ne aggódj. Amíg nem hullnak a gerendák, mint a kocsmában, amikor megvettem, addig nincs baj. Egyébként tényleg nincs jobb ébresztés annál, mint amikor az ágyadtól tíz centire a papírvastagságú padlót áttöri egy lehulló gerenda… Szóval hidd el nekem, ha tényleg fel kell újítani, akkor én esőben, hóban, szélfúvásban is dolgozni fogok, csak hogy mielőbb beköltözhess – mondtam, és tényleg komolyan is gondoltam. Túl régen nem láttam már. Most minden szabadidőmet vele akarom tölteni, és nem számít mennyire veszélyes is az. Ha történik valami, aminek történnie kell, hát állok elébe. Hátha egyszerűsödik kicsit a magánéletem, mert ez jelenleg káosz, ami itt zajlik. Bementem az oldalán, természetesen hagytam, hogy ő menjen előre. A sötét házból kiindulva máris bekapcsolt az összes, seregnél tökéletesített érzékem. – Általában a pincébe teszik. Egyébként nincs egy elemlámpád valahol? Akkor legalább nem kellene a sötétben bóklásznunk – mosolygok rá, bár legfeljebb az alakomat láthatja a beszűrődő fényben.
- Nem is te lennél, ha az egyszerűbb megoldást választanád, és nem ennyiszer felhívnál, hanem inkább egész úton beszélnél velem – ráztam meg a fejemet már akkor, amikor mind a ketten átértünk a hídon, és elindultunk a ház felé. Valamiféle izgalom kerített a hatalmába, azt hiszem az új hely felfedezése miatt. Ugyan sötét volt, de a hold már majdnem teljes kört formázott, így elég nagy fénye bevilágította a tisztást, ahol a ház helyet kapott. Körben néhány fa árválkodott, de még mindig viszonylag sűrűn lakott területként lehetett számon tartani. Az udvart kellően nagynak találtam, csak sajnos azzal gyűlt meg a gondom, hogy halványlila gőzöm sem volt arról, mégis mikor jön a jobb idő. Akkor majd festhetek akár idekint is, a friss levegőn és a csicsergő madarak között. Ha minden igaz, még itt fent északon is szokott lenni egy kevéske nyár. - Ez komolyan megtörtént? – kérdeztem nevetve, miközben a zárral vacakoltam. Nagyon elégedettnek éreztem magam, mikor végül a bejárati ajtó nyikorogva bár, de megadta magát és kinyílt. Még a padló is megreccsent a lépteim alatt, holott nem vagyok valami nagydarab ember. – A végén az én padlóm meg alattam fog beszakadni… - viccelődtem tovább, és ahogy magam elé képzeltem, fintorogtam is egyet. Nem lett volna kellemes érzés, ahogyan egy emeletnyit zuhanok a pincémbe. Gondolatban már sajgott is a fenekem, és határozottan nem volt ínyemre az érzés, úgyhogy nagyon óvatosan tettem meg a további lépéseimet a ház belseje felé. Miközben Paul beszélt, automatikusan felé fordultam, és megpróbáltam ráfókuszálni a sötétség ellenére is. Mivel nem volt fűtés bekapcsolva, így az ajtót nyitva hagytuk, addig is beáramlott némi fény, hála a holdnak, mint azt már korábban is említettem. Volt valami magával ragadó sajátos bája az ilyesfajta régi házaknak, talán ezért is tetszett meg annyira. Ajkaimon szórakozott mosoly ült, és szinte kedvem lett volna újra a nyakába vetni magam, annyira örültem, hogy megtaláltam ezt a helyet. Nagyon illett hozzám, és minden vágyam volt kislány koromban, hogy a saját házamat majd úgy alakítsam, ahogyan szeretném. A New York-it azonban csak béreltem, és azt nem igazán formálhattam a saját ízlésemnek megfelelően. Itt a színektől kezdve a bútorokon át majd minden az én kezeim nyomát fogja viselni, meg természetesen Paulét, ha komolyan gondolja ezt a segítség dolgot. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyon is így áll a helyzet. - Az sajnos nincs – válaszoltam kisvártatva, mikor eljutott a tudatomig az elhangzott kérdés. Túl romantikus volt ez a helyzet, pedig egyébként nem vagyok egy nagy ponyvarajongó, de tipikus könyvbe illő jelenet lehetett volna, a nagy egymásra találás pillanata. Nem érte meg a kockázatot… - De itt a telefonom! – azzal előhúztam a kabátom zsebéből a készüléket, és diadalittasan a magasba emeltem. Elég volt megnyomni rajta egy gombot, és a kijelző máris világított. – Nincs túl nagy fénye még így sem, de a lépcsőn legalább nem fogunk orra esni. Gyere, keressük meg, hogy melyik a jó ajtó! – ismét elindultam, és a látóterembe kerülő első ajtót ki is tártam előttünk. Amilyen szerencsém volt, pont az volt a megfelelő, hiszen lépcsősor vezetett lefelé. – Bingó! – közöltem boldogan, és a korlátba kapaszkodva megtettem az első néhány fokot. Sötétség, por és hatalmas rumli volt az, ami fogadott. – Úgy látom, hogy az előző tulaj ide rakta be a felesleges holmiját. Biztosan nem néztek be az ingatlanosok, azért maradt itt minden. Egyébként a korlátot meg kell majd erősíteni – közben megrángattam, hogy jelezzem vele Paulnak is, mennyire instabil.
– Az első percet fél áron számítják – vonom meg a vállam vigyorogva. Igazából most már nem kell a fogamhoz vernem minden garast, mint a régi időkben, amikor még csak a megnyitón fáradoztam, de azért nem árt, ha az ember gyermeke vigyáz a pénzére. Elvégre bármikor beüthet a baj. Mondjuk nem panaszkodom, már-már imádkozhatnék egy kiadós alaszkai válságért. Mondjuk kifogynánk a jegesmedvékből… Akkor egyből fellendülne az alkoholfogyasztás, akar valaki fogadni? Mikor kérdezi, hogy a gerendás történet tényleg megtörtént-e, én csak biccentek. Azt már nem említem, hogy majdnem összepisáltam magam, amikor arra ébredtem, ahogy átzúg a padlón a fadarab. Aztán egy jó darabig az emelet közelébe sem mentem, legalábbis addig semmiképpen sem, amíg nem javítottam ki a lyukat a padlón, meg a gerendákat nem erősítettem meg eléggé, hogy abbahagyják a szabadrepülés gyakorlását. Azóta is van, hogy csak fekszem az ágyban, nézem a plafont és ugrásra készen várom, mikor fog leszakadni az egész rohadt mennyezet, egyenesen a fejemre. Vicces lenne, az egyszer biztos. „Kocsmárost eltemette a saját háza.” Talán valami vicces alcímet is kitalálnának a részeg asztalosokról. Fene tudja. Közben legalább háromszor kell leküzdenem a késztetést, hogy már csak az érzés miatt átkaroljam a derekát és magamhoz húzzam, hogy itt, a sötétben csókoljam meg. valami nagyeszű író azt mondaná, hogy a sötétség elrejtené minden tettünket, de ez baromság. lesmárolom, aztán meg mit mondanék neki? Ja, bocs, nem én tettem, hanem a mosómedve? Na az aztán nem kis műsorszám lenne. – A huszonegyedik század megoldásai – nevettem fel felszabadultam. – Ugye tudod, hogy alig húsz éve gyertyáért rohangáltunk volna? – nézek rá nevetve, aztán követem, miközben én is előhalászom a farmerem zsebéből a telefonomat. Aztán megyek utána, és nyitom ki a második ajtót. – Azt hiszem megvan a WC! – közlöm diadalittasan, aztán követem lefelé. – Talán találunk itt lent egy ágyat is neked. Ha nem, akkor van egy vendégágyam odahaza, áthozhatjuk ide. Egész kényelmes darab – mondom, miközben szorosan markolom a korlátot lefelé, hogy neki ne kelljen aggódnia a mozgolódása miatt. És közben alig egy lépéssel vagyok csak lemaradva tőle, mert félek, hogy a kinti eset megismétlődik. Mikor lábam végül szilárad talajt ér odalent körbenézek. – Na jó, itt akár még foglyokat is találhatunk a Bastille-ból. Merre kezdjük a kutatást, ha nem akarunk az Állarcosba botlani? – kérdem, és rámosolygok. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet sötétben, telefonfénynél megvilágítva, de már nem nagyon izgat.
Túl nagy volt bennem a kísértés, hogy olyat tegyek, amit talán később még meg is bánnék, úgyhogy inkább nem tettem meg azt a bizonyos lépést Paul felé. Talán soha nem is fogom, fogalmam sincs. Azt hittem eddig, hogy bátor, határozott nő vagyok, még ha az összeszedettség nem is igazán jellemző rám. Erre tessék, amikor lépni kellene, akkor nem előre, hanem hátra teszem meg. - Az ám! – válaszoltam inkább, hogy addig se gondolkozzak azon, amin nem kellene. Sikerült megállapítanom, hogy nekünk kicsit veszélyes együtt lennünk kettesben egy üres házban, amikor ilyen sötét van, de ugyanakkor azt sem tudtam volna elképzelni, hogy ne így legyen. Túlságosan is szerves részévé vált már az életemnek az elmúlt évek során. A több, mint egy évtizedes ismeretség sehol nem számít kevésnek, nálam aztán meg pláne jó arány. Talán ő a családomon kívül az egyetlen férfi, aki ilyen sokáig maradt mellettem, és jelen volt a mindennapjaimban. Nem mintha nem lennék hűséges fajta, de ahogy neki, úgy nekem sem igazán szoktak összejönni a párkapcsolatok. Talán csak még mindig nem találtam meg a megfelelő partnert. - Tudod Paul, még jó, hogy nem húsz évvel ezelőtt vagyunk. Biztosan leégetném a fél kezemet, aztán meg nem tudnék dolgozni… - már csak a gondolattól is rosszul lettem. Mi lenne, ha nem tudnék festeni? Nem csinálom éjjel-nappal, senki ne gondolja, de ha belekezdek, vagy elkap az ihlet, akkor aztán tényleg kész megszállottá tudok válni. Azt hiszem, hogy ez a művészemberek sorsa. Mindenkiben volt egyfajta őrültség, azért lettek olyan zseniálisak a műveik. - Komolyan?! – kérdeztem boldogan, miközben erősen fogtam a korlátot az egyik kezemmel, a telefont pedig a másikkal. – Bár lehet, hogy jobban járnék, ha vennék egy sajátot, de azért kedves tőled, hogy felajánlottad! – küldtem felé egy hálás mosolyt, de nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán látta a sötétben. A mobilnak volt ugyanis minimális fénye, de talán annyi nem, hogy az arcomat is megvilágítsa, és különben is mögöttem közlekedett, nem pedig velem szemben állt. Úgy még valamelyest talán lett volna rá esélyt. - Én nevetnék, ha szembe jönne velünk valaki – közöltem határozottan. – Na, jó, talán mégsem. Valószínűleg halálra rémülnék, és a nyakadba ugranék félelmemben – állapítottam meg végül, néhány másodpercnyi gondolkodást követően. – Egyébként valahol a fal mentén kellene lennie, méghozzá nem messze a lépcsőtől. Azt hiszem, hogy valahogy úgy szokták elhelyezni, de nem vagyok benne teljesen biztos – miközben találomra elindultam, a lábam nekiütközött valamilyen bútordarabnak, és mielőtt kettőt pisloghattam volna, már fejjel előre egy ütött-kopott kanapén landoltam. Egyből köhögni kezdtem a felszálló por miatt, és a felszabaduló kezemmel igyekeztem elhessegetni a fejemtől. – Hát, azt legalább már tudjuk, hogy van itt egy meglehetősen régi kanapé! – hiába éreztem jól magam, azért hamarabb fáradtam még mindig. Ennek pedig az volt a nem túl kellemes következménye, hogy ennyitől is szaporábban vettem a levegőt, és nehezebben tápászkodtam fel. Jobban mondva fel sem tápászkodtam, csak felemeltem a telefont markoló kezemet a félig fekvő helyzetemben, és a fal felé világítottam. - Nézd! – böktem a fejemmel a biztosíték felé. – Ki a fenének jut eszébe, hogy egy kanapét rakjon elé?! – kérdeztem felháborodva, és immár meg sem próbáltam felegyenesedni. Ez már férfimunka volt, ráhagytam Paulra, hadd rázza csak meg őt az áram. Jó, természetesen azonnal a segítségére sietnék, ha véletlenül ilyesmi történne, de előtte még jól kinevetném magam.
Lilynek már a puszta közelsége is felszabadítja azokat a régi, jól eltemetett gondolatokat, amiket még kölyökkorunkban éreztem. Arra gondolok, hogy képes lettem volna régen leszállni a buszról és megtolni, csak azért, hogy kicsivel gyorsabban jussak el hozzá. Nem is annyira régen azt hittem, túl vagyok ezeken az érzéseken. Aztán felbukkant a küszöbömön, és azóta hullámokban söpör át rajtam a boldogság, a vágy, és a teljes, totális érzelmi kimerülés. Persze senki ne értsen félre, örülök annak, hogy eljött hozzám. Nagyon is. Inkább magamat utálom nagyon azért, mert hagytam, hogy fölszítsa a régi tüzet. És miért is baj ez? Igazából nem az. Csak már így is annyira komplikált az életem, hogy nem tudom, hova bújjak. – Ugyan már, nem hagynám, hogy megégesd magam! – mosolyodtam el. Tényleg nem. Előbb vetném magam én a tűzbe, minthogy hagyjam, hogy bárminemű baja essen. Átvágnék a hómezőkön, átverekedném magam ezernyi, állig felfegyverzett, elmeháborodott tudjaafenekiken, csak hogy biztonságban tudjam. Na jó, Paul, most állj le, mert ennek nem lesz jó vége. Ismered magadat, nem? Na látod. Ne kísértsd a sorsot. – Én sem végleges megoldásként gondoltam, csak átmenetinek. Ha legalább ennyit tudok segíteni, akkor már örülök – mondom. Nem említem meg, hogy azért bánt kissé, hogy nem fogadta el a meghívásomat. Ez lehet, hogy lerombolná az alaphangulatot, amit itt sikerült felépítenünk. A következőre viszont kicsúszik a számon valami, mielőtt kontrollálni tudnám a lepcses nagy pofám. – Nem is lenne annyira nagy baj. – Aztán fülig vörösödök és próbálom menteni a menthetőt. Még jó, hogy kicsi az esély, hogy lássa a sötétben a képemet, mely olyan vörös, mint a cékla. – Mármint, ki ne örülne egy lakótársnak? – kérdezem. Persze eredetileg nem erre gondoltam, de talán elfogadja összefüggőként. Megijedek, amikor hirtelen eltűnik a szemem elől, és utánakapok, de nem sikerül elkapnom. Aztán én is beleütközök a kanapéba, de én nem terülök végig rajta, csak térdre rogyok. Ez fájt, a rohadt életbe is… De legalább közben sikerül megtalálni a biztosítékszekrényt, szóval elmászok Lil mellett, felnyitom és felpöccintem a kapcsolókat. – Fene tudja, melyik eszes lehetett az. De én a helyedben ezután vigyáznék. Ki tudja mi lehet a kád mellett. Talán egy mosómedve tanyája? – kérdezem. A villany nem kapcsol föl azonnal, de elvileg már jónak kell lennie. Ledőlök inkább mellé és ránézek. Egy pillanatra átsuhan az agyamon a gondolat, miszerint el tudnám viselni ugyanezt a szituációt minden reggel és este. Próbálom tovaűzni, de nem sikerül, ott marad, és egyre mélyebbre fúrja magát. Mi történne, ha átölelném? Ellenkezne vajon? Végül sikerül megemberelnem magam és nem tönkretenni a legjobb barátommal való kapcsolatom. Föltápászkodom és felé nyújtom a kezem. – Gyere, menjünk fel!
Hiába utáltam, ha mindig vigyázni akartak rám meg pátyolgatni – és ezt Paul is nagyon jól tudta -, mégsem emlékeztettem őt most erre az apróságra. Nem lett volna szívem, mert olyan aranyos volt ettől a lelkes felvigyázó szereptől, és amúgy is inkább ez, minthogy egyáltalán ne legyen körülöttem. Legalább itt, az Isten háta mögött sem vagyok teljesen egyedül, mert ő itt van mellettem. Tudok neki szólni, ha valamit szeretnék, ha egyszerűen csak ismerős társaságra vágyom. Van abban valami szép, amikor az ember tiszta lappal, új helyre költözik, de így mégis másabb. Számomra megfelelőbb, mert amíg dolgozok, addig elfoglalom ám magam, de később mégis szomjazok mások szavaira, társaságára. Nála szívesebben pedig senki mással nem töltöm a szabadidőmet. - Paul, már azzal is sokat segítesz, hogy itt vagy velem! – mosolyogtam rá hálásan, miközben a sötétben botorkáltam előre. Abba az irányba tartottam, ahol a falat sejtettem. Jó, nyilván minden irányban beleütközhetnék a fal egy részébe, de nekem az a bizonyos része kellett, ahol rábukkanhatok a világosságot csiholó kis szekrényre. Milyen kár, hogy az áram nem egyszerűen a szavainkra működik. Sokkal egyszerűbb lett volna odafent azt mondani, hogy legyen világos, vagy egyet tapsolni, és kész. Mindig is szerettem volna olyan lámpát, ami tapsra felkapcsol, majd le. Lehet ki kéne próbálnom itt az új házban… Valószínűleg nem tudott volna átverni, ha rendesen hallom, hogy mit mondott. Nekem viszont éppen akkor kellett fejest ugranom egy porral teli kanapéba, így csak félig-meddig hallottam az elszólását. Azt hiszem, hogy nagyon tetszett volna nekem, de a köhögés miatt végül nem reagáltam sem a lakótársra, sem a korábbi megjegyzésére. Jobb ez így, mert az már sokkal jobban tetszett, hogy becsatlakozott hozzám az ülőalkalmatosság kipróbálásába. Máris mosolyogtam, a kattanó hang pedig plusz jó kedvet szült bennem. Legalább fény már lesz odafent, és ez mindenképpen pozitív előrelépés a ház megnézését illetően. - Gondolod, hogy lehetséges? – néztem rá egy pillanatig megrettenve, de amint leesett, hogy csupán ugrat, játékosan a vállába bokszoltam. – Tudod, néha nagyon gonosz tudsz lenni. Nem tudom, mit szólnál, ha én is valami hasonlóval ijesztgetnélek… - összeszűkült szemekkel figyeltem, de igazából egyáltalán nem haragudtam rá. Hogyan is tudtam volna, mikor itt volt mellettem, amikor szükségem volt rá? Elmélázva néztem rá, és a sötétséget kihasználva kicsit közelebb húzódtam hozzá. Nem érdekelt, megtettem a lépést felé, amit már régóta kellett volna talán, de ő fogta magát, és felállt. Örültem, hogy nem láthatta, amikor beleharaptam az ajkamba, hogy ne sóhajtsak fel elkeseredésemben. Olyan volt, mintha minden egyes közeledő szándékomat hárítani. Nem durván, csak úgy szépen, óvatosan. Sehogyan sem jó ez, de végül elfogadtam a kezét, és szó nélkül hagytam, hogy felhúzzon, arcomra pedig mosolyt erőltettem. - Remélem már működni fog – mondtam neki, miközben elindultam felfelé a lépcsőn. Ezúttal nem a korlátot használtam kapaszkodóul, hanem a másik szélén mentem, és a falra támaszkodtam. Ez legalább nem mozgott, és nem fenyegetett azzal, hogy mentem kidől mellőlem, letaszítva engem a hideg, kemény padlóra. Már a gondolatába is beleborzongtam, és mivel amúgy is hideg volt még idebent is, tényleg gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat. Miután sikerült elérni a fenti lépcsőt, és mind a ketten elhagytuk a pince légterét, bezártam az ajtót. Elgondolkozva indultam meg a még mindig tárva nyitva álló bejárati ajtó felé, ahol korábban megakadt a szemem egy kapcsolón, a falon. Pár másodpercen belül, a kattanó hangot követően felgyulladtak a plafonról árván lelógó villanykörték. - És lőn világosság! – szólaltam meg nagy komolyan, ám annál üdvözültebb arckifejezéssel. – Na, nézzük meg most már az itteni szobákat? Az emeletet is látni akarom majd! – azzal mit sem várva, elindultam arrafelé, ahol a nappalit sejtettem. Boltívesen nyílt az előtérből. – Nézd, itt van egy szép kandalló is! – szóltam ki Paulnak, miközben a faberakásokban gyönyörködtem.
Még a kanapén feküdve gondolkodtam el azon, amit mondott. Már azzal segítek, hogy ott vagyok vele? Hát akkor még ő mennyit tett azzal, hogy feljött ide. Ha nem tette volna, akkor talán még mindig otthon ücsörögnék és magamat sajnálnám mindenféle marhaság miatt. Most azonban itt vagyok, vele, és ez többet jelent majdhogynem bárminél. Az, hogy mellettem van, ennyire közel hozzám egyszerre szokatlan és felemelő érzés. Szóval nekem kellene hálásnak lennem már a puszta ittlétéért is, nem számít, mennyire felkavart az érkezése. Sok dolgunk lesz, és élhetővé kell varázsolnunk ezt a helyet a közeljövőben. Legalább lefoglal egy kicsit. És ki tudja, előbb vagy utóbb összeszedem majd a bátorságom, hogy elmondjak neki mindent. Úgy értem: mindent. A seregben töltött időről és az érzéseimről is. Az viszont biztos, hogy ez nem ma fog megtörténni, bármennyire szeretném is. Túlságosan kavarog az életem. Elmosolyodom, amikor a vállamba bokszol. Kedvem támad megfogni a kezét, aztán meg addig csiklandozni, amíg kegyelemért nem könyörög, mint régen, gyermekkorunkban. Istenem, sosem értették a szülők, hogy miért visítunk és nevetünk úgy, mint az őrültek… Néha, ha tehetném visszatérnék azokhoz a napokhoz. Csak hogy újraélhessem őket. Persze tudom, hogy már nem lehet, és nem is áltatom magam. Mindketten felnőttünk, és megkomolyodtunk. Már amennyire. Meg amúgy is, a felnőttek már más miatt szoktak sikoltozni az ágyban. – Mondja ezt a nő, aki szórakozásból ütöget – felelem gonosz vigyorral a képemen. – Lássuk be, Lil, mi vagyunk a szupergonoszok. A következő fejezetben pedig majd felvázolom neked a világ meghódításáról szőtt tervem. Mit szólsz? – kérdezem, és máris kedvem támad ismét nevetni. DE az úriember mégsem nevethet a saját viccén. Igaz, mikor is voltam én úriember? Ismét mögötte haladtam felfelé a lépcsőn, és követtem odafönt is. Örültem, hogy a villany rendesen működik. Csak mosolygással kommentálom, amit mond, de a nappali ajtajában megállok. Végignézek a szép, bár picit felújításra szoruló, és üres helyiségen. – Attól tartok, hogy ide kelleni fog az a vendégágy – mormogom. Picit szarkasztikusabbra vált a hangom. – Viszont milyen kedvesek és előrelátóak voltak az előző lakók! Gondoskodtak arról, hogy el kelljen menned festékért, bútorért és valakiért, aki eltűnteti azt a repedést ott a falról, mielőtt még a nyakadra dől az egész kóceráj.
Mivel arra koncentráltam, hogy épségben felérjek a földszintre a lépcsőn, így nem válaszoltam neki rögtön arra, amit odalent mondott. Előbb fényt szerettem volna látni. Világosságban megnézni azt, ami mostantól az én tulajdonom, és idővel az otthonom lesz. Nem vagyok egy nagy lakberendezési guru, de hiszem, hogy elég jó érzékem van a szép dolgokhoz, és így nem fog gondot okozni az ízléses berendezés. Már ami az én ízlésemet illeti, mert lehet, hogy másoknak nem fog tetszeni. Az emberek végtére is nem egyformák, ugye? Nem mintha baj lenne… Mikor érzékeltem, hogy mellém ért, nem fordítottam felé a tekintetem. Inkább az üres szobán, és a túlsó végében lévő üvegezett ajtón pihentettem a szemeimet, fél oldalammal nekitámaszkodva a falnak, a boltív alatt. Tetszett nekem a hely, és a legtöbb dolgot még nem is láttam igazából, csupán képeken. Más az, ha az ember élőben sétálhat végig egy házon, amely csakis arra vár, hogy valaki keze nyomát magán viselhesse. Ez a valaki jelen esetben most én leszek, és pontosan úgy vártam én is, mintha az életem múlna rajta. - Kíváncsi vagyok, hogy mekkora szerepet szánsz nekem abban a bizonyos világhódításban – kezdtem bele, de még mindig nem fordultam felé. Magamban én már azt próbáltam elképzelni, hogyan fogom berendezni. Milyen színűek legyenek a falak, miféle bútorok kerüljenek bele, és még bátran lehetne hosszasan sorolni a tennivalókat, mert sok várt még ránk, az biztos. Izgalmasnak találtam, és főleg azért tetszett, mert ketten vághattunk bele. Kicsit talán úgy fog tűnni az embereknek, mintha a fiatal pár az első közös otthonát alakítgatná, pedig Paul egyszerűen csak segíteni fog. Valahogy nekem is jobban tetszett volna az előbbi verzió. - Azt hiszem, hogy már elég régóta ilyen állapotban van… - kezdtem bele. – Úgy tudom, hogy senki nem akart erre a környékre költözni, vagy inkább az emberek maguk tervezte házat építettek, nem pedig egy készt akartak a saját ízlésük szerint formálni. Nekem ez sokkal jobban tetszik! – teljesen belelkesültem, noha hangot nem adtam minden egyes gondolatomnak. Túl gyorsan cikáztak egymás után a fejemben ahhoz, hogy egyáltalán én követni tudjam. A legtöbb dolog csak tudat alatt fogalmazódott meg bennem egyelőre, de tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis minden teljes egészében körvonalazódik majd bennem. Úgy, mint amikor festek. A belső súgni fogja, hogy mit és hogyan csináljak. - Egyébként ne magadból indulj ki, ez a ház strapabíróbb, mint a tiéd – nem bírtam kihagyni, hogy ne csipkelődjek vele. Ezt is komoly arccal mondtam, mintha még mindig gondolkodnék, hogy mit akarok. Végül nem tudtam tovább a pókerarcot tartani, vidáman elmosolyodtam, és ezúttal neki dőltem a fél oldalammal. Tudtam, hogy úgyis megtartja az egész súlyomat. Bíztam benne, és ez megnyugtató érzés volt számomra, tudni, hogy bármikor számíthatok rá. – Jobban örülök, hogy én festhetem át. Ha jobb állapotban lenne, szerintem akkor is elmennék a boltba, és alaposan bevásárolnék mindenfélét, amire csak szükségem lehet. Azt hiszem, hívni fogok egy asztalost, hogy nézzen körül, van e valami javításra szoruló dolog a tetőszerkezetben… - fejemet a vállára billentettem, és úgy bámultam tovább az üres helyet. - Nézzük meg az udvart! – újabb lelkesedéshullám száguldott végig rajtam, majd ellöktem magam Paul biztonságot adó meleg testétől, és átvágtam a szobán. Nehezen nyílt ki ugyan az üvegezett ajtó, de miután párszor megrángattam erősebben, végül recsegve megadta magát. A hideg szellő újra az arcomba csapott, de kiléptem a hátsó verandára, majd le a néhány lépcsőfokon, hogy a lábam havat érjen. – Tényleg nagy udvar van! – kiáltottam fel, mert nem tudtam, hogy milyen gyorsan követett, és kiért-e már velem együtt. – Mondta az ingatlanos, de nem gondoltam, hogy ennyire! – boldogan széttártam a két karomat, és elkezdtem forogni. – Itt fogok festeni, ha jó idő lesz – közöltem lelkesedve.
– Természetesen te uralkodnál az oldalamon, mi mást? – néztem le rá mosolyogva. Valószínűleg megint többet mondtam a kelleténél, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Ez tűnik valósnak. Ez a helyzet, ez a pillanat, ez az élet. Talán minden, ami ott, az ajtón kívül létezik nem több egyszerű csalásnál. Szemfényvesztésnél. Mert ez itt bent, ez valóságos. Lily és én, újra egymás oldalán. Istenem, magunkat ismerve tényleg képesek lennénk csak poénból elkezdeni meghódítani a világot. Régen legalábbis megtettük volna. De mint már mondtam, immár felnőttünk, és a gyermeki álmok is felnőttek velünk. Kérdés, hogy a gyermeki érzelmek akkor mégis miért maradtak hátra kínozni engem? – Ne aggódj, kipofozzuk seperc alatt, úgy, ahogy te szeretnéd. Ha kell éjt nappallá téve dolgozok rajta neked. Csak a szomszédok lesznek marha boldogok, de ahogy elnéztem nincs belőlük túl sok. Szóval ha tudsz kopácsolás mellett aludni, akkor kész vagyok nem enni és nem aludni, amíg a nagy mű el nem készül – mondom. Igazából részben mókázok, de ahogyan magam ismerem, tényleg képes lennék rá. Érte bármire. Az incselkedésén én is csak mosolygom, de amikor nekem dől elszabadul bennem az érzelmek garmadája. istenem, mennyire törékenynek érzem a testét. Kedvem lenne átölelni a derekát, magamhoz szorítani, és megvédeni minden bajtól, ami csak történhet. Tudom, gyűlölne, ha tudná, de akkor is megtenném. Mert ő az egyetlen ember a világon, aki igazán számít. Pokolba Cassie-vel! Pokolba az egész kocsmával! Égjen le, ha akar, nem érdekel. Semmi sem érdekel addig, amíg Lily itt van velem. Alig figyelek arra, amit mond, de kezem ökölbe szorul, ahogy próbálom féken tartani magam. Nem szabad semmi olyasmit tennem, amit a közeljövőben megbánhatok. Vagy mindketten megbánhatunk. Egészen megörülök, amikor indítványozza, hogy nézzük meg az udvart, mert így rövid időre ismét megszabadulhatok a kínzó érzéstől. Kínzó? Na, jó, ez kicsit talán erős kifejezés. Édes, imádnivaló, mindenféle rosszra késztető… Na ez inkább. Szinte az arcomba ordít, amikor kilépek közvetlenül utána, de nem bánom. Picit elmélázok a kert szépségén, a fél napos hótakarón, amely a tájat borítja, és összeborzongok a hidegben. Pont mögé lépek, és szinte azt sem tudom mit csinálok, amikor átkarolom a derekát. Közelebb vonom magamhoz. Már régen nem gondolkodok, mert ha azt tenném, akkor valószínűleg visszafognám magam. Márpedig akkor csak tovább folytatódna ez az őrült huza-vona. Tudnom kell. Életem egyik bátor pillanata ez, és elhihetik nekem, nem volt túl sok belőlük. Ha elhúzódik, tudni fogom, amit tudnom kell. ha nem… Na, az már egy egészen más kérdés. – Tájképek? – kérdezem közben, és hangom teljesen nyugodtan cseng. Csak picikét lepődök meg rajta. Bár, ami azt illeti, már régen túl vagyok azon, hogy bármin is meglepődjek ma.
- Nem akarlak ennyire leterhelni… - ráztam meg a fejemet, miközben felnéztem rá. Eszem ágában sem volt arra kérni, hogy semmi mással ne törődjön, csak a házammal, meg minden kényemmel-kedvemmel, hogy mit és hogyan szeretnék csinálni. Egy ház felújítása és saját ízlésünkre formálása nem két perces munka, pedig én örültem volna neki a legjobban, ha becsukom a szemem, és mire kinyitom, már minden az elképzeléseimnek megfelelő helyen van. Izgalmak ide vagy oda, csak jobb lenne hónapok helyett egyetlen pillanat alatt késszé varázsolni, nem? Miután kiszáguldottam az udvarra, és elkiáltottam magam, rájöttem, hogy nem is igazán maradt le tőle. Ijedtemben kis híján hátra is hőköltem, de annyira lelkesnek éreztem most magam, hogy végül nem tettem meg. Egyszerűen csak túlléptem a kezdeti meglepettségen, és magyaráztam neki tovább a terveimet. Legalábbis egészen addig, amíg egyik ámulatból nem sikerült esnem a másikba. Kusza érzéseimre csak még inkább rátett egy lapáttal az, hogy megéreztem Paul két erős karját a derekam körül. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna ellenkezni, mert annyira váratlanul ért a gesztus. Nem mintha annyira sok kedvem lett volna őt eltolnom magamtól… Hagytam, hogy közelebb húzzon magához. A szívem máris hevesebben kezdett verni, és attól féltem, hogy ő is meghallja, mennyire zakatol. És mindez ki miatt? Hát miatta! Más talán nem is lett volna képes kiváltani belőlem ilyesfajta reakciókat, bár tény, hogy fogékony vagyok a férfiak közelségére, de egyiknek sem sikerült már egyetlen öleléssel elérnie ennyit, csakis Paulnak. Persze ezt nem szándékoztam az orrára kötni, egyelőre még megmozdulni sem mertem, mert nem voltam biztos benne, hogy nem álmodom. Lehet, hogy az egész csak egy véletlen műve, és amúgy egyáltalán nem ezt akarta tenni. Számomra ez kellemes érzés volt, és teljesen el is merültem benne. Kellemes, és újszerű, de határozottan tetszett. Belesüppedtem ebbe az érzése, igyekeztem kiélvezni a pillanatot, ha már egyszer megadatott nekem. Nekünk. - Nem, te buta! - válaszoltam, miután sikerült megtalálni a hangom. A kuncogásomat felfogta a sálam rejteke, amely félig takarta az arcomat, de még így is jól lehetett hallani, hiszen olyan közel áll hozzám. Pont a megfelelő távolságban ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam, végre most először, mióta itt vagyok. Fejemet nekibillentettem a vállának, két karját pedig szorosabbra fűztem magam körül, és egyúttal ott is tartottam rajta a sajátjaimat. – Nem bazári festő vagyok! – közöltem vele úgy, mintha roppant módon fel lennék háborodva, és megsértett volna. – Én érzéseket festek. Gondolatokat, álmokat, vágyat… félelmet – a fogaim az ajkamba vájtak, ahogy visszafogtam a kitörni készülő sóhajt. Túl szép volt ez a pillanat ahhoz, hogy elrontsam. A leheletem nyomán apró kis pára gomolygott előttünk, és ez csak még élőbbé tette az idilli csendéletet ihlető pillanatot. Igen, ezt szívesen megfestettem volna, és talán meg is fogom a közeljövőbe, amint mindent sikerült elrendeznem magam körül. - Majd le akarlak festeni téged is – hozakodtam elő a tervemmel, amelyet már régóta dédelgettem. Úgy gondoltam, hogy ennél alkalmasabb pillanatot aligha fogok találni arra, hogy felvessem az ötletet neki is. Úgy sejtettem, hogy nem fog érte rajongani, de azért látni akartam közben az arcát, úgyhogy az ölelésében egyenesen felé fordultam. Két tenyeremmel a mellkasán támaszkodtam meg, és úgy bámultam fel rá hatalmas kíváncsi szemeimmel. – Ha már rendbe tettünk mindent… - magyaráztam neki tovább. Hangom halk volt és kicsit rekedtes, de nem érzékeltem, hogy mennyire gyengén cseng.
Nem szakítja ki magát a karjaim közül és nem kezd el ordibálni velem, hogy mégis mi a fenét csinálok. Jó, mert én sem igazán tudom. Életemben talán először hagyom végre, hogy a gyeplő a lovak közé hulljon, a kocsi pedig száguldjon úgy, ahogy mennie kell. Ráadásul az a marha vicces, hogy ez jó érzés. Majdnem annyira jó, mint érezni a testét, ennyire közel hozzám. De csak majdnem. Érzem, hogy az egész testemen végigfut az endorfin, a vérem a fülemben dobol őrült ritmusra, miközben érzem mindenféleképpen, hogy ez jó. Ennek így kell lennie. Lily és én. Vajon létezik felsőbb hatalom, aki elrendelte ezt? Ebben a pillanatban még hinni is képes lennék benne, esküszöm. Ő szólal meg elsőnek, és ezzel nem töri meg a varázst. Furcsa. Pedig a könyvekben mindig leírják: a pillanat tovatűnt, amikor egyikük megszólalt. A filmekben elhallgat a zene. És mégis, én ugyanúgy ölelem őt, és az érzéseim egy csöppet sem változnak. Fejembe mégis betolakodik egy kérdés: Hogyan tovább? Mert ez eddig nagyon szép, nagyon jó, de kérdés, hogy meddig lehet ilyen? Mi történhet, ha éppen végzetes hibát követek el és csak összezúzom a barátságunkat? Mi van, ha nem fog működni köztünk? A kisördög megtelepszik bennem és folyamatosan bombáz a kétségeivel. És bármennyire szeretném, nem tudom figyelmen kívül hagyni, amit mond. Merthogy részben igaza van. Ez kockázatos, ez veszélyes. Talán teljes őrültség is. De már nem érdekelnek ezek a szavak. Elveszítették az értelmüket abban a pillanatban, amikor átfogtam a derekát. Innentől nem hátrálok meg, ez biztos. Soha többé. – Tudom, és bocsáss meg. Nem úgy értettem – mosolygok rá. – És nem kell félned semmitől, Lily. Soha többé. Addig nem, amíg én itt vagyok, érted? – Most jön a neheze. nagy levegőt veszek, rákészülök és közben imádkozom, hogy ne vágjon ki ezek után. – És ha te is úgy akarod, akkor örökké itt leszek neked. Veled. Melletted. Tessék, hát csak kimondtam. Innentől nem számít már semmi. Én megtettem, amit megtehettem, rajta áll minden. Alig veszem észre, hogy a lelkem mélyén egy kicsit hang fohászkodik azért, hogy mondjon igent. Talán gyermekkorom hangja, amely annyira ragaszkodik mindenhez, amit ismerek. Vagy talán magának a gyermeknek a hangja, aki még emlékszik arra, mi is a szerelem. Milyen lángoló is az érzés, amelyet Lily iránt érzek. Nem ezen lepődök meg, sokkal inkább azon, hogy erre a kis hangra nem érkezik felelet. Nincs olyan hang, amely a nemért könyörög. – Bármikor szívesen állok modellt neked – mondom halkan. És tényleg. Azután, amit most, itt tettem, pár órás egyhelyben üldögélés/álldogálás már tényleg nem számítana. Amikor felém fordul lenézek a szemébe, egyik kezem pedig elmozdul a derekáról, és végigsimít az arcán. Azután pedig engedek annak a régi vágynak, amely már gyerekkorom óta él bennem, és megcsókolom. Lágyan, annyira gyengéden, amennyire csak képes vagyok rá, és közben tudom, hogy most égettem fel az utolsó hidat magam mögött.
- Tudom – válaszoltam halkan. Hát persze, hogy nem úgy értette, sosem bántana meg engem, tudom jól. Én sem komolyan háborodtam fel, csupán piszkálódásból tettem szóvá úgy, mintha vérig sértett volna. Valószínűleg nem volt nehéz kitalálnia, de attól még tudatni akarta velem, hogy tisztában van a képességeimmel, és meg is becsüli azokat. Hát kívánhat ennél többet egy nő? A probléma nagyobbik része inkább az volt, hogy ő a barátom volt, nem pedig a férfi az életemben. Jobban mondva ő volt A férfi, csak éppen még magamnak sem voltam hajlandó teljesen bevallani. Mióta megállapították a betegségemet, csak azóta vettem számításba, hogy ezt az egyet vele kapcsolatban talán elrontottam. Annyira féltem korábban a változástól és a hibázás lehetőségétől, hogy inkább eltemettem magamban az érzéseket, amelyek a viszontlátást követően újra felszínre törtek, ám ezúttal jóval erőteljesebben. Már nem bírtam gátat szabni nekik, de talán bele is fáradtam, hogy mindig ezt tettem, valahányszor találkoztunk. Teljes pofon volt, mikor közölte, hogy létezik másik nő. A rossz érzés egyből belém is hasított, mert az elmúlt néhány pillanatnak sikerült feledtetnie velem, hiszen nem akartam tudomást venni róla eddig sem. De a nő létezett, én pedig nem törölhettem ki, nem hagyhattam figyelmen kívül. Az csupán bonyodalmakhoz vezetett volna, az amúgy sem egyszerű helyzetünkben. Pedig olyan régóta vágytam egy ilyen bensőséges, romantikus pillanatra vele. Ha jól emlékszem, először akkor tudatosult bennem, hogy már nem csak barátként, de fiúként nézek rá, amikor tizenhét évesek voltunk, és együtt töltöttünk néhány napot a nyári szünetben. Annyira régen láttuk egymást, hogy egyetlen pillanatot sem akartunk külön tölteni, így együtt is aludtunk. Phil meg volt győződve róla, hogy nem csak alszunk, de így volt. Ehhez hasonlóan az is bensőséges pillanat volt, és a szorító érzést akkor éreztem először a gyomromban. A vágy akkor száguldott végig rajtam, de végül elnyomtam magamban, és a továbbiakban mit sem törődtem vele. Mostanáig. - Ühhüm – bólogattam, jelezve neki, hogy értem, amit mond. Sajnos a dolgok nem mindig ilyen egyszerűek az életben. Nem voltam képes teljes mértékben elhinni neki, hogy ez így lesz, de a remény ott volt bennem, akartam, hogy igaza legyen. Még ha nincs is csodatevő varázsereje, a jelenléte talán segíthet megoldani a problémáimat, és elűzni a félelmemet. Talán az utóbbi időben nem is hiányzott más, csak a jelenléte, melyből máris merítettem egy kis erőt. Szó se róla, még mindig elég gyengének éreztem magam, de a lelkesedés legalább elég nagy volt bennem ahhoz, hogy mindent megpróbáljak átvészelni. - Paul… - halványan rámosolyogtam, és mivel addigra már megfordultam, ezt ő is jól láthatta. – Te eddig is itt voltál nekem. Mindig! És én ezért nagyon hálás vagyok neked – úgy néztem fel rá, mintha az egész világon ő lenne az egyetlen, akiben megbízom. Az egyetlen, aki jelenleg számomra létezett. Igen, nem teljesen értettem meg, hogy ő hogyan érti azt, hogy mellettem van, de az vesse rám az utolsó követ, aki mindazok után, amin keresztül mentünk, el merné hinni, hogy úgy gondolja ő is, ahogyan én szeretném érteni. Így hát nem akartam úgy venni, és nem is vettem úgy. Legalábbis egészen addig abszolút kizártam ennek a lehetőségét, míg ujjai végig nem siklottak az arcomon. Hiába volt hideg, az érintése mégis melegséggel töltött el. Automatikusan hajtom felé a fejemet, de szinte tudatában sem vagyok annak, hogy mindez most megtörténik. Minden reakcióm ösztönösen jön, ahogyan az is, hogy viszonozom a csókját. Mire tudatosul bennem, belül már rég örömmámorban úszok, ujjaim pedig erősen markolnak bele a kabátjába. Egész testemmel odasimulok hozzá, érzem a belőle áradó melegséget, és semmi kedvem elhúzódni tőle. Egyik kezem finoman simít felfelé, egészen a nyakáig, majd beletúrok a hajába és úgy húzom lefelé, még közelebb magamhoz. Ezúttal már nem szándékozom szavakkal keresztülvágni a pillanatot, helyette a csókom szenvedélyessé és hevessé válik. A sok év alatt elfojtott vágyak most mind egyszerre jöttek elő belőlem, és én túl gyenge, túl esendő vagyok ahhoz, hogy mindezt megakadályozzam. Csupán az vet véget a csókunknak, hogy nehezen bár, de elhúzódok, és levegő után kezdek kapkodni. Hirtelen fel sem fogom, hogy mi történt, csak hatalmas riadt szemekkel nézek rá. Lelkiekben már felkészültem arra, hogy amint felocsúdik, zavarában fogja magát, és egy szó nélkül elrohan, vagy közli, hogy most gondolkodnia kell, de a végeredmény ugyanaz.
Miközben csókolom, elmémen végigfutnak a közös emlékeink. A találkozásunk. Az első közös sétánk alig pár nappal később, a bejárattól egészen a homokozóig. Milyen hosszúnak tűnt akkor, és milyen fontosnak látszanak azok az első lépések most, ilyen messziről! És a nyár, amikor majd hónapokig nem láttuk egymást. Sosem felejtem el, hogy már órákkal azután is ébren voltam és vigyáztam az álmát, hogy ő elaludt. A bátyja utána igazán szeretett volna megölni, de sikerült megbeszélnem vele a dolgot. Kérdéses, hogy hitt-e nekem, de legalább nem vert laposra, amiért igazán hálás lehetek. Hát, ha ezt a történetet meghallja, akkor valószínűleg eltöri a kezem és a lábam, hogy soha többet ne mehessek Lil közelébe. De még ez sem érdekelne. Valami módot úgyis találnék. Most már semmi sem választhat el tőle. Minden egyes, elfojtással, tagadással, az érzés ellen való hasztalan küzdelemmel töltött év fájdalmát és szenvedélyét beleadom abba a csókba. Erősen szorítom magamhoz, de remélem, hogy nem fájdalmasan. Egyik kezem még mindig a derekán, másik a hajába túr. Abba a vörös hajzuhatagba, mely a legszebb álmaimban mindig visszatér. Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana. Esküszöm, semmit sem szeretnék ennél jobban. Ezért is van az, hogy arcomra egy pillanatig annak a kisfiúnak az arckifejezése költözik, akitől elvették a legkedvesebb barátját, amikor elhúzódik tőlem. A félelem ismét a belsőmbe mar. Mi történik akkor, ha időt kér, vagy ha elmegy innen, csak hogy ne kelljen elem lennie? Abban a pár másodpercben, amíg a válaszát várom, szabályosan rettegek. De végül nem szólal meg, én pedig kezdek megnyugodni. Aztán egy újabb kérdés tolakszik be a fejembe, mikor végre elmúlik a teljes katasztrófa veszélye. Hogyan tovább? Ez itt a jó kérdés, hölgyeim és uraim. Ugyanis szívem szerint sosem mennél el mellőle, mégiscsak muszáj lesz. Ha másért nem, hát azért, mert át kell hoznom azt a nyomorult vendégágyat. Még ennyi idő is meg fog viselni, tudom. és ha eljönne velem? Merjek ilyen lelkiállapotban utazni vele? Megáll a tudományom, itt, ebben a pillanatban. – Szeretlek, Lil – mondom ki halkan, alig hangosabban a suttogásnál. A szó sziklaként gördült elő belőlem, mintegy megkoronázva ezt az egész napot. Tessék, kimondtam. Marhára itt volt már az ideje. Ránézek, szemem kutatja az arcát, és próbálja kifürkészni a gondolatait. – Most hogyan tovább, Liliomszál? – kérdezem. Már régen döntöttem magamban, hogy ha egyszer meglépem, hogy bevallok neki mindent, akkor kipróbálom ezt a becenevet.
Az a pár perc, amíg némán néztünk egymásra, szinte egy örökkévalóságnak tűnt. Amennyire öröm töltötte meg a szívemet, olyannyira féltem attól, hogy mi van, ha közli, hogy csupán tévedett. Mi van, ha kijöttem a gyakorlatból, és kiderül, hogy borzalmasan csókolok? Ilyen, és ehhez hasonló buta gondolatok bukkantak fel a fejemben, a sok ésszerű ok mellett, ami miatt kételyek merültek fel bennem. Nem azzal kapcsolatban, hogy jó ötlet volt-e hagyni, hogy átlépjük ezt a határt, hanem azért, mert attól tartottam, hogy puszta fellángolás, pillanatnyi szeszély volt nála. Hiába tudtam, hogy nem az a fajta, mégis, a nőkkel ő éppen úgy nem volt szerencsés, mint én a férfiakkal. Valami oka mindig volt, és az túl szép lett volna, hogy igaz legyen, ha minden csak azért történik, mert egymásnak lettünk teremtve. Ilyen csak a filmekben és a mesékben történik, de a valóságban nem. A valóságban az ember lánya pont akkor ébred rá valódi érzéseire, amikor már a halál nem csak kopogtat, hanem egyenesen dörömböl az ajtaján. Amikor végül ő szólal meg először, és pontosan azt mondja, amiről minden nő álmodozik, hogy egyszer elhangzik egy hozzá hasonló férfi szájából, hevesen kezd zakatolni a szívem újra. Már, ha egyáltalán tud annál gyorsabban dobogni, ahogyan az elmúlt néhány percben csinálta. Legalább annyira megkönnyebbülök, mint ő, amiért nem elutasításban részesülök, hanem éppen az ellenkezőjében. Ezennel sikerül arra is rájönnöm, hogy a korábbi megjegyzése, miszerint velem szeretne lenni, pontosan olyan formában volt értendő, ahogyan én nem mertem értelmezni. Két kezem közé vettem az arcát, miközben lábujjhegyre álltam, hogy csökkentsem a kettőnk közötti magasságkülönbséget. Homlokomat a homlokának támasztottam, és úgy néztem bele egyenesen a szemébe, mielőtt összeszedtem volna magam annyira, hogy válaszolni tudjak neki. - Én is szeretlek! – suttogtam csupán milliméterekre az ajkaitól. Leheletem valószínűleg cirógatta a bőrét, de olyan meghitt volt ez a pillanat, hogy el akartam még egy kicsit nyújtani. Nem is tudom, hogy hány éve vártam már arra, hogy kimondja ezeket a szavakat. Tudtam mindig, hogy fontos vagyok neki, de az teljesen más, ha barátként tekint rám, meg az, hogyha úgy mondja nekem ezt az egyetlen szót, ahogyan csak egy férfi tudja a szeretett nőnek. Ajkaimon lassan, de biztosan megjelenik egy kis mosoly a becenév hallatán, alig merem elhinni, hogy nem álmodom, hanem megtörténik minden. - Nem tudom… - válaszoltam őszintén, miközben két karomat szorosan a nyaka köré fontam, arcomat pedig az arcához simítottam. –Félek, Paul! – vallottam be alig hallhatóan. Soha nem mondtam még ki hangosan, és ugyan most is csak alig érthetően ejtettem ki a szavakat, de úgy éreztem, hogy neki elmondhatom. Megérdemelte, hogy tudjon a valódi érzéseimről, mert hiába mutatom magam nagyon bátornak és nemtörődömnek, valójában rettegek, hogy mi lesz akkor, ha nem gyógyulok meg, és idő előtt bekövetkezik a vég. Túl fiatal voltam hozzá, és most már még egy okom volt, amiért nem akartam itt hagyni még az életet. Immár volt kiért élnem az amúgy is bennem munkálkodó túlélési ösztön mellett.
Jó kérdés, hogy megőrültem-e. Merthogy még mindig nem tudom elhinni, hogy végre valahára megtettem. A varázs még ott lebeg körülöttünk, a levegőben, a szemében, amelybe tekintetemet fúrom, és biztos vagyok benne, hogy kettőnk közé is jutott belőle éppen elég. Arcát nézem, azt az arcot, amely olyannyira drága nekem. Láttam már valaha szebbnek? Kétlem. Ne érték félre, eddig is a legszebb nők egyike volt, akiket valaha szerencsém nyílt megismerni, de a tudat, hogy viszonozza az érzéseimet, na az bizonyult a végső löketnek. Ebben a pillanatban talán nem is létezik nála szebb nő ezen a földkerekségen. És remélem, hogy soha nem is fog. Mert szeretem őt, és örökké szeretni is fogom. Mikor lábujjhegyre áll és a homlokát az enyémnek támasztja kellemesen megborzongok. Igen, ennek pontosan így kell lennie. Olyasmit érzek, amit már talán Afganisztán óta egyszer sem: ismét kerek lett a világom. Ebben a pillanatban nem zavarnak már annyira a történtek, hogy ismét leigyam magam miattuk. Talán a házon kívül ott várakoznak, lesben állnak, és csak arra várnak, mikor is vethetik rám magukat, de most boldognak éreztem magam, és csak ez számított. Lily számított. Kimondta a szavakat, és tudtam, hogy ezzel most sok minden meg fog változni közöttünk. Fenébe, eddig mégis mi zajlott? Felégettem mindent magam körül, mindent, ami régi. Már tényleg nincs más hátra, mint előre. Kézen fogva, egymás oldalán. Ha bármi nehézségbe ütközünk, hát majd megoldjuk. Együtt. Nem számít, mi történik a továbbiakban. Már itt vagyunk egymásnak, és soha többé nem engedem el magam mellől. És ha kell meghalok érte, csak hogy biztonságban tudhassam. Elmosolyodok, amikor azt mondja, nem tudja, merre és hogyan tovább. Hát én sem. – Akkor már ketten vagyunk. Vicces lesz ez Vak vezet világtalant. – Azzal elhallgatok, a hangom pedig megkomolyodik. – De nem akarom ezt elrontani, Lil. Márpedig ismersz, ostoba vagyok. És idióta. Szóval ne legyél nagyon mérges rám, ha hülyeséget csinálok, jó? – Hangom már-már esdekléssé változik. Tényleg félek attól, hogy valami marhaság miatt fogom elveszíteni. Ettől félek talán a leginkább. Nem, ez nem igaz. Attól, hogy elveszítem. De talán ez lenne a legrosszabb minden mód közül. Amikor ő is azt mondja, hogy fél, óvatosan a hajába túrok. A selymes, vörös tincsek érintésére ismét elmosolyodok, csupán haloványan, de annál boldogabban. – Ne aggódj. Mostantól nem kell félned soha többé. Bármi vagy bárki is akar bántani, annak velem kell megküzdenie előbb. És tudom, nem szereted, ha ónak, de törődj bele, mert nem akarlak elveszíteni. Soha.
Mosolyogva, teljesen elbűvölten hallgattam Pault, ahogy magyarázta, hogy majd ne legyek mérges rá. Nagyon aranyosnak találtam, mert ha az emlékezetem nem csal, akkor még egyetlen férfi sem tepert ennyire nálam. Egyetlen férfi sem aggódott ennyire amiatt, hogy esetleg csalódást okoz vagy netán csak egyszerűen hibázik, ami megjegyzem, emberi dolog lenne. Ez imponált nekem, és hiába voltam nagyon fáradt, hiába lett volna kedvem legszívesebben leülni a földre és ott helyben elaludni, mégis megembereltem magam csak azért, hogy még egy kicsit itt lehessek vele anélkül, hogy aggódni kezdene az állapotom miatt. - De mérges leszek… - mosolyogtam rá, miközben a fejemet oldalra billentettem, az arcát pedig megsimogattam. – Aztán pedig majd megnyugszom és megbocsájtok, ha kiengesztelsz – az ajkaim még inkább felfelé görbültek a gondolatra. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon milyen módszerhez folyamodna, hogy kiengesztelhessen engem. – Ne tervezzünk, ne gondolkozzunk, hogy mi lesz. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy a dolgok folyjanak a maguk medrében, és egyszerűen csak megtörténjenek. Mit szólsz? – kérdeztem kissé gondterhelten. Próbáltam továbbra is pozitívan tekinteni a jövő felé, főleg úgy, hogy már ő is itt volt mellettem. Vagy itt lesz mellettem a későbbiekben is. - Én sem szeretném, de a betegséggel nem tudsz helyettem megküzdeni – továbbra is halkan beszéltem, nem mintha bárki meghallhatta volna. Magamnak is csak most vallottam be először, hogy félek a kórtól, ami megtámadta a szervezetemet, és ugyan bizakodtam már hónapok óta, valamint jobban is éreztem magam, de csak nem mondhattam, hogy már teljesen egészséges vagyok. Már New Yorkban sem mentem el az orvoshoz kontrollra egy hónapja, és itt meg még orvost sem találtam magamnak, aki kezelne, vagy legalábbis időnként ellenőrizne, és gyógyszereket írna fel nekem. - Egyébként előre szólok, hogyha túlzásba fogod vinni az aggódást, akkor nem leszek hajlandó hozzád szólni! – néztem rá nagy komolyan, miután egy kicsit hátrébb hajoltam, hogy a szemébe fúrhassam a tekintetem. Egyik ujjammal játékosan megböktem a mellkasát, hogy ezzel is jelezzem, komolyan gondolom azt, amit mondtam az előbb. Miközben beszéltem, érzékeltem a szemem sarkából a vibráló fényt. Hirtelen el is felejtettem, hogy milyen északra merészkedtem, így teljes meglepetésként ért a hegyek feletti fények kavalkádja. Még soha életemben nem láttam olyan szépet, mint akkor, pedig régóta meg akartam már szemlélni magamnak a sarki fényeket. - Nézd milyen szép! – suttogtam megszállottam, és volt egy olyan érzésem, hogy ezt egyszer még meg fogom örökíteni. Igaz, hogy nem sűrűn szoktam tájképeket festeni, de még az is lehet, hogy ilyesmire fogok vetemedni egy ilyen csodálatos helyen. Túl sok benyomás ért a természettől, és még alig voltam itt pár órája, még annyi se. Ezt nagyon izgalmasnak találtam, Paul oltalmazó karjai meg csak még inkább fokozták a jó hangulatomat, így kis időre tovaszállt az aggodalmaskodásom.
Amikor azt mondja, mérges lesz, egy pillanatra kihagy a szívem egy ütemet. Ijedten nézek rá. Talán elrontottam valamit? Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Hogy egy pillanatra elhiggyem: megtaláltam a tökéletes nőt, végre ennek a kínkeserves útnak a végére értem, aztán meg bedobja ezt, így… És ebben a pillanatban veszem észre, hogy mosolyog. Az a mosoly máris más értelmet ad a szavainak. A megkönnyebbüléstől én magam is elmosolyodom. Talán legközelebb nem játszik el egy mini-szívrohamot, ha felteszek valami idióta kérdést. – Sok módon tudnálak kiengesztelni, Liliomszál – suttogom, és egy kicsit bele is pirulok mindabba, ami az eszembe jut. Hát igen, több mint tízévnyi álmodozás során azért mégiscsak kiderült, hogy férfiból teremtettek. Nem tudom, most szégyellnem kellene-e azokat az álmokat, avagy sem. – Rendben. Dobjuk ki a terveket az ablakon, és menjünk, amerre a lábunk visz. Viszont ha el akarna választani, hát esküszöm, én nem hagyom neki! – mosolygok rá. Soha nem fogom elhagyni. Mindörökké ott leszek mellette, amíg világ a világ. – De megpróbálhatom – felelem. És meg is fogom, tudom magamról. Mégsem akarom ezt a témát tovább feszegetni. Tudom, nem szereti, ha valaki meg akarja őt menteni, de nem tehetek róla. Munkál bennem az ősi férfi kényszer, miszerint meg kell védenem mindazt, ami drága nekem. Márpedig ő a legdrágább kincs mind közül, akit valaha is elérni reméltem. Úgy szeretem, mint embert még soha előtte, és nem fogom hagyni, hogy bármiféle betegség elvegye tőlem. Nem! Ha kell, akkor még a világ legvégére is elmegyek, hogy megmentsem. Innen már úgysem lehet igazán messze. A következő szavain akaratlanul is felnevetek. – És ismét csak találnom kell egy módot, hogy kiengeszteljelek, igaz? Lil, ellened élő ember nem nyerhet egy vitában. De jól is van ez így. Csak emlékeztess, hogy nekem kell felkötnöm kettőnk közül a szoknyát. Mikor az Auróra felé fordul vele fordulok. Egyik kezemet a derekán tartom, és közben picit mögé állok, majd a másikkal is átfogom, mint nem is annyira régen. istenem, hogy rettegtem akkor, és mennyire kevesebb lenne az életem, ha hallgattam volna azokra a hangokra, amelyek a sikertelenségemről győzködtek. Csupán halványan jut el hozzám a gondolat, miszerint át kellene mennem a saját házamba, és áthoznom a nyomorult vendégágyat, de nem akarok elmozdulni. Jó érzés mellette lenni, és képes lennék rá, hogy egész éjjel csak álljak ott, vele a karjaim között. Mert szeretem, és mindörökké szeretni is fogom.
Örülök annak, hogy beadja a derekát. Nagyon szerettem volna vele tölteni ezt a napot idekint, de ezért nem fogom kockáztatni azt, hogy bármi baja essen. Fölmarkolom inkább a táskámat, átvetem a vállam fölött a sátrat tartalmazó másik táskát, és Lily után eredek. Fájt a szívem, amiért csalódást okoztam neki ezzel az egész kirándulással, de azt hiszem, az ifjúi hevület égetett mindkettőnket, amikor belevágtunk. Jó lett volna átélni azokat a jó régi New Yorkban töltött napokat, amikor a tetőn kempingeztünk, és tettettük, hogy látjuk a csillagokat. Istenem, mennyire gyerekek voltunk még, és nem engedtük, hogy a betonrengeteg elvegye az álmainkat. Aztán, amikor elaludtunk, valaki bevitt bennünket a lakásba és ott fektettek le aludni. Ezt a fajta gondoskodást egy felnőtt már csak nem várhatja el, nem igaz? Elmosolyodok, amikor beleegyezik, hogy menjünk át hozzá. Bólintok, amikor a bor kerül szóba, de nem tudom, mennyire kell belőle forralt bort csinálni. Az ember igya tisztán, vagy ne igya sehogy. De mikor beülünk az autóba már el is fog a jóleső biztonságérzet, és onnantól kezdve a legkevésbé sem érdekel, hogyan isszuk a bort. Mert most már legalább inni fogjuk, nem pedig rajtunk lakmározik majd néhány vadállat. Tudom, gyávának tűnhetek, és valószínűleg az is vagyok, de nem akarok kockáztatni. – Sajnálom – mondom egy rövid idő után. – Tudom, hogy szerettél volna itt kint tölteni egy estét. És ígérem, fogunk is. Majd nyáron, ha akkor nem kell nagy havat lapátolni. Mondjuk a hó itt állandó probléma. Bár talán nyáron kevésbé nagy a veszélye annak, hogy átkukucskálnak hozzánk a jegesmedvék az Antarktiszról, mint régen. Ilyen, és ehhez hasonló marhaságokkal tömöm a saját fejem addig, amíg meg nem érkezünk Lily házához, amely már külsőre is kapott egy kis felújítást, nem csak belsőre. Az első alkalommal úgy nézett ki, hogy féltettem Liliomszálat. Na, nem attól, hogy potyognának a gerendák – az, olybá tűnik, csak nálam volt rossz szokásuk –, inkább attól, hogy betéved Jancsi és Juliska, és bosszút akarnak állni, amiért az eredeti Grimmben megették őket. Vagyis nagyanyám valami ilyesmit mesélt még régen. Kiszállok, aztán kinyitom Lily előtt az ajtót, mert úriember vagyok. Aztán nekivágunk a szokásosan csúszós hídnak, én pedig átkarolom Liliomszál derekát és közelebb húzom magamhoz. Elég volt egy napra egy fenékre ülés. És amúgy is, annyira jó érzés, amikor közel tarthatom magamhoz.
Immár arra koncentráltam, hogy mi lesz majd, ha hazaérünk. A probléma az volt, hogy a fél ház még mindig szaladt, az emeleten fel volt szedve a padló, és a konyhában is egy részen, mert elrohadt a parketta. Nem volt valami biztató a helyzet, de a felmerülő problémák sem szegték a kedvemet egy pillanatra sem. Immár a saját otthonom volt az a ház, és mindent ki akartam belőle hozni, amit csak lehet. Éppen ezért kezdtem már bevásárolni néhány bútort, méghozzá egy régiségkereskedésben. Igaz, hogy kicsit kopottak és megviseltek voltak a bútorok, de legalább otthonos érzést keltettek az emberben. Bennem mindenképpen, és úgy hiszem, hogy ez a legfontosabb. Persze újakat is rendeltem már a bútorboltban, de egyelőre azok még nem kerültek kiszállításra, és amíg nem telefonálok, addig nem is fognak. Így hát csekély számú berendezési tárgy állt a rendelkezésünkre a mai napon, de nem volt kedvem Paul lakásában aludni, mert lentről mindig felhallatszott a kocsmai zaj. Tudok én úgy aludni, mint akit kiütöttek, csak mégis más idekint, a relatíve semmi közepén. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy már csak akkor eszméltem fel, amikor a kocsi fékezett, majd le is állt a motor. Ez tudatta velem, hogy hazaértünk, és szerencsére út közben az is eszembe ötlött, hogy van otthon még egy üveg jó bor, amiből vétek lenne forraltat készíteni, ráadásul a boltba sem kell még elmenni. Pazar! - Biztosan lesz még rá alkalmunk! – mondom bizakodó mosollyal. Szeretném azt hinni, hogy túl fogom élni, hogy tényleg hatott a terápia, a gyógymódok és minden más, mert akkor ez azt jelenti, hogy van esélyem a hosszú életre. Nagyanyám hosszú életet élt, méghozzá mind a két részről, és ez jelent valamit. Közben kiszálltam az autóból, fogtam néhány táskát a kezemben, a másikkal pedig Paulba kapaszkodtam. Sokkal biztonságosabb érzés volt, hogy fogott engem, mert így nem állt fen a veszélye annyira a csúszásnak. Bár tőlem szerintem még az is kitelne, hogy elrántom őt magammal, és mind a ketten a földön kötünk ki. Jobb esetben én rajta, rosszabb esetben ő rajtam, vagy esetleg pont egymás mellett. A lényeg, hogy egyik végkimenetel sem lenne valami jó. - Már alig várom, hogy bent legyünk… - szólaltam meg, miután biztonságosan átjutottunk a kis hídon, és a zárral kezdtem ügyeskedni. Kiderült, hogy elfelejtettem bezárni, úgyhogy már csak abban reménykedhettem, hogy legalább a lakás ajtajával nem csináltam ugyanezt. Akkor elég nagy baj lenne. – Begyújtasz majd a kandallóba? – kérdeztem mosolyogva, miután felnéztem rá. – Imádom, hogy most már van kandallóm! – nevettem fel, mialatt átértünk az udvaron, egészen az ajtóig, amit reményeim szerint majd pirosra fogok átfesteni, ha elkészül minden. Vagy lehet, hogy jobb lenne egyszerűen lelakkozni?
Kezdőlap
