A tárna látszólag le van zárva, odabenn feliratok figyelmeztetnek az omlásveszélyre. De az igazság az, hogy ez a lejárat egy titkos alagútrendszerbe vezet, ami összeköti az őslakosok szálláshelyét és főhadiszállását az El Dorado Aranybányával, és egy járat Fairbanks külvárosáig nyúlik, ahol egy raktárépület pincéjében végződik.
Az eső csak szakad, nem sokat látni, csak a tetem és a fák ölelnek körül… szag…eső, sár, a vér szaga. Semmi más. De előbukkan a hatodik érzékem tárgya is. Szavai végigsüvítenek rajtam, ingerlő borzongást hagyva maga után.Tűnj el magányos…nos ez az amit nem tűrök, hogy lealázó titulussal fogadnak. Kóbor vagyok, de nem magányos. A kettő között van némi áttét. Meg jelentés különbség… a magányosnak nincsenek társai…nekem vannak. Nem itt jelen pillanatban, hanem Áncsiban. Mintha a dübörgő düh és harag úgy sodorta volna magával az esőt és oldott energia harsogott volna a másikban, kirobbanni, készen, majd… Éreztem, hogy a szívem erősen ver, hogy erő robban szét a mellkasomban és az energiától áthatott izmaim rostjai közé folyó erőm agresszíven rezonál, harcra készen, küzdelemre készen, vérontásra készen. Hosszan és fenyegetően morranok rá, nekem ő senkim, hogy csak úgy utasítgasson. Nem vagyok vevő az ilyenekre…. senkitől nem tűröm, nem mintha hallgatnék rá, kétszáz évvel ezelőtt voltam falkás utoljára kérem szépen. Mi az, hogy alázkodjak meg a nagyobb erő miatt? A pics fenét. Félnem kellene tőle? A pánik értelmetlen... ez rám fog támadni ezen nem tudok változtatni. Most arra kell összpontosítani, hogy kitérjek a biztos halál elől. Bár… A feszültség szinte ott pulzál a levegőben körülöttünk, és nem fogok hazudni - kifejezetten tetszik ez a felállás…. Eddig hallgattam a szép szóra, de itt és most álljon meg a nászmenet. Tökösebb vagyok én annál, hogy elhúzzam a belem, csak mert őfelsége egyik kiskutyája ezt akarja. Hát menjen már… És pont le szarom, ki mit gondol. ~ Hát hogyne, a hegynyi méretű egód vonzott be a hatókörébe...~ még nagyobb vicsort engedek meg magamnak, kitátott pofával is morranok hosszan és mélyen… Fenyegető testtartást mutatva fel ellene. Csak az ő agyát húzom ezzel… meg a sajátomét is. A levegő egyre hűvösebb, legalább is így érzem. Hátamon különösen fut végig a hideg s lelkem egyszerre remeg a saját küzdeni akarásomtól és az örömtől. Meredten nézem a másik bestia kontúr vonalait amit a Hold fénye segítségével sikerül kivennem. Acélos erő futott végig a tagjaimon, szikrázó feszültség borzolta fel még jobban szőrömet a hátamon, a nyakam szirtjén.
A szememben a magányos és a kóbor ugyanaz. Ugyanolyan megvetéssel csengene jelen esetben mindkettő, az, hogy végül melyik korbácsolja fel a velem szemközt álló haragját, az teljesen mellékes. Csak az a gáz, hogy jó eséllyel ez belőlem is sokkal hamarabb fogja kirángatni a dögöt, mint egyébként tette volna. Nem tehetek róla, merőben azon az állásponton vagyok, hogy jelenleg egyik magányost sem kívánom a hátam közepére sem, minddel csak a baj van, és kezdek totálisan hidegrázást kapni minden egyes alkalomtól, amikor egy szembejön, és akar valamit, ráadásként egyre többször nem tudok róluk semmit, ami meglehetősen idegesít. A hibákat nem szeretem, bár Castornál lényegesen toleránsabb vagyok, annyi bizonyos. Vagyis, voltam. A vörös hold óta mondhatni meglehetősen sokat csökkent az ingerküszöböm ilyen téren. Az, hogy nem hallgat rám, totálisan hidegen hagy, ő baja. Nekem nem lesz álmatlan éjszakám attól, hogy kitilttatik a területünkről, sőt, mondhatni egy gonddal kevesebb. Nekem csak jó. Az, hogy bárkiben félelmet keltsek, sosem volt célom, mindig inkább diplomatikus voltam, ám valljuk be, jelenleg ez is távol áll tőlem. Valahogy sokkal inkább kedvemre való lenne az, ha lekaphatok valakit a tíz körméről. Mindegy milyen erős, mindegy, milyen idős, tulajdonképpen még az is, hogy kicsoda. Sőt, mondhatni az a leglényegtelenebb, bárkinek nekimennél, ha felhúzza az agyam. Ezt jelenleg nevetségesen egyszerű elintézni, főleg egy magányosnak, aki a mi területünkön császkál. ~Na, az biztos nem.~ Morranok fel, igaz, a farkasom nem egy szerény példány, de még közel sem esik túlzásokba, egyszerűen csak tökéletesen tisztában van önmagával, és a másikkal ellentétben ő ismeri a szabályokat. Mindegy, ez jelenleg aligha számítana, ettől még nem rontok neki rögtön, tekintettel arra, hogy még mindig várok némi belátásra azt illetően, hogy eltűnik innen békességben, vagy pedig kénytelenek leszünk összecsapni. Utóbbiból ő már mindenképpen szarul jön ki, nem fogja megúszni a dolgot, engem meg az se nagyon fog érdekelni, ha esetleg alulról szaglászom majd az ibolyát. Jelen állapotomban ez sem számít. ~Menj, amíg teheted. Ha ebbe belekezdünk, számodra semmilyen kimenetel mellett nem lesz köszönet ezen a területen.~ Sem lehetőség, sem semmi. Nem fenyegetőzöm, a falka nem tűrné meg egy pillanatig sem. Akkor sem, ha én nem lennék már, főleg akkor nem. Meglátjuk… nem célom – ahogy látom vele ellentétben -, azonnal, kérdés nélkül támadni, még valamelyest a kezemben van a gyeplő, addig pedig én döntök, nem a farkas.
Kételyek rágták lelkemet, mint elpusztíthatatlan férgek. Ennek nem volt különösebb oka, egyesek gyengeségei piócaként tapadnak rám, mintha megfertőznének a tökéletlenségükkel egy idő után. Ilyenkor visszatérek a mélybe, hogy lelkemet darabokra szaggatva kivájjam a sebezhető részeket, melyeknek nincs helyük bennem. Csak a legerősebb, leghidegebb és legkönyörtelenebb érzések maradhatnak bennem. Talán fogékonyabb lettem a gyengeségekre? Hiába ordított agyam hátsó szegletében az ösztön, folyamatosan mantrázva, hogy veszély közeleg, mintha meg sem hallottam volna, mintha nem tudott volna áthatolni a gyengeségek sorokba rendezett falain. Semmibe is vehetném és elindulhatnék befelé a tárnába, hogy elérjem a helyet, ahová igyekeztem. De ennyire hülye még én sem vagyok. Nem engedne tovább. Ha hátat ordítok, nekem annyi. Ha támadok? Nekem annyi. Na de ki vagyok én, hogy elrontsam a szórakozást? Különben se arra tanítottak, hogy egyből adjam fel. Ha megdobnak kővel, baszd őket pofán. Tépd fel a torkukat. Nem szórakozok sokáig, éppen csak egy kört teszek vele, felmérve az erejét, és, hogy őszinte legyek, nem vagyok tőle lenyűgözve, de nem is bízom el magam. Megindulok felé, lassan, felmérve, körözve, amire nyilván ő is reagálni fog. Keresem a rést, csak egyszer kell elkezdeni és utána már nincs megállás... Hát kezdjük el, nem szeretem a tökölést, ha meg van a pillanat. Elrugaszkodom és azonnal a torkát veszem célba... A nyaka felé kapok, de igazából csak azért, hogy kezdjünk magunkkal valamit, mert türelmetlen vagyok. Mozdul, oldalát marom meg, nagy lendülettel borítva fel őt is(?), tekintem figyeli a másik pofáját, még egy erőteljesebb szorítást adományozok neki, tépem. Érzem a vas ízt az orromba tódulni. Ha nekem rontana? Van pár trükk a tarsolyomban. Nem kell a szomszédba mennem azokért sem...Próbálok úgy helyezkedni, hogy hátra kapásainál ne érjen el, ha meg mégis sikerülne? Akkor a képébe marok, az állkapcsába, vagy épp a szeme felé...ahogy érem úgy puffan.
Nem hiszem el basszameg, hogy valaki ekkora eszehagyott vadbarom legyen. Hát muszáj magára haragítania a falkát? Tök mindegy igazából, kinek menne neki, nem néznénk el. Azt egyelőre nem tudom, melyik magányosról van szó, aki radarunkon szerepel, mert a pofáját nem látom, csupán farkasként van módom szemrevételezni, de dögöljek meg, jelen pillanatban, nem is érdekel. Ha békés megegyezés lenne köztünk és közte, akkor nem mondhatni, hogy így akarná intézni a problémáját. Különösképpen nem félek se tőle, se a haláltól, ha ki is oltja az életem, nem jut messzire a falkaterületen belül. Köröz, hát körözök én is. Masszív, fehér bundásom még magához képest egész nyugodt, de valószínűleg pusztán addig a pillanatig lesz az, amíg nekünk nem ugrik ez az idióta. Én másnak nem tudnám nevezni azt, aki ennyire nyíltan beleáll egy falkatagba, ha felszólítják, hogy húzzon a büdösségbe a területünkről. Nem gond, mások vagyunk, ettől gyönyörű az élet, és vélhetőleg jó véres is lesz, bár kettőnk közül nekem van esélyem arra, hogy ne hagyjanak meghalni az enyéim, lévén nem vagyunk olyan messze a laktól. Ettől még egyelőre nem vonyítok segítségért, mert szeretném lehetőség szerint magam intézni, lehet, később lehetőségem se lesz rá, de az meg nem érdekel egyelőre. Nem a türelem szobra, az biztos, és mivel én kivárok, ő támad, ezért nyilván van lehetőségem lereagálni kellő gyorsasággal az első támadását, és nem engedem, hogy a torkomra marjon, kitérek előle, hogy visszafelé hajolva én kíséreljem meg egyik belső lába végződésénél belevájni a fogaimat. Így esélye nyílik neki is az oldalamba marni, de felborítani aligha tud, lévén az neki is rohadtuk fájna, bár, ha így is ezen lesz, akkor biztos elbúcsúzhat némi kis bőr és húsmennyiségtől. Miként vélhetőleg őt, úgy engem is felspannol a pofámba toluló vér illata, nem sok józanság marad bennem sem, lévén a farkasom erőteljesen elsodródik az esztelenség partjaira hála a korábbi álombéli választásomnak. Pusztán az ölni akarás vágya tapad meg benne, hogy védjük, ami a miénk, épp úgy a területünket, miképpen önnön életünket is. Innentől nemigen van megállás, hozzá hasonlóan én is marom, ahol érem, ha már legalább annyira vérzik, mint én, nyert ügyem van. Engem lesz, ki megmentsen, de őt? Nos, finoman szólva sem hiszem, hogy így volna, de ha netalántán mégis, remek végrehajtóink vannak…
Nem tudom, egyszerűen csak a végcél kattog a fejemben hogy akármi történik is, le kell győznöm. Dühödten kapok felé, a torkát célzom, nem sebezni akarok, hanem ölni. Nem adom fel, most nem az eszem hajt, hanem az ösztöneim, és valahol mélyen pislog a tudat, hogy Ő, nem engem akar megölni, hanem a társait védi. Talán… jogosan. A lábamba mar, miképp én az oldalába. Őrjít a kín, s kikényszeríti torkomból az „ordítást”. Tényleg elgondolkozok, hogy mégis hogy keveredtem már megint nyakig ilyen helyzetbe. Hát normális kérem, sosem voltam. Legalább bevallom. Igaz nem éppen a leghelyesebb döntés nekifutni... de jobb mint hagyni tétlenül, hogy elkapjon. Az is lehet, hogy azt várta, meggondolom-e magam. Eleresztem oldalát, hogy újabb fogást találjak rajta, egyúttal már nagyobb sérülést okozva rajta. De azzal a hévvel újra ugyanazon helyen ragadom meg. Az úgyis már sérült, nagyobb hatást elérek nála…. fájjon jobban. Megrázom, mint egy rongyot, húzom, cibálom, tépem… de aztán, mint akit eltéptek. A nőstény szavai jutnak el a tudatom mélyéről a felszínre és most az egyszer igazat adok neki… talán tényleg, neki volt igaza. Nem hagyom elveszni, de azt sem hagyom, hogy másé legyen. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a karjaim közül. Egyik se! De ha itt és most nem fejezem ezt be, nem lesz több esély… Halvány remény, hogy talán nincs minden veszve és még van visszaút. Ajánlom, hogy legyen, mert... mert lennie kell, egyszerűen nem lehet így vége, még mielőtt elkezdődött volna. Nem engedem. Gőgös természetemben most az egyszer félelem járja át. Mint egy kés, úgy járja át. Újratervezett manőver! Hirtelen eresztem el, nem számít, hogy fogságában tart, de lendületet véve odébb ugrok, nem számít mekkora sérülést okozott, okoztam ezzel. Elhátrálok, prüszkölök egyet, majd felemelt fejjel figyelem őt… nem éri meg… Már csak miattuk se… látni akarom őket. De nem ilyen áron. Majd legközelebb lemeccseljük ezt, ha lesz legközelebb… Őt figyelem, majd a tárnától elkezdek távolodni, végig szemmel tartva őt. Ha nekem ront? Akkor folytathatjuk... felőlem.
Eszemben sincsen hagyni magam, bármennyivel is legyen erősebb, a hófehér dögöm épp eléggé vérmes ahhoz, hogy kétségkívül a végsőkig akarjon küzdeni, hogyha úgy alakul, és a lehető legmélyebb sebeket okozni, ha szükséges, halálosat is. Nem vagyok olyan állapotban, hogy a kíméletesség a részem legyen, és óvni akarjak bárkit is magamtól. Nem mellesleg az is mérhetetlenül felcseszi az agyam, hogy gyakorlatilag ok nélkül feszült nekem a tag, én nem óhajtottam volna mást, mint elzavarni a területünkről. Ne feledjek a jövőben kiemelt őrséget állítani erre a helyre, már ha lesz még rá lehetőségem, mert úgy érzem, túlságosan sebezhetőek vagyunk innen. Ő hangoskodik, nekem nincs módom, miközben a lábát marom, és minél vaskosabb sebzést igyekszem bevinni, hogy érezze, mennyire nem éri meg a falkával packázni, még akkor sem, hogyha éppenséggel alulmaradunk erőben az ellenfelünktől. Ugyanott mar belém, ami valljuk be, nem különösebben izgat, legalább nem keletkezik újabb seb rajtam, „hálából” csontropogtatással próbálkozom, állkapcsom még keményebben mar bele a lábába, egyáltalán nem kímélem, az sem zavarna, ha kettéharapnám, lássa csak, milyen szinten nem viccelek. Az a legmókásabb az egészben, hogy ahogy ő tépi a húsom, úgy rázkódik mindkettőnk teste, és az én állkapcsom is komolyabban cincálja szét a lábában az inakat, s izmokat, a vére már így is elég szépen elöntötte a pofámat, imádom, ahogy az éltető nedű végigcsorog a torkomon. A félelme eljut beszűkült tudatomig, no lám, benned is van józanész? Más kérdés, hogy talán már késő, bár próbálkozom behálózni a farkas elvakult ölni akarását, mert nekem sosem volt célom kioltani mások életét, jobbára csak balesetből okoztam mások halálát a mindent elemésztő tűz által. Mi tagadás, meglep, hogy elugrik, és később is eresztem csak el a lábát, szinte biztosra veszem, hogy minimum egy szép kis rándulást sikerült összekanalaznom neki, de ezt már eszemben sincs boncolgatni, nem érdekel. Onnantól, hogy megfutamodni próbál, a farkasomtól már csak szánalom a jussa, és mindez független attól, hogy miért teszi. Hevesen morgok rá még mindig, de meggyőzendő arról, hogy jobb, ha megy, megemelem a fejem, és vonyítok egyet, hívva az enyémeket. Eszemben sincs tovább szórakozni vele, nem azért, mert többnek gondolnám magam, sokkal inkább azért, mert épp annyira nem akarok ölni, mint amennyire meghalni nem. A tárna elé besorolva kísérem végig a lépteit tekintetemmel, többször rámorogva, azt jelezvén, húzzon már innen mielőbb, utána már nem kapok, elengedem. Nekem, s a farkasomnak is csak az számított elsődlegesen, hogy a falka területét védjem. Innentől kezdve már nincs miről beszélnünk. Menjen isten hírével, én megvárom a segítséget, mert nem biztos, hogy támogatás nélkül fel tudom kanalazni magam a hegyre ezzel a rohadt mély nyílt , alaposan megtépett sebbel az oldalamon.
//Köszönöm szépen a játékot, ha tényleg lelépsz, ez volt az utolsóm! //
Csak figyelem, ahogy a tárna bejáratot védi és az övéiért üvölt… nem kockáztatok. Igy is sok van a rovásomon, ezután is lesz majd, ezt nem tagadom, de ezt nem most vitatom meg a haveri körével. Lesz még idő ezt a kérdéskört is boncolgatni, de egy morranással irányt váltok és elügetek ezzel a kapott „ajándékkal” a lábamon… bár visszapillantok a hímre… másodpercekig őt nézem. Ez nem gyávaság részemről… hanem az élni akarás mellett döntöttem. Vannak dolgok, amiket elkell intéznem és egy halott farkas… nos az mégis csak halott. Semmire nem képes. Kicsit odébb belefeküdtem egy nagyobb hókupacba, ledörgöltem pofámról a vért, majd tovább haladtam, hiszen ha menni kell akkor menni kell. Lepillantottam a szétcincált lábamra, de csak ennyi az amit kapott osztályrészül. Majd otthon foglalkozom vele… Ha meg emiatt felkeresnének a falkától… akkor szívtam. Pár óra eltelt, mire haza keveredtem, tulajdonképpen a Fiam szedett össze és össze vissza szidott, hogy ezt műveltem. Beismerem… igaza van. Nem kellett volna. De ezt nem vallanám be neki se… Farkasom sértődötten prüszkölt és nem érzi magát szarul a történtek fényében… amit meg kellett tenni, azt meg tette. Helyt álltunk és nem vagyunk csalódottak. Sokkal jobb kedvet kaptam és neki ugrok egy nagyobb volumenű dolognak is... mert képesek leszünk rá.
A Rockyval való vadászat után valahogy egyre több ilyet igényeltem. A farkasom élvezte, én pedig azt, amit általa érezhettem. Szabadságot, vadságot, erőt... Kitartást. Valami olyasmi érzést keltett bennem ez az egész, amikor még minden rendben volt. Noha, bestiám nem a régi, az újjal is sikerült már megtalálnom a hangot. Jól esett szabadjára engedni, testében szelni át az erdőt, és gondtalanul tenni azt, amire születtem.
Bivaly csorda, több tíz... a törtfehér felborzolta szőrét. Fülét hátra csapta, izmai pedig dinamikusan kezdtek táncra. Csak néhány pillanat, néhány elemésztett perc, míg kirobbanttam, felvéve a száguldó bollyal a versenyt. Paták trappoltak, mély tónusú bőgés törte át az erdőt. Egy bikát néztem ki magamnak, játszottam vele, hagytam hagy rohanjon, míg egy óvatlan pillanatban kiszelektáltam őt a csorda közül. Elborultunk, zuhantunk, végig pördülve a deres avaron. Patája képen vágott, de nem voltam rest viszonozni az adományt. Egy nagyobb szeletet vájtam ki combjából, hogy aztán mihelyst hátáról átverekedtem magam elébe, torkát metszem ki az éjszakába. Súlyos teherként zuhant el holt teste előttem, utolsó leheletét fújva el méregzöld íriszeimbe.
Még heverésztem egy kicsit, engedve a gyomromnak pihenőt, majd irányzékként vettem célba a tárnajáratot, ahol a ruháimat hagytam. Már nem rohantam, csupán tempósan haladtam tovább, mély, széles lábnyomaimat hagyva el magam mögött. De nem minden farkas magányos, és ahogy közeledtem, akaratlanul is felismertem az ismerős illatot, szinte eltéveszthetetlen számomra. ~ Jenny? ~ búgtam elméjébe, amint elég csekélyre csökkent köztünk a távolság. Talán ez volt az a pont, ahol már nem csak éreztem őt, de hozzávetőlegesen ki tudtam venni alakjának kontrasztját. Felé sétáltam, egyenlőre még nem váltva alakot. Sem kedvem, sem akaratom nem kívánta meg. Amúgy is, most lát így először. Ez neki is kijár. ~ Mit csinálsz erre? Baj van? ~ érdeklődtem, aggódtam kicsit - tekintve, hogy Darren lelépett... na meg mi is vagyunk, ahogy vagyunk. -, némileg körbe járva őt, amennyiben odaértem, majd nemes egyszerűséggel tovább indultam a tárnalejárat szájáig. Csak ezt követően vedlettem át, emberi alakomat öltve vissza; neki háttal, úgy hajolva le ruháimért.
Mostanában elég sok dolog szokott a fejemben járni. Ugyan annak ellenére is próbáltam pozitívan hozzáállni az élethez, hogy Darren elment - talán az újabb álomnak is volt némi hatása ebben -, de nem ment olyan könnyen. Valószínűleg sejtette ő, hogy nem fogom valami könnyen viselni azt, hogy nincs már mellettem, de máskor is volt rá példa, és túléltem. Ez alkalommal legalább elköszönt, de pont ez jelentette azt számomra, hogy ezúttal talán jóval hosszabb, és véglegesebb lesz a távozása. Ez pedig teljes mértékben halálra rémített. A nosztalgiázás, és a túlzott szentimentalitás nem voltam biztos benne, hogy minek köszönhető, de nem is számított. Most ezek nyújtottak vigaszt, sokszor észre sem vettem, hogy merre vitt az utam. Most sem volt másképp. Egyszerűen sétálni indultam el, de valahogy a bányánál kötöttem ki. Ott, ahol Olennel annak idején elindult a kapcsolatunk, miután beszakadtunk mind a ketten, és közös erővel kellett kievickélnünk onnan lentről, hogy mind a ketten túléljük a kalandot. Hogy az illata, vagy maga az emlék nagy hatása hozott-e ide, azt nem tudtam volna megmondani. Mire észbe kaptam, már ismerős környéken jártam, és az illat is annyira az orromba kúszott, hogy nem fordultam vissza. Ő maga nem tudtam, hogy hol van, de nem is volt olyan lényeges. Néhány pillanatra ugyan megfordult a fejemben, hogy akár el is mehetnék, talán észre sem venné, hogy most jártam itt, csak a szagomat hagynám hátra, de mire megtehettem volna ezt a roppant gyáva lépést, már megszólalt a hangja a fejemben. Magamban átkozódtam egy kicsit, amiért túl sokáig időztem, és túlságosan végiggondoltam, hogy mit is tegyek, de már nem volt menekvés. Megálltam, hogy megvárhassam őt. Még nem láttam, de biztosra vettem, hogy már annyira közel volt, hogy csupán pillanatok kérdése. Mélyen szagoltam bele a levegőbe, és fordultam abba az irányba, amerről éreztem őt. Kisvártatva elő is bukkant a hím, de a hangján kívül semmi mást nem találtam rajta ismerősnek. Alaposan megnéztem magamnak, mielőtt szóra nyitottam volna a számat. - Nem, ne aggódj, semmi baj nincs! - vagy, ahogy nézzük, de ezt már csupán magamban tettem hozzá. Azért jól esett a törődés, az enyhe aggodalom, ami kiszűrődött a hangjából, noha tudtam, hogy közöttünk már örökre elveszett minden. - Csak sétáltam egyet. Mostanában szoktam... - rántottam meg lazán a vállaimat, mintha egyáltalán nem lenne lényeges a dolog. Pedig azért csináltam az egészet, mert elveszettnek éreztem magam már megint, és kerestem a helyem, menedéket remélve a régi emlékekben. Ostobaság, igaz? - És te, vadásztál? - érdeklődtem kíváncsian, tétován állva egyik lábamról a másikra. Nem nagyon tudtam még most sem kezelni a kettőnk helyzetét, pedig ennyi hónap alatt már igazán hozzá szokhattam volna ehhez a felálláshoz, ami most volt. - Hmm... - dünnyögtem az orrom alatt, ahogy lehajolt, megszemlélve tüzetesen is a csupasz hátsót. Még mindig formás volt, van, ami nem változik. - Nem láttalak még így. - utaltam a bundásabb formájára, miközben figyeltem minden egyes mozdulatot, amivel magára vette a ruháit.
Valahol örültem, hogy nincs baj, már, amennyire hihetek ennek a kijelentésnek. Nyilván, ha van is... az már nem rám tartozik, mégis valahol belül úgy éreztem, hogy fontos róla tudnom. Talán a múltunk, vagy a sok év mögöttünk a falkában. Bármelyik is vezérelte az érzéseket, ettől még voltak, és bíztam benne, hogy tényleg nincs nagyobb baj, mint amennyire azt felmérni képes vagyok. - A séta jó. - szóltam kissé szűkszavúan, miként már emberi formámban tetszelegtem, hogy aztán magamra öltsem az eldugott ruháimat. - És minek az okán sétálsz? Mostanában? - puhatolóztam, vagy csak szimplán próbáltam kevésbé tolakodónak tűnni, azzal, hogy az életébe vakarászok. Közben már a nadrág és a póló is a helyére került, így könnyedén fordultam vissza Jenny felé. Még igazgattam magam, itt-ott elsimítva a fenn akadt textilt. - Hm, pedig szerintem már láttál. - vigyorogtam el magam, természetesen tisztában voltam vele, hogy nem az előbbi csupaszságomat illették a szavak, mégis valahol zsigerből jött az, hogy ekképp vicceljem el a dolgokat. Mondjuk, lehet nem a legjobb ötlet volt, de a kimondott szót már a radír se viszi. - Igen, amúgy vadásztam. Megfuttattam a fehéret egy kicsit. Rá fért. - vettem vissza a hülyeségeimből, így reagálva a kérdésre. - Tetszett? - ezúttal én is a bestiára utaltam. Fontos volt - nekem mindenképp -, hogy elfogadja azt, akivé váltam, még ha önakaratomon kívül is történt. Ebbe pedig bőszen bele tartozott a farkasom is. - Lehetek kísérő? - a sétában, értelemszerűen, és reméltem, hogy nem utasítja el. - Jó lenne... kicsit beszélgetni. - tudom, ez nehéz. Nem csak őt, engem is feszélyez az egész, hiszen bárhogy is van, nekem ő mindig fontos lesz. Van bennem egy részeges érzés, hogy meg kell őt védenem. Még akkor is, ha történetesen... nincs is kitől.
- Igen. – én is éppen olyan szűkszavúan válaszoltam, ahogyan ő reagált. Igazából nem volt olyan sok kedvem maradni vele, éppen azért, mert legszívesebben odafutottam volna hozzá, hogy aztán el se engedjem. Ezt azonban nem érdemelte meg, csak azért, mert én képtelen vagyok rendesen kezelni ezt a helyzetet. Pedig igyekeztem, túl is léptem, ha úgy vesszük, de valahányszor láttam, rá kellett jönnöm, hogy még mindig nem az igazi, és talán örökre képtelen leszek úgy kezelni őt, mintha csak egy egyszerű falkatag, vagy barát lenne számomra. Nem volt az, soha nem volt, és soha nem is lesz. Korábban sem vallottam be magamnak a vonzódást, most pedig kénytelen voltam meggyőzni magam arról, hogy már nincs. - Nem tudom. – ferdítettem picit, végül megvontam a vállaimat. – Leginkább azért, hogy egy kicsit kiszakadjak onnan. – böktem fejemmel a hegy felé, ahol az otthonunk állt. Ezzel pedig a hétköznapokra utaltam, és arra, ami ott volt. – Felidézzek emlékeket… megtaláljam önmagam. Fogadd azt válaszként, amelyik tetszik. – vonultattam fel végül több válaszlehetőséget is, valójában mind igaz volt, ugyanakkor magam sem tudtam volna pontosan meghatározni pusztán egyet, ami a leginkább illik a helyzetemre. Mind közrejátszott valahol, nagyobb, vagy kisebb részben. - Igen, láttalak. – alig láthatóan ugyan, de felfelé rebbentek a szám sarkai. – Csak már túl régen volt… - ugyanakkor mégis úgy éreztem, mintha csak tegnap lett volna, hogy azt a pólót utoljára én húztam le róla, és nem elfedni próbálta magát előlem. Az emlékek túl élénken éltek még a fejemben, de igyekeztem a pajzsom biztonságos menedéke mögé bújni, hogy ne sokat érezzen belőle. Még akkor is, ha tudtam, hogy ha akarna, a szavaim mögé tudna látni, hiszen idősebb nálam. - Szép. – ismertem el, aprót biccentve. – Egészen hasonló a miénkhez. – utaltam itt Darrenére, és a saját farkasomra. Mind a ketten fehérek voltunk mi is, én mindig is kedveltem, még ha a Teremtőnktől rosszul is voltam. – Csak még szokatlan nekem, ennyi az egész. – ismertem be, de ezt nyilván ő is tudta. Az meg egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy számít neki, amit mondok. Az én szavam immár nem számított, sem neki, sem másnak. Aki fontos volt nekem, az mind elment, vagy legalábbis majdnem mindenki. Még nem tudtam pontosan, mi lesz így velem. - Persze, miért is ne? – a kérdés inkább csak költői volt. Ezer és egy okot tudtam volna mondani, amiért nem akartam vele sétálni, de túl gyenge voltam most ahhoz, hogy visszautasítsam. Pedig okosabban tettem volna, az biztos. – És miről szeretnél beszélgetni? – pillantottam rá oldalra kíváncsian. Megvártam, hogy odasétáljon hozzám, csak akkor indultam el tovább, abba az irányba, ahol annak idején sikerült a felszínre bukkannunk a bányából. - Arról, hogy emlékszem-e még arra, hogy mi történt itt? – tekintetem a távolba révedt, inkább nem néztem rá. – Igen, én tökéletesen emlékszem. Valójában ez az emlék hozta erre a lábaimat, azt hiszem… - vallottam be őszintén, még mindig kerülve a pillantását. – Egyébként köszönöm, hogy elkísérted Darrent, és mellette voltál. – csak most emeltem fel a fejem, hiszen a hálát illik a másik szemébe mondani. Ebből pedig arra is rájöhetett, hogy a bátyám bizony elmesélte, hogy mi történt, hogy mit tettek, és ki volt ott vele. Ha engedte, akkor néhány perc tétovázást követen megfogtam a kezét, bár nem csak azért, mert közben a terep emelkedővé vált a talpunk alatt. Ha nem akarta, vagy elhúzta a kezét, az ugyan rosszul esett, de akkor szimplán elrejtettem hideg ujjaimat a kabátom zsebébe.
Éreztem, hogy nem volt kevés a gond, és teher, amit cipelt. Kicsit bántott is, elvégre egy részét én magam is képeztem, amitől nem lettem boldogabb. Főleg azért nem, mert sehogy se tudtam volna rajta segíteni, azon kívül, hogy meghallgattam. Már, amit a tudtomra is hozott, de egyenlőre úgy tűnt, nem igazán akar beavatni. És én nem is hibáztattam ezért. - Majd megszokod. Remélem. - haraptam rá egy egyszerűbb témára, mintsem azt cincáljuk, hogy mi volt a múltban. Jóra nem vezet, csak fájdalmat és keserűséget okoz a jelen által. Annak viszont örültem, hogy hajlandó velem tölteni az időt, ha már így hozta a sors. Halovány félmosollyal fogadtam a lényegében helyeslő választ. - Amiről szeretnél. - talán elhamarkodott kijelentés volt, vagy szimplán meggondolatlan. Elvégre a következő mondat alapjaimban rengetett meg. Az érzést pajzsom mögé rejtettem, csupán az arcomra dermedt fagy árult el egy keveset - belőlem. Zavartan pillantottam át rá, bennrekedt szavakkal torkomban. Ezt pedig nem könnyítette meg az, hogy néhány lépést, percet követően ujjai a tenyerembe siklottak. Éreztem, ahogy beleszakadok, mélyről téptem fel a sóhajt, mi elhalt az ajkamon. De a kezem még nem húztam el, sem megbántani, sem közönyt nem akartam felé mutatni. Hisz utóbbi nem is volt, valahol... a bennem rejlő Én-nek még jól is esett. Mindenképp jobb lenne, ha csak farkasként tekintenék rá, ha állati részem irányítaná azt, aki vagyok, amit teszek. Ez esetben bizonyára elkergetném, erőm alá nyomva utasítanám rendre, mint hím, mint erősebb tagja a falkának. De emberi énem felül emelkedő, és bár csak ez a részem maradt, ami még ismeri Őt... pont ez az, ami meggátol abban, hogy egyetlen szóval, vagy tettel is bántani merjem őt. Nem is akarom. Bestiámnak idegen a nőstény közelsége, idegen az érintése is, mégis nyugton hagyja emberi valóm, s ha nem tenné, hát én tenném helyre őt. - Nem épp erről... - suttogtam csak, magam elé, a kezét még mindig fogva, ölelve, ahogy talpam alatt hagytam el a mögöttünk meghajló utat. - De én is emlékszem. Persze, hogy. - bolond volnék, ha elfelejteném. Ha elfelejteném mindazt, ami velünk történt. Azt hiszem, ez sosem menne, bármily gyengének is érzem ez által magam. Viszont, Darrent említvén akaratlanul is felrántottam a fejem, tekintetemmel az övébe marva, fagyva... beleégve. - Ez... természetes. - nem tudom mennyit mesélt neki a hím, de igazán nem is érzem problémának. Testvérek, akárcsak én és Yetta. Ebből kiindulva tudom, hogy nincs olyan, amit ne osztanának meg egymással. Nálunk is így megy ez...
Jó pár percet emésztett el az előttünk lebegő sötétség, mikor kibújtattam kezét az enyémből, viszont nem tudtam elengedni, "magára hagyni őt". Így, miként ujjai kicsusszantak, rájuk fogva másik kezemmel karoltattam bele karomba az övét. Így könnyebb. Hiszen már Jashez tartozom, és tudom, hogy ő is miképp reagálna, ha így látna, kézen fogva... tudom, mert én is ugyanúgy éreznék. Kényelmetlen, kínos félmosolyra húztam ajkaim. - Mondott valamit Darren? - nem csak azért, mert terelném a helyzetet, mindent... rólunk. Hanem, mert valóban érdekel, mit mesélt el neki az ex-Ikkuma. Akára kiruccanásunkról, akár rólam, akár arról, hogy miért távozott.
- Már nincs sok közöm hozzá, Oli… - ajkaim örömtelen mosolyra húzódtak, ahogy ránéztem. Hiába harapta el a szót, azért én még értettem, vagy legalábbis ki tudtam következtetni, hogy mit szeretne mondani. Fájt ugyan, de a helyzeten ez mit sem változtatott, ahogyan azon sem tudott, hogy milyen nehezemre esett mindezt elfogadni. Félreértés ne essék, nem voltam reménytelenül szerelmes belé, viszont mély, őszinte érzések kötöttek hozzá, amiket nem lehet csak úgy eltépni, és a fájdalom ellenére azt hiszem, hogy nem is nagyon akartam. Kedveltem őt, barátként is, hiszen előbb volt nekem az, mint annál sokkal több. Mindössze baromi nehéz volt ezt újra, és újra tudatosítani magamban. - A farkasod amúgy is teljesen elutasít engem. – vontam meg könnyedén a vállaimat, hiszen feltűnt ám nekem. Cseppet sem tetszett, de tenni vele semmit nem tudtam volna. Még az a szerencse, hogy meg nem akart támadni, de sejtettem, hogy talán csak az emberi közbenjárás a felelős érte, semmi más. Nem vagyok ostoba, soha nem is volt rám jellemző, hogy ne lássam át a dolgokat, vagy ne két lábbal álljak a földön. Csak éppen néha szerettem attól elrugaszkodni, hogy kikapcsoljak bizonyos érzéseket, amikkel nem akartam foglalkozni. Jó lett volna visszatalálni ahhoz a Jennyhez, aki akkor voltam, amikor ő lelépett, de félek, hogy ez már nem nagyon fog bekövetkezni. Sejtettem egyébként, hogy nem fog neki túlzottan tetszeni a téma, amit felhoztam, de nem érdekelt. Nekem sem tetszett nagyon sok minden, mégis itt voltam még mindig. Az sem derített különösebben jó kedvre, hogy idehozta azt a nőstényt, meg egyáltalán az élete része lett. Tudom, hogy nem feltétlenül ő tehet róla, de arról már igen, hogy mindez megtörténhetett egyáltalán. Ha nem megy el… de erre a gondolatmenetre most nem voltam kész újra. Túl sokszor futtattam már le magamban. - Te jó ég, azért nem mondtam semmi olyan eget rengető dolgot! – akaratlanul is kicsúszott egy rövid kis nevetés az ajkaimon, ahogy megláttam az arcára fagyott kifejezést. Arról csak halvány fogalmam lehetett, hogy mi játszódott le ugyanakkor benne, mert érezni nem éreztem semmit. Vélhetően kizárt engem, de megértettem őt, talán én is így tennék hasonló helyzetben, ha nem akarnék teret engedni bizonyos érzéseknek, mert nem tehetem meg. Engem azonban ilyen korlátok nem kötöttek volna, ha úgy döntök, hogy nem foglalkozom semmivel, csak magammal és a saját jólétemmel. - Igen, azt mindjárt gondoltam. – biccentettem kurtán. Magamtól is képes voltam kitalálni, hogy nem szeretne erről beszélgetni, még a beszédes arckifejezése ellenére is. Igazából annyira én sem vágytam arra, hogy a közös múltunkat vitassuk meg, de ha arra kért volna, hogy elevenítsük fel, az már teljesen más lapra tartozna, ez nyilvánvaló. Ennek az esélye azonban majdnem egyenlő volt a nullával. – Akkor jó! – bólintottam végül annak hallatán, hogy ő is emlékszik. – Tudod, néha attól tartok, hogy az emberek elfelejtkeznek rólam. Azok, akik hátra hagytak, vagy másfelé sodorta őket a szél… - igazából semmi köze nem volt hozzá, mégis kicsúsztak a szavak a számon. Talán más is vágyik arra, hogy emlékezzenek rá egyszer, szerintem ilyen az emberi természet. - Tudom. – már azt, hogy ez természetes közte és Darren között, hogy elment vele. – Közölte velem, hogy te hozzá tartozol. Nem mondhatnám, hogy nem volt furcsa ezt hallani a bátyám szájából… - röpke kis mosoly futott végig az arcomon, és hamar tova is suhant, akár egy könnyed tavaszi szellő. Mivel ő se nagyon akart többet beszélni erről, így nem kezdtem faggatózni, csak némán sétáltam mellette tovább. Legalábbis addig, míg fogást nem váltott, amire csak egy halk hümmögéssel reagáltam. Szavak nélkül is tudomásul vettem, hogy kellemetlen neki, pedig semmi mögöttes szándék nem volt bennem. Egyszerűen csak hiányzott az érintés, az utóbbi időben senkit nem engedtem közel magamhoz, szinte semmilyen téren sem. Pedig régen ez nem okozott problémát, de ennyi csalódás után, ami mostanában ért, megint sokkal óvatosabbá váltam az emberi kapcsolatok terén. - Nem sokat. – rántottam meg a vállaimat. – Annyira nem ment bele a részletekbe, és én nem is kérdeztem tőle, bőven elég volt nekem az eredmény. – gondoltam itt a kis faragott ládikára, ami annak a szemétnek a szívét rejtette. – De örülnék, ha te mesélnél, hogy mi történt! És eszedbe ne jusson arra kérni, hogy ne faggatózzak, mert azt amúgy sem fogok. Egyszerűen csak szeretném tudni, és ha már tőle nem kérdeztem meg, akkor most megkérdezem tőled! – futólag pillantottam csak fel rá, ám abban az egy pillantásban minden benne volt. Komolyan érdekelt.
Kezdőlap
//
