A tárna látszólag le van zárva, odabenn feliratok figyelmeztetnek az omlásveszélyre. De az igazság az, hogy ez a lejárat egy titkos alagútrendszerbe vezet, ami összeköti az őslakosok szálláshelyét és főhadiszállását az El Dorado Aranybányával, és egy járat Fairbanks külvárosáig nyúlik, ahol egy raktárépület pincéjében végződik.
-James oké, majd megpróbálok barátkozni velük. Teljesen igazad van abban, hogy ő velük talán jobban megértjük egymást, vagy jobban tudnak motiválni, ha látom, hogy milyen jól fejlődnek.-Remélem nyitottak is lesznek a közeledésemre. Semmi kedvem sincs hisztis kölykökkel találkozni. -Oh ne félts engem! A koktélruhák a gyengéim, már most is van egy rakat, de igen azt hiszem megérdemlek egy újat. Mellesleg meg nem akarlak kínozni...Vaaagy neked is nézünk majd valami menő szerelést. Bőrdzseki, egy vagány ing...Tudod én nagyon is értek a ruhákhoz!!-Divattervezőként elég ügyesen ki tudom választani a megfelelő ruhákat. Látom, hogy hogyan öltözködik James, ami bőven elég ahhoz, hogy tudjam milyen a stílusa. És ez még legalább neki is segítség lenne. Tudtommal a férfiak utálnak válogatni, vásárolgatni. Majd én körbefutok a boltban és csak azt kell felpróbálnia, amit a kezébe nyomok. Tökéletes párosítás. -Már alig várom azt a délutánt!-Mondom lelkesen. Kissé úgy érzem magam, mintha az első bálomra készülődnék fel, pedig már jó sok bulit végigtáncoltam, ittam, de igaz ez a hosszú kiesés nem segített. -Tudom, hogy az vagy! És miért akarnék beszélni róla? A csoki nagyon is jó dolog...Boldogsághormonokat termel vagy mi...Amúgy meg szerencsére azért tudok megálljt parancsolni magamnak, ami azért meglátszódik rajtam-Mutatok végig a testemen. Ha egyfolytában csak csokit ennék nem hinném, hogy ilyen gebe maradnék. -Megspórolok neked egy kis kocogást. Majd én megcsinálom a reggelit. Inkább az, mint hogy én most futni kezdjek! Nem őrültem meg James!-Ismét kiszélesedik mosolyom. Már jóval kellemesebb a hangulatom és szinte el is felejtettem azt a több órás farkas létet. Nem lesznek itt gondok kettőnk között, ha már most ilyen jól megvagyunk egymás mellett.
//Én is nagyon szépen köszönöm! Nagyon, de nagyon élveztem! :<3://ű
Az úgy kezdődött, hogy kibéreltem egy garázst az újdonsült motoromnak. Az egyik alkalommal,amikor nem indult az a szerencsétlen, és rajta ugrálva kellett beizzítsam, megrepedt a garázs alja. Szerencsétlen motor első kereke konkrétan besüllyedt a föld alá, én meg nem győztem szidni még a meg sem született anyját (igen, azt) annak, aki ezt az egész szart kiépítette. Miután sikeresen kirángattam a járművet és meggyőződtem róla, hogy csak mocskos lett, szemügyre vettem a mélyedést, és kissé meglepődve vettem tudomásul, hogy gyerekek, járat van a garázs alatt. Egészen felrémlettek bennem azok az évek, amikor még tizen-egynehány éves korunkban mindenhova be-fel-átmásztunk, Atyánk meg csipkésre verte a pofánkat, mikor mocskosan és büdösen hazamentünk, utána pedig mosakodás címszóval egyesével lökött minket a saját piszkunkat gyűjtő mederbe. Szeretlek, Apa. Nekem sem kell több, kiszélesítem a járatot és bezuhanok, és baromira örülök, hogy tudok esni, mert nem volt túl közel a következő, szilárd talaj. Valamivel arrébb kiszúrok egy létrát is. Szóval használják, pazar. Ráadásul olyan szinten büdös van, hogy itt essen le a bal herém, farkasok grasszálnak errefelé. Fegyverek megvannak, pajzs fent van, induljunk neki. Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi időbe telt, míg érzékelni kezdtem valamiféle természetes fényt és némileg tisztább levegőt. Az utolsó 1 km-t a legnagyobb bánatomra csak farkasalakban voltam képes megtenni, mert két láb ehhez a terephez eléggé kevés. Vissza is sétáltam, ledobtam a ruhákat, a számba fogtam őket, aztán irány kifelé. Finoman, hangtalan léptekkel közeledem a járat szájához, óvatosan kikémlelve, és amint sikerül meggyőződnöm arról, hogy tiszta a terep, kipattanok és rögvest vissza is változok emberré. Csípőre tett kézzel szaglászom körbe - itt bizony keményen körbe van hugyozva a terep. Hogy ezt a későbbiekben mennyire fogom megbánni, azt nem tudom, de egyelőre el kell nyomni ezt a kurva sok tesztoszteront. Lehajolok a ruhakupacomhoz és a nadrágom egyik zsebéből kiveszem a cigimet, és rágyújtok, közben pedig éles szemmel kémlelem a környéket, mert olyan kibaszott szép itt anyaszült meztelenül bagózni a természet lágy ölén. Már tényleg csak a naplemente, és pár kibelezett tetem hiányzik.
Én szerettem erre hazajárni… volt valami kellemesen borzongató a föld alatti alagutakban, aztán ha valahol „véletlenül” ott hagyom a kocsimat, mert előző este mondjuk beszédültem valami bokorba, vagy épp ágyba, akkor erre kóválygok némileg ködös elmével. Mondjuk, most egyikről sem volt szó, csak éppen túl sok időt töltöttem az irodámban, ami nálam már bőven elég ahhoz, hogy köszi, de a nap folyamán nem kérek már olyasmiből, mint mondjuk egy fémszerkezet. Inkább bejáratom a lábaimat, nehogy még a végén tényleg tolókocsiba kelljen engem tologatni egyesek nagy örömére. Ha-ha. Így eshet meg, hogy immár a hegyek környéki talajt koptatom, meztelen talpaim bele-belesimulnak a puha avarba, egészen hamar átjárja őket a meleg. Na, van ám rajtam ruha, csak a cipőim vannak a kicsi kacsómban, elvégre, fog a halál itt balerinába balettozni, nem ettem meszet. Egyébként is, szeretem, ha kicsit közvetlenebb a kapcsolatom az anyatermészettel. A kosztümnadrágom aljától már felsírnának bármelyik tisztítóban, de úgyis a legközelebbi kukában fog landolni, úgyhogy nem érdekel. A hozzá tartozó kabát a karomon átvetve pihen, de elég erősen gondolkodom a dolgon, hogy mi az isten haragjáért hoztam magammal egyáltalán. Mindegy. A fehér, visszafogottan áttetsző blúzom legalább ujjatlan, így nem tapad rendkívül idegesítő módon a karomra. A pajzsom egyelőre nincs felhúzva, jobb szeretem tudni, hogy kószál-e erre valaki, akinek nem kellene, vagy éppen melyik kis pajtásom ólálkodik a környéken. Egyelőre semmit sem érzek, bár ez sosem jelent garanciát, lévén én is tudok úgy tenni, mintha az égvilágon semmiben sem különböznék egy embertől. Amikor előbukkanok a fák közül, egyenest szemközt a tárnalejárattal, mondhatni a meztelen valósággal találom magam szemben. Van az a helyzet, amikor még én is megtorpanok egy pillanatra, de nem tart sokáig, már indulok is tovább, egyenest az ürge felé, miközben próbálom felmérni metafizikailag, de fenn van a pajzsa. Jó eséllyel át tudnám törni, de nem szándékozom erre pazarolni az energiáimat, inkább felhúzom a sajátomat is. Abban történetesen így is épp elég biztos vagyok a jelenlegi állapotát illetően, hogy farkas, és hogy nem közénk tartozik. Ennyi nekem bőven elég. -Hát te meg mi az anyám ideges úr istenit keresel itt? – Szívbaj nélkül hordoztam végig rajta a tekintetemet, cseppet sem akadva le ama tényen, hogy ruhát azt nem visel. Még fel is vontam a szemöldököm, mert hát, tulajdonképpen meglehetősen szórakoztatónak ítéltem a helyzetet. - Bár, lehet, inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy mi a faszt? Közben a cipőm, a kabátom és a táskám a földön landol, könnyen lehet, hogy mindkét kezemre szükségem lesz, vagy épp átváltoznom szükséges. Nem szerettük a hívatlan látogatókat, és meglehetősen nyugtalanító volt, hogy vélhetőleg épp a tárnákból jött fel. Azt mondjuk úgy tűnik, nem észlelte, hogy merre kell feljutni hozzánk, úgyhogy nem viselkedek úgy, mint akinek viszketőport szórtak a gatyájába, még a végén túl egyértelmű lenne, hogy nem csak a városból tudunk könnyebben idejönni, hanem más célja is van az alagutaknak.
Ahogy nagyon költőien bagózok és nézelődök, hirtelen kapja el a tekintetem egy baszott magas, baszott szőke, baszatlannak tűnő nőstény. Mert hát tényleg, ki a retek akarna felém közeledni, amikor teljesen pucér vagyok? Sétáljunk önként a cukros bácsi tízcentis karmai közé, mi? Meg a lófaszt. Nem zavartatom magam különösebben, még csak egy figyelmeztető gurgulázás se hagyja el a gégémet. Csak pöfékelek, a nőstény köszöntése azonban... Hogyazamiezakurvaélet?! Sosem hittem a filmes pillanatokban, de ha egyszer valaha filmre vinnék azt a napot, amikor én szerelmes leszek, a megismerkedés jelenete biztos így lenne megírva. Megjön a csaj, jól odabasz egy köszönést, és már dobálja is le a cuccait. Öccccsém! - Ebből a tempóból ítélve te már meg is találtad azt a bizonyos faszt. Utalok a füsttől fojtott, érces hangon arra, hogy már dobálja le a táskát meg a kabátot (a cipő nem érdekel), és a cigit tartó kezemmel még felé is bökök. A farkasom egy másik dimenzióban ugyan olyan sunyi érdeklődéssel kezd fel-alá járkálni, ahogyan én, le sem véve a tekintetünket a nőstényről. Tapogatom, próbálkozom, ismerkednék vele, de talán túl nagy erőfeszítés volna átverekednem magam a pajzsán. Ami csak egyet jelenthet. - Hjaj, elnézést, nem tudtam, hogy errefelé van a nyugdíjas klub. Itt se vagyok... Csak tudnám, hogy passzírozzátok át a sok tolókocsit ezeken a szűk járatokon.... Ördögi vigyorral mosolyodom el, beleszívva még egy utolsót a cigibe, a csikket pedig a nő meztelen lábai elé pöccintem, aztán röviden felnyerítek. Az alkaromat egy szippantás kíséretében húzom végig az orrom alatt, aztán köpök egyet. - Na mi kéne csillagvirág? Ha tudni akarod, történetesen egy kétezer dodós motort baszott szét ez a vájat, amikor beomlott alatta. 'Szal perpill keresem azt a vadbarmot, akin leverhetem a zsét. Tájékoztatom féligazság jelleggel, mert bár a motornak semmi baja nem lett, valóban beszakadt alatta a föld, és valóban megnézném, hogy mégis ki a picsa építtette ki ezt az alagútrendszert. Minden esetre masszívan próbálkozom, és nem akarom hagyni, hogy megízlelje a féligazság epeízű aromáját. - A többi meg nem a te dolgod nyanya, 'szal húzz a picsába, mindjárt csengetnek bingóra. Elfordulok tőle, és visszasétálok a ruháim mellé. Nem akarom neki megadni a hátba támadás lehetőségét, úgyhogy legfeljebb akkor hajolok le a trikómért, ha látom, hogy nem fog egyből nekem ugrani.
//Bocsánat a hossz miatt, de az elkövetkező időkben inkább a többször kevesebb elvét próbálom követni, hogy ne álljon minden játékom ennyire :///
- Hát, nem állítom, hogy nem kellett nagyon keresnem. Jegyzem meg szenvtelenül, mert hát, a farka mérete történetesen nem érdekel, de ha már ő így, hát nem maradhat viszonzatlanul a dolog. Az első reakciójából ítélve mondjuk holt biztos, hogy kurvára leszarja mások véleményét, de hát, max üdvözlöm a klubban. A fehér vadállatom odabenn egyértelműen nem üdvözli szívesen az idegent a területünkön, ő nem kíváncsi, hanem ugrásra kész. Az energiáim forrón lengik körbe, és ajkaimra mondhatni vészjósló vigyor kúszik, a pajzsa nem lenne olyan nagy falat, bár abban nem vagyok biztos, hogy fizikailag mennyire lenne az. Ez persze engem általában nem akadályoz, valahogy meg kell dögleni, nem? - Tudod, összehajtható, igazán nem nagy ördöngösség. Vonok vállat, tökre hidegen hagy, hogy még egy marha akadt, aki tolókocsis vén nyuggernek néz. Lepillantok a cigire, és elégedetten mordulok fel, mikor arra gondolok, hogy az égő végét az undok, sunyi szemébe nyomom, hogy ordítson csak, úgyse hallja senki. Jelenleg azonban nem teszek mást, csak rátaposok, és szétpasszírozom a talpammal, mert hát, az erdőtűz még akkor sem poén, ha egyébként pofán vágnék valakit eme rendkívül illetlen gesztusért. Jaj, hát tulajdonképpen még élvezem is, hogy nem egy nyájas balfék akadt az utamba, azok nem szórakoztatnak. - Micsoda férfi… Jegyzem meg, nyilván nem akkora barom, hogy ne vegye az iróniát, bááár… franc tudja. A csillagvirágra megrándul a szám széle, de arra nem vesztegetem az energiáimat, hogy kijavítsam, mert az ilyenek sajna hamar levágják, hogy felbasznak vele, és csak azért sem hagyják abba. - Szerintem inkább a járatot baszta szét a motorod. Jegyzem meg egyszerűen, lévén, csupán nézőpont kérdése volt a dolog, a járgánya meg hullára hidegen hagyott. Majd vesz egy másikat. Meglehetősen szántam azokat, akiknek az anyagi javak még ennyit számítottak. - Te már csak tudod, alkalomadtán majd megtaníthatnál bingózni, még egy kerekesszéket is kölcsönadok. Úgy az igazi, nemde? Jegyzem meg, majd engedem, hogy a farkasom még feljebb kússzon, mérlegelek, de nem, nem érdekel, mi bajom lehet, kurvára leszarom, és most nincs kedvem szépen kérni, hogy takarodjon a jó büdös francba, mert tilosban jár. - Akinek el kell húznia a picsába, az te vagy, haver. Szóval leszel szíves eltakarodni innen. És egy jó tanács… ha nem akarsz közröhej tárgya lenni, vedd fel a gatyád. Nem tápláltam illúziókat a felől, hogy tényleg lelép, úgyhogy már nyúltam is a gombjaim felé, és kezdtem kioldani őket, s még véletlenül sem azért, mert történetesen egy ideje valóban baszatlan nőstény volnék, hanem mert bizony, egy kis vérfürdőt élveztem volna, és készpénznek vettem, hogy az ő vérmérséklete sem engedi meg, hogy csak úgy elsétáljon.
Hitetlenül ciccenek fel a megjegyzésére. Igazából sok éves tapasztalat, hogy tökéletesen mindegy, mekkora brét tolsz egy nő arcába, ő akkor is szívatni fog azzal, hogy történetesen nem is találja még, még akkor sem, ha valóban kinyomod vele a szemét. Ajánlhatnék a korára való tekintettel egy szemüveget, de inkább nem sértem meg, mert a végén még agyvérzést kap nekem. - Össze, mi? Fasza, látom origami tanfolyamot is szerveznek nektek, tök jó, hogy így törődnek errefelé a félhullákkal. Vonok vállat, majd eldobom a csikket. Fogalmam sincs, mi a szart morog, lehet, hogy amúgy gégemetszése volt, és nem regenerálódott rendesen. - Hja, igyekszik az ember. Értem ám az iróniát, sokszor használom is, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem, ha mások basszák ki vele a szememet. De tényleg. Mindazonáltal valahol a szívem mélyén rohadtul csípem, hogy ez a szuka annyira... Fogalmazzunk úgy, hogy ha hagynánk időt egymásnak (amit nem fogunk), biztosan több pontban is hasonlítanánk egymásra, mint azt bármelyikünk is képes lenne minden szó nélkül elviselni. A járatos megjegyzésére rekedten felnevetek. - Na ne legyél már ennyire durcás, még a végén felidegesíted magad, és aztán magyarázkodhatok, hogy nem én öltelek meg. Sajna. A bingós megjegyzése gazából annyira szar volt, hogy rendezni sem lehetett volna szánalmasabbat. Mint az oviban. Szívesen visszakérdeznék, hogy valóban ennyire tellett-e, mert hát az eddigiek alapján szinte biztos voltam abban, hogy a nőben sokkal több a potenciál, mint az átlagos egyénekben, akiket puncival áldott meg a Jóisten. Az egyetlen dolog, amiért befogom a pofámat, az az, hogy a nőstény döge egyre intenzívebben kezdi el piszkálni a felszínt, amitől egyrészt viszketni kezd a hátam, másrészt meg nem tudom... Mondtam már, hogy nem viselem jól, ha fenyegetnek? Az meg aztán végképp nem érdekel, ha megint a farkamat veszi elő. Tényleg beszédes, hogy ennyire nem száll le a témáról és képtelen másba kapaszkodni, csak ebbe. - Feldughatod magadnak a jó tanácsaidat, maradjunk ennyiben. Komolyan, a franc essen ebbe a domináns "takarodj a területemről" dumába, de legalább egy percig sem titkolja, hogy jó helyre tévedtem. Na de álljunk csak meg... Elkezd kigombolkozni. És én már csak azért sem teszek vagy mondok semmit, mert mindenféleképpen meg akarom várni, amíg legalább egy cickót villant. Úgyse láttam még nyuggercsöcsöket, aztán tudja ég, talán kellemesen fogok csalódni. A pofámra széles vigyor kúszik, és csípőre tett kézzel figyelem a vetkőzős mutatványt. - Mégis miért jó neked, ha megalázlak, hm? Kérdezem szinte sajnálkozva, ugyanis teljesen biztos vagyok abban, hogy a menet vége ez lenne. De ha ezt akarja... Mivel nem ugrott nekem egyből, én pedig a trikómért hajoltam, hát a markomba is fogom, hogy úgy tűnhessen, felöltözök és igyekszem békésen állni a mocskolódásait. Azonban egy "farkashoz méltóan" sebes mozdulattal rántom ki az egyik fegyveremet a nadrágomra erősített pisztolytáskából. Tudom, hogy kettőt hordok, de tök ciki lenne dupla sorozattal leteríteni egy ilyen idős hölgyet. Nem teketóriázom, igyekszem felmérni, hogy eddig merre mozdulhatott el és hogyan, majd az évek tapasztalatát bevetve próbálok meg felé célozni és eltalálni az egyik térdkalácsát, ha mást nem, akkor legalább a lábát. És ha van lehetőségem, akkor azért még hozzáteszem. - Most még hazamehetsz, de ha még két percig itt basztatsz, én foglak darabokban felcipelni a falkád elé. Ne mondja nekem, hogy nem szóltam... Bárhogy is legyen, addig nem változom át, amíg nem szükséges. Az én tarka-barka-barna dögömmel kimondottan utáljuk a vérfarkasos allűröket, amit lehet, azt puszta kézzel és ezüsttölténnyel oldunk meg. Amit pedig így nem lehet... Nos, azért általában vásárra visszük a bőrünket, és adott esetben beledöglünk, amennyiben aktiválódik a vérvonalunk sajátossága. Utóbbi esetben legalább elmondhatjuk, hogy nem csak mi indultunk el a Pokolba, egyből lerántottunk magunkkal valami társaságot is.
- Jah, mert még előbb elvisz a szívroham. Húzom el a szám, és csak megcsóválom a fejem, kurvára csípi a szemem ez a faszkalap, és nem azért, mert rossz helyen van, azt tulajdonképpen leszarom, az sokkal jobban zavar, hogy vélhetőleg van olyan erős, hogy ne kelljen beszarnia tőlem. Na ez az, amihez nem vagyok hozzászokva, és nem is nagyon szeretnék belőle rendszert csinálni. - Nagy ötlet. Kacsintok pofátlanul, és bár nem vagyok éppen biztos benne, hogy az én javamra billenne a mérleg, ha összeugranánk, attól még a magabiztosságom töretlen. Felkacagok a kérdésére, lágyan csóválva meg a fejem, sok mindent láttam már én életem során, kaptam eleget bőven, és osztottam ki épp elég sebet, hogy ne érdekeljen az ilyesmi. Megalázni? Mégis mivel? Hogy megtép és hagy tovább élni? Üdv a klubban drágaságom. - Ki mondta, hogy nem csípem az ilyesmit? Nyalom meg ajkaim szegletét, bár nem voltam éppen a legjobb a megalázkodás szerepkörében, de van az úgy, hogy egy lánynak nincs más választása. Haha. Lánynak. Szóval, inkább a szadista vonalat képviseltem, de néha azért jót tett csöppet sem patyolat tiszta lelkemnek, ha kaptam némi megregulázást. Finoman fogalmazva. Ja, hát nyugger csöcsök azok nincsenek, asszem erre mondják, hogy jól tartom magam, vagy valami ilyesmi. Kurva jól nézek ki ugyanis, de nem óhajtom megvárni, míg ezt ő is felméri, dobom le a többi textilt is, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem látom a fegyvert. Akkor nemes egyszerűséggel kirobban belőlem az addig visszatartott jeges tekintetű fenevadam, fehér bundája hamar kiteljesedik, én pedig nem is szarozom, mert nincs értelme, nem fogom megvárni, míg csak úgy kilyuggatja a bundám, vetődök is felé. Hallom azt a tetves pisztolyt eldördülni, és ezzel egy időben csapok le a mentális pajzsára, késként szelve bejárást a beteg elméje felé, már-már ismerős érzéssel üdvözölve, elvégre, nálam is elmentek otthonról többnyire. Valószínűleg tapasztalt már ilyesmit, így nem fogja módosítani a golyó irányát a dolog, viszont én, mint akinek tökéletesen elmentek otthonról, nagyjából bele is rohanok a golyóba, csak épp a lendületem erejét is hozzáadva jó eséllyel nem marad bennem az ezüst, hanem valahol kiutat is talál. Ennek ellenére megbicsaklom, ahogy a jobb vállrészen megérzem a becsapódást, de nagyjából ennyit is foglalkozom vele. Persze, kibaszottul fáj, és még fogok ordítani miatta, de most az adrenalin tombol bennem. ~Komolyan? Fegyverrel, te faszkalap? Legalább adj annyi tiszteletet egy idős hölgynek, hogy a saját mancsoddal vered el.~ Vágtam a tudatába, miközben vélhetőleg sikerült elérnem, bár, az lehetséges, hogy nem csupán egyetlen golyó árán, de hát, amíg én nem osztok ki eleget neki, addig úgysem vagyok hajlandó megadni magam a fájdalomnak. Egy valamit azonban kénytelen voltam kiszúrni… A büdös kurva életbe… hát ezért hazudtolom meg a bagzó macskákat a napokban, néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy még bizony működne a dolgok odabenn, még ha gyereket szülni képtelen is vagyok. Ám attól még a biológiai folyamatok nem álltak le, és minden elcseszett hónapban integet nekem a kibaszott Mikulás, hogy még a szokásosnál is elviselhetetlenebb büdös kurva legyek. Most meg még rosszabb a helyzet, hiszen való igaz, hogy némileg elhanyagoltam újabban odalenn a bozótost. A farkasomból két dolog süt, de olyan erővel, hogy az bárkit pofán vágna, aki a közelében tartózkodik. Egyrészt vért akar, húst tépni, fájdalmat okozni és talán érezni is, másrészt pedig engedelmeskedni a benne tomboló ösztönöknek, és megkísérelni az utódnemzést, noha ez addig még soha nem sikerült. Ennek ellenére képtelen kitépni magából a késztetést rá. ~Na, gyere csak elő kicsi bundás…~ Igen, talán elégedetten búgom az elméjébe a dolgot, mert őszintén, ember legyen a talpán, aki képes visszatartani magában a farkast egy tüzelő szuka közelében…
Gyanítom, hogy ez a hosszú lábú, vén szuka valahol a klimax határán egyensúlyozhat, már ami a megnyilvánulásait illeti. Elsőként ugyebár elküld a halál faszára és igyekszik megfélemlíteni, hogy márpedig takarodjak a területükről, aztán meg nyaldossa a száját és csábosan utalgat arra, hogy talán élvezné a megaláztatást. Minden esetre hitetlenkedve ciccenek fel, amikor befejezi a nyelvmutatványát és természetesen nem állom meg megjegyzés nélkül. - Ráz az áram, epilepsziás rohamod van, vagy csak egyszerűen tényleg egy begerjedt szuka látszatát akarod velem elhitetni? Egyébként meg senki nem mondta, hogy nem élvezi az ilyesmit, de rohadtul nem azért vagyok itt, hogy bármiféle módon kielégítsem, igazából még megszadizni sem akartam és most sem akarom. Egyszerűen csak hagyjon a picsába békén és ennyi. És ezt próbálom nyomatékosítani akkor is, amikor a fegyverért nyúlok és igyekszem meghúzni a ravaszt. A nőstény szörnyetege kirobban, az energiái pedig olyan erőteljesen vágnak pofán, hogyha nem lennék hozzászokva a közelharchoz, talán még hátra is lépnék csak úgy, mert megszédülnék. De így marad a célzás és a lövés, nekem tökéletesen mindegy, hogy milyen alakjában csinálok belőle csipketerítőt. Ahogy a fegyver visszhangot ver a fák között, úgy robban be a pajzsom mögé a büdös döge. A tarka bundás farkas a fajét rázva hörög, a nyála gyakorlatilag tökéletesen összefröcsköli az egész belső világomat. Karmaival kapaszkodik meg önnön húsomba, hogy az ellenállását megpróbálja biztosítani, mert hát azért ennyire nem szeretné könnyen adni magát. Miközben a nőstény adrenalinbombájának bűze tölti fel az orromat, feladom a mentális küzdelmet. Ledobom a pajzsom a picsába, nyilvánvalóvá téve számára a koromat, az erőmet és a vérvonalamat is, bár eddig tízből tíz amcsi bundás kurvára semmit nem tudott kezdeni vele, mert errefelé nem divat Főnixnek lenni. De nem baj, így legalább rohadtul nem azt kapják, amire számítanak. A megjegyzésére még vállat se vonok, pedig kedvem lenne őrült módon a fehér farkas arcába röhögni, hogy miféle tiszteletről hadovál itt nekem bárki is, hát hol nem szarom én le. De mindezt kivitelezni nem hiszem, hogy van időm és/vagy alkalmam, úgyhogy válaszul még kétszer húzom meg a ravaszt. - Hagyjuk ezt a tisztelet-becsület dolgot, mert halálra unom magam tőle. Ha sikerül még ennyit közölni vele, akkor meg is teszem és egyáltalán nem érint meg, hogyha esetleg ez őt felbassza. Nekem csak plusz szórakozás, ha felidegesíthetem. Persze közben felém tart, én pedig jó táncos (haha) módjára igyekszem hol oldalazva, hol hátrálva nehezíteni a dolgát, és ha esetleg túl közel jutna, újra rálövök. Bár nem hiszem, hogy érdekli. Megtorpan. Megtorpanok én is, hogy figyeljem az eget, hátha Jézus épp most ereszt le egy tűzlétrát, hogy leslattyogjon és megszállja a fehér nőstényt. Mást nem tudok elképzelni, amiért ilyen hirtelen visszafogná magát. De aztán megérzem a vér szagát. Egy olyanét, amire a farkasom előbb kapja fel a fejét, mint azt én magam tenném. - Most szopatsz?! Te most komolyan a harctér közepére menstruálsz? Hát öcsém, és még rám mondják, hogy igénytelen vagyok. Miközben beszélek, a fegyverrel a kezemben hadonászok és ha van rá lehetőségem, fel-alá kezdek járkálni, mert ez így egyáltalán nem okés. A farkasom pontosan tudja, hogy mire vágyik a nőstény, annyira már mi sem vagyunk fiatalok, hogy ne legyünk képesek szelektálni a vágyak között, és a probléma ott kezdődik, hogy a nőstény jelenlegi igényei baszottul közel esnek ahhoz, amit mi szeretünk csinálni. Érzem, ahogy a testem izmai apró, hullámzó görcsökbe kezdenek és még a csontjaimba is fájdalmasan hasít bele az átváltozás kényszere. E mellé meg persze jön az is, hogy búgó, csalogató gondolatok csendülnek meg a fejemben. - Baszd meg! A rohadt kurva anyádat... Nyögöm a bundás felé, és a maradék emberi eszemmel nem teszek mást, mint amíg csak tudom, huzigálom azt a kibaszott ravaszt, mígnem üresen kattog és kihullik a kezemből. Kurvára pipa vagyok, és ez érződik akkor is, amikor egy csettintésnyi idő alatt alakot váltok és már a pofámat nyalogatva lépdelek a szuka felé. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak a nőstény részéről, de ha tudom, akkor hörögve kezdek el körbe-körbe járkálni körülötte, alkalmanként odakapva, csípve a másik bundáját - nem figyelmeskedve olykor akár egy kisebb cafatot megkísérlek belőle kiszaggatni. A borostyán köd az agyamban feltöltődik a szagokkal és ösztönös gondolatokkal, aminek a következtében már szeretnék a fehér bundás mögé kerülni és a hátára ugrani. Aztán meglátjuk, mennyit kell érte küzdenem.
Hát, van az úgy, hogy a látszat nem csal. Ettől függetlenül megválaszolatlanul marad a kérdés, mert hát, mi a faszt mondjak erre? Alapból is egy elmebeteg némber vagyok, teljesen mellékes, hogy milyen tényezők járulhatnak még hozzá. Sőt, most még kifejezetten élvezem is, hogy semmilyen téren nem kell visszafognom magam, mert nincs a közelemben olyan, aki azért picsogna, hogy jaaaaaj, nem ölünk embereket, legyen inkább mondjuk mókus vagy őzike. Ráadásként nem is kell azzal foglalkoznom, hogy történetesen francos tanácstag volnék, mert a kóbor barmokkal azt csinálunk, amit akarunk. Köszönet érte az égieknek. Jó, közel sem biztos, hogy egyben maradok, de igazság szerint ez már rég nem érdekel, leéltem majdnem öt évszázadot, ez bizony rohadt sok, és néha már rohadtul untam az egészet. Sosem voltam az a típus, aki hideg fejjel átgondolná a tetteit, most sem állt szándékomban megállni tanakodni azon, hogy célszerűbb lenne inkább valahogy kibújni a szituból. Hogy is ne… aztán köphetném le a tükörképemet. A vérem hamar átszínezi világos bundámat, mintegy rám sütve a préda bélyegét, de egyelőre még közel sem vagyok olyan állapotban, hogy elkezdjek a sérülésemmel foglalkozni. Máskor is lőttek már meg, na bumm, különösképpen nem hat meg, max annyiban, hogy természetesen ezüstből volt az a nyomorult golyó. Gusztustalan, aljas féreg az, aki a saját fajtájával szemben így kezeli a dolgokat, de nyilván vannak olyanok, akiknek ez nem okoz erkölcsi dilemmát. Hamarosan mindent tudok róla, amire szükségem lehet, bár sajnálatosan a vérvonala rohadtul ismeretlen számomra, és élek a gyanúval, hogy nem feltétlenül értékelném, ha tudnám, mit takar, de jelenleg ez pont nem érdekel. Kicsit azért talán elkezdhetném félteni a szép kis bundám, de vagyok annyira őrült, hogy ne foglalkoztasson, a korából és az erejéből kifolyólag járhatok nagyon rosszul. Meglehet, Sangilaknak ma nagyon ki kell tennie magáért, hogy eztán ne alulról szagolgassuk az ibolyákat. Az egyik kurva golyó betalál, érzem, ahogy belülről égeti a tagjaimat, és legszívesebben feltépném miatta ennek a fasznak a torkát, és őszintén, ha lehetőségem nyílik rá, meg is fogom tenni. A másik elől hellyel-közel sikerül eltáncolnom, de még így is súrolja a bőröm, a megperzselt bundám szaga csípi az orrom. Csak az őrülteket megszégyenítő kacagásom siklik át az elméjébe, kérlelhetetlenül rágva be magát, mint valami féreg. Az élet bizony tartogat kellemetlen meglepetéseket, és bár én is rühellem a helyzetet, de azt hiszem, kivételesen most jól fog jönni, muszáj kihasználnom azt, hogy szuka vagyok, még ha ez általában rendkívüli módon ingerel is, mert szent meggyőződésem, hogy farokkal kellett volna születnem. A második bekapott golyó után inkább kivárok, hátha a biológia megteszi áldásos hatását, és nem kell több ezüstöt benyalnom, mert ezt bizony egyáltalán nem díjazom, a franc akarja, hogy utána esetleg valami dokiféle bennem nyúlkáljon, hogy kikaparja őket. Magamhoz mérten egész türelmesen várom, hogy mire jut a kialakult helyzettel, és nagyon remélem, hogy tényleg előkerül a kibaszott farkasa, mert százszor inkább tépjen darabjaira egy rátermett hím farkas, minthogy golyók által végezzem be. Igen, igen, azért bizonyos téren vannak ám igényeim. Egészen elégedetten figyelem, ahogy megindul benne a változás, de próbálom leplezni, annyira ne legyen egyértelmű a dolog, még a végén meggondolja itt magát nekem, mint valami szűzlány. Oké, az újabb sorozat elől már van lehetőségem eliszkolni, lévén nem olyan pontos célzások, mint az eddigiek, egészen édes muzsika a füleimnek, amikor üresen kattan a fegyver, azt sajnos nem tudom, hogy van egy másik is, így kis híján a földhöz verem a farom örömömben, hogy több ezüsttel nem csókoltatnak már meg. Dühös vagy szívem? Hát hello, én is, minden nap minden kibaszott percében, ettől vagyok önmagam, ettől robbanok bármikor, ez az intenzív érzés az, amire mindig szükségem van, nélküle már halott lennék, gyenge, és végtelenül unatkoznék. A gondolatok azonban nem szárnyalnak felé, csak figyelem, ahogy közelít, fagyos kék lélektükreimből is süt minden, ami bennem tombol, véres, őrült massza, nem kevés sötétséggel fűszerezve, igen, nem vagyok normális, sosem voltam, ez nem volt benne a pakliban. A kutya nem kérdezte, de sokkal inkább vélem magam vadállatnak, mint embernek, én ezt a formámat szeretem, ezt a sallangoktól, korlátoktól mentes ösztöni lényt. Ilyenkor úgy érzem, szabad vagyok, és hagyom, hogy a korlátolt emberi elme markából kicsússzon a gyeplő, nem hagyva mást hátra, csak a farkas vágyát és vérszomját. Meglehetősen halálos elegy, mégis, nekem tökéletes. Nem, nem hagyom magam, felhúzott ínnyel várom az apró támadásokat, és viszonozom is, olykor az agyaraimmal, olykor a még ép mellső lábammal, az én véremtől már vörös a bundám, és igen, szeretném, mi több, akarom, hogy az övé is csatlakozzon hozzá. Egyértelműen ivarérett szuka benyomását keltem, de ettől még nem vagyok köteles arra érdemtelen hímet a közelembe engedni, ha kivívja magának a jogot, hát rendben, de addig folyjon csak a vér, engem nem zavar, de azért igyekszem a lehető legkevesebbet elpazarolni a sajátomból, már így is gyengébb vagyok. Ám ha a vére már bemocskolta a pofámat, akkor bizony elégedetten nyalom le róla, mert ez az, amit mindig is nagyon imádtam, noha azt, hogy mennyire elborult elmével áldott meg az ég, szinte senki sem tudja rólam.
Nem vagyok én olyan kibaszottul szőrszálhasogató, hogy elkezdjek azon filózni, hogy ez a nőstény mennyire őrült. Szeretem az őrültséget, bár magam nem tartom annak, mégis, az indulatok féktelen áradata és az öntörvényűség, a legyőzhetetlenség érzete, a csattogó fogak és a festékként fröcskölő vér az, ami vonzz. Minden olyan tett és megmozdulás, ahol nem kell mérlegelni semmit, ahol szabad lehetek és azt csinálok, amit akarok. Az a szerencsém, hogy nem vagyok az a típus, aki a társadalmi konvenciókhoz igazítva éli az életét. Nekem nincs falkám, az emberekre kurvára szarok, az Őrzők meg kinyalhatják a balkán seggemet. Igazodjon a világ az én elvárásaimhoz, én gyönyörűen megteremtek magamnak mindent, amit akarok. És ebben a helyzetben még csak arra sincsen szükség, hogy mások félelmével, rettegésével és könyörgésével nézzek szembe. Csak egy vénséges vén nőstény áll közém és az akaratom közé, akit cseppet sem érdekel, hogy akár ez lehet az utolsó napja. Tudom. Érzem, hogy nem azért sodródott idáig a helyzet, mert mások elveit akarja képviselni, és az csak egy kibaszott ürügy volt, hogy ez az ő területük. Ez a szuka akarja a vért, akarja a húst és nem fél a halál szélén táncolni, akár csak én. Arról már nem is beszélve, hogy nincs kétségem afelől, hogy azt az olyan nagyon keresett faszt is el tudná viselni, ha engedne maga mögé kerülni. És bármennyire is abszurd a helyzet, ez nekem baromira bejön. Azonban az már sokkal kevésbé, hogy nem adja magát könnyen. Már nem azért, egy jó bunyó sosem lehet unalmas, de most ennél sokkal mélyebb ösztönök hajtanak. Ettől függetlenül nem vagyok hajlandó tudatosan megfelelni semmilyen elvárásának azzal kapcsolatban, hogy majd én jól kiérdemlem a kegyeit. Ha kell nekem, elveszem, és nem azért, hogy másnak bizonyítsak, hanem azért, mert más opció nincs. Idetüzelt az orrom elé, innentől minden jogom és erőm megvan ahhoz, hogy megkapjam, és ha ehhez az kell, hogy mind a négy lábát tőből szaggassam ki, hát megteszem. Az, hogy kettőnk igényeinek és akaratának létezik keresztmetszete, azt talán nevezhetjük szerencsének is. Prüszkölve, elégedetlenül és türelmetlenkedve rázom meg a fejem minden bekapott apró támadás után. A vérem itt-ott kiserken, és akkor mi van? Az adrenalin és a tesztoszteron annál sokkal jobban elbódít, mintsem holmi csípésekkel foglalkozzak. Hamar meg is unom a dolgot. Kushadó mozdulattal lapulok a földre, hogy lendületet vehessek és a hátsó lábaimmal ellökhessem magam a talajtól, megcélozva a szukát, és lehetőleg a nyakába mélyesztve az agyaraimat. Számítok arra, hogy hárítja a támadást, de a gyermekded cselezgetés helyett inkább kussban tűröm, amit kapok. Én soha nem szűkölök, vagy nyekkenek meg. Inkább fejbe lövöm magam. Minden esetre azt mindenképpen érzem és felfogom, hogy a nőstény olyannyira masszív, mintha egy furgont akarnák az oldalára borítani, gondolom ez a vérvonalának köszönhető, nem pedig annak, hogy dagadt. Mondjuk ha túlságosan lestrapál, megdugni már nem fogom tudni, ettől függetlenül egész biztos, hogy vagy mindketten beledöglünk, vagy csak ő. Ha lefutottuk az iménti támadást és hárítást, újra próbálkozom. A sebesült lábát szeretném megcélozni, és az állkapcsom szorításával szilánkosra törni, péppé csócsálni, hogy adott esetben tejesen mozgásképtelenné váljon, és csak három mancsa maradjon, amit használni képes. Ennek a kivitelezése persze nagyban függ attól, hogy miket lép és idő közben mennyire amortizál le engem.
Tudom, minden porcikámban érzem a veszélyt, betépve tán még a halál kaszáját is látnám suhogni magam felett, de nem számít. Semmi sem. Most nem. Bár, mikor számított? Egyetlen lélek lesz talán ezen a kibaszott földön, akinek kihagy majd a lélegzete, amint az utolsót dobbanja jeges szívem, ha úgy hozza a sors. Igen, ő számít, senki és semmi más. Ám a túl sokáig magamra kényszerített kontroll lerúgásától még az a tudat sem tántoríthat el, hogy utánam jöjjön a pokolba, és ott is tovább keserítse, khm, színesítse az életem. Bizonyos értelemben nekem sem való a falkában való lét, túl sok szabály, korlát, mikre figyelni kell, különösképp, ha már az Amarok tagja valaki, mert olyan kibaszott öreg, hogy másra nem jó. Hát a büdös életbe, utáltam ezt az érzést. Ha könnyek hullatására képes lettem volna, visszasírom azokat az időket, amikor megállíthatatlan voltam, és nem csak mentálisan… Most már nem vagyok az a pöpec kis terminátor, ami rohadtul zavart, de nem tehettem ellene, az idő kerekét visszaforgatni aligha lehet. Most azonban nem terhelte az elmémet a sok fölösleges dolog, egyszerűen hagytam, hogy elragadjon az elborult elmém, s a farkasom megkaphassa azt a tömény borzalmat, vért, fájdalmat, s igen, tán még azt a bizonyos farkat is, mert már elég volt. Elég a láncokból, az ezüstös szorításból, végre önmaga akar lenni, nem egy csinos bábú, ami újra és újra csak meghajtja a fejét az elvárások előtt. Valahol érzem, hogy történetesen lehetne ez az egész kevésbé brutális is, de… az sem engem, sem őt nem hagyna nyugodni. Úgy tűnik, akad bennünk hasonlóság, s ha tudnám, én is kitépném a szívét a helyéről, persze, csak miután kellőképpen kiélveztem a helyzetet. Nincs is annál jobb, ha a markomban dobban utoljára egy szív, édes érzés, meg kell hagyni, még a nyál is összefut a pofámban a gondolatra. Ám abban már közel sem vagyok biztos, hogy meg tudnám tenni, de nem is kezdek el fölöslegesen agyalni a dolgon. Jöjjön, aminek jönnie kell. A vére és az én vérem illata keveredik, s bármelyik már önmagában is bőven elegendő lenne arra, hogy elmenjen tőle a maradék józan eszem is, aminek a meglétében egyébként sosem voltam épp biztos, így együtt azonban mondhatni hatványozottan borzolja fel az érzékeimet, tovább pumpálva bennem az adrenalint. Látom, ahogy lekushad, tudom, támadni fog, nem úgy, mint eddig, vélhetőleg megunta a kis násztáncot. Megértem. Valósággal belerohanok a dologba, erőteljes hátsó lábaimra állva mélyesztve karmaimat oda, ahol éppen érem, és taszítom el, nem próbálok ügyeskedni, én erőből intézem a dolgaim, lévén Tupilek csak ebben képes segíteni nekem. A mancsom vérmaszatos, imádom, szinte már csak a vörös színt látom magam előtt. Egy hangot sem hallok a részéről. Basszameg… hogy miért nincs a közelemben egy hozzá hasonló valamirevaló hím? Jellemző, hogy csak ilyen helyzetben sikerül egy amúgy nagyon is ínyemre való példánnyal összefutni. Kösz, kösz. Talán eme gondolat lesz a vesztem is, vagy épp az előző sikerélmény, mert bár látom, hogy újra támad, de nem vagyok elég gyors, hogy megállítsam, a lábamon érzem az állkapcsa szorítását, és az első gondolatom, hogy szorosan a földhöz lapuljak, amivel remélhetőleg meg tudom akadályozni azt, hogy úgy rángassa a mancsom, mint foxi a lábtörlőt. Még így is kurvára fáj, és hallok nem épp lelket simogató hangokat, talán a nagyobb kárt megúszom, de ráállni ma már nem hiszem, hogy fogok. Igyekszem közben a pofája felé kapni az épp mancsommal, hogy eresszen el, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez nagyon meghatná. Mindenesetre sajnos már a földön vagyok, bár megadni maximum holtomban fogom magam, de így ugrálni se nagyon áll módomban.
Kushadok, erőt gyűjtök és lecsapok, mindenféle szarozás nélkül. Na nem mintha váratlanul érne, hogy a szuka védekezik, eddig se tűnt úgy, mint aki majd koktélt szürcsölgetve vár arra, hogy darabokra tépjem. De persze akkor nem is lenne benne a világon semmi érdekes... A módszereiről azonban csak akkor kapok valamiféle képet, amikor már a levegőben vagyok és felé repülve készülök a támadásra. Nem tehetek mást, minthogy oldalra csapom a pofám, hogyha az ágaskodásból lenülő mancs betalál, hát legalább ne a pofámat szabdalja szét... Azt hiszem, hogy valahol a lapockám környékén, a vállam tájékán csattan a fehér mancs, én pedig akkora erővel repülök el a legközelebbi fatörzsig, hogy egészen különös, hogy nem sikerült kidöntenem, amikor a gerincem nekivágódott. S mint olyan, csak a puffanás és a lombok zörrenése töri meg a csendet, mert én összeszorított pofával éppen csak szusszanok, ahogy az éles fájdalom végigszánkózik a hátizmaimon. Ha nem lennék ennyire jó erőben, talán nem úszom meg csigolyaleválás nélkül, de aztán tudja a franc... Felkelek a földről és egy rázással igazítom helyre magamat és a némileg zsibbadt tagjaimat. A pofámról azonban továbbra is lesír az élvezet és az, hogy szinte sajnálom, hogy csak ennyire tellett, de abban már szinte biztos vagyok, hogy mindez a vérvonalának köszönhető. Mert szuka nem baszott még le nekem ekkorát, az is biztos. Ez egyszerre tölt el haraggal és egyszerre hoz lázba még jobban. A levegőben terjengő vér- és szukaszagról már nem is beszélve. Másodjára már nem csak a vakvilágba megyek, hanem céltudatosan a mancsára. Ha elég fürge vagyok, akkor baszhatja, legfeljebb addig csapkod és ütöget, amíg újra le nem repít magáról, de az is fix, hogy csak és kizárólag a tőből letépett mancsával a pofámban. A földhöz lapul, és ekkora már érzem, hogy nyert ügyem van, de persze mindenki tévedhet (kivéve engem). A pofámat célozza meg, én pedig, ha már úgyis ennyire kedvesen adja magát, hirtelen eresztem el a végtagot, hogy helyette a marjára próbáljak rákapni és adott esetben meg is cincálni kissé. Nem, nem akarom onnan kiszaggatni a húsát, kell még nekem ez a kis kapaszkodó... Ha elég stabilan tudom tartani... Nem, akkor is, ha nem túl stabil, a jobb mancsaimmal megpróbálok átlépni, áttipegni rajta, így pozicionálva magam tökéletesen a behatoláshoz. Ami a lenti állapotokat illeti, egyáltalán nem kell amiatt aggódni. Eddig csak egyszer keféltem a városban, akkor is egy Őrzővel, szóval a zs-kategóriás pornófilmhez hasonlatos útszéli dugáson kívül másra nem igen futotta saját magamon kívül. Mindazonáltal ez annyira szar és sekélyes, hogyha még sikerül is, ha össze is jön a dolog, akkor sem vagyok hajlandó ennyiben hagyni a dolgokat. Vannak dolgok, amikre emberi alakban nem vagyok képes, éppen úgy, ahogyan farkassá változva sem. Gondolatban már valamiféle köztes állapotról ábrándozom, ami nem korlátoz a mozgásban és a megfelelő testhelyzet kiválasztásában, de mégis meghagyja azokat a fegyvereimet, amikkel erotikus svédasztalt csinálhatok Hófehérkéből. De ez még a jövő zenéje, egyelőre tegyünk pontot arra, hogy elég meggyőző voltam-e eddig a hölgy számára, és ha nem, akkor mijét kell még rojtosra szaggassam ahhoz, hogy megadja magát a pillanatnyi őrületnek. Na és persze nekem, ugyebár.
Megrázom a bundám, miután nekivágom a fának, a vöröses csillogású vércseppek százával röppennek szét, a természetnek adományozva értékes mivoltukat. A föld, a levelek, a fűszálak, s fák mohón szívják magukba, hogy egy részem ott éljen tovább bennük. Megborzongok, de nem azért, mert olyan szarul érezném magam, pedig lehetne attól is, nem, sokkal inkább attól, hogy végre valami, ami nem olyan elcseszettül unalmas, mint mostanában minden. Ha bele is döglök, ezt azért köszönöm, sosem akartam úgy meghalni, hogy előtte nem robbannak szét az érzékeim a feszültségtől, hogy nem tapad más vére a nyelvemre, bőrömre. Még akkor sem érzem úgy, hogy aggódnom kellene, mikor a pofájában van a mancsom, és kénytelen vagyok a földre lapulni. Miért is kellene? Elvégre… kiprovokáltam a dolgot, és egy pillanatig sem bánom, hogy bekaptam pár lövést, meg kicsit megcsócsáltak. Eddig. Nem, a többit sem fogom, az én agyam másként működik. Sosem voltam az a mindent százszor gondoljuk át típus, nehogy aztán baj legyen. De, legyen baj, káosz, vér és őrület. Most van, és valósággal lubickolok benne, kitaszítva minden kellemetlennek tetsző érzést, a fájdalom aprócska kellemetlensége pedig nem kifejezetten számít egyelőre. Nos, a lábam nem tört el, bár a fogai nyoma minden bizonnyal mély nyomot hagyott szegény végtagomon, de ennek súlyosságát képtelen vagyok felmérni, mert a maromra kap rá, ami már egészen kellemetlen érzéseket eredményezhetne mindenki másban, én azonban kíváncsian várom, hogy mit kezd a vertnek tetsző helyzetemmel. Őszintén? Van annyi erő bennem, hogy ha akarnám, letéphetném magamról, természetesen egy jó adag hússal együtt, de ez a lehetőség annyira nem tetszik. Nevezzen bárki őrültnek, de a vérem már eleget csordogált egyelőre, és én sem feltétlenül akarok elvérezni, mielőtt odajutunk, hogy bevágja a lompost elháljuk eme véres nászt. A nyakam egészen hátrafeszül, ahogy átlép rajtam, mögöttem, és bassza meg, persze, hogy az az első gondolatom, hogy amúgy kifejezetten bírom, ha uralkodnak felettem, de erre olyan kevesen voltak képesek gyötrelmesen hosszú életem során, hogy az már fáj. Azt hiszem, nem sok olyan nőstény van, aki ezt az egészet pozitívan értékelné, és ráadásul élvezné is. Nos, én határozottan nem tartoztam az átlaghoz, ami többnyire inkább hátrány volt, de most marhára nem bántam. Ohh. Érzem… a vágyat keveredni a másoknak tán brutálisnak tűnő szadizmussal, és abban is biztos vagyok, hogy az ebben a formában nem fog menni neki. Ám abban ne is reménykedjen, hogy hagyom magamat ízléses sushi darabokba rendezni, míg ő nem kap egyetlen véres érintést sem. Nincs bajom nekem azzal, ha fáj, sőt, ám épp annyira szeretem látni és érezni, ahogy a másik teste remek meg az általam okozott kéjjel fűszerezett fájdalomtól. Megnyalom a pofám, s bár némileg mocorgok, annyira nem, hogy esetleg felszakadjon a nyakam, és kiszakadjak a fogságából, s továbbra sem azért, mert nem tudnám megtenni. Bőven ráérek még arra, hogy elkezdjek azon gondolkodni, hol van az a határ, amit már nem élnék túl, vagy épp azon, hogy egyáltalán érdekel-e, ha beledöglök. Egyelőre határozottan nem.
Hát ez sokkal könnyebben és egyszerűbben megy, mint azt vártam. Nem mondanám, hogy csalódott vagyok, hiszen valahol természetes, hogy egy nagypofájú nőstény néhány pofon után hirtelen ráeszmél arra, hogy mégis hol a helye a táplálékláncban. Nem érdekel, hogy ő is hordozza a fertőt, ami jelen esetben nagyvaddá teszi, az én értékrendemben akkor is legfeljebb második lehet, egyenlő sosem lesz sem velem, sem más hímmel szemben. Mocorog, de gyanítom, hogy pusztán csak kéreti magát, hiszen mi másért akarna szabadulni az agyaraim fogságából? Na ugye... Nem kell sokat várnia arra, hogy megpróbáljam bevágni a lompost elhálni vele eme véres nászt. És közben egyszerre érzem magam nyertesnek, egy királynak és gyűlölöm magam, sőt, szívem szerint lehánynám magam, hogy képes vagyok meghágni ebben az alakomban valakit. Alapvetően kurvára nem érdekel senki és semmi ebben a tekintetben, ettől függetlenül utálom, hogy számomra ilyen körülmények között egyáltalán nem jön át az a fékezetlen katarzisélmény, ami emberi alakomban utolérhetne úgy, hogy a farkasom nem résztvevője, csak haszonélvezője a fergetegnek. Elégedetlenül morgok és rázok egyet a fejemen, megállva a szapora altesti mozgásban, magammal rántva ezáltal a nőstény nyakát is. ~ Változz vissza, vagy kielégületlenül fogsz megdögleni... ~ Igyekszem szorítani még jobban az állkapcsom fogásán, hogy újabb adag vér áztassa a pofámat úgy, hogy ne győzzem lenyelni azt, ami nem csurog ki a fogaim között. Tudom, hogy nem adja magát könnyen, és lehet, hogy még pár lábát el kell törjem ahhoz, hogy fejet hajtson és együttműködjön, de ördög látja lelkem, én megteszem, ezen ne múljon... Természetesen ha megérzem a változást az energiáiban, úgy én is sietve idomulok hozzá, hogy felvegyem a megtépázott emberi alakomat, ami a történtek ellenére egyáltalán nem tűnhet lestrapáltnak, sőt. Bár nem vagyok kigyúrt az adrenalin kellőképpen szép tónusúvá teszi az izmaimat, de bassza meg, nem egy elcseszett moziplakáton pózolok, csak meg kell dugnom egy random nőstényt az erdő közepén... Ne nézegessen, ha nem tetszik, csak tűrje, amíg elvégzem a dolgomat.
Jaj, hát ez a mókuska igazán bájos, ha azt hiszi, nem alakult volna másként, ha én úgy akarom. Mert én bizony az a fajta vagyok, aki képes megdögleni azért, ha valami nagyon nincs ínyére. Ha úgy adódna, előbb tépném ki a saját szívem, minthogy hagyjam, bárki más dicsekedhessen eme trófeával. Jó, nem voltam épp szerény teremtés soha életemben, ez vénségemre sem változott. Az meg csak maradjon csak az én kis titkom, hogy kurvára hiányzott már egy olyan hím, aki nem egy nyálas, érzékeny lelkű nebántsvirág, hanem férfi. Már az én olvasatomban. Ezt a lécet marha kevesen tudják megugrani. Persze, az egekig magasztalni nem fogom, de ha ez a faszkalap aztán kinyír, nem különösebben fogok bánkódni miatta, legalább emlékezetes lesz a dolog... Ahhoz meg egészen hozzá vagyok szokva, hogy a hím mögött csakis második lehet egy nőstény. Hahó… van egy 5 perccel idősebb ikertestvérem. Az valahol igenis a kedvemre van, hogy olyanra kényszerült, amit nem akart megtenni, ebben jó vagyok, a lelkem szadista fele imádja, ha így kínozhat másokat, és már azt is kezdem kapizsgálni, hogy valamiért nagyon nem csípi a farkas alakját használni a másik. Nyugodtabb körülmények között tán jobban érdekelne a dolog, jelenleg azonban egy valami érdekel csak belőle, az meg már bennem van. Kevesen tudják rólam, hogy egyetlen szituációban vagyok hajlandó fejet hajtani csak úgy egy hímnek, az pedig pontosan ez. Mert bár alapvetően domináns vagyok, és rühellem, ha valaki parancsolgat, de dugás közben igenis uralkodjanak felettem, márpedig olyan ritka ez az életemben, hogy ha megtörténik, hát nem fogom elcseszni a dolgot… Így hát visszaalakulok a formás kis emberi mivoltomba, hagy örüljön a drága. Ha ő jobban élvezi így, talán nekem is jobb lesz egy hangyafasznyival. ~Az ígéret szép szó…~ Susogtam búgó hangon az elméjébe, de az utána érkező kacagás nyilvánvalóvá teszi, hogy nem vagyok ennyire ostoba. Az eddigiek alapján biztosan letojta az ilyesmit, de én sem ma született naiv kiscsirke voltam, aki bízik a szép szerelmében, hogy nem fog fájni. Hát fájjon csak, és őszintén kételkedtem abban, hogy itt bármiféle kielégültség szerepet fog játszani, maximum jól megbasznak, hogy aztán fejbe lőjenek, ami valljuk be, marhára nem romantikus, mégis egészen közel áll a kifacsart lelkivilágomhoz. A meztelen bőröm szinte mindenütt vér áztatja, többnyire a sajátom, nem érdekel, imádom, ha vörös körülöttem a világ, sosem sajnáltam a sajátomat, ha abból egy csepp értékelhető dolog is származott. Annyira felegyenesedtem, hogy a farkaskarmaimmal, mert abból nem engedtem, hátra tudjak nyúlni, belemarva a hím combjába, seggébe, ezzel rántva újra és újra közelebb és mélyebbre, mert hát, durvulni még mindig jobban szerettem, mint finomkodni, és ez nem is az a helyzet volt, amikor az utóbbi belefér. Akkor már dögöljek meg úgy, hogy tényleg élveztem a dolgot, nem csak más álló farkán segítettem.
Borzasztóan gyönyörű, hogy hajlandó az én szabályaim szerint játszani. Ámbár nem vagyok olyan hülye, hogy azt gondoljam, hogy félelemből vagy puszta engedelmességből teszi. Mindketten addig alkalmazkodunk a másikhoz, amíg az a saját élvezetünket és akaratunkat szolgálja, ez pedig egy szerencsésen veszélyes kombináció... Ahogy megérzem a visszaalakulását, úgy én magam is felveszem az emberibb formámat, ám a karmokat és az agyarakat, a borostyán tekintetet magamon hagyom. És nem is biztos, hogy képes lennék visszatuszakolni magamba a vadállatot teljes mértékben, hiszen lassan nem látok és nem hallok az extázistól és a homlokomban pulzáló adrenalintól. Érzem a lábam húsába szaladni a szuka karmait, mire felhördülve kapok a csatakos, szőke hajába, erőteljesen hátrarántva a fejét, hogy a gerince fájdalmasan feszüljön elegáns ívbe. Az éles fájdalom az idegpályákon keresztül átsuhanva feszíti meg az ágyékom, ahogy mélyebbre lökődöm benne. A következő vad és erőteljes lökés előtt meghajtom a törzsemet, hogy mohó kéjjel nyaljam végig a vértől maszatos hátat, az ízlelőbimbóimra tapasztva a szaporán alvadó testnedvet. Nem terveztem leállni a lökésekkel, pusztán csak a csuklóm köré próbálom csavarni a szuka haját, már amennyire ez a karmokkal lehetséges, de biztos fogást akarok, hogy megadva az ütemet, minden lökéskor ellentartva rántsam a testét magam felé, ezzel biztosítva a mélyre ható élményeket. De ez még mindig nem elég. Az ágyékom éhes sikolya a gyomromban és a nyálamban manifesztálódik, és sarkall tettlegességre. Ha kell, erővel tépem ki magamból a belém vájt karmait, mit számít, mennyire szakad ki belőlem a húsom és ömlik a szikkadt földre a vérem. Őrült hörgéssel fűszerezve taszítom el magamtól a fejét is, megkísérelve beledöngölni a mocsokba, de csak amíg kikászálódok belőle. Ide nem kellenek szavak. Nem kellenek parancsok. Csak megragadom jobb kézzel a bal karját, hogy arra késztessem, hogy legyen oly jó, és forduljon hanyatt. Hogy mennyire kell leverekednem vele, azt nem tudom, de ha birkózni akar, én benne vagyok. Legfeljebb még ennél is jobban elveszítem a türelmem és kiosztok pár sallert, csak hogy mindenki tudja, hol a helye... Ha sikerül valahogy elérni, hogy hanyatt forduljon, a combjaiba kapaszkodva rántom magamra, hogy újra belé hatoljak. Néhány gyors mozdulat után hanyatlok csak rá, fölé, letámaszkodva a vállai mellett. És miközben cseppet sem lassítva hajtom a kettősünket a "gyönyör" felé, hirtelen mozdulattal bukom rá az egyik mellére, és addig szívom magamba, míg az apró véraláfutások átszakadnak, a puha húsa meg nem adja magát az agyaraim nyomásának. Voltaképpen fogalmam sincs, hogy mégis mi a faszt művelünk mi most itt ketten, de azt tudom, hogy teljességgel ki vagyunk ütve, és hogy a környéken grasszálók egész biztosan zokogva hányják el magukat az energiáinktól és a parázsló őrületünktől.
Igazi felüdülés számomra, hogy most minden fajta kontrollt kiengedhetek magamból, és lehetek az az őrült szuka, akinek az ég teremtett, akinek az égvilágon tényleg semmi sem számít. Hagyom, hogy az ösztönök maguk alá temessenek, s bár már az emberi felem külsejét hordozom, még a farkasom az, aki ott zsizseg minden pórusomban, egy fokkal vakítóbb kékké varázsolva a lélektükreimet, noha látni már szinte semmit nem látok, bőven elég nekem, amit érzek, ami bennem tombol, vagy épp a bőrömön táncol. Betegesen kéjes nyögések szöknek ki ajkaimon, majd kacagok fel röviden, mikor hátrarántja a fejem a hajamnál fogva. Végigfut a hátamon a hideg a gyönyörtől, hisz bármennyire is megemészthetetlen lenne ez a látvány külső szemlélő számára, mégis pontosan az, amit én most akarok. A mellbimbóim hamar meglehetősen érzékletesen fejezik ki perverz örömöm, nem kevés vérben mártózva meg. Komolyan, megfesteni való kép lehet egy kellőképp beteg elmének. Nem mintha szükség lenne az ellentartásra, hisz jó kislányként mozgatom a csípőm én is, hogy minél érzékletesebb legyen a dolog, mégis, elégedetten nyújtózik bennem a dög, ahogy a hajam markolja, és úgy bánik velem, mint egy használati tárggyal. Mindenkinek szüksége van fétisekre… Ez az egész, így leengedett pajzsokkal mondhatni képes a totális őrület felé hajszolni, egyszerűen úgy érzem, megfulladok a feszültségben, ami ott tombol mindkettőnkben. Mintha mindketten kielégíthetetlen szörnyetegek lennénk, akiknek egyszerűen semmi sem elég. Ködös tudatom peremén érzékelem, hogy távolodik, a vére a karmaimon, némi hússal egyetemben, mire kénytelen vagyok elvigyorodni, s míg megkóstoltatja velem az avart, az arcomhoz emelem a karmaim, hogy kéjtől terhes tekintettel nyaljam le róla a vérét, meg ami még esetlegesen rajta maradt. Hmm. Durván félbeszakítja aktuális őrületes fergetegemet a rántással, de nem ellenkezem, mert szívből remélem, hogy csupán arról van szó, hogy unja a seggem látványát, azt éreztem volna, ha részéről már vége a mutatványnak. Végül a hátamba nyomódik az avar, meg a kövek, de ez sem kifejezetten érdekel, csak érezzem már újra magamban, a többi lényegtelen apróság. Ahogy ránt egyet rajtam, a hátamba mar minden, ami a talajon van, de részemről csak annyira futja, hogy hosszú lábaimat összekulcsoljam mögötte, ezzel biztosítva, hogy nem megy ő sehová, max befele. Nem mintha nem ez lenne a szándéka, de azért jobb biztosra menni. Mancsaim a vállán, hátán matatnak, vadul karistolva azt, majd az önfeledt érzéstől, amit kivált belőlem a mellem „becézése”, beleszaladnak a húsába, fejem hátravetve adok hangot élvezetemnek, ezzel még inkább az arcába tolva a már említett testrészemet, hisz ívbe feszül a gerincem. Egyre több vér, mégis csak az illatukat érzem az orromban keveredni, mi meglehetősen frenetikus érzés aktuális ténykedésünk közepette. Már azt sem tudnám megmondani, hol a búbánatba is vagyok, csak hagyom magam sodródni az áradattal. Combjaim meg-megfeszülnek, ahogy azokkal igyekszem egyre gyorsabbra és mélyebbre ösztökélni, már ha ez még lehetséges, és valahol egészen mélyen sajnálom, hogy egy ilyen hozzám hasonlóan őrült hímmel ezen körülmények között sikerült csak összefutnom.
Ha az akarata nem egyezne ennyire pontosan az enyémmel, talán felbasznám magam azon, hogy ennyire követelőző, már-már parancsoló a velem szemben tanúsított viselkedése. Ahogy nyög, ahogy megadja magát, követeli, hogy szívjam, harapjam a mellét, ahogy körém kulcsolja a lábait, ezek mind-mind olyan birtokolni óhajtó gesztusok, amiket senkitől sem tűrök meg. A karmai meseszép vérárkokat hasítanak a hátam bőrébe és húsába, és ha nem lennék már így is kimelegedve, ha nem fűtene belülről ez a perverz vágy, még azt is érezném, hogy a forró testnedv hogyan csurog végig a testemen centiről centire. De épp elég az, hogy tudom, hogy ez történik, érzem a fájdalmat és érzem a vér szagát. Mindig, amikor másodpercről másodperce eljutok odáig, hogy ennél már nem lehet több, nem lehet erősebb és intenzívebb semmilyen vágy, szag, fájdalom és energiafergeteg, mindig sikerül valamivel feljebb táncolnunk magunkat. Megadom neki, amire vágyik. Erős, mély és fájdalmasan intenzív lökésekkel biztosítom arról, hogy nem fog szabadulni tőlem. Senki sem ígért hosszas nászéjszakát, és minek is tökölnénk el felesleges sallangokkal az időt, amikor hamar is kijuthat az őrületből? Na ugye... Amikor már azt érzem, hogy lassan közeledek/közeledünk a totális extázis felé, felegyenesedem. Ha kell, hát erővel tépem ki magam a karjai morbid öleléséből, és továbbra sem tud meghatni, hogy mennyi hús és bőr tapad a karmai közé. Feltérdelek, hiszen így sokkal hatékonyabbak az emberfeletti, állatias mozdulatok. Hörögve, vértől csöpögő pofával, eszelős vigyorral bámulok bele saját borostyán szemeimmel az ő fagyos kékjeibe, közeledve az orgazmushoz. Ám de az utolsó előtti pillanatokra időzítve ha lehet, még ennél is szabadabbra eresztem a szörnyeteget, felpiszkálva, hergelve ezzel az övét is, így nem csak a testét, de a "lelkének" nevezett iszapos sarat is teljességgel felkavarva. Ezzel egy időben pedig megkísérlek lecsapni. Ha sikerül, mindkét karmos mancsom elmerül a szuka bordái alatt, mélyen szántva lefelé, kibuggyantva a gyönyörű, porcelánbőr alól a valódi, ocsmány természetét vér, hús és belső szervek formájában. S amíg pulzálva, artikulátlan üvöltéssel pumpálom belé a légyott eredményét, a pofámhoz emelek egy maréknyi húst, felzabálva ezt a romlott és poshadt belsőt, ami most édesebb, mint a méz. Ha revansot vesz vagy hasonló vehemenciával szeretne elélvezni, hát csak tessék, most lehet. Most téphet, most felfalhat, de ha túlságosan nagyot kóstol belőlem, akár a György Tűzmadarát is életre hívhatja, abból viszont nem sok jó fog kisülni, egyikünknek sem.
Az, hogy én birtokolni akarjak bárkit, távol áll tőlem, az egyetlen tevékenység, ami közben ilyesmi szóba jöhet esetemben, az pontosan egy kiadós dugás, de akkor sincs mögötte semmiféle tartalom. Én egy szívtelen ribanc voltam világ életemben, mit érdekel, ha soha többet a közelembe se kerül az, akivel egyszer összeakadtam… A vérem csak még jobban forr attól, hogy érzem, ahogy hasad a húsa a karmaim alatt. Meglehetősen régen szedtek szét ennyire, s viszonozhattam ilyen intenzíven a gesztust. Pedig az istenekre mondom, sokkal többször igényelnék ehhez hasonlót, de az aztán túlságosan szép lenne, ha bárkivel a falkából művelhetnék ilyesmit. Arról nem is beszélve, hogy mennyire körülményessé tenné az életem, meg valljuk be, nincs is köztük hozzám hasonló ilyen téren szerintem. A fájdalom és a beteges kéj elegye összeolvadva csorog le a torkomon, én meg csak hagyom, hogy magával ragadjon, megfürdök benne, akár ez életem utolsó momentumainak egyike, akár nem. Leszarok én már mindent. Azt is, hogy nem fog órákig tartani, talán, még jobb is, teljesen bekattanni azért nem akarok. Érzem, hogy letarol ez az egész helyzet, és pontosan ez az, amire szomjaztam, az őrület maga alá temet, röhögve üdvözölve, rég láttuk már egymást, de kétségtelenül jó ismerősök vagyunk. Ismét a húsát tépem, ahogy felrántja magát, szándékosan nem hagyom, hogy mindenféle sérülés nélkül megtegye, fájjon, ezt akarom, neki is, nekem is. Egészen addig, míg már olyan messzire sodródnánk, honnan még épphogy van visszaút, és képes visszarántani a vér és regeneráció ereje, s nem lök az örök feledésbe. Engem nem érdekel, mi lesz velünk, de a farkasom közben azon dolgozik, hogy legyen visszaút, hogy a tartalékaink elegek legyenek a túlélésre. Fura, általában egyetértünk, most azonban ő valamiért még nem akarja elengedni az élet illékony szövetét, s talán tudom is miért. Ő… Sak mellett akar meghalni, mert tudja, hogy bármi történjék is, nekünk mellette a helyünk az utolsó pillanatban. A bennem lakozó jeges rettenet roppant energiái kiszabadulnak, ahogy a hím szörnyetege kiterjeszti szárnyait, fullasztóan ölel, inkább fon körbe minket, minden egyes porcikánkba belerágva magát, akár valami aljas, undok méreg, amit nem lehet megállítani. Mindig is az erőmet kedveltem annyira, de nem bántam, mikor a mentális képességeim fejlődni kezdtek. A levegő bennakad, a felsőtestem akaratlanul is megemelkedik, érzem, ahogy most szinte kifordítanak önmagamból, mondhatni, szó szerint. Hamar vér szivárog a szám sarkából, lélektükreim vakító kéksége mondhatni már egészen valószerűtlen, sikolyomban összekapaszkodva szökik a világra a gyötrelmes fájdalom és az orgazmus semmihez sem fogható ereje. Miközben eszemet vesztve ülök fel, hogy agyaraim a mellkasának húsába mélyedhessenek, hogy saját vérem helyett az övét érezhessem lecsorogni a torkomon, mi egyúttal abban is farkasom segítségére lesz, hogy a kaszás ne ragadjon magával minket. Utolsó energiáimat abba feccölöm, hogy a vérvonalam segítségül hívva, combjaim szorítását használva fordítsak a helyzeten, és magam alá teperjem, de más célom már nincs vele, minthogy abban megakadályozzam, hogy több kárt tegyen bennem. Baszki, ez nem hallott még arról, hogy dugás után izzadtan hanyatt vágjuk magunkat, és max elszívunk egy cigit, de amúgy hagyjuk egymást békén a picsába? Ha úgy érzem, hogy még nagyon ugrálni akarna, akkor a mancsommal szegezem a földhöz, terveim szerint a mellkasánál, de ha nagyon szét akar marni, akkor valamit kezdenem kellene a kezével. Azonban ha képes látszólag csillapodni, akkor legördülök róla, hogy elterülhessek a sáros avarban…
Ez a tökéletesen beteg helyzet már csak akkor lehetne még ennél is költőibb, ha a nászunk előtt megittam volna egy rekesz sört, mert akkor már tényleg az összes létező éhségnek és szomjúságnak teljes kielégüléssel adózhatnék. A testem majd belerobban az orgazmusba, a gyomrom feszíti a megzabált hús, melyet a szuka vérével öblítettem le. Már csak az alkohol kellene, bár akkor talán nem így alakult volna az egész. Vagy legalább is sokkal tovább mehettünk volna. Elélvez, még szép, hogy elélvez - ezek után egészen biztosan kurva pipa lennék, ha nem méltatna annyira, hogy orgazmussal köszönje meg a töretlen odaadásomat. A húscafatok beterítik mindkettőnk testét, a valódi bőrszínünket már csak a történelem őrzi az alvadt vér alatt. Nem látok, nem hallok, nem érzek semmit, aminek nincs köze a lüktető farkamhoz és a szuka öléhez. Az agyaraihoz a mellkasomban... Így aztán mondhatni, könnyű szerrel gyűr maga alá, ha egy kicsit is tisztább lenne a fejem, talán még röhögnék is rajta egy velőset, hogy micsoda vehemencia ez, kérem szépen... De így csak nagy dobbanással ütközik neki a hátam a talajnak, és tolódik bele néhány kő és törik össze alattam néhány faág, ami éppen útban volt. Zihálva lihegek, a farkas még mindig a felszín közelében táncol, élettel teli vibrálással töltve meg a pólusaimat. A szuka pedig hamarosan mellettem landol, nekem azonban kell még néhány kósza perc, amíg szűnik az édesség és kicsit magamra találva felé tudom fordítani a fejemet. A sebekből áradó fájdalom alattomos kutyaként mar belém, és hirtelenjében nem érzem magam többnek egyetlen agóniában fetrengő húsdarabnál, farkas ide vagy oda. Hogy a retkes picsába vonszolom magamat haza úgy egyébként? - Akkor... megadod a számod vagy mi a fasz lesz? Nyögöm felé, és egyáltalán nem próbálom takargatni, hogy bizony mondom fehérnép, kurva nagy fájdalmaim vannak, de látom, neked is.
Nem biztos, hogy meg tudnám mondani, hol is vagyok jelen pillanatban. Csak azt érzem, hogy mindenem sajog, szó szerint kívül-belül, és csak lassan kezdem érezni, ahogy a szellő megpróbálja enyhíteni a fájdalmat. Nem mintha túlzottan érdekelne a dolog, egyelőre nincs kedvem semmin gondolkodni, csak feküdni, és pihegni. Hú baszki, ez elég… durva volt. Most épp nem esik le az sem, hogy a csutkára leeresztett pajzsom mennyi mindennel bombázhatott meg bárkit a falkámból, aki épp nincs túl messze, és nem is próbálok tapogatózni, hogy segítséget hívjak. Csak azt érzem, hogy a farkasom próbálná a felszínre kaparni magát, hogy kicsit kevésbé fessünk gyatrán, de holt biztos, hogy ehhez még nincs elég energiám. Az azonban kétségtelen, hogy kihoztuk a helyzetből a lehető legjobbat, és még élünk is. Jackpot, vagy mi fene… A kérdése nyomán felröhögök, bár, ez inkább valami torz hangképzés, de az energiámból sejthető azért a dolog. - Hogy te mekkora pöcs vagy… Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy úgy néz ki, ahogy, még az sem érdekel, hogy a saját bőrömön milyen ára volt. Szerintem nem sok helyen maradt sértetlen porcikám. - Ha legközelebb mellőzöd az ezüstöt, akkor meg. Szívom a vérét, mert hát, miért ne, fizikailag már úgyis megvolt a dolog, és bár szeretem a durvulást, de azért ha már a szex is képbe kerül, nem feltétlenül szeretnék a halállal farkasszemet nézni közben. Ja, hogy ebből levágós az is, hogy esetleg benne lennék valami hasonlóban máskor is? Hát letojom, van az a helyzet, amikor a női büszkeség nem igazán fér bele. Most, így feltépett hasfallal, meg isten tudja még mivel pontosan így állnak a dolgok. Mindenesetre, azért eldarálom neki a számsort, de nagy tétekben mernék fogadni, hogy úgysem jegyzi meg, ám ezzel a tudattal együtt tudok élni. Nem túl nagy ez a város.
A pöcsös megjegyzésére - ha nem fájna olyan kurvára most minden -, akkor lenéznék a saját pöcsömre. Nem olyan rég mintha még azzal szopatott volna, hogy nagy odafigyeléssel kell keresse a brémet, most meg... Hiába, azt hiszem, eléggé meggyőző voltam az imént. Megnyalom a szám, és ravaszul elvigyorodom, amikor felhozza az ezüstöt. Ettől függetlenül egy elhaló rendbent köhintek felé, aztán széles vigyorral hallgatom a számsort. Nem tudatosan, de azon kapom magam, hogy ismételgetve igyekszem a fejembe vésni őket. Amikor a telefonszáma minden jegyét megosztotta velem, fájdalmas krákogás közepette köpök egy adag vért magam mellé, aztán megszólalok. - Csak szopattalak... Nem érdekel a számod. Újfent nevetnék, de rohadtul gyötör minden, szóval egy morgással egybekötött sóhajjal erőltetem magamra a tarka-farkast és a cuccaim felé vánszorgok sután, de harcedzetten, mint egy igazi, veterán katona. ~Ha kellenél, úgyis rád találok, cicavirág. ~ Próbálom még átadni gondolatban, miközben a pofámba gyűjtöm a holmikat. Többször kiesik a fegyver a számból, de újra-újrapróbálkozok, amíg végül sikerül visszamásznom a tárnába és megindulni azon az úton, amelyiken idejöttem. Talán fel kellene hívni a tesókat, hogy szedjenek már fel a halottas kocsival, mert csipketerítőként még lefújna a szél a motorról hazafelé....
Késő volt már nagyon, lassan inkább koránnak nevezném, mikor kitetettem magam a taxiból a folyó területünkhöz legközelebbi csücskében. Valami más volt, képtelen lettem volna megfogalmazni, hogy micsoda, de nem ugyanúgy éreztem magam, mint mikor először betettem a lábam ebbe a városba, vagy mint mikor elhagytam. Valamiféle különös okból kifolyólag, ami nem az időjárás volt, futkosott a hideg a hátamon. Az erdősebb részekre érve sem éreztem úgy, hogy minden rendben, bár nem kellene meglepődnöm, hogy húsz év alatt megannyi ismeretlen illat kúszik az orromba, a legtöbbet már elfeledtem, de ismerős nyomokat azért találnék. Némely halványan dereng, de több az, amit nem tudok hová tenni. Valószínűleg történtek változások, miért is ne történtek volna, még a mi életünkben is hosszú ennyi elsuhant esztendő. Nem változom át, nem látom értelmét, jobb így, elkerülhetőek a félreértések, s bár a Telihold az égen feszül, remélhetőleg senki sem fog csak úgy nekem rontani. Nem volna meglepő, de bízom benne, hogy megúszom efféle fiaskó nélkül, és hamar belefutok valaki olyanba, aki ismerős a számomra, s viszont. Járható útnak találom ama megoldást, hogy a bányajáratokon keresztül jussak fel a farkaslakhoz, hiszen ott ilyenkor nem valószínű, hogy akad bárki, akinek vadászni támadna kedve. Esetleg a saját árnyékára, de ha engem kérdeztek, az nem olyan érdekes, mint egy-egy nagyobb vad. Remélem, Emmett jól van, és sikerül majd beilleszkednie, fura, de már most egészen hiányzik, igencsak megszoktam a jelenlétét az utóbbi időszakban, de az vígasztal, hogy immár egy városban tudhat minket a sors keze, bízom benne, hogy nem csak fény évente fogunk egymásba futni. Én mindig remekül kijöttem az Őrzőkkel, kivéve az ominózus mészárlásomat Marseillesben, de olyasmire sem előtte, sem azóta nem került sor. Úgy tűnik, az emlékeim ilyen téren nem koptak meg, gond nélkül meglelem a tárna lejáratát, és el is mosolyodom. Felpillantok még egyszer a Holdra, szívesen csatlakoznék bármiféle vadászatba, de úgy hiszem, nem volna a legjobb megoldás, ki tudja, hányan vannak olyanok, akiknek fogalma sincs róla, ki is vagyok én, nem szaladnék bele abba a hibába, hogy valaki vérszemet kapjon, mihelyst meglát. A bőröndömet csak addig húztam magam után, amíg tudtam, egy ideje már a fogantyújánál fogva emelem, s viszem, nem nagy, sosem közlekedtem túl sok gönccel, úgyhogy nem okoz gondot majd vinnem a járatokban sem. Hallom a hangjukat, sokakét, a szívem hatalmasakat dobban, de még nincs itt az ideje, holnap éjszaka is majdnem ilyen szép kereken fog lemosolyogni ránk a Hold, akkor majd bepótoljuk a kiesett időt. Most azonban irány a barlang…
Kezdőlap
:<3://ű
