A tárna látszólag le van zárva, odabenn feliratok figyelmeztetnek az omlásveszélyre. De az igazság az, hogy ez a lejárat egy titkos alagútrendszerbe vezet, ami összeköti az őslakosok szálláshelyét és főhadiszállását az El Dorado Aranybányával, és egy járat Fairbanks külvárosáig nyúlik, ahol egy raktárépület pincéjében végződik.
A telihold csüngött az égen, Egon pedig hívásának eleget téve szürkésfekete farkas alakban koptatta a havas erdőséget. Nem igazán préda után kutatott, inkább csak jól esett neki ismét négy lábon akadályoztatás nélkül közlekednie. Bal mancsának ujjai már félig kinőttek, így bár nem tudott túlságosan gyorsan közlekedni egyszerű farkasként, mégsem bicegett, hanem normálisan tudott járni. Ebben mondjuk talán az is szerepet játszott, hogy havon kóricált, és nem betonon. Így szinte teljesen úgy tűnt, mintha egy egészséges farkas csatangolna az erdőben. Nagyokat szippantott a levegőbe és élvezte a fák és rágcsálók illatát, ahogy betöltötté elméjét. Talán le kellene vadásznia egy jószágot, bár jobban szeretett volna embert enni, de annak az esélye, hogy telihold éjszakáján egy túrázóra bukkanjon elég csekély, így nem is fűzött a dologhoz túl sok reményt. Egyébként sem volt igazán éhes. Az este elég szépen megvacsorázott. Nagyjából már kiismerte a Farkaslak környéki erdőséget, így nem okozott neki gondot probléma nélkül visszatalálni, de egyelőre még élvezte a holdfényt és a rengeteg nyújtotta csodás illatokat. Sétából lassú futásba kezdett, és örömmel tapasztalta, hogy ez is normálisan ment neki, ezért addig növelte a sebességét, amíg egy kiálló, letört ágba bele nem verte csonkját és fájdalom közepette orra nem bukott. Keserű morgás hagyta el torkát, ahogy a puha hóba túródott pofája. Mérgesen kapta fel a fejét és rázta le magáról a havat. Idegen vérfarkas gyengülő illata csapta meg érzékeny orrát, és egy pillanat alatt megfeledkezett dühéről. Kíváncsisága fogta el. A szél sodorta felé az illatot, így nem volt a legegyszerűbb követni, de nem okozott neki gondot, hogy majdnem biztosan bemérje az irányt. Végül erősödött a nyom és Egon már képes volt teljesen jól kivenni a farkas szagát. Egy nőstény járt erre nemrég. Lépteinek nyoma ott virított a hóban. Akár azt is követhetné, de az olyan emberi dolog lenne. Inkább behunyta a szemét és csak a szagot követte. Amikor viszont másodjára ütközött, egy kisebb fa törzsének úgy döntött jobb, ha a szemeit is használja, ha nem akar összevertnek tűnni a kóbor előtt. Az nem vetne rá túl jó fényt, pedig neki kell magabiztosan fellépni, és útbaigazítani a kóbort, hogy nem épp a legbiztonságosabb teliholdkor a falka erdejében járkálni. Végül meglátta a szag forrását is, és egy ideig csak nézte a bőröndöt cipelő nőstényt, egy bokor jótékony takarásából. Nem volt túl erős az Egon felé lágyan fújdogáló szellő, így lehet a másik is megérezte már a szagát, de remélte, hogy még erre nem került sor. Pajzsát résnyire zárta és akkor indult meg, amikor a nő befordult egy barlangszerű odúba. Sohasem járt még itt, de valami bányafélének tűnt. Kíváncsian tekintgetett a nő után, de nem akarta, hogy nagyon eltűnjön a sötétben, így inkább zajt csapva átvergődött a bozóton és a holdra vonyított. Talán húszyardnyira lehettek egymástól. Nem tudta mire vélni, mit akar egy kóbor egy bányában. Nyilván hajléktalan, és nincs pénze rendesebb szállásra. Végül is egy farkas számára egy barlang pont ugyanolyan jó, mint egy luxus szálloda szobája. Bár Egon inkább választotta volna a barlangot. A rend és a tisztaság mindig is taszította. Ezért sem választotta a hotelt lakhelyéül, amikor Castor felajánlotta neki a két lehetőséget. A hegyen közelebb volt a természethez és világéletében szerette az erdőket járni. - Estét – küldte magabiztosan a kóbor felé. A távolság miatt nem érzett sok mindent belőle, bár lehet, hogy pajzsa rejti jelenleg őt. Azért remélte, hogy telepatikus üzenete képes volt célba érni.
Tudtam én jól, hogy nem a legnyerőbb dolog ilyenkor megközelíteni az Őslakosok otthonát, de képtelen lettem volna kivárni a reggelt, s különben is, egyszerűbb így, mint még szállás után is kutatni, nem voltam az a bárhol könnyedén megszálló típus, a hoteleket nem kedveltem, túl nagyok és túl hangosak voltak, nem beszélve arról, hogy némelyikben igen fura lelkek kószáltak. Nem is hinné az ember, milyen dolgok tudnak történni a zárt ajtók mögött. Inkább aludtam volna az erdőben, de a kevés ingóságomat nem szerettem volna elrejteni, ki tudja, meg lenne-e még másnapra, vagy akár pár órával később. Az én illatom errefelé még rég elhalványult. Már beléptem a járatba, amikor meghallom a bokorzörgést és a vonyítást. Legalább nem kell csalódnom, viszonylag hamar feltartóztat valaki, furcsa is lett volna, ha simán eljutok a célomig. Nem mentem hát tovább, igyekeztem a lehető legbékésebben állni az egész helyzethez, és felettébb ártalmatlannak tűnni, bár ez talán a külsőmről is lerítt, elvégre a kutya nem nézte volna ki belőlem, hogy bármi rosszat képes vagyok tenni. A farkasok közül persze sokan voltak gyanakvó típusok, és nem tévedett nagyot az, aki azt feltételezte, nem minden arany, ami fénylik, mert ha kellett, minden jámborságom ellenére én is képes voltam kellemetlen módon viselkedni. Voltam elég idős, hogy a legtöbbekkel felvegyem a versenyt, de csak akkor vetemedtem ilyesmire, ha az életemre törtek, dominanciaharcokba sosem mentem bele, nem érdekel az ilyesmi, csak szeretnék békében éldegélni a számomra kedves személyekkel, és semmi több. Végül félig leeresztettem a pajzsomat, teljesen nem akartam kiereszteni mindent magamból a világra, de így könnyedén elcsíphettem részinformációkat a mögöttem megérkezőről, pláne úgy, hogy ő sem volt teljesen beburkolózva a védelme mögé. Az energiái nem voltak ismerősek, a szaga határozottan idegenül hatott az orromnak, sejtettem, hogy nem leszek olyan szerencsés, hogy egyszerű legyen a dolgom, de nem baj, titkolnivalóm nincs, miképp majd száz éve sem volt, mikor először megérkeztem erre a földre. - Hasonlóképpen! Remélem, kellemesen telt a vadászat. Én fölöslegesnek tartom mentálisan üzenni neki, vélhetőleg így is jól hallja, kivéve, ha nem süket, akkor valószínűleg kénytelen leszek úgy üzenni neki, noha elég valószínűtlennek tartanám eme lehetőséget egy vérfarkas esetében. Érzésre jóllakott, és egyelőre nem is lép fel támadólag ellenem, noha egész magabiztosnak tűnik, bár ezekből még nem igazán tudom kiszámítani, hogyan is fog viselkedni a továbbiakban, így hát nem próbálkozom. Én csak igyekszem megőrizni a nyugalmamat, s nem olyannak tűnni, mint aki sántikál valamiben, mert erről szó sincs. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy a komplett falka kicserélődött volna, biztos akad majd olyan, aki még emlékszik rám, ha nem… nos, akkor majd megoldom, nekem aztán nem esik nehezemre alkalmazkodni, de az tény, hogy vérezne a szívem, ha ennyi idő alatt kifordult volna a sarkaiból az otthonom. Egyelőre nem csevegek feleslegesen, egyébként sem szoktam, ha valamit tudni szeretne, avagy közölni velem, elgondolásom szerint nem fogja tenni, én nem mennék semminek sem elébe, sosem voltam kifejezetten kezdeményező típus semmilyen értelemben.
Egon megérezte, amikor a nőstény energiái erőre kaptak, de nem sokat fogott fel belőle saját pajzsa miatt, ezért valamennyivel lejjebb eresztette. Jobb tudni bizonyos információkat a kóborokról, amikor leadja a jelentést. Hasonlóképpen a nőstényhez, Egon sem mutatott meg mindent magából, viszont úgy érezte, hogy a kóbor idősebb lehet nála. Az első probléma rögtön fel is ütötte a fejét. Csak bízhatott benne, hogy nem egy agresszív vadállattal hozta össze a sors. A jámbor kinézet nem verhette át egykönnyen, bár a nőstény energiái egyenletesen folytak körülötte. Nem érzett támadó szándékot, de persze az is lehet, hogy csak rejtegeti előle. Mindenestre nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kétes érzelmei a felszínre törjenek, ezért azokat igyekezett pajzsa mögé rejteni, míg eközben mindent megtett, hogy a másikból a lehető legtöbb információt kihámozza. Persze az kétesélyes dolog, ezért inkább a feladatára kezdett koncentrálni. Bal mancsát jobban a hóba süppesztette, hogy ne látszódjon meg hiányossága, és várakozóan leült. Fejét oldalra billentette, amikor a nő megszólalt, és kíváncsian tekintett rá. Vajon honnan vette, hogy vadászott? Felpillantott az égre és eszébe jutott a teliholdas éjszaka. Ja, hát nyilván abból gondolta. - Felettébb kellemes volt, csak sokba került. Manapság igen drága egy ízletes pizza. Gondolom, a gazdasági helyzet miatt lehet. Na, meg nyilván felárat kértek a sült kacsahús miatt, amit kértem rá – megrántotta volna vállait, de farkas alakban bizonyosan komikus látványt nyújtana, így inkább hanyagolta. Harminc dollárt elkérni egy pizzáért, azért nevetségesen sok volt. Jobb helyeken ennyiért már kettőt adnak. Mindegy, legközelebb máshonnan hoz kaját. Csak egy kis szünetet tartott, nem hitte, hogy erre a nő bármit is akarna felelni. – Viszont úgy látom nemrég érkezett a területre, így azt hiszem, fel kell tennem néhány kérdést, amikre jó lenne, ha őszintén felelne – nem csak úgy látta, de úgy is érezte. A falkaszag nem lengte körbe és nem tudott róla, hogy már valaki jelentette volna a nőstény felbukkanását. Ha meg igen, hát jobb kétszer, mint egyszer sem. Nem szerette volna az alfa haragját kivívni egy ilyen mulasztással. Remélte, hogy bele fog egyezni a kérdésekbe, és nem kell elüldözendő státuszba máris beiktatni. – Persze dönthet úgy, hogy nem működik velem együtt, de ebben az esetben itt tartózkodása kérdésessé válhat. - a nő elméjében csengő hang egyáltalán nem volt fenyegető, csupán csak tárgyilagos. Nem akarta feltenni egyből a kérdéseket. Meg akarta tudni beleegyezik-e a dologba, mivel ha csípőből elutasítja, akkor nem valószínű, hogy bármelyik kérdésre is igennel felelne. Sajnos nincs nála a telefonja, hogy lefényképezze a kóbort, így a nyilvántartásba kép nélkül fog bekerülni, de annyi baj legyen. - Ja, igen, Egon Candvelon, tiszteletem – bólintott határozottan. Farkasként néha elfelejt civilizáltan viselkedni. Az illem megkívánja a bemutatkozást. Kezet is fogna volna vele, ha a nőstény engedékenynek mutatkozik, de farkas alakban ostoba kutyának érezné magát, ha mancsával kalimpálna egy emberi alakban lévő vérfarkas felé.
A válaszára kissé döbbenten kerekednek el a szemeim, de a következő pillanatban már sokkal inkább szökik ajkaimra egy szolid mosoly, amivel egy előbuggyanni vágyó nevetést folytok el. Oké, erre azért nem számítottam, tény, hogy a pizza jó dolog, de azért nem hasonlítható össze némi frissen levadászott vad húsával, no de ezek szerint ízlések és pofonok. Vegetáriánus farkasról még nem hallottam, bár hamar eloszlatja eme elképzeléseimet, elvégre sült kacsahúsról esik szó, az meg nagyon nem zöldség. - Való igaz, hogy a kacsahúsos pizza elég ritka. Jegyzem meg, elfojtva a felettébb szórakozott hozzáállásomat, pedig tudom én, hogy komolyan kellene vennem, bármilyennek is tűnik, de ha sok ilyen zagyvasággal bombázza kissé instabil elmémet, hát akkor bajban leszek, no de reméljük, csak az étkezési szokásai ilyen szórakoztatóak. Figyelmesen hallgattam a mondandóját, és most először fordult meg a fejemben, hogy lehetséges, mégis jeleznem kellett volna az érkezésemet, akkor nem kellene senkin átverekednem magam, de késő bánat, eb gondolat. Legalább megismerek még egy falkatagot, ami nem hátrány, nemde bár? Nem igazítom ki, mert bizony első ízben roppant rég érkeztem erre a területre, de mások javítgatása sosem volt célom, én szeretek az lenni, aki kellemes emlékeket hagy mindenkiben, bár kétségkívül akadnak kivételek, de most nem akarom a múltamat előásni ködös elmém mélyéről. - Mivel maradni szeretnék, ezért biztosíthatom, hogy kivétel nélkül minden kérdésére őszintén fogok felelni. A hazugság szele meg sem környékez, sosem teszem, nem illik hozzám, s azt is gyűlölöm, ha velem szemben bárki megengedi magának, ám most úgyis kérdésekkel fogok szembetalálkozni, nem kifejezetten esélyes hát, hogy kamuzzon nekem a hím. Feltűnt egyébként, hogy a bal lábát bentebb tolta a hóban, amivel vélhetőleg leplezni akar valamit, de nem érdekelt, mi az, nem fogom bántani, akkor sem, ha ő nekem akarna ugrani. Leszerelni elég lesz, fiatalabb nálam, pontosan nem tudom, mennyivel, de érzésem szerint eléggel ahhoz, hogy ne okozzon túl sok fejfájást, ettől még lebecsülni nem fogom, számos terület van, amiben jobb lehet nálam, ilyen hibákat nem szokásom véteni. - Egon Candvelon, örvendek, Lilianne Beauchene a jelenleg viselt nevem. Ha már teljességgel őszinte akarok lenni, ez hozzátartozik az igazsághoz, régen viselem, bár volt pár évtized az itt töltött időm közepette, mikor lecseréltem, de nem olyan rég ismét magamra öltöttem, szerettem a csengését, és ez az első, ami semmilyen tekintetben nem köt a múltam egy-egy szereplőjéhez. - Kíváncsian hallgatom a kérdéseket! Szögezem végül le, egyébként, érezheti, nekem aztán nem sietős, sejtéseim szerint úgyis mindenki vadászik azok közül, akiket ismerek innen, így hát minek is erőltessem meg magam. Nem vagyok ideges továbbra sem, tényleg érdekel, változott-e valamiben a módi, s mire kell megfelelnie egy ismeretlen farkasnak errefelé. Én ugyan nem számíthatok annak elképzelésem szerint, de mivel ő új lehet, így neki kétségkívül idegen vagyok, így nagyon is jól teszi a dolgát ama tekintetben, hogy nem ereszt csak úgy utamra, és tudni akarja, mik a céljaim. Már ha azt akarja, a pizzás dolog okán semmiben sem vagyok biztos, de majd kiderül…
Mosolya meglepte Egont. Nem számított rá, de azért örült, hogy nem egy humortalan nősténnyel futott össze. Egon pofája vigyorra húzódott, de inkább komolyságot erőltettet magára, még a végén a nő vicsorgásnak fogja vélni. - Hát igen – többször el is kellett ismételnie, hogy tényleg azt kéri, de ezzel az apró és lényegtelen részlettel már végképp nem akarta húzni az idejét. Biztosan messziről jött, már csak abból kiindulva, hogy Fairbanks nem éppen a világ közepe. Bár poggyásza mérete nem éppen erről árulkodik. Talán majd ezt is megkérdezi, de első a munka, utána jöhetnek a furcsaságok. - Úgy vélem, ez mindkettőnknek előnyt jelent, és a dolgomat is megkönnyíti. Ezer köszönet érte – közölte vidám hanglejtéssel. Nem érzett hazugságot felőle, persze lehet csak ritkaügyesen csinálja. Továbbra is a hóban ült, és nem szándékozott megmozdulni. Kényelmes távolságra volt a nősténytől, és ha szavai ellenére bármivel is próbálkozna kellő ideje lenne alakot váltani, hogy felvehesse vele a harcot. Bár remélte, erre nem fog sor kerülni, mivel mancsa miatt is hátrányban érezte magát, valamint a nőstény idősebb kora sem Egon javára billentette volna egy esetleges harc kimenetelét. Igaz legalább nincs rajta ruha, mint a nőstényen, így azok nem vesznek kárba, ha harcolni kezdenének. Ha el is bukik, legalább a nőnek is kellemetlen lesz a hidegben ácsorogni. Ugyan mennyi ruhát hozhatott magával abban a kis bőröndben? A nő is bemutatkozott és Egon nem hitte, hogy helyesen letudná betűzni, ezért majd meg kell kérnie, hogy írja már fel neki, mivel a jelentésben igen hülyén venné ki magát, ha fonetikusan körmölné le. De ez persze legyen a későbbiek problémája. Fejével biccentett a nőstény bemutatkozására, de nem szándékozott felelni rá. Egon sem mindig ezt nevet használta, úgy tizenöt évenként nevet váltott, de két-három váltás után újra az eredeti Candvelon nevet vette magára. - Nagyszerű – örvendezett Egon. – Elöljáróban, a kóborok, amolyan megtűrt félék itt a városban, amennyiben hajlandók tenni valamit a helyi falkáért. A kérdések is ehhez kapcsolódnak. Hajlandó lenne-e fizetni, vagy esetleg valamilyen tevékenységgel a falka javát szolgálni? Cserébe, hogy itt maradhasson, és békésen teljenek a mindennapjai. Hát legalábbis a falkánk részéről békésen teljenek – tette hozzá az egyértelműsítés kedvéért. - Az esetleges kóbor zaklatások miatt, gondolom megérti, hogy nem vállalhatunk felelősséget, de segítséget persze nyújthatunk, amennyiben hajlandó együtt működni. Bár a kóborok többnyire nem szoktak kérni belőle. Nem véletlen kóborok – ha nagyon igényelnék a segítséget, akkor valószínű becsatlakoznának a falkába. – A harmadik kérdés, pedig hajlandó lenne-e csatlakozni, ha az alfa úgy dönt érdemesnek találja magát. Nagyjából ennyi. – Egon egyelőre nem említette, hogy a három feltételből elég egyet teljesíteni, hogy a falkatagok békén hagyják. Bár, ha van némi sütnivalója nyilván rájöhet, hogy ha csatlakozik a falkához, akkor nem kóborként kezelik, és nem fogják elűzni. még akkor sem, ha nem tud fizetni, vagy egyéb szolgáltatást nyújtani, azon kívül, hogy a nap huszonnégy órájában készen áll, arra, hogy a falka érdekeit képviselje. Egon elhallgatott és szelíd tekintettel figyelte a nőstényt. Nem csapongott a kérdéseivel. Lényegre törő volt. Ha minden jól megy, hamarosan útjára is bocsájthatja, bár előbb megszeretné majd tudni, mit akart abban a bányában.
- Ugyan, szóra sem érdemes. Nem ismer, nem tudhatja, hogy nálam ez természetes, idővel talán ez másként lesz, most azonban maradjunk annál, hogy van pár kérdése, amire válaszolnom illenék, ha bármit is szeretnék itt kezdeni. Emlékszem, 1920-ban annyit mondtam, hogy csatlakozni szeretnék, vittek az Atanerk elé, és ő döntött a sorsom felől, igazság szerint nem hinném, hogy most nagyon másként lenne, de talán keményebb időket élünk, van valami zavaró a levegőben, a szellemek mintha sokkal izgatottabbak lennének, s ez nekem sem tesz jót. Azért, hálát adok a sorsnak, hogy egy béketűrőbb idegenbe futottam bele, ilyen szép Teliholdas éjszakán inkább vadásznék, minthogy bárkivel is acsarkodjak, meg úgy egyébként is. Most azonban úgy tűnik, nem kell ettől tartanom, főként, ha azt vesszük, hogy tisztában vagyok a saját szándékaimmal. Eszemben sincs hát megszakítani, mikor beszélni kezd, még csak idióta fejeket sem vágok, és igyekszem nem felnevetni arra, hogy fizessek a maradásomért cserébe. Nos, emlékeim szerint hasonló nem volt divat korábban, sőt, az sem rémlene, hogy olyan jó néven vettük volna a kóborok jelenlétét. Mi történt, hogy most megtűrtek? Illetve, mi történt Vincenttel, hogy ilyen rendelkezést hozott? Nem világos ez még nekem, de idővel minden ki fog kristályosodni, ez kétségtelen. Kérdezni egyelőre nem kérdezek, s ha meg is tenném, vélhetőleg úgysem válaszolna, hisz azzal elárulná a falkát. Én a legpletykásabb vénasszonyokat is hajlandó vagyok végighallgatni, bármennyi mondandójuk is legyen, következésképp addig egy szavam sincs, míg nem mondja végig, lévén egyetlen egyszer sem érzem úgy a kis szünetei alkalmával, hogy befejezte volna. Márpedig én senkit sem szakítok félbe, én vagyok az, akivel szemben ezt eszközölni lehet, lévén inkább becsukom a szám, ha látom, hogy valaki beszélne. Határozottan nem lennék hajlandó fizetni, sem ellenszolgáltatást nyújtani, ha nem lehetnék tag, akármennyire vagyok jámbor lelkületű, ha a falkának nem kellenék, nem óhajtanék itt maradni. Nekem csak egy opció van, és lám, sorra is kerül, legutolsóként, de őszintén hülyét fogok kapni, ha nekem megint felvételiznem kell. Alfa? Mióta hívjuk így Vincentet? Megvakarom a tarkómat, és sóhajtok egy mélyet, azt hiszem, nem akarom tudni, kezd olyan érzésem lenni, hogy túl sok minden történt az elmúlt években. - Igazság szerint, egyikre sem mondhatok igent, tekintettel arra, hogy én a falkához tartozom 1920 óta, csak éppen az elmúlt húsz évet a tanulásnak szenteltem, így nem voltam jelen. Amikor távoztam, Vincent d’Arc volt az Atanerk, tudomásom szerint visszavár, ha most nem ő az… Ezt némileg félve mondom ki, és nagyon örülnék, ha nem úgy volna, ahogy sejtem az eddigiek alapján, de ha mégis, akkor közel sem lesz olyan boldog a visszatérésem, mint gondoltam. - …nos, abban az esetben természetesen szeretnék szót váltani az illetővel a visszaérkezésem okán, és csatlakozni szeretnék. Újra. Kissé megremegek, ha Vincent halott is, nem tőle akarom tudni, megpróbálom kizárni a tudatomból most őket, hiszen ha így volna, totálisan kiborulnék, és nem akarom, hogy megint lerohanják az elmémet, ezen a ponton a pajzsomat is felhúzom, csak annyira marad nyitva, hogy Egon tudjon mentálisan üzenni nekem. Nem ellene szól, nekem van most erre szükségem. Vártam hát, hogy mi a teendőm, hisz ha Atanerket kell látogatnom, akkor nincs jogom felmenni a hegyre…
A nőstény türelmesen végighallgatta Egon mondandóját, ami jó volt, mivel nem szeretett volna nagyon kizökkeni gondolataiból. Persze a három egyszerű kérdésbe nehéz lett volna belezavarodni, de sokkal jobban érezte magát, hogy egy szuszra – bár ez igazán helytelen, hiszen nem is fogyott tüdejéből a levegő, amíg beszélt – letudta kötelességét. Elégedetten várta a reakcióját. Tanácstalanságot látott a nő mozdulataiban, valamint energiái is erről árulkodtak. Válaszának első szavaira felkapta a fejét, és felkelt ültéből. Feszülten figyelte a nőstényt, bár Lilianne nem mutatott agressziót, mégis nyíltan nemet mondani az összes kérdésre aggodalommal töltötte el. Azonban a nőstény megállás nélkül folytatta és Egon félrefordított fejjel hallgatta. A történet így már teljesen más persze, ettől függetlenül kevésbé problémás. Egon nem tudta kicsoda az a Vincent d’Arc, de azt tudta, hogy ki nem. Semmiképpen sem lehet az alfa, mivel Castor az alfa, és az őslakosoknak nevezett falka korábbi atanerkje Darren volt. Nyilván a fakír elődje lehetett ez a Vincent. Valószínű már halott, vagy elmenekült. Sok választás nem volt egy bukott alfa életében. Vincentet biztos nem fogja a lány ezen a területen megtalálni. Talán nem ártana utána érdeklődni a terület múltjának egy kicsit, hogy a jövőben ne ilyen szerencsétlen tanácstalansággal álljon a nőstény előtt, hanem magabiztosan ki tudja jelenteni mi történt ezzel a Vincenttel. Így viszont csak ködösített. - Nem, nem ő az – szúrta közbe óvatosan, de a nőstény már folytatta is. A beszélgetés végül mégiscsak jól alakul, legalábbis Egon szempontjából. A nő falkatag volt valaha, de azóta már volt legalább egy alfaváltás a hegyieknél, plusz ha a falka egyesítést is beleveszik, akkor kettő. Nem valószínű, hogy Castor simán csak tudomásul venné a „visszatértét” és már egyből falkatag is lenne. Nyilván hűséget és tiszteletet akar magának a nőstény részéről, ami teljesen érhető, hiszen az alfa számára a nő csak egy kóbor. Hiába élt itt hetvenöt évig, ez most már keveset jelent. A hegyen maradt társainak persze sokat számíthat a nőstény, ez nem kérdéses, viszont így, hogy az alfa a betolakodók soraiból került ki az újracsatlakozás elengedhetetlen. Legalábbis Egon így vélekedett és láthatólag a nőstény is. - Remek – derült fel Egon – mármint, elnézést, biztos rosszul érinti a dolog – jegyezte meg visszafogottabban, miután a nőstény összébb húzta védelmét. Nem érzett hazugságot felőle, így nem kételkedett túlságosan a szavaiban. Ha ismerte volna Vincent nevét, nyilván még jobban hitt volna neki, de ha hazudni akart is volna, egy alfa nevét bedobni a semmiből felettébb könnyű lebukási lehetőség lett volna. Persze jelen helyzetben szerencséje van Egonnal, mivel fogalma sem volt a terület korábbi alfáiról. Igaz ezt az infót nem fogja megosztani Liliannel. Akárhogy is, sem agresszív kisugárzást, sem hazugságot nem érzett, ami a nőstény felől érkezett volna, így Egon bízott benne annyira, hogy útba igazítsa az alfa felé. Ha úgy van, ahogy mondja, lehet fog a hotelben találni a volt hegyiekből néhányat, akik épp valamit intézgetnek arra. Bár ki tudja? Egy teliholdas éjszakán, előfordulhat, hogy egy kósza farkast sem fog a hotelben találni. – Nyilvánvalóan az alfa, igényt tart majd a személyes találkozásra. Persze én ezt nem tudhatom. Majd lezongorázzák egymás között. Ha kívánja útba igazítom, de gondolom korábbi kapcsolatai felelevenítésével is rátalálhat az alfa szállására. Ja, egyébként Castor de Luca a város alfája – bár erre is könnyedén rájöhetett volna maga, de Egon nem szándékozott eltitkolni előle a nevet. Elvégre ez csak egy név.
Nem ő az. A szavak keményen koppantak az elmémben, kezdtem komolyan aggódni, hogy mi történhetett vele, de sajnálatos módon ilyenkor nagyon sok esélye van annak, hogy a korábbi falkavezér már halott. Ám ha úgy van, még mindig sokkal jobb ez a verzió, minthogy minden egyes nap számolnia kelljen szégyenével, hogy nem tudta úgy vezetni az övéit, ahogy kellett volna. Ettől még nem fog kevésbé fájni, s már kezdek amiatt is görcsölni, hogy mi lehet a többiekkel… Remélem, nem kell mások miatt is gyászba öltöztetni a szívemet. S én még voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, csupa móka és kacagás vár, ha végre visszatérhetek. Mekkorát tévedtem… - Jól nem, ez tény. Aprót bólintok, nem is firtatnám ezt a részét a dolgoknak, nincs hozzá köze igazság szerint, hogy mit érzek, soha, senkinek sincs, a saját érzéseimet mindig igyekszem elfojtani, máskülönben nem volnék képes másokéval foglalkozni. Időnként átszakad a gát, de most jól voltam, eddig jól voltam. Miért érzem úgy, hogy legszívesebben máris szaladnék Emmett karjaiba, hogy kisírjam magam a vállán? Hogy utálná… Én pedig mennyire megszoktam, hogy az utóbbi hónapokban folyamatosan ott voltunk egymásnak. Szerencse, hogy legalább egy városban óhajtunk letelepedni, én bizonyosan, ő átmenetileg, aztán majd kiderül, mi lesz belőle. - Köszönöm, de megoldom. Mivel nem szándékozom most azonnal felkeresni, nem szükséges, hogy útba igazítson, és ezt nem tiszteletlenségből teszem, sokkal inkább azért, mert Telihold van, épelméjű, egészséges farkas ilyenkor nem gyötrődik a négy fal között. Egyébként sem zavarnék senkit hajnali kettő magasságában, szerintem repülnék egyenest ki az ablakon, bármilyen jellemmel is legyen megáldva az új Atanerk. Az alfa szó nekem nem jön a számra. - Castor de Luca… rendben, megjegyzem. Biccentettem felé, mert ezt illett elraktároznom, még ha nem is fogadtam szívesen, hogy valaki más kezében van már a hatalom a városban. Arról még gőzöm sincsen, hogy volt időszak, mikor két falka volt, az sem merül fel bennem így első körben, hogy az alfa szállása máshol lenne, mint odafenn a hegyen. Mindenesetre előbb-utóbb ki fog bújni a szög a zsákból. - A kérdés már csak az, hogy felmehetek a hegyre, vagy tartózkodjak egyelőre ettől a megoldástól? Szeretném mihamarabb megtenni, de ha azt mondja, inkább tartózkodjak ettől, hát nem teszem, még úgy sem, hogy idetartozónak vélem magam, és ezen a szememben az elmúlt években semmi sem változott, hiszen a falka érdekében tettem mindezt, miattuk tanultam, és nem volt kérdés számomra, hogy vissza fogok térni. Ettől még nem szándékozom olyasmit tenni, ami a jelenlegi felállásnak szúrná a szemét, noha bízom bennem, hogy nem fogja megakadályozni, de a józan eszemmel tudom, hogy nincs oka elhinni, hogy valóban ide tartoztam valaha, még talán úgy sem, hogy ekkorát hazudni szerintem majdhogynem senki sem lenne képes.
Egon jól sejtette, de nem igazán akart ebbe belemenni, és a nő sem tűnt úgy, hogy lelki segélyeset szeretne egy farkassal játszani egy bánya bejárata előtt. - Ahogy gondolja – hangja egykedvűen csengett. Neki aztán teljesen mindegy, így vagy úgy, de a nőstény minden bizonnyal fel fogja keresni Castort, ennek ellenére Egon leadja a jelentést, már csak azért is, hogy az alfát ne érje váratlanul, bár valószínűleg mielőtt Lilianne bejutna hozzá, úgyis találkozna előbb az egyik hotelbéli falkataggal, aki esetleg kikérdezné látogatása miértje miatt. De a szabály az szabály. Egon pedig nem szerette volna megszegni azt. A hím visszahallotta alfája nevét, és a nő bólintását is látta. Talán itt lenne az ideje, hogy lebetűztesse vele a nevét. Lehet van nála toll és papír, ha esetleg nehéz lenne megjegyeznie. Persze előbb betűzést kér, hátha nem olyan bonyolult a név, mint amennyire első hallásra gondolta. Már majdnem meg is szólalt, amikor Lilianne megelőzte. Egon tanácstalanul ácsorgott, és azon gondolkodott, hogy neki abból lehet-e baja, ha felenged egy kóbort a lakhoz. Nyilván fog ott találni ismerőst, hiszen ha jól értesült, az a hely a hegyi falkáé volt. A hoteles falka később jött, tehát Lilianne biztos talál ismerősöket a hegyen előbb utóbb. Persze jobb lenne, ha nem egyedül, felügyelet nélkül kóricálna arra, így ha fel is megy a lakba, Egon nem hagyhatja egyedül. - Én nem mennék a helyében, de ha ragaszkodik hozzá, akkor elkísérem – ez így nem jó. Jött rá hirtelen. – Vagyis úgy értem, ha felmegy a lakhoz, akkor mindenképpen magával megyek. Vegye nyugodtan bizalmatlanságnak, vagy óvintézkedésnek, de nem szeretném, ha egyedül járkálna ott, felügyelet nélkül – teljesen önös érdek vezérelte. Ezzel, hogy összefutottak Egon felelősnek érezte magát a tetteiért, és ha valami galibát okozna a hegyen, az nagyon rosszul venné ki magát Egonra nézve. Persze a nő úgy is dönthet, hogy egyedül nézi meg a lakot magának, és nem kíván díszkíséretet, de Egon ezt semmiképp sem hagyhatja. Ebben az esetben, ha csak a hazugság legcsekélyebb jelét is érzi a válaszán, nem fog habozni minden tőle telhetőt megtenni, hogy egyedül ne akarjon a hegyre menni. Nem tartozik ide, legalábbis nem egyértelműen. Persze a helyzete közel sem azonos egy kóboréval. Egonnak eszébe sem jutna abban a helyzetben kíséretül szegődni, hiszen a hegyen élő farkasok könnyűszerrel elintéznék a betolakodót, talán kérdés nélkül. Viszont nem szerette volna, ha a nőstényt egyszerűen kipofoznák a területről. Fene tudja, milyen lelki állapotban vannak a telihold miatt a többiek, és ha Egon is mellette lépked, az valamilyen garanciát adhat, hogy ne cselekedjenek túl meggondolatlanul. Elvégre húsz év alatt jöhettek új farkasok a hegyiek táborába. Egon a nőstény válaszára várt, közben visszaült a helyére, mivel így nem kellett nagyon megerőltetnie csonka mancsát.
Csupán biccentettem, tény és való, hogy nem egy számomra idegennel fogom ezt megbeszélni. Meglehet, valójában már régebben itt él, különösképpen nem fog ez visszatartani, hogy inkább olyanoktól érdeklődjek, akiket ismertem. Azért sem, mert azt hiszem, nem ártana képbe kerülnöm bizonyos dolgokat illetően, mielőtt felkeresem ezt a Castort, mert kezdem úgy érezni, hogy igencsak fontos dolgokról maradtam le, márpedig felkészületlenül nem illik elé állnom. Türelmesen megvártam, míg jól átgondolja a dolgot, megértettem, hogy miért agyal rajta, én is ezt tenném a helyében, s ez épp elég számomra ahhoz, hogy ne sürgessem. Réges-rég megtanultam már, hogy abból jó nem sül ki, ha másokat döntéshelyzetbe hajszolunk, nem akartam, hogy úgy érezze, láthatatlan pisztolyt szegezek a fejéhez, minden gesztusom tökéletes nyugalomról árulkodott, még akkor is, ha belül Vincent miatt őrlődtem. Mivel nem ismerte, neki semmi köze sem lehetett hozzá, nem fogok hát előtte feszengeni, nem szolgált rá. - Tegyen úgy, tökéletesen megértem a dolgot. Helyeslően bólogattam, kívülről nézve a legtöbben talán áldanák az olyan egyszerű esetet, mint amilyennek jelenleg én bizonyultam, de hát, miért is ágáltam volna ellene? Ez egy békés számonkérés volt tulajdonképpen, s ha valakinek komolyak a szándékai, márpedig nekem azok, nem fog arcoskodni, kivéve persze, ha dominánsság terén igencsak el van eresztve. Én nem voltam, és soha nem is leszek ilyen téren elrugaszkodott a valóság talajától. - Nem szeretném, hogy bajba kerüljön miattam, úgyhogy akkor részemről indulhatunk is. Mosolyogtam rá, tudni véltem, mi mozgatja, és nem gördítettem akadályokat az útjába. Illetve, egyet szándékomban állt, de ez sem olyasmi, amit különösképpen zokon vehetne bárki. Elvégre, ha itt van már egy ideje, biztosan ismeri a földalatti járatokat. - Viszont, remélem nem probléma, ha kicsit lerövidítjük az utat. Nem nagyon vagyok hóbuckák átszeléséhez öltözve. Ha felmerül, hogy miért nem változom át, hát el fogom mondani neki az okát, egyszerűen nem kifejezetten vágyom farkasalakba úgy, hogy rég jártam ezeket a földeket, noha én ettől még ide tartozónak vallom magam, s ha csak egy valakit lelek, aki ismer régről, már akkor rendben is leszek, ám nem kockáztatnám, hogy idegenek óhajtsák kicakkozni a bundámat. Nem hinném, hogy a sérültnek tűnő hím sokat segíthetne rajtam, már ha ugyan szándékában állna hasonló. - Nos? Mehetünk? Ha úgy érzem, hogy hezitálna, hát frissiben ismét meglelt lelki nyugalmamnak hála leeresztem a pajzsomat, hogy érezhesse, rossz szándékom abszolút nincs, és még csak meg sem fordult semmi hasonló a fejemben. Ettől függetlenül, ha másfelé akar menni, sajnos kénytelen leszek megadni magam, lévén inkább ez, minthogy konfliktusba keveredjek bárkivel is, bőven kijutott már belőle az eddigi életem során. Ám amennyiben rábólint, hát el is indulhatunk a járatokban, és hamar rá fog jönni, hogy vele ellentétben én pontosan tudom, merre megyek. Vannak, amik egyszerűen nem kopnak ki az ember elméjéből, pláne egy vérfarkaséból.
Egon örült, hogy a nő nem ellenkezik és láthatólag zokon sem vette, hogy nem engedi egyedül ténferegni a lak körül. Persze, ha a mostani falkához akar csatlakozni, akkor nem árt, ha készséggel együttműködik a legkisebb fogaskerekével is a gépezetnek. - Nagyszerű – közölte Egon, bár vidáman csengett telepatikus hangja, annyira azért nem volt jó kedve. Jobb lett volna számára, ha egyszerűen tovább áll, keres magának egy hotelt, vagy igénybe veszi ezt a bányát, és itt meghúzza magát. Egon is úgy vélte indulhatnak, de nem óhajtott a nő előtt menni. Majd szépen a háta mögött kullog. Ha itt lakott majdnem nyolcvan évig, kívülről ismer minden egyes sziklát, fát és ösvényt, amivel legkönnyebben a lakhoz juthatnak. Ezért várakozóan tekintett a nőre, de nem intette a fejével, hogy induljon már, hanem csak nézte. - Oké – mondta határozottan, bár furcsállta a dolgot. Valóban nincs hóbuckákhoz öltözve, de a rövidítés Egon elméjében hegymászást jelentett, amihez pedig egyáltalán nem volt a nő alkalmasan felöltözve. Ennek ellenére Egon kelletlenül belekezdett a változásba. Humanoid farkasként kellemesebb a hegymászás, mint simaként. Bár így Lilianne ki fogja szúrni sérült mancsát, de annyi baj legyen. Amíg a pajzsa lejjebb volt, nem érzett felőle fenyegető szándékot, vagy esetleg agressziót, így bízott benne, hogy nem akarja fogyatékosságát kihasználni. Nagyjából öt másodperc alatt fel is vette a két méter körüli alakot. A változás fájdalma átjárta a testét, de már hozzászokott, és kedves barátként üdvözölte minden egyes alkalommal. Most sem volt másképp. Igazán jó érzéssel töltötte el. - Persze – közölte Egon, és kicsit közelebb lépkedett. Vicces lesz a nőt mászni látni ebben a ruhában. Ha más nem, legalább ez fel fogja dobni a találkozást. Egon nem kezdte meg a mászást, és még csak utalást sem tett erre vonatkozólag. Számára egyértelműnek tűnt, hogy ezt fogják csinálni, így csak türelmesen várt, és beleegyezett, hogy mehetnek. A nő viszont egyszerűen bement a bányába, Egonnak pedig követnie kéne? Bár, lehet korábban elrejtett itt valamit és azt szándékozik előhozni. Biztos, csak ennyiről lehet szó. Ettől eltekintve értetlenségének adott hangot. - Bent hagyott valamit? – kérdezte kíváncsian. Persze remélte, nem egy AK-47-est fog előkotorni a bánya egyik eldugott zugából. Nem szerette volna golyózápor közepette felvenni a nyúlcipőt. De minek vitte magával a bőröndöt, ha bent hagyott valamit? Lehet, csak nem akarta a hóra letenni. Biztos drága volt és fél, hogy tönkre megy. Ennek nem sok értelme lett volna, ezért Egon bosszúsan fújtatva a nő után ment pillanatokkal saját kérdése után. Akármit is akar kikaparni a bányából, Egon ott akart lenni, hogy láthassa.
Igazság szerint, éreztem én, hogy nem teljesen őszinte a hangjába vegyülő vidámság, de közel sem voltunk egyelőre olyan viszonyban, hogy bizalmaskodni próbáljak vele. Nem is próbálkoztam hát kideríteni, hogy mi böki a csőrét, idővel valószínűleg épp úgy érdekelni fog, hogy vele mi van, mint másokkal, de előtte sokkal jobban mozgatott az, hogy az enyéimmel mi a helyzet. - Öhm, nem vagyok benne biztos, hogy ez lesz a megfelelő alak. Állapítottam meg kisvártatva, de előbb-utóbb csak rájön majd magától is, hogy relatíve nehéz ilyen formán elférni a szűk járatokban. Farkasként kicsit egyszerűbb, bár még úgy is vannak húzós részek, miként emberként is, de megoldható. Mindenesetre, én aztán nem fogom zargatni a visszaváltozással, ha úgy látja jónak, majd megteszi, ha nem, hát lelke rajta. - Micsoda? Kérdezek vissza, hogy jól hallottam-e, ezek szerint nem voltam elég egyértelmű, ráadásként úgy fest, a járatot sem ismeri. - Nem rég tagja a falkának, ugye? Nem kell válaszolnia, nyilvánvalóan nem fogok megsértődni, ha így tesz, olykor túlságosan is megértő tudok lenni, mindenesetre, elég árulkodó volt, hogy ilyen dolgoknak nincs a tudatában. Nos, legalább egy valamivel már biztosan hasznos vagyok a városban, még ha alapvetően senkit sem érdekel éppenséggel, hogy milyen rejtett utak vezethetnek fel a farkaslakba. - Nem hagytam benn semmit, erre megyünk. Ez azért jóval határozottabb volt, mint amilyen módon eddig megnyilvánultam, de hát már beleegyezett, hogy az általam választott rövidebb úton menjünk, és ezen az sem változtat, hogy azt feltételezte, én majd bőrönddel fogok hegyet mászni. Szó nincs róla. Azért mosolyogtam a nem létező bajszom alatt, mert eléggé mulattatott a dolog. - Egy régi használaton kívüli bánya terül el a hegyek alatt, néhány járata még nem omlott be, és járhatóak. Azzal ki is kerülöm az első figyelmeztetés az omlásveszély tekintetében, ezt még követi pár, láthatólag nagyon nem biztonságos hely, noha közel sem annyira, hogy ők ne kockáztathassák meg olykor az átjárást. Amíg két farkas nem akarja épp a járatokban szétszedni egymást, nagy baj nem lehet. - Ez amolyan titkos alagútrendszer, felvezet a Farkaslakba, illetve el lehet jutni az El Dorado Aranybányába is, egy hosszabb járat pedig még a külvárosig is elnyúlik. Egyszerűbb itt láthatatlanul közlekedni, bár a jelek szerint maga még nem ismerte. Most már igen, s engem aztán nem zavar, hogy eme tényt én fedtem fel előtte, egy valamiről talán meggyőzöm vele, mégpedig arról, hogy valóban volt közöm valaha az itteni falkához, és nem csak kitaláltam az egészet, hogy közel férkőzzek hozzájuk. Lassan lépkedek, de a szemeim hamar megszokják a sötétet, pláne, hogy hamarosan borostyán színbe öltöznek, a farkasom még mindig jobban boldogul ilyen közegben, mint én magam. Közben azon tanakodom, hogy milyen jó lenne, ha még meglenne a szobám, de erre szerintem keresztet vethetek, lévén az eddigiek alapján szép számmal akadnak változások. - Olyat játszhatunk, hogy mondok neveket, és megmondod, hogy a falkában vannak-e még? Érdeklődöm meg kisvártatva, elvégre úgy tűnik, az én türelmem is véges, és nem bírom kivárni, hogy a saját szememmel, egyéb érzékeimmel bizonyosodjak meg róla.
Egon furcsán nézett rá, és feltekintett a felettük húzódó sziklákra. Ha attól félt, hogy valaki meglátja őket távolról, akkor nagyon mellé lőtt. Persze előfordulhat, hogy pont erre járna egy eltévedt táborozó, de ennek elég minimális az esélye. Egon pedig nem fog emberi alakban meztelenül hegyet mászni. Ha így nem jó a nőnek, akkor mennek a hosszabb úton. - Szerintem pedig éppen megfelel – közölte határozottan. Általában fogadott el tanácsokat, de most valahogy nem kívánta azokat. Főleg, hogy emberi alakjában túlságosan fázna a rideg éjszakában. A nő visszakérdezése elbizonytalanította elméletével kapcsolatban, így nem válaszolt rá. Egyébként is a telepatikus kommunikációt ritkán lehet félreérteni. Kivéve persze, ha éppen egy szikla van valaki fején, és a fájdalomtól saját gondolatait sem képes felfogni. Lilianne fején azonban nem volt szikla, de még csak semmi egyéb sem, így bizonyosra vette, hogy tökéletesen értette a kérdését. Csak lehet nem tudta hova tenni. Ebben az esetben talán mégsem rejtett el ott semmit, de akkor mi fenének akar oda bemenni? Lehet, az lenne a rövidebb út? Egon pofáját grimaszba vágta, amikor a nő a falka csatalakozásának idejéről kérdezte, bár mimikája nem igazán a kérdésnek szólt, inkább a tanácstalanságnak, ami a bányával kapcsolatban megfogalmazódott Egon elméjében. - Négy hónapja – közölte egyszerűen. – Bár nem tudom mi köze ennek bármihez – jegyezte meg mindenféle él nélkül. Egyszerűen csak furcsállta a kérdést. Hamarosan azonban megkapta a választ, a bányás dilemmára, és fogalma sem volt, hogy örüljön neki vagy sem. Szóval tényleg az a rövidebb út. Legalábbis a nőstény ezt állítja. Nem érezte a hazugság bűzét, ettől eltekintve nem akaródzott neki gyorsan megindulni. Leginkább megálljt parancsolt volna a nősténynek, és közölte volna vele, hogy arra biztos nem mennek, függetlenül attól, hogy az imént helyeselte a rövidebb utat. Azonban egyre erősödő kíváncsiság fogta el a járat iránt. - Nem, nem ismertem – vallotta be kelletlenül. Egy ideig tanácstalanul ácsorgott, végül győzött a tárna vonzereje, és megindult a nő után. Egy alagút, ami a Farkaslakba is vezet. Úgy látszik mégiscsak lesz haszna, hogy összefutott a nősténnyel. Bár szinte gyermeki kíváncsiság fogta el, azért a nőn tartotta a szemét, és a közelében akarta tudni. Ha ez valóban olyan hosszú tárna, mint amit állít, akkor nyilván rengeteg leágazás is lehet benne, ahol lerázhatná Egont, már ha lennének ilyen szándékai. Bár nem igazán hitte, hogy ez bekövetkezne, de lehetőségként fenn állt. A bánya piszok sötét volt a holdfényes erdőhöz képest, és sok helyen kellett lekuporodnia humanoid farkas alakja miatt, de ha most átváltozna, igazat adna a nőnek, amit egyelőre nem akart. Majd, ha beszorul valahová, vagy nem tud tovább menni, majd felveszi sima farkas alakját, de addig ezt használja. Ráadásul két lábon, nem kell csonka mellső lábát tortúrának kitennie a köveken, amik láthatatlan csapdaként húzódnak meg a bánya alján. A nő kérdésére szívesen felnevetett volna, de nem tette. Lekötötte a járat csodája. Izgalmas dolog olyan helyen közlekedni, ami titkosnak minősül. Örült, hogy itt lehet. Ha pedig tényleg ki is fognak kötni valahol, és nem csak egy kelepcébe trappolt bele ostoba módon, akkor még inkább fog örülni. Furcsa volt, hogy eddigi magázása után, most simán letegezte, viszont ez feljogosította Egont, hogy ő is hasonlóképpen tegyen. - Szerintem ne játszunk ilyet, ha nem haragszol meg érte – meg, ha igen akkor se. – Nem szeretnék neveket kiadni egy…még nem falka tagnak. – Előszörre kóbort akart mondani, de ez valahogy nem illett Liliannera. – Senki sem örülne, ha kiderülne, hogy belső információkat adtam ki. A járatok sötétek voltak, de jól boldogultak. A nő ment elől, mivel ő tudta a járást, Egon pedig követte. - Vajon mikor vájhatták ki ezt egészen a lakig? – kérdése inkább csak saját magának szólt, és nem is igazán várt rá választ, ennek ellenére a másik fejébe is elküldte azt. Persze lehet, a nőstény neheztel rá, amiért nem ment bele a kis játékba, és emiatt nem áll vele szóba az út hátralévő részén, de azért egy próbát megért.
Távolról sem a hím emberi alakjára gondoltam, de majdcsak rájön a másik, erősködni nem fogok, nem szokásom, igazából, ebből a szempontból kifejezetten nem mozgatott, hogy miként fogja végigjárni a bányajáratot. Most igenis kicsit önző voltam, mert szerettem volna hazajutni végre, az holt biztos, hogy legközelebb nem próbálom meglovagolni a meglepetés erejét, és bejelentkezek. - Csupán azért érdekelt, mert akik régebben a falka tagjai, ismerik a járatot. Adtam meg a választ a valójában fel sem tett kérdésére, de nem szerettem, ha mások tanácstalanul pillognak. Ez a szememben semmit sem változtatott azon, hogy ki mennyit ér, hisz a szememben majd mindenki egyforma volt, pár személyt jobban szerettem, de a gyűlölködés és az ellenszenv táplálása nem volt jellemző. Az, akit egyszerre gyűlöltem, és szerettem, már halott volt. Megmosolyogtatott a hím feléledő kíváncsisága, ha rosszban sántikáltam volna, képtelen lettem volna leplezni, egyszerűen túlságosan idegen az ilyesmi a személyiségemtől. Szándékosan reményeim szerint sosem ártottam másoknak, eltekintve persze Casimir esetétől, de Emmettért sokkal többet is megtennék, ez azonban egészen más lapra tartozik. A tegezést bevallom, észre sem vettem, de mindig szerettem közvetlenebb viszonyba keveredni másokkal, a magázódás gyatrán ment, a tisztelettudás nem állt távol tőlem, nem erről volt szó, egyszerűen nem kedveltem a kommunikációban a magázódás nyújtotta távolságtartást. Úgy sokkal nehezebb volt valakivel jól kijönni, s ha huzamosabb ideig fennmarad, az a kapcsolat olyan is lesz végig, legalábbis nagyon nehéz kilépni a kezdetben kialakult mederből. - Nem mondom, hogy nem értem meg a hozzáállásodat, de az igazság az, hogy akikre rákérdeznék, azokat évtizedek óta ismerem, van, akit már több, mint egy évszázada, vélhetőleg több információval rendelkezem róluk, mint te. Ez pusztán a száraz, tagadhatatlan tény volt, semmi fellengzősség nem vegyült a hangomban, inkább jót mulattam a dolgon, hogy belső információnak minősülne elárulni annyit, hogy a régebbi, hozzám közelebb álló egyének még a falka kötelékében élnek-e. Jobban belegondolva, talán jobb is így, nem kell elárulnom, kik fontosabbak a számomra akár egy kicsit is. Az izgatott türelmetlenségem azonban nem kifejezetten díjazta az ötletet, de erősködni továbbra sem fogok. - Ám akkor majd ennek is utánajárok magam. Úgyis nagylány vagyok már, ezt persze nem hangoztatom, annál azért szelídebb lélek vagyok. - Ha jól emlékszem, nem sokkal az aranybánya megnyitása után, az 1900-as években nyitották meg, és mikor én megjöttem, már alakultak a járatok, persze, hosszadalmas munka volt titokban megcsinálni. Azért kellett ez a bejárat is, hogy ne legyen túlságosan feltűnő az Eldorado bejáratát használni. Aztán a közlekedést nagyban megkönnyítette, mikor a II. Világháború alatt bezárták az Aranybányát. Neheztelés egyértelműen nem áramlik részemről felé, elvégre, logikus, hogy vigyáz, mit mond el nekem, s mit nem, jól teszi, friss tag még, nem hibázhat, nem hiszem, hogy olyan elnézőek lennének vele, mint egy régebbi tag esetében, de aztán ki tudja, mennyiben változtak a dolgok az utóbbi időben. Meglehet, nekem sem kellene elárulnom neki semmi ilyesmit, de biztosan megéreztem volna, hogyha hazudik a falkatagságáról, így pedig úgy vélem, nem árt, ha kicsit több információval rendelkezik. Vész esetén bármikor be lehet omlasztani a járatokat, szóval nem aggódom, hogy visszaélne vele. Már jó ideje elhagytuk az utolsó figyelmeztető lámpát, és tökéletesen vaksötét van, egy ideje már semmi emberi nyom nem érzékelhető, nem véletlenül, eddig senki sem merészkedik be. - Vigyázz a falakra, van pár elég éles sziklatöredék ezen a részen. Tudom én, hogy nekünk jobbára meg sem kottyan egy kis horzsolás, vagy vágás, de ha el lehet kerülni, hát inkább úgy legyen.
- Értem, így már világos – bólintott miközben vegyes érzelmekkel vizslatta a tárna bejáratát. Nyilván nem volt még elég régen tagja a falkának, hogy beavassák ebbe a titkos alagút rendszerbe, de azért jó lett volna, ha legalább említés szintjén elmondják neki. Nem neheztelt emiatt persze, de most teljesen hülyének érezte magát a nőstény előtt. Sebaj, végül is volt neki majdnem száz év előnye, hogy kiismerje a területet. Ha Egon is ennyi időt itt töltene, nyilván ő is minden zugát kiismerné a hegynek. Persze ő nem szándékozik száz évet itt tölteni, de még csak ötvenet sem. Ha letelik a tizenöt éve egyszerűen tovább áll, már persze, ha az alfa jóváhagyja távozási szándékát. De miért is ne hagyná jóvá? A lebukás lehetősége a modern technikai vívmányoknak köszönhetően sokszorosára nőtt. Fairbanks pedig nem túl nagy város, de szerencsére nem is igazán kicsi. Előbb-utóbb azonban mindenképp távoznia kell. - Valószínűleg – jegyezte meg Egon egykedvűen, de ennél többet nem fűzött hozzá. Ha annyira kíváncsi lett volna rájuk megdobhatta volna őket egy e-maillel. Bár még annyira nem volt elterjedt, de 95’ tájékán már azért volt lehetőség, hogy interneten keresztül tarthassák a kapcsolatot. Rejtett üzenet tartalommal, vagy kódolt szövegekkel. Bizonyosan lett volna rá mód, hogy érdeklődjön felőlük, azonban úgy tűnik, hogy ezt nem tette meg, így nyilván képes lesz várni néhány hetet, mire megtudakolhatja a falka jelenlegi felállását. - Helyes – értett egyet Egon. Nem kívánt ellenséges lenni, csak nem akaródzott elmondani kik vannak most a falkában is kik nem. Egyébként sem ismerte mindenki régi nevét. Húsz év alatt valószínűleg új névvel és személyazonossággal ruházták fel magukat. Ha a nőstény fel is sorolna most néhány nevet húsz évvel ezelőttről, közel sem biztos, hogy Egon tudná kikhez tartoztak. Főleg, hogy nem is igazán szokták a régi neveiket mind elhadarni egy-egy bemutatkozásnál. Egon pedig megint állhatna hülyén tanácstalanul. Ebből nem igazán kért, még a végén teljesen idiótának fogja gondolni a nő, ami nem zavarta volna, ha egy kóborral hozta volna össze a sors, de most egy olyan vérfarkast kísérget, aki jó eséllyel a falkájához fog tartozni. Ha meg pletykás véletlen, akkor Egon évekig nem fogja levakarni magáról a tudatlanságát. A hím nem ment bele a játékba, de a nő ennek ellenére, mégis válaszolt feltett kérdésére a bányával kapcsolatban, és a férfi kíváncsian hallgatta. Humanoid farkas alakban lépkedett a nő mögött, akinek a hangja visszaverődött a sziklafalakról, és olyan hatást keltett Egon érzékeny fülének, mintha öt-hat helyről hallaná a nőstényt. Nem sokkal ment előtte, de alig látta. Mindenféle fényforrás hiányában a farkasszemek sem segítettek nagyon. - Akkor már jó régi, remélem nem most akar majd beomlani – hanga vidám, volt természetesen csak viccelt. Nem hallott semmiféle fenyegető kőmorajlást, esetleg sziklák repedésének figyelmeztető zaját. A tárna békésen pihent, és nem szomjazott vérfarkas életekre. - Oké, vigyázok velük – ígérte, bár szinte semmit sem látott. Viszont a nő úgy tűnt elég rutinosan közlekedik itt, így lépteinek zaját követte. Nyilván már ezerszer megjárta az utat és kívülről ismer minden egyes kiálló követ, vagy a talajon meghúzódó bokaficamító lyukat. Kezdeti kíváncsisága elnyomta idegességét, ami lassacskán a felszínre kívánkozott. Pajzsát felhúzta, hogy érzelmeit a másik ne fogja fel az energiák által, és kíváncsiságot hangjába erőltetve megkérdezte. – Nincs véletlen nálad telefon, hogy világíts vele? Nem szeretném, ha eltévednél, és életünk végéig kellene barangolunk a hegyben – igazából nem tartott tőle, hogy Lilianne eltévedne, viszont szerette volna látni a járatot. A nő lépteit és szagát követve nem volt probléma megtalálni a helyes utat, viszont egyedül lehet nem fog boldogulni, ha egyszer arra kényszerül, hogy igénybe vegye a titkos alagutat.
Könnyedén túllendültem a dolgon, elvégre, nem kérdeztem volna semmi olyat, amit hamarosan nem tudhatok majd meg magamtól is, hacsak az új Atanerk nem küld el Kínába rizst kapálni, vagy hasonlóan messzire, a lényeg szempontjából ez mellékes. Valóban nem kerestem senkit, mert nem akartam ígérgetni, nem akartam, hogy minden alkalommal mardosson a hiányuk, mikor leírom nekik, hol vagyok, s mit csinálok, nem vágytam a könnyekre, amik a fellobbanó emlékeket kísérték volna. Ilyen szempontból talán gyenge vagyok, ám ettől nem fogom rossznak érezni magam. Nem könnyű egyébként sem olyat tenni, ami a szellemek akarata ellen való. Mikor pár éve megpróbáltam a telefonomon írni egy üzenetet Ginettenek, elhasaltam az útba eső nagy semmiben, és tönkrement a telefonom. Azóta inkább meg sem próbáltam, elvégre, igazuk volt, muszáj volt a feladatomra koncentrálnom, örülök, hogy egyáltalán volt esélyem visszatérni, s mivel elég szeszélyesek tudnak lenni, inkább nem jeleztem előre semmit, nehogy aztán mégis másként alakuljanak a dolgok. - Hacsak nem esünk egymásnak, nem hiszem, hogy leomlana. Én bizonyosan nem szándékozom ilyesmit tenni. Ajkaimra mosoly kúszott, bár aligha láthatta, nem feltételeztem, hogy ő megtenné, elég ostoba gondolat lett volna, elvégre én ismerem a helyet, ő nem, s ráadásként még erősebb is vagyok. Ez persze sokak számára nem lett volna visszatartó erő, ám jelenleg nem volt okom azt hinni, hogy ilyesmi járna a fejében. Így hát, az én szavaimba is inkább vicces felhang kúszott. - Jobbra a fal közelében van egy nagyobb mélyedés, kerüld ki, nem tenne jót egy bokaficam. Nem mondom, hogy pluszban, de nem vagyok ostoba, sem pedig vak, attól, hogy valamit látszólag nem veszek észre, még tudok róla, ám nem kell, hogy ő is rájöjjön. Fölöslegesen aggódna azért úgyis, hogy kihasználom a sérülését, az ilyesmi nem kenyerem. Olykor megdobtam még pár hasonló tanáccsal, mert számomra még ennyi év után is automatikusan jött minden mozdulat, bár egy ízben belefutottunk pár leomlott kődarabra, amire csak elhúztam a számat. - Biztosan odafenn volt valami csetepaté. Párat odébb kell rakni. Közöltem higgadtan, így hát a bőröndömet odébb raktam, és elkezdtem ténykedni, hogy legalább akkora helyünk akadjon, amint átférünk. Remélhetőleg nem omlik tovább a barlang, az elég kínos helyzetet eredményezhetne. - Van, de lemerült még a hajón, nem igazán használható ilyen célból. Másmilyenből sem, ami azt illeti. Térerő aligha akad idelenn, kupán vágni meg minek vele bárkit is, a mi esetünkben ezt manccsal illik intézni. Közben tovább pakoltam sorba a fal mentén a leomlott darabokat, hallottam némi vízcsobogást is, kicsit beljebb van egy nagyobb csarnok, egy kis hegyi tavacska vize is összegyűlik benne, persze telente mindig szépen megduzzad, hiszen az olvadó hó táncra kél vele. - Egyébként, már majdnem félúton vagyunk. Eddig is emelkedett a talajszint, nyilvánvalóan eztán sem lesz ez másként, hisz egész magasan van a Farkaslak.
- Én sem, és bízom benne, hogy nem veszítjük el a fejünket mire végig érünk az alagutakon – tényleg bízott benne. Amilyen sötét van, csak a bolondok kezdenének itt el harcolni. Esélyesebb, hogy kiütik saját magukat egy kiálló sziklával, mire érdemben kárt tudnának tenni egymásban. Egon kihallotta hangjából a jókedvet, és ez bizalommal töltötte el. - Megpróbálom – küldte gondolatban. Balra evickélt, hogy elkerülje a mélyedést, de nem sikerült neki teljesen, így jobb tappancsának fele vészesen oldalra billent, de egy hirtelen testsúlyáthelyezéssel tehermentesítette, így még csak egyensúlyát sem vesztette el. Lábával óvatosan tapogatózva kereste a süllyedésmentes részt, és hamarosan meg is találta a mélyedés végét. – Majdnem sikerült – jelentette ki vidáman. A nő léptei hirtelen toppantak meg. Egon is megállt, és feszülten kereste az ácsorgás okát, de semmit sem érzett, majd Lilianne kisvártatva megszólalt. - Vagy csak magától beomlott - vont vállat Egon. Nehezen tudta elképelni, hogy valakik egy felsőbb járatban egymásnak esnének. Bár, ott lehet van világítás, vagy esetleg a hegy úgy keskenyedett, hogy az a rész közel van egy bejárathoz. Mit nem adott volna, most egy holografikus kivetítőért, amivel megleshetnék saját magukat mennyire vannak a hegy belsejében. Már, ha létezik egyáltalán ilyen eszköz. A sci-fikben létezik, de a valóságban elég elképzelhetetlen, hiszen kevés jel van, ami ne verődne szanaszét a sziklákon, vagy nyelődne el a vastag, tömör föld és kő rétegben, ami a fejük felett tornyosult. – Segítsek? – kérdezte érdeklődve, de választ sem várva közelebb sétált, és tapogatva kereste az akadályokat. Bal keze kicsit hátráltatta, de azért sikerült a nő mellett valamennyire segédkezni. Szerencsére nem volt túlságosan szűk a járat itt, és bár nem túl kényelmesen, de ketten is tudtak dolgozni az omlás eltakarításán. - Óh, az kár. Pedig jól jönne egy kis fény, legalábbis nekem – szerette volna látni, merre haladnak, de így esélytelen, hogy legközelebb saját maga eltalálja a tárnabejáratig vezető utat. Bár lehet, nincs túl sok elágazás, de nem kívánt órákat gyalogolni, hogy olyan helyen kössön ki, ahol nem is szeretne lenni. Persze az is előfordulhat, hogy több tucat zsákutca is van. Aztán bolyonghatna naphosszat egyikből a másikba. - Tényleg? Ez elég jó hír. Nem is tudom mióta jövünk már. Nem mintha nem lenne izgalmas, egy sötét bányajáratban caflatni, de kicsit kezdem unni a vakoskodást. Legközelebb hozok magammal egy lámpát, vagy fáklyát. De inkább nyilván fáklyát, az hangulatosabb – morfondírozását a másikkal is közölte. – Egyébként mennyi időbe tellett így megtanulni mindegy egyes fordulót? Biztosan sokszor használtad, ha ilyen jól ismered – hangja most nem volt vidám, inkább érdeklődő. Nem igazán aggódott, hogy nem nagyon lát, inkább csak bosszantotta, hogy így nem tudja megjegyezni merre kell mennie, ha netalán úgy adódna, hogy szükség lenne rá. Majd lehet, megkér valakit, hogy kalauzolja végig a járatokon. Lehet, majd pont Liliannet, ha felveszi Castor a falkába. Persze Egon nem tudta, mennyire fogja az alfa értékelni a nő csatlakozási szándékait, de majd elválik. - Amúgy kíváncsi lennék mit tanultál, hogy emiatt el kellett hagynod a falkádat. Gondolom nem olyasmit, amit egy normál egyetemen tanítanak – nyilván fontosabb dolgokat tanult, ha húsz évre elhagyta Fairbankset.
- Én nem fogom. Állapítottam meg gondolkodás nélkül, jó ideje tökéletesen ura voltam önmagamnak, egyedül az vágott volna hanyatt, ha az egykor szerelmem, majd Teremtőm előttem bukkanna fel, de erre szemernyi esély sem volt, amit bevallom, már egyáltalán nem bántam. Vele szemben mindig is nehéz volt tartanom magam, ám már halott, így az én lelkem is nyugodtabb lehet. - A lényeg, hogy nem lett baj. Szóltam hátra, már készen álltam arra, hogy visszamenjek segíteni, de nem volt rá szükség, ami tekintve a hímek esetében könnyen megeső becsületbe gázolást, egészen megnyugtató volt. Szívesen vagyok ott bárkinek, ha kellek, de bőven akadnak olyanok, akik nem hajlandóak elismerni, hogy talán jól jönne a dolog. Egont nem ismerem, fogalmam sincs, mennyire érezné kellemetlennek, ha egy nőstény segítené ki. Így inkább megelőző módszert alkalmazva mondogatom, mire figyeljen, az a biztos. - Igaz, az is lehet, a természetnek megvannak a maga történései tőlünk függetlenül is. Hiába bólintottam, aligha érzékelhette, igazából nem is volt lényeges, most csak a pakolás számított. Vagy elfelejtődött a járat, és már nem használja senki, akkor egy ideje itt lehet már, vagy pedig friss omlás, utóbbi esetben talán sietnünk kéne, nehogy máshol is megtörténjen, bár csendes volt az idő odakinn, talán most a repedésekbe beszivárgó víz sem okoz gondot. Mindenesetre, fölöslegesen nem aggodalmaskodom, azzal úgysem leszünk előrébb. - Jó lenne, úgy gyorsabban menne. Feleltem rögtön, hiszen két kéz nyilván dupla olyan gyorsan végez, annál is hamarabb érkezhetünk meg a célállomásra. Vagyis, majdnem olyan dupla gyorsan, hisz elég hamar kiderül, hogy Egon kicsit lassabb, vélhetőleg a keze miatt, bár azt még pontosan nem sikerült feltérképeznem, hogy miféle sérülése is van. - Egy idő után hozzászokik a szem, bár tény, hogy tulajdonképpen nehéz bármi fény nélkül tájékozódni, főleg ha először járunk erre, általában van nálunk lámpa. Régen volt egy kis zseblámpám, amit a kulcsomon hordtam, az segített, de ha a farkasunk szemével nézünk, kicsit jobb a helyzet, talán nála annyira nem kirívó a különbség, fogalmam sincs. Nekem annyira pont elég a dolog, hogy idejében észrevegyem az akadályokat. - Egyébként, igazad van, tök jó elképzelni, hogy végig fáklyák sorakozzanak, meg minden, biztos szép lenne. Csak hát, ki az a birka, aki mindig újragyújtaná, meg cserélgetné őket. Olyan világot meg szerencsére nem élünk, hogy a föld alá szoruljunk Még, legalábbis én nem tartom kizártnak, hogy ez elég könnyen bekövetkezhetne, ha az emberek rájönnének, hogy mi zajlik körülöttük. Elég egy olyannak megtudnia, aki vérengző fenevadnak gondol minket, és kész a baj. Ha kellőképpen gyorsan terjedne a hírünk, az Őrzők sem tudnának mit kezdeni a dologgal, noha őszintén remélem, hogy ilyen tragédia sosem fog bekövetkezni. - Szerintem mióta itt vagyok, használom… Volt idő, amikor csak itt találtam menedéket. Hogy mi elől, az tulajdonképpen mindegy, és azt sem mondom, hogy sosem tévedtem el, mert előfordult, de a friss levegő végül mindig kicsalt a szabadba, de elég soká tartott még úgyis. - Nem, valóban nem olyasmit. Suttogó vagyok, vagyis, voltam… azelőtt, bár én attól még, hogy elmentem tanulni, annak, és idetartozónak vallom magam. Különböző Anernerkektők igyekeztem megtanulni mindent, mert előbb-utóbb szeretném betölteni majd azt a tisztséget. Nem tudom, mennyire ismeretes az elnevezéseket illetően, már ami az Őslakosokat illeti, de azt szerintem mindenképpen sejtheti, hogy a Suttogó felett állhat. - Hosszú út volt, de úgy hiszem, megérte. Indulhatunk is tovább, innentől kicsit meredekebb az út, és akad olyan szűk része is, amin Egon jelen formájában nem fog átférni. - Szólj, ha váltanod kell, megvárlak. Az ember alak sem zavar, annyit úgysem látok, bár női ruha akad nálam, de azt inkább nem javaslom felvételre. Jegyzem meg vidám hangon, meg aztán, ki tudja, nem-e egy hálóinget lelnék meg helyette, egyikben jobban festene, mint a másikban. Nem is akarom elképzelni, nem is tudnám, hisz még csak farkasként láttam, bár azt ki merem jelenteni, hogy bármelyik férfi hülyén nézne ki hálóingben.
Egon is örült, hogy nem lett baj. Nem szerette volna még egy lábát lesérültetni, éppen elég volt számára bal mellső mancsának hibája. - Jaja – válaszolt neki, bár nem tűnt úgy, hogy remél választ, de ettől eltekintve illett legalább egy rövid megjegyzést fűznie hozzá. Lilianne előzékenyen minden veszélyesnek ítélt buktató, szikla, vagy mélyedés esetén előre szólt Egonnak, aki minden tőle telhetőt igyekezett is megtenni, hogy elkerülje a csetlés-botlást a sötét tárnában. Az útjukat eltorlaszoló akadály váratlan fordulat volt, de szerencsére a nő nem tartott tőle, hogy karmos mancsával lekever neki egyet, amíg egymás mellett sündörögnek, így úgy tűnt szívesen fogja a segítséget. - Rögtön megyek – mondta, majd óvatosan közeledett, nem lett volna jó, egy fekete sziklába verni a fejét. Bal kezét inkább pihentette, nem akarta, hogy csonka ujjai megsérüljenek ezáltal lassítva a gyógyulást, de egy kézzel is tudott valamennyit segíteni, ráadásul könnyen megtudta ragadni a sziklákat, hogy arrább pakolja őket. Két kézzel biztos gyorsabban ment volna, de így is tudott azért hatékonyan Lilianne munkáját előbbre vinni. - Majd legközelebb – húzta széles vigyorra pofáját, bár önkéntelen volt, és hamar abba is hagyta. A nőstény amúgy sem ránéz, valamint a fehér fogakon kívül úgysem látna mást, és még a végén félreértelmezné pofájának mimikáját. - Ja, én igazából csak egy fáklyára gondoltam, amit magammal vinnék. De a te ötleted is tetszik, csak igen, sajna lennének hátulütői. Ráadásul a halandók is felfigyelhetnének a fényre. Például gyerekek, akik a tárna elejét használják hülye kis játékukra. Bár ez elég valószínűtlen a vadon kellős közepén, a laknál meg még esélytelenebb. De, mindenesetre feltűnőbb lenne bizonyosan – Egon egy pillanatra elgondolkozott mi lenne, ha találnának bent egy embert, bár szagot nem érzett hozzá, de azért eljátszott a gondolattal. Lilianne előtt biztosan nem támadná meg, hiszen fene tudja, hogy áll az emberevéshez, és ebben a sötétben még csak arra sem nagyon lehetne fogni a megölését, hogy saját titkukat biztonságban tudják. Hacsak nincs egy lámpája, amivel telibe világítja Egont. Talán ebben az esetben engedélyezett lenne a megölése, de a felfalást biztosan hanyagolnia kellene. – Ja, szerencsére nem kell – tette még hozzá elgondolkodva. - Tényleg? Sokan bujkáltatok itt? – gondolati hangjában pusztán kíváncsiság vegyült. Egon lett volna az utolsó, aki valakinek a bátorságát megkérdőjelezte volna, mert elbújt egy sötét és végtelennek tűnő alagút rendszerben, hogy az életét mentse. – És mi elől menekültél? – kérdezte szintén csak informatív jelleggel. Lehet falkaproblémák voltak, és egy időre meg kellett húznia magát, vagy felbosszantott valakit, akit nem kellett volna. Egon kíváncsian várta a válaszokat. Kezdett szimpatikus lenni neki a nőstény. Szinte már remélte, hogy sikeres lesz a falkacsatlakozása. - Suttogó? Sosem értettem őket, bár jó munkát szoktak végezni – vallotta be őszintén. Egon egyáltalán nem hitt az effajta spiritualitásban, sem az általános értelemben vett emberi szellemekben, sem pedig abban a maszlagban, hogy mindennek van szelleme, még akár annak a sziklának is, amit épp az imént került el a fejével. Számára a suttogók igen jó emberismerőnek tűntek, akiknek volt érzékük a jó tanácsok adásához, valamint lehetett nekik valami kis plusz megérző képességük, de ettől eltekintve nem hitte, hogy valóban a szellemekkel trécselnének szabad idejükben. – Sok sikert hozzá – hangja őszinte volt, minden szkepticizmusa ellenére tisztelte a szellemi vezetőket, hiszen bölcsek és többnyire segítőkészek voltak. Csak ne akarnák mindig a szellemekre fogni a dolgokat. - Nem lehetett egy sétagalopp – jegyezte meg kedvesen. Bár fogalma sem volt, miket tanulhatott húsz éven át, de valószínűleg végzett, ha ismét visszatért régi falkájához. – A hegyiek biztosan örülni fognak, hogy visszatértél – Egon bizakodó volt. Már csak saját érdekében is. - Eddig még okés a dolog – mondta, miközben keresztülpréselte magát, egy szűkebb járaton. A következő viszont már bonyolult lett volna. A ruhákból köszöni szépen nem kér, a meztelen emberi alakot sem akarta, bár nem erkölcsi okokból egyszerűen, csak fázott volna úgy. Így inkább felvette normál farkas alakját, és úgy már könnyedén keresztül siklott az akadályokon. Szólni viszont nem szólt, hogy Liliaane várja meg. A változás csak öt-hat másodperc volt, és hamar beérte a nőt. Igaz csak három lábon járt, de tartotta a tempót. – Biztos csábos látvány lennék. Csak azt hiszem, a falka abban a pillanatban kitagadna, amint meglátnának - hangja neki is vidám volt. Igazából szórakoztatta a nőstény felvetése. Három lábon fárasztóbb volt emelkedőnek menni, ezért óvatosan balját is le-leteszegette, hogy segítse járását. - Sok van még hátra? – kérdezte, bár nem volt még fáradt, de hosszú távon az ugrándozása előbb-utóbb ki fogja fullasztani. Remélte, nem kell több mérföldet még megtenniük.
Hm, oké, végül is, nekem nem gond, hogy még egyszer végigvezessem erre fényesebb körülmények között is, meg vélhetőleg lassabban, hiszen úgy könnyebb megjegyezni a dolgokat. - Oké. Feleltem könnyedén, elvégre, nem árt ápolni a friss ismeretségeket is, nemde? Pláne akkor, ha az új Atanerk sem fog kiebrudalni a városból, az valahogy kellemetlen volna. Egyelőre azonban úgy hiszem, fölösleges ezen aggódnom, de jó volna, ha valakivel találkozhatnék előtte, akivel ismerjük egymást, mert nem ártana előtte megtudnom, hogy úgy egyáltalán van-e még hely itt a számomra. Szeretném, ha lenne, de inkább képbe kerülnék, mielőtt meglátogatom az illetőt. - Persze nem úgy gondoltam, hogy rögtön az elején kezdődne, az tényleg lebuktatná hamar a járatot. Mindenesetre, azt hiszem, fölösleges is, jobb, ha csak azok tudják erre a járást, akik már kellőképpen jól ismerik. Több ízben le lehetett volna kanyarodni, és ha nem ismerném úgy a helyet, mint a tenyeremet, eltévednék, de hát, aki Alignak Gyomrában edződik, annak ilyen téren ez a járat már túl sok gondot nem okoz. - Nem tudom, hogy ki mennyit, én sokszor vonultam el erre, bár nem kifejezetten mások elől, inkább gondolkodni. Meg aztán, voltak olyan időszakok, amikor egyszerűbb volt erre járni. Vontam vállat, noha ezt is teljesen fölöslegesen, nem láthatta, az meg különösebben nem zavarna, ha bárki rám sütné a gyáva bélyeget, én tisztában vagyok önmagammal, és csak ez a lényeg. - A problémák elől. Ami azt illeti, mások problémái elől. Javítottam ki magam, hisz az enyémek már szerencsére jó ideje nem olyan komolyak, s mióta a Teremtőm meghalt, már attól sem kell félnem, hogy a rögeszméje megint felém üldözi. Az egyetlen komolyan történés ilyen téren az volt, hogy segítettem Emmettnek leszámolni a saját démonával. Az kicsit azért megviselt, és őszintén, azóta is várom, hogy a szellemek lerohanjanak, amiért egy Őrzőt részesítettem előnyben a fajtámmal szemben. - Ohh, biztosíthatlak, néha mi sem értjük magunkat. Kuncogtam fel, tény és való, hogy nem egyszerű közel lenni a másik oldalhoz, sokszor fájdalmas, lelkileg megviseli az embert, de az is épp annyira, hogy annyi felé kell nyitottnak lennünk, hogy jól végezhessük a dolgunkat. Lehet, hogy mások számára ez semmiség, én régóta nem lennék képes enélkül élni, ebben teljesedtem ki, találtam meg az utamat oly sok év után, mik alatt nem a saját életemet éltem. - Köszönöm. Kedves volt tőle, hogy így ismeretlenül is megtette ezt a gesztust, és őszintének is éreztem, jól esett, mit tagadjam. Nekem sosem volt kifejezetten nehéz örömet okozni, hisz sokszor fordult már rosszra az életem, megtanultam értékelni a keveset is. - A legrosszabb és legnehezebb része az volt, hogy távol kellett lennem. S ráadásul most még az is motoszkál a fejemben, hogy talán nem maradhatok, és ez nagyon is zavart, kellemetlen érzeteket csalt belém, és kicsit valóban féltem. - Legyen igazad, reményeim szerint a legtöbben még itt vannak. Így kellene lennie, a legtöbben vágytak arra, hogy valahol igazán otthonra leljenek, és sokan elég kreatívak voltak, hogy több generációt is leélhessenek egy helyen, néha meg kellett húzni magunkat, de a síparadicsomban könnyen el lehetett bújtatni valakit úgy, hogy munkája is legyen. Nekem most könnyű dolgom van, húsz év után rég feledésbe merült már a nevem. - Kitagadna? Akkor sokat változhatott a falka… mielőtt elmentem, tömve volt őrültekkel, már a szó legpozitívabb értelmében, én speciel jót röhögnék rajta. Nem voltam kifejezetten vidám jelenség sosem, és most sem én leszek az, aki ilyen szempontból a társaság lelke, de a poénos dolgokat azért felfogom, és értékelem. - Nem, nincs már olyan sok, ha figyelsz, kicsit élénkebb a levegő is már. Mosolyodtam el, legszívesebben szaladtam volna, de nem tehettem, elvégre, nem várt senki, s azért abszolút nem volt itt már kifejezetten könnyen járható a terep, sokszor oldalt kellett átpréselnem magam, a bőröndöm meg csak azért fért át, mert tényleg kis darab volt, fölösleges cuccokat sosem hordok magammal. Mondjuk, lassan lehet, hogy befürdök vele, de kifejezetten nem fog érdekelni a dolog. - És… ha valaki felismer, és kezeskedik értem, akkor lehet róla szó, hogy szabadon mászkáljak? Ez már nem az ő felelőssége lesz, tudhatja jól, én viszont azt tudom, hogy bárki, aki korábban ismert, nyugodt szívvel mondhatná azt, hogy igen, bármi is legyen, tartja a hátát, mert velem soha nem volt semmi probléma, és a legtöbben több ízben is kisírták magukat a vállamon. Ettől még úgy érzem, vele illenék tisztába tennem ilyen téren a dolgokat, s akárhogyan is alakul, azért azt el fogom mondani a vezetőségnek, hogy mindvégig a falka érdekeit tartotta szem előtt.
- Na, igen, remélhetőleg én is ebbe a kategóriába fogok esni hamarosan – tényleg szerette volna oda-vissza végig járni, persze majd akkor, ha a mancsa már nem fogja akadályozni. Egyébként is mostanában elég békés az élet. Amióta Leah-t behozták azóta, nem is történt nagyon semmi említésre méltó. Legalábbis Egon nem tudott róla. Persze a testőr sérüléseiről sem lett volna tudomása, ha Joana nem hívja, hogy menjen vele. - Ja, értem – világosult fel Egon. – Én is szeretek elmélkedni, bár én inkább a kanapén, vagy az ágyban. Igaz gyakran el is alszok közben, de hát én már csak ilyen vagyok – talán kicsit túlzott, hiszen olyan sokat azért nem szokott gondolkodni, de ha rávetemedik, akkor whiskyit is szokott hozzá magához venni, aztán hamar elszenderedik, ha magányosan műveli az ivás szertartását. - Szóval egyedül akartál lenni – vonta le a következtetést, bár nem tudta, hogy jól-e, de neki ez jött le az elhangzottakból. Egy sötét alagút, pedig talán a legjobb hely, hogy valaki magányra leljen. Ráadásul suttogóként különösen hasznos, mivel idelent aztán tényleg nincs semmi, ami megzavarná a meditációt, vagy a „szellemekkel” való kommunikációt. Ha már egyszer azt mondják mindenkinek, hogy ezt csinálják, hát akkor adják meg a módját rendesen. - Akkor jó – Egon hangja nevetősen csenghetett a másik elméjében. Örült, hogy Lilianne nem vette zokon a kijelentését, bár ha zokon vette volna sem tudta volna nagyon jelen pillanatban érdekelni, hiszen számára még csak egy kóbor, igaz nyilván be fog csatlakozni, de ez majd elválik. Egyébként sem szeretett farkasokkal rossz viszonyban lenni, legyenek azok kóborok, vagy falkatagok. - Vannak – Egon egy kis időre félretette közlékenységének takarékon tartását a falkával kapcsolatban, de úgy érezte ennyit megengedhet magának. – Néhányan már negyven-ötven éve itt vannak a városban, szóval pár ismerőst biztosan fogsz találni. Hát, persze azt nem mondhatom, hogy mindenki itt van még, de bizonyosan lesz, aki rád ismer – neveket azért nem fog mondani, elégedjen meg ennyivel. Joanára gondolt és Elvisre. Őket minden bizonnyal ismernie kell, mivel a nőstény már elmondása szerint ötven éve itt él, a hím pedig, ha jól emlékezett talán negyven évet mondott. A többiek tartózkodási ideje még nem került szóba, de a magasabb rangúak bizonyosan itt élhetnek egy ideje. Mint például Darren, vagy Prémvadász. - Hát nem tudom – nevetett fel, farkasszerű nyihogás hallatva. – Azért én nem próbálnám ki. Őrültek vagy sem, nem rizikózná meg. Natan is elég rendesen pórul járt, pedig csak egy kocsit gyújtott fel, vagy mi is történt pontosan. Nem nagyon kutakodott a részletek után, mivel annyira nem érdekelte a téma, de inkább meghúzza magát ilyen téren. Nem szeretne ő is lekötözve egy mocskos pincében kikötni. Persze más dolog a rongálás és más a hülyéskedés, de Egon úgy volt vele, hogy előbb kiismeri a helyieket, mielőtt valami nagyobb őrültségbe belefogna. - Tényleg! – derült fel hirtelen. A levegő tényleg mozgékonyabbá vált körülöttük, ami azt jelenti, hogy a közelben vége szakadhat a bezártságuknak valahol. Persze ez adódhat egy nagyobbacska résből is, de ha Lilianne szerint közelednek a végéhez, akkor nyilván úgy is van. Elvégre elég szépen kiigazodott a járaton, nem hitte, hogy pont ebben tévedne. - Hát, akkor már nem az én problémám leszel – küldte kicsit bizonytalanul. – Mármint ne érts félre, nem vagy probléma úgy önmagad, csak inkább a helyzet, amiben ketten most így vagyunk problémásabb részemről. Szóval azt hiszem, megoldható, hogy ne kushadjak a nyomodban, ha felismernek. A kezeskedés részt inkább hanyagoljuk. Nem vagyok olyan régóta itt, hogy ultimátumot szabjak bárkinek is, és ez kicsit így venné ki magát szerintem. Persze falkaérdek meg minden, de ha a fogadtatás szívélyes részükről, akkor felőlem megoldható a…hát a szabadon bocsájtásod. – A gondolat eléggé vicces volt, mivel a lány egyáltalán nem volt Egonhoz kötve és, ha akarta volna, akkor már régen itt hagyhatta volna egyedül a sötétben kóricálni.
Már mondtam neki, hogy oké, elkísérem szívesen, nem oszt, nem szoroz, szeretek segítő jobbot nyújtani bárkinek, aki kicsit is igényli, szóval meg fogom tenni, ha valóban ezt szeretné, s mivel meg akarja ismerni az alagutakat, vélhetőleg így van. - A kanapén és az ágyban nekem is sikerülne elaludnom, sőt, még fotelben is, vagy egy puha szőnyegen, farkasként gyakorlatilag bárhol. Ezért jöttem mindig ide. Az holt biztos, hogy az alvókámmal nincsen semmi baj, soha nem is volt, bár mikor megszülettek a gyermekeim, ez felettébb sokadig probléma lett az életemben, főleg, hogy elég hamar be is harapott a férjem, onnantól kezdve pedig a vérfarkaslét mindent felülírt. Nem is akarok erre gondolni, most már nyugodtan és békésen alszom többnyire, bőven bepótoltam a kiesett éveket. - Igen, néha szükségem van rá. Azt inkább nem kezdem el fejtegetni, hogy máskülönben úgy érezném, egyszerűen megbolondulok a túl sok impulzustól, nem biztos, hogy túlságosan kellemes képet festenék magamról, ha ezt a tudtára adnám. Tudom, hogy vannak nálam dilisebb lelkek is a falkában, legalábbis egykor voltak, de attól még jobb ezt mellőzni. - Ez szuper, persze, én sem gondoltam, hogy mindenki itt van még, a mi fajtánkat sokszor hajtja nyughatatlan vére. Teljesen mindegy, miféle okból, ám olykor váltani kell, nem is tudom, ismerek-e olyat, aki az egész életét egy helyen élte le, biztosan vannak, de erről sosem kérdeztem senkit, talán eztán érdekelni fog ez is. - Köszönöm! Már, hogy megtisztel azzal, hogy ennyit is elmondott, nem sok, de nekem jelenleg bőven elég, úgy érzem tőle, hogy valóban van értelme visszatérnem, s nem kell rögtön sarkon fordulnom, elbúcsúznom Emmettől, és újabb otthon után nézni, vagy életem hátralevő részében bolyongani a világban. Nem tippelgetek, noha vannak páran, akik eszembe ötlenek a negyven-ötven évről, és őszintén, mindnyájuk viszontlátásának nagyon örülnék, sőt, igazán nincs is senki, akit nem akarnék újra látni, még a Grandmore ikrek citromba harapott pofázmánya is jöhet. Őszintén, megértem, a legtöbb férfi nem akar bolondot csinálni magából azzal, hogy női ruhába bújik, de vannak páran, akik zokszó nélkül megtennék. Példának okáért Darren szerintem holt biztos, hogy nem gondolkodna ilyesmin, ő igencsak meghökkentő dolgokra képes, tudnék mesélni. A levegő minden lépéssel élénkebbé vált, bár a járat a lak alatt végződött, de itt-ott voltak kisebb rések a sziklában, amikből beáramlott a levegő, és jól tudtam, hogy kinn mely pontok azok, ahonnan elindulnak, itt már nem voltunk messze a talajszinttől sem. Kicsit megkönnyebbültem, hogy azt mondta, akkor már nem az ő problémája leszek, nem mintha szeretnék bárkié is lenni, de tiszta sor, hogy neki az vagyok, hisz nem tud hová tenni, és bajba kerülhetne miattam, ha valami aljasságra készülnék, bár azt mostanra már biztosan kiszagolta. - Jól hangzik, most már csak fohászkodnom kell a szellemekhez, hogy ismerőst tereljenek az utamba. Az különösebben nem bántotta a fülemet, ahogyan fogalmaz, nyilván szubmisszív mivoltom miatt adja magát így a dolog, más esetben bizonyára piszkálná a csőröm. Tudom jól, hogy képes lettem volna bármikor lerázni, és ezzel szerintem ő is tisztában van, ám nem tettem, a szándékaimban nincs semmi kellemetlen. - Pár lépés már csak, itt van a végén még egy kellemetlenebb szakasz, de viselhető. Kúszok át a sziklák közt, amolyan utolsó védelmi vonal lehet, hisz amint azon túljutunk, már kiszélesedik a járat, emberi kéz formálta ilyenné…
[Helyszín telítettség miatt itt, de még a Lak teraszánál]
A pár napja kapott levelet sokszor átfutottam már, választ azonban még nem kezdtem írni vissza rá. Csak hagyom, hogy az idő teljen, a percek peregjenek és szétfolyjanak az ujjaink között, mert így könnyebb. És tényleg az. Karácsony óta játsszuk ezt a levelezést és én kértem több időt, mert őszintén hiszem, hogy segít. Lassan magunk mögött hagyhatjuk jégbe fagyva mindent, amit ezen az őszön elkövettünk. Egymással és azokkal szemben is, akikhez tartozunk. Megint elolvasom a sorokat, majd elteszem a többi levél közé, a szekrény egyik fiókjának mélyére. Felkapom a cigimet a komód tetejéről és a kabátomat is az ágyról, ahová korábban ledobtam, majd átkopogok Bash-hez, hogy szóljak neki, járok egyet. Aztán a kulcsaimat is felmarva a nappalin keresztül vágok át a bejárati ajtóhoz, amit egy laza mozdulattal csapok be magam mögött. Az ő lakásának ajtaja elé érve, lassítok a lépteimen, de végül nem állok meg. Nem érzem az energiáit és őszintén, ha érezném is, akkor sem hiszem, hogy ennek már itt volna az ideje. Így inkább csak haladok tovább a folyosón, kifelé az épületből. Egy szál cigit a fogaim közé harapok, belebújok a kabátomba és a fejemre húzom a pulóverem kapucniját. Kilépek a teraszra, amikor is miatta kapom fel a fejem. Érzem. Itt van. - Szia. – nyögöm hirtelen kivágva a szót és kiveszem a cigit a számból, miközben tekintetem rá függesztem. Itt azonban elakad a tudásom, mert nem tudom mit mondjak még neki. Millió dolgot szeretnék, kezdve azzal, hogy reagáljak a levelében lévő dolgokra, de azt hiszem az most nem lenne jó ötlet. Vagyis… tudja a franc, hogy az lenne-e vagy sem.
A teraszkorlátra támaszkodom alkarjaimmal, így dőlve előre. Kezemben tollat szorongatok, azt forgatom ujjaim között. Igazából nem akartam semmit írni, csak nálam maradt, amikor felálltam a jegyzeteim mellől. Egy új eljáráson dolgozunk, a műtéti stratégiámat építgettem, de kellett egy kis friss levegő. Ennek legalább két órája, de itt ragadtam. A ceruzáról pedig szerintem már lesodortam a nagy azzal való szütymögésben a kérget. És a bele is bizonyára összetört, mert doboltam is vele a korláton. Még jó, hogy senki se jött erre azzal, hogy zavarom. Kicsit infantilis vagyok ma, azt hiszem. Nem, mintha különösebb okom lenne a vidámságra, de úgy döntöttem, hogy a szomorkodásból is elég. És bár ez nem döntés kérdése, könnyebb így hozzáállni. Mert úgy tűnik lassan mindenki és minden széthullik körülöttem, hát hogy leszek a támasza bárkinek, ha én is ezt teszem? Na ugye. Útba kellene ejtenem az Alfát a mentorsággal kapcsolatban, de nem tettem még meg. Egyszerre vagyok elszánt és gyáva is, s ez az elegy nagyon furcsa ízű. Mert tudom, hogy mit szeretnék csinálni, de nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet lenne-e. Bonyolult. És ez olyan, amit azon a kósza pár soron kívül a levélben senkivel nem beszéltem még meg és nem is akarom. Egyedül kell döntenem. Úgyis csak magunkra számíthatunk a vörössel. Elég volt a versenyfutásból vele. A pajzsrésen kiszagolva kapja fel fejét az emlegetett, megérezve a közeledést. Reflexből fordulok meg a köszönésre, a ceruzát nemes egyszerűséggel a fülem mögé tűzöm, hogy ne legyen útban, ha esetleg.. Ugyan! Kit áltatok? Nem tudom kiverni a fejemből azt az ölelésre vonatkozó levelezést. - Szia! - születik félszeg, de magunkhoz képest egész őszinte mosoly ajkaimon. Igyekszem nem túlgondolni a helyzetet, de a torkomba ugró szívem egyértelműsíti számomra: úgyis túl fogom. Bár remélem azért nem ül ki arcomra nagyon, hogy nem tudok a helyzettel mit kezdeni. Még.
Kezdőlap
