A tárna látszólag le van zárva, odabenn feliratok figyelmeztetnek az omlásveszélyre. De az igazság az, hogy ez a lejárat egy titkos alagútrendszerbe vezet, ami összeköti az őslakosok szálláshelyét és főhadiszállását az El Dorado Aranybányával, és egy járat Fairbanks külvárosáig nyúlik, ahol egy raktárépület pincéjében végződik.
Szerző
Üzenet
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Amíg a ceruzát a füle mögé tolja, addig én majdnem mozdulatlanságban maradok, csak a kezem az, ami lendül a cigiért és nagyjából a köszönésnél el is akarok. Résnyire engedett pajzsán át is érzem az energiáiban bekövetkezett változást és hazudnék, ha ez viszont nem volna pontosan ugyanígy. És az én pajzsom ráadásul lejjebb is van, mint az övé. Megvakarom a tarkóm és levegőt veszek ahhoz, hogy mondjak valamit, de túl sokra nem jutok. - Öhmm… én… nem akarlak zavarni. – szaladnak ki végül a szavak ajkaim között és bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy tényleg menjek a dolgomra, az mégis idegen volna tőlem. Mikor volt, hogy bármitől megfutamodtam volna?! Soha, és nem is most fogom elkezdeni, így végül szintén a korláthoz lépek, de jó két méternyi távolságban tőle. Tényleg nem akarom zavarni. Azt nem kérdezem meg, hogy zavarja-e, ha rágyújtok, mivel pontosan tudja ő is, hogy dohányzom és akkor sem kérdeztem rá erre folyton, amikor még együtt éltünk. Előveszem az öngyújtót és hamarosan vörösen izzik fel a nikotinszálam vége, ahogy lenyelem a füstöt. - Megkaptam a leveled. A napokban válaszolok rá. – szólalok meg némi szünet után, hogy ne legyünk olyanok, mint két kuka egymás mellett.
Mennyire gáz már, de komolyan! Úgy állunk egymás társaságában, mint valami zavart kamaszok. A szememet forgatnám a helyezkedésére, hogyha nem lenne legalább annyira suta, mint az én ácsorgásom. Pedig szeretném megölelni. Mindig megtettem, lazán szórtam arcára a puszijaimat, akármikor találkoztunk, s sosem érdekelt, hogy mi már nem azok vagyunk, nem egy pár. De ez most más. Szinte érzem - hallucinálom - hogy viszket a vállamon a tetoválás, amitől konzekvensen nem voltam hajlandó megszabadulni. Annak viszont tudok örülni, hogy nem nyár van, így a pulóver és a viselt kabát elrejti legutóbbi bombarobbantó jelünk. - Nem zavarsz. - fordulok vissza a korlát felé, mert ha már így megállt mellettem, olyan bénának érzem ezt a testhelyzetet, hogy akkor már inkább váltok. Alkar támaszt, ujjak összefon, fej oldalra fordít, pajzs óvatosan lejjebb ereszt. A vöröst is edzeni kell, unom már a hisztijét. Épp időben, amikor már mindent tönkretett, nem igaz? Nagyot szippantok az első füstből, ezt mindig imádtam. Olyan, mint az elfújt gyertyák füstje, valahogy kellemes számomra, bár másnak meg büdös. Kinek a pap, kinek a papné, ugyebár. - Öm, oké.. - jegyzem némiképp sután, s már ennyiben is hagynám, de akkor felüti bennem a fejét a kisördög. Nem viselkedhetünk úgy, mint az idióta kamaszok, nem igaz? Ez a zavar röhejes kezd lenni. - Esetleg most is válaszolhatsz, s akkor megmentünk egy adag fát. - eresztek meg egy vérszegény poén a papírtakarékosságra. Hülyén érzem magam, de azért az némiképp javít a helyzeten, hogy a hím felől sem épp a komfortérzet árad.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem tudom – és nem is akarom – nem észrevenni, hogy beleszimatol a cigifüstbe és ez a reakciója halvány, de örömteli mosolyt csal az arcomra. - Oké. – ha nem zavarom, hát nem, hazugságot pedig nem érzékelek felőle, ami azért megnyugtató. Mármint nem az, hogy igazat mond, hanem a tény, hogy nem zavarom őt. Mert azt tényleg nem szerettem volna. Amikor a levélre való válaszolást azonnali megtételét emlegeti, magasra szaladnak a szemöldökeim, de nem a csodálkozástól, hanem a gondolattól, hogy ez vajon mennyire jó ötlet. Ösztönösen nézek magunk mögé – akkor is, ha a farkasom érzékei jeleznének mindenképpen –, hogy magunk vagyunk-e, majd pedig megingatom a fejemet. - Van kedved járni egyet? – nézek végül rá, mert ha szóban fogom megválaszolni a sorait, akkor azt nem akarom a Lak teraszán megtenni. Hiába szeretem a falkát a családomként, nem minden tartozik rájuk. Főleg ez nem. Ha beleegyezik, akkor ellököm magam a korláttól és mellette indulok el a lépcsőfokon lefelé. Csendben vagyok, amíg el nem távolodunk az otthonunktól valamelyest. - Melyik résszel kezdjem? – pillantok rá oldalra és lefelé – mert alacsonyabb nálam – és ismételten beleszívok a még izzó végű cigimbe.
Nem jutott eszembe azon gondolkodni, hogy a laklakók fülének való-e a beszélgetésünk vagy sem. Igazából szerintem a kutyát nem érdekli, hogy miről leveleztünk egymással, bár való igaz, hogy az itteni pletykahálózatot a CIA is megirigyelhetné. A kérdésre válaszul bólintok, a vöröst visszacsapom a pajzsom mögé, nem kérem a véleményét. Bár kivételesen nem morog, ami azért bizarr, tekintve, hogy mennyi egyetértés szokott közöttünk Horatiot illetőn lenni. - Mehetünk. - öntöm szavakba is a beleegyezésemet, majd a ceruza immáron nem a fülem mögött landol, hanem a korláton hagyom ebek - farkasok - harmincadjára, s én a magam részéről igen passzív módon, de kabátom zsebeibe süllyesztem kezemet, így indulok meg Horatio mellett. - Amelyikkel szeretnéd. Nem igazán kötném meg a kezedet, ha nem érdekelne minden, amiről írtam, akkor nem is írtam volna azt és amit. - mosolyodom el. Lépés közben néha-néha pillantok oldalra rá, de különben a magunk előtt fekvő utat kémlelem. Nem, mintha ne ismerném minden négyzetcentiméterét a környéknek. Furcsán érzem magam, de minél többet töltünk el egymás társaságában, annál inkább oldódik a feszültségem. Mondjuk így szokott lenni.. először könnyedség, aztán nagy zuhanás. De én még tudok reménykedni azért.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Bólintok egyet, amikor beleegyezik a sétába és addig nem is kívánom tovább folytatni, amíg nem érzem úgy, hogy tényleg csak magunk vagyunk. Nem azért, mert olyan nagyon érdekelne bárkit is, hogy miről beszélgetünk, de ezzel együtt nem is tartozik rájuk, ez az igazság. Plusz szerintem évekre elegendő mennyiséget kaptak már belőlünk, ami azt illeti. - Huhh… nem könnyíted meg... – nem arról van szó, hogy nem érdekel minden, amiről írt, hanem, hogy nem memorizáltam a levelet, így nem tudok mindenen végigmenni pontról pontra, csak azon, ami hirtelen eszembe jut. Hiába olvastam csupán tíz perccel ezelőtt a sorait és nem csupán egyszer, amióta kézhez kaptam a borítékot. - Okééé… szóval mentor akarsz lenni? Ez jó ötlet szerintem. – vetem fel ezt a kérdést elsőként, mert ez nagyon is ott motoszkál bennem, amióta csak olvastam a sorait. - Biztosan örömed leled majd benne. Én legalábbis nagyon élvezem. Payne és Dana rendszeresen járnak hozzám és természetesen Bash is. Még mindig szeretem átadni a tudásomat a kölyköknek, azt meg még jobban, ha fel is tudják használni és a segítségükre is van. Szóval szerintem neked is be fog jönni. – tudom, hogy a kölykökkel jól kijön, Payne vele él és hát Bash is sokszor van a közelében. És, ha már Bashnél tartunk… - Kérdezted, hogy mit szól a fiamhoz. Megbékélt a helyzettel és szerintem jól ki fognak jönni. Majd meglátjuk. Nem tudom megjósolni, Arthur fiammal sosem sikerült megtalálniuk a közös hangot, ami pedig Maryt… a lányomat illeti, vele jóban voltak. – utalok a nejemre és a lányom nevénél megakad a nyelvem. Még mindig nem tettem túl magam a halálán. Valószínűleg sosem fogom, de már legalább egyben vagyok, nem úgy, mint mikor megtudtam.
- Nem szokásom. - nevetem el magam a régi szemtelenséggel. Egyébként sem tudom pontosan, hogy mit is írtam, azért nem mertem kérdezni, mert mennyire kínos lett volna már, ha olyasmire mákolok rá, amit végül le sem írtam. Hagyom hát, hogy kibontakozzon, ez minden hím álma egyébként is, nem? Szabad választás a témák között. Az irányítás és a dominancia egy formája, ha nagyon szexistán akarom felfogni a dolgokat. - Nem hiszem, hogy olyan sok mindent tudnék nekik tanítani, mint te vagy akár Asami, de szeretem a kölykök társaságát, tudod. - mosolyodom el. Jólesik hallani, hogy jó ötletnek tartja, közelebb visz a célokhoz, annak ellenére is, hogy én még mindig nem döntöttem el tényleg jó lenne-e. De majd kialakul. - Óh! - vegyül ebbe a szinte csak sóhajtásnyi szóba némi félig lenyelt csalódottság. Még csak korrigálni sincs időm, hogy jobban hangozzon. Nem folytatom hát, csendben maradok és próbálom megtalálni a megfelelő szavakat. Végül egy vállvonással dobom félre az illemet, s inkább mondom azt, ami zsigeri őszinteségemből fakad. - Az jó, ha megbékélt, bár valahol azért szerettem volna, ha velem ápol jobb viszonyt. Nem azért, mert Odette a nejed vagy Bastien a fiad. Egyszerűen csak.. nem tudom. Mindegy, önzőség, felejtsük el. - fintorodom el saját hülyeségemen, feleslegesnek ítélve azt, hogy tovább magyarázzam a bizonyítványomat. Valahogy semmiképp se jó ez a helyzet. Bastien nem akarja, hogy az "anyjaként" nézzek rá, barátkozünk. De én meg azt nem akarom, hogy ő Odettere nézzen valaha úgy, ahogy rám nem akar. Röhej. És még csak soha, egyikünk se mondta ki ezeket, csak a levegőben lógnak. Bár addig jó, amíg mindent nem tudunk. Lenne baj belőle, elég. - Stop. - veszem elő egyik kezem a zsebemből, s nyúlok Horatio csuklója után. Nem tudom nem megtenni, s bár szólok előre, van lehetősége elmozdulni, nem szeretném, ha megtenné. Amennyiben nem tiltakozik nagyon hevsesen, úgy most jön el az ideje annak, hogy megöleljem. Mert még mindig belém hasít a lánya elvesztése és az, hogy igenis tudom milyen érzés lehetett. - Nem kérek elnézést. - duruzsolom, miközben köré finom karjaimat, hogy aztán lábujjhegyre emelkedve puszit nyomhassak homlokára. Nem érdekel, hogy hová tartja el a cigarettát, akár meg is égethet vele. Nem tudom magamba fojtani a részvétemet, s hacsak tényleg nem sért meg azzal, hogy eltaszít, úgy megkapja az ölelést és a homlokcsókot is, mielőtt elereszteném, s visszalépnék tisztes távolságba tőle. - Közöttetek minden rendben? Megbékélt már.. mindennel? - terelem a besélgetést Odiera, mintha ezzel akarnám bizonyítani: az ölelésen nem volt mit félreértenie. Mondjuk ez a cél nem tudatos azért, csak így esik.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Igen, tudom. – jegyzem meg csendesen, mert legyen akármennyire is nevetséges, azon még mindig nem sikerült túllépni, hogy a kölykök társaságát a farkasa is szereti, az a farkas, amelyik az enyémet ok nélkül gyűlöli, de a kölykünket meg kedveli. Az elmúlt évtizedek alatt a benne élő vörös bundás sosem zavart igazán – mert fiatalabb és gyengébb az én szürkémnél –, mostanában azonban a bennem élő bestia is egyre kevesebb türelemmel van a másik iránt, különösen, hogy most már ő is akarja az a behódoltatást. Ez azonban most nem tartozik ide, így a gondolatot elhessegetem. A csalódott sóhajára felkapom a fejem és nem titkolt értetlenséggel nézek rá, mivel nem tudom hová tenni, hogy ezt mire is kellene vélnem. - Odette békélt meg a ténnyel, hogy Bash van és velem van. – vetem közbe, mert az, hogy a fiam miként áll melyik nőstényhez, nem az én dolgom, bár a választ azért sejtem. - De miért mondod ezt? Vagy miért szeretted volna? – értetlenül vonom összébb a szemöldökeimet, kíváncsian várva a válaszára. És úgy tűnik, hogy ez a csodálkozás és értetlenkedés rajtam marad, amikor a csuklómat fogja meg és megállásra késztet. - Mi a baj? – nyögöm ki hirtelen, mielőtt még megölelne. Én pedig belefeszülök ebbe az érintésbe. Ami korábban annyira természetes volt, mint levegőt venni, most valahogy nem tudom úgy fogadni. Nem tolom el magamtól, egyszerűen csak hagyom, hogy magához vonjon, a két karom azonban nem mozdul. Legalábbis nem azonnal. Lehajtom a fejem, hogy elérjen azzal a homlokcsókkal és le is hunyom a szemeimet és ekkor, ebben a pillanatban záródik hátára szabad tenyerem, a másik kezem pedig úgy, hogy ne égessem meg a cigarettával. Nem nyúlik hosszúra az egész, de hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól. A kérdést hallva megvonom a vállaimat. Nem flegmán, inkább csak úgy, hogy jelezzem, mondhatjuk így. - Még gondolkozik, hogy felvegye-e a nevem és gyakorlatilag nem élünk együtt. – bukik ki belőlem hirtelen és talán meggondolatlanul, mert ez nem az ő gondja, ráadásul én magam ígértem meg Odettenek, az ő döntése lesz, hogy milyen néven él tovább, a két lakiságot pedig én magam ajánlottam fel, mert én a hegyről nem költözhetek le, ő pedig a lovardát nem hagyhatja ott. Van ráció a döntések mögött, csak éppenséggel… nehéz. - Felvetette, hogy én vegyem fel az ő nevét. – és ha ott és akkor inkább tűnt félig komolytalannak, valahogy mégis azt érzem, hogy ez nem volt egy poénnak szánt gondolat. Férfi vagyok, több, mint négyszáz éves, katolikus. Az én hitem, múltam és hagyományaim szerint a nő megy a férfihez, elvégre én vettem őt feleségül és nem fordítva és így számomra elképzelhetetlen, hogy én vegyem fel az ő nevét. Idegen és új divat ez, aminek nem kívánok a követője lenni. Öreg vagyok már ahhoz...
- Értem, hogy ő. És erre mondtam, hogy van egy olyan részem, amelyik kicsit örült volna, ha ennyire nem békél meg. - sóhajtok fel. Tudom, hogy ez kusza, hogy ez rosszul hangzik, de igaz. - A fiad bízik bennem. Engem hívott, amikor bajban volt és tudod.. mérhetetlenül jólesett. És Odette a nejed, tulajdonképpen az anyja, de én nem vagyok senkije, s ha Odie is azt a pozitív viszont, azt a bizalmi helyzetet tudja nyújtani neki, amit én tudnék, akkor talán nem is lesz többé szüksége rám. - megvonom a vállamat, kimondtam, innentől kezdve egyetlen utolsó dolog van hátra, de az elmezugban marad. Mégpedig az, hogy Bastien Haskellsége valamiféleképp összekötött volna minket, az én olvasatomban legalábbis. Mert hiába Odette az apja felesége, én vagyok Bastien barátja, nem ő.. áh, bonyolult. És nem is tisztességes, senkivel szemben. Azt hiszem ideje lesz nekem is elfeledni, hogy a kölyök kinek a fia. Egyébként sem az apját kedvelem benne - nagyon nem - hanem őt magát. Mert remek személyiség. Mű az egész. Megölelem, hagyja, de nem az igazi. Pajzsom mögé rejtem a kést a szívemben, nem igyekszem magamra venni a helyzet visszásságát. Utálom, hogy még mindig ennyire messze van, pedig véleményem szerint én tényleg erőn felül felülemelkedtem. Hiszek benne, hogy neki is sikerül majd, de.. hát ez még nem az azért. - Tipikus Odette! - nevetem el magam az első döbbenet után, majd elszégyellten kapom szám elé kezem. - Abszolút gázul hangzik és elég tisztességtelenül kiherélős is tőle, de én ilyennek ismertem meg. - élek némi magyarázattal azt illetőn, hogy miért is volt számomra ilyen vicces ez a név-dolog. Nem akarok a barátnőmre sem rosszat mondani, így ezen a ponton inkább elhallgatom a magam igazát: haragszom azért, mert Horatiot ilyen helyzetbe hozta. Nem ezt érdemelné, én úgy gondolom. - De.. jó ez így? - kérdem inkább ezt, arra nem merve rákérdezni mit felelt a képtelen ötletre. Azt a választ sejtem azért, ennyire már - még - ismerem.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Várj-várj. Hogy érted azt, hogy téged hívott, amikor bajban volt?? Milyen bajban? – összeszaladnak a szemöldökeim a homlokomon, mert ezt nem értem. Mégis mikor? És erről miért nem tudok? - Álljunk meg egy picit Willow. Miért gondolod… mindezt? – az egy dolog, hogy Bash ismerte az anyját, szerette és ő meghalt és nem hiszem, hogy most feltétlen anyapótlékot keres – bár ezt nem tudom, sosem beszélgettünk erről, talán kellene – de nem világos, hogy miért akar Willow bárkije is lenni és ráadásul… hogyhogy szüksége van rá a fiamnak?! Az ölelés számomra még korai. Kértem, hogy tegyük ezt még félre és okkal, így pedig nem oldódom fel a mozdulatban és gesztusban. Kiszalad a számon, hogy a mi a helyzet mostanában a nejemmel és velem, a reakcióját pedig szintén nem tudom hová tenni. Ma úgy tűnik gyakran fogok még így érezni. - Értem. – vetem közbe, amikor megmagyarázza a dolgot. Felhúzom megint mind a két vállamat, lassan és egy pár másodpercig úgyis tartom, mielőtt leereszteném, de közbne szavakkal is választ adok a kérdésére. - Én mondtam neki, hogy tiszteletben tartom a döntését a névváltoztatást illetően és a kétlakiságot is én találtam ki. – egy rossz szavam se lehet, elvégre, amit mondtam, az teljesült is. Így pedig nem szólhatok és nem is szólok semmit az egészet illetően. - Jól megvagyunk. – és tényleg így is gondolom. Nem tökéletes, de olyan szerintem nem is létezik és a tőlünk telhető legtöbbet ki is hozzuk az egészből.
- Eltevedt, semmi komoly es egyebkent is regen volt. Akkor, amikor nem voltal a Lakban par napot. Magyarazom neki, bar kisse fogszivva. En azt hittem, hogy tudja. Vagyis hat felteteleztem. De ez igy megint eros bukta. Remelem nem csinaltam bajt Bastiennek. Magamnak talan, mert en nem szoltam Horationak, hanem cselekedtem. De tartom magam ahhoz, hogy igy volt helyes, s ezt nem fogom megmasitani. - Tipp. Nincs bizonyitekom ra, s nem is mondott ilyet. En nem vagyok olyannyira kolyokszakerto, mint te, igy jocskan sotetben tapogatozom. Vonom meg a vallamat. Tenyleg nem kellett volna belemennem, de most istenem! Oszinteseg, kozottunk ceda a neved. Bar teny, hogy regen is megoszthattam vele minden legbol kapott ketelyemetes elkepzelesemet, nehezen vennem tudomasul, hogy mar soha tobbe nem lehet. - Es ez nem az anyasagrol szol, csak a bizalomrol. Hulyeseg, nem erdemes beszelni rola. Felteves volt. Fuzom meg hozza, s ha torik, ha szakad, akkor sem ohajtom ragozni tovabb. Nem korai, szerintem nem. Rendes voltam vele, megerto, nem nekem volt szuksegem az olelesre reszvet tekinteteben, hanem neki, en igy veltem, de megesik, hogy mar nem hagyja, hogy ismerjem ennyire. Megtortent, nem volt tultoltve mindenfele erzelmi blablaval, tanulsagos volt. Nekem mindenkepp. A voros meg csak diszkreten morogta meg, ez is valami. - Ertem. Jegyzem, mert most rajtam a sor. Szerintem, ha olyan remek lenne ez igy, akkor nem jott volna elo mar masodszor, mint tema. De ok tudjak, nekem semmi kozom ehhez a hazassagosdihoz, Audrey regen volt es az egyebkent sem emlegetheto, mint helyzet egy lapon ezzel, hiszen nokent voltam hazudott ferj, az azert masmilyen. - Akkor jo. Hagyom ennyiben. Nem erzek felole hazugsagot, s ha ereznek, akkor sem lenne dolgom es tisztem foglalkozni vele. Tenyeleg szeretnem, ha boldogok lennenek, mindkettejuknek jar. Bar egyre inkabb az a velemenyem, higy legalabb annyira kompatibilisek egymassal, mint az en vorosom, meg Horatio hime. De ez maganvelemeny. - Gondolom levelben egy fokkal erzelmesebb boseggel tertel volna ra a temakra. Celzok arra, hogy papiron egesz jol ment ez a cseverszes, de itt mintha kicsit - nem kicsit - akadoznank, mint jeghegyben a Titanic. Hogy hibaztatom-e erte? Nem tudom. Igazabol szerintem a kerdeseim el lont raceloztam arra, hogy barmit hajlando vagyok meghallgatni tole es nem ohajtom - miert tennem? Nekem is van ilyeten masik, tole fuggetlen eletem - alaasni a kapcsolatat.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- És te nem szóltál róla... – nem akarok megint veszekedni, de a hangomban ott van a mérhetetlen csalódottság. Bastien az én fiam és az én kölyköm. És akármennyire is haragudott rám vagy sem, a falka társaimnak – így pedig Willownak is – ezt minimum illik tiszteletben tartani és szólni, ha bármi gáz vagy baj van vele kapcsolatban. Persze, hogy fáj, ha annyira sem tisztel – elvileg a barátomként, hogy azt már hozzá se tegyem a falkán belül is felette állok rangban –, hogy mindezt közölje velem. Pontosabban, hogy időben közölje. Bashnek még lehet hibáznia, hiszen ez az egész világ teljesen új neki, de Willownak… úgy tűnik túl engedékeny voltam, hogy elmosódtak azok a határok, mit lehet és mit nem. Akkor is, ha épp nem voltunk mostanában nagyon jóban. - Rendben. – engedem el a témát, de leginkább azért, amit az imént megtudtam. És talán ezért sem sikerül azt az ölelést úgy fogadnom, ahogyan kellene és ahogyan jó lenne. Válaszolok neki a nejemet érintő kérdéssel kapcsolatban, ez azonban megint olyasmi, amiről nem tudok és valahol nem is akarok tovább nyilatkozni. Megvagyunk a magunk módján és azt hiszem mind a ketten igyekszünk kihozni a legjobbat a házasságunkból. - Nem tudom, talán. Írásban valahogy könnyebb. – vonom meg a vállamat, mert azt hiszem igaza van. A levelezéseinkben valahogy sokkal egyszerűbb és nyíltabb volt minden kérdés, most azonban… - Willow... – szusszanok egyet a nevét említve és meg is állok. Tekintetem az övét keresi, hogyha szintén megáll és rám is néz. - Engedd el a vöröst. – kérem tőle és a hangomban ott van, most szeretném, ha megtenné. Itt és ebben a pillanatban...
- Nem alltal szoba velem. Egyebkent meg elore azert nem szoltam, mert fontosabbnak tartottam, hogy megkeressem, semmint rad varjak, utolag meg rabiztam, hogy mondja el o, ha akarja. Nem ohajtottam besugni neked, amikor azt kerte, hogy ne tegyem. Szegyellte magat, zavart volt es nem akart osszeveszni veled. Kolyok, gyerek. Meghagytam neki a dontes szabadsagat, bar odaadtam neki a telefonom, hogy hivhat, ha akar. Az ove lemerult. Nem tette, amiert nem tudom hibaztatni. Az o szemszogebol teljesen ertheto volt az egesz, ahogy a tiedbol meg ez a nyersen fagyos felhaborodasod az. En nem ohajtottam kozetek kerulni, ezt megerthetned. Vagy nem, nem varhatom el, hogy megertsd. Egyebkent meg tudtam, hogy idovel ugyis megtudod. Lam, igazam lett. Egy vallvonas az, amit adni tudok emelle. Nem a nemtorodom, sokkal inkabb a tessek, szidj meg, lokj a melybe megint, itt vagyok fele beletorodottsegtol terrhes. Nem tudok jot tenni, ha megfeszulok se. Tudtam, hogy igy fog reagalni, s igaza van. Is, meg nem is. Az viszont nonszensz, higy ebbol is onzo modon azt tudhatna levonni kovetkezteteskent, hogy nem tisztelem, illetve nem fontos nekem. Kozolte, hogy latni nem akar. Miert is kellett volna felhivjam akkor, s direkt nyakamra hozni a bajt? Am megtettem volna. Ha Bastien nem ke arra, amire. Pont. Kicsuszik a szamon a mondat a levelezesrol, s barmennyire nem szanom fricskanak, megis az lesz belole. A valaszan mosolyognom kell, egyeterteni vele, hummentesem is errol arulkodik. Amikor viszont mar epp nyulnek ujabb tema utan, kiejti a nevem. Istenem, mennyire imadtam mindig, ahogy igy szolit. Nem ezen a neven szulettem, de szeretem a csengeset, inkabb en vagyok, mint a Margaret volt, es emlekeimben mindig szeretet lappangott a kiejtese mogott, ha haragbol tolta el nevemet, akkor is. Most viszont gledaba allnak tole hatamon a pihek, s a voros is felmorran bennem ennek oromere. O menne, boldogan robbanna ki belolem, hogy vegre egyszer es mindenkorra lejatsszak azt, amit sose volt lehetoseguk, provokalna a himet, ha engednem neki. En viszont felrantom pajzsomat, muszaj vagyok idot nyerni igy. Csak par rovid szo, megis mindent elmondok vele. Ahogy arckifejezesemmel is. Mert emlekszem meg mit mondott nekem. - Ha valaha szerettel, konyorogve kerlek.. Ne tedd. Utalok ezzel a behodolasra, megtagadasra, levegobe logatott atharapasra.. Mindenre, ami a voros kapcsan elokerult kozottunk. Csak ennyi, semmi tobb, eddig tudom tartani, tulsagosan menni akar, s elfaradtam vele kuzdeni. Hagyom hat, hogy a nyurga szetszaggassa ruhaimat, atformalja testemet, s elmejenek kalitkaracsara tapadva kapaszkodom a kozos ertelmunkbe. Mert a voros osztonleny. Az o parja nem a him. O nem fel. En viszont rettegek attol, hogy ebbol m lesz. De tessek, Horatio. Ot akartad, hat itt feszit elotted. Teljes lamasagaban pompajaban vorosellve morog a kepedbe. Mihez kezdesz vele, mondd?
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ahogy hallgatom őt egyre vékonyabb vonallá préselődnek az ajkaim össze. Egyik mondata csak rosszabbá teszi a másikat, ahogy hosszabban magyarázza és végig ugyanazt mondja. Majd ő jobban tudja. Nem az ő kölyke, nem az ő fia, nem az ő gyereke. Willownak kellett volna a felnőttnek lennie és szólnia és ránk bíznia, hogy mi lesz a dologból, nem pedig döntőbírót játszania egy olyan kapcsolatban, amihez az ég világon semmi köze sincs. Mert az, hogy jóban van a fiammal, nem jelenti, hogy joga van ehhez is. Úgy tűnik talán élő szóban tényleg nem értjük már meg egymást. Ami abszurdum, ha leveleken keresztül mégis sikerül. Vagy csak nem tudom, hogy álljak ahhoz, hogy még mindig bele akar folyni az életem olyan részeibe, amelyekbe már nem kellene, mert az már nem kereszteződök többé. És Bash pontosan ilyen. Hiszem, hogy addig nem tudjuk rendbe hozni a dolgainkat, amíg nem járunk a kettőnk ügyeinek a végére és az, amit tenni készülök, aminek már régen itt van az ideje, most és itt kell megtörténnie. Akármennyire is nem ezzel a szándékkal hívtam magammal. Mert tényleg nem. Viszont túl régen lóg közöttünk és egyszerűen érzem, mind amiatt, ami eddig közöttünk történt, már szemernyi tisztelet sincs benne irántam. Amit emberi felem meg is tudna érteni, a bennem élő domináns Bestia azonban nem hagyja. Most már nem hagyja… Évtizedekig hunyt szemet a dolog felett, mert pontosan tudta, hogy mit okoz nekem a másik, öröm és boldogság volt. Remény. Most pedig… a sok fájdalom és seb után nem óhajt többé szemet hunyni és nem engedi, hogy én megtegyem. Pedig mi sosem hasonlottunk meg, nem voltak nézeteltéréseink, mindig egyet értettünk. Mindig… Egészen eddig. Látom az arcát és a szívem szakad belé, míg a szürke Bestiám tombolna. Energiáink egyre vadabb táncot járnak körülöttünk, bele-belekóstolva a vörösbe, szándékosan provokálva őt. Ha ennyire akarta éveken át a vérre menő küzdelmet, hát most megkaphatja. A szürkétől és tőlem. Odalépek Willowhoz, szorosan magamhoz ölelem és szavaira válaszul csak homlokon csókolom, miközben farkasom ízzé-porrá zúzza a másik mentális védelmét, újabb darabokat marva ki belőle magának, telibe vicsorogva a másik farkast, amikor már eléri. Főleg, hogy a vörös is ki akar szabadulni. Érezzük mind a ketten. Ellépek tőle, mielőtt az átváltozás még végbe menne és amíg Willow ruhái szakadnak és a farkas kiszabadul, eldobom a kabátom, a pulóverem és közben szürke szőr borítja be testem, a csontok ropogni és törni kezdenek, ahogy Bestiám alakjába fordulnak át. A farmert már nincs időm levenni, a farkas tépi szét átalakulásában, íriszeinek kékje izzik a tekintetem helyén és most először vicsorog a másik farkasra teljen pompájában. És ne vár. Többé nem vár. Egy évszázadnyi ellenszenvet nyelt le és az most egy csomagban robban, ahogy nekiront a nősténynek, agyarai élesen és fenyegetően csattannak, ahogy a másik pofája után kap, mancsai pedig kegyetlenül marnak. Hiába a másik gyorsasága, a szürke az idősebb, az erősebb, a tapasztaltabb és pofátlan kegyetlenséggel él vissza négyszáz évnyi tudásával. Én pedig nem tartom féken. Hagyom, hadd menjen előre és vegye el, ami jár neki. Tegye, amit tenni akar…
Nem erti. Szemellenzos. Ezert kell egy gyereknek anya is meg apa is. Mert minden no meg ferfi gondolkodasa mas. Tudom, hogy nem en vagyok az anyja. Nem isakarok az lenni. De kert valamire - ellentetben az spjaval, aki az utobbi idoben csak parancsolgatni tud. Es persze nem veszi eszre magat. - esen nem tagadtam meg tole. Hagytam, hadd tegyen belatasa szerint. Es nem, visszamenve az udoben se cselekednek helyette. Ha rohamot kap az apja tole, ha nem. Ha kozom lenne hozza, ha jogalapom, akkor se. Es igy se. Ez nem valtozna. Nem akarok belefolyni. Jobb lenne, ha nem kellene, ha nem lenne ennyire kozel es ennyire messze. De itt van es kenytelen voltam ebbe is beleszaladni, azt nem is emlegetve, hogy a masik fiat is en ferceltem ossze. Vajon azon is kiborulna a koszonom helyett? Orulhetne inkabb, hogy valaki torodik veluk. Ha mar a neje nem alkalmas erre a feladatra, mert veluk elni sem akar. -Szamomra o nem a fiad, hanem egy jo barat. Fogd fel igy, ha ez konnyebb. Jegyzek ennyit, majd lepek egyet a vegso zuhanas fele. Ahogy megolel, van abban megannyi termeszetesseg, s akarhogy is, bocsanatkerest is eszlelek benne. Es barmennyire nem akartam gyengenek tunni,megis megkonnyezem a helyzetet. Engem legalabb bant, en legalabb felek, bezzeg a voros robbanna. Hat hagyom. Valaholviccesnek is tarthatnam, hogy lam, epp miattam, velem szemben nem tudja tartani a sajat egyensulyukat. Nem szorakoztato viszont, a voros szamuz elmeje leghatso zugaba, s en elvesztem magam.
Ugrom,a barna meg sikolt fejemben, de nem erdekel. A him idosebb, mint en vagyok, de Fakir, en pedig Villam volnek, hat ennek fenyeben, ehhez mertem viselkedem. Nem erdekel hol harapok bele, csak szaggatni akarom a bundajat, tepni husat, megtorni. Nem fog menni, tudom, de kell ennyi, jar ennyi, mert mar kedvelnem, de most o resz tonkre mindent. O az, aki miatt a barna boldogtalan, nem en vagyok. Szukolok, nyuszitek, de tamadni orobalom utolso lenduletemig. Vajon meddig megy el? Mennyire tudja meg tonkretenni azt, ami szent volt valaha nekik? Nekunk. Mindenkinek. Remelem, higy a masik him megbosszulja majd. Akarmilyen vegem is legyen.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- A kettő nem szétválasztható… nem, amíg kölyök. – csendesen jegyzem meg, minden indulat nélkül, mert borzasztó naiv azt hinni, hogy valaha is másként lehetne tekinteni erre, ránk. Amíg nem felnőtt hím a farkasa, addig én mindig a képlet része leszek, ha tetszik ez neki, ha nem. Akkor is, ha rossz apának próbál beállítani vagy lát, mert számomra ez az üzenete annak, ahogyan cselekedett. Szerettem. Hogyne szerettem volna?! Ez azonban most nem arról szól, hogy miként éreztem vagy érzek iránta. Ez a farkasáról szól, akit nem tudott annyira kordában tartani, hogy ne zúzzon szét kettőnket... Hát tényleg nem érted Willow??! Vagy azt hiszed te vagy az egyetlen, akinek a farkasa saját akarattal is bír? Mit gondoltál, meddig tehetitek ezt meg a bennem élővel? Fogai a vállamat találják és abba fúródnak mélyen és ez csak újabb lökést ad, mert a vörös még mindig nem érti, nem tudja hol a helye hozzánk képest. Alattunk. Nyaka/marja után kapok agyaraimmal abban a pillanatban, ahogy vérem serken a vörös pofájába én keményen szorítok rá, felszakítva ezzel a bőrt és az ereket és a húst, el nem eresztve őt, hacsak valamiképpen ki nem kerülte ezt. Mancsom, karmaim az oldala felé kapnak és ha elérem, akkor végigszántják a bundát és a bőrt is, nyomot hagyva az izmokban, itt próbálva meg fogást találni rajta és legyűrni. Magunk alá parancsolni, akkor is, közben nem akar elereszteni. Az, hogy ez meddig fog tartani vagy hová fajul el, kizárólag a vörösön múlik, mert a Domináns nem fogja hagyni magát...
- Úgy legyen. Hagyom rá, mert nem óhajtok vitázni olyanon, ami elmúlt. Sosem értettem mit kell lamentálni azokon a dolgokon, amikből nem lett baj, s már túl is vannak haladva. Egyébként is, kezd az az érzésem lenni, hogy mindegy mit mondok, eldöntötte, hogy morogni akar, akkor morogni is fog. Az ölelést is úgy fogadja, mint egy darab fa, szóval nincs mit ragozzunk ezen. Teljesen mindegy, hogy Bastien kinek a fia, a nevelésről alkotott nézeteink tökéletesen különböznek. S jogalap-ügyben tényleg be kellene fogjam a pofám. Nem, mintha valaha szokásom lett volna.
She's lost in the darkness Fading away I'm still around here Screaming her name She's haunting my dreamworld Trying to survive My heart is frozen I'm losing my mind
De, kordában tudott tartani. A barna volt az oka annak, hogy jutott nekik ennyi év, de ha valaki vak arra, hogy ezt észrevegye, azon nem tudok segíteni. Egyelőre fehér, vérében megmártani kívánt agyaraimat villantom felé felhúzott pofám alól, nekiiramodom, s marni kívánom, teljesen mindegy merrefelé. Hallom én, hogy a vörös küzd bennem, hogy nem akarja ezt, de most az egyszer enyém a terep, én leszek az, aki megtorolja minden sérelmét. Most nem hagyom elfutni, nem engedem, hogy egy nem létező háborúig meneküljön az elől, amit már rég meg kellett volna tegyünk. A saját bőrömet - és az övét is - viszem a vásárra, torokmélyről tör elő minden fájdalommal vegyült, haragos mozgásom, ahogy húsomat tépi felszaggatja bőrömet. Nem vagyok hajlandó meghajolni neki. Nem, amíg legalább annyi fájdalmat nem érez, mint amennyit okozott. Nem nekem. Nem csak nekem. Nyakamat éri, annál fogva ránt meg, hogy aztán oldalamba kapjon, s maga alá gyűrjön, mint valami elejtett prédát. Szégyenem a torkomba kúszik, dühömbe olvad, feszengésre késztet, rángatózásra. Szorult helyzetemből szabadulni akarok, épp oly hevesen rángatva minden porcikám, mint amilyen erősen a barna üvölt bennem, próbálva lerázni magáról elmém béklyóját. Metszőn kaffanok a hím felé, úgy küzdök, mint aki megveszett, mert még nem fáj neki. Még nem jutott el oda, ahova jutnia kell. Mintegy véletlenül a torkomat mutatom neki, hadd metssze fel, hadd tépje, de nincs ebben megadás. Csak úgy tűnhet, mintha ennyire tehetségtelen lennék, ennyire nem tudnám, hogy merre is forduljak úgy, hogy azzal védjem is magam. S hogy mi lesz a vége? Az rajta múlik. Mert bár fogy az erőm, de tudom, hogy mit akarok. Majd meghajolok. Majd alatta leszek. De csak a romjaiból kortyolva nagyot. Sajnálom, barna. Így kell lennie. Ha a vérmezőnkben fürödve tanulja meg, hogy milyen érzés vaknak lenni, akkor úgy legyen. Harapj egy utolsót. Kóstold meg mit tettél. Utána a tiéd vagyunk..
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Vajon képesek leszünk még valaha is felállni ebből? Nem csak a mai napból, hanem mindabból, amit az elmúlt hónapok alatt magunk mögött hagytunk? Vajon képesek leszünk-e rá valamikor is?? Miért bántjuk, akit szeretünk? Miért ér véget egy szép reményű álom, hogy felváltsa azt nyomasztó, rémisztő éjjeli társa? Talán azért, mert mi is abban élünk… mindannyian megéljük a rémálmainkat, mert a démonaink nem a külvilágban léteznek, hanem bennünk… Évtizedeken át uraltam a bestiám, mert szerettem. Mert jobban szerettem őt, semmint, hogy magam alá gyűrjem bármilyen szempontból is. Akkor is, ha a vörös soha meg sem próbált elfogadni. Mindig éreztem, mindig tudtam és mégis odébb löktem, elhessegetem Damoklész kardját a nyakam fölül, mintha csak valami groteszk kötéltáncot jártam volna és most, hogy nem maradt miért tovább táncolni, hát vége az álomnak. Évtizedekig villantottad fel előttem újra és újra, hogy mi lakozik benned, itt az ideje, hogy én is megmutassam. Már nem fogom vissza a szürkémet, mert elege lett. Elege lett egy életre és hiszi, meg kell mutassa mivé is vált. Felkészültél rá, vörös? És vajon mi felkészültünk-e rá? Mi, akik valamikor szerettük egymást?? Farkasom a másik nyakára mar, nem törődve azzal, hogy a nőstény a vállunkat marja. Ha szükséges, hát megszabadulunk a hústól és úgy rántjuk ki magunkat. A seb begyógyul idővel, mintha ott sem lett volna… Mancsunk is cél ér és belehasít a kisebb farkasba, így pedig támaszt és fogódzót ad ahhoz, hogy rálendüljünk a nőstény hátára. Farkasom agyarai nem engedik a vörös nyakát. Nem kívánja az életét venni – a helyét akarja megmutatni a másiknak – így pontosan tudva meddig mehet el, ránt a vörösön, amíg az ficánkol alatta. És újra megteszi, nem számít hányszor kell megismételnie a mozdulatot, míg súlyának egészével és izmainak teljes erejével nehezedik a másikra, amíg meg nem érti, itt a vége ennek a történetnek. Morgásom, akár mennydörgés, úgy robban fenyegetőn a másik fülébe és egyúttal elméjébe is. Nem fogunk engedni, a természetünk, a szürke dominanciája nem engedi és nem fog ereszteni. Erővel és súlyával szorítja a földre a nőstényt, amíg az csak mozog, amíg meg nem adja magát, amíg be nem hódol….
Nem leszünk képesek. Ez a búcsúnk, hát úgy csináld. Elvesztettél, s ezen nem tetted túl magad, hát elvesztesz ma újra, s most ennek a terhét, a kiprovokálását neked kell viseld. Ez már nem az én harcom, én megtettem már mindent. Elfogadtalak, pártoltalak, szerettelek, elengedtelek és megtartottalak. Mindig számíthattál rám, s te leszel az, aki ezt rommá zúzod. Nem én. Végre nem én. Fordulni kívánok a karmai között, nem hason lapulva alatta, hanem hátamra perdülve, hogy négy mancsom az ég felé próbáljam szabadítani, mintha lerúgni kívánnám őt magamról. Az egész harc egyfajta metafora, hát ahogy egyre mélyebbre löksz, úgy válik számomra egyre biztosabbá, hogy mivel zúzzam porrá lelkedet. A hím ellen nincs fegyverem, erős, győzni fog, ez nem kérdés. Hát aljas módon az ösztönből születő harc közepette megmutatom, miben térünk el a vadon farkasaitól. Mi ismerjük az embert, tudjuk milyen annak lenni, változunk és változtatunk. Hát tessék. Szenvedj egy utolsót. Most kell megmutassam, mert később már nem lesz rá erőm. Letaszítani próbálom, utána kapok, ahol érem, mert nem a cél a lényeg, hanem hogy bosszantsam. Hogy addig bosszantsam, amíg a vörös ködtől már nem lát, amíg az ösztönei maguk alá gyűrik a benne élő embert teljesen, amíg vadállat nem lesz, olyan, mint én magam. A saját anatómiám egész más, mint a barnáé, de változni akarok, nem foglalkozva azzal, hogy mennyi csontját zúzatom össze ezzel. Azt akarom, hogy az ő arcát lásd bennem, hogy legalább te értsd meg, sosem különböztünk annyira, amennyire hitted azt. Nem uraltalak soha, te hagytad, hogy megtegyem. Most akarod hát megmutatni mennyi vagy? Mutasd rajta. Bámulj az ő arcába, kényszerítsd térdre azt, aki rég meghajlott előtted. Így éred el célodat.
A vörös arcából nézek rá, az eltelő és leélt évek gyorsaságával váltva alakot annyira, hogy eltűnjön a pofája, eltűnjön vérszomja, s semmi más ne maradjon, csak emberi orcám valamiféle groteszk farkasformával keretezve. Nem akarok szabadulni, nem így, de a vörös erősebb nálam, az ő dühe hajtja a visszaváltozást, melynek eredményeképpen velőt rázó sikollyal kapom oldalra a fejemet, nem akarva látni, mit tesz velem. Nincs idő és erő elmozdulni alóla, így ha a felkínált torokra kap, ha a vörös pofájába mászott volna, akkor az én nyakam s arcom lesz az, melyet megharap. ~ Fejezd be. - zokogom elméjébe, s ha nem tartotta eddig mellső mancsaimat a pofájában - vagy ha igen, akkor is - akkor arcom elé kapom átalakult, emberi kezeim. Vihet csontot, téphet húst, tehet, amit akar. A vörös energiái csillapodnak, szűkölve kushad, én pedig zokogok. Legyőzettünk. S mindketten tudjuk: innen többé nincs visszaút.
Fáj? Mondd. Fájjon. Legyen ez életed legkeserűbb győzelme, s jegyezd meg örökre milyen hangot ad az angyalok bukása. Elvesztetted a védelmedet, nincs tovább.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ha ismernénk a gondolatait, tudnánk, hogy téved. Hogy nagyon nagyot téved, azzal, amiben hisz. Mert nem erről van szó, a legkevésbé sem… Hanem a bestiáinkról, a tiédről és az enyémről, amely ugyanúgy a részünk, mint mi magunk. Vérfarkasok vagyunk Willow, és egy nap majd megérted te is, hogy most mi és miért történik… talán két évszázad múltán, de egy nap majd érteni fogod. Nem számít a nőstény hányszor próbál odakapni vagy, hogy sikerül-e neki a mellső mancsaimat agyarai közé kapni. Megfogtuk, a szürke megfogta és nem ereszti többé. A másik nyaka az övé és ez már megadja az egész küzdelem végét. A többi pedig csak idő kérdése… Nem bosszant már, nem úgy, ahogyan szeretne, mert a győzelem íze a szájában van, a szürke hímében, nyúlós masszaként tapadva a szájpadlására. Újabbat rántunk a vörösön, térjen végre észre és fogadja el, az idősebb és erősebb hím maga alá gyűrte. Ehelyett azonban menekülőre fogná és az embert tolná előre. Szürke bestiám megint ránt egyet rajta, ezúttal azonban nem csak azért, hogy észhez térítse a másikat, hanem, hogy kirántsa a visszavonulni készülő bestiát. Nem engedi váltani, nem Willowval van dolga, ez nem róla szól és nem is rólam. Értsd már meg végre, hogy ez farkasok közötti küzdelem, amit te provokáltál ki. Nem ma, nem most, hanem több, mint száz éve csinálod… ~ Hódolj be és eleresztelek. ~ farkasom morgásával egyenértékű a mordulás elméjében. Ez a szürkém és én engedem neki, hogy ő legyen. Ha most nem érünk ennek a végére, akkor sosem fogunk. Itt a vége vörös, a legvége… Hogyne fájna a dolog… és ha nem érzed és nem érted, az a te bajod és nem az enyém. Nem véletlenül nem tettem meg ezt korábban, nem véletlenül kerültem el és nem véletlenül történt minden a múltban úgy, ahogyan. Mondd, miért kellett ez neked vörös, miért vágytál rá? Tudtad, hogy mivel játszol… ismerted az erőkülönbséget. Ha továbbra sem enged, mancsom lendül és lecsapok rá, ott tépve, szaggatva, ahol éri a nőstényt, nem számít, hogy teste melyik pontja is az.
Milyen érdekes. Bennem most egy a barna és egy vagyok én, s a másik mégis azon lovagol, hogy a bestiáról van szó, nem az emberről. Akkor hol van a zavar? Hogyhogy nem érti mi az meghasonlani? Miért nem képes elfogadni, hogy nekem más a párom, de hogy a barna - legyen ez bármilyen szánalmas tőle - őt akarja? Nem érzem rajta más nőstény energiáit. Nem feszít úgy, mint ahogy az én ösztöneim lángolnak a Darimnak nevezett farkasa mellett. Ostoba. Szánalmas. Nem szeretem és az ő mérge mellett dühít az, hogy a barna mégis mennyire imádja. Pedig mennyit szenvedett már miatta. Nem vagyok szubmisszív. Nem hagyom! Nem tudok fordulni, nehéz, erős, nem ereszt. Nyekkenek, ahogy megránt, előtérbe tolnám a barnát, szenveszteni akarnám mindkettejüket, de a hím energiái megfojtanak. Ahogy egyre több a törött csontom, ahogy egyre mélyebb sebekből vérzek, érzem, hogy kifogyok az erőből. Dühödten morgok, kapálózom, de nem érek sokat vele. ~ Nem teszed ezt vele. Nem adom neked. Nem adom.. Acsargom elméjébe, mert bár nem hiszem, hogy érti, ez a barnáról szól. Nekem igen. Behódolnék, megtehetném, de egyrészt dominánsabb vagyok, mint ő, s az ő szubmisszivitásba hajló jelleme miatt vagyunk közösen semlegesek, másrészt pedig nem akarok hozzáláncolódni valakihez, egy olyan állathoz, akit gyűlölök. Ha behódolok, az övé leszek, örökre magához fog láncolni a barna miatt, s nem. Nem engedem. Megpróbálom ellökni magam a talajtól, de mivel rajtam tehénkedik farkaskodik, így nagy valószínűséggel a mozdulatommal csak azt érem el, hogy teljesen a földhöz présel, összeroppantva bordáimat. A fájdalom hullámai között megszűnök mozogni. Erősebb bennem az életösztön, mint a barna védelme, pedig nagyon igyekeztem. De nincs már merre, nincs semmi. Csak a fájdalom van, a vérveszteség, a törött borda, a nehezen vett levegő, a meghagyott, de mégis kitépett emberszív. Nyertél. Pajzsom a földön, kushadok, de örömként kísért az ürömben, hogy érzem, ahogy elszökik előlem az eszmélet. Lám, csak egy pillanatig kellett érezzem a legyőzöttek fájdalmát, a behódoltatottak szégyenét. Már nincs semmi. Sötét van. Három törött bordával, átszúrt tüdővel, szétszaggatott nyakkal és háttal, az erőlködésbe bele-beleroppant mancsokkal, sebzett pofával heverek alattad. Örülsz? Megöltél. Megölted őt is. Pedig az egyetlen volt, aki téged valaha.. aki igazán.. a rohadék, domináns szürkédet is vágyva és akarva hogy én vágyjam őt: szeretett.
..in our the end..
////
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem engedi farkasom az övét. Nem lépek közbe, hagyom, hadd tegye, amire több, mit tíz évtizedes oka van. És valahol egyet is értek vele, különben nem hagynám… Nem számít meddig tart, nem számít, hogy újra és újra rántanom kell rajta és míg a farkas teszi a dolgát, addig emberi részem, némán elfojtva fohászkodok, hogy adja végre fel a másik, mert ennyi volt, nincs menekvés. Szavaira nem reagálunk, csak tovább fogjuk, tartjuk és kivárunk. Türelmünk végtelenné vált, ez a vörös is pontosan tudja, átélte, megtapasztalta már. Érzem, érezzük, ahogy lelökni akar, de a mozdulat kisiklik és visszafelé sül el. A jéggé fagyott keménységű talajnak zuttyanunk és a bestiám súlya töri, zúzza maga alá az övét. Hallom a csontot eltörni és a légzés megváltozását is, és bár emberi felem azonnal átváltana aggodalmaskodóba, addig szürkém most már kitart. Kivárja, amíg a vörös megadja magát, amíg behódol, amíg megkapja, amit akar. Ahogy a test eszméletlenné válik, úgy engedi el bestiám a nőstényt és hagyja az alakváltást, nekem. Csontjaim ropognak, eltűnik a szürke bunda, a farkas kék íriszeit az emberi kékek váltják fel. A kabátom után rohanok, kikeresem a zsebeiből a mobilom és az első gyógyító számát tárcsázom, kihangosítóra rakva azt, míg visszamegyek a vörös bestiához. Kabátomat terítem rá és amint létre jön a telefonos kapcsolat, úgy kezdek el beszélni. - Halló? Bells? Horatio vagyok. Nagyon kellenél a tárna lerájatnál, Willow megsérült. Csonttörés, borda és talán a tüdő is sérült... – ha nem érem el élő szóban, úgy a hangpostájára mondom, de utóbbi esetében a következő fellelhető gyógyító számát is felcsörgöm, amíg nem találok valakit, akit el is érek. Nem fogom magára vagy sorsára hagyni, eszemben sincs. Akkor sem, ha ennek az lesz a vége, hogy többet látni sem akar… A hívás végeztével kinyomom a telefont és visszaváltok farkas alakomba, hogy melléfekve melegítsem őt saját testemmel.
(…)
Ha/amikor remélhetőleg Bells összerakta őt én magam viszem vissza a Lakhoz, hacsak a doktornő másként nem rendelkezik közben. Sejtésem szerint az orvosi szoba lesz a cél. Amikor pedig már biztonságban tudom Willowt, annyira ugrom fel a lakásomba, hogy legalább nadrágot vegyek, aztán azonnal Darim lakásához indulok…
Mint mostanában oly sokszor, megint Yeenél időztem, nem azért, mert nem volt hová mennem, vagy éppen rá akartam volna akaszkodni, egyszerűen úgy gondoltam, muszáj megragadnunk az összes lehetséges alkalmat, hogy együtt legyünk, mert ki tudja, mikor lesz vége. Mióta tudom, hogy meg fogok halni, különösképpen nem érzem magam rosszabbul magam, egyszerűen belenyugodtam, mert hiszem, hogy így kell lennie, mert teljesen mindegy, mi fog történni, és hogyan, de utána vele leszek. Bízom ebben, jobb a halál vele, mint az élet nélküle. Ezerszer elmondta már, hogy nem tart miatta gyengének, de kicsit még mindig szégyellem magam miatta, hiszen nem úgy segítek, miként ő számított volna rám. Épp valami vacsorán ügyködtünk, szerintem kifejezetten muris volt együtt főzni, ha már épp vadászni nem volt kedvünk, mert a farkasok jóllakottan henyéltek odabenn, mikor megcsörren a telefonon. Rögvest utána is nyúlok, hogy felkapjam, röpke elnézést rebegve Teremtőm felé. - Rendben, azonnal megyek, ne mozgasd! Már indulok is kifelé a konyhából, gyors puszit lehelve a szeretett arcra, hogy felkapjam az orvosi táskámat, elvégre munkából jöttem. - Sajnálom, ugrott a ma esténk, dolgom van. Bepótoljuk, ígérem! Szeretlek! Nem tudtam elégszer mondani, hangozzon bármilyen csöpögősen is, de sosem lehetek elég hálás, amiért megmentett, mikor a kölykévé fogadott. Valóban rosszul esett, hogy itt kell hagynom, de azért azt tudtam, hogy még bőven nem ez lesz az utolsó lehetőségünk a találkozásra. A szövetkabátom és csizmáim hamar rám kerültek, szerencsére Teremtőm lakhelye nem volt épp a városközpontban, így viszonylag hamar oda is tudtam érni, sokkal nyerőbb volt, mintha a hotelből kellett volna ideverekednem magam… Nem mondhatni, hogy túlságosan szószátyár lennék, mert egyszerűen túlságosan egyértelmű a képlet. Horation Willow vére, s pár azért valamicskét ő is elszenvedett, de egyértelmű, ki járt rosszabbul. A dolgok miértje engem most kifejezetten nem érdekel, mert eszemben sincs mások magánéletben vájkálni, más a fontosabb. Leguggolok a farkas test mellé, hogy finoman a bundájára téve kezeimet mérjem fel, miféle károkat kellene orvosolni. A törött bordákkal emberek esetében is sokszor lehetetlen mit kezdeni, de itt még annyiból is rosszabb az egész, hogy versenyt kell futni az idővel, nehogy rosszul forrjanak össze. Anélkül nem tudom helyrehozni, hogy fel ne nyitnám, viszont ezt itt nem tudom megtenni. Még csak a sérüléseit sem vehetem át, amíg nem raktam a helyére a bordáit, mert azzal nem lennék kisegítve, ha az én tüdőm lenne átfúrva, és utána engem kellene szétkapni. - Az van, hogy fel kell vinnünk, fel kell nyitnom. A tüdejébe fúródott az egyik bordája, így nem vehetem át a sérülését, de ha azt orvosoltam, akkor már menni fog. Viszont sietnünk is kell, mert belső vérzése van. Levegőt még kap, valószínűleg valami csoda folytán a borda annyira beékelődött, hogy olyan, mintha a tüdő nem sérült volna. Épp ezért remélhetőleg felfelé sem fog nagyon elmozdulni, máskülönben rögtönöznöm kell, de megoldom. Igazából, ez az egyetlen, ami fejfájást okoz, mert a mellkasából a vért is halál könnyen le tudom szívni… Számomra nyilvánvaló, hogy nem én fogom vinni, már csak azért sem, mert így könnyebben ellenőrzöm útközben is az állapotát… Az orvosiban aztán relatíve gyorsan megoldom a kényes kérdéseket, és az egyetlen, amit átveszek tőle, az a tüdősérülése, hogy a levegővétellel ne legyenek problémái. A bordái majd összeforrnak, ágynyugalom, és bekötözöm, de be fogok nézni hozzá viszonylag gyakran, és ráadásként mellé rendelek egy-két arra kóborló unatkozó egyedet, külön jó, ha esetleg más gyógyítót is megcsíphetek, akkor szakszerűen lesz megfigyelve még ráadásként. Szólok Edennek, mert úgy tudom, jóban vannak, Horatiot viszont a lehető legillendőbben megkérem, hogy maradjon távol tőle… A saját sebeimet nyalogatni pedig Artinál fogom, ennél mi sem természetesebb. Nem mintha ne hagyhatnám itt másokra, de szeretném majd látni, hogy jobban van… Fizikailag legalábbis.
Rég volt már, hogy láttam Payne-t. Igaz, azóta sok minden történt. De aggódtam miatta, a Vörös hold miatt. Főleg a hírek után, amiket halottam. A kölyök a lelkemre beszélt, ahogy mostanában Helena is tette… de nem tudtam nyugton ülni a gép mögött. Mennem kellett. Hideg. Eső. Sötét. Az első kettő önmagában is teljes mértékben elvetendő koncepció. A harmadik ugyan alapvetően kevésbé volna az, de mivel az első kettőhöz párosul, így az eredeti pozitív hatása hatványozottan negatívba vált át. A kocsiba pattanva pár óra alatt elértem az erdős határt, a további utat négy láb tettem meg. Tilos az itt tartózkodásom, de ez eddig még nem tartott vissza. A fáradt görcs a hátamban és a nyakamban lassan elkezdett feloldódni a szabadság érzésétől. Éreztem, ahogy minden szívdobbanással pumpálódik a vérembe az erő. Éreztem, ahogy izmaim dagadni kezdenek és pillantásom lassan acélossá borul. Rövidíteni akartam, másfelé fordultam le, csak az járt az eszemben, hogy a kis kölyök nem sérült meg, hogy életben van-e… nem tudtam volna az ellen tenni, ha halott. De reméltem ennek ellenkezőjét. A szarvasok akik békésen legelgettek egy pillanat alatt iszkoltak el, de most nem ők voltak célpontjaim. Ezúttal más volt. Illetve nem is vadásztam, kezdjük ott. Végül elértem… a bánya bejárat… erről mesélt múltkor Mich is… Ahogy szemeim befogadták a látványt, hogy a hűvös levegő beáramlik a bejáraton, furcsa hangot hallatva ettől… éreztem hogy a vérvonalam hullámai végigsöpörnek a tagjaimon, mint valami gyógyszeresen kevert adrenalin hullám. Pofám megkeményedett és kisimult egy pillanat alatt. Éreztem, ahogy egy farkas-vigyor kezd lassan szétterülni a berendezésemen. Felpörögtek a pillanatok előttem, képeket láttam magam előtt, miképp emlékeztem arra a napra, amikor a kölyökkel a hóban fetrengtünk… ahogy feldübörgött a véremben az adrenalin, ahogy a farkas hormonok dörömböltek az artériáimon, ahogy megtaláltam az utam….mert ezúttal beljebb jutok. Hozzád térek be végre. Mondjon bárki bármit. Felkaptam a fejem és oldalra pillantottam… szarvas tetem… ez az előbb is itt volt? Vagy csak annyira belemerültem ebbe...Felmorrantam és a tetem felé fordultam teljes testtel... füleim erre arra kalandoztak, tekintetem le se vettem a halott állatról, vicsorogtam...
Sok minden történt, történik folyamatosan, nehéz megemésztenem a történteket, nehéz elfogadnom bizonyos dolgokat, nehéz másként élnem, mint ahogy eddig tettem. Sokadjára menekülök az erdőbe aktuális feszültségem, egy apró vita, vagy épp bármi elől, ami indokolatlan haragot gerjeszt bennem. Most épp nekifeszültem az egyik testőrnek, mert nem éreztem kielégítőnek a munkáját. Van ez így, kritikusabb vagyok, idegbajosabb is, ami azt illeti, és nem tűröm a legapróbb hibát sem. Felmerült bennem, hogy talán a tűzoltóságon fel kellene mondanom, mert ebben az állapotban nem mehetek, nem múlhatnak rajtam életek. Fehér bundám hamar mocskos lett a sártól, hiába esett az eső, nem érdekelt, nem akartam ezzel foglalkozni, legyek csak fekete tőle, tapadjon a szőrömbe. Mit számít? Nem akartam vadra menni, most nem kellett, de utamba került a szarvas, kihívásnak tűnt, az ösztöneim követelték, hogy vadásszam le. Elégedetten mélyedtek húsába agyaraim, minekután megpecsételtem a sorsát. A hűvös eső hamar kihűtötte az eleinte kellemesen meleg tetemet. Így már nem kellett, nem is voltam éhes. Semmi sem volt jó. Látod ezt, Leah? Nekem ez egyszerűen nem megy, fogalmam sincs, hogy kell csinálni. Hogy engedjem el magam? Hogy engedjem be a boldogságot? Hogy legyek kevésbé elcseszett? A fülem megrezzen, behúzódom a fák közé, jön valaki, a pajzsom a helyén, az eső eltömít mindent, föld szaga van mindennek, az orromba megtelepedett már rég. Az eső szakadatlan hullik, zavarja a látást is, nem szeretem, de valahol a lelkem mélyén a megtisztulást juttatja eszembe. Most azonban erre nincs idő, ha nem közénk tartozik, nem engedhetem, hogy erre kószáljon. A farkasa nem ismerős, ismerem mindet, együtt vadászunk minden Teliholdkor, tudnom kell, hogy néznek ki azok, akikért felelek… Ő nem egy közülünk. ~Tűnj el, magányos!~ Ami őket illeti, a toleranciaküszöböm majdhogynem a végét járja, határozottan kezdett telelenni a puttonyom azokkal, akik úgy gondolják, bármit megtehetnek, bármikor belibbenhetnek a területünkre, és annak nem lesz semmiféle böjtje. Leszarom, mennyi idős, milyen erős, felőlem a kibaszott pápa is lehetne jelen pillanatban, de hogy ennek a tárnának a közelében nem fog ólálkodni, az holt biztos. Ha az utolsó csepp vérem elfolyatom, akkor sem. Nem mintha annyira bele akarnék állni, bár, tulajdonképpen ez nem teljesen igaz, annyira nem bántam volna…
Kezdőlap
//
//
