A Brody-val megesett beszélgetésem és a masszív tehetetlenség hatására úgy döntöttem, hogy még mielőtt elegánsan arcon legyintene bennünket a háború szele, felkeresem a Suttogót. Vicces egy dolog ez. Az alatt a száz év alatt, amit Alfaként eltöltöttem ennek a falkának az élén, pusztán azért hagytam meg ezt a posztot és nem töröltem le a történelmünkből, mert soha nem volt szükség rá. Valaki mindig betöltötte, büszke volt magára, innentől kezdve pedig marhára nem számított, hogy van-e Suttogó, avagy nincs. Legalább is nekem biztos nem. Még reggel telefonáltam Josie-nak, hogy majd valamikor beugranék hozzá a nap folyamán, és előre szóltam, hogy úgy készüljön: le fogom fárasztani, meg fogom hökkenteni és ha bárkinek is eljár a szája, eddig tartott a jó viszonyunk. Valamikor késő délután felé lehet, amikor a fekete Audi A8-as lustán gördül fel a ház előtti havas betonra. Miután leállítom a motort, még néhány pillanatig magam elé meredek, mert továbbra sem hiszem el, hogy valóban ezt csinálom. Hogy valóban itt vagyok, és halott vérfarkasok végett fogok útmutatásért kuncsorogni egy nőstény lábai előtt. Na jó, azért ez erős túlzás, de legalább érezteti, hogy mennyire nem akaródzik nekem ilyen ügyben bárkivel is társalogni. Kiszállok, a pajzsom mérsékelten zár, de ennek is inkább védelmi szempontja van. Elővigyázatosnak kell lennem, ha a nyílt utcán kódorgok egyes egyedül, ha csak nem akarok a nyakamba kapni egy bokorból pár őslakos vadállatot. Csengetek. S ez idő alatt megigazgatom magamon a térdig érő fekete szövetkabátomat, ami egyébként jól áll, de a jelenlegi arckifejezésemmel inkább nézek ki gyászhuszárnak, mint fess fiatalembernek. Még a torkomat is megköszörülöm, mielőtt a nőstény ajtót nyitna. Ám amikor ezt megteszi, igyekszem nem túl bunkó módon köszönteni - ami ha nem is sikerül annyira, az pusztán az általános közérzetemnek köszönhető, nem pedig annak, hogy bármi problémám is lenne a Suttogóval. - Hát... Itt vagyok. Gratulálok. Mintha egy szerencsétlen, kezdő kisiskolás lennék, aki éppen most készül szalagavatóra vinni az iskolai szerelmét. Nem baj, már többször gondoltam rá, hogy a jelenlegi helyzetemnél úgysincs lejjebb, ezen már nem múlik semmi. Jo egyébként érezheti rajtam, hogy kissé feszengek, na meg persze azt, hogy dől belőlem valami megfoghatatlan negativitás. Mert ugyebár gondolom, érzékeny az ilyesmire, nekem pedig nem áll szándékomban ezt leplezni előtte. Ennél sokkal keményebb történeteket fog hallani, ha egyszer beenged és nekem elő kell állnom a teljes mesémmel.
Ma volt az a nap, amikor úgy döntöttem, hogy nem fogok bemenni az üzletbe. Nem jellemző rám a lustaság, de volt egy olyan megérzésem, hogy jobban teszem, ha itthon maradok. Szerencsére az érzés helyességére már reggel fény derült, amikor váratlanul megcsörrent a telefonom. Igazából nem számítottam rá, hogy pont az alfa lesz az, aki majd meglátogat, de alighogy észrevettem a kijelzőn a számot, máris gondoltam, hogy komoly dologról lesz szó. Engem csak úgy nem szokott felkeresni Castor, és hiába vagyok én a falka Suttogója, még soha azelőtt nem kérte a segítségemet. Az újdonság varázsával hatott rám a dolog, de egyelőre inkább nem éltem bele magam semmibe. Végül is, az sem kizárt, hogy csupán közölni akarja, hogy nincs szüksége többé olyan pozícióra, mint a suttogó, és egyszerű falkataggá fokoz le. Nem mintha akkor rosszul éreztem volna magam, de mégiscsak hízelgett az elismerés, amiben ez a kitüntetett szerep részesített. Mire elvégeztem a ház körüli teendőimet, és egy kicsit foglalkoztam a kutyákkal, már hallottam is az érkező vendégem autóját. Nem volt nehéz, hiszen csendes környéken vagyok, a hó meg ropogott a kocsi kerekei alatt, miközben felállt a garázs előtti területre. Igen, egy kicsit elhanyagoltam a lapátolást, de az vesse rám az első követ, aki annyira rajong a hó eltakarításáért, hogy minden pillanatban szívesen eltolná a betonról. Az esetben az enyémet is eltávolíthatja! A csengő hallatán a kutyák egyből izgatott csaholásba kezdtek, és mindegyik a bejárat köré csoportosult. Szerencsére addigra már sikerült őket lecsendesítenem, mire kedvesen mosolyogva szélesre tártam a bejárati ajtót. Nem igazán tudtam, hogy Castor miként viszonyul az állatokhoz, és semmi esetre sem szerettem volna felidegesíteni. Így is elég feszültnek tűnt, ezt a következtetést pedig már abban a pillanatban sikerült levonnom, amint vettettem rá egy pillantást. - Szia! – köszöntem fesztelenül. Inkább csak kíváncsiság bujkált bennem, és mivel ő annyira idegesnek látszott, így elvetettem a lefokozásom gondolatát. Egyből meg is szállt a nyugalom. – Fáradj beljebb, már vártalak! – azzal még szélesebbre nyitottam az ajtót, és elálltam az útból, hogy helyet adjak neki. Még sosem járt itt nálam, a többi falkataggal ellentétben. Nem is tudtam hirtelen, hogy mit mondjak, vagy hogyan viselkedjek, pedig nem szoktak ilyesfajta problémáim lenni másokkal. - Hozhatok esetleg valami? – kérdeztem automatikusan, jó házigazdához illően, mialatt a nappali irányába terelgettem. – Te nagyon nem hiszel ebben az egészben, jól látom? – kissé szórakozottá vált a mosolyom, a két kezemet pedig csípőre tettem, és úgy pislogtam rá kíváncsian. Valahol mulatságosnak találtam, hogy ennyire viszolyog ettől, és ilyen szinten szkeptikusan áll hozzá a dolgokhoz, pedig még nem is tudtam pontosan, hogy mit vár tőlem. Minden esetre engem örömmel töltött el, hogy a segítségére lehettem a falkának.
Akár idegesítő is lehetne jelen helyzetben az a kedves nyugalom, ami Jo felől árad. Attól eltekintve, hogy ő nő, én pedig férfi, ezen kívül is majdhogynem teljesen egymás ellentétei vagyunk most. Ezt dobta a gép, részemről semmi szándékosság nincs mögötte. A kutyái azonban meglepnek. Nem igazán szoktam állatokkal találkozni, leszámítva persze az erdőben portyázó vadakat. A Bestiám röhögve kapja fel a fejét, és szeretne rámorranni az állatokra, hogy nyughassanak. Nem veszi őket komolyan, nem tartja ellenfélnek, inkább maximum egy diétás reggelinek, de igyekszem ezt nem kifejezni. Egyszerűen csak nem veszek tudomást róluk. Nem értem egyébként, hogy a farkasok hogy képesek együtt élni házi állatokkal, de azt hiszem, hogy ennél a kérdésnél sokkal komolyabb dolgokkal kellene foglalkoznom. Ahogy beinvitál, megtörlöm a lábam a lábtörlőben és már gombolom is ki a kabátot. Kellemes melegség, és finom illatok köszöntenek odabent, leszámítva persze a kutyák csípősségét. A közeg talán jó hatással lesz rám, még nem tudom. - Egy kávét. Mondom kissé talán túl természetesen, de valahogy nincs kedvem a felesleges udvariassághoz. Lepakolom a kabátot, ha kell, akkor a cipőt is leveszem, és a nőstény terelgetésére bemegyek a nappaliba, és helyet is foglalok a kanapén. A kérdésére rövid, ám annál szarkasztikusabb kacaj szalad ki a számon. - Nos, nem szeretnék. De azt hiszem, hogy rá vagyok szorulva. Mármint arra, hogy higgyek. Amíg a kávéra várok, lustán nézelődök a lakásban és az ujjaimat tördelem. De nem akarok még belemenni a részletekbe, tekintve, hogy azért nagyobb horderejű dologról van szó, mint hogy egy éppen készülő kávé alatt kiabáljak ki a konyhába. Ha megkapom, akkor megköszönöm és megvárom, hogy a nő is kényelembe helyezze magát, majd egy halk torokköszörüléssel nyitok, mielőtt belekezdenék. - Felmerült a gondolat, hogy Todd még a másvilágról is... Kísért. Megrázkódom ettől a kísért szótól. Annyira bizarr, hogy még kimondani is nehéz számomra anélkül, hogy ne akarjam magam élből tarkón vágni, amiért ilyen sületlenségeket hordok össze. - A Teremtőm pedig állítólag Tarával teszi ugyan ezt... Állítólag. Nagyon erősen nyomatékosítok, ebből továbbra is érezhető, hogy én bizony még mindig nem hiszek a saját szememnek se, és bizony a kimerültségemre fogom, hogy láttam többször megvillanni Todd, az általam megölt régi Alfa arcát a tükörben. Na meg persze azt is, amikor átvette felettem az uralmat és nekiestem Tarának. Belekortyolok a kávémba. - Meg lehet erről valahogy... győződni? Találkoztál már ilyesmivel? Először csendül némi elesett tanácstalanság a hangomban a totális elutasítás mellett. De még mindig jobb így, mintha az Őrzőket akartam volna bevonni ebbe az egészbe.
- Rendben! – fogadtam egy biccentéssel a kérését. Miután helyet foglalt a nappaliban, és úgy ítéltem meg, hogy kellően kényelembe is helyezte magát, én kivonultam a konyhába, hogy minél hamarabb teljesíthessem a kérését. Eszem ágában sem volt úgy venni ezt, mintha parancsolta volna, annak ellenére, hogy sejtettem, hozzá van szokva az ilyesmihez. Az embereknek megvan a maguk helye a világban, és én közel sem csicskásnak születtem, de tény, hogy az ő kívánságainak azért kénytelen vagyok eleget tenni, még ha nincs is feltétlenül ínyemre. Tudom én, hogy nem kellene időnként hangot adni a véleményemnek, de nem egyszer fordult már elő, hogy képtelen voltam magamban tartani. Míg a kávé lefőtt, addig azon gondolkoztam, hogy vajon mi miatt lehet ennyire ráutalva. Korábban még nem volt rá példa, hogy hozzám fordult volna segítségért, ezért is tett annyira kíváncsivá, hogy miért éppen most. Valószínűleg fontos lehet a dolog, különben nem vette volna a fáradtságot, hogy hozzám forduljon, főleg nem úgy, hogy ennyire ellene van az egésznek. Végül is, nem hihet mindenki abban, amiben valaki más, nemde? - Nem tudom, hogy szereted… - jegyeztem meg halkan, miközben a tálcával egyensúlyozva bevonultam a helyiségbe. Tettem rá cukrot és tejet is, hogy ha netán nem feketén issza, akkor se kelljen még egyszer magára hagynom őt. Illetlenség volna, végtére is vendég a házamban. – Hmm… - elgondolkozva dünnyögtem, amint elhangzott a lényegre törő első mondata. Nem óhajtottam félbeszakítani, csak kényelmesen elhelyezkedtem a kanapémon, mire az egyik kutya fel is ugrott mellém, és félig-meddig az ölembe erőszakolta magát. Néha hajlamosak elfelejteni, hogy már nem kölykök, én viszont velük együtt nem lettem nagyobb. Kezemet lazán pihentettem Poe fején, míg Castort hallgattam türelmes, bátorító tekintettel szemlélve őt. - Ne zárkózz el ennyire az ismeretlentől – javasoltam udvariasan, és igyekeztem, hogy ne hangozzon kioktatóan. Eszem ágában sem volt az Alfának megmondani, hogy mit és hogyan csináljon, de ez végül is, csak az én szakterületem, és nem az övé. – Egyébként igen, előfordulhat ilyesmi – bólintottam megfontoltan, ezzel egy időben pedig igyekeztem végiggondolni a lehetőségeket és az esetleges okokat. Már a nyilvánvalón túl. – Általában az úgynevezett védőszellemek képesek efféléket produkálni – kezdtem neki magyarázni, és igyekeztem úgy, hogy ő is elfogadhatónak ítélje meg. – Vannak olyanok, akik segítenek, ám ha a szellem, ami hozzád szegődött nem hasonlít a jellemét tekintve hozzád, akkor büntethet is. Olyat még nem láttam ugyan, aki bosszúból lenne valaki mellett, de úgy látszik, hogy ilyen is lehetséges… - kicsit elmerengtem ezen a lehetőségen, és úgy bambultam magam elé. – Nekem is volt, de azért, hogy tanítson, nem pedig azért, hogy büntessen – kicsit elhúztam a számat, mert abban nem igazán voltam jártas, hogy hogyan is kell őket távozásra bírni, hiszen általában maguktól szokták meghozni ezt a döntést. Azt hiszem, hogy az enyém maradhatott volna még, de biztosan azt akarta, hogy én magam jöjjek rá bizonyos dolgokra. Az életnek mindig kell kihívást tartogatni, hogy őt idézzem.
Az ismeretlentől nem szokásom elzárkózni, tekintettel arra, hogy igazság szerint nincs olyan dolog.. Vagyis nem szoktam meg, hogy van olyan dolog, amit ne ismernék, vagy ne lennék vele teljesen tisztában. De amíg hallgatom a nőstény khm.. Útmutatását, teljesen természetes mozdulattal pakolok két cukrot a kávémba, majd miután megkeverem, egy leheletnyi tejjel festem krémszínűre a feketeséget. Kissé elgondolkozom... elgondolkoznék azon, amit mond, ha nem prüszkölnék bele a csészébe, amikor a jellemről van szó. - Azt hiszem, hogy Todd és én egyáltalán nem álltunk annyira... távol egymástól. Lássuk be, a magunk módján mindketten szar alakok vagyunk. Vonom meg aprón a vállamat, aztán egy sóhajtással hátradőlök a puha ülőalkalmatosságon. De hogy mi a helyzet Jeremy és Tara háza táján? Fogalmam sincs. Jeremy nem volt egy eszelős, Tara viszont az. Elég durván. Jeremy sosem volt meggondolatlan. De állítólag ő segíteni akar Tarának. Tudja a fene. Az viszont biztos, hogyha én tényleg Todd által vagyok-voltam üldöztetve, az minden, csak nem segítség. - És az... Khm.. Az előfordulhat, hogy esetleg rajtam keresztül akar megszerezni valamit, amit már nem képes? Ó persze, itt sok dologra lehet gondolni. Ha én nem én lennék, akkor első sorban azt hinném, hogy arról a hatalomról van szó, amitől én fosztottam meg a saját két kezemmel. Milyen kár, hogy változott a status quo és inkább azt kell hinnem, hogy Tarára van rákattanva. Rövid fejcsóválás után kissé elmerengek azon, ahogy az eb törleszkedik Josie kezei közé, ő pedig jó anyaként azonnali kényeztetésben részesíti. Mielőtt túlságosan elérzékenyülök, inkább iszom még egy kicsit és úgy határozok, ideje belevágni a történetbe. - Néhány hónapja előfordult, hogy láttam megjelenni őt a tükörben. Csak egy pillanatra. Heh, egyszer be is vertem. - kacagok fel, közben pedig Josie-ra mutatok a mutatóujjammal, de csak egy pillanatra - Aztán... Aztán egyszer nem tudom... Elborult az agyam, fogalmam sem volt róla, mit csinálok. Az utolsó kép, hogy megyek az erdő felé, a következőben pedig a saját hányásomban feküdtem reszketve, bár én meg vagyok győződve róla, hogy csak sokat ittam. Ja, a kettő között pedig Tarát... Nos... Bántottam. Nem, én nem vagyok annyira drámai, hogy sírva közöljem mással, hogy megerőszakoltam. Egyébként is gusztustalan ez a szóösszetétel. De azért, hogy ne tűnjön úgy, hogy erre olyan hűde büszke vagyok, zavartan vakargatom meg a halántékomat. - Azután persze megtudtam, hogy Todd annak idején többször is.. Ugyan ezt tette Tarával, mindenki... Azaz az én hátam mögött. Számít ez valamit? Ja és ami még fontosabb: te meg tudod mondani, hogy valóban ő az, és nem én őrültem meg? Mialatt ezt az utolsó részt mesélem, érezhetően vad táncba kezd bennem a sok száz éves harag, de repkedő bútorok helyett pusztán néhány fokos hőmérséklet emelkedést produkálnak az energiáim pár méteres körzetben. Hát kimondtam, elmondtam, tessék. Jó, Josie biztosan nem fog szemberöhögni, másokkal ellentétben. Legfeljebb akkor, ha kiderül, hogy valóban az én saram volt az egész, és én tudat alatt úgy akarom magamra rántani ezt a "Toddosdit", mint ahogy Tara bújt meg a kölke mögött minden felelősség elől.
- Mint tudod, őt én már nem ismertem – vontam meg a vállaimat, bár még mindig erősen kételkedtem abban, hogy úgy van, ahogy mondja. Talán ő így látta, de mások megítélése szerint nem biztos, hogy össze lehetett őket hasonlítani. Két szar alak sem mindig egyforma szinten az, és én szerettem volna hinni, hogy kettejük közül Castor mindenképpen a jobbik, mert akkor nem okoz nekem sem akkora fejtörést, hogy rájöjjek a dolog nyitjára. Idegesített, hogy még nem találkoztam hasonló helyzettel, és szinte kedvem lett volna rácsapni egyet a térdemre, de nem tettem. Alapvetően egészen nyugodt természet vagyok hozzá. - Hmm… - elgondolkodva meredtem egy pillanatig magam elé, aztán felnéztem rá, és lassan bólintottam. – Igen, végül is nincs kizárva ez a lehetőség sem. Mivel képesek olykor megszállni a testet rövid időre, olyankor vezérelhetik az önös érdekei a szellemet – nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy valóban lehetséges, de nem volt elképzelhetetlen sem. Ami pedig tény, hogy ez határozottan nem volt jó hír. Ha az alfánkat időnként valaki más irányítja, abból még hatalmas káosz lehet, az amúgy sem rózsás helyzetünk közepette. Kezdett bennem felébredni az aggodalom. Hagytam elég időt Castornak arra, hogy összeszedje a gondolatait, valamint mindazt, amiről úgy érzi, hogy meg kell velem osztania. Eszem ágában sem volt belezavarni, vagy beleszólni idő előtt, mert az tiszteletlenség lett volna a részemről. Még úgy is, hogy igazából ő szorult most rá az én segítő kezemre, és nem fordítva. Minden tudásomra szükségem volt ahhoz, hogy értelmes és használható ötletekkel tudjak előállni. Így hát, míg ő beszélt, fél füllel rá figyeltem, de az agyamban ezerrel pörögtek a fogaskerekek. Jó lett volna segítséget kérni valami tapasztaltabbtól, és úgy gondoltam, hogy egy kicsit majd le is ülök meditálni, hogy aztán kapcsolatba léphessek a szellemekkel. - Én pedig pontosan arról vagyok meggyőződve, hogy azt történt, amit egyelőre magadnak sem akarsz bevallani – közöltem teljesen higgadtan, halvány mosollyal az ajkaimon. Nem mintha mulattatott volna a történet, sőt, pont az ellenkezője volt az igaz, de ettől függetlenül még megmosolyogtatott, hogy Cas ennyire tagadni akarta még mindig a nyilvánvaló tényt maga előtt. – A testet mindenképpen igénybe veszi, ha egy szellem megszállja. Pontosan azok a tünetei, és a végeredménye, amit te most mondtál. Olyankor nem emlékszel, és a tudatában sem vagy annak, amit csinálsz. Velem csak egyszer történt meg, és nem is ilyen szándékkal, de nem volt kellemes élmény, azt elmondhatom. Ha ártó szándék van az illető lélekben, akkor pedig elképzelni sem szeretném ezt a nem mindennapi élményt – uralkodtam magamon, és nem borzongtam meg, de a karom azért egy egészen kicsit libabőrössé változott. A kutya érezte a bennem lévő feszültséget, így vigasztalóan megnyalogatta az ujjaimat, ezzel tudva le a feladatát, miszerint vigyáz rám. - Igen, ha kapcsolatba tudok lépni vele, akkor meg tudom mondani. Ha tényleg körülötted lebzsel, akkor annyira szerintem nem lesz nehéz, bár elég idős és erős farkas volt, igaz? – kérdeztem, csakhogy biztos legyek minden részletben. – Mert akkor nehezebb dolgom lesz, főleg úgy, hogy még nem csináltam ilyet soha. Mármint nem volt még részem hasonló helyzetben, gondoltam ezt jobb, ha már most tisztázzuk. Nem tudok csodát tenni, de talán segíthetek, ha utánanézek pár dolognak, és összeszedem a legjobb tudásomat – az arcomon újra a bizakodás jele lett látható, a mosolyom megint a régi lett. Szerettem volna, ha ő is megnyugszik, de nem mertem inkább odamenni hozzá, még ha én természetesnek vettem volna, akkor is ő az Alfa.
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek azért, mert a Suttogó meg van győződve arról, hogy nem én tettem azt a szörnyűséget, hanem igenis Todd szállt meg, mert így akarta kiélni a saját őrült vágyait. Megszerezni azt, amit a halálban már képtelen és engem használt eszközül a dologhoz. Azt nem lehet elvitatni tőle, hogy a maga idejében, amikor még nem borult el teljesen, akkor nagy, tisztelni- és félnivaló vezér volt, de úgy látszik, hogy a halálában inkább hajaz élete utolsó időszakára. Sóhajtok és végigszántom a tarkómon felfelé meredező hajszálakat. Ezidáig kerültem Josephine tekintetét, de most, hogy én elmondtam, amit akartam és csak rá kell figyelnem, már képes vagyok rezzenéstelenül állni a tekintetét. Csak ritkán, a rizikósabb részeknél merülök el inkább a kávémban, olykor játékosan húzom végig az ujjaimat a csésze peremén vagy oldalán. - Most lenne... Nem tudom, 520 körül talán. Nem volt már annyira formában, amikor megöltem, de tény, hogy volt benne kraft, nem hiába volt Alfa. Egyszer. Nem tudom, hogy mennyit számít, hogy most mennyi idős lenne, csak gondoltam, elmondom, ha már kérdezte. Már 102 éve nincs velünk, ennyi biztos, de gondolom, hogy Jo emlékszik még azokra az ominózus hatalomátvételes időkre. Összekulcsolom a kezeimet és előredőlök, hogy a térdemre támaszkodhassak. Megint habozok kissé, hiszen még mindig le kell gyűrnöm a dologgal kapcsolatos ellenérzésemet akkor is, ha már egy megbízható farkasom szájából hallom, hogy minden bizonnyal valóban Todd szelleméről van szó. - Nézd Josie... Én nem várom el tőled, hogy csodát tegyél, én csak tudni akarom, a saját szememmel kell látnom ahhoz, hogy el tudjam fogadni. És azt sem ártana tudni, hogy mégis milyen szándékai vannak, ha vannak neki egyáltalán. Mert ha csak azért csinálta, hogy még holtában is kicsesszen velem, akkor valahogy meg kell szabadulnunk tőle. Abba még bele sem gondolok, hogy ennek esetleg még előnyei is lehetnének, tekintettel arra, hogy egyáltalán nem tudom, mi az a védőszellem és hogy akár még jól is járhatok a dologgal. Persze ha ezt tudnám, akkor egyből ki akarnám aknázni a lehetőségeket, még akkor is, ha ehhez Őrzőkre van szükség. De jelenleg csak azt gondolom, hogy mindez azért történhetett meg, mert ez egyfajta bosszú akar lenni tőle. Érzem egyébként a nőből áradó nyugtalanságot (?), vagy nem is tudom,pontosan mit. De még az egyik eb is figyelmes lesz valamiféle változása, hiszen ahogy látom, ki is fejezi ezt néhány nyaldosással. Legalább tudom, hogy valóban a farkasok voltak a kutyák ősei. Azért kicsit aggaszt, hogy Jo némiképpen megingott, legalább is nekem úgy tűnik. - Nem akarok az Őrzőkhöz menni, ha nem muszáj. Szóval... - megköszörülöm a torkomat, mert én ilyet nem igazán szoktam mondani senkinek - Kérlek szépen, segíts. Szinte hadarva ejtem ki a szavakat, csak hogy túlessek rajta, és még egy suta mosolyt tűzök a mondat végére.
Csak egyetértően biccentettem, amikor mondta, hogy milyen idős volt. A sejtéseim ezek szerint megfeleltek a valóságnak, és tényleg nem fogok könnyű menet elé nézni, ha tényleg segíteni akarok Castornak. Márpedig miért ne akartam volna, amikor végre hasznomat is lehetett venni, és nem csak úgy lézengtem a nagyvilágban? Így hát egyetlen porcikám sem ellenkezett már amiatt, hogy esetleg kapcsolatba kelljen lépnem az emlegetett farkassal. Hiába tudtam, hogy milyen volt, meg hallottam róla ezt-azt, azért reménykedtem, hogy halálában talán nem lesz olyan makacs, és hajlandó lesz megjelenni előttünk. Legalább azzal az Alfának is bizonyíthattam volna, hogy nem őrült meg teljesen, mielőtt még efféle félelmei és kétségei támadnának magával kapcsolatban. Nincs annál rosszabb, mint amikor a farkas elveszíti maga felett a kontrollt, vagy esetleg kezd attól tartani, hogy elment az esze. Soha nem szerettem volna többet hasonlót megtapasztalni, elég volt, mikor mellettem volt a saját védőszellemem. Még nem felejtettem el a kezdeti időszakokat, amikor mellém szegődött, és próbálta tudtomra adni, hogy miért is van itt, számomra látható állapotában. - Jól van, megpróbálok segíteni, és megteszek minden tőlem telhetőt! – bólintottam, és most már egy biztató mosoly is megjelent az arcomon. Mintha le sem lehetett volna onnan vakarni. Elkezdtem átgondolni, hogy miket tanultam, miféle ismereteim voltak ezzel kapcsolatban, de hát az elmélet egy dolog, gyakorlatban csinálni pedig teljesen más. Nem szívesen idéztem volna meg a már emlegetett régi Alfát, de ha ez kellett ahhoz, hogy a velem szemben üldögélő férfi újra magabiztosabb legyen, mint amilyen most volt, akkor muszáj volt egy próbát tennem, még akkor is, ha nem lesz jó végkimenetele a dolognak. Persze nem tartottam attól, hogy most Todd szelleme bármiféle hülyeséget csinálna, talán csak az volt a célja eddig is, hogy felfigyeljen rá valaki. Nos, most már elérte, még így is a tervezett célt. - Elhiszem, hogy nem akarsz az Őrzőkhöz fordulni, de ha esetleg a falka javára lehetne fordítani ezt a helyzetet, akkor kénytelen leszel. Az én erőm és tudásom szerintem édeskevés ahhoz, hogy egy ilyen erős szellemet hozzád kössek – húztam el egy picit kelletlenül a számat. Szomorú volt, hogy ezt be kellett vallanom, de egyrészt én nem voltam sem idős, sem valami nagyon tapasztalt ezen a téren, másrészt az őrzők mágiáját nem tanulhattam meg, így aztán csak ők lettek volna képesek megoldani ezt a helyzetet. Próbáltam megnyugodni, és mindenféle feszültséget elűzni magamtól, hogy csakis a belsőmre összpontosíthassak. Még a szemeimet is behunytam, és ellazítottam a testemet, mint amikor meditálni szoktam, hogy kapcsolatba léphessek a szellemekkel. Van, amikor könnyedén megy, főleg, ha ők szólítanak meg, de ha esetleg Todd nem akarja, hogy beszéljek vele, akkor biztos, hogy nem lesz könnyű menet. Azért bíztam benne, hogy van annyira arrogáns, hogy meg akarja majd mutatni Castornak, hogy még így is képes uralkodni felette, ha úgy tartja éppen kedve. Mély levegőt vettem hát, és a szellemvilág felé fordultam. Nem is kellett olyan sokáig keresgélnem ahhoz, hogy érezzem a jelenlétét a szobában, ami ékes bizonyítéka volt annak, hogy tényleg ráakaszkodott a mostani vezetőre. Nem irigyeltem érte, annyi biztos. - Hát tényleg itt vagy… - dünnyögtem magam elé alig hallhatóan, mert én már úgy láttam őt, mintha még mindig élne, és ott lenne mellettünk. Én korábban nem találkoztam még vele, csak látásból ismertem fel chicagói éveimből, de kétségem sem volt afelől, hogy valóban ő az. - Végre! Éppen ideje volt már, hogy ez a semmirekellő segítséget kérjen! – közölte dölyfösen, mire csak felvontam a szemöldökömet. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy aggódjak amiatt, hogy ilyen könnyen ment minden, de úgy döntöttem, hogy még adok időt annak, hogy elváljon, mi sül ki ebből. - Szóval vártad, hogy megkeressünk? – most már hangosabban beszéltem, úgyhogy Cas is nagyjából kitalálhatta, hogy miről diskurálok az illetővel. Mikor az csak felszegett fejjel bólintott, és szinte figyelembe sem vette a kérdésemet, amire ő magától értetődőnek vette a választ, én sem firtattam tovább. – És mi lenne, ha esetleg előtte is megjelennél? – kérdeztem merészen. Igaz, hogy árthatott volna nekem, ha nagyon akar, de nem tartottam ettől. Annyira azért jól ismertem a szellemeket, hogy tudjam, bennem nem fog kárt tenni. Legalábbis most nem, ha már ennyire örült annak, hogy segítségemmel nem lett semmibe véve, hanem Castor kénytelen volt elismerni, hogy még halálában sem szabadul Toddtól. - Utasítgat engem egy magadfajta taknyos?! Mégis mit képzelsz magadról? – a felháborodás kiült az arcára, már amennyire ki lehetett venni a vonásait. Mire a második kérdése elhangzott, már az Alfa számára is testet öltött egy bizonyos fokig, és ő is hallhatta, ahogy nekem állt megrökönyödésében. Sajnos szemernyi ingerenciám sem volt tiszteletet mutatni iránta, főleg azért nem, mert én már nem ismerhettem, ezért nem is tartoztam neki ilyesmivel.
- Köszönöm. Ennyit tudok csak kinyögni arra, hogy megpróbál segíteni. Valahol mély és őszinte hála érződik a kissé indulatos szavak mögött. Ez pusztán azért van bennem, mert még mindig elmondhatatlanul bosszant, hogy ezért és ilyen ügyben kell itt lennem. Összefűzöm az ujjaimat és a szám elé teszem mindkét kezem. Még levegőt sem igazán vagyok képes venni, amikor látom, hogy Josie "elkezdi" a műveletet. Lehunyja a szemeit, a légzése kiegyensúlyozottá válik, a kutyák körülötte pedig mintha tényleg tudnák, hogy valami készül, valami... Hatalmas. Ettől persze az én szívem is valamivel erőteljesebben kezd kalimpálni, mint azt szeretném vagy mint az elvárható volna. Nem sokkal később ugyan az a földöntúli bizsergés szalad végig a gerincem mentén, mint amit még a chicagói temetőben éreztem, amikor Victoria megidézte az ősök egyik szellemét, aki volt olyan kedves, és megátkozott engem. Ez most jót jelent? Ezzel majdhogynem párhuzamosan a Suttogó beszélni kezd, a hangjából pedig talán... Döbbenetet hallok ki? Nem tudom. Ideges vagyok. - Mi... Most mi történik? Igazából nem várom, hogy választ adjon a kérdésemre. Nem is akartam feltenni, csak kiszaladt a számon. A gyomromban összegyűlt apró gombóc egyre hatalmasabbra duzzad, és amíg még megtehetem, inkább még jobban kioldom kissé a nyakkendőmet, mielőtt túlságosan szorítani kezdene és meg találnék fulladni. Ciki lenne, mi? Aztán... Megláttam. Először csak halovány sziluettként magasodott a szobában, de pillanatokon belül egy áttetsző lenyomata volt egykori önmagának. Ugyan az a villogó és szigorú, semmi jót nem ígérő fagyos-zöld szem, fekete haj... Todd Ridley... A hangja mit sem változott. Sőt, az egész alak nem változott semmit. Észre sem veszem, hogy mikor préselődtem bele ennyire a kanapéba. Csak arra eszmélek fel, hogy kifújom a régen bent tartott levegőt. Közel sem olyan határozottan, mint szerettem volna, de azért megtisztelem az öreget azzal, hogy hozzászólok. - Te már nem parancsolsz senkinek, Todd. Arra kívánok utalni, hogy nehogy már zokon vegye Josie kérését. Körülbelül tíz másodperce látom a volt Alfát, de máris az idegeimmel játszik? Szép kilátások. Minden esetre felém fordul, tesz néhány "lépést" vagy közelebb suhan vagy nem is tudom. Jól megnéz magának, aztán bujkáló mosollyal csóválja meg a fejét. - Castor, Castor... Reméltem, hogyha eljön ez a pillanat, akkor legalább bocsánatot kérsz azért, mert elárultál, kihasználtál és hát... Megöltél? Ja, igen... Letépted a fejemet! Az utolsó mondatára robbanásszerűen emelkedik meg a szobában az energiaszint. Én pedig csak félve sandítok Jo-ra és próbálom ignorálni Todd felém intézett szavait. - Ne foglalkozz vele, a halál sem változtatott azon, hogy életében is egy pöffeszkedő seggfej volt. Todd hosszan és jóízűen kezd el röhögni, én pedig azzal a lendülettel felpattanok és kikerülve egy kutyát, Josie mellé telepszem. Valahogy nagyobb biztonságban érzem magam a nő közelében, mint Toddal édes kettesben. Szeretném, ha a nő beszélne helyettem és megkérdezné tőle, hogy mégis mi a halált (hahaha) akar itt, tőlem és miért éppen most. Ezért várok, amíg Todd jól kiröhögi magát, és ha a Suttogó nem kérdez, akkor én fogalmazom meg, hogy mi nyomja a lelkemet. - A dolog nagyon egyszerű. Te, Castor, szépen fogod magad és bármilyen árat megfizetsz az Őrzőknek azért, hogy hozzád kössenek. Elvetted tőlem a falkámat, elvetted a hatalmamat, elvettél mindent, amit én építettem fel a semmiből! - dörren fel indulatosan a szellem - Már eléget vártam arra, hogy visszatérhessek és vissza is fogok. Ha máshogy nem is, de rajtad keresztül újra vezetni fogom a falkát, még akkor is, ha csak részben. Ezzel mindketten jól járhatunk, hiszen a segítségemmel hatalmas előnyre tehetsz szert. Viszont, ha nem kellek neked... Gondoskodok arról, hogy ne legyen többet egyetlen nyugodt éjszakád sem. Hogy még a jelenleginél is mélyebbre zuhanj és megőrülj. És a végén... Elveszem tőled azt, amit te vettél el tőlem. A kis barátnőd nem tud elszakítani tőled, mindenképpen kuncsorognod kell a békefenntartóknál. A kérdés már csak az, hogy hagyod, hogy rájöjjenek a gyengeségedre vagy hatalmat kérsz tőlük. A szellemalak leveti magát a kanapéra, oda, ahonnan én percekkel ezelőtt felkeltem. Elterpeszkedik. De én nem őt nézem, én Josie tekintetébe próbálok kapaszkodni tanácstalanul. A hátam közepére sem kell ez a pöcs, de most rájöttem, hogy nagyjából minden, ami elromlott az életemben, az Todd bosszújának volt köszönhető. Ez egyszerre rémiszt meg, keserít el és dühít fel. De nem áll szándékomban műsort csinálni, főleg nem Josephine előtt. ~Te mit javasolsz...? Létezik egyáltalán jó döntés?~ Teszem fel a kérdéseket pusztán gondolatban, de Todd megint beleugat. - Kár a gőzért. Minden szavatokat hallom. Fantasztikus.
- Látom őt! – közöltem nemes egyszerűséggel, mikor megkérdezte, hogy mi történik. – Itt van – tettem hozzá, és arra már bizonyára ő is rájöhetett, hogy ezért kértem arra, hogy váljon láthatóvá előttünk, amit meg is tett. Nem ringattam magam olyan hiú ábrándokba, hogy mindezt azért tette, mert én erre kértem. Tudtam én, hogy ő akarta, és még mindig úgy gondolta, hogy igazi alfa, akinek a parancsait lesi mindenki, aki csak körülötte fellelhető. Sajnálattal közöltem volna vele, hogy nem így van, de mire feleszméltem, már Castor szólította meg, és szinte az én gondolataimat öntötte szavakba. Halványan erre el is mosolyodtam, hátamat pedig büszkén húztam ki. Én egyetlen emberre hallgattam csupán, és az a mellettem ülő hús-vér férfi volt, nem pedig a szellemalak, akit idehívtam közénk. - Most pedig lehet, hogy ez még frekventáltabban jött elő nála, miután meghalt… - súgtam oda neki. Tudtam én, hogy a szellem így is-úgyis hallana engem, de nem érdekelt különösebben. Én nem tartottam tőle, egyszerűen csak beleborzongtam a jelenlétébe. Fázósan meg is dörzsöltem a karjaimat, de tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla. Eleget tanultam, eleget voltam egy szellem közelében, és jelenleg meg voltam győződve arról, hogy nem tehet velem semmit. Kivéve persze akkor, ha kedve szottyanna éppen megszállni Castort, mert akkor bizony elég nagy bajban lennék. Nem vagyok fiatal, de hozzá és az erejéhez képest semmi vagyok, és különben sem harcra lettem képezve, hanem arra, hogy képes legyek a szellemvilággal kapcsolatba lépni. Máskor talán nem engedtem volna meg ilyesmit, de éreztem az Alfából áradó feszültséget, így jobb híján óvatosan megfogtam a karját, és bátorítóan megszorítottam. Ezzel akartam erőt adni neki, és biztosítani arról, hogy nem egyedül kell ezzel szembenéznie, hanem velem együtt. Tudtam, hogy bátor férfi, de amikor valaki nem jártas a szellemekkel kapcsolatban, akkor bizony jobb, ha van a közelében egy hozzám hasonló, mert kicsit ijesztő lehet így elsőre ez az egész. Átéreztem én, voltam hasonló helyzetben évekkel ezelőtt, mikor a tanításom kezdetét vette. Talán emiatt is ragadtam magamhoz a szót és a kezdeményezés lehetőségét, hogy egyelőre még időt adjak Casnek. - Elárulnád, hogy miért vártál ilyen sokáig arra, hogy újra felbukkanj? – kérdeztem kíváncsian. – Mit akarsz Castortól? – érdeklődtem tovább, mit sem törődve azzal, hogy megsértődik vagy sem. Én nem tartoztam neki semmivel, tisztelettel meg aztán pláne nem. Sosem volt az alfám, ennél fogva pedig nem kellett fejet hajtanom előtte egyszer sem. Nem pont a halála után szándékoztam ezt megtenni, hiszen a róla hallott történetek alapján is megvetettem őt. Méghozzá mélységesen. Lehet, hogy valamikor jó vezető volt, de nekem bőven elég volt az is, hogy halálakor már az ép elméje megbomlott. - Hallgass! – szóltam rá mindenféle félelmet mellőzve. Egyre inkább dühített ez a pöffeszkedő alak, és már áldottam a nagy szellemeket, hogy nem ismertem őt életében. Szerintem akkor még hamarabb hagytam volna magam mögött a falkát, mint ahogyan így történt. – Szerintem nem… - fordultam végül Castor felé, és alig láthatóan bár, de elhúztam a számat. – Abban viszont igaza van, hogy elérheti nálad az őrületet – nem szívesen vallottam be, de attól még jobb, ha tisztában van a helyzettel és azzal, hogy meddig fajulhat. – Ha gondolod, beszélek én az őrzőkkel, ők talán tudnak segíteni. Ha hozzád kötik, akkor tényleg a segítségedre lehetne. Látja, amit te nem, oda mehet, ahová te nem jutsz be. Ő lenne a másik szemed, füled… - magyaráztam, aztán megvontam a vállaimat. Todd hasznára válhatott akár, ha elfogadja ezt és az őrzők is segítenek nekünk. – Ez azt hiszem, hogy a kisebbik rossz a két választási lehetőség közül – fejeztem be a mondandómat, cseppet sem lelkesen. Nem örültem neki, hogy a dolgok ebbe az irányba haladtak, de a szellemtől nem olyan egyszerű dolog ám megszabadulni. Leginkább akkor távozik, amikor ő úgy gondolja, hogy elérkezett az ideje, mert teljesítette azt, amiért visszatért.
Ahogy Jo megérint, egyrészt valamelyest jobban érzem magam. Élő, pulzáló és forró energiája lassan kúszik szét a karomról a testembe, megmozgatja a falkaösztönt és emlékezet arra, hogy élek. Egy cseppet sem fagyos és cseppet sem... halott. Mint Todd. De egyúttal ráébreszt arra, hogy ez valóban megtörténik, nem álmodom, hiszen a belőle áradó élet szilárd, megfogható és valóságos. Ennek viszont egyáltalán nem örülök. Aprón és hangtalanul sóhajtok fel. - Ez nevetséges! Fröcsögöm Todd felé, és igazából az sem nyugtat meg túlságosan, hogy a Suttogó valamelyest igazat ad ennek a tetűnek. Ha valóban képes arra, hogy az őrületbe kergessen, az rengeteg dolgot megmagyarázna. Ez jó, ennek lehet, hogy örülni kellene, hogy nem vagyok olyan elcseszett, hogy magamtól vetemednék bizonyos dolgokra, de inkább... Legszívesebben felpattannék és megölném még egyszer. Az nem játszik, ugye...? Gondolom. Próbálom figyelmen kívül hagyni a szellemalak ténykedését, zavart tekintetemmel Josephine íriszeinek biztonságát keresem. Mélyen szívom be a levegőt, a gondolataim között pedig ezerféle történet és lehetséges végkifejlet képei peregnek le a másodpercek alatt, amit néma tanácstalansággal töltök el. - A kisebbik rossz, hm? Nevetséges, akkor is nevetséges... Csóválom meg fejem és keserű, halk nevetéssel nyugtázom, hogy számomra mindkét eset nem hogy rossz, hanem egyenesen katasztrofális. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy választanom kell a saját, személyes igényeim és a falka érdeke között. Nekik pedig az a jó, ha a vezetőjük erős és képes őket megvédeni. Képes elérni azt a célt, amiért a nagyvárosból a világ végére rángattak bennünket. - Ha... Ha megteszem és elfogadom... Van rá esély, hogy idővel visszatoloncolják valahogy rohadni a Pokolba, ahová való? Én nem félek tőle, ezért nem is halkítom le a hangomat, amikor felteszem a kérdést. Ha ebből a dologból egyezség születhet, az tiszta üzleti alapon fog működni, és ha már nem látom több hasznát, akkor nem is akarom kivenni benne a részem. - Ugyan már, Cas! Jól elleszünk, majd meglátod. Hajlandó vagyok megbocsájtani, és minden olyan lesz, mint azelőtt, hogy elárultál. Szerintem ez több, mint nemes gesztus a részemről. Kedvem támadna felnevetni, de inkább fapofával pillantok felé, aztán vissza a nőre. Most őszintén irigylem azért, mert ez az egész annyira természetes számára, hogy képes ilyen higgadt és megfontolt maradni. Valamelyest kivívta a jogos tiszteletet, de ezt ne mondjuk el senkinek. - Jó, beszélj velük. Kérlek. - teszem hozzá sietve, még mielőtt túlságosan bunkónak vagy hálátlannak tűnnék - De ha túl nagy árat kérnek, akkor nem érdekel. Todd megköszörüli a torkát. Ja, tudom, hogy azt mondta, hogy fizessek meg érte bármilyen árat, de legalább ezzel is igyekszem benne tudatosítani, hogy kettőnk közül már én dirigálok és nem ő. Már az éppen elég sértő, hogy feltételeket szab nekem. - És nem szívesen mondom ezt, de... Roppantul hálás vagyok a segítségedért. Nem is tudom, hogy pontosan mi vezérel, de most én teszem rá a szabad kezem Josephine felém eső alkarjára. Todd gúnyosan szisszen fel, de nem érdekel. Életében is tudtam már ignorálni a hülyeségeit.
Jól esett, hogy nem húzta el a kezét, mikor bátorítóan megszorítottam. Oké, akkor sem sértődtem volna meg, ha mégis ezt teszi, de azért csak jobb volt most a felesleges feszültséget kerülni, főleg ennek a szellemnek a jelenlétében. Akkor csak elégedettnek érezte volna magát, azt pedig semmiképpen sem szerettem volna. Nem érdemelt ez semmit, csak, hogy ott rohadjon, ahol a helye volt, és ahol eddig is jól megvolt. Már attól megfájdult a fejem, hogy hallgatnom kellett a hangját, pedig alapvetően én abszolút békés természet vagyok. Ugyan viszonoztam a pillantását, mert tudtam, hogy ezzel is csak a nyugalom felé tudom terelgetni, viszont el tudtam képzelni, hogy mennyire össze van most zavarodva, ezért is adtam neki valamenniy időt. Nekem természetes volt ez valamelyest, de amikor az ember először találja magát szembe valaki olyannal, aki már régen távozott az élők sorából, az elég kemény tud lenni. Főleg, ha az illető ilyen Todd-féle alak… - De látod, hogy mégis valós… - húztam el egy kicsit a számat, de a hangom még mindig higgadtan csengett. Muszáj volt, hogy én legalább magabiztos legyek. Természetesen úgy gondoltam, hogy mindez, ami itt történt ma, közöttünk fog maradni. Azt hiszem, hogy ez nem csak a férfiúi büszkeségét sértette volna, de a pozíciójából fakadóan is kellemetlen lenne neki, ha kiderülne, hogy mennyire összezavarodott ettől. Nekem sem volt ínyemre ez a helyzet, maradjunk annyiban. Én a magam részéről ismét csendbe burkolóztam, és hála istennek a szellemben is volt annyi, hogy egy kicsit tényleg befogja a száját. Hagytam, hogy Castor végigvegye magában a lehetőségeit. Nem most azonnal kellett ezt a döntést meghoznia, és ez a semmirekellő Todd is itt lesz még hosszú-hosszú időn keresztül, amennyire a megérzéseim helyesek voltak. Elszaladni nem fog, hisz szüksége volt rá, maximum egy kis ráhatást fog gyakorolni a gyorsabb eredmény érdekében. Ennek nem örültem volna túlzottan, mert ha valaki tanúja lenne egy ilyen megszállást követő pillanatnak, még elterjedne, hogy megbomlott az Alfa agya. Erre gondolni sem szerettem volna most! - Ezt még nem tudom neked megmondani sajnos – vallottam be őszintén, miután elhangzott a kérdése. – Az a baj, hogy az én szellemem akkor távozott mellőlem, amikor befejezte a küldetését, vagyis az én tanításomat – vontam meg a vállaimat kecsesen, de többet egyelőre tényleg nem tudtam mondani neki. Kicsit el kellett mélyülnöm majd a szellemvilágban, és megkeresni a kérdéseimre a válaszokat. Végül is, nem tudhattam mindent, mikor nem tapasztaltam még meg ilyesmit, igaz? - Nem hinném, hogy valaha is tisztában leszel azzal, hogy mi az a nemes gesztus… - vetettem oda foghegyről a szellemnek. Én a magam részéről igazán nem vettem őt semmibe, és különben sem az én életemre tört rá. Én csak úgy hirtelen belecsöppentem, de áldottam az eget, hogy később nem kell majd őt állandóan látnom. Kivéve talán, amikor Casszel kell megbeszélnem valamit. Máris viszolyogtam a gondolattól, hogy újra szóba kell majd állnom ezzel a pökhendi, beképzelt pöccsel. Még finoman is fogalmaztam. - Rendben, amint lehet, kapcsolatba lépek velük és megpróbálok dűlőre jutni velük – bólintottam határozottan. Egy tincset félresöpörtem az arcomból, de ezen kívül mást nem tettem. Egy perccel később már ismét lazán a térdemen volt a szabad kezem, tekintetem pedig el sem mozdult a mellettem ülő férfi arcáról. – Oké, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy rendben menjenek a dolgok! – nem csináltam még korábban ilyesmit, hogy kapcsolatba léptem az őrzőkkel, de furcsa módon most sem tartottam a találkozástól és a rám váró feladattól. Magabiztosság szállt meg, és ennek örültem. - Ez a dolgom! – feleltem nemes egyszerűséggel. A legszebb az egészben, hogy én tényleg így gondolkoztam ezzel kapcsolatban, nem pedig csak be akartam vágódni. Todd felé azért még küldtem egy gyilkos pillantást, hadd tudja csak, hogy hol a helye. Nélkülem még mindig a fasorban sem lenne, az biztos!
Kezdőlap
//
