Karakter teljes neve: Wlodzimierz Siemiradzki Becenév: Jerry, régi ismerősnek esetleg Wlod, Wlodi Álnév: Jerry Burke Faj: Vérfarkas Falka: Kóbor Mentalitás: Domináns Titulus: Wagabond Nem: Férfi Kor: 310 év Születés helye és ideje: 1703. július 12. Poznań, Átváltozás: 1726. november 27., valahol Lengyelországban Foglalkozás: FBI ügynök Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: nincs Mágiahasználat szintje: - Vérvonal: "Látók" - Kaskae, a főnök Tupilek -> Kaskae, aleut törzsfőnök -> Grzegorz Łucjan, lengyel utazó ->Jákob ben Lévi, rabbi -> Wlodzimierz Siemiradzki, lengyel katona
Apa: Wictor Siemiradzki (ember, halott) Anya: Hrenka Siemiradzka (ember, halott) Testvérek: Négy kisebb testvér, három lány és egy fiú (emberek, halottak) és Ráhel bát Mojse, farkas és legutóbbi információim szerint még él. Egyéb hozzátartozók: Ha lenne, tudnék róla.
Én hiszem, hogy senki sem születik eredendően rossznak, minden csak a körülményeken és a jó időzítésen múlik és bár számomra egyik sem jött össze, ennek ellenére is képes voltam változni. Jó, persze nem lettem saját magam szöges ellentéte, csak a céljaim, az indokaim, a hajtóerő, a motiváció és igazából minden olyan körülmény változott, amiről azt hittem, hogy meghatároznak engem. Persze annyi eszem sosem lesz, mint egy idegsebésznek, vagy egy filozófusnak… vagy egy rabbinak. Valószínűleg ez a pszichológus se fog tudni változtatni a „haragkezelési” problémáimon sem. Egyszerűen, ha felhúznak, akkor fejjel megyek a falnak, mert ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam. Lőni, vadászni, hajtani is szeretek továbbra is, de immár úgy teszem, hogy azzal csak azt bántsam, aki megérdemli… És ebben inkább nem támaszkodok már másra. Imádom a gyorsaságot, a zajló eseményeket, a zuhanást, a felemelkedést, a megtett utat és a végén a célba érést. Nem tudok egy helyben maradni, a hosszas együtt ücsörgés és a gyors látogatás közül az utóbbi az én reszortom. Szeretek nyerni, ó, nagyon is szeretek, mint ahogy az időnként már egészségtelen versenyszellemet is, még ha tudom, hogy ez nem is helyes. Nem változtam, ugyanaz az ember vagyok, aki annak idején… De mégis, gyerek-, és asszonygyilkosból, erőszakolóból, fajgyűlölőből, banditából, hidegvérű gyilkosból, önfejű kalandorból, mivé váltam… ember lettem, a törvény embere, hithű katolikus… még ha a hithez igyekszem is az ésszerű határokon belül hű lenni. Minden csak hatások, tanulás és körülmények kérdése. Most már elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki megmondja nekem, hogyan gondolkozzak a világról, mi a helyes és a helytelen. Egy sötét helyen születtem, ahol igazán senki sem tudta volna a válaszokat ezekre a kérdésekre a környezetemben és ahogy most egy fiatal felnőtt tisztában van az értékrendjével és azzal, hogy mit is vár az élettől, úgy kellett nekem is megtalálnom a helyes utat. De keményfejű vagyok, de még milyen keményfejű… ha csak egy emberöltő jut nekem, valószínűleg pont olyan nyomorultul halok meg, mint amilyen voltam. De szerencsére több adatot meg így nekem is volt mindig újabb és újabb esélyem.
Hmm… Nem igazán lenne okom panaszkodni. Esetleg, ha egy kicsit magasabb lennék…, bár az egynyolcvannal sincs semmi baj, a többséggel egymagas vagyok, a maradékot meg kényelmesen tüdőn tudom fejelni, szóval annyira nem vészes. Szoktam járni edzeni, de szerencsére sosem volt alkalmam igazán elpuhulni, mindig is mokány alkat voltam. Ha nem vertek, akkor én vertem másokat, ha senki se vert senkit, akkor egyszerűen csak keményen dolgoztam, vagy amikor semmit sem csináltam épp, akkor meg mondjuk futottam, mert kergettek, vagy, mert én kergettem másokat. Régen úgy gondoltam, hogy pont olyan fazon vagyok, akinek egy nőt sem esik nehezére az ágyba vinni… vagy a pajtába. Úgy véltem, ha erőszak is kell hozzá, ők attól még úgyis élvezni fogják, tekintve hogy szabályos arcélem van, mélybarna szemeim, dús hajam, teljes fogsorom, ami meglepően fehér (hála a szülői géneknek), na meg nagy farkam… Aztán később találkoztam a nőkkel, akik nem adták magukat… A lengyel tehenészlány úgy gondolta, hogy ki akarom rabolni, azt mondta, hogy a szemem sem áll jól a borzas szemöldökeim alatt… Tehát baj van a szemeimmel. A szakállas hölgy megpaskolta a képemet és közölte, hogy jól megszívtam a pofámmal, mert folyton csak szúrok… bezzeg ő, akinek fonatokban lóg a szakálla, ő sose szúrt. A cirkuszos időszakom alatt rendszeresen leitatott, így volt alkalmam megtapasztalni. Tehát az arcom se jó. Az angol úrihölgy állítása szerint sosem kapott szebb csokrot egy rakodómunkástól, még ha mélyen fel is háborítja egyébként a slampos megjelenésem és ezzel a hajamra mutatott. Aznap pedig többször is beletúrtam, hogy jólfésültnek tűnjek és imponáljak… A hajam se jó. Közeledünk időben, a rendőrségi alapkiképzés során egy kolléganőm volt, aki kijelentette, hogy a legkomolyabb dolog, ami köztünk lehet, az a rendőr-rendőrkutya kapcsolat… és én lennék a kutya. Ezzel pedig nem igazán tudom mire akart utalni. Mostanra már nem vagyok annyira meggyőződve az eredendő vonzerőm létezéséről, de ez is nyilván ízlések és pofonok kérdése… még ha rá is jöttem, hogy pofonokkal annyira nem lehet alakítani az ízléseket. A bárgyú mosolyom (köszönet a megjegyzésért az angol úrihölgyek) pedig nem tudom mennyit segít. De valahogy aggasztóan nem érdekel.
Be kell vallanom, hogy borzalmas sofőr vagyok és nem csak a szó hétvégi vezető értelmében. Inkább úgy, mint aki húsz év alatt szerezte meg a jogosítványt tizenhetedik próbálkozásra. Gyors vagyok, így élek, mindig így éltem, de ezt mindig is tudtam. Azt is, hogy nem fogok több szolgálati autót kapni, így Fairbanks-ben kell majd saját kontóra bérelnem egyet. Addig pedig marad a nyomasztóan unalmas vonatút a klimatizált fülkében. Nem mintha olyan borzasztó meleg lenne, a távolban már látom is, a saját tükörképemen túl a havas… nos a havas semmit. Amerika pofátlanul nagy és kilencven százalékban semmi látnivaló nincs, csak pusztaság, dombok, hegyek, havas táj, pusztaság, dombok, hegyek… egy folyó… A fejem tompa koppanással ütközik a vastag táblaüvegnek, kezem elengedi a hátamra terített bőrdzsekit. A velem szemben olvasó idős néni épp csak felsandít vastagkeretes szemüvege fölött, de nagyrészt ügyet sem vet rám. Eleinte megpróbált szóba elegyedni velem, érdeklődött, honnan jövök, hová tartok, hogy van a család. Én csak vállat vontam, kurta válaszokat adtam, szinte már hanyagul hárítottam, minden egyes próbálkozást és egyet sem viszonoztam. Pedig szinte már meg is sajnáltam. Szegény néni, biztos nagyon magányos lehet, hiszen itt ücsörög a több órás vonatút elején, a mellé kirakott könyvnek – valami Szürke ötven árnyalata – már a végén jár… Én meg ahelyett, hogy szóba elegyednék vele, elalszok. A táj egyébként is beborult időközben és felnyomták a neonvilágítást a fülkékben… borzasztó álmosító, a néni is kimondottan halk. Pedig még meg is fordult a fejemben, hogy mesélek neki, csak úgy eljátszottam a gondolattal, hogy mivel is kezdeném. Aztán belealudtam a gondolatba, háromszáz évnyi személyes történet kimondottan álmosító, akárcsak a neonlámpa és a borús idő.
~~~
Gyereksírás a szoba sarkából, odanézek. Egy vézna nő próbál csitítani három ébenfekete hajú kislányt, akik… nem is értem mit mondanak, követelőznek, ugrálnak rajta, szaggatják. Szegény nő pedig elhaló hangon próbálja csitítani őket finoman, lengyelül, a durva nyelvet is kimondottan széppé teszi, ahogy egymástól alig elnyíló papírvékony ajkaival formálja a szavakat. Az ő haja is fekete, ugyanolyan kusza, mint az enyém, de fénytelen. Ugyanolyan fénytelen, mint az arca. Sápadt. Melegség árad szét a mellkasomban, legszívesebben odamennék, félrelökném a húgaimat és megölelném. Majd gyanú… valaki hallja, amit gondolok, valaki tudja, hogy nem azzal foglalkozok, amivel kellene, valaki tarkón vág. Olyan erővel ér az ütés, hogy lefejelem a vastag tölgyfaasztalt, ami… nos nem igazán tudom, hogy került ide, de érzem rajta a vér szagát, a kiontott vér fémes illatát, amit olyan jól ismerek. Már azelőtt sokkal jobban tudtam milyen is, mielőtt még vadászni kezdtem volna. Egy drabális alak áll előttem, eltakarja a húgaimmal hadakozó anyámat. Öles karját ismét felemeli, kezében bárd, pont olyan, amit mindig is használt. Levágja mellém, az beleáll az élétől már így is gazdagon barázdált fába. Valamilyen megrendelést üvölt felém, én pedig nem értem miért ideges. Két nyúl, nyúzva, darabolva Putka-éknak. Óvatosan fogok rá a bárdra. „A véredben van fiam. Már az én apám is puszta kézzel törte el a kecske nyakát.” Sose hittem el ezt a mesét, csak azért mondja, hogy kicsinek érezzem magam, még kisebbnek, hogy olyan hatalmasnak tűnhessen. Mindig is ilyen magas volt, vagy tíz láb magas… vagy húsz. Sosem tudtam mennyi egy láb. Ez sok? Vagy kevés? Ha kevés, akkor semmiképp sem hallhatja. De meghallja, mindent meghall. Szinte nem is látom, honnan érezik az ütés és az erejétől becsúszok az asztal alá, a hatalmas kéz nyoma biztos megint napokig látszani fog az arcomon. Sírva fakadok, nem akarok itt lenni, nem akarom, hogy megint megüssön a tulajdon apám és a húgaim sipítozása is egyre jobban bántja a fülem. Kiszaladok a nyitott ajtón.
Sátrak. Körülöttem kigombolt zubbonyos férfiak a tábortűz körül, arcuk már borvirágos és harsányan nevetnek, szinte már undorítóan majd’ kiesnek a szájukon. Én is. Némelyek mellett ott hever a puskájuk, vagy a török módra öntött, vastag szablyájuk. Mellettem is van, ahogy lohad a hangulat, én csak belefeledkezek a fémről visszaverődő lángok fényébe, nem tudom mennyi idő telik el. Már nem nevetek, már senki se nevet. Mindenki halott, a török szablyák véresek, csak az enyém tiszta. Megint a vér szaga csapja meg az orrom és még valamié, valami édes. A rothadó hús, ezt is jól ismerem. „Hé te, mészáros fia! Ugyan mennyit ér az életed? Velünk jössz, vagy itt halsz velük?” Nem tudom kiket követek, de jó a zsold. Úgy hagyom ott a hullákat, mint néhány méretes oldalast, vagy felsálat, a legkevésbé sem zavarnak, csak az jár a fejemben, hogy amikor hazamegyek lecsapom majd a teli erszény pénzt apám elé és a véres szablyát beleállítom a bárd élétől már így is gazdagon barázdált asztal lapjába. Férfi vagyok, erős vagyok, erősebb vagyok, mint ő és hatalmam van. A férfiak leszegik előttem a fejüket, a nők szétteszik a lábukat és a kislányok már nem sipítoznak tovább anyjuk hajába csimpaszkodva, hiszen torkukra fagy a szó. Helytelen lenne, hogy megmutatom ki az úr? Számít, hogy milyen lobogó alatt teszem? Számít ez, amikor a rézveretes övem csodájára járnak? Amikor minden este teli kancsó bor vár? Beleszúrom a szablyámat az asztal lapjába. Ez kőris és gyalult, sima mint a tükör. Szinte látom a lángnyelvek visszfényét rajta, akárcsak fegyveremen, de immár egy szobában vagyok, a kandalló hője szinte lesodor a lábamról, megint sokat ittam.
Félelem fog el, hiába vagyok negyedmagammal. Hozzám hasonló marcona legények állnak a két oldalamon és ugrásra készen várnak, nem tudom mit figyelnek, míg előre nem nézek. Nyújtott, szőrös pofa, szinte világítóan fehér fogak, eszelős sárga tekintet, már-már beleég az agyamba és a félelmem valami körülírhatatlan vérszomjra sarkall. Egyszerűen nem ismerek más érzést. A szoba sarkában kuporgó lányra ügyet sem vetek, ő is zsidó, ha később jövünk talán még meg is öli a szörny és kevesebb dolgunk lenne. Elsőnek rugaszkodok el, szablyámat emelem, egyszerűen magától értetődő, hogy ismét a kezemben van. Vérszag. Vér íz. Ez a saját vérem, becsúsztam az asztal alá és az rám is szakadt. Nem izgat a lüktető fájdalom, egyébként sem tudom, honnan jön, talán onnan, ahol a végigcsurgó forróságot is érzem. De nem izgat, az egyetlen dolog, ami mozgat immár csak a bosszúvágy. A hatalmas lény, akárcsak az apám, arra vár, hogy megmutassam melyikünk is ér többet és most nincs nála a bárdja, melynek fonákjával homlokon csaphat, hogy majd bele zavarodok. Ugyanúgy elvesztette az eszét, mint én és az sem izgat, hogy immár egyedül vagyok a bestiával, aki… későn fordul. Elég későn, hogy szablyámmal kíméletlenül lemetsszem a fejét. Egy fekete hajú nő néz rám, sápadt, arca könnyáztatta. De nem az anyám az, jóval fiatalabb, zsidó is és a tekintete vádló. Anyám sosem nézett volna rám így. Soha egy percig nem táplált volna kételyt az iránt, hogy helyesen cselekszem. Én mégis összerogyok a tekintet súlya alatt… vagy csak a fájdalom lenne? Borzasztóan fáj a vállam, mintha ki akarna szakadni. Immár durva harasztot és egy fűcsomót érzek a tenyerem alatt. Ahogy elhomályosult a világ, úgy is tisztul ragyogó teliholdas éjszakára a réten. Ennél távolabb nem is lehetnék a nőtől, aki imént még olyan vádlón nézett rám közvetlen közelről. Ráhel. Igen, ő Ráhel, aki sosem volt a húgom, de mindig az marad. A rét másik felén szinte teljesen beleveszik az éjszakába, lángoló gyűlöletet érzek iránta. Ő tette ezt velem, ő akarta, én csak belekeveredtem, minden felelősség az övé és most én is szörny leszek. Azt mondta az első borzasztóan fáj. Hátam szinte ebben a pillanatban ívbe feszül, ekkor hallom a sikolyát. Hiába van messze, élesen töri meg az éjszaka csendjét. Én nem kiálltok, de majd porrá zúzódnak fogaim, ahogy összeszorítom állkapcsaimat. Talán sosem fogom kinyitni a szám. Nem tudom mikor izzadtam le ennyire, de érzem, ahogy homlokomon, csupasz hátamon csurog végig a víz, még a talpam is izzad. Utálom, amikor izzad a talpam. Végül állkapcsaim mégis elnyílnak, de ez nem az én hangom. Azaz mégis… szokatlanul ismerős. Nem tudom, hol van Ráhel, remélem keresni fog. De csak én tudom, hogy már csak hiába. Gyűlölöm a zsidó fattyút, aki kitervelte a vén szörnyeteggel ezt a borzalmat, látni sem akarom többet és most már dagad a mellem, hiszen innentől nem szorulok a segítségére. Szélsebesen vetem bele magam az erdő sötétjébe.
Mindenhol halottak, orrfacsaró bűz lengi körül a kis falusi templom lábát és én ott állok a kellős közepén ismét bunda nélkül. Körülöttem zsugorodó sötét alakok, sorban változnak vissza a többiek. Valaki ordibál velem és mutogat egy földön fekvő nő felé. Kiszúrtam, végig láttam, ő az örömanya, körülötte már halott a nászmenet. Fekete hajú, sápadt, sovány nő… és anya. Örülni már nincs oka, hiszen lassan szivárog a vér a fejéből, de még él, mozog. „A véredben van fiam!” Újra fellángol bennem a gyűlölet, de nem a nő iránt. Őt direkt nem öltem meg. Valaki halkan suttogja a fülembe, hogy ne tegyem. Nem tudom, mire gondol, ekkor veszem észre, hogy kezeim ökölbe szorultak. Ismét a fülembe suttog az előbbi lány, szalmaszőke, kimondottan szép, mint egy fehér galamb. Mindig is egy fehér galambra emlékeztetett, nem olyan szürkére, amilyenek ott gyülekeznek a tér másik felén, egyre közelebb araszolva a dögszag hívására. „Tedd meg, amit kér. Egy férfinak meg kell tennie, amit meg kell tennie, ne feszítsd a húrt. ” Szerettem a lányt, már nem vájtam bele körmeimet önnön tenyerembe, lassan fordultam a vért hörgő nő felé. „Hányadik lesz? Számolod még? Édesanyád vajon büszke lenne?” Nem tudom, honnan jön a hang, nem az enyém, mély és reszelős és mindig is akkor furakszik a fejembe, amikor azt teszem, amit egy férfinek tennie kell. Valamiért eszembe jut a szörny, akinek a helyzetemet köszönhetem, egyszersmind ott áll a nő mellett teljes valójában, rémületesen nagy. De nem öli meg, nem tiporja el, lefekszik mellé is figyel. Vádlón, olyan vádlón, amilyen tekintet csak Ráheltől láttam előtte. Már megint ő. Karmos mancsommal – mintha soha nem lett volna másmilyen – suhintok és a nő kileheli a lelkét. Vérszag. Mást is érzek, nem tudom mi az, de nem olyan, mint eddig. Kegyetlenül fájni kezd a már jó ideje feledésbe merülő sebhely. Pont ott, ahol az alfám büszkén paskolja meg a vállamat és én majd összeroskadok az ő büszkesége és a vén szörnyeteg vádló tekintete alatt. Újabb hulla-halom közepe, csak a helyszín más, ez most egy erdő. A szalmaszőke lány vértől csutakosan hahotázik cinkosan az arcomba és én csak azt tudom, hogy el kell löknöm magamtól. Máskor oly kellemesen forró ágyékát távol kell tartanom magamtól, csak a vádló tekintet jár a fejemben és az, hogy a szalmaszőke nő szemei tükrében a saját apámat látom. Térdre rogyok, sírva fakadok. Valaki fejbe rúg és elsötétül a világ, de pontosan tudom, hogy mire felébredek, falkám már nem lesz ott. Se a szalmaszőke lány, sem a büszke alfám, sem az a harminc egynehány évem, amit a felsőbbrendűségét hirdető farkas falkával töltöttem.
Újabb kép, keresek, tudni akarom hol lehet, meg kell találnom, véget kell vetnie ennek. Tudom, hogy csak ő tud segíteni, csak Ráhel aki el tudja tűntetni a vádló tekintetet és ezt a borzalmas szájízt, ami szinte lyukat mar a torkomba. Ismét egy szobában állok, talán már negyven éve, hogy nem láttam az ébenfekete hajú nőt, hogy ott hagytam az erdőben és az eltelt idő után csak még jobban hasonlónak látom az anyámhoz. Miért? Miért nem valamelyik idegesítő húgomhoz, akiknek már a gondolatától felébred bennem a gyűlölet, hogy egy percig sem kímélték beteg anyánkat. „Segítened kell. Gyűlölöm a vén szörnyet, látni sem akarom!” Ingerültnek hallom a saját hangom, dühös vagyok. Ő is látja, tudom, hogy mellette is ott őrködik, de vele nyájas. Velem nem, engem gyűlöl. Legszívesebben tarkón vágna, hogy becsússzak az asztal alá és én ezért viszontgyűlölöm. Megőrjít, képtelen vagyok gondolkozni, képtelen vagyok ölni, a vér ízét érzem a számban, köpök egyet a padlóra. Ráhel nem akarja, ellenkezik, megütöm… majd újra, addig, amíg el nem veszíti az eszméletét és a karomba nem hullik. Nekem senki nem mondhat ellent, én vagyok valaki, örökké élek, enyém a hatalom, amit a karmos mancs ad. De már magam sem hiszem el. Vállamra nehezedik a nő, ébenfekete haja a mellkasom előtt leng, ahogy viszem, a vén szörnyeteg követ minket, tekintete szinte égetően hasít a hátamba és a fejembe. Legszívesebben összerogynék, meg fogok őrülni. Csak azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint régen. Leteszem a nőt a hideg kőre, előttünk idős, szakállas férfi áll, őrző. Körülöttünk pentagramma belekarcolva a padlóba. „Tűntesd el! Látni sem akarom!” Kiabálom szinte eszemet vesztve, de a szakállas ember csak a fejét csóválja. Ó, milyen lemondóan csóválja, én pedig nekiugrok, átváltozok, hagyom hogy leszakadjon rólam a ruhám, kiszakadjak a bőrömből és átugrok Ráhel fölött is. Falnak szegeztek, a vállamba álló ezüst éget, mindjárt meghalok, de nem ordítok, így is előtör tüdőmből a morgás, a kétségbeesett segélykiáltás, amire sosem volt szükségem, sosem voltam ilyen tehetetlen. Érzem, ahogy visszaváltozok, már a lábam sem éri a talajt, leesek a padlóra, támaszkodok fél karral és tudom, tudom, hogy Ráhel felébredt. Ellátja a sebemet, de nincs maradásom, nem értem őt és nem tudok a szemébe nézni. Ismét rohanok.
Nem tudom meddig rohanok, mellettem egyetlen, színes folttá olvad a világ és az életem. Minden, amit valaha gondoltam vagy tudtam valahol elveszett ott a foltban és már csak a vádló tekintet néz rám vissza. Az anyámé, a húgaimé, az összes megölt anyáé és húgoké. Végighúzom a kezem a durva fonású kötélen, felnézek a fa ágára, masszív, erős, elbír. Jó magas, talán megvan húsz láb is. Nem tudom, mekkora egy láb. Halk zenét hallok dobozhangon, vidáman csilingel, mintha csak kinevetne. Már úgyse tudom, mi van csak a fejemben és mi a valóság, biztos a vén szörnyeteg nevet ki. Erősödik a zene, akárcsak az elhatározásom. Kellemetlenül dörzsöli a nyakam a lenkötél, elengedem magam. Nincs roppanás, nem törik el a nyakam, sem az ág, lassan kell hát megfulladnom. Ösztönösen kezdek el rúgkapálni, már szabadulnék, tévedtem, mégsem akarok meghalni! Körmeimet szinte a nyakamba vájom, hogy enyhítsek a szorításon, nem kapok levegőt. „Segítség!” Hörgöm bele az erdő fái közé, a nyugodt avarba, itt én vagyok az egyetlen, ami mozog. De már nem sokáig. Szemeim szinte kifordulnak a helyükről, már most úgy érzem, hogy már csak a kocsányon lógnak és himbálóznak, akárcsak én. Zuhanok. A zene abbamaradt, rengeteg alak vesz körül, furcsa szerzetek, sok-sok furcsa szerzet, cigányok, vásári mutatványosok színes kocsikon. A ketrecem pontosan a szakállas nő kocsija mellett van, a város főterén a csodánkra járnak. Szinte látom a rémületet és az undort, ahogy rám néznek. „Az igazi és egyetlen farkasember” Hirdeti a szöveg hibás lengyelséggel, legalább is a szakállas nő szerint. Nem tudok olvasni. Sose tudtam. „A véredben van fiam” És nap, nap utána a véremben van. Nappal a ketrec mögött, éjszaka a tábortűz mellett, de valahol félnek tőlem. Egyedül a szakállas nő nem. Rendszeresen leitat és én hagyom magam. Megint rajtam fekszik, drabális asszony, de forró szerető. És engem nem zavar, nem érdekel, nem veri ki a fejemből, hogy halni akarok, de legalább… nem is tudom… kielégít. Sosem volt ilyen távoli, ilyen megfoghatatlanul semmilyen érzésem és szép apránként halok meg a szakállas nő teste alatt. Örökké élek. Rajtam kívül senki más. Az öregek halnak, a szakállas nő is meghal, én maradok és jönnek a fiatalok. Ők nem félnek, elfogadnak, ismernek, sőt… kedvelnek. Nincs vádló tekintet, nem kell lennem senkinek, csak annak, aki vagyok. Érzem, ahogy vállon veregetnek, együtt nevetünk a tűz körül és sehol sem hever véres szablya és puskák. Mégis… mint mindannyiszor, megcsap az alvadt vér és a rothadó hús szaga. Hullák között ébredek, ingemen csak egy vérfolt jelzi már csak, hogy megsebesülhettem. Egy részeg mutatványos csoportot megöltek és kifosztottak a katonák, miközben azok aludtak. Ugyanolyan zsoldosok, mint amilyen én is vagyok… voltam. Voltam? És hol a vádló tekintet? Hullák közt térdelek és a vén szörnyeteg sehol sincs. Már jó ideje nem láttam. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül… Már csak az a kérdés, ki bökdösi a vállamat ilyen vehemensen…
~~~
Rémült meglepettséggel pattannak fel a szemeim, az iménti képek pedig olyan hamar oszlanak el, mintha soha ott sem lettek volna a fejemben. Ahogy felnézek, azonnal rájövök, hogy ki bökdös, a kalauz. A szemben ülő néni éppen most teszi vissza apró, bordó pénztárcájába a jegyet, amit már minden bizonnyal lekezelt ez a szinte már pimaszul fiatalnak tűnő srác, de nincs mese, nekem is villantanom kell. Kissé megrázom a fejem, szám sarkából pedig észrevétlen arcvakarásnak álcázva eltűntetem a fölös nyálmennyiséget. Hiába aludtam, egy kicsivel sem érzem magam kipihentebbnek. A vállamra terített bőrdzsekim belső zsebéből végül elő is kotrom a jegyet és átnyújtom némi zavartsággal, ami nyilván annak köszönhető, hogy ennyire piszkosul fiatal és hogy most ébredtem fel. - Ilyen fiatalon is lehet valaki kalauz? – Kérdem kissé megdörzsölve a homlokom, csak úgy felsandítva rá. - 22 vagyok, uram. – Miután lyukasztott a kis fém vacakkal, vissza is nyújtja a jegyet. Nem tűnik meglepettnek, nyilván hallotta már párszor ezt a kérdést, azért ilyen fásult. - Aha. – Állapítom meg végül bölcsen bólogatva, ezzel ki is megy a fülkéből. Nem lettem különösebben bölcsebb, nyilván tapintatlan is voltam, de most ébredtem. Jut eszembe, azt se tudom mennyit aludtam. Ekkor kiszúrom, hogy a velem szemben ülő néni még mindig kicsit elmélázva engem figyel, itt az ideje hát megtörni a csendet. Kissé megdörzsölöm elnehezedő szemhéjaimat orrnyergemre csippentve a kezem, aztán tekintek újfent rá. - Sokat aludtam? – Kérdem közvetlenül, mintha olyan borzasztó beszédes lettem volna az utazás elején, de végül is, akkor még készségesnek tűnt. Bízok benne, hogy most sincs másként. - Úgy egy órát... – Nem csukja be a száját, némi zavartsággal nyammog a további mondandóján. - Kérdezhetek valamit? – Teszi fel végül a kérdést, amire arcomat tagadhatatlanul elfutja a meglepettség. Természetesen azonnal arra gondolok, hogy úristen, mit csináltam. A néniben is van egyfajta plusz nagymamás szigor, amit inkább vélek ösztönösnek, mint szándékosnak. - Véletlenül meghallottam, hogy álmában beszél. Már előtte is kihallottam, hogy európai, de megkérdezhetem, milyen származású? Nem ismertem fel a nyelvet, amit beszélt. – Úgy nézek rá nagyjából, mint a lőtt nyúl, ahogy meglepetten kieresztem a bent tartott levegőt. Nem gondoltam volna, hogy beszéltem álmomban… horkolni, na horkolni azt szoktam, de beszélni… még senki nem mondta. - Gondolom lengyel lehetett. - Maga lengyel? – Úgy kap a szón, mint egy éhes keselyű. Én épp csak letekintek mellé a csukott könyvre, gondolom kiolvasta, így nincs jobb dolga. - Igen. De már rég otthagytam. Mondhatni nem voltam ott szívesen látott személy… De semmi komoly. – Teszem hozzá egy suta félmosollyal. Mondjuk, tényleg nem hazudok, tekintve, hogy nem a tetteim miatt lettem elűzve onnan. Bevillan az emlék persze, a nemrég véget érő álom utolsó képe a halott vándorcirkuszosokkal. Akkor mondjuk komolyan megfordult a fejemben, hogy megint nekifutok annak az öngyilkosságnak, de szerencsére eszembe jutott úgy nagyjából az egyetlen ember, akit akkor még ismertem és önzetlenül segített rajtam mindig is. Az élet iróniája, hogy pont a szülővárosomban, Poznań-ban találtam rá egy falkában. Ráhel volt az a személy, aki még akkor is szívesen fogadott, amikor ismét felkerestem és addigra már szorult belém annyi gerinc, hogy bocsánatot is kérjek tőle… úgy mindenért. Komolyan nem vártam volna tőle, hogy befogad, mai fejjel már én magam is undorodok az akkori önmagamtól, de hát darabjaiból kellett összeszednem az életemet és ő segített nekem. A falkája is befogadott, még ha az alfa kellőképp húzta is a száját, amikor meghallotta melyik falkában voltam előtte. Fajgyűlölő mocskoknak nevezte őket, ha jól emlékszem, de amolyan próbaidősként befogadott a falkájába. Addigra már volt annyi közöm a közösségben való léthez, hogy néhány kisebb verekedésen és szóváltáson kívül, nem volt velem semmi baj. Talán Ráhel is ezért kezdett el foglalkozni velem, de kimondottan hálás vagyok érte, hogy megkísérelt belőlem embert faragni. Az ő segítségével tanultam meg olvasni, számolni, megmutatta mi az az irodalom, bár a vallását a legkevésbé sem sikerült a magamévá tennem, még ha az a tény nem is zavart addigra, hogy zsidó. A szakállas nő után? Ugyan. Mindenesetre sok olyat tanultam, amiknek a későbbiekben nagy hasznát vettem. Sikerült a rabbi ügyében is dűlőre jutnunk végül. Nem mondanám, hogy gyűlöltem az öreget, addigra sikerült megbarátkoznom azzal az úttal, amit nekem jelölt ki és ahova többek között miatta is jutottam. El kellett ismernem, hogy az az ember sokkal bölcsebb nálam minden tekintetben. De belementem abba, hogy megkössék az őrzők Ráhel védőszellemeként, hiszen addig csak úgy lebegett közöttünk. Mondjuk Ráhel közelsége jelentette egyben a rabbi közelségét is, így nem kellett örökre elbúcsúznom attól az embertől, aki csak, mint vádló tekintet élt bennem addig. Igazából, amikor hajlandó volt megmutatni magát Ráhel mellett, egész rendes hapsinak ítéltem. Talán az volt benne annyira vonzó, hogy a szöges ellentéte volt az apámnak, aki iránt továbbra is izzó gyűlölettel viseltettem. Azért eleinte a rabbitól is féltem, elismerem. - Mi történt? – Hangzik is el a kérdés mohó érdeklődéssel, a fejemben pedig beindulnak a csikorgó fogaskerekek. A tömör plasztik karfára könyökölve támasztom meg az arcom, ezzel kicsit el is kenve a vonásaimat. - Családi zűrök. Eléggé személyes. – Hát így sikerül kikerülnöm a valós válaszadást. Igazából a falkában volt némi botrány, amit a távozásunkkal sikerült orvosolni. Jött egy új, erős domináns hím, mi pedig hűek voltunk az addigi alfához. Az évekig húzódó belviszály és a szervezkedés eredményeként, pedig elég csúnya véget ért a dolog, a két fél egymásnak esett, civilek is sérültek, az őrzők pedig közbeléptek. Ráhellel nem vártuk meg a végét, az tette fel az i-re a pontot, amikor már őt is atrocitások érték, de addigra már amolyan kötelességnek éreztem, hogy kiálljak mellette, megverjem azokat, akik őt bántják… szóval ilyenek. Tehát nem vártuk meg a balhé végét, helyette útra keltünk. Ez a nagy történet, mindenféle plusz drámai húzás nélkül. - Értem. – Szinte már bölcsen bólint is mellé, legalább tapintatos. Ez pont olyasmi, ami rólam nem mondható el minden körülmények között. - Ön viszont canadai. Hmm… Tacoma? – Kérdem felvont szemöldökkel. Hallom ám én is az akcentust, az itt töltött hetven év alatt ragadt rám némi ismeret az új földrész embereiről. - Igen, kanadai vagyok, de Tacoma Washingtonban van. - A kanadai Tacoma-ra gondoltam. - Csak egy Tacoma van. – A néni elnézően elmosolyodik, ettől csak zavarban érzem magam, némileg járatom is a tekintetem, miközben gondolkozok továbbra is támasztott ábrázattal. - Biztos? - Meg vagyok róla győződve. Ötven évig földrajzot tanítottam az edmondton-i középiskolában. - Hmm… - Erre már nem lehet mást mondani, kimondottan kínos. Pedig meg voltam róla győződve, hogy van egy Tacoma Kanadában is. Bosszantó. - Ön mivel foglalkozik? – Teljesen bele is merülnék az ablaküveg gumírozott keretének a bámulásába, ha nem sikerülne kizökkenteni ezzel a kérdéssel. Úgy fest én és a tudatlanságom, nem rettenti el. Felsandítok hát rá. - Rendőr vagyok. Olyasmi. – Mondom kurtán… több mint kurtán, szinte már gyanúsan. Talán ez annak is köszönhető, hogy némiképp hadarok, bár ezt úgy általánosságban. Ettől egy kicsit minden hiteltelen, amit mondok. Látom is a néni arcán a gyanakvást. - Olyasmi? - Rendőr… nyomozó, egykutya. A rendőrtisztin kezdik. Vagy legalább is én ott kezdtem. – Magyarázom meg végül és megnyugtat, hogy kisimulnak az arcán a ráncok. Nyilván kielégítőnek ítéli a válaszom. Őszintén szólva én is meg vagyok elégedve vele. Mióta itt élek az új világban, tényleg rendőrként, vagy valami bűnüldözési szerv embereként tengetem a napjaimat. Azt persze nem mondhatom meg neki, hogy FBI ügynök vagyok, nyilván harsány kacagásban törne ki, tekintve, hogy az emberek ehhez valamivel értelmesebb ábrázatot tulajdonítanának. De hát ez van. Alig száz évvel ez előtt nem is gondoltam volna, hogy én egyszer itt kötök ki, de hogy is van a mondás? Rablóból lesz a legjobb pandúr? Valóban. A rendőrtisztire való bevonulásom és az Amerikába érkezésem nagyjából egy időben történt, én itt már kizárólag zsaruként vagyok ismert. Ennek pedig már jó hetven éve. - És miért pont ez a veszélyes szakma? - Ha az ember ügyes, akkor nem veszélyes. Csak… gyorsabbnak kell lenni, mint ahogy a golyó repül. – Mondom elmosolyodva, a tanárnőnek is sikerül mosolyt csalnom az arcára. - Egyébként nem tudom. Annyi szarság… pardon… rossz dolog van körülöttünk, meg igazságtalanság. Nem azt mondom, hogy kell valaki, aki Istent játszik, de valakire mindenképp szükség van, aki betartatja a szabályokat. Amikor rájöttem, hogy én is lehetek ilyen, egész érdekesnek találtam ezt a felállást. Na meg az egyenruha is kimondottan jól áll. – Mosolyom vigyorrá szélesedik, mire ő elneveti magát. Azt hiszem megint nem hazudok, egyébként sincs ínyemre általában, hogy hazudjak. Régen nem volt hozzá elég eszem, aztán amint lett, csak még nagyobb bajba sodortam magam… Szóval az újrakezdés jegyében, amikor ide jöttem, elhagytam ezt a káros szokást, beálltam rendőrnek vezekelésképp, hogy hagyjak hátra valami jót is magam után… és most itt vagyok. - Ezt úgy mondja, mintha nem nézte volna ki volna magából előtte. - Tessék? – Kérdezek vissza zavartan, most már elemelem a kezem a képemtől, mert csak zavar a beszédben. Egyébként nem értem a kérdést, biztos elkalandoztam, megesik. - Hogy betartathat szabályokat. - Jahm, igen. – Kicsit elhúzom a szám, minek szépítsek, valószínűleg úgyse látom soha többet a nénit. – Ami azt illeti nem voltam túl jó ember. Mai fejjel szerintem gondolkodás nélkül le kéne csukatnom az akkori önmagamat. - Miket tett? – Mintha kicsit összehúzná a szemeit, de lehet, hogy csak az idegesítő neonfény miatt tűnik úgy. Viszont a kérdésre egyből a lovakéhoz hasonló fújtatást produkálok, érthetően azt sugallom, hogy erre sem a hely, sem a rendelkezésünkre álló idő nem alkalmas. - Rossz dolgokat. Belekeveredtem a szerencsejáték bűvkörébe. Így mondják ugye? Bűvkör. - Igen. De a szerencsejátékot nem büntetik. - Egy bizonyos pont után igen, de hagyjuk. Beszéljünk inkább valami kellemesebbről. Ön például hova tart? – Ezt tényleg nem szeretném kifejteni. Elég hosszú és elég kacifántos történet még Londonban, ráadásul 19. században, hagy ne kelljen felidéznem. De persze ez a pont bőven elég, hogy elém villanjon a kaszinók forgataga, a lóversenypálya édeskés lószar szaga… Ugye, mikor végül kikötöttünk Ráhellel Londonban, ott némileg elváltak az útjaink. Persze egy falkához csatlakoztunk, de London már akkor is nagy város volt, hatalmas falkával. Voltak még évek múltán is olyan falkatársak, akiket egyszerűen nem ismertem még csak látásból sem. Mindenesetre hamar külön költöztünk húgommal és akkor mindenki elkezdte újra felépíteni az életét. Nem is én lettem volna, ha a nem térít el valami a kezdeti tervemtől. Ugyanis az volt a nagy ötlet, hogy kitanulok valami érdemi szakmát, például megtanulom a fémmunkát és akkor valami gyárba elszegődök vasöntőnek. Találtam is egy mesterembert, nem is volt vele baj, de aztán egyik este, a kocsmában, ahol le akartam öblíteni az út porát… nos, fogadásba keveredtem. Nemsokára a lóversenypályán találtam magam, aztán a kaszinóban, aztán elkezdtem spekulációkba bocsátkozni, majd lapokat számolni… Alig tizenöt év után azon kaptam magam, hogy én vagyok az egyik kisebb kaszinó társtulajdonosa. Annyira gyorsan történt és annyira hülye voltam, hogy belementem a 80-20 százalékos tulajdonosságba… enyém volt a húsz. Sosem mutattam semmiféle érzéket az üzlet iránt. De persze ott cinkelt kockákat használtunk és igazából az egész egy hatalmas csalás volt. Úgy megbasztak volna érte minket, ha kiderül, mint annak a rendje… ez egyébként meg is történt. Mármint velem nem, én szökött bűnözővé váltam. Ráhel bújtatott egy darabig, aztán kényszerpihenőre küldtek egy kis, londoni falucskába. Azt nem tudom említettem-e, hogy a tulajdonostársamat lecsukták és az általunk megkeresett pénz… nos, az nálam volt. Ez a történet szempontjából sajnos fontos elem. Szóval kényszerpihenő, kis falu London mellett, tisztességes lópatkoló szakma, amíg el nem ül a körözésem… Csak arra nem gondoltam, hogy pont ott fog belém csapni az istennyila. Azt hiszem magyaráznom se kell, szalmaszőke lány volt (igen, ő is), bőre olyan fehér, mint a márvány és itt-ott szeplők pöttyözték. Csodaszép volt. És észrevett, onnan pedig már ment a dolog magától. Tíz évvel később már házasok voltunk, volt egy csodálatos gyerekünk – sajnos a számtalan terhesség közül csak ez az egy maradt meg -, szóval boldog voltam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer normális családom lesz. Persze igyekeztem a lehető legkevésbé olyan apa lenni, mint amilyen az én apám volt, csínján bántam az atyai pofonokkal, rájöttem, hogy egyszerűbb ha máshogy vezetem le a dühöm. Volt, amikor órákig sétálgattam a közeli erdőben, hogy kiengedjem a gőzt. Pont egy ilyen sétálós, idegbajos alkalommal sikerült az egész életünket elcsesznem Mary-vel. Mire hazaértem ugyanis őt és a fiamat is holtan találtam. Mint később kiderült, régi üzlettársam nem felejtett és hibába telt el több, mint tíz év, számára nem volt több tíz percnél. Azt hiszem akkor öltem utoljára felindulásból. Mindet lemészároltam, őt és a három emberét, aki elkísérte, nem érdekelt, mennyire is érzem majd magam utána szarul, valami egyszerűen elpattant, úgy, mint régen. Szóval, nem, nem voltam jó ember. - Anchorage-be. Meglátogatom a fiamat. – És bár elmosolyodik, mégis furcsán feszengőnek érzem ezt a mosolyt. Kezét is puhán a táskájára ejti. - És ön? - Nekem is amolyan családlátogatás féle. Fairbanks-be megyek, ott él a húgom. Ezer éve nem láttam. – Jegyzem meg halvány mosollyal, bár annyira nem is becsülöm alá a dolgot azzal az ezer évvel. Tényleg már vagy Amerikába érkezésem óta nem láttam. Akkor felkerestem, elmeséltem neki, mi történt velem, amikor a gyermekem és feleségem halála után szó nélkül eltűntem Angliából és azóta nem érintkeztünk. Leveleket váltottunk, a nagyobb ünnepek alkalmával képeslapot adtunk fel, még ha én nem is igazán ünnepeltem semmit, ő pedig egész más ünnepeket ült. A gesztus megvolt. Persze mikor meséltem neki az ötven év kihagyásomról, akkor megint csak megkaptam mekkora egy hülye voltam, miért nem mentem hozzá. Persze… Franciaországban csatlakozni az ottani egyik falkához, beletemetkezni az önsajnálatba, minden nap leinni magam és kurvázni valóban sokkal érdekesebb volt, mint talpra állni. Persze előbb-utóbb az ember maga is rájön, hogy mekkora egy fasz, de nekem ugyebár mindig nehezemre esett a továbblépés. De sikerült és utána mentem Amerikába és ezért büszke is volt rám, mint minden olyasmiért, amikor helyesen cselekedtem, vagy sikerem volt valami olyasmiben, amit nem ítél el. Hiányzik, ami azt illeti. Olyan kevesen büszkék rám bármiért is. Megírtam már neki annak idején, hogy rendőr lettem, hogy nyomozó lettem, hogy ügynök lettem. Igazából mindent tud ebből a holtidőből, a költözéseimtől a ramaty falkákig, amikben voltam. - Ezért megtesz ilyen nagy utat? - Ezt akár én is kérdezhetném. - Én kanadai vagyok, a szomszédból jövök. - Óh, tényleg. – Ismét némi kelletlenséggel tekintek le a cipőm orrára, mintha valami fontosat szeretnék rajta ellenőrizni, közben szinte már gyermeki vívódással, húzom félre a számat. Végül felnézek rá, ahogy realizálom a kérdő tekintetét. - Munka miatt is jövök egyébként. Ön nyugdíjas? – Zseniálisan terelek, csak pillanatnyi zavart vélek felfedezni az arcán a hirtelen váltástól, de ez hamar eloszlik. - Igen, már három éve nyugdíjaztak. - Meg lehet élni abból a pénzből? – Ismét elhúzom a számat, miközben némileg halkabban kérdezek, mintha ettől kevésbé lennék tolakodó, vagy indiszkrét. - Nem. De az embernek leleményesnek kell lennie. – Mondja elmosolyodva, de pusztuljak meg, ha nincs valami röstelkedés ebben a mosolyban. Nem is értem igazából, egy leleményes idős néni, ez teljesen pozitív. - És milyen munka várja Fairbanks-ben? – Szusszantok egyet, na ilyen jól terelek, rögtön eszébe jut, amint valamelyikünk elhallgat egy pillanatra. - A helyi… öhm… rendfenntartó szervet… hmm… ellenőrzöm. Mondjuk. – Hát ez nem volt egy könnyű szülés, de csak összehoztam. Valóban nem ártana kicsit az ottani őrzők körmére néznem, na meg a falkákéra sem. Ha már hozzánk, FBI-hoz eljut a híre a gyilkosságoknak és a rejtélyes körülményeknek, akkor már gáz van, valaki ott marhára nem azt csinálja, amit kéne. Szerencsére az elődömet, az hiszem Robert McCaine-nek hívják, sikerült eltakarítani onnan, mielőtt nyomot fogott volna. Szóval most mehetek én eltussolni az ügyeket és rendbe szedni kicsit a helyet, mert értem én, hogy falkaháború, de lehet ezt úgy is, hogy egy civil se sérüljön… valahogy. Igen, egyébként meg szoktak szólni érte, amiért már néhány évtizede falkafüggetlen vagyok és lényegében bedolgozok az őrzőknek. Ők kerestek meg eleinte, voltak kapcsolataim a rendőrségnél, tudtam intézkedni. Most már ők szervezték nekem ezt a kis utat, hogy ha már nyomoz ott valaki, akkor az legalább egy bennfentes legyen. - Valami nem megy ott jól? - Pontosan. De, ahogy hallottam Achorage se arról híres, hogy hamar lefülelné a bűnözőket. - Ezt hogy érti. – Igen, határozottan feszeng, ki is húzza magát az ülésben némiképp. - Ugyan, Margaret… - Nézek rá kérő tekintettel, amolyan „ne hülyítsük egymást” módon. – Nyissa ki a táskáját. - Ehhez nincs joga. – És már csattan is a kis ablak melletti pulton a bőrdzsekim belső zsebéből előhalászott jelvény. Felvont szemöldökkel tekintek rá, nem fölényesen, inkább várakozón. A néni viszont elkezd szedelőzködnöm, a vonat valóban lassít, megérkezünk szép lassan Anchorage-be. - Csak azt nem értem, hogy egy ilyen kedves hölgy, mint maga, miért hallgat a fiára. Értem én, hogy a maga gyermeke, de drogot csempészni…? - Hagyjon elmenni. Nem mondom meg senkinek, hogy találkoztunk. – Kap a szón a nő, most már nincs benne semmi felháborodás, inkább alkudozni akar. Mint egy vásári kofa, megalkudunk, hogy ő jöjjön ki jobban. Én pedig gondterhelten sóhajtok, az a gond, hogy tényleg megkedveltem. - Nem lehet. - De hisz maga is mondta… - Mondtam dolgokat, de megváltoztam. Maga egész életében erkölcsös tanárnő volt… tudja, hogy ez a drog hova kerül? Olyan fiatalokhoz, amilyeneket maga is tanított. Magának mi a mentsége, hogy idáig jutott? - Én… én… hagyjon elmenni. Könyörgöm. – És összeteszi két tenyerét, már áll velem szemben, táskája a vállán, szinte már sír. - Rossz ember voltam. Nincs sok mentségem a tetteimre, de vezeklek. Viszont maga a lejtőn lefelé halad… magának annyi mentsége sincs, mint nekem. Kevés a nyugdíj? Higgye el, én sajnálom a legjobban, hiszen maga pont egy olyan ember volt, akire felnézek. És ez szomorú. És most meg kell kérnem, hogy forduljon meg. Átadom a helyi hatóságoknak. Jogában áll hallgatni… - Előkerül a bilincs is, ami már marhára kényelmetlen volt, tekintve, hogy ülés közben marhára nekinyomódott a csípőmnek. Kész megkönnyebbülés felállni. Persze elmondom a szokásos litániát a hallgatásról és arról, hogy minden felhasználható ellene, amit mond. A bilincs kattan… mégsem érzem a megelégedést. Nem csak üres szavak voltak, amiket az imént mondtam, valóban pont egy olyan ember, akire felnézek, hiszen fiatalokat tanított egész életében, soha még egy parkolási bírsága sem volt… aggasztó, hogy ide jutott és egyben rémisztő. Egyszerűen megrémiszt, hogy ha egy rendes, erkölcsös nő erre vetemedett, akkor velem vajon mi lesz? Még egy ok, amiért görcsösen kapaszkodnom kell a jelenembe, amiért úgy kell élnem, hogy ne kerüljek olyan helyzetekbe, mint annak idején. Sosem felejtem el a vérbe fagyott feleségem és fiam holtestét… és mégis miért? A kapzsiságomért… Egyszerűen nem akarom, hogy ez a tisztességes nő mélyebbre süllyedjen. Mert innen már egyenes az út lefelé. Az anchorage-i rendőrség néhány embere vár minket. Úgy tudom, hogy a nő fiát és annak társait már lecsukták, a néni volt az utolsó láncszem. A vonat pedig egy tíz perces késéssel, de tovább robog. Visszagyömöszölöm kabátom zsebébe a jelvényemet és a bilincset is visszafűzöm az övemre, miközben kinyitom a füle ajtaját, ahol eddig utaztunk. Bevackolódok hát az ablak mellé, mellkasom előtt összefonom a karjaimat… és gondolkodok, ahogy a vastag táblaüvegen figyelem, amint ez a havas vacak összepöttyözi kívülről. Jó szar idő van itt északon.
Amiket szeret: Őszinteség, tisztesség, igazság, szerencsejáték, fogadás, versengés, versenyszellem, szőke nők, a munkája, angol sör, Rachel.
Amiket ki nem állhat: ] Értelmetlen vérontás, felsőbbrendűség és annak hirdetése, zsidó vallás (de nem a zsidó emberek), ha felbosszantják, csalás, hazugság, az apja.
Rövidtávú célok: Felkeresni Ráhel-t, beszélgetni vele, kiismerni magam a városban és felmérni a terepet és az erőviszonyokat.
Középtávú célok: Eltusolni a gyilkosságokat és megakadályozni, hogy több civil is meghaljon. Lerendezni Fairbanks-et.
Hosszútávú célok: Visszamenni délre, tovább folytatni a munkát.
Forrásmegjelölés: - Hirdető: - Avatar/Play by: Colin Farrell – Jerry Burke
Nos... hűű! Riogattál a hosszával és tényleg bosszantóan sokat kell lefelé tekerni a képernyőt, mire a végére ér az ember, de én mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy vágjon bele ebbe a kis kalandba, melynek hangulata magával rántott és egyik képből a másikba "dobált", mégsem éreztem hézagot, hirtelen ugrást közötte. Remekül felépített ET, melyet elő is terjesztettem díjnyertes plecsnire, szóval azt hiszem, kitaláltad már:
Foglalj avatart és irány a játéktért!
(Ja és bár nem akarom, hogy ennél is jobban hízzon a májad, azért elmondom, hogy a felénél, miközben olvastam az ET-d, komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon a Felhőatlasz váltásai is hasonlóan lehetnek megoldva? Mert akkor feltétlen pótolnom kell azt, hogy még nem szántam rá időt, hogy megnézzem. )
Kezdőlap
)
