Karakter teljes neve: Elliot Shane Curtis Becenév: Elliot, Shane, „kölyök” Álnév: Ha lenne se használnám Faj: Vérfarkas Falka: Magányosfarkas Mentalitás: Domináns Titulus: Ronin Nem: Férfi Kor: 22 Születés helye és ideje: 1990. Május 10 – Anglia, London Átváltozás: 2012. Február - Oroszország Foglalkozás: Tanuló, Naplopó Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: - Vérvonal: "Villámok" - Tipvigut, a jégvihar -> Stanislav Taras, Orosz cár -> Dimitrij Rogunov, Orosz felderítő -> Elliot Shane Curtis Mesterszavak: -
Apa: Everett Dean Curtis //halott// Anya: Miranda Parker Testvérek: Hope Salem Curtis //halott// Summer Jade Curtis Egyéb hozzátartozók:
Biztos vagyok benne, hogy minden emberben ott lakozik a gonosz. Lehet, hogy nem mutatja, vagy csak ő nem tud arról, hogy létezik, ennek ellenére ott van. Van, akiben kevesebb, van akiben több. Én tisztában vagyok vele, hogy bennem ennek fordított arányában van meg a jó és a rossz Szerintem ezt sokan mások is tudják, elvégre én voltam egész életemben az iskola réme, tőlem rettegtek a leginkább, s egy-egy focimeccs alkalmával inkább messziről elkerültek, nehogy véletlenül valakinek kettétörjem a lábszárcsontját. Soha nem voltam büszke a természetemre, ennek ellenére nem tudok változtatni. Annak ellenére, hogy elkényeztetve éltem, legalábbis a szüleim próbálták ezt elérni, nem azzá lettem, akit reméltek. Visszaszóltam, mind ahányszor erre sort tudtam keríteni, akárcsak egy elkényeztetett kölyök, mégis leginkább arról van szó, hogy utáltam a környezetemet, amit bár nem vívtak ki, én mégis ajándékul adtam cserébe. Nem tudtam mit kezdeni a gazdagsággal, azzal, hogy heti szinten kaptam zsebpénzt a semmiért. Soha nem tudták, hogy neveljenek egy srácot, aki ízig, vérig olyan, mint az apja. Agresszív, dührohamos, makacs, és leginkább utcára való, mint valami nagyvállalat igazgatói székébe. Ami leginkább fejfájást okozott nekem, az az apámmal való kapcsolatom volt, ő volt az, aki teljesen elvadított. Mintha legalább egy bolhás dög lennék. Ütött ahol ért, s bár egy ideig behódoltam neki, meghunyászkodtam, egy idő után visszaütöttem. A semmiért is képesek voltunk szétverni egymás képét. Ha még mindig a Drákói szigor szerint élnénk, már rég halott lennék. Az otthon összeszedett agressziómat pedig kénytelen voltam az iskolatársaimon levezetni, s ez mindig magával hozta a véres következményeket. Két iskolából csuktak ki, a harmadikban is lógott a lába a lehetőségnek, hogy kivágnak. De nem tudok mit tenni, gyakorlatilag nem tudok változni már hosszú évek óta. Farkassá válásom óta, képtelen vagyok bármiféle elfogadható emberi érzelem kifejezésére. Se egy szívből jövő mosoly, se egy lelkes megjegyzés. Bunkó vagyok, rideg, s a farkasom teljesen bekebelezett.
Évek teltek el azóta, hogy az apró, visszamaradt tíz év körüli gyerekből, háromszor akkora felnőtt lett. Felnőtt, annak ellenére, hogy a mai napig úgy viselkedek, mint egy pufogó gyerek, aki nincs megelégedve semmivel annak ellenére, hogy mindene megvolt, amit egy gyerek csak kívánhat. Soha nem voltam egy nagy macsó, aki hatalmas motorral szedi össze az utca csajait, és viszi haza őket. Persze nem mondom, sok lány kereste a társaságomat, talán épp azért, mert olyan elérhetetlen voltam számukra, mint egy Hollywoodi színész, akit csak képernyőn keresztül csodálhat az ember, és csurgathatja a nyálát. Szőke hajamhoz kék szem dukál, mit általában rövidre vágva, felzselézve hordok ide s tova már hét éve. Persze annó voltak pillanataim, mikor jobb szerettem hosszabbra hagyni, és úgy kezdeni vele valamit, de egy fogadásból volt, hogy kopaszra voltam kénytelen borotválni a fejemet, amiért veszítettem. Ruházatomra nem fordítok túl nagy gondot, mindent felveszek, ami épp kiszúrja a szememet a boltban, legyen az bármilyen anyagú, hosszúságú. A kedvencem ennek ellenére a farmer és a kényelmesebb darabok, melyeket az ember utcán tud hordani anélkül, hogy kinevettetné magát, amiért a semmiért zakóban lófrál.
Farkasként hófehér, sűrű bundát öltök, s szemem nem lesz aranysárga, mint a legtöbb farkasnak. Még farkasként is megtartom a kék színárnyalatot.
„És miért fájna, ha nem muszáj fájnia? Egyébként is vannak dolgok, amiken nem tudsz változtatni.”
Nem mindenki élhet úgy fényűzésben, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Akkor pedig főleg nem, ha az ember full barmokkal van körül véve. Lehet, hogy az anyám mit tudom én, hányadik királynak az Isten tudja, melyik, vagy milyen ágon való leszármazottja, s így folyamatos öröklések lefolyásában, egy hatalmas, kacsalábon forgó villában éltünk. Lehet, hogy hőzsi-dőzsi volt egész életemben, de aligha tudtam, tudtunk kezdeni vele valamit, ha a kedves férj úr egy hatalmas állat, aki veri az asszonyt és a kölykeit is. Nem is értem, anyám hogy lehetett akkora őrült, hogy csak úgy hozzáment feleségül, ahogy az elfingotta magát… az emberi hülyeség tényleg végtelen. Sok pénzünk volt, nem vitatom. Tehetősek voltunk, bár ugyan úgy elvettem a nálamnál alacsonyabb rangú diákoktól az uzsonna pénzt, mintha nem lett volna otthon egy fillér se. Mint az Amerikai filmekben… a rossz gengszter kölyök, az iskola réme megfosztja szegény kisebbeket a zsebpénztől. Na és ki nem sz*rik rá magasról? Mert én igen! Angol földeken láttam meg a napvilágot egy kanadai anya és egy angol apa első gyermekeként. Kiskoromban fogalmam se volt arról, hogy mit jelent a pénz, mennyit ér az a mai világban és, hogy mennyire értékelnem kell ahhoz, hogy a későbbiekben nem csak a szülővárosomban, de egy jobb környéken is megtudjak élni. Nem mintha bármikor is tervbe vettem volna, hogy elhagyom Angliát, de mindig számolni kell ezzel a lehetőséggel. Arról pedig végképp nem volt sejtésem, hogy az apám egy idegbeteg állat, aki veri az anyámat. Csak akkor vált ez valószínűvé a számomra, mikor tizenhat évesen megláttam a vészjósló színes foltokat anyám testén. Persze mikor kérdeztem, mi történt, ő nem válaszolt, vagy csak ferdített, hogy leesett a lépcsőn, megütötte vagy sorolhatnám. Én viszont mindig is tudtam a választ. Az apám egy vadállat volt, akinek a sitten kellett volna túlóráznia nap, mint nap, mintsem egy előkelő házban lődörögnie, és várnia, míg kézhez viszik neki a sört. A gond csak az, hogy idővel én is ilyen lettem. Szégyenszemre. Mindenki ellökött magától… Az apám, a nagyszülők, a barátok és a többi rokon. Már csak egy élettelen szellem voltam odahaza, ki megállás nélkül, magánkívületi állapotban közlekedett a házban, faltól falig, hogy legalább legyen valami, amivel felhozza magára a figyelmet. Az ikerhúgaim voltak a megtestesült csodák, ők ragyogták be a család minden napján. Tutujgatni, babusgatni kellett őket. Gyönyörű arany fürtjeik, kerekded arcuk, százak arcára varázsolt őszinte mosolyt és döbbenetet. „Milyen gyönyörű gyermekek”.
Persze nem csak az ennek köszönhetem azt, hogy olyanná nőttem ki magam, amilyen az apám is lett. Egy agresszív barommá, ki gyengébbeket ver, fenyegetőzik és a tanárainak is visszamer szólni minden visszakozás nélkül. Félelem receptoraim gyakorlatilag nem léteztek, mintha idővel teljesen elavultak, elhaltak volna. Mindenben benne voltam, a helyi bandát vezettem, és vertük össze a többit minden szó nélkül. Ezt mondjuk a szülők aligha nézték jó szemmel, az enyémek viszont nem tudtak vele, velem mit kezdeni. Na nem mintha akartak volna. Mintha magasról tettek volna egy idő után arra, hogy hogy viselkedek, mit csinálok, hogy mennyi panasz van rám az iskolában. Mert miért is érdekelte volna őket, ha egyszer nem tudtak tenni a változásért azzal, hogy beszélnek a fejemmel. Ja, és ott voltak a húgaim, az apró csodák. Rengeteg ember van a világon, akire szép szavakkal könnyedén lehet hatni még akkor is, ha a földkerekség legbolondabb, legádázabb személyeként van számon tartva. Lop, csal, hazudik… Én persze nem tartozok egyik kategóriába se, de arra senki ne számítson, hogy majd egy-két édesgető szóval levesz a lábamról, s onnantól kezdve csillogó szemekkel fogok sétálgatni az úttalan utakon, s minden egyes lányos ház elé leteszek egy szál rózsát. A szende, csupa szív kisfiúból, aki évekig voltam, ilyen lettem. Agresszív, pofátlan, nagyszájú. Az, hogy apám már nem csak az anyámat, de engem is vert, magával hozta egy újabb tulajdonságomat, a ridegséget. Nem mertem egy emberrel se közvetlen barátságot, vagy szimplán ismertséget kötni. Féltem, hogy az lesz, mint otthon. Egy idő után nem kellek senkinek, szimplán a stílusom miatt, ami akármilyen furcsa is, de kezelhető. Vannak emberek, akikkel hihetetlen, de tudok úgy viselkedni, mintha nem a seggemből rángattam volna elő… Az iskolában soha nem profitáltam. Meglehet, hogy vannak és voltak tantárgyak amire csak csekély tanulással, de megszereztem a legjobb jegyeket, viszont, mint mindenkinek, nekem is vannak gyengeségeim, közöttük a matek. Viszont egy biztos… minden tanárnak a bögyében voltam, de olyanok is akadtak, akik segíteni szerettek volna:
-Mr. Curtis?! Válthatnánk pár szót? Ígérem, nem rabolnám sokáig az idejét, csak egy kis egyeztetés A matektanár vizslató tekintete szinte maró savként marta be magát minden porcikámba, de legfőbbképpen az elmémbe. Tekintetemet fogva tartotta, s mint egy vad, éhező sárkány akarta felfalni minden önbecsülésemet, ami még maradt. Hihetetlen, hogy ez a nő milyen szintekre képes elmenni azért, hogy egy diák rettegjen tőle. Mindig utáltam, mikor az ember úgy társalog valakivel, hogy megállás nélkül vizslatja hol a szemét, hol pedig a száját. Nem elég, hogy idegesítő, de még visszataszító is. -Jól van… - nem emlékeztem rá, hogy az elmúlt egy hétben valami nagy hülyeséget csináltam volna, de ha beszélni akart, hát, akkor legyen úgy, alapon, ne ellenkeztem. A végén a fülemnél fogva rángatott volna magával. Anélkül léptem be az irodája ajtaján, és dobtam le magam az íróasztalával szemben álldogáló székre, hogy arra kért volna. Hátizsákomat hangos puffanással dobtam le magam mellé a földre, és kezdtem el igazgatni kockás ingemnek felgyűrt ujját. Odakint már reggel óta szakadatlanul zuhogott az eső, s jelét se adta annak, hogy a nap folyamán tervbe veszi, hogy eláll. Baljóslatú csend és némaság uralkodott az apró szobában, valamint odakint is, ahogy a viharfelhők elleptél az égboltot, mígnem hangos károgás szűrődött be a Mrs. Scott háta mögött emelkedő ablakon keresztül, én pedig akaratlanul arrébb dőltem, hogy kinézhessek rajta. Egy farkas… Szinte egész testemben megmerevedtem, ahogy az erős testfelépítésű, szürke állat farkasszemet nézett velem. Egyenesen rám nézett, aranyszín szemei csillogva figyelték az arcomat, s ahogy pislogtam egyet, kimutatta méretes szemfogainak zord külsejét. -Mr. Curtis?! Mr. Curtis, mondja, maga figyel rám egyáltalán? – szűrődött be az elmémbe végül a tanárnő rikácsoló hangja, s amint kitisztult a fejem, gondolatban seggbe rúgtam magam, hogy a tanáromra ne másra koncentráljak. Angliában farkasok? Mi a fene? -Jól érzi magát? Teljesen elsápadt – állapította meg, ahogy előbb rám, az ablakra, majd újra rám pillantott. Szemében őszinte aggodalmat véltem felfedezni, ami az eddigi egyetlen, általa produkált emberi tulajdonság, amit értékelni tudtam. -Aaa…igen… - haboztam. Az az érzésem támadt, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről, s mind a mai napig magam előtt látom az állat vicsorgó pofáját. A retinámba égett a pillanat. -Miről lenne szó? – tértem vissza a témához, elvégre nem azért vitt be magával, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Legalábbis gyanítom, hogy nem ez volt az oka. - Az utóbbi időben rengeteget romlott a tanulmányi átlaga, Elliot. Matekból, történelemből és kémiából bukásra áll. Talán valami baj van odahaza? Kérdése hallatán szemöldököm a homlokomba költözött, s egy szisszenő hangot adva ki magamból, kegyetlen mosolyra húztam a számat. Előbb azt mondtam, értékelni tudom?... aha, most a nagy nehezen összekuporgatott két pontját, nullára redukálta. Isten áldja! -Nem tudom elképzelni, hogy ennyire nem megy a tanulás. Maga okos fiatalember Elliot, ha odafigyelne órán, akkor otthon már nem is kellene megizzadnia azért, hogy másnap minimum egy hármast összeszedjen. Mi a baj? - Nem vagyok benne biztos tanárnő, hogy túl sok köze lenne ahhoz, hogy mi van otthon. A magánéletem nem az ön problémája, mint ahogy a magáé se az enyém. Ennyi erővel én is kérdezhetnék egyet s mást. -Én csak az ön érdekében tettem fel a kérdést, Elliot. Nem szorulok rá a maga kérdéseire, csak választ szeretnék kapni arra, hogy miért nem tanul? Hogy mi a baj? – tette fel a kérdést immáron olyan stílusban, mintha egy óvodással társalogna. El se hittem, még kreténnek is tart? - Magának nem mindegy? Nem önnek kell, hogy fájjon a feje az örökös matek karó miatt… - villantottam meg legaljasabb pillantásomat, mire a nő rögtön kihúzta magát – mellesleg nem tudom, mit tenne, ha örökösen verné az apja, még akkor is, mikor egy helyben ül, és meg se mozdul – ezzel már kaptam is fel a földről a táskámat, hogy mihamarabb elhúzhassak a francba. Állítom, hogy ez a nő nem volt felkészülve arra, hogy velem beszélgessen. Én pedig nem álltam le könyörögni neki, hogy ne kérdezzen olyat, amire nem szeretnék, vagy nem fogok választ adni.
Tanulmányi kirándulás az Orosz földekre? Mi a fene? Egyszer szereztem egy jó jegyet földrajzból, és már az elsők között lehettem, akik részt vesznek a tanulmányi kiránduláson? Hát jó, nem volt és nincs is vele gondom. Hosszú, végelláthatatlan utak voltak előttünk és mögöttünk is az Orosz vadonban, s legszívesebben az első géppel repültem volna vissza Angliába. Nem gondoltam, hogy majd kint a világ végén, a hegyekben fogunk tábort verni. Ez felért egy öngyilkossággal. Medvék, farkasok… farkasok. Ha már itt tartunk. Halk neszezésre kaptam fel a fejem, ahogy elszáradt faágak sokaságába kapaszkodva próbáltam felküzdeni magam a hegyoldalba, több, kevesebb sikerrel. Egy pillanatra megfordultam, hogy szemügyre vehessem a mögöttem elterülő erdőség külső szélét, hátha látok valamit, vagy valakit, aki a nesz okozója lehetett, de nem láttam senkit. Egészen addig, míg folytatva az utamat, bele nem botlottam egy ezüst farkasba. Zihálva, kerek szemekkel kezdtem eltávolodni tőle, miközben igyekeztem nem hirtelen mozdulatokat tenni. Ez ugyan az a példány volt, akit Angliában is láttam. De ez, hogy lehetséges? Mire észhez kaptam, az állat már acsarogva el is rugaszkodott a földtől, s együtt bukfencezve gurultunk lefelé a hegyoldalon. Kövek hasítottak a húsomba, éreztem, ahogy minden egyes vágásnál kiserkent a vér, de aligha volt időm ezzel foglalkozni. A farkas megállás nélkül kapkodott az arcom felé, mígnem elértük az erdő szélét, hol egy termetes fának szorított. Légszomjjal és pánikkal küszködve próbáltam eltaszítani magamtól, reménytelenül. Túl erős és kitartó volt. Mi ütött az állatokba? Mindig attól tartottam, hogy ezt is a klímaváltozásra fogják fogni. Mire felocsúdtam, már egy nagyobb karmolás illegette magát a mellkasomon, s egy harapás a vállamon… szuper! Most így belegondolva, elmentem Oroszországba meghalni, amit mellesleg Angliában is megtehettem volna. Mire felfogtam mi történt, a sötétség földjén bolyongtam világtalanul…
„Hagyd. Akkor változik, ha itt az ideje.”
Egész testemben rázott a remegés. Még aznap, mikor a véres baleset történt, az egyik tanár visszarepült velem Angliába, hogy ott lássanak el a lehető legjobb orvos keze által, és mondjam azt, hogy baleset volt. Mondjuk az volt, de már nem is emlékszek arra, hogy mennyi sztorit adtak be nekem azért, hogy a saját hibámra esküdjek, ne az iskoláéra. A végén még elveszne a jó hírneve. Másnap nem mentem be az iskolába. A megbeszéltek alapján, apámmal ismét nekiestünk annak a romhalmaz, autónak nevezett valaminek, ami a hátsó udvarban parkol már majdnem tíz éve, de mint általában, megint elragadott minket a hév, s megint egymásnak mentünk. Mintha két bika párbajozott volna egymással. Veszett fájdalom marcangolta a testemet. Maga a kénköves pokol, s már a saját nyálamban és verejtékemben úszva vergődtem a földön, mint egy partra vetett hal. Egyik pillanatban még az apámat püföltem, míg a másikban nem tudtam mit tenni, a fájdalomtól, mi egész testemet lángba borította, térdre kényszerültem. Ziháltam. Egyszeriben pézsma és föld szaga csapta meg az orromat. Mintha belőlem érkezett volna, mi elviselhetetlenül csavarta az orromat, s legszívesebben kiadtam volna a gyomrom űrtartalmának egészét. Tisztán emlékszek a fékezhetetlen dühömre, a vérre, és a kétségbeesett ordításra, amit a mai napig nem tudok kiverni a fejemből. Átváltoztam! Más lettem, egy… egy medve méretű, amorf farkas. Se nem farkas, se nem ember. Valahol elakadtam a kettő között. Az elmém jelen volt, de ködösen, mintha csak nagyon nagyon távolról tudtam volna irányítani a testemet, mi sokkal nagyobb erő kifejtésére volt képes, mint az átlag emberim. Másnap a kert sarkában kucorogtam, s nem egyszer, nem kétszer adtam ki magamból az előző nap vacsoráját, mikor megéreztem a fémes, vér ízét a számban. Undorító volt. Csak akkor jöttem rá, hova is a vér íze, mikor megpillantottam a földön elnyúlt két alak hulláját. Egy szál semmiben, mocskosan és koszosan küzdöttem magam talpra, s battyogtam oda csont és izomfájdalmak közepette a két testhez, kik a felismerhetetlenségig szét voltak szaggatva. Talán a kisebb test felismerhetőbb volt, s innen sikerült rájönnöm arra, hogy az apám fekszik előttem, mellette Hope-val, a húgommal.
„A legmegátalkodottabb, legmegrögzöttebb gyilkos is tudja, hogy ő gonosztevő, vagyis a lelkiismerete szerint rossznak tartja a cselekedetét, jóllehet egy cseppet sem bánta meg.”
Talán sajnálnom kellene amit tettem? Gyilkos lettem, nem tagadom, s félő egyszer hozzám fognak visszavezetni a nyomok, de nem bántam meg, amit tettem. Azt az embert öltem meg, aki évek óta megkeserítette az életemet, s egy másikat, aki képes volt kijönni, mikor egy hatalmas jószág veri a földhöz a fatert. Az ilyen ember felelőtlen, s nem méri fel a helyzetet eléggé. Hát, akkor haljon meg, ha úgy akarja. Persze sajnálom, elvégre csak egy kislány volt. De lehet a múlton változtatni? Nem! Akkor, ott átváltoztam. Nem volt mellettem senki, nem volt ott a farkas, akiről később kiderült, hogy egy élő ember, hogy segítsen rajtam. Utána jártam régi sztoriknak, történeteknek és tévhiteknek, melyek Alaszkáig vezettek vissza. Én pedig fogtam magam és anélkül hagytam el Európát, hogy akárcsak megvártam volna az apám és a húgom temetését. Nem néztem hátra, magam mögött akartam hagyni mindent és mindenkit. A múltamat. És bár még erősebb önutálattá szülte ki magát a gondolat, hogy második énem egy kétajtós szekrény méretű farkas. De ezen sajnos nem változtathatok soha. Alaszka, a vérfarkasoknak és az egyszerű farkasoknak otthont adó környezete kifejezetten imponált nekem már akkor, mikor megérkeztem. Azt hittem, hogy az Oroszországi reménytelen, csontig hatoló hideg, a hegyek és az erdők után nem fogok kérni ezekből a tájakból, ennek ellenére nyugodtan állíthatom, hogy Anglia elveszik mellette. Legalábbis számomra. A farkast még mindig nem tudom uralni, pedig már alig egy éve, hogy átváltoztam. Egyedül vagyok, egyedül próbálok boldogulni, mint farkas, mint pedig ember… az, hogy hány gyilkosság fűződik a nevemhez, nem tudom. Van, hogy farkasként teljesen megfeledkezek arról, aki vagyok valójában, és másnap úgy térek magamhoz, hogy az egész testem véres. Szerencsére, talán az ösztönöknek hála csak nyulakat és őzeket küldök a túlvilágra, de nem lepődnék meg akkor se, ha egy-két védtelen gyermek neve is felkerülne a listámra.
Amiket szeret: Talán ez az egy, amiről a legkevesebbet tudok elmondani. Minden esetre szeretem a kocsikat, motorokat, a telet és a hasamat… talán a nagy evés igény a farkasom miatt van.
Amiket ki nem állhat: A végletekig sorolhatnám. De szűken, összefoglalva csak annyit mondok, hogy az összes felém irányuló emberi jó tulajdonságra allergiás vagyok. Utálom, mikor édesgetnek, vagy úgy gügyögnek hozzám, mint egy babához. Azt, ha valaki próbál kioktatni és idomítani, mivel bár makacs vagyok és öntelt, nekem is van elég eszem ahhoz, hogy tudjam, mit nem csinálhatok. Emellett az arcoskodás sincs az ínyemre. Ugyebár két dudás nem fér meg egy csárdában.
Rövidtávú célok: Életben maradni, lehorgonyozni Alaszka egy területén, felhagyva az ingázó életmóddal, valamint falkába kerülni.
Középtávú célok: Megtanulni, hogy uraljam a farkast, hogy érhetem el azt, hogy az ne akarjon mindig maga mögé utasítani.
Hosszútávú célok: Ez még várat magára. Majd kialakul.
Forrásmegjelölés: Multi
Hirdető: Saját karakter
Avatar/Play by: Alexander Ludwig – Elliot Shane Curtis
A hozzászólást Elliot Shane Curtis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 02, 2013 8:54 pm-kor.
Ahhoz képest, milyen keveset éltél még, szép hosszú előtörténetet hoztál nekünk. Minden a helyén volt, szépen levezetted, hogyan jutott a karaktered oda, ahol most tart. Még nem találkoztam olyan kölyökkel, aki mellett nincs ott a beharapója, veszélyes így, annyi szent, szóval javaslom, minél előbb váltsd valóra a rövidtávú céljaidat!
Nincs több mondanivalóm, csak annyi, hogy
Arra kérlek, foglalj avatart, aztán irány a játéktér!
Kezdőlap
Minden a helyén volt, szépen levezetted, hogyan jutott a karaktered oda, ahol most tart. Még nem találkoztam olyan kölyökkel, aki mellett nincs ott a beharapója, veszélyes így, annyi szent, szóval javaslom, minél előbb váltsd valóra a rövidtávú céljaidat! 
