Karakter teljes neve: Maggie Elisabeth Polley Becenév: Maggie Álnév: Hollandiában Willemijn Armgard Hoffman, Dániában Wilhelmina Horgard Faj: Őrző Falka: - Titulus: Gyógyító Nem: Nő Kor: 132 év Születés helye és ideje: Juneau, 1880. június 7. elhívás 1897 október 29. Foglalkozás: Tanár, a fairbanks-i Austin E. Lathrop Középiskola Igazgatója Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: Van Mágiahasználat szintje: 6. szint Vérvonal: -
Apa: Stanley Polley (ember – meghalt) Anya: Amanda Polley (Őrző - meghalt) Testvérek: nincs Egyéb hozzátartozók: nincs
Ha van nálam nyugodtabb ember, akkor azt hívjuk halottnak. Hosszú életem során nagyon kevés kirohanásom volt, de ha ezek előjöttek akkor kő kövön nem maradt. Mindig törekedtem arra, hogy nyugodt legyek mert az ideges ember megbízhatatlan és olyan dolgokat tehet, amelyeket nem szabadna. Arról nem is beszélve, hogy számtalan olyan helyzetbe kerültem amelyben, ha elvesztem a hidegvéremet nemcsak magamat, hanem másokat is bajba sodortam volna. Ennek ellenére mégis imádom a pörgést, mondjuk az iskolában ehhez minden lehetőség adott. Magamtól sosem tudtam lustálkodni, mindig csinálnom kell valami, különben becsavarodok. Számomra nemcsak a vérmérséklet, hanem az emberi kapcsolatok is nagyon fontosak, ezért lettem gyógyító és pedagógus. Próbálom magamat megértetni másokkal, úgy hogy közben én is odafigyelek rájuk és a bajaikra. Utóbbi a feladatom, hisz nemcsak a testi bajokat kell kezelnem, hanem az őrzők lelkét is. Tudom, hogy erre külön varázslat nem nagyon van, de mégis egy-két jó szó sok mindent megoldhat. Igaz ezt nemcsak az őrzőknél lehet alkalmazni, hanem a diákságnál. A gimnáziumba járó gyerekek lelkileg a leggyengébbek, így őket is megkell hallgatnia valakinek.
Sajnos azt kell mondanom, hogy mióta igazgató vagyok azóta egy kicsit elhíztam és felvettem egy amerikai nagyi stílust. Az elhízás ellen nem nagyon tudok mit tenni, mert ameddig volt időm és testnevelést tanítottam, mozogtam és jó kondiban tartottam magam, de mára ez lehetetlenné vált. Az utóbbi időben kihagytam az öregedésgátló rituálét, hogy ne kelljen újabb állomáshelyet váltanom. Egyébként mindig is követtem az aktuális divatot, de már egy ideje megfeledkezek erről, mert eléggé vérlázító egy-egy stílus és az extravaganciát mindig elkerültem. Volt nekem hosszú, szőke hajam, rövid barna és még sorolhatnám milyen változásokon mentem át az évek folyamán, de az elmúlt időszakban hagytam, hogy előjöjjön természetes vörös hajam és azt rövidre vágatva hordom. Ruhatáram általában mindig elegáns ruhákból állt, s mindig is így öltözködtem, de mikor a Lathrop-ba jöttem tanítani melegítőre és egyen pólókra váltottam, mert szövetnadrágban csak nehéz futni.
Maggie Elisabeth Polley néven láttam meg a napvilágot 1880 júniusában Alaszka állam fővárosában Juneau-ban. Mondhatni egy előkelő családból származok, hisz apám Stanley aranybányász, a közösség elismert tagja volt, később pedig a város polgármestere lett. Anyám Amanda, pedig háztartásbeliként élte, látszólag unalmas mindennapjait. Szüleim egyetlen, későn született csemetéje voltam, így apám halálra kényeztetett engem. Édesanyám azonban teljesen másképp viselkedett,mint ahogy egy igazi anyától várná az ember. Állítólag gyakran napokig elkerülte a szobámat, idegenkedett, már-már félt tőlem. Én ezt persze olyan kicsiként nem érzékelhettem, hisz Polley nagyszüleim mindig ott álltak ágyamnál és foglalkoztak velem apámmal egyetemben. Azonban én is felcseperedtem, mondhatni sajnos és saját bőrömön érezhettem anyám ridegségét. Apa igyekezett minél többet pótolni az anyai szeretetből kisebb-nagyobb sikerekkel. a tízes éveim elejére anyám megenyhült, mert látta rajtam, hogy egyre inkább hasonlítok rá és emiatt már-már barátságosan viselkedett velem. Apámat időközben polgármesterré választották és nem sok ideje maradt családjával foglalkozni, de ha tehette mindig ott volt mellettük. Mondhatni Juneau ekkorra már egy igen fejlett bányász város volt de apu igyekezett minél több fejlesztést átvinni, mint például a kikötő és a raktár megépítése. Ekkor alakult ki Juneauban egy előkelő bányász réteg, akik rendszeresen összejártak, így én is igen hamar részese lehettem egy-egy előkelő bálnak, amelyek a fagyos Alaszkában, addig talán nem is léteztek. Imádtam az életet, iskolába járni, játszani és sok minden mást, bár tudtam, hogy máshol sokkal jobb, de nekem ez a hely volt a világ közepe.
Tisztán emlékszem 1897 október 18.-ra, mikor a város születésnapját ünnepeltük. Végeztünk a főtéren megrendezett ünnepséggel és otthon vártuk az ilyenkor szokásos őszi hóviharokat. Ropogott a tűz a kandallóban és apám meleg teát adott nekem, anya pedig fent az emeleten bíbelődött valamivel, mikor hirtelen bevágódott az ajtó és különös idegenek léptek be. Azonnal a sarokba vágtam magam és láttam, ahogy apám vérző torokkal fekszik a földön, akkor azt hittem végem, de anyám és néhány másik idegen közbe lépett és nagyon furcsa dolgokat csináltak, amelyet az emberi agy fel sem foghat elsőre, nekem sem sikerült. Anyám végül egy számomra teljesen ismeretlen házba vitt valahol a kietlen havas pusztán, ahol még mindig sokk hatása alatt voltam. A tragédia feldolgozása egy nagyon nehéz folyamat volt, amely több évtizedekig eltartott. Néhány nappal a megérkezésünk után különös alakok látogattak meg minket. Őrzőknek nevezték magukat és valamilyen elhívás miatt jöttek és engem is magukkal akartak vinni, de valamiképpen akkora zűr volt a fejemben, hogy azt sem tudta miről beszélnek. Hogy miért azt nem tudom, de igent mondtam. Anyám később újra elmagyarázta, hogy az őrzők feladata a vérfarkasok kordában tartása és hogy ő maga is közéjük tartozik. Akkor hirtelen megvilágosodtam és rájöttem, hogy kik is ölték meg az édesapámat. Tudtam, hogy mi a dolgom és elhivatott lettem az őrzőség felé, kezdődhetett a kiképzésem. Eleinte nagyon furcsa volt, inkább meseszerű, de alkalmazkodó készségemnek köszönhetően könnyen túltettem magam az apróságokon és tanultam. Habár külsőleg rendben voltam a lelkem darabokban volt. Miután elhagytuk Juneaut epámat eltemették az idős nagyszüleim és később meglátogattam a sírját, amit a város saját költségén állított, de ezzel vége szakadt a kapcsolatom apámmal és családjával.
Hosszú ideig csak az őrzők és vérfarkasok legendájával és ennek a különleges világ megismerésével foglalkozott. Előbb utóbb el kellett döntenem, hogy mit akarok magammal kezdeni az őrzők rendjén belül, ugyanis "szakosodás" is van, vagyis anyám így nevezte. Ő próbált nekem segíteni, de elmondása szerint nem volt különösebben tehetséges tag, nem véletlen, hogy a civilek közti elvegyülést választotta. Amit egyből kizártam az az, hogy harcos legyek. Megboldogult lánykoromban igen vékonyka voltam és valamiképpen békére vágytam. A többi választási lehetőség még fennállt, de gyorsan a gyógyítás mellett voksoltam. Ha akkor megkérdezik miért, nem tudtam volna válaszolni, de utólag már tudom. Fontosak voltak számomra az emberek és az emberi kapcsolatok, így közelebb kerülhettem hozzájuk, bizalmukba fogadtak és én segíthettem nekik. Ennél jobb érzést nem nagyon érezhet egy élőlény és ez az ami évtizedek óta hajt engem. Mint mondtam, akkor ezeket nem tudtam, de hamarosan rájöttem, hogy mennyi előnye van gyógyítónak lenni. Az, hogy használhattam a mágiát végtelen örömmel és büszkeséggel töltött el és élveztem, ami talán a legfontosabb egy tanulónál, hogy szeresse azt amit tanul. Időközben anyámmal együtt Sitkába kerültünk, ahol folytattam őrzői tanulmányaimat és anyámmal együtt az orosz sóbányászoknak főztünk és abból a pénzből tartottuk fent magunkat. Nem panaszkodhattunk, mert jó életünk volt, bár nagyon hiányoltam a juneaui életet, de az évek során hozzászoktunk és még viszonylagos békénk is volt. Sitka területén főleg oroszok laktak és az ottani kis falka békében szeretett volna élni, így nem voltak komolyabb atrocitások. 1900-ban az első tetoválásomat is ebben az alaszkai kisvárosban szereztem meg, különösebb harc nélkül. Az öreg vérfarkas szó nélkül adott a nyálából, ha nem figyelünk oda egyik ellenlábasának megölésére. Bevallom őszintén ez engem nagyon frusztrált, mert én úgy képzeltem el az őrzőket, hogy mindenáron megvédik a civileket a várfarkasoktól, de anyám lehűtötte kedélyeimet. Rájöttem, hogy ha megakarok maradni akkor alkalmazkodnom kell, amihez egyáltalán nem fűlött a fogam.
Így tehát elértem életem első nagy célját, 1, szintű gyógyító lettem. Fura volt, hogy már biztos tagja lettem. Szinte azonnal elhagytam Sitkát és az Egyesült Államokba költöztem a wyoming-i Cheyenn-be. Az eddigi legnagyobb város, amelyet rövid életemben láttam, hisz körülbelül tízszer annyian lakták mint eddigi lakhelyeimet, de élveztem a nagyvárosi létet. Persze anyámtól elszakadtam, s ennek oka igen egyszerű: szabadságra vágytam. Addig nem nagyon tudtam érvényesíteni akaratomat, de utána könnyen levetkőztem korlátaimat, amelyeket anyám vont körém. Nevelőnőként helyezkedtem el gazdag ültetvényes családnál, ahol négy gyerekre kellett felügyelnem. Nagyon féltem ettől az állástól, de könnyebben megértettem magam a gyerekekkel, mint hittem és így álommá vált a munka. A házban minden ellátást megkaptam, így pénzemet félretettem a későbbi időkre. Már ekkor körvonalazódott bennem az ötlet, hogy későbbi tanulmányaimra költöm a keresetem, de ez akkor még a jövő zenéje volt. Őrzői létem azonban már kevésbé volt nyugodt. Sokszor kellet társaimmal együtt a harcokban részt vennem, bár én inkább a gyógyítással foglalkoztam mintsem a küzdelemmel. Ez időtájt jött az ötletem, hogy egyszer el kéne utaznom Európába. Ez akkoriban szokatlan volt, hiszen általában jöttek oda az emberek, mintsem elmentek volna, de én kalandnak fogtam fel. Anyámnak is megírtam, de az ő véleménye szerint el kellett volna felednem. Később sajnos kiderült, hogy mindezt azért, mert hozzáment egy gazdag aranybányászhoz és szerette volna, ha elmegyek az esküvőre. Ekkor magamban már elhatároztam, hogy elutazok, de 1910-re még nem volt elég pénzem, s végül '13-ra tettem át az időpontot, bár még az őrzőknek sem adtam elő tervem. Amíg vártam, addig folytattam tanulmányaimat, mint őrző és mint eljövendő egyetemi tanuló. Fárasztó volt a munka és őrzői tevékenységem mellett a tanulás, de hajtott a célom és a vágy, hogy jobb legyek. Ahhoz, hogy valamilyen egyetemre bekerüljek klasszikus nyelvekből és az adott tárgyból kell sikeresen felvételiznem Érdekesnek találom akkori tudatlanságomat, mert azt sem tudtam hová menjek, ott melyik egyetemre és hogy mit tanuljak. 1910-ben megszereztem a 2. szintet, amely talán sokban segített abban, hogy elhagyhassam Amerikát. Ugyanakkor megkaptam első öregedés lassító tetoválásomat is, amelyre majd harminc évesen szükségem is volt már. 1913-ban elhalasztottam az utazásomat pénzhiány miatt. Rá egy évre kitört az első világháború, így lehetetlenné vált az utazás, így tovább maradtam Cheyenn-be. A várakozás egyre idegesítőbb lett és később el is mondtam az őrzőknek a jövőmmel kapcsolatos terveimet. Meglepő módon, de támogattak, de miután megtudtam a miértjét, már kevésbé tűnt annak. Az európai vérfarkas kolónia nagy számú, míg az őrzők kevesebben vannak, így pont kapóra jöttem és választhattam, hogy Németország vagy Hollandia lesz-e a területem. Akkor még nem döntöttem, de mikor az USA 1917. április 6.-án belépett a háborúba én azonnal jelentkeztem ápolónőnek a frontra. Így megspórolhattam az utazási költséget.
Így a nyáron el is indulhattam az öreg kontinens felé. Az egész háború alatt Ypres-nél voltam beosztva, s itt is kapott el az első nagy szerelem. Sajnos, későbbi látásmódom szerint szerencsére nem lett az egészből semmi sem. Mondjuk csak annyit tudtam róla, hogy Antoine-nak hívják és Nantes-ból származik. Hiába az egyéves háborús időszakom legszebb egy hónapja volt, de ami elmúlt az elmúlt. Amíg ápolónő voltam a mágia segítségével számos olyan beteget mentettem meg, akik a súlyos sebesülésük miatt egyébként meghaltak volna. Így tökéletesíthettem technikámat, de minden más dogot elhanyagoltam, ami enyhén a rovásomra ment. Az első világháború végeztével Hollandia felé vettem az utam, ahol Leidenben felvettem a kapcsolatot az apró őrző közösség vezetőjével Alexander van Boor-ra, aki örömmel fogadott, bár ezen nem kell meglepődni, mert én voltam akkoriban az egyetlen gyógyító. A nyelvvel volt egy kis problémám, de egy Julianna Kroest nevű őrző társam, aki tanár, segített így mondhatni könnyedén ment a nyelv. 1918-ban elkezdődött hollandiai létem, igaz új személyazonosságot kaptam, Willemijn Armgard Hoffmannként éltem tovább. Leidenben ekkor súlyos tanár hiány volt, így az egyik általános iskolában kezdtem el tanítani főképpen biológiát, bár eleinte mindent. Anyám utánam küldte pénzemet és biztosított róla, hogy ameddig tanulok Európában addig támogatni fog engem, mert új férjének igen jól megy az üzlet. Akkor kiborultam ezen, de rájöttem, hogy spórolt pénzemből, anyám támogatásából és a fizetésemből igen szépen eléldegélhettem. Természetesen lassan el kellett döntenem, hogy mit is szeretnék tanulni, ha egyszer egyetemre járok. A fronton nemcsak mágiát használtam, hanem alkalmaztam a rendes biológiai és élettani ismereteimet és persze folyamatosan tanultam az ideiglenes szakmámból. Nem volt más hátra, mint előre. 1919-ben jelentkeztem a leideni egyetemre, de ott a német jellegű álcsaládnevem miatt a felvételin megbuktattak, mondván nem elég jól beszélem a holland nyelvet. Anyámnak azt hazudtam, hogy felvettek, így továbbra is kaptam a pénzt, de ugyanúgy dolgoztam még egy évig. A következő nyáron, szerencsére felvettek a biológia-latin nyelv szakra. Ott kellett hagynom állásomat és figyelmemet teljesen tanulmányaimra összpontosítottam. Imádtam az iskolát, az akkori Európa egyik legjelentősebb felsőoktatási intézménye, amelyben Nobel-díjas tudósok oktattak, na persze nem az élettani tanszéken, hanem eggyel odébb a fizika tanszéken, de ettől nagyon nívós volt a munka. Maga lett volna az álom ez a kis tulipános ország, egy rendes embernek, de egy őrzőnek kissé bonyolultabb. Nappal a padokat koptattam, éjszaka pedig nem gyakran a vérfarkasokat üldöztük, esetleg átugrottunk Belgiumba és ott is hajkurásztuk őket. Akkoriban fogalmazódott meg bennem elsőnek, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék őrző. Mondhatni gondtalanul élhetnék jó sokáig a narancsos országban, nyugodtan elvégezhetném az egyetemet, tanítanék, családot alapítanék, de tudtam, hogy ez csak egy szép álom maradt. 1925-ben sikeresen megkaptam tanári diplomámat és lakhelyemen a Királyi Főgimnáziumban kezdtem el tanítani, mint gyakornok. Az az igazság, hogy szerettem a munkámat, mert gyerekek közt lehettem és akkor még csodálatos volt ez a szakma, mert a nebulók itták a szavainkat, nem úgy mint most, bár most az a csodálatos, ha megértik azt, amit mond az ember.
1929-ben megismerkedtem egy fiatalemberrel Franz Joseph Benedikt-tel, aki egy általam nem ismert kis európai országból jött tanulni a Leideni Egyetemre. Egy közös ismerősünk mutatott be egymásnak és így kezdődött el szerelmünk. Az első években nem nagyon gondolkodtam, csak később jöttem rá, hogy milyen veszélynek is van kitéve Franz, d e nem avathattam be. Évekig éldegéltünk együtt és jó volt. Természetesen jóval fiatalabb volt nálam, de még ha csak a külsőmet és az hamis papírjaimat néztük, akkor csak néhány évvel volt fiatalabb. Rögtön megállapítottam, hogy nagyon gazdag, mert mindig vett valamit, ráadásul többször is felajánlotta, hogy hagyjam ott a munkahelyemet, de persze nem álltam kötélnek. 1930-ban 3. szintű mágiahasználó lettem, amelyhez az esszenciát egy németországi farkastól szereztem. Időközben komolyan elgondolkodtam kapcsolatomról és nem akartam olyan veszélynek kitenni, mint anyám anno engemet és édesapámat. 1937-ben megkérte a kezemet, de én elutasítottam békésen elváltunk és végleg elköltözött Hollandiából, haza. Egy évre rá egy díszes levelet kaptam Liechtensteinből, amelyben II. Franz Joseph nagyherceg meghívott a koronázására. Néhány hetet együtt öltöttünk a mini államban, holott pár nap alatt bejártuk azt. Talán Franz szeretett volna maradásra bírni, de gyorsan biztosítottam róla, hogy az egyik legjobb barátom, mit mondhatna erre egy férfi? Vegyes érzésekkel hagytam el Liechtenstein-t, mert szerelmes voltam, de választanom kellett a civil életem és az őrzői előtt. Az akkori döntésem az egész életemet befolyásolta, mert akkor határoztam el, hogy soha nem alapítok családot. Később Franz meghívott esküvőjére, de egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudtam elmenni.
1939-ben kitört a II. világháború, amely különösebben nem veszélyeztette ideiglenes hazámat és a lakosság is közönnyel fogadta a frontról érkező híreket. Én személy szerint azonban aggódtam, mert min veterán volt már részem a háború legborzalmasabb részeit látnom. 1940-re lerohanták Lengyelországot, Norvégiát és Dániát is. A belga rádiókból csak úgy ömlöttek az elrettentő hírek, hogy a Benelux államok következnek. Május 10.-én a németek meg is indították a támadást, amely során gyorsan lerohanták Hollandiát. Leidenben csak néhány osztagnyi harcoló katona volt, akik hamar kapituláltak így nem volt ellenállás. Az egyetemről és az iskolákból a tanárokat összegyűjtötték és szelektálták, hogy ki maradhat szabadlábon és ki nem. Engem az mentett meg, ami miatt 20 évvel ezelőtt nem vettek fel elsőnek az egyetemre, a német családnevem. Külön kihallgattak és azt hazudtam, hogy apám szudéta-német, anyám holland és a cseh megtorlás elől menekültünk Hollandiába. Nem tudom hogy, de bevették és elengedtek, de szigorúan megtiltották, hogy elhagyjam a várost. Pár nap múlva megérkezett a hír, hogy vissza kell mennem a királyi főgimnáziumba, ahol folytatnom kell a tanítást. Öröm töltött el, de arra nem számoltam, hogy a megszálló német tisztek gyerekeit kell majd oktatnom. Néhány hét múlva a holland őrzők vezetője, Alexander kétségbe esve adta hírül, hogy a vérfarkasok nagy része rajta van azon a listán, amelyen az elfogandó személyek neve szerepel. Nagy részük zsidó volt, de akad köztük olyan is, aki vezető beosztású katona volt. Ez volt az első olyan akcióm, amelyben mentenem kellett az ellenségeinket, az olyanokat akik megölték az apámat. A legnagyobb feladat az volt, hogy megtaláljuk őket, mert időközben elmenekültek, de Európában most nem volt számukra biztonságos hely. Az Ardennekben talátak ideiglenes menedéket, de pár nap múlva megérkezett volna az ellenség és titokban elmenekítettük őket vissza Leidenbe. Két nőstény őrzését vállaltam magamra, illetve az ezzel járó veszélyeket. Eleinte egyáltalán nem akartam őket és sokszor piszkáltam őket, kiabáltam velük és rájöttem, hogy milyen helyzetben is vannak ők. Kiszolgáltatottak egy olyan személynek, aki utálja fajtájukat, arról nem is beszélve, hogy a társadalom is kiköpte magukból őket. Visszafogtam magamat és próbáltam barátságosabban közeledni hozzájuk. Később újabb vendégeket kaptam, mert a sima zsidó lakosokat is bújtattam lakásomban, amely igen tágas volt, így 6-7 fő is elfért. Az gimnáziumban időközben tíz tanár felügyelt 500 diákra, mert a tanárok közül a zsidókat és az ellenállókat elküldték, mondhatni katasztrofális állapotok uralkodtak. Ebben a helyzetben nevezett ki az SS illetve az önkormányzat az iskola igazgatójának. 1944-ig tartott ez a helyzet, amikor is az amerikai csapatok felszabadították a várost, majd rá egy évre az országot is.
Borzalmas volt az elmúlt öt év. Elvesztettem barátaimat, Alexandert és Juliannát, akik lebuktak, miközben nemkívánatos személyeket bújtattak. Számos tanár társam és diákom, szomszédom és sima ismerősöm lett a koncentrációs táborok martaléka, de én itt maradtam. Az amerikaiak itt léte alatt bombatámadás érte a házamat és a gimnáziumot is, amelyet ideiglenesen én irányítottam, de a felszabadulás után azonnal lemondtam. A háború után azonnal elköltöztem egy másik holland városba, Rotterdamba. Már húsz éve éltem Leidenben, így kész csoda, hogy nem vették észre, hogy még mindig milyen fiatal vagyok. Rotterdam azonban romokban állt, mert ipari központ volt és a szövetségesek sűrűn bombázták. Alig találtam épületet amelybe beköltözhettem volna. Szerencsére a lakosságban volt elég erő és kitartás és gyorsan rendbe hozták ezt a hatalmas várost. Állást szerencsére könnyebben találtam, így az Erasmus Gimnáziumban dolgoztam. A háború előtt a város egyik legjelesebb oktatási intézménye volt, de akkora fél épület le volt bombázva, illetve a tanárok és diákok nagy részét elhurcolták. Az ötvenes évek elejére azonban már minden sínen volt. Időközben eldöntöttem, hogy kihasználom a megnyújtott fiatalságomat és a rotterdami női kosárlabda egyesületben kezdtem el játszani, amellett hogy dolgoztam. A vérfarkasok nyugalomban voltak, mivel sebeiket nyalogatták és valamiféle hálát éreztek amiatt, hogy az őrzők bújtatták őket. 1950-ben a lakásomtól alig két háztömbnyire egy egész családot mészároltak le ismeretlenek. Ismertem jól a családot, mert a két gyermeket megfigyelték, mint jövendőbeli őrzőket és a legidősebbnek is csak néhány hónap kellett volna az elhíváshoz. A rengeteg vér alapján nyilvánvaló volt, hogy egy kisebb banda csapott le az ártatlanokra és ezeket meg kellett keresnünk. Szinte keresni sem kellett őket, hiszen szokásaikhoz híven a szomszédos Belgiumba, az Ardennekbe szöktek. Az öt fős társaságban felfedeztem azt a két nőt, akit a háború idején bújtattam és akkor döbbentem rá, hogy mekkora hibát követtem el, mikor konszolidáltam velük a kapcsolatomat. Az sem véletlen volt, hogy az én lakásomhoz közeli családot mészároltak le. Életemben először és utoljára borult el az agyam, de akkor mindkét nőstényt megöltem. Ezek egyike még ember alakban volt, így szerezhettem meg a szükséges nyál eszenciát, hogy 4. szintű legyek.
Miután végeztünk a többiekkel egyetértésben úgy döntöttünk, hogy vége a hollandiai megbízatásomnak és állomáshelyet kell váltanom. Őszintén szólva visszaakartam térni az anyaországba, de az európai őrzők szerették volna ha maradok, így a dániai Aalborgba kellett költöznöm. Még két hónap volt hátra a tanévből, azt kitölthettem és ez idő alatt valamennyit magamra próbáltam szedni a dán nyelvből és a lelkemet megerősíteni a távozásra. Könnyek között búcsúztam ez szeretett, fogadott hazámtól és indultam el Dánia felé. Itt új személyazonosságot kaptam, s nevem Wilhelmina Horgard lett. Nagyon furcsa volt, hogy nem hallottam többet a jól ismert Willemijn-t vagy a Hoffman tanárnő megszólítást, de túltettem magam, ha néha nem is hallgattam a nevemre. Eleinte nagyon nehéz volt, hisz a nyelv teljesen más volt, de az emberek moráljában, magatartásában nem sok különbség volt, mert ugyanolyan kedvesek és barátságosak voltak, mint Hollandiában. Az itteni őrző közösség kisebb, mint Hollandiában, de a farkasok többen voltak. Lakást nem kellett keresnem, mert egy őrző, Margarethe fogadott be mint lakótárs. Állást egyelőre nem nagyon kaptam csak fél év múlva, addig pedig latin nyelvórákat tartottam és így tartottam fent magamat, végül egy középiskolában helyezkedtem el. Szerencsére hobbimat a kosárlabdát is folytathattam a helyi sportegyesületben, így kisebb volt az esélye annak, hogy begolyózzak. Az itt lakó vérfarkasok sokkal aktívabbak voltak, mint Leidenben, bár nem olyan nagy bűnöket követtek el, csak kis bosszantó dolgokat. A leggyakoribb a rablások, emberek megtámadása éjszaka, de valamiért nem bántották őket, csak "szórakoztak" velük. Ezeknek az áldozatok megkeresése és emléktörlése igen hosszú ideig tartott és egyáltalán nem volt szórakoztató. Olyan is volt, hogy egy sorozatgyilkos járkált Aalborgba, s biztosak voltunk abban, hogy várfarkas a tettes, így sokat éjszakáztunk. Végül mágia segítségével én és Margarethe fogtuk el a bűnöst, akinek semmi köze nem volt a vérfarkasokhoz. Egy gyors emléktörlés után megkaptuk a 3000 dán koronát számláló fizetségünket, melyet elosztottunk ketten. Elsőnek nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak a pénzzel, de rájöttem, hogy a latin nyelv már nem olyan népszerű mint régen és az iskolákban is teret hódít az angol és a francia. Így már biztos voltam abban, hogy újra beülök az iskolapadba és tanulni fogok, persze dolgozok is majd mellette, mert a díjam csak egy évre volt elég, a képzés pedig ötéves volt. A szakomon sem gondolkodtam annyit mint, anno mert gyorsan a testnevelés mellett döntöttem, d milyen jól tettem. Egyből felvettek és az egyetemi kosárlabdacsapat is átvett, így nem kellett tandíjat fizetnem. Ekkor szerettem meg igazán dániai életem. Olyan békés volt, csöndes, bár a vérfarkasok okoztak galibákat és dolgozni sem volt leányálom a tanulás és az edzések között, de nem panaszkodhattam. Amint elvégeztem az egyetemet átköltöztem Koppenhágába, ahol a SISU Coppenhagen csapatát erősítettem és folytattam tanári pályafutásomat is. 1964-ben befejeztem pályafutásomat és csak a karrieremre összpontosítottam. Persze nem a tanárira, hanem az őrzőire. Próbáltam a szabadidőmet tanulással tölteni, hogy minél gyorsabban a következő szintre léphessek, de tudtam, hogy ez elhúzódik még egy ideig.
1970-ben levelet kaptam egy amerikai őrző társamtól, aki sajnálattal közölte, hogy édesanyám haldoklik és bár nem kérte meg rá anyám, ha gondolom meglátogathatom utoljára. 1917-ben láttam utoljára, évekig leveleztünk, de a második világháború ezt is félbeszakította. 53 év után haza mentem, vissza Juneauba, születésem színhelyére. Érdekes, hogy új férjével visszaköltözött abba a házba, ahol én születtem és apám annyiszor a forró kakaót csinálta nekem. Furcsa volt látni őt, mert borzasztóan megöregedett, mióta nem láttam. Mikor elmentem még bőven fiatal volt, de most már teljesen más volt, látszott, hogy kihagyta az öregedésgátló rituálékat. Kár tagadnom cserbenhagytam anyámat, mikor a háború után nem vettem fel vele újra a kapcsolatot, de a legszebb az egészben az, hogy ezután s kislányomnak szólított. Azokban a hetekben sokat beszélgettem vele és rájöttem, hogy milyen sokat is jelent nekem. Olyan dolgokat mesélt amikről nem is tudtam, elmesélte az ős szülei történetét, akik szintén őrzők voltak és őket is megölték. Azt is elmondta, hogy szeretethiány vitte rá a házasságra kétszer is és hogy miért bánt velem kicsiként úgy, ahogy. Megérkezésem után pontosan egy hónappal adta vissza lelkét teremtőjének.Még két hétig maradtam otthon, s ez idő alatt eltemettem anyámat, meglátogattam apám és Polley nagyszüleim sírját, valamint eladtam szülőházamat.
Visszatértem Koppenhágába, de csak 4 évet töltök itt még és úgy döntöttem, hogy haza megyek az Egyesült Államokba. Nehéz döntés volt, hisz nagyon megszoktam Európát és talán jobban is illett hozzám a csendes, nyugodt, vidékies holland és dán föld, mint a nyüzsgő és rohanó Amerika, de azzal biztattam magam, hogy otthon jobb lesz nekem. A hollandiai és dániai őrzők egy kis búcsúpartival kedveskedtek nekem,s ekkor jöttem rá, hogy a két országban mindössze 17 őrző működik összesen. Azt kell, hogy mondjam ez adta az erősségünket, az összetartozás, a csapatszellem, ezért volt jó Európa. Haza érkezésemkor visszakaptam azt a nevet és személyazonosságot, amelyet 1917 óta nem használtam, ismét Maggie Polley lettem Juneau-ból. Az itthoniakkal egyeztetve Houstonba repültem, majd ott is éltem és dolgoztam 1974-ig, ekkor váltam 5. szintű gyógyítóvá, amelynek nagyon örültem és büszke voltam magamra. Ezzel egy időben kerültem áthelyezésre Houston-ból az alaszkai Fairbanks-be. Itt az állam legnagyobb középszintű oktatási intézményében az Austin E. Lathrop Középiskolában kaptam állást. Játékos múltamnak köszönhetően nemcsak a két szakomat taníthattam, hanem én irányítottam az iskola női kosárlabdacsapatát. A vérfarkasok terén a legizgalmasabb állomáshelyem volt, mert itt csakugyan zajlott az élet körülöttük. Azonban azt el kell mondjam, hogy roppant barátságosan viselkedtek az őrzőkkel, baj nem sok volt velük. Az életem olyan nyugodtnak volt tekinthető, mint Hollandiában, csak több mint fél évszázaddal később. Persze az idő haladtával mindig megéreztem a technika fejlődését, de igyekeztem ettől távol tartani magam, például az első autómat 1980-ban vásároltam. 1995-2001-es időszakot azért tekintem különösen sikeresnek, mert a kosárcsapattal hatszor nyertük meg az alaszkai állami bajnokságot, amire azelőtt és azután nem volt példa. Sajnos a Lathrop azóta sem nyerte meg a bajnokságot, amelynek okát nem tudom, de itt hajlok arra, hogy az én személyem tartotta össze a csapatot, de nem szabad beképzeltnek lennem. Ekkor már az iskola igazgatóhelyetteseként működtem közre, s 2002-ben sikeresen pályáztam az igazgatói állásra. Így én lettem Alaszka legnagyobb középiskolájának vezetője. Korábban, még Leidenben dolgoztam igazgatóként, de akkor teljesen másak voltak a körülmények és a feltételek, így ez is egy másik kihívás volt, amit többé kevésbé sikeresen vettem. 2007-ben újra megválasztottak az intézmény vezetőjének, így folytathattam az a munkát amelyet elkezdtem. 2009-ben lettem 6. szintű őrző, amely eddigi életem legjelentősebb kitüntetése. Igazából sosem foglalkoztam különösebben azzal, mikor szintet léptem, de most akkor úgy éreztem, hogy mind civil, mind pedig őrzői létem a medrébe kerül, s most minden kerek. 2011-re a falka azonban túlságosan is szemtelenné vált és egyre jobban nyeregben érezték magukat. Az őrzők Chicago-ból egy teljesen új falkát hoztak ide, hogy lekössék az őslakosokat. Én magam egyáltalán nem támogattam, hogy még többet hozzunk ide a fajtájukból, de a többség emellett döntött, így kénytelen vagyok meghajolni előttük és árgus szemmel figyelni újdonsült barátainkat.
Amiket szeret: Zsibongás, gyerekek, tanítás, könyvek, sport, segítség nyújtás
Amiket ki nem állhat: Nyugalom, csend, semmittevés, hazugság, árulás
Rövidtávú célok: Egyelőre nyugodtan szeretném folytatnia 10 éve megkezdett munkámat az iskolában, amelyre egyelőre jó esély van, bár az ember nem tudja előre megmondani a sorsát. Illetve az új falka szemmel tartása igen fontos, nehogy kiirtsák egymást, vagy éppen szövetkezzenek.
Középtávú célok: Mindenképp szeretném, ha újra rám bíznák az intézmény irányítását a következő igazgató választáson, így most azért kampányolok.
Hosszútávú célok: Annyira nem tervezek előre, hogy tudjam mit akarok 10 év múlva csinálni, pusztán annyi biztos dolog van az életemben, hogy szeretnék minél jobb gyógyító lenni és minél tovább szeretném irányítani a középiskolát.
Forrásmegjelölés: Régóta játszok fórumos oldalakon és valami újat kerestem, így google-s böngészés közben leltem rá az oldalra.
Az előtörténeted olvasása őszintén szólva nem volt kis feladat, ennek fényében gondolom, hogy a megírása sem lehetett sétagalopp. Ennek ellenére nagyon tetszett benne a részletesség, a sok információ, amit úgy tudtam olvasni, hogy mégsem vesztem el a történetben, és nem utolsó sorban a történelmi események bevonása miatt is jár egy nagy piros pont. Érezni, hogy mindent elolvastál, amit csak kellett, semmilyen gondot/hibát nem találtam a történetben. Külön öröm, hogy idősebb karaktert hoztál, és nem esett nehezedre felrúgni a trendi szabályokat, ami a 25 éves bombázók választását illeti! Az is külön öröm, hogy végre kaptunk egy Őrző Gyógyítót! Az Őrzők és Vérfarkasok viszonya is remekül visszaköszönt, úgyhogy nem tudok mást mondani, csak azt, hogy örülünk Neked, foglalj avatart az erre kijelölt topicban, ha még nem tetted volna meg, és irány a játéktér!
Ui.: Azt még azért hozzátenném, hogy a történeted megérdemel egy Díjazást
Kezdőlap
