Elkapkodtam, nem kapkodtam, leszarom. Azért egy házasság nem feltétlenül olyan dolog, amivel csak úgy dobálózik az ember, főleg ha nem is ember, ráadásul rohadtul messze állnak tőle a habos-babos huszonegyedik századi "megnősülök" klisék. Különben is, simán ráfoghatnám arra, hogy nem is érdekel a dolog, plusz, ha még érdekel is, akkor is mondhatom, hogy annyi szar van mostanság a lábunk alatt, hogy valaki igazán küldhetne egy kölyköt, hogy levakarja a cipőm talpáról, mert rohadtul zavar. Tény, hogy lassan már a puszta létezésünket is egy kiforgatott viccnek érzem, de hát nem panaszkodom. Én fizettem be a bársonyfotelre, ahonnan majd szépen végignézem, miként marja egymást a két falka... Persze arra nem számítottam, hogy a saját farkunkba harapunk, és még egymás közt sem lelünk békére. Marhára költői. De még nincs veszve semmi. Egyébként pedig haljak meg: inkább hódoljunk be a másik falkának, mintsem újra emberi kéz pusztítsa azt a helyet, ahol élek. Sokkal jobb, nem? Dehogynem. Säde lakrésze felé nem üres kézzel battyogok. Van nálam egy üveg vodka, ami így délután kettőkor elég beszédes jele lehet annak, hogy vagy leitatom, vagy felkínálom neki, hogy szétverje a tarkómon. Szeszélyes ez a nő, de mit tehetnék - olyan, mint én. Bár én nem mondanám magam kimondottan szeszélyesnek. Az olyan... csajos. A vodka mellé még beficcent egy kitépett papírfecni is, rajta egy általam reált macskakaparás, amit szerencsére senki nem tud elolvasni, de erre nem is lesz szükség. Ahogy arra sem, hogy kopogjak, mielőtt benyitnék a húgomhoz. Szar világ lenne, ha már a látogatásra is engedélyt kellene kérnem. Mielőtt bármit mondhatna, megállok előtte, az arcom elé emelem a cetlit és fennkölt olvasásba kezdek. - "Szia Säde, rég láttam bájos pofázmányod, nesze vodka, hogy legyen mit az arcomba vágnod. Látom, ma is szép vagy, mint a rét legyekkel, mint tigris a fogai közt lógó belekkel." Félrenézek, a tenyerembe gyűröm a versikét tartalmazó cetlit, és ha még a kezemben van a pia, akkor megindulok a nappali felé, hogy letegyem az ott található asztalra, és jó vendéghez méltóan elterpeszkedjek a kanapén.
Mikor nyílik a lakrészem ajtaja, felvont szemöldökkel vonulok ki a hálóból, mert ekkora tapintatlanságra nyilván csak a drága bátyám hajlamos. Sajnálom is, hogy még nem tettem lépéseket az ajtót óvó „védelmi rendszer” ügyében, de ami késik, nem múlik, majd később meglepem a kis kedvességgel. Nem mondhatni, hogy alkalomhoz öltöztem, vagy hogy egyáltalán felöltöztem volna, csupán egy fekete bugyi, meg egy fekete atléta díszeleg rajtam, csöppet sem vidám pofázmányom híven tükrözve ama álláspontomat, hogy utálom az évnek ezen szakát, és kurvára lehetne már tél, mert basszus a városban mégsem mászkálhatok így, pedig szívesen megtenném. Még azelőtt kezdek el ennek hangot adni, mielőtt meglátnám azt az önelégült kis orcáját. - Nem bírom ezt a gatyarohasztó hőséget... Jó, tudom, nyilván ő sem, de az meg nem érdekel, én nő vagyok, nyafoghatok, ha olyanom van, ő meg legyen csak a Mr. 5 perccel hamarabb születtem Férfi. Ez így rendben is van. El is kussolok, mert láthatóan itt készül valami, bár ami engem illet, én csak a vodkát látom, amit könnyedén ki is marok a kezéből, miközben ő valami ökörséget makog. A bájos mondjuk még megmarad, meg a szép is, a többi igazán elhanyagolható a részemről. Bár, így jobban belegondolva, már igazán szívesen kibeleznék valakit. - Ugye ez nem a legújabb könyvedből van? Kérdezem könnyedén, belevigyorogva a képébe, miközben kibontom a vodkát, nyilván nem fogom csak így üvegen keresztül nézegetni, főleg, ha már volt olyan rendkívül figyelmes, hogy érkezése előtt lehűtötte. Helyes, helyes. - Egyébként meg, hülye vagy? Már miért pazarolnám a pofázmányodra a drága vodkát? Már meg is húzom az üveget, mert hát, pont nem Sakari az, akinek a közelébe engedném a feles poharaimat, mert vagy ő, vagy én úgyis összetöri röpke kis randevúnk alatt. Utána már megyek is a nappali felé, majd mellé vágódok, lábaimat gond nélkül pakolva fel a combjaira, és nyúlok el a kanapén. - Na ki vele, tudom, hogy nem fogok örülni neki. Nem sokszor volt arra példa hosszas létezésünk során, hogy Sakari ilyen szívhez szóló vallomással és vodkával érkezzen hozzám, következésképp olyat művelt, vagy fog, amit én rohadtul nem díjaznék… Azt hiszem, inkább visszafeküdtem volna aludni.
Még mielőtt felolvasnám eme nemes hőskölteményt, még sikerül lenyelnem magamban a megjegyzést, miszerint 500 környékén teljesen természetesek a hőhullámok. Csak elrontanám vele a saját fellépésemet, érzem. A húgom máris lecsap a vodkára, és hát... Ki vagyok én, hogy megvonjam tőle? Végső soron az anya se tép ki mellét a bébi szájából, mer' az kegyetlenség ugyebár. A kérdésére, már a nappaliba menet közben biggyesztem le a számat. - Nem. Rólad sosem írnék könyvet. Elbaszott egy hősnő lennél, drágám. Bájos, gyermekded mosolyt húzok a képemre, de csak ha nem előzött be, akkor úgyse látja, legfeljebb a tarkómat és a hátamat, mert amikor szinte zuhanásszerű mozdulattal leülök a kanapéra, a bájos gesztusnak már nyoma sincs. - Meglepődnél, a vodkánál sokkal értékesebb dolgokat is feláldoztak már azért, hogy fölényeskedjenek rajtam. Emlékezz csak Szergejre. Ő a karját adta a húgomért. Milyen nemes gesztus. Bár, szinte fogadni mernék, hogy nem volt túl boldog a dologtól, na meg az se utolsó szempont, hogy egy üveg vodka sokkal egyszerűbben pótolható, mint egy leszakított végtag. Szórakozottan figyelem az alul öltözött nő mozdulatait, kezében a vodkával... Mellém dobja magát, és ahogy automatikusan a combjaimra fekteti a virgácsait, úgy az én kezeim is teljesen ösztönös mozdulattal csúsznak a lábfejére, átkulcsolva azt, hogy a hüvelykujjammal finom nyomást gyakoroljak a talpára, miközben fel és le mozgatom a sima (és meglehetősen nagy méretű) felületen. Közben persze elhangzik a motiválónak kissé sem nevezhető utasítás, miszerint nyögjem már ki, mi a franc bajom van. Csak bambulok előre, nézem az előttünk levő asztalt, és némileg belesüppedek a puha ülésbe. Egyáltalán nincs szükség arra, hogy felvont pajzzsal próbáljam leplezni, hogy ideges vagyok. Mert nem vagyok, tényleg. Sőt, talán még valamelyest felháborító is, hogy milyen közönnyel állok az előttünk álló témához. Vőlegények gyöngye. - Megnősülök. - bököm ki egyszerűen - Ja, nem. Nem az engedélyed kell Säde, csak gondoltam közlöm. Hurrá, te vagy az első, aki tudja. Remélem örülsz. Oké, most, hogy ezt szavakba öntöttem, talán aggódom egy kissé. Ennek ellenére a masszírozó mozdulatokat minden zavar nélkül folytatom, már ha Säde nem tépte még ki a virgácsait az ölemből. Franc se tudja, voltak már hülye ötleteim és meredek húzásaim, de ebben talán pont az az őrültség, hogy egyáltalán nem érzem annak.
- Mit akarsz? Azok a legjobbak… Vigyorodom el, elvégre, ha én elbaszott egy hősnő lennék, ő se nagyon mondhatna magáról mást, már ami a jelzőt illeti, a többi ugye egyértelműen nem illik rá, akkora farok tud lenni néha. Nem veszem fel a dolgot, miért is tenném, igaza van. Rohadtul elcseszett egy boszorkány voltam, ehhez kétség sem fért, meg aztán, nincs az a terjedelmű regény, ami kellő alapossággal képes volna visszaadni életem jelentősebb állomásait. - Szergej nem érdekelt, a vodka annál inkább. De miért is emlegetsz ilyen jelentéktelen csótányokat? Azért, ajkaim még mindig felfelé ívelnek, elvégre, a drága Szergej nekem egész mást adott, ami kellőképpen kielégítette akkor lelkem szadista felét. Úgy nyújtózkodom és helyezkedek, mint egy most ébredt kiscica, alaposan rácáfolva ama tényre, hogy egy kegyetlen, lelketlen gyilkos volnék. Jó, igazából ilyesmit más közelében nem engedek meg magamnak, Sakari meg úgyis jobban ismer, mint bárki más kerek e világon. Jólesően hunyom le a szemeim, amikor a kezei megtalálják a patáimat, mert hát, valljuk be, a negyvenes láb minden, csak nem nőies, de hát, ez engem valahogy sosem érdekelt, van rajtam más, ami viszont nagyon is az. A csönd gondterhesen telepszik közénk, és immár végleg meggyőz arról, hogy nem fog tetszeni az, ami következik, még szerencse, hogy az ilyesmihez hozzá vagyok szokva drága testvérem esetében. Ő még egy rossz hírért sem vesztette fejét, bár nem vagyok benne már biztos, hogy egyszer sem akartam letépni a fejét a helyéről, és tettem volna meg, ha képes vagyok felülkerekedni. Ez azonban köztünk sosem dőlt el, s nem is dőlhet, hisz még erő tekintetében is egyformák vagyunk, meg aztán könnyen kiszámítjuk egymás feltételezhető lépéseit. Aztán rám dobja azt a kurva nagy bombát, amitől megszólalni képtelen vagyok, csupán a mozdulataim árulkodnak arról, hogy értettem, mit makog. Pillanatok alatt kötök ki az ölében, hátsóm a combjain, térdeim pedig közrefogják, tudom, hogy épp ilyen könnyedén lökne le magáról, de azt is, hogy egy ilyen hír után jobban teszi, ha csak kussol jó mélyen, amíg el nem száguldanak az épp felülemelkedő gyilkos indulataim. Kezem vádlón tapad a mellkasára, mintegy a kanapéhoz préselve, ajkaim közül képtelen kiszökni egyetlen szó is, csupán mentálisan vagyok képes az elméjébe lökni az első dolgot, ami eszembe jut. Már azon kívül, hogy szívesen belezném ki a kis szukát. ~Ki az?~ Jó, nyilvánvaló, hogy nem fogok olyasmit tenni, amivel Sakarinak árthatnék, de előtte tudnom kell, hogy tényleg érdekli-e a nő, vagy csak valami kapuzárási pánikja támadt csórikámnak, és az készteti erre a marhaságra. Számomra értelmezhetetlen a házasság fogalma, de hát, nem is igénylek olyan ostoba dolgokat, mint a szerelem, nekem egész mások az igényeim. Ami azt illeti, holt biztos, hogy ezek után össze kell szednem valami beteg állatot, akin kiélhetek bizonyos dolgokat. ~Szereted?~ Olyan undorral köpöm a szót még mentálisan is, mintha borzalmasabbat elképzelni sem tudnék, s egyazon lendülettel fészkelem be magam az esetlegesen felbukkanó érzései közé, hogy ne maradjak le semmiről. Tudhatja, hogy számomra nagyon nem mindegy, mi az, amit most észlelhetek, még ha ő láthatóan le is szarta a véleményemet.
- Csak eszembe jutott. Felelem teljesen unott közönnyel arra, hogy mégis miért emlegettem fel Szergej elvtársat. Végül is, most sokkal fontosabb dolgaink vannak annál, minthogy több száz éves sztorikat húzzak elő a kalapból. Azokat majd a békés, családi piknikre tartogatom, amikor majd hármasban ülünk a tűz körül és mályvacukorral kínálgatjuk egymást a szeretet jegyében. Inkább elmerülök Säde lábaiban, meg persze kinyögöm azt, amiért jöttem. Ó, hogy Odin hollói kaparnák ki a szemedet Säde, mi ez a fránya ideg, ami most beléd vágott? Érdeklődve vonom fel az egyik szemöldökömet a belőle áradó hűvös haragra, azonban ahogy felé fordítanám a fejem, ő máris az ölembe huppan, mintha csak le akarna teperni. Erős combjai satuként tartanak fogva, és úgy vélem, hogy a drága húgom szeretne beépíteni a pompás ülőalkalmatosság támlájába. Csak nyelek egyet, arcomon még mindig ott van a kérdő értetlenség, holott pontosan tisztában vagyok mindennel. Nem vagyok ideges. Inkább olyan gyanúsan nyugodalmas, mint a hófödte szikla, aminél sosem tudod, hogy mikor lépsz olyan helyre, ahol a méteres hó alatt már nincs biztonságot nyújtó szilárd talaj. A két, szinte megegyező árnyalatú kék szempár találkozik, és ekkor döbbenek rá, hogy inkább kissé sajnálom a húgomat, mintsem aggasztana a véleménye vagy az, hogy szilánkosra akarja verni a képemet. A kérdéseire nem válaszolok, csak tartom a szemkontaktust, majd mélyen beszívom a levegőt. Jobb kezemmel az arca felé nyúlok, és akkor sem adom fel a próbálkozást, ha esetleg visszakézből félreüti a karomat. Ha sikerül az arcához érnem, finom határozottsággal fogok rá az álla felől az arcára, és húzom közelebb magamhoz - vagy legalább is biztosítom, hogy még véletlenül se fordítsa el a fejét. - Felejtsd el, Säde. - közlöm vele nyomatékosan, hogyha esetleg azt forgatja a fejében, hogy bántja, kérdőre vonja Edent (mert mi más járhatna a fejében, de tényleg?). Kissé megemelem a csípőjét a lábaimmal, hogy felhúzhassam magam és egyenesebben ülhessek alatta, ezzel is megpróbálva kiegyenlíteni a köztünk lévő szintkülönbséget. - Számít ez? El fogom venni és kész. A részletekkel senkinek nem kell foglalkoznia. Ja, nyilván majd rögtön hasra vágom magam és zokogva adom elő a könyörgő hősszerelmest. Nem is vagyok szerelmes. Azt hiszem. És különben is, az ember 500 környékén csak ne dobálózzon olyan túlértékelt dolgokkal, hogy szeretet, meg kötődés, meg az összes többi cicomás maszlag. Ha valami kell, azt elveszem, a motiváció pedig az én szempontomból teljesen másodlagos. Az már megint más kérdés, hogy ölnék érte, ha arról lenne szó. De ezt a húgomért is megtenném, de ezt inkább nem teszem neki szóvá, mert a végén még előjön a női farok összeméregetéssel, hogy márpedig vele ne emlegessek egy lapon senkit. Úgyhogy inkább megelőzöm a felesleges szócséplést. - Valamikor a nyáron lesz, még nem tudom, mikor. Azt akarom, hogy a Mi hagyományaink szerint legyen megtartva a ceremónia. És ehhez kell egy farkas, aki kezeskedik értem. Szóval... - ha eddig tartottam, most finom simítással engedem el az arcát, és a mellkasához közelítve szeretnék odadörgölőzni a bőréhez - Elvállalod vagy keressek mást? Az utolsó kérdés, amennyire tárgyilagos, annyira behízelgően aranyos csengést kap. Hiába, valahogy el kell adnom magam, és egyébként is... Hiányzott már ez a némber, és ha levágnák a fél karomat (Szergej, Szergej...), akkor sem akarnék mást az ő helyére az esküvőm napján.
Látom én az arcán az értetlenséget, de nem érdekel, abban sem vagyok biztos, hogy valódi, túl nyugodt hozzá. Tudnia kellett, hogy ki fogok akadni, azt azonban még magam elől is gondosan rejtegetem, hogy mi ennek a valódi oka. Nem kösz, nem kérek semmiféle lélekbúvárkodásból meg érzelmi maszlagból, nekem tökéletesen elég egy fán terpeszkedő moha emocionális szintje. Annál többre igazából szerintem képes sem vagyok. Már persze, ha nem számítjuk ide Sakarit, aki épp most öntött a nyakamba egy vödör forró vizet, mert ugye, a jegeset élvezném… - Ezt a marhaságot? Örömmel… Tisztában vagyok vele, hogy nem erre gondolt, csak épp nem érdekel. A fejem nem próbálom elrántani, értelmetlennek látom, meg aztán, bármennyire is bosszant, még mindig mellette érzem a legjobban magam. Engedem, hogy helyezkedjen, nem szándékozom rabságban tartani, nem is tudnám túl sokáig, egyszerűen a helyzethez nem illene a nyugodt henyélés, amit az előbb produkáltam. Nem értem… az őseinkre mondom, fogalmam sincs, miért van szükség erre az egészre. - Számít. Vágom rá rögtön, még aközben, hogy Sak befejezi a mondatot. Hülye kérdés, felém legalábbis, és ezt tudhatná ő is, elvégre, ő az egyetlen élőlény ezen a kicseszett világon, aki számít nekem. Legszívesebben pofán vágnám, de azt hiszem, ez nem az a pillanat, amikor megérné a fáradtságot. Elengedem a mellkasát, hogy a saját combjaimra fektessem a kezeim, jobb híján. Azt hiszem, csalódott vagyok, vagy valami ilyesmit jelenthet a torkomban tobzódó keserűség. - Ráadásul… nyáron? Akad fenn ezen a részleten, mert hát, tudomása szerint a testvére sem rajong a melegebb időért, de hát, most mit lehet tenni, ha már megbolondult, hát tegye azt meg tisztességesen, ne csak úgy tessék-lássék módon. Inkább kortyolok a vodkából, azt hiszem, ma este mocsokrészeg leszek, az majd segít megemészteni ezt az ökörséget. Még hogy házasság. Mi a francnak? Volna valami értelmes ok is rá, vagy csak unatkozik, és körömrágás helyett valamivel el akarja ütni az idejét? Akkor is marhaság. Amikor bőröm a bőréhez ér, végigömlik bennem az a megszokott kellemes érzés, az otthon, a finn földek emléke, a biztonság, mi persze egyedül sem hiányzik, de az ikertestvérem társaságában minden hatványozódik. Szerettem ezt az idiótát, még ha kimondani soha, semmilyen körülmények között nem is leszek hajlandó, inkább tépem ki a saját nyelvem. Kezeim a tarkójára fonom, hogy hajának piszkálásában keressek némi vigaszt. Nem mintha sokkal jobb lenne tőle, de legalább megoszlik a figyelmem. - Persze, hogy elvállalom. Szólaltam meg csendesen, de neki tudnia kell, hogy nem az eseménynek szól, s nem is azért teszem, mert támogatom és megértem a döntését, hanem annak a 485 évnek, ami mögöttünk áll. Neki, senki és semmi másnak. Meg persze rendkívüli módon zabos lennék, ha mást kérne fel erre… Igen, igen, néha még magamat sem értem, de bennem jobb nem keresni semmiféle logikát. Már rég ösztönlény voltam, akit a józan ész csak akkor kerülgetett, ha nagyon muszáj volt. - De tudni akarom, miért csinálod… Komolyan, mi értelme? Mit jelent ez a számodra? Nem a nő, sokkal inkább a házasság ténye, azt felfogtam, hogy egyelőre nem fogja Sak elárulni, ki az, aki így behülyítette. Talán jobb is, ha nem tudom, amíg el nem fogadom hellyel közel, hogy ez tény, mert hát, a testvérem épp annyira makacs volt, mint én. Nagyon is tisztában voltam vele, hogyha valamit a fejébe vesz, az úgy is lesz, hisz én is így voltam vele.
Csak felsóhajtok, ahogy Säde a karjaim közt hasonul lassanként csapdába esett jegesmedvévé, akinek mind a négy lábát vasfogak cincálták, s a vadász már készül átdöfni a koponyáján a pengét, ezzel oltva ki az életének lángját. Most már egészen biztos, hogy sajnálom, s már nem is attól tartok, hogy milyen kárt akar tenni bennem, esetleg Edenben. Sokkal inkább féltem őt magát, saját haragjától és elemien vad természetétől. És most, talán az egyetlen ember készül valamelyest lemondani róla, aki ezen a világon képes megszelídíteni és kordában tartani. Ezt a tényt még nekem is fel kellene dolgoznom, ha foglalkoznék ilyen badarságokkal. Egészen nyilvánvaló - bármennyire is tagadja létezik -, hogy a belé szorult nőies énje borult most lángokba, s készül a totális megsemmisülésre. Mint amikor az apa löki ki a lányát a világba, hogy támasz és segítség nélkül létezzen. A drámai helyzet viszont az, hogy én egy pillanatig sem gondolom így. Csak sejtéseim vannak arról, hogy ő most eképpen éli ezt meg. Ennek ellenére úgy hiszem, hogy eddig sem jelentett gondot, hogy bár talán inkább titokban, mintsem nyíltan, mégis Eden mellett is sikerült léteznem, párhuzamosan a húgommal. Megérezte? Nem. Akkor már rég kérdőre vont volna. Nem enged, köti az ebet a karóhoz, nekem pedig nem igazán akad más választásom, mint valamelyest engedni a makacsságának. Jut is, marad - higgyétek el, remek taktika. Még csak fel se sóhajtok, olyan könnyedén csusszannak ki a szavak. - Rendben, akkor azt mondom, hogy élvezem a társaságát. Kellőképpen ahhoz, hogy ezt rendszeressé tegyem. Hogy is magyarázhatnám el neki úgy, hogy megértse? Szerintem sehogy. Ez pontosan ugyan az, mint ahogyan ő viszonyul a kölykökhöz. Van, amelyikben megtalálja a maga szórakozását, ahogyan én is. Aztán idővel - ahogyan én is - ráun, és ha már nagyon unatkozik, akkor keres magának újabb játékbabát. A bökkenő persze csak az, hogy Säde figyelmét igazán sokáig semmi sem tudja lekötni, ami rám sem volt éppen jellemző. Éppen ez az oka annak, hogy Edennel az van, ami. Túl ment egy határon, ami először roppantul idegesített, dacoltam ellene, idegenkedtem a dologtól, aztán pedig hagytam, hogy túlnőjön a vaskalapos fejemen. Az első, talán türelmetlen sóhaj akkor szakad fel belőlem, amikor olyan kicsinyes dolgokba kapaszkodik, mint a nyár. Ennél ütősebb kártyája nincs? - Mert otthon nem volt nyár? Otthon nem borult virágba a sátraink szegélye? Az istenekre Säde, ne tedd ezt velem. Az utolsó mondat valami olyan nyelven hangzik fel, amit a történelem már rég kitagadott. Nem volt ez se finn, se svéd. Ez a mi nyelvünk volt, az, amin megtanultunk beszélni és amin kívül vagy száz esztendeig egyszer sem szólaltunk meg. Ez a fegyver pontosan azt jelenti, hogy túlságosan is bagatell dolog volt ez részéről, s hacsak nincs semmi nyomós érve a menyegző ellen, hát akkor ideje volna befejezni ezt a játszadozást. Enged a finom nyomásnak, úgyhogy kedvesen pihenek meg a mellkasán, ami alatt ideges ritmusra dobban a szíve. Egyáltalán nem feszélyez, hogy a hajammal játszadozik. Szeretem, ha cirógat, jól esik, ha közel van hozzám. Még a szemeimet is lehunyom, s akkor már nyugodtan úgy is tartom, mikor beleegyezik abba, hogy mai szóval élve a tanúm lesz. Remek, én is pontosan így gondoltam. Elégedetten mosolyodom el a keblein, majd mint aki jól végezte dolgát, hamarost el is tolom magam, s tenném is arrébb, hogy akkor megyek, de... Nem enged. Miért is engedne? A kérdésére finoman hanyatlom vissza a mellkasára, elfoglalva a bejáratott helyemet, de most a kezeimmel átnyúlok a dereka körül. A jobb kezem ujjaival magam is gyermekded cirógatásba kezdek a feneke felett, ott, ahol a csigolyák lassan eggyé válnak a medencéjével, ahol a kecsesen homorú völgyben apró, pihés szőrszálak tarkítják a gerince vonalát. Szeretem ezeket a kis pihéket, mindig arra emlékeztetnek, hogy bármennyire is hasonlítunk, ő még mindig nő. - Fogalmam sincs... - vallom meg őszintén, kissé bágyadt tónussal - De minek van értelme egyáltalán? - felnéznék rá, de így csak a haját és az állkapcsa vonalát látom - Itt ülni, és nézni, ahogy ez a két falka szerencsétlenkedik? Száz és száz új történetet írni, amit úgysem akarsz kiadni? Az ezredik kölyköt szapulni,amíg nyöszörögve nem kezd agonizálni a lábaink előtt? Ezeknek vajon van értelme? Mert szerintem marhára nincs. Nap nap után telik már mióta, és azóta sem sokkal eseménydúsabb a helyzet, hogy itt van de Luca meg a sleppje. Pedig azt hittem, hogy ez majd beindít valamit. - Csak egy rögeszme, nem tudom. Lehet, hogy pár év és elmúlik. Vagy nem. Akkor viszont majd rájövök, hogy volt értelme.
- És ahhoz össze kell házasodni? Hangzik tán rém ostobán a kérdés, de ő nagyon is tisztában lehet vele, hogy ezek a dolgok az én fejembe nem férnek bele. Eddig azt hittem, ő is így van vele, de ezek szerint tévedtem. Annyit lehetne bárkivel, amennyit csak akar házasság nélkül is. Engem ugyan senki nem venne rá, hogy ilyesmire vetemedjek, mondjuk holt biztos, hogy akkora barom nem is születhet erre a világra, aki megpróbálná… Végül ráhagyom, végül is, tök mindegy, elvégre, azt már leszögezte, hogy ez így lesz, és pont. Ez nagyjából annyit tesz, hogy fogjam be azt a nagy pofám, és tegyem, ami a dolgom. Nem mintha amúgy hallgatnék rá, de nyilván tudatában volt, hogy úgysem engedném másnak át a nekem felajánlott szerepet, így vélhetőleg bele fogok sétálni a csapdájába, amiről tudom, hogy az, de jól csinálta. Nem hiába az én bátyám. - Jól van már, nyugodj meg, tudod, hogy úgyis letojom, mikor lesz. Küldd el a meghívódat, én meg ott leszek, még akkor is, ha csak akkor tudom meg, kit veszel el. Vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne, noha úgyis addig fogok kutatni, míg rá nem jövök, ki a nő. Nem feltétlenül kíváncsiságról volt szó, egyszerűen nem csípem a kelleténél több kellemetlen meglepetést. Ez nem jelenti azt, hogy nem fogom a csaj vérét szívni, de bántani nem állt szándékomban. Igazság szerint, valamit még tudhat is, ha ezt elérte Saknál… Össze kéne szednem magam, elvégre, ez nem jelenti azt, hogy elmegy, és itt hagy, nem, erről nincs szó. Csak van a képben valaki, aki minden bizonnyal elég érdekes. Igyekszem nem engedni a zöld szemű szörnyetegnek, annyi éven keresztül csak egymásnak voltunk, nem engedve senkinek és semminek, ami éket próbál verni közénk. Nem is nagyon lehetett, hisz legnagyobb ellenségeink mindig is önmagunk voltunk. Már majdnem felháborodnék, hogy miért is akar máris menni, mikor szépen visszadől. Okos fiú. Az alvó oroszlán bajszát már megcibálta, jó lenne nem teljesen felébreszteni. Igaz, az is lehet, hogy pár perc múlva már inkább én magam akarom kidobni, és elhúzni valamerre, hogy kiigyam magamból ezt a hülyeséget. Nincs senki más, akinek engedném, hogy így cirógasson, senki, akit nem gyűlölnék amiatt, hogy a nőt próbálja meglelni bennem, mintha csak a gyengeségemet keresné. Ő azonban más, neki sok mindent szabad, amit másoknak nem. - Nem, rohadtul nincs semminek sem értelme… Sóhajom társul a felelethez, az tény, hogy újabban valami kicseszett módon unom magam, és semmiben nem lelek olyat, ami valóban szórakoztatna. Unatkoztam. Márpedig ha én unatkozom, akkor azt rendszerint valami durvulás követi, amit az Amarok tagjaként nem engedhettem meg magamnak. Lehet, hogy kinéz egy külföldi kiruccanás… Nem tudom, mit kellene csinálnom. Egyszerűen már a kölykök szadizásában sem lelem örömöm. Lehet, tényleg meg kéne látogatnom valami nyugdíjasklubot, elég sokan ajánlgatják mostanában. - Úgysem tudok mit tenni ellene, úgyhogy mindegy. Tuti, hogy akkor megtenné, ha könyörögnék neki, hogy ne. Na, nem mintha ilyesmire vetemednék, de akkor már nem adom alá a lovat, mert annyira már ismerem, hogy tudjam, így csak plusz élvezetet nyújtana neki, hogy agyérgörcsöt kapok ettől a témától. Hát, csinálja csak, addig, amíg nem nekem kell házasodnom, azt hiszem, túlélem. Eleresztettem, menjen, ha akar, engem vár a vodkám, meg az önsajnálat mocsara, hogy a testvérem már nem csak az enyém. Azzal a lendülettel kortyolok is az üvegből, majd fordulok le róla, hogy én is hátradőljek a kanapén. - Rohadtul remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy az én eszem is ennyire hajlamos elmenni… Morogtam, mert bizony, mi általában tetteinkben is egymás tükörképei voltunk, de ez olyan dolog, amire én bizony sosem leszek hajlandó. Úristen, még csak elképzelni is lehetetlenség, hogy én valakihez hozzámenjek. Még a gondolatra is úrrá lesz rajtam a kacagás… Nem, nem az a kellemes, nőies fajta, sokkal inkább az a tipikus, szőrt borzoló, eszelős verziója.
Säde most aztán tényleg a sértődött kislány szerepét öltötte magára, és az egyetlen oka annak, hogy még nem csaptam le, vagy küldtem el melegebb éghajlatra, az az, hogy a testvérem. Azon kevesek egyike, ha nem talán az egyetlen, aki valóban érdekel és képtelen lennék csak úgy "magára hagyni" egy ilyen szituációban. Ha az abszolút logikát követjük, akkor igaza van. Ehhez nem kell összeházasodni. Egyébként sem kellene senkinek senkivel összeházasodni, hacsak nem valamiféle anyagi indíttatás áll a dolog mögött. Ebben a morális dilemmában pedig pusztán arra jutok, hogy meg sem próbálom megértetni vele, hogy min mentem keresztül az elmúlt hónapokban. Még ha nem is látszik, nekem is megvannak a magam belső harcai, amikkel jó hosszú ideig nem akartam szembenézni. Nem vettem róluk tudomást. Az évszázadok alatt voltam már gyilkos, csaló, költő, író, jó fiú, türelmes és türelmetlen, szolgáltam másokat és engem is szolgáltak szintén. Viszont házas még egyszer sem, és mégis micsoda gyönyörű tetőpontja lesz majd a nekrológomnak, hogy a végére lehet biggyeszteni, hogy "500 év után rátalált a társas béke". Ami persze egyáltalán nem garantált, mégis... Bizakodó vagyok. - Semmi sem fog megváltozni. Felelem neki kitérően úgy en block az egész témára. Egyel több papír lesz az évszázados okmányaim közt, de ennyi. Hiszen nem gondolom azt, hogy Edennel csak egy cetli miatt több időt töltenénk együtt. Végső soron... Valóban felesleges az egész házasság. Ebben Säde-nek van igaza, nem vitathatom el tőle. De ez még nem változtat azon, hogy meg akarom lépni. Ne kérdezze senki, hogy miért. Lemondó sóhajára és a hanghordozására csak elhúzom a számat. Vele megtenném, megtehetném, hogy nyájasan, kérlelve győzködöm, hogy ne csak a kimondott szavaiban adja áldását a dologra, hanem próbálja meg elfogadni és örülni annak, hogy engem perpill ez tesz... Nos, ha boldogabbá nem is, de kevésbé köcsöggé, mint egyébként vagyok. Aztán végre eljön a pillanat, amikor elnevethetem magam. Persze egy ilyen helyzetben ez inkább nevezhető lenne kárörömnek, de közel sem az. Lényegében. Azért kissé durva belegondolni, hogy milyen lenne, ha valaki elvenné a húgomat. Inkább megrázom a fejem, mert még túlságosan belelovalom magam abba, hogy minden bizonnyal darabokra tépném az illetőt, aki hozzáér. Na igen, így máris közelebb kerülök ahhoz a felháborodáshoz, ami most benne lappang. Hogy szépen és kifinomultan fogalmazzak: kurva szar. Felkelek és kikapom Säde kezéből a vodkát, s ezzel szinkronban harsan fel a csilingelőnek cseppet sem nevezhető nevetés. e jó ég, hirtelen minden szőrszálam égnek áll, és ez a jelenség sokkal vonzóbbá teszi az alkoholt. - Ha a mostani helyzet ellenére akarnál megházasodni, nyilván módszeresen kínoznám meg a kedves vőlegényt. - nézek le a kanapén elterült nőre - De csak mert a bátyád vagyok, ez a dolgom. Teszem hozzá, még mielőtt előhozakodna azzal, hogy ő miért nem teheti ezt a menyasszonnyal, azaz Edennel. Valahogy a jelenlegi testhelyzetünk, és a beszélgetésünk szépen, lefelé görbülő íve most azt diktálná, hogy úriemberhez méltóan távozzak. De most hagyjam itt, egyedül? Nem érezném biztonságban sem őt, sem pedig azokat, akikkel a nap további részében összetalálkozik. Ez a probléma nem közös. Nem olyan, mint Turku volt. És fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem azért, hogy ne könyveljen el tajparasztnak - nyilván kiheverném, meg persze ő is. Csak ha lehet, akkor mégis megkímélném magam a dologtól. Felsóhajtok. Leteszem az üveget az asztalra és megkerülöm a kanapét, hogy aztán megdöntve a törzsemet, rátámaszkodhassak a támlájára, onnan szemlélve ezt a nagyra nőtt gyerek-nőt. Az egész dolog egyetlen pozitívuma, hogy hosszú idő óta először érzem őt igazán kisebbnek, és mit olyan, azt, hogy felelősséggel tartozom érte és nekem kell vigyáznom rá. Akkor is, ha ezt tudva kitépné a májamat. - Szeretnél valamit? Teszem fel a kérdést, ami talán nem érezteti vele, hogy "le van sajnálva". És én sem érzem magam annyira bunkónak, hogy anélkül távozom, hogy megadta volna nekem az esélyt a maradásra.
//A kérdés adott. Egyébként ha egyedül lennél, akkor ezt szerintem zárhatjuk. Viszont lett egy hirtelen játékötletem most még veled, szóval "engesztelésül" majd megejthetnénk azt is, ha úgy van időd/erőd/kedved. Csak ahhoz még keresnek kell egy vendégszereplőt xD <3//
- Mindig, minden változik, Sak, csak már olyan vén marhák vagyunk, hogy egyik apróságnak sincs jelentősége. Csóváltam meg a fejem, abban viszont egyáltalán nem voltam biztos, hogy ez nem fog megváltoztatni semmit. Hiheti ezt, de be kell látnia, hogy már eleve változott, ha hajlandó ezt megtenni. Kizártnak tartom, hogy ezt ő ne lássa, de nem is fogok megbizonyosodni róla. Most nincs kedvem fizikailag is összebalhézni vele, főleg akkor, ha szerinte nincs túl sok jelentősége a dolognak. Hát szerintem volt, de ez a pöcs mégiscsak a bátyám, és bár a világ felőlem bármikor megállhatna forogni, hogy kihaljon az emberiség, de ő mégiscsak számít. Ki, ha nem ő? Még a magamfajta rideg, szemét ribancoknak is voltak érzései, még ha nem is csillogtatom őket. Gyengeségnek tartottam, mint ahogy jelen pillanatban annak is éreztem magam, és ezért szívesen mártottam volna meg éles agyaraim a bundájába, hogy a fehér szálakkal táncra keljen a halál vészjósló vöröse. Szinte életre kelt előttem a kép, s már-már ez is elégedettséggel töltött el, na jó, ne túlozzunk. Majdnem jobban éreztem magam tőle. Csak épp nem feledhettem el, hogy ugyanígy az én fehérségem is lángolna a karmaitól. Hogy én mennyire gyűlöltem ebben a pillanatban, arra nem nagyon létezhettek szavak, nála jobban talán csak önmagamat. Létezhet még olyan dolog a világon, ami képes márványvonásaimba életet lehelni? Mosolyt? Legalább még a humorom a régi. Szerintem amúgy a legtöbben szívük szerint nekem jönnének miatta, de nem mernek, Sak meg már kénytelen volt megszokni, általában épp akkora köcsög, mint amilyen én vagyok, ha épp nem nagyobb. Nem igazán csodálkozhat a dolgon. Legalább az egyikünk jól szórakozik, micsoda csoda. A fejrázást értem, nála csak én találom abszurdabbnak a dolgot, mert hát, akkor ez azt jelentené, hogy valaki képes bánni velem, már pedig én egy igazi, kezelhetetlen szuka vagyok, ehhez kétség sem férhet. - Sak, azt a vodkát nekem hoztad. Jegyzem meg morcosan, olyan hangsúllyal, mintha ez jelenleg jobban zavarna bárminél, talán így is van. Szórakoztat, hogy kiakasztottam egy kicsit, mint minden ilyen alkalommal. - Meg csak mert egy pöcs vagy, de hát, ez eddig sem volt titok. - Öltök rá nyelvet, eme mozdulatsort rajta kívül élő egyed még nem látta, abban sem vagyok biztos, hogy holt igen. Tán kölyökkoromban voltam csak kicsit szabadabb ilyen téren, de mostanra ez a veszély már nem fenyeget. - De amúgy, előbb fojtanám meg saját magam. Vontam meg hanyagul a vállaim, tekintve, hogy röhejes volt a gondolat, mely véleményemet az imént bele is löktem a nem kicsit elmebajos felröhögésembe. Nyilván vette a lapot. - Jah, azt, hogy add vissza a vodkám, és húzz el. Vágom rá gondolkodás nélkül, nyilván nem óhajtok tovább csacsogni a témáról, nem érdekel, ő meg megkapta, amiért jött, hát mehet isten hírével. Ami meg a vodkát illeti, látom én, hogy ott van az asztalon, de a kezemből marta el, hát akkor oda tegye vissza, ne ilyen jelenleg áthatolhatatlannak tűnő távolságba, még a végén meghúzom a derekam. Aztán részemről mehet is, amerre lát, én meg csinálok valami értelmeset, vagyis, sokkal inkább értelmetlent, mert a lerészegedés közel sem hasznos tevékenység, sem pedig szétverni valami kricsmit nem nevezhető annak, de most inkább ez, hátha belém köt valami marha, akinek szétverhetem a képét.
//Ezer örömmel, szólj, hogy mikor és hová toljam oda az arcom. Jöhet egyébként bármikor, igyekszem tartani a tempót, eléggé lecsökkentek a szálaim úgyis. <3//
Kezdőlap
<3//
