Az órámra kukkantok, mert árok valakit. Nem akarok én be menni az Empress Theatre-be, csak az épület előtt beszéltük meg a találkozót. Az idő most sem meleg és már hozzá kellett volna szoknom, hogy soha nem is lesz. Azonban mindig reménykedem, hogy talán az egyszer majd a nap is előbújik. Eddig erre nem sok esély volt, de azért még nem kell temetni a napnak sugarait. Én nem az a fajta vagyok, aki neki dől az épület oldalának, mert soha nem lehet tudni mivel van szennyezve, de a valódi ok nem ez. Azonban azt nem áll szándékomba kikotyogni. Nos mivel nem dőlök a falnak, így mind a két kezemet a fekete nadrágom zsebébe csúsztatom és megyek pár métert jobbra az utcán, majd megfordulok és visszamegyek a kiinduló helyre. Valamivel el kell ütni az időt nem de? Még sem állhatok egy helyben mint egy kivert f@sz, mert nem vagyok kiverve és nem is állok, vagyis hát igen, de nem menjünk bele mélyebben. Az eső kopog a vállamon, de engem nem zavar. A kopasz fejemen keresztül próbál bejönni a testembe, legalább is ott kér bebocsájtást, de nem fog neki sikerülni. Már megszoktam! Annak örülök, hogy nem jegyes eső zuhog, mert akkor lehet bele törne a kobakom. Figyelem az elhaladó embereket akik szaporán veszik a léptüket, mert próbálnak elfutni az eső elöl. Lehetetlen. A másik oldalon egy fiatalnak tűnő leányzó is ezt próbálja tenni, ha jól gondolom, de van aki útját állja. Egész pontosan neki megy egy férfi a nőnek, és ahogy látom nem kímélte szegény. Ami a lány kezében volt az a földre hullik. Bunkó alak ez a tag, mert igazán figyelhetne a másikra. Ez a baj, az emberiséggel, tök leszarják a másikat és csak és kizárólag önös érdekek vezérlik. Nem sok kivétel van. Én nem sokat ismerek. Ismét a lányra téved tekintetem. Sok ember halad el mellette még sem jut egyikek sem az eszébe, hogy segítsen neki. A fejemet csóválom meg és átsétálok a másik oldalra. Közelebb lépnék hozzá, de mielőtt a cipőm talpa találkozna a talajjal, megállítom a mozdulatot és lehajolok egy papírét, mi már egy kicsit ázott. - Tessék, egy kicsit megázott ugyan, de talán még használható.... Tartom felé a papírt, hogy vegye el. Ha ezt megteszi akkor egy másik után nyúlok, ami szintén a földön hever. Rápillantok a kezembe tartott lapra és csak most nézem meg mit is szedeget a másik ilyen serényen. Egy rajz. Azt hiszem valami természeti vagy lehet más, mert ez igen csak megázott és pár cipő nyom takarja a művet. Szóval nem igazán lehet kivenni, hogy mit is akar ábrázolni. - Művész vagy? Nyújtom felé a másik lapot is és rá is pillantok. Ha még nem szedte össze a többit akkor segítek neki, mert miért is ne tenném? Egy kis segítség még nem kerül semmibe és senki nem mondhatja rólam, hogy nem vagyok rendes gyerek. Nem kell hogy minden farkast önös érdekek irányítsanak, persze nekem is volt ilyen időszakom, de az már régen elmúlt. Ráadásul érzem az illatán, hogy őrző és amilyen helyzet van soha nem lehet tudni, mikor lesz nekem szükségem egy kis segítségre tőle, de tényleg nem várok cserébe semmit. - Van még valami? Nézek körbe magunk körül, de én már nem látok több ázott lapot, ez persze nem jelenti azt, hogy nincs is több, mert ezek a lapok tudnak ám nagyon ravaszok is lenni ha akarnak vagy csak én látok bele többet? A Mari néni feneke sem tudja! Mindegy is, mert ez most tök lényegtelen. Arra az oldalra pillantok ahol álltam, de az ügyfélnek még nyoma nincs.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Munka után a mai napon elmentem az előhívott képekért, amiket vagy már egy hete megrendeltem. Sajnos a lakásban nem tudok egy saját „műhelyet” kialakítani, és pénzem sincsen rá, így másokra vagyok utalva ezzel. Mivel reggel igen szép időnk volt így nem is számítottam arra, hogy esetleg a délutáni órákban esőzés lesz. Ennek köszönhetően se esernyőm, se esőkabátom, ami egyenlő azzal, hogy csontig ázok a nagy zuhé miatt. Természetesen kocsim sincsen amivel gyorsan haza repülhetnék, így miután átvettem a képeket rohanó léptekkel indulok a közeli buszmegállóba magamhoz szorítva a mappát. Az eső csöppet sem tesz jót a fényképeknek és én hülye nem hoztam se szatyrot se egy akkora táskát, amibe beleférnének. Miért is hoztam volna? Ez túl logikus lett volna. Ahogy én is mások is rohannak az eső elől, bár a legtöbb okos embernek van esernyője, így őket nem fenyegeti az elázás veszélye. Egyik pillanatban nem figyelek oda és egy nálam sokkal magasabb és nagyobb alkatú férfi szépen nekem is „rohan”. Igaz csak az oldalamat találta el, de ez pont elég volt ahhoz, hogy a kezemben lévő holmik mind a földön landolnak természetesen szépen szétszóródva a betonon. Ennyit az óvatosságról. Azonnal elkezdeném a képeket felszedni, de mivel egy ember sem próbál odafigyelni, hogy hova is lép igen nehéz összeszedni őket úgy, hogy minden második ember átgázol rajtuk. Igazából nem kéne ezen meglepődnöm, de azért reménykedtem benne pár másodpercig, hogy majd lesz valaki a rohanok közül aki megszán engem és segít, vagy legalább megpróbálnak odafigyelni, hogy hova is lépnek. Éppen mikor lehajolnék az egyik képhez egy férfi megelőz engem és felszedi azt. Csodálkozva pillantok az idegen férfira, majd ahogy felém nyújtja a papírt elveszem tőle. -Nagyon szépen köszönöm!-Mégis csak vannak rendes emberek még ebben a mocskos időben is? Úgy tűnik ő sem számított az esővel, de a jelek szerint ez csöppet sem zavarja. -Oh az túlzás, hogy művész lennék...Inkább csak hobbi.-Egy kissé elpirulok a feltételezésen, majd ahogy ő is én is körbetekintek. Kicsit messzebb tőlünk észre is veszek még egy képet, amin valaki éppen áll. Odasétálok a szintén férfihoz, majd kedvesen leszólítom őt. -Elnézést! Bocsánat, hogy megzavarom, de a fényképemen áll...Esetleg megtenné, hogy...-Mutatok a lába felé, de a férfi egy grimasz kíséretében csak lepillant, majd mikor felfogja, hogy miről is van szó, köp egyet a földre és jó alaposan beledörzsöli a cipőjét a képbe, majd eltűnik. Úgy tűnik ezt ki is dobhatom. Nem értem az ilyen embereket, miért kell így viselkedniük másokkal. Miután felszedem az utolsó darabot is, visszasétálok a segítőmhöz. -Azt hiszem most már tényleg megvan az összes! Nagyon szépen köszönöm a segítségét! Esetleg meghálálhatnám valahogy?-Mégis csak többet érdemel egy köszönömnél, hiszen biztosan neki is lenne valami dolga, de e helyett nekem segített.
- Igazán nincs mit Mosolyodom el, mert valóban nem megerőltető lehajolni egy képért és segíteni másoknak. Nekem legalább is, bár ez nem azt jelenti, hogy beállok az irgalmas nővérek közé, mert az nem nekem való és nem s osztogatom a kedvességet mint egy cukros bácsi, de amit a legtöbb ember művel attól felfordul a gyomrom. Csak egy kis figyelmesség kéne, és más lenne az emberi faj, nagyon más. - Jó hobby jegyzem meg, mert valóban így gondolom. Mondjuk én soha nem ragadnám meg a gépet és fotózgatnék összevissza. Az valahogy nem az én stílusom, de szeretek képeket nézegetni és ha azok az emberek nem lennének, aki a szép tájakat vagy pillanatokat megörökíti, akkor nem tudnék képet sem nézni. nah ezt jól kifejtettem, de térjünk vissza az utcára. Hallom ahogy a lány kedvesen megkéri azt a férfit, de az egy igazi kőbunkó. olyan fajta akit nyárson kéne megsütni. Mivel nem a megfelelő módon válaszol a kisasszonynak ezért oda épek és egy gyors mozdulattal megragadom a nyakát és falhoz nyomom. Remélem nem löktem meg a lányt. - Kérj bocsánatot, amiért ilyen bukó vagy! Csattanok fel és hogy a másik komolyan vegyen erősen szorítok egyet a nyakán. A tag feje kékülni kezd és mind a két kezét, az enyémhez kapja, hogy engedjek a szorításon, de azt várhatja. A levegő nem igazán jut már a tüdejébe. -Boo-bo-bocsánat. Mondja ki a szavakat nagy nehezen. Engedek a szorításon, de még nem engedem el. A lányra pillantok, majd vissza a férfira. - Most pedig adj neki pénzt, amiért tönkre tetted a képet. Mered rám a pasi és ismét szorítok a nyakán. Olyan ez számára mintha satuba lenne fogva. kezem elég vastag és erős, hogy satuként viselkedjen. habozás nélkül nyúl a zsebébe és egy pár bankjegyet nyújt a lány felé. Ha nem veszi el, akkor majd én fogom. A pasit elengedem és el is szelel. Teljes testemmel fordulok a másik felé és látszik a düh az arcomon. - Soha nem bírtam az ilyen gyökereket. Jelentem ki élesen, de ha már rálépet arra a képre akkor szó nélkül kellett volna tovább állni, nem úgy, hogy mg meg is köpi. Nagy az isten állatkertje ezt mindig is tudtam, de hogy ennyire?! - Tényleg nincs mit. Azt hiszem most nem, mert várok valakit. Pillantok át a másik oldalra ahogy a tag már ott áll. Azt hiszem nekem is mennem kellene, hogy elintézzük az üzletet és mindenki mehessen a maga dolgára. - Ö, ha vársz két percet, akkor már ráérek csak el kell intéznem valami. Mosolyodom el kedvesen és a düh mely korábban az arcomon játszott, már eltűnt. Gyorsan letudok higgadni és elég kevés dolog képes felbosszantani, de ennek a tagnak sikerült. Elnézést kérek tőle és a másik oldalra sétálok át. Nem tudom, hogy a csaj megvár-e vagy tovább megy, de ezt akkor is el kell intéznem, mert fontos. Az ürgével kezet rázunk, majd váltunk egy pár szót. Egy fekete sporttáska landol a kezembe és a férfi már megy is. Vissza pillantok a lány oldalára és ha még ott van, akkor intek neki, hogy jöjjön ide. - Ezt el kellene vinnem egy helyre, de addig akad egy fél órám. Ha ráérsz elkísérhetsz egy darabon. Nekem mindegy, hogy jön vagy sem, de nekem tényleg mennem kell. Egy kis társaság azonban nem jön rosszul és amúgy sem megyek messzire csak a zálog házba, ami csak pár sarokra van innen. - Szóval miket fotózol a leggyakrabban?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Mikor az idegen férfi, a „megmentőm” a falnak löki a másik palit megijedek és talán ennek egy rövidke pillanatig hangot is adok. Nem hittem volna, hogy ezt mind megteszi „értem”. Igaz rosszul esett, amiért ezt tette a képemmel, de azért kicsit ezt túlzásnak érzem, de inkább nem mondok semmit, csak enyhén elpirulok. A bocsánatkérésre nem mondok semmit és mikor felém nyújtja a pénzt kicsit hezitálok, de végül elveszem. Nem szeretném, hogy tovább szorongassa szegényt. Tudom azt lehet mondani, hogy megérdemli, hiszen nem úgy viselkedett velem, ahogy azt illő lenne, de én akkor sem vágyom mások szenvedésére. Talán majd ezen is kéne változtatnom. -Nagyon szépen köszönöm, de igazán nem kellett volna.-Mondom továbbra is pirulva a „megmentőmnek”. Túl kedves hozzám főleg, hogy nem is ismerjük egymást. Bevallom őszintén nem szoktam meg az ilyet, kivéve az ismerősöktől, de ennyit lehet, hogy ők sem tettek volna meg értem. -Rendben! Megvárom!-Bár nincs kedvem az esőben állni, de ha már megállt nekem segíteni az a legkevesebb, hogy álldogálok még egy picit, míg elintézi a dolgát. Ki tudja talán a végén végül meghívhatom esetleg egy kávéra hálám jeléül, vagy akár sörre. Nem tudom mit kedvel jobban. Miközben figyelem őt a színház lépcsőjének a tetejére állok, mert az legalább fedett rész, így arra a pár percre megmenekülök az esőtől. Miközben várakozom megpróbálom megvizsgálni a képek állagát. Van ami talán még menthető, de sajnos a legtöbb nagy eséllyel a kukában végzi majd. Ahogy elmerülök a fotóim rendezgetésében alig veszem észre a férfi integetését. Talán már épp feladta volna, mikor végre felpillantok és fogom a jelet. Egy apró mosoly kíséretében át is sietek a túloldalra és egy futó pillantást veszek a táskájára. Nem kérdezem meg, hogy mi van benne, még ha érdekel is, mivel csöppet sem az én dolgom és nem pont egy vadidegennek fogja elárulni. -Rendben! Örömmel elkísérem egy darabon!-Nem tudom, hogy ez a legjobb döntésem, de jelenleg nem tartok attól, hogy pont ő akarna tőlem valami rosszat, bár ki tudja…De ha minden idegentől félnék akkor nem mozdulnék ki otthonról. Az meg nem is élet. -Oh én leginkább a természetet…Néha szoktam mászkálni a városban is és fényképezgetem az embereket, vagy csak az épületeket, de a kedvenc témám az a természet, de azon belül minden…Éppen most hoztam el a előhívott képeket, de azt hiszem holnap megint megrendelhetem őket sajnos.-Nem pont ezzel szerettem volna foglalkozni, de minden hónapban megpróbálom előhívni a legjobban sikerült képeimet ezzel is bővítve a portfóliómat.
- Lehet, de bunkó volt, mert az egy dolog, hogy nem ment arrébb, de hogy még le is csulázott... Az ilyen szar alakokkal szembe nem lehet másképp viselkedni csak így. Ezt is csak megszülni volt nehéz. Hagyjuk is, mert nem érdemel több szót. Nekem van egy kis dolgom amit el kell intéznem mégpedig most és nem tűr halasztást ezért ha vár, akkor elkísérhet egy darabon. Azt mondja, hogy ráér, így nekem nem marad más mint elintézni a dolgomat. A férfitől átveszem a csomagot s mikor készen vagyok, akkor a lány felé fordulok vissza, hogy ott van e még vagy elhúzta a csíkot. Nem ment sehova, így intek neki, hogy jöjjön. Mikor megteszi egy apró mosoly bukkan fel az arcomon. Mielőtt azonban elindulunk a kocsim felé lépek és kiriasztom. A csomag tartóból előhalászok egy esernyőt és a lábaim közé fogom be. A táskát nem engedem el, így egy kézzel kell megoldani mindent, de ez nekem nem okoz gondot. - Tessék, így nem ér az eső, amíg sétálunk. Nyújtom fel az esernyőt és a másik kezembe helyezem a kocsim kulcsait, majd megnyomom a riasztót. Ha elveszi akkor ki is nyithatja és használja. Én nem szeretem, így biztosan nem fogok alá állni. Ha nem kell neki akkor a kezembe fogok vinni. Most már mehetünk is. Ezért elindulok a megfelelő irányba és közben hallgatom amit mond. - Sajnos nagyon úgy fest, hogy megint elő kell hívni, de legalább a plusz költség fedezve van. Ha másra nem, legalább erre jó olt, hogy a palit a falnak nyomtam és hogy őszinte legyek nekem is jól esett. Néha le kel vezetni a fáradt olajat valakin és mivel ezt falkán belül nem tehetem meg, így ez most jól jött. Nem vagyok erőszakos természet vagyis nem annyira mint a legtöbb farkas, de bennem is megtalálható, csak kordában tudom tartani. - Fegyvereket nem fotózol egész véletlen vagy nem érdekel? Kérdezem meg kíváncsian, mert eszembe jutott egy ötlet. Mindig is akartam a boltnak egy prospektust, de valahogy soha nem jutottam el odáig, hogy megkeresek valakit aki ért ehhez. Talán most itt az alkalom. - Van egy üzletem és elkelne egy reklám anyag csak eddig még nem találkoztam olyannal, aki meg is csinálta volna. Esetleg neked nincs kedved hozzá? Az összegben is alku képes vagyok. Néztem rá komolyan, mert nem viccből gondolom. Az úttestnél megállok és megvárom amíg zöldre vált. Amint ez megtörténik már lépek is le és magabiztosan sétálok át a másik oldalra.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Amint elindul a férfi követem őt. Nem tudom, hogy hova is szeretne menni, így most bíznom kell benne. Mikor megáll egy autónál kicsit meglepődöm. Először arra gondolok, hogy kocsival akar tovább menni és eddig tartott az elkísérés, de végül csak egy esernyőt vesz elő a csomagtartóból. A kedvességén ismét elpirulok és át is veszem tőlem. -Nagyon szépen köszönöm!-Már két dologért is hálás lehetek neki, pedig bevallom őszintén kinézetre nem hittem volna, hogy ő egy igazi lovagias férfi. Nah igen nem hiába mondják, hogy ne a külső alapján ítéljük meg az embereket. Miután kinyitom az esernyőt először magasra tartom, de mikor rájövök, hogy ő bizony nem akar beállni alá lejjebb teszem a karom, de csak annyira, hogy azért az arcát még láthassam. Nem vagyok egy alacsony növésű valaki, de mellette törpének érzem magam. -Igen hála Önnek!-Bár szerencsére nem is az anyagi oldallal vannak gondok, hanem inkább az idővel. Nem hiába ma mentem el a képekért és nem holnap, de majd azért valamelyik délután munka után ismét meglátogatom az üzletet. Lehet, hogy hülyének fognak nézni, amiért ugyan azt hívatom elő megint, de igazából ez nem érdekel. Inkább örüljenek neki, hogy megint ott hagyok egy kisebb vagyont. -Hogy fegyvereket?...Nos bevallom őszintén még nem nagyon találkoztam élőben fegyverrel, ami ugye azt is jelenti, hogy nem is nagyon próbálgattam őket lefényképezni. Tudja én inkább messziről elkerülöm ezeket, de ha gondolja egyik nap mikor szabadnapos vagyok elmehetek az üzletébe. Készítek pár képet és majd ha tetszik a munkám akkor beszélhetünk a részletekről is. Örömmel elvállalom, de mivel ilyet sosem próbáltam ki nem merek egy próbakör nélkül belevágni az egészbe! Remélem megérti ezt!-Őt sem akarom becsapni és nekem is nagyobb önbizalmat adna, ha először rábólintana a próba képekre. Az, hogy ezt mind mennyiért csinálnám meg, nos nincs ötletem rá. Még sosem kértek meg ilyenre, így nincs viszonyítási alapom. Természetesen az előhívást akkor neki kellene fizetni, de hogy a munkáért mennyit kérjek...Legszívesebben semmit nem kérnék, mert számomra ez inkább élvezet, mint munka és tartozom is neki a sok kedvessége miatt, de van egy olyan gyanúm, hogy ő ebbe nem menne bele.
Mikor megköszöni az esernyőt biccentek felé és egy apró mosoly is felkúszik a pofámra. Nem vagyok az a kőbunkó típus, aki mindenkivel az. Nem gondolom, hogy mindenki megérdemli, mert amit én is kaptam a sortól azt bizony én sem érdemeltem meg, de hát nekem ezt dobta a gép és nem lehet rajta változtatni. Nekem is volt olyan időm, hogy utáltam a világot, de azzal nem mentem semmire és amúgy is van aki megtanított a jó modora. Ha nem lett volna, talán most egy patak parton innám szét az agyamat és nem tartanék ott ahol. Hagyjuk is, mert ez nem tartozik ide. Sajnos megint elő kell hívnia, mert az eső és egy bunkó tönkre tette, de legalább a rávaló meg van. - Ne köszönd meg folyton és tegez létszi. Nem vagyok én olyan öreg, mint amilyennek kinézek. Mennyi is vagy? Olyan 21 és 23 közé saccollak. Lessek rá komolyan, mert nem nézek ki annyira idősnek vagy még is, csak én nem látom magamon a ráncokat? Hát a fene sem tudja, de a hajam nem ősz ez holt biztos, mert kopasz vagyok! Az úttesten megállok és amint áttérünk a másik oldalra a figyelmem ismét a lányra terelődik, mert beszélni kezd. A kérdésre bólintok jelezve, hogy igen, fegyvereket. - Szerintem ez így elég korrekt. Gyere el az üzletembe, amikor ráérsz. Általában ott vagyok napközben. Kivéve mikor valami dolgom akad. Emelem meg a táskát, mert most is nappal van, de a bolt zárva, mert még nem sikerült alkalmazottat találni. Nekem pedig vannak ügyeim amit el kell intéznem ahogy ma is. Nekem tetszik az, hogy először csinál egy próbát és csak utána lesznek meg a képek. Az nekem is jobb, mert akkor látom, hogy milyen fotós is valójában. - Akkor majd csinálsz egy sorozatot és azt megnézzük a gépen, aztán ha jók, akkor jöhet a többi. Szuper. Örülök, hogy ezt is sikerül megoldani, mert én biztosan nem mentem volna el egy fotóshoz, hiszen nem sok időm van az ilyenekre, de így mindjárt más a helyzet. Csak nyitott szemmel kell járni a világban és az ölébe hullik a farkasnak, amit szeretne. - Egyébként mit melózol? Kérdezek rá, mert azt mondta, hogy majd akkor jön el, ha szabad napos. Érdekel, hogy mi lehet a munkája. A következő sarkon befordulok, és már látszik is a zálogház felírat ami elég szembetűnő. Csak pár lépés és ott is vagyunk. Kinyitom előtte az ajtót mert nem fogom az esőbbe hagyni. - Ha megvársz haza viszlek. Ajánlóm fel, mert szívesen elviszem és nekem csak két perc, amíg elintézem a dolgomat. A székekre pillantok, majd a lányra, de nem mondom neki, hogy üljön le. Felőlem állhat is. Elfordulok tőle és a pulthoz sétálok.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Rendben tegezlek! Ne haragudj, csak általában mindig magázni kezdek egy idegent. Amúgy huszonöt vagyok, de hamarosan a huszonhatot is betöltöm.-Engem csöppet sem zavar, hogy a korom felől érdeklődik. Nem érzem magam öregnek. Bár igaz az is lehet, hogy majd húsz év múlva már nem ezt fogom mondani és akkor bizony az is megeshet, hogy harapni fogok, ha korom iránt érdeklődnek. -Majd megpróbálom minél hamarabb betervezni a próbafotózást. Így vakon azt tudnám mondani, hogy holnapután ráérek. Általában semmi sem szokott szerencsére közbe jönni, szóval több mint 50%, hogy el tudok majd menni. Illetve ha esetleg nem zavar elkérném a telefonszámod, mert azt sem szeretném, hogy egész nap rám várj.-Így legalább tudnék neki szólni, hogy valami közbe jött és lebeszélhetek vele egy másik „randevút”. Igazából izgalmasnak találom ezt a munkát. Egy újabb próbatétel. Remélem meg tudom majd oldani ezt a feladatot igazán jól. -Állatorvos vagyok!-Válaszolom röviden. Képes lennék órákig beszélni erről, de most inkább visszafogom magam. Nem ismerem ezt a férfit és nem is tudom, hogy mivel lehet őt elkergetni. Szóval inkább maradok a hagyományos kérdésekre válaszolok módszernél. Így legalább tudom, hogy csak azt mesélem amire kíváncsi. Ahogy kinyitja nekem az ajtót megköszönöm a kedvességét, majd be is lépek a helyiségbe. Természetesen az esernyőt már kint összecsuktam, így ezzel nem is kell már foglalkoznom. -Oké megvárlak!-Bár nem azért, hogy haza vigyen. Na jó talán ott belül mélyen biztosa van egy ilyen kis önzőség, de közben meg úgy vélem, ha már eddig elkísértem azt a pár percet meg tudom várni még, hogy rendesen elköszönjünk egymástól és esetleg még megbeszéljünk pár részletet a fotózás miatt. Miközben elintézni a dolgait én csak kifelé bámulok az ablakon és az esőt, meg az elhaladókat figyelem. Nem foglalok helyet, mert úgy sem leszünk itt sokáig, meg igazából nem is szeretek csurom vizesen leülni valahová. Oké ha tényleg hazavisz nem fogok e miatt hisztizni. -Megkérdezhetem, hogy miért pont a fegyverekkel akartál kereskedni?-Érdeklődöm én is felőle, miután befejezte amit meg kellett csinálnia.
- Akkor nem vagyok sokkal idősebb. Jegyzem meg ezért simán tegezhet. Valahogy nem szeretem ha magáznak, mert arról mindig a korom jut eszembe. Ami elég termetes szám s bár nem látszik rajtam, hogy öreg vagyok, de én tudom. Valakit büszkeséggel tölt el, hogy ennyi idős, de nekem csak az jut az eszembe, hogy mennyi ideje szenvedem a földön, még akkor is, ha az utóbbi időben nem szenvedtem sokat vagy szinte semmit. A múlt árnya azonban mindig ott lebeg a fejünk fölött. A szavai végére egy mosoly csúszik az arcomra. Olyan furán hangzott, hogy elkéri a telefon számomat, mert ez nem túl jellemző. Persze csak a munka miatt, de akkor is fura volt hallani ezt egy nő szájából. A számomat természetesen meg adom neki. - Csörgess meg, hogy eltudjam menteni. Ha már itt tartunk* állok meg s szembe fordulok vele és a kezemet nyújtom felé.* Balázs Bognár.....nem tudom milyen néven mentselek. Mosolyodom el, s ha megfogja a kezemet akkor megrázom az övét férfiasan, persze csak úgy, hogy ne roppantsam össze a kicsi kacsóját. Ha eddig nem tudta, hogy mi vagyok, akkor biztosra veszem, hogy majd az érintésem árulkodó lesz, persze nem biztos, de úgy hallottam, hogy az Őrzök megérzik a farkasokat. Persze ezt nem tudom biztosan, mert bennem más vér folyik, de ha én megérzem, hogy micsoda akkor lehet ő is érzi. Mondjuk mögöttem van pár évszázad. - Akkor holnapután. bent leszek a boltba és várlak ha valami miatt nem tudsz eljönni, akkor csak küldj egy sms-t vagy füst jeleket, csak vegyem észre a füstöt. Mindegy, hogy üzen csak kapjam meg. Tőlem futárt is küldhet a hírrel, hogy nem tud eljönni. Az is kiderül, hogy állatorvos vagyis gyógyító?! Ennyire azért még nem mélyednék bele az őrzők világába, de talán majd egyszer. Annyit tudok róluk amennyit Castor és slussz. Persze a plusz információ mindig jól jön, de nem azért, hogy önös érdekre használjam fel. Pusztán szeretem jobban megismerni a környeztet ami körbe vesz. - Szép hívatás. Jegyzem meg elgondolkodva, de gyorsan visszatérek a jelenbe. Miután beérünk a zálogházba én el is kezdem intézni a dolgot. A csávónak nem kell sokat mondani és beveszi a táskámat. A pénzt is megkapom érte. Szélles testemmel takarom el a kilátást, mert nem akarom, hogy más is lássa a köteg pénzt amit átveszek. Egy biztos, nem ékszert hoztam ide, de ehhez senkinek semmi köze nincs. Végeztem, így mehetünk is vissza. - Talán azért, mert lenyűgöznek. Sok fegyver nagyon szépen meg van munkálva és testőr lévén a munkaeszközöm is. Mondjuk a fegyvereket már pöttöm korom óta szeretem. Nem az, hogy embereket lehet vele megölni. Fűzöm hozzá és menet közben felé biccentem a fejemet, hogy lássam az arcát. Sokak szerint a fegyver hatalom, de szerintem azok nagyon tévednek, mert lehet, hogy ölésre találták fel, de azért, mert tudod használni, még nem lesz hatalmad. - Hogy hogy egyedül mászkálsz a városban? Azt gondoltam, hogy azok után ami történt, minimum kettesével fogtok mászkálni. Jegyzem meg komolyan és nem akarom elriasztani, de nekem megfordult a fejembe, hogy egyedül nem fognak mászkálni, ha pedig nem tudja, hogy mi vagyok, akkor is megtudom magyarázni mire értem a kérdésemet, bár nem szokásom titkolni, hogy szőrös vagyok egy másik alakban, illetve csak a beavatottak körében nem.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Mielőtt még elkezdené bediktálni a számát előkapom a mobilom, majd bólintok is felé, amikor kezdheti. Megtorpanok ahogy megáll előttem, a név hallatán kissé összeráncolom a homlokom. Nah ez sem valami angol név. -Hogy tessék? Bogár Báládzs? Ne haragudj, de azt hiszem nem értettem tisztán. Ugye jól gondolom, hogy nem angol neved van!?-Kissé még el is pirulok. Ciki az amikor nem tudod rendesen kiejteni a másik nevét, de mielőtt tovább mennénk megfogom a kezét és azért én is bemutatkozom. -Amúgy én meg Alice, Lavant.-Mondhatnám a hosszabb nevem is, de az most tök felesleges és amúgy is inkább az Alicet használom. Amint kimondom a nevem csuklani kezdek. Már megint ez a fránya csuklás. Egyre gyakoribb és váratlan pillanatokban tör rám. A múltkor is mikor Roseal beszélgettem. Vajon miért lehet ez? Régebben nem volt ilyen. Évente ha egyszer csuklottam, de az is csak azért mert megakadt a levegő, de most semmi ilyenről nincs szó. Már kezdem hülyének érezi magam. -És akkor majd jelzek neked, ha változna a terv.-Bár nem füstjelekkel fogok üzenni neki, de mindenképpen megkeresem, viszont remélem, hogy nem kell lemondani. Őt sem akarom megvárakoztatni ezzel a munkával. Gondolom örülne neki, ha minél hamarabb meglennének a képek. -Igen én is annak tartom!-Bár gondolom erre ő is rájött, hiszen olyan nem megy állatorvosnak, aki nem szeretné az állatokat, vagy gyógyítást. A válaszát érdeklődve hallgatom végig és még egy kis mosoly is megjelenik az arcomon. -Ez aranyos. Remélem majd mesélsz róluk egy két dolgot, hogy tanulhassak kicsit.-Legalább ebben a témában sem leszek a későbbiekben olyan tudatlan. Szeretek mindenről legalább egy minimálisat tudni, mivel így szinte mindenhez tudok szólni és szerintem ez csak pozitív. A következő kérdésére ismét összeráncolom a homlokom. A történtek miatt? Mégis mire céloz ezzel? -Bocsánat, de nem értelek. Milyen történésre gondolsz és kik azok a többesszám?-Mondjuk van egy gyanúm, mivel Will nagyon nem egyszer szólt nekünk, hogy ne mászkáljunk egyedül a városban, de nem hiszem, hogy most erre gondolt. És különben is honnan tudná, hogy én az vagyok?...Talán ismeri azt a világot?...Lehet, hogy ő is farkas?...Nem az nem lehet. Túl rendes ahhoz, bár Jamesék is azok voltak, vagy legalább is velem. Na jó inkább nem gondolok ilyenekre, majd ő úgy is elmondja az igazat, vagyis remélem, hogy az igazat.
A nevem hallatán elnevetem magamat. Elég viccesen mondta s ez csalja a nevetést az arcomra. Már megszokhattam volna, hogy mindenhol furán mondják kivéve a saját országomba. -Nem, valóban nem. Magyar eredetű a nevem és a származásom is. Egyébként Bognár Balázsnak ejtik, de nem hiszem, hogy ismersz még egy Balázst a környéken, szóval csak írd be azt. Betűzöm. B.A.L.Á.Z.S. A nevét is megtudom, s így már én is betudom, majd írni, hogy kié a szám. Miután kezet ráztunk mehetünk is tovább. Vékony hangra leszek figyelmes a bemutatkozása után. Csuklik? Tán félre nyelt? Hát sajnos nincs nálam víz, hogy ezen segítsek és nem is kell nekem mindig a megmentőt játszani. Megbeszéltük, hogy benéz, majd hozzám hamarosan s ennek örülök, mert a dolgok kezdenek végre normális formát ölteni. A bolt megy, és a falkában sincs most olyan sürgős dolgom. Hangsúly a sürgősön van, mert dolog mindig akad. A hívatása kerül szóba és támogatom az ilyen fogalakozásokat még akkor is, ha senki nem szorul a támogatásomra. Állatokat gyógyítani pedig szép dolog, főleg ha hozzá vesszük, hogy én is egy állat vagyok és nem is olyan kicsi. A szemöldököm felszalad a homlokomra a kijelentésén. Aranyos? Már mint én vagy a fegyverek? Szerintem egyik sem. Én inkább más jelzővel illetném magamat és hát a fegyverekre sem ez a legmegfelelőbb, de gondolom csak azért mondja, mert egyikünket sem ismer. Szó nélkül hagyom ezt a részt. - Szívesen mesélek rólunk. terveztem régebben, hogy oktató leszek, de másfelé vitt az élet. Vonom meg a vállamat, mert szívesen tartanék fegyver kurzust vagy valami olyat, de valahogy nem az oktatás irányába vetett a sor. Azt nem mondom, hogy nem szoktam tanítani olykor, mert a kölyöknek is meg kell ismerkedni a fegyverekkel, de ez mentor faladat. Azonban néha akad olyan kölyök, akit ez jobban érdekel. Az ajtóm mindig nyitva áll az érdeklődök előtt. Miután végezte el is hagyjuk az épületet és a kocsim felé indulunk vissza. - Nem olvasol újságot? Rengetek halál esett történ mostanában a városban és azt gondoltam, hogy a fiatal lányok párban járnak, de ezek szerint tévedtem Ez nagyon érdekes, ezek szerint nem igazi őrző. Talán egy tanuló vagy egy frissen beavatott. Valamiért azt gondoltam, hogy náluk az első lecke nem lehet más, mint óvakodj a farkastól. Ez is érdekes, azt hiszem többet kéne tudnom az őrzök szokásairól. No mindegy. - Merre felé laksz? Kérdezem meg, hogy tudjam merre is kell menni, majd ha a kocsihoz érünk. A lámpánál megint meg állok s csak akkor indulok el, ha zöldre vált. Még egy kérdés megfogalmazódik a fejembe amit felteszek neki. -Sokat mászkálsz az erdőbe vagy hol készíted a képeidet?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Bognár Bálázs!?-Próbálom rendesen kiejteni és így legalább könnyebben meg tudom jegyezni, de azt hiszem azért lesz még mit gyakorolni. -Szóval Magyarország....Az egyetemen volt egy magyar diák aki ösztöndíjjal jött ki Kanadába. Nagyon kedves egy lány volt és sokat mesélt az ottani szokásokról. Egy érdekes országnak tűnik és a képek alapján nagyon szép lehet. Megkérdezhetem, hogy miért jöttél el? Esetleg nem szerettél ott élni, vagy csak menni akartál valahová?-Közben persze bele is írtam a telefonba a nevét ahogy azt szépen le is betűzte nekem. Leírva még bonyolultabbnak néz ki, mint kiejtve, de inkább nem próbálkozom megint a kiejtésével, így elteszem a mobilom és most már csak rá koncentrálok. -Oh de azokról olvastam és igazad van, de nem lehet mindig veled valaki. Nem mondom azt, hogy nincs ismerősöm, de nem fogom ugrasztani amint elhagyom a lakásom. Csak annyit tehetek, hogy este megpróbálok nem egyedül mászkálni, vagy akkor nem kimozdulni, de nap közben csak nem történik nagyobb baj főleg ilyen nagy tömegben...Bár ki tudja...Azt sem tartom egészségesnek, ha az egész életünket burokban éljük le. Nem lehet mindentől félni. Legnagyobb biztonságban egy gumiszobában lennénk, bár lehet, hogy ott meg egy idő után magunktól kellene félni. De azt hiszem túl sokat beszélek. Bocsánat. Általában nem szokott ennyire megeredni a nyelvem.-Talán csak jó témát hozott fel, vagy csak most rám jött a dumálhatnék. Nem is tudom, de nagyon furcsa, hogy ennyit beszélek egy mondhatni vadidegenhez. -A központhoz közel lakom, de nem sűrűn járok az erdőben. Először a várost akartam megismerni és utána a környéket, meg szeretném, ha majd valaki elkísérne. Egyedül egy idegen erdőben nem szívesen megyek ki, ha majd jobban megismerem, akkor nem akadály.-Gyávának, vagy nyuszinak is tarthat engem engem ez nem zavar. Tudom, hogy nem vagyok egy nagyon bátor ember, de talán jobb is így.
A nevemet már sokkal jobban ejti, így nem is javítok bele. Nekem megfelel így is, hiszen tökéletesen csak egy Magyar vagy olyan tudja kimondani, akit már elég régóta, ismerek. Beszélni kezd, s úgy látszik nem csak engem ismer piciny országomból. - Valóban nagyon szép és érdekes ország is, hiszen sok tehetséges ember él nálunk. Most nem kezdem el sorolni azokat a neveket akik sokra vitték az életük során s bizony Magyarok voltak. Lehet kivel büszkélkedni más országoknál, de nem hiszem, hogy erre kíváncsi. Egy kicsit elgondolkodom a kérdésen, hiszen az igazat nem mondhatom el és senki nem is tudja ezen a világon, hogy miért is jöttem el otthonról vagyis, de van egy valaki…hagyjuk. - Azért jöttem el, mert nem volt más választásom. Szóval én nem akartam, de az élet erre kényszerített. Nem hazudok neki sem, ahogy másnak sem szoktam. Mondtam is valami és nem is. Szerintem ez így teljesen járható út. nem fogom beavatni a részletekbe, hiszen nem ismerem és az, hogy én feltétel nélkül megbízzak valakiben ahhoz sok idő kell. Tovább sétálunk a szakadó esőben, hiszen a kocsi a cél, ami nem itt parkol. A szavaira figyelek menet közben. -Semmi gond, jó hallgató vagyok, azt mondják, szóval csak nyugodtan. Egyébként pedig egyet értek. Nem lehet otthon ülni, mert ilyen esetek történnek a városban és teljesen jól csinálod, hogy este egyedül nem mászkálsz. Értek vele egyet, mert este nem biztonságos egyik környék sem. Általában részeg farkasok lepik el a várost s az alkohol s annak mennyisége a szervezetben kiszámíthatatlan. Azt is megtudom, hogy merre kell majd menni a kocsival. A központ az a legjobb hely ahol lakni lehet, mert közel van minden, bár én a hotelt nem cserélném le. - Okos gondolat. Nem tanácsos egyedül járni arra. Hiszen csak gondoljuk Raffy és Anya esetére. Szegény őrző ott hagyta a fogát, mert egyedül volt s éppen rosszkor volt az erdőben. Remélem ilyen a jövőben nem fog előfordulni, mert semmi kedvem nincs összerúgni a port az őrzőkkel, így is olcsón megúsztok, hogy azt a bajkeverőt elküldték. Kitudja ki ölt volna még meg. Én abszolút nem kedveltem, de hagyjuk is. A kocsihoz érünk, így kiriasztom s intek a lánynak, hogy szájon be. Beülök, s bekapcsolom a biztonsági övet. - Akkor a központ a következő állomás. Mosolyodom el s gyújtást adok a járgánynak. A bőrülések kényelemesek s ezt érezheti a másik is. Nem száguldozok a városban, így betartom a sebesség határt hogy kell. Ha nem beszél akkor csend van egy ideig amit én fogok megtörni. - Egyedül élsz vagy szülőkkel esetleg egy baráttal? Semmi hátsó szándékom nincs, csak pusztán érdeklődöm addig, amíg elérünk a központig. Az még azért odébb van egy kicsit s a csendet elüthetjük egy kis csevejjel. Amúgy is szeretném megismerni, hiszen soha nem lehet tudni, mikor lesz szükség a kapcsolatokra. Nem kihasználni akarom, mert annál tisztességesebb vagyok, pusztán jó ha vannak kapcsolatok nem?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Most biztosan ki fogsz nevetni, de elsőre a Rubik-kocka jutott az eszembe. Ha jól tudom azt is egy magyar ember találta ki...De szólj nyugodtan, ha tévedek.-Mert az is megeshet, hogy rosszul emlékszem rá. Én magam egyszer próbáltam kirakni egy ilyen kockát egy oldalt sikerült is megcsinálni, de többet nem és fel is adtam. -Oh sajnálom. Biztosa hiányzik az otthonod!-Az a rosszabb, mikor akaratunkon kívül kell elhagynunk az otthonunkat. Igaz mondjuk, ha nem zár be a rendelő akkor én sem jöttem volna át Alaszkába, de már nem változtatnék az életemen. Én nem is mondom neki, hogy ő is vigyázzon magára esténként, hiszen láttam mire képes. Az biztos, hogy egy ilyen embert nem sokan tudnának leütni, sőt talán addig se jutnának el, hogy egyszer megüssék. Talán nekem se ártana egy kis önvédelmet tanulni. Tudom akkor sem lennék képes legyőzni az ellenfelem, de hátha legalább el tudnék előle menekülni. Bevallom őszintén azért kicsit elkezdek hezitálni a kocsijánál, hogy vajon okos döntés e beülni egy „vadidegen” kocsijába, de végül eszembe jut a kis megállapodásunk. Ha tényleg kellenek nekik a képek akkor, nem hiszem, hogy ma bármit is csinálna velem...Vagy csak túl naiv vagyok? Viszont az is igaz, ha nem ma akkor legközelebb támadhat le az üzletben annyi fegyver között....Nah de okos vagy te Alice, ezt bizony nem gondoltad át rendesen. Természetesen mikor beülök a kocsiba a pontos címet is elárulom neki, bár nem tudom, hogy a ház előtt akar e kitenni, vagy csak ahhoz közel, aminek szintén nagyon tudnék örülni. A kérdésén meglepődöm és talán kicsit zavarba is jövök. Nem hiszem, hogy hátsó szándékok vezérelnék, de mégis félénken válaszolok rá. -Egyedül élek...vagyis pontosabban három állattal élek együtt, a szüleim kint maradtak kanadában.-Barátom meg hát már vagy két éve nincs, de ezt inkább nem említem meg neki, nem szívesen emlékszem vissza rá elég durva egy szakítás volt az. -Először rossz volt egy teljesen idegen városba jönni, de ma már sokkal jobb. Egyre több embert megismerek és szerencsére eddig normálissakkal találkoztam.-És ezzel azt is elárulom, hogy vele sincs semmi bajom. A múltjáról nem merek kérdezni főleg azok után, hogy nem önszántából jött ide. Lehet, hogy nála ez a fájdalmas téma, így inkább hanyagolom. -Oh tényleg! Azt meg sem kérdeztem, hogy merre van a boltod, amit azért nem ártana tudnom!-Elnevetem magam, majd csak figyelek a válaszára és ha címet is megad akkor fel is írom magamnak.
//Bocsi, h ilyen gyenge lett és tőlem már mehet a zárás is //
- Nem foglak, mert nem te vagy az első akinek ez jut az eszébe az országomról. Igen, Magyar találta fel. Mosolyodom el, mert bizony találkoztam már olyan személlyel, akinek ez ugrott be elsőnek. Ez sok mindentől függhet, de ebbe most nem akarok belemászni és kifejteni sincs kedvem. - Nem olyan rossz játék, csak ügyesnek kell lenni. Vonom meg a vállamat. Én is próbáltam nem is egyszer anno, de valahogy kétszer egymás után még soha nem sikerült. Legyintek egyet a megjegyzésére. Annyira régen jöttem már el, hogy nem is emlékszem mikor múlt el a honvágyam, bár meg kell jegyeznem, hogy talán nem is volt, mert más dolgokkal kellet foglalkoznom, mondjuk azzal, hogy megérjem a holnapot. olyankor nincs más érzés csak a túlélés ösztöne, mely nagyon erős, talán az egyik legerősebb ösztön. A kocsihoz érünk s látom rajta a hezitálást. Elmosolyodom. - Nem én vagyok a cukros bácsi, ne félj. Jegyzem meg barátságosan, mert nem fogom elvinni az erdőbe és nem is erőszakolom meg, de még elrabolni sem fogom. Az valahogy nem az én műfajom, de természetesen megértem a hezitálást, hiszen nem ismer és egy erős, idegen férfit lát bennem, talán valahol félelmetesnek is tart, bár a kinézet sokszor csal. Végül csak beül, s amint ezt megteszi gyújtást adok a motorra és elindulok. A cím is meg van, s nem is olyan sokára meg is érkezünk. Nincs messze. Érdeklődöm, minden hátsó szándék nélkül, hogy van e élettársa vagy lakótársa, de a válsz nem leges. Érzem, a kétségeket, mely benne zajlik le. Elég jellegzetes a szaga és nem nehéz felismerni, de nem mondok neki semmit. - Nem jó egyedül lenni a nagyvilágban, már mint egyedül érkezni egy új városba vagy földrészre, de néha nincs más választás. Hát igen, ha egyről a kettőre akar jutni az ember akkor meg kell hozni bizonyos döntéseket. Persze akkor még nem tudhatjuk, hogy a döntés jó avagy rossz, de ez majd idővel úgy is kiderül, mert ez az élet rendje. Tényleg nem mondtam még meg, hogy merre is találja a boltot, ezért a zsebembe nyúlok és előveszem a névjegykártyámat, melyen rajta van minden infó ami csak kell. - Tessék, hogy ez se maradjon el. Pillantok rá féloldalasan, s átnyújtom a kis cetlit. Most már tudja, hogy mi a cím és a számom is rajta van, bár azt már tudja. Közben pedig megérkezünk a megadott címre vagyis a háza elé. Leparkolok s felé fordulok féloldalasan. - Örültem a találkozásnak és akkor várlak a boltba amikor ráérsz, csak egyeztessünk előtte. Esőben pedig ne mászkálj sokat. Nyújtom felé a kezemet, köszönés képen s célzok arra, hogy mi is történt ma vele az esőben. Ha megfogta a kezemet, akkor megrázom, majd elengedem és amint kiszállt én tovább állok, mert akad dolgom nem is kevés a mai napra.
// Köszöntem a játékot Alice Ha nem írsz már rá, akkor majd kérj egy zárást //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Igen valóban rossz, mivel sokkal nehezebb így megtalálni a helyed. Nekem is kellett egy kis idő mire otthonomnak tudtam nevezni a várost. Néha még most is idegennek érzem magam, de legalább már kiismerem magam a városban.-Bár mondjuk örülnék neki, ha nem csak az állatok várnának otthon engem, de azt hiszem még egy ideig ilyen lesz az életem. Tudom én választottam Alaszkát. Maradhattam volna Kanadában is, ahol több az ismerős, de én ennek az új életnek is örülök és igazából nincs is okom panaszkodni. -Köszönöm!-Átveszem a névjegykártyát és el is teszem a pénztárcámba. Most nem kezdem el olvasgatni, majd otthon bőven ráér. -Persze mindenképpen felhívlak előtte, és ha nem mászkáltam volna, nem futottunk volna össze! Még egyszer nagyon szépen köszönöm a segítséget. Nagyon kedves volt tőled, hogy így kiálltál értem. Nem sokan tették volna meg és persze a fuvart is nagyon szépen köszönöm.-Hálás mosollyal pillantok rá, majd meg is fogom a kezét gyengéden, majd ahogy azt kell megrázom. Amint elengedem őt ismét rám tör a csuklás. -A...fené...be. Bo...csánat!-Miért? Miért kell mindig előjönnie? Mi olyat csináltam most, amiért megint csuklani kezdtem? Már kezd nagyon elegem lenni ebből. Ez ma már a második alkalom. Ennyit még senki nem csuklott! -Én...is örülök...a talál...kozásnak!...Akkor majd....hívlak!-Még integetek neki ügyetlenül egy sort és már ki is lépek a kocsijából és a kapuig meg sem állok. Mielőtt eltűnnék az ajtó mögött egy utoljára hátra fordulok és intek neki még egyet. A lakásba érve első dolgom, hogy levetem magamról a vizes ruhákat és amint szárazba bújtam a képekkel kezdek el foglalkozni.
Napokkal azután, hogy megtudta: Masa vérfarkas lett..., nagyjából este 10-11 környékén
Valami nem jó, valami más. Nagyon. Nem tudok enni, nem tudok aludni és már nem csak Darren kérésére vagyok akár fél napokat is farkas alakban. Egyszerűen pumpálja a szívem és minden gondolatom a tény, hogy újfent elbuktam. Masa mondhat, amit akar. Egy életen át ott lesz a seb a szívemen, ahogy a megbecsülésem zálogának a halála is, akit a Klán a szemem láttára tépett szét. De ez most más. Érzem. Amikor végre sikerült is elaludnom valamelyik nap, akkor is arra ébredtem, hogy a saját izzadtságomban vergődöm, leestem az ágyról és félig át voltam alakulva. Ingerlékenyebb vagyok, mint eddig, sokat bunkózok. Bár, ez tőlem inkább gyerekességnek tűnhet, mintsem komoly fenyegetésnek. Nah ja, mert ugyebár én csak egy kis szerencsétlen hülyegyerek vagyok. Ezt eddig is tudtam, de most kezdett el igazán zavarni. Nem a szégyen bánt, és nem is az, hogy esetleg mások lenéznek és jót röhögnek rajtam. Az bánt, hogy ha akarnám, se tudnám megbosszulni ezt az egész ügyet. Na meg persze sokat bőgök. De ezt mindig igyekszem olyankor, amikor senki sem látja. Nem mulya vagyok, hanem antiszociális. Egyedül Darrent és Masát tűröm meg a közelben, a többiekre a farkasom egyből morogna, hogy hagyjanak minket békén... De mivel ugyebár semmi esélyünk nincs, így mi állunk odébb egy magányos sarokba, ahol aztán kedvünkre rághatjuk a kefét. Ezért is jöttem el. Ha mást nem, legalább Masa kedvére tehetek azzal, hogy hazamegyek és felviszek a Farkaslakba pár olyan cuccot, amit szeret és aminek örülne, ha ott lenne vele, de a kedves James-lovag nem vitte oda neki. Az meg aztán a másik! Bahh... Egy Masa cuccaival megrakott hátizsák lötyög a hátamnak csapódva, ahogy zsebre dugott kézzel, kapucnit húzva a fejemre sétálok el a színház előtt. Ha jól tudom, ez az egyik falkatagé... Nem tudom, de mindegy is. Darren amúgy is azt mondta, hogy tartsam nyitva a szemem. Idegesen veszem a levegőt, meg persze gyorsan is lépdelek, de nem azért, mert sietnék akárhova, hanem mert így hozza a bennem tomboló energiafergeteg. Az előadásnak már úgy tűnik, vége. Egy ajtónálló pakolászik, néhányan még a szőrmekabátjukban cigiznek valamivel arrébb... Én pedig semmit nem akarok, csak minél előbb eltűnni innen. Ám valamivel a főbejárat előtt idegen-ismerős szag csapja meg az orromat. Elsőre azt hiszem, hogy hallucinálok, még meg is rázom a fejem, hogy hogy lehetek ekkora marha. De az illat, az édes-keserves aroma csak erősödik és nem akar megszűnni. Feltapad az orromba, rácsurog a torkomra akár a méz, hogy aztán mázsás súlyként ülje meg a gyomromat. Észre sem vettem, hogy idő közben megálltam és a szívem úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Zihálok és idegesen nézek a hátam mögé. Aztán gondolkodás nélkül - jobb a békesség alapon - megpróbálok elkezdeni futni, mintha csak egy rémálomban menekülnék a szörnyetegek elől. Ne, ne, ne... Ez zakatol szüntelen a fejemben, akár sikerült futásnak erednem, akár nem. Aztán persze ha mégis... Akkor ki tudja, hogy mi fog történni. Hogy létezik-e az a szörny az ágyam alatt, és ha igen, akkor ki fog-e mászni alóla, hogy megragadja a bokámat, magához húzzon és megpróbáljon felfalni. ~ Darren... ~ Nyüszítek fel kétségbe esve, és mindent megadnék azért, hogy most itt legyen. Bukkanjon fel az egyik sarkon és öleljen meg, eresszen a háta mögé és mondja azt, hogy nincsen semmi baj és hogy minden rendben lesz. Mert... Minden rendben lesz, ugye...?
*Azt mondják, aki keres, az talál. Nos, én eddig nem akadtam a kölykömre, de az kiderült számomra, hogy az Orfeum, egy jó hely. Tele pénzes, puccos emberekkel, akik olyan lányokra legeltetik a szemüket, akik még a levegőt sem érdemlik meg, nem még a figyelmet. De nem is miattuk mentem, és a fogás persze nem maradt el. Unalmas, ahogy az est fénypontja is csak a darab volt, aminek már a címére sem emlékszem. De pénze van és bár egy nyámnyila, de Ő… Joseph még túl is élheti az éjszakát, már ha, nem sírja tele a párnám. Nem fecseget sokat, bár az ízlésemhez mérten már nem fér bele a korba, de nem is állandóra akarom. Kell valaki, valaki akin kiélhetem magam, akinek kéjes, fájdalmas sikolya elhatol az agyamig és alapjaimban, sejtjeimben rezgeti meg a fantáziám. Aki pótolja erre az egy éjszakára Georgét, Kevint és Jamiét. Kék tekintetem végig pásztázott az emberen, aki mellettem sétált és valami ügyvédi irodáról fecseget. Nem, Ő nem tudna annyi mindent kibírni mint ők. Csak egy ember…* - Igen, szerintem is csak az érdemel büntetést, aki bűnös. * Hajm… egy világmegváltó terveket szövögető ügyvéd, aki az ártatlanok mellett van. De nem tudja még? Nem tudja, hogy csak akkor követ el valaki bűnt, ha be is bizonyítják? S ha a bűn megtörtént, akkor valakinek el kell vinnie a felelősséget és többnyire nem a tettes teszi. Legalábbis akkor nem, ha van egy kis esze. De tekintetemből sugárzott az érdeklődés, pedig, nem érdekelt. Egy kicsit sem. Az ajtón kilépve épp a kulcsait kereste a parkolóban, miközben szorosabban húztam magamon össze a kabátom, fázósan. Türelmetlen voltam. Hogy lehet ennyire… ügyetlen valaki? Húztam el a számat, míg háttal volt nekem és eljátszottam a gondolattal, hogy miként fogom megtorolni azt, hogy váratott. Ezekből a képekből egy illat rántott vissza, melyet a szél hozott magával. Mint akit madzagon rángatnak pördültem meg és eresztettem lejjebb a pajzsom. A farkasom azonnal felkapta a fejét, megérezte kölyke jelenlétét. A vágyódás mart belém és belé. Emberi felembe a hiánya, ám a farkasomba a kölyke utáni vágy. Számomra nem volt újdonság, azonban ezek mind olyan érzelmek voltak, amiket a pajzsom mögé rejtettem. Sosem engedve szabadon. A vágyódás, az ilyen szintű vágy, gyengeség… amit a Klán nem fél kihasználni. Hallottam távolodó, rohanó lépteit. Tudja, hogy itt vagyok és rohan. Ez pedig haraggal töltött el.* ~ Állj meg! ~ Csattant a mentális parancsom az elméjébe, melyben érezhette a dühöm, a haragom, amit csak Ő váltott ki. Ő volt a felelős azért, mert életre kelt.* - Menj haza Drágám… nem sokára megyek. * Szólaltam meg mézesmázos hangon, ahogy egy lágy csókot leheltem a férfi ajkaira és minden szó nélkül ott hagytam. Aztán vagy megyek, vagy nem. Az a dolga, hogy várjon. Viszont lépteim Jamie felé vezettek, oda, ahol épp állt, ahol meghallotta a mentális parancsom. A dühöm a pajzsom mögé rejtettem és hagytam, hogy a farkasom vágyódása, a farkasom szeretete lengje körbe. Nem nagyon, nem annyira mint amennyire én éreztem a bestiám. Csak annyira, hogy lelkiismeretet okozzak a másiknak, amiért így fogadta a jelenlétem. Azt akartam, hogy rosszul érezze magát. Magas sarkúm halk, határozott kopogással jelezte érkezésem, ahogy a vörös estélyim uszálya halk surrogása is erről árulkodott, amit a fekete hosszú kabátom takart. Jamie elé sétálva némi bánatot csaltam kék íriszeimbe.* - Hát így kell fogadni? Annyi éven át melletted voltam, segítettelek, szerettelek és… - Nyeltem egyet, csak úgy a játék kedvéért. - … még utánad is jöttem. Annyira szerettelek volna látni, már feltúrtam szinte az egész várost… * Tartottam magamon rendíthetetlenül a tekintetét, és ha megpróbálta lesütni, hát ujjam az álla alá dugtam, hogy a szemembe nézzen. Lássa, hogy mit okozott bennem. Azt a fájdalmat, amit csak én csaltam oda. Ám a csalódottságom valódi volt, ahogy a farkasom szeretete is, vágyódása is mely körbe lengte a fiút.*
Ha akarnék, se tudnék ellenállni Charlotte szavainak. Bár ennek ellenére szinte fizikai fájdalommal jár, hogy szinte azonnal megálljak és képes legyek megállni a lábamon és ne essek egyből orra. Nem csak a mellkasom, de a nyakam is lüktet, az egész testem semmi másból nem áll, csak egy hatalmas, lüktető félelemgócból. De ez csak az emberi felem. Hallom a közeledő lépteit. A cipője kopogva ropog a kissé havas betonon. A ruhája vészterhesen siklik mögötte. A farkasom pedig felsír odabent, a pajzsom fogságában. Mert bár Charlotte könnyedén áttör rajta, én nem adom meg neki a régi szokásokat. Tartom magam és nagyon igyekszem helyt állni, de félek, nem tart sokáig. Szóval a farkasom... Az egy dolog, hogy fájdalmasan nyüszít, de ez még szinte semmi. Mintha láncra verve ugrálna, rázná a fejét, mert hiszen itt van Ő, az, akinek az életét köszönheti. Az, aki annyiszor megajándékozta őt, akinek a része és aki aztán olyan csúfosan magára hagyta. És a gőgös dac helyett most sóvárog, vágyik arra a törődésre, amit nem kapott meg az utolsó időkben. Örül, hogy figyel rá az anyja, és minden áron ki akarja használni lehetőséget. Az emberi felem azonban futna, rohanna innen messze, szeretnék segítségért kiáltani, de egy hang se jönne ki a torkomon, annyira kiszáradt a szám. Elém lép. Csak egy pillanatig vagyok képes állni a csalódott és szomorú tekintetét, aztán lassan hajtom le a fejem, megszemlélve a testét, a ruháját, teljes valóját. Még mindig olyan gyönyörű... Még levegőt venni is elfelejtek, a szavait pedig mintha egy üvegburán keresztül hallanám. Megérint. Az egész testem beleremeg, ahogy a bőre az enyémhez ér. Apró sóhaj szökik fel belőlem, szemeimet idegesen és segélykérően kapkodom ide-oda, míg végül sikerül elvesznem a kékségeiben. Istenem... A farkasom már nem bírja tovább. És én engedek. Meztelenre vetkőztetem az elmém előtte és a Teremtőm előtt, a nőstény felől áradó vágyódás pedig úgy ölel körbe, mintha egy puha köntös volna. De már tudom, tudnom kéne, hogy az egész nem több, mint egy olcsó hazugság. - Sa... Sajnálom... Nyögöm vékonnyá torzult hangon, és hirtelen valós bűntudatot érzek. De ezt ő teszi. Csak manipulál. Ezt mondja a józan eszem. A farkasom, a szívem, a vérem és a sok-sok évtized azonban szeretne zokogva térdre rogyni Charlotte előtt... - Hi-hiszen tudod, hogy száműztek... - megpróbálok nyelni egy nagyot, de mintha vatta lenne a számban - És te... Te nem tettél semmit. Megértem... Hogy azért értem-e meg, mert tudom, hogy nem érdemeltem volna meg, hogy kiálljon értem, vagy azét, mert Kevin bőven el tudott feledtetni vele, az még számomra is kérdés. Nem akarok tiszteletlen lenni, csak tényeket közöltem. Persze az is lehet, hogy felhúzza magát a dolgon... Megremegek, ahogy veszem a levegőt. Minden érzékemben csak ő van, ő létezik és vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok szabályozni. Igen, ott lent. És a fejemben. Mindeközben a farkasom már régen hanyatt vágta magát Charlotte lábai előtt, én pedig vagyok annyira elvetemült, hogy továbbra is csak mereven állok előtte. És szeretnék elsüllyedni a kapucnimba. De nagyon. - Miért jöttél? Hol van Kevin? És bár a hangom bizonytalan és remeg, azért a szóhasználatomból érezheti, hogy ha nem is túl sokat, de valamicskét fejlődtem, más lettem az eltelt egy év alatt. Aminek nem biztos, hogy túlzottan örülni fog.
*Láttam, éreztem Jamie mindegy egyes rezdülését. Szinte látható volt az a kettőség, a kétségei arcán, ahogy kutatta a környezetét. Nem, még nem álltam vele szembe, de ismertem a Kölyköm. Tudtam, hogy milyen, hogy milyen az arca. S valahol mélyen, egy olyan ponton, amit magam sem láttam tisztán, amit eltemettem, ami az évek alatt kihalt belőlem, ez…ez megérintett. Fájdalmat okozott volna. Most viszont, most viszont csak csalódott voltam. Hát nem tanulta meg? Nem tanulta meg, hogy Tőlem senki sem védheti meg? Én vagyok az Anyja, Ő az enyém. Nekem köszönheti az életét, hisz ahelyett, hogy megajándékozom, egy jobb élettel el is vehettem volna. S ez a hála. Szavaim valósak, ahogy a mögöttük megbúvó érzelem egy része is. Hisz… sehol nem találtam azóta sem olyan jó játékot, mint Ő. S mégis csak Ő volt az első kölyköm, a büszkeségem alig százötven esztendősen. S az a boldog büszkeség, még mindig bennem élt. Ott lapul a lelkem mélyén, melyből Jamie is érezhet egy darabot. De nem bontottam le, nem törtem át az összes gátat csak annyit, hogy a hangom eljusson az elméjébe. Azt akartam, hogy maga tegye szabaddá magát előttem. Otthon, otthon egy ilyenért már lábait törtem volna, hogy megtanulja, hogy ismét a fejébe verjem, hogy teremtőnk előtt tiszteletlenség pajzzsal vértezve megjelenni. Most, türelmes voltam. Még. Hisz visszakell kapnom, Ő az enyém. Éreztem, ahogy érintésemre megremeg s a pajzsom takarásában némi önelégültség kélt. Még mindig hatással vagyok rá. Ezt szeretem. Minden férfinek így KELL reagálni az érintésemre, miközben elönti a megtiszteltetés. S ahogy a kékszeme rám szegeződik, csak nézem… nézem, mintha csak a lelke mélyéig akarnék hatolni. S közben, közben megtörténik az „áttörés”. Önként engedi le a pajzsát s a bestiám azonnal a kölykére veti magát. Nem fenyeget, nem büntet… most, most csak szeret. Játékosan csípi meg a másik fülét, miközben a hátára veti magát. Játszani hívja… egy ideje már nem látta a kölykét s most, most csak a szeretet van abban a fekete istenségben mely bennem él. Melyből Jamie (is) lett. De kitudja… ahogy a gazdája, úgy Ő is egy szeszélyes teremtés. De minek fogjam vissza? Néha neki is megkell adni azt amit szeretne. A sajnálatára csak meghajtom a fejem, ezzel jelezve, hogy elfogadom. Azonban csak hajtanám, hisz a folytatás megakadályoz ebben és fejem felkapva tekintek kegyetlen íriszeimmel Jamiere. A vádja… belém mar. De oké, játszunk Jamei… így ezt az érzelmem is átengedem a pajzsom, a dühöm még mindig elzárom előle.* - Gratulálok Jamie. Ezzel a mondattal bizonyítottad be, hogy felesleges volt az a cirka hatvan esztendő. Komolyan úgy véled, hogy nem tettem semmit? * Csattant a kérdés, melyre választ vártam és csak utána folytattam.* - Igen, Suzannért megérdemelted a büntetést. S szó nélkül végig néztem, ahogy szétszedik a lányt. De mond, hogy nem tanultál belőle! Megfordult a fejedben azóta, hogy felelőtlenül megharapj valakit? * Nem ezt nem hittem. Jamie tanul, könnyedén, ami azt illeti s biztos voltam benne, hogy megértette, hogy fiatal még most is ehhez. Azonban lágyabban folytattam, messze űzve a kegyetlenségem, a zord hangom.* - Suzanne, nem csak a Te szégyened volt, hanem az Enyém is. S Én, hogy ott maradhattam, hogy George maga mellett tartott rosszabbul jártam, mint Te. Vagy szerinted csak unalomból jegyeztem meg a lány nevét? * Húztam el a számat. Az első szégyenem volt, az első olyan hiba, amit nem magam vétettem s mégis én bűnhődtem érte. Több mint kétszáz évesen.* ~ Ne mozdulj és figyelj! ~ S azzal közelebb léptem hozzá, kezem a két orcájára csúsztattam finoman és lehunyt szemmel a homlokom az övéhez érintettem. Egy emlék… egy emlék volt azt amit megosztottam Jamievel…
Vér, csont, húscafatok… Ez minden, ami a hófehér márványpadlón hever a terem közepén. Az orromba kúszik Jamie félelme, s farkasát a farkasom tartja láncon, hogy ne ellenkezzen, míg testét két idősebb farkas fogja le. A csalódottság szinte elemészt, de jeges kék tekintetem csak Jamiet fürkészi, olykor-olykor lepillantva a lány maradványaira. Jamiet kirángatják a teremből s George mellett állva nézem, ahogy pár kölyök a szégyent takarítja. Jamei eltűnt a szemem elől s George hangja kúszott az elmémbe, megtörve a pajzsom. ~Gyere!~ Szólt az utasítás,s fejem meghajtva, követtem egyenesen a lakosztályába. Minden vörös volt és fekete. Semmi szín, még azt a kevés fényt is nehéz függönyök zárták ki. Csupán csak a gyertyák tánca volt az, amely baljóslatúan verték táncukat a falakra. - Hova viszitek Apám? – kérdeztem ridegen, minden érzelem nélkül. De ahogy a szobába léptünk, már rég leengedtem a pajzsom, hisz ez a tiszteletem jele. Így érezte a kíváncsiságom. Tudtam, hogy meg kell fizetnie a tettéért, s azt is, hogy ez már a Falka szabályai szerint már túlnőtt engem. Alig hagyta el a kérdés a számat, már visszakézből kaptam is egyet, s a saját vérem nyelve, támasztottam meg magam az ágy szélén. Tekintetem lesütöttem és csak a mintákat néztem a szőnyegen. Nem szóltam többet, vártam megpróbálva csitítani azt a vékony kis hangot, mely felnyüszített. - El! Soha nem jöhet vissza és ezt az értésére fogják adni. Soha nem teheti be a lábát Sitkára, különben úgy jár mint a foltja! – Farkasom felmorrant, ahogy felfogta, hogy elszakították a kölykétől. Tudtam kezelni, de ezt… ezt nem bírtam visszatartani. Az anyai ösztönei lenyomtak engem. - Ezt nem teheted! Ő az enyém! A falka szabályzata kimondja, hogy… - George mentális csapása szinte széttépte a lelkem és a testem, ahogy erőszakkal rántotta ki a nőstényem. S ezzel egy időben az ég tudja honnan állított egy ezüst tört a combomban. Egyik csontom repedt a másik után, az ezüsttől szinte üvöltöttem a holdra. De meg sem fordult a fejemben, hogy ellen álljak neki. Mégis a farkasom olykor-olykor megmutatta a fogát, ahogy Jamiet szapulta minden egyes szavával… Órák teltek el így… Véremben fürödve, magatehetetlenül feküdtem a padlón. Nem volt olyan csontom mely épp maradt volna, a fájdalom szinte minden gondolatot, érzést kiölt belőlem. Csak ez az egy, ez volt ott mindenhol. - Legalább csak azt, hogy… - …hol van. De már az újabb vágás érkezett s a kérdésem egy sikolyba torkollott. Végig vezettem a tekintetem a véres testemen, hófehér bőröm a vöröstől a rózsaszín minden árnyalatban fénylett attól függően, hogy hol kevesebb, hol több vér lapult. Egy dobással az ágyon találtam magam, ahogy a puha ágyra való érkezésem még több kínnal gyötört. Éhes, felajzott, vad mozdulataira minden egyes alkalommal egy halk sikoly hagyta el a torkom, mígnem nyöszörgéssé szelídült, ahogy a hangszálaim felmondták a szolgálatot. A farkasom pedig az Övé tartotta sarokba, míg magáévá tett. A gyógyulgató sebeim újra és újra felszakítva, órákon keresztül.
Az emlék áradatot megszakítva, léptem egyet hátra és emeltem fel tekintetem. Ó nem, attól, mert látta, még nem lettem kevesebb. Hisz itt vagyok, kibírtam s bár ez volt a legkegyetlenebb húzása, de nem az első. Kétszáz év alatt meg tanultam kezelni. Csak az emlékeimben érezhette az akkori fájdalmaim, keserűségem, megaláztatásom. Most, a jelenbe ennek halvány nyoma sem volt.* - Mert látni akartalak és megfelelő indokkal szolgálhattam Georgenak, hogy elhagyhassam Sitkán. Kevin pedig otthon van Vele. *Adtam választ a kérdésére, azt elhallgatva, hogy nem sokára jön. Ugyan, nem hazudtam, hisz nem kérdezte. Én meg csak a kérdésre válaszoltam. De tekintetem még nem eresztette a másikat. Éreztem, hogy más… nem tudtam volna megfogni, hogy miben. De oké, haragszik. Megértem, hisz azt hitte, hogy magára hagytam. Az, hogy ez nem egészen volt így, s ezek után még akadt 1 alkalom mikor kimondottan Jamie megkeresésére kértem eltávot már más kérdés. Ezt nem is kell tudnia. De talán így, hogy látja… talán újra velem lesz. Az emlékeim csak az én szemszögemből láthatta, azonban pont ezért mindent érezhetett, amit én. Csak néztem az arcán a reakciókat és vártam, hogy miként reagál. *
- Nem tudom. Felelem a kérdésére. Ha egy kicsit bátrabb lennék, talán azt felelném neki, hogy nem, szerintem nem tett semmit, mert az új falkámban már láttam, hogy milyen az, amikor egy Teremtő igazából küzd a kölyke miatt. Ők nem hagynák egy évig a sorsukra őket... Ahogy felemlegeti Suzanne-t, kissé összeszorulnak az állkapcsaim a feltörő emlékekre. Szerintem nem is kellene igazából válaszolnom, mert tudja és szinte biztos benne, hogy megtanultam a leckét. - Igen. Kétszer. Megfordult. Próbálok nagyon határozottan nézni, de persze nem sikerül. Azért bennem van, hogy nem hazudhatok neki, de hát... Úgyis megérezné, kiolvasná belőlem, és akkor nem csak a szavai hasítanának pengeként a testembe, hanem minden bizonnyal a karmai is. Ez az egész egyre rosszabb. Nem csak skizofrénnek és végtelen gyengének érzem magam, hanem idiótának is. Mint amikor az ember ellentétes parancsokat ad a kutyának, az meg nem tudja, hogy akkor most szabad-e rágni a gazdi cipőjét vagy sem...? Az elmúlt évtizedek szabályai nem koptak el. Ott voltak egészen eddig, mélyen eltemetve bennem. De ott van Darren, aki teljesen mást mond, mint amit eddig tanultam, és ő... Ő most van velem. És támogat. És boldog vagyok. És nem kell kuncsorognom a figyelemért vagy a szeretetért. Szeretném Charlotte arcába köpni, hogy Suzanne egyáltalán nem volt szégyen, ő egy nagyon kedves lány volt, de csak addig jutok el, hogy megtöltsem a tüdőmet a hideg levegővel, hang, ellenkezés azonban nem jön ki a torkomon. És közben egyre jobban próbálok nem foglalkozni azzal, hogy a farkasaink konkrétan úgy fonódtak egymásba, mint egy szerelmespár.
Ne, csak ezt ne! Könyörgöm, ne érj hozzám még ennél is jobban! Minden egyes simítással közelebb kerülök ahhoz, hogy a karjaiba vessem magam, és ez annyira marcangol, hogy szeretném elbőgni magam. - De nekem haza... ...kell mennem. Suttogok, de képtelen vagyok befejezni a mondatot, mert Charlotte emlékeinek örvényébe kerültem. Mintha az ő szemén át kellene végignéznem az egész jelenetet. Végső soron három dolog aggaszt és hagy bennem nyomot. Az egyik az, hogy most újra felszakadtak azok a sebek, amiket talán be tudtam azóta gyógyítani. Ahogy láttam magamat, amint kivonszolnak. A saját szerencsétlenkedésem és reményvesztettségem teljesen letaglóz. A másik pedig a felismerés. Ő tényleg... tényleg... küzdött értem! Ugyan nem veszem észre, de a való világban a testem kissé megroggyan, és zihálva veszem a levegőt. A harmadik és talán a legsúlyosabb dolog pedig... Felizgatott, amit láttam. Ahogy a Nővel bánt George, eszembe juttatta, ahogy Charlotte bánt velem. Bár Darren szerint ez beteg dolog, de mégis arra lettem kiképezve, hogy ezt tűrjem, ezt élvezzem, és már a látványa is égető, maró hiányérzetet és vágyat ébresztett bennem. Hogyaza...
Ellép tőlem, és én csukott szemmel hallgatom a válaszát. Kevin nincs itt. Jó... De miért érzem úgy magam, mintha be lennék rúgva? Miért van az, hogy felépítek valamit és azonnal leomlik? Masából farkas lett. A dühöm felkavar, de Charlotte még ezt is elmarja tőlem. Mindent elvesz. Az eszemmel kezdi és a testemmel fejezi be. Fogalmam sincs, hogy mikor jött el az a pillanat, hogy konkrétan sikerült összeomlanom. Csak azt tudom, hogy a térdeim fájdalmasan koppannak a kemény betonon, lehajtott fejjel tör ki belőlem a zokogás. Ott vagyok, ahol a helyem van. A Teremtőm lábai előtt, a porban. De azt nem tudom, hogy mit siratok. Nem tudom, mi lesz ezután, mi lesz most. Talán sok volt nekem az elmúlt néhány hét, nap. Ez pedig a kegyelemdöfés lenne? Meglehet. Ha csak Charlotte nem guggolt le mellém eddig, hát nem törődve az esetleg minket néző járókelőkel, négykézláb csúszom térden Anyám lábai elé, hogy átfoghassam a karcsú lábakat és az ölén folytathassam a sírást. Az egyik felem könyörögne, hogy engedjen el és ne vigyen vissza. A másik felem pedig képes lenne felvinni a falkába és megmagyarázni, hogy tévedés történt, a Teremtőm nem is szadista, fogadjuk be. A harmadik darabkám... Nos... Ő azt hiszem, hogy bocsánatért esedezik és azért zokog.
- Nem tudod, de mégis kijelented. Ez mi, ha nem gyerekes gőg mely a sérelmeid mutatja? Azt, hogy nem tetted túl magad, nem dolgoztad fel? Vagy talán így jobb volt a lelkednek, hogy ebben a tudatban ringatod magad minden bizonyíték nélkül? Hogy önámításban élted le ezt a kis időt? * Persze, utána járni nem tudna és nem is tudott volna a dolognak. Erről csak hárman tudtunk, vagyis, most már négyen. Kevin, aki ápolt a rá következő napokban, George és Én. Senki mást nem fogadtam és társaságba sem mentem addig, míg nem bírtam lábra állni. A kis idő viszont relatív… az együtt töltött hatvan mellett, már semmi nem volt. A magam korához pedig már végképp nem. Láttam az izmait megfeszülni és vártam a kitörését. Nagyon érdekelt, hogy mennyit változott az utóbbi időben. Tudtam, hogy a válasz nem tetszene, de büntetni ráérek akkor is, ha már végképp magam mellett tudom.* - Kétszer. – biccentettem. – Mégis miért? Azért mert úgy érezted, hogy menni fog vagy mert megint bizonyítani akartál egy másik életet tönkre téve? Nagyon jól tudod, hogy fiatal vagy még hozzá. Egy fiatal farkasnak nem lehetnek erős kölykei… *S az igazat megvallva, a magam százötven évével én is fiatal voltam, mikor Jamie-t beharaptam. A farkasok nem véletlen csak háromszáz környékén fogadnak kölyköket. De én sikerrel jártam, tökéletes kölyköt teremtettem. De hát, én csináltam… nem is lehetett volna másképp. Még akkor sem, ha ebben akkor még én magam is kételkedtem. Hallottam a félbemaradt mondatát, de nem érdekelt. Az otthona ott van, ahol én vagyok. S Én, jelenleg itt vagyok. Így minden szava ellenére megosztottam vele annak a párórának az emlékét, még ha nem is percről percre végig szenvedve, végig élve, hanem egy gyorsított formában. Miután már tudja, látja… benne lesz az emlékem rá ér elemezgetni. Ráér majd akkor végig nézni, már ha egyáltalán látni akarja, még akkor. Ha képes lesz szembenézni azzal, hogy mennyire becsapta magát ebben az időszakban, azért, hogy a lelkét enyhítse. Vagy tudomisén, hogy mit éreznek ilyenkor a fiatalok. Éreztem, ahogy megroggyan, de nem hagytam veszni a kontaktust, a csatornát csak kissé a testemnek támasztottam egyet lépve felé, hogy ne hagyja el a lába. Érzem a vágyát, nem csak fizikálisan, hanem így a kapcsolaton keresztül átáramlanak belém, amire pluszban még az is rátette, hogy már nem takarta magát. Úgy ahogy azt kell, tisztában voltam minden érzelmével. Ahogy térdre rogyott, még csak meg sem próbáltam megállítani a folyamatot, csak a tekintetemmel követtem a mozgását, halk puffanását, térdei koppanását a betonon. S bár magam nem tettem semmit, még egy picit megengedve a pajzsomon hagytam, hogy ne csak a farkasom vigasztalja az övét, ne csak az anyai szeretetett érezze, hanem a nyugalmam is körbe vegye. Nem erőszakoltam rá, nem parancsoltam meg, hogy hagyja abba. Csak felkínáltam, körbe öleltem vele, hogy ha akar, akkor engedjen neki, takarózzon be vele, s hagyja, hogy az én nyugalmam, higgadtságom átjárja. Ez csak egy pillanat volt, miközben megszűrtem az érzelmeim és az önelégültségem elrejtettem, hogy véletlen se kerüljön ki a fal mögül. Viszont ahogy csúszni kezdett csak közelebb léptem, hogy ne kelljen és leguggoltam mellé. Ó nem, valahol sajnáltam, de nem akartam feltűnést. Ismerve az itteni viszonyokat egyáltalán nem akartam magamra felhívni a figyelmet. Finom ujjaim Jamie hajába túrtak míg másik kezem a vállánál ölelte át.* - Csss… Nyugalom Kicsim… * Szólaltam meg lágyan, nyugtató szavakat suttogva a fülébe. Olykor-olykor egy puszit nyomva a hajára. Ó istenem… mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak ráparancsolnék, hogy hagyja abba. Ezerszer… de egy ideig, egy ideig muszáj ilyennek lennem, ha csak nem akarom még jobban elijeszteni. Ó nem, szerettem én… a magam módján. Most meg egy olyan módon, amit senki nem láthat, amit már én magam is elfelejtettem. Éreztem a kétségeit, bár nem tudtam, hogy konkrétan mikről van szó. De Én Sitkához tartozom, George mellett a helyem. Neki meg mellettem. Így ezt nem volt nehéz kitalálni.* - Csss kicsi Jamie… nem megyünk oda vissza… se ma, se holnap… nem kényszerítelek rá… nyugalom kicsi Jamie… * S csak öleltem egészen addig vigasztalom, még meg nem nyugszik. Legalábbis ez a terv. Az már más kérdés, hogy mikor unom meg és oldom meg egy paranccsal a dolgot vagy vesztem el a türelmem és gondoskodom róla, hogy a fájdalom legyen a legnagyobb baja és ne az, hogy kisírja magát. De egyenlőre még a remény ott pislákolt bennem, hogy az ennyire látványos, figyelem felkeltő gyengeségének elismerése hamar vége tér. *
Vajon valóban kérdez? Tényleg kíváncsi a véleményemre és arra, hogy miért akartam beharapni Betty-t és Masát? Hát... hát.. kapja be! Már bocsánat. Persze ezt nem kötöm az orrára, de azt érezheti, hogy igen is lenne mondanivalóm a számára, de csak megrázom a fejem. Nem akarok erről beszélni, nem akarok semmiről se beszélni! És közben mégis... Aztán az emlékek és az azt követő kiborulás pont eléggé elterelik a figyelmemet a kérdésekről. Ott vannak, nem felejtettem el őket, de most sokkal jobb és megnyugtatóbb Anyám gondoskodásában megfürödni, mint komoly dolgokkal foglalkozni. Leereszkedik hozzám és van olyan kegyes, hogy felkínálja nekem a nyugalmát. Ahogy én is tettem azt Ashley-vel és Masával, de én nem akartam cserébe semmit. Önzetlen voltam. És bármennyire szomjazom Charlotte szeretetét, valahol mélyen tudom, hogy nem adja ingyen. De nem érdekel... Most nem számít a holnap, egyébként sem vagyok képes a gondolkodásra. Amíg hagyja, addig megfürdök benne, mohón veszem el, amire annyira vágytam és amit az utolsó években sosem kaphattam meg. A finom csókjai és simításai elhitetik velem, hogy a szavai igazak. Nem kell elmennünk... Maradhatunk itt. A sírás abbamarad, könnyes és végtelenül hálás és alázatos, kék tekintettel nézek fel Charlotte-ra. S ha még mindig közel van hozzám az arca, hát felnyújtom a fejem annyira, hogy halk, berregő hangon, farkasként morranva jelezzem számára a köszönetet, s ha nem veszi tiszteletlenségnek, hát felkínálom neki magamat, hogy a kedvére tegyek: a nyakam nyújtva esdeklek elhalóan azért, hogy az ajkam finoman az övére tapaszthassam. És ha megtisztel azzal, hogy viszonzásra is talál a csókom, úgy finoman és lágyan, akár a méz, úgy kóstolom le róla az előző férfi nyomát. De ez nem zavar. Mert nem vagyok rá felhatalmazva, hogy zokon vegyem. Örülnöm kell annak is, hogy egyáltalán nem tolt el magától. Ha megengedte, akkor a csók végeztével, ha nem, akkor a csók helyett kanyarodok vissza a korábbi témához. Persze azóta kissé úgy érzem, hogy megváltozott a hozzáállásom. - Igen, gyerekes gőg volt. Azt hittem, ha Kevin ott van, én már nem is kellek. Már Sitkán rettegtem, hogy elvett tőlem. A hangom egészen halk és teljesen őszinte. Én nem tudom neki megmutatni az emlékeimet, azonban biztosan kiérzi a hangomból és a szomorkásan derengő energiáimból. - Én csak... Azt akartam, hogy szeressenek. Sajnálom. Ez is... gyerekes dolog volt. Beismerésemet és bűntudatomat megerősítve nézek bele Charlotte szemeibe. Ez talán furcsa lehet számára, ugyanis ezt Darrentől tanultam. Hogy ne nézzek félre és álljak ki magamért. Még ha nem is vagyok egy masszív téglafal, már az, hogy nem nézek most félre, sokat elárulhat Charlotte-nak, és kicsit izgulok is, hogy mi lesz. - Eljössz velem a falkához, Charlotte? Egyáltalán nem olyan, mint a Klán... Tudod, megismerkedem egy hímmel, aki sokat segített. Ha ő nem lenne, talán hiába kerestél volna, mert meghaltam volna, mire ideérsz. Tudom, hogy nincs jogom kérni, de gondoltam, ezt megoszthatom vele. Hiszen szeret! Fontos vagyok neki! Akkor talán most.. Most minden más lesz, hogy nem kell a Klán szabályai szerint élnünk. És így talán számít majd neki az is, hogy én mit akarok. - Vagy... megkérdezhetem, hogy milyen terveid vannak? Kérek engedélyt illedelmesen és cseppet sem tolakodóan. Sőt, ha a korábbi csók kísérlet is sikerült, akkor talán még kissé lelkesebb is vagyok.
Kezdőlap
//
