Már másodszor kerültél bajba olyan dolog miatt, ami neked, személyesen fontos volt. Az első esetről nem tudok nyilatkozni, csak annyit tudok, hogy eltűntél, a jelentésednek pedig a mai napig külön aktát őrizgetek a fiókomban, de még mindig üresen áll. Azt gondolom megérted, hogy a bájos Annabelle nekem semmit sem kell, hogy érjen - ügyes keze van ugyan, de nekem feleannyi örömet sem szerez, mint amennyit neked. Nem bízhatok egy olyan farkasban, aki másodjára hajítja el akár az életét is előbb, minthogy Testőrként felelősséget vállaljon. A te szerelmed nyilvánvalóan nem a falka, katona létedre inkább dezertőrként viselkedsz, és nemhogy jóvátételt, de még csak egy egyszerű bocsánatkérést sem kaptam érte. Dante és Shirley odakint várnak. Amíg hazahoznak benneteket, lesz időd végiggondolni, hogy mihez szeretnél kezdeni. Most azonnal összepakolod a cuccaidat és Annebelle nélkül elhagyod a várost, vagy maradsz, élheted az egyszerű szerelmes ifjak lehangolóan depresszív és szánalmas életét. Egyszerű falkatagként. Abban a tudatban, hogy ebben a falkában te ennél már soha többé nem lehetsz több. Sajnálom a kellemetlenségeket Annabelle, a német barátunk csak a munkáját végezte.
//Ez lenni Ray-teszt, amit egy régebbi FB üzenetben már pedzegettem neked. Nem akartam, hogy számíts a dologra, ez a narancssárgán hagyott játék pont alkalmat adott arra, hogy IC újra olyan helyzetbe hozzunk, mint Martinez kapcsán. Bár támogatást kértél és egy remeknek tűnő ötlettel próbáltad menteni a menthetetlent, mégis fejetlenül indultál Bells után - fegyver nélkül, támogatás nélkül partizánakciózva egy olyan ellenféllel szemben, akiről egyértelmű volt, hogy akkor öl meg, amikor akar. Ezzel nem "csak" egy Gyógyítót, hanem egy sokkal fontosabb "Testőrt" is elvettél volna a falkától. Mivel Heine információszerzésre használta Bells-t, így zsarolva téged, érezhetted volna, hogy nincs választása: ha valóban megöli Bells-t, belőled már képtelen lenne kiszedni bármit is, mert inkább meghalsz Bells nélkül, mint hogy egyetlen szót is szólj neki. A telefonbeszélgetésben elhangzottak értelmében gondold át, hogy mihez szeretnél kezdeni a karakterrel, és mivel a Testőri rangodat mindenképpen elveszíted, így akár a hirdetett karaktereidet is behozhatod, de az Alfa és a falka támogatására még egy jó darabig ne számíts. Sajnálom :/ C. //
Remélem, Bells nem csinál semmit. Tudom, hogy gondolkodik valamin, bár nem látok a fejébe, de ilyenkor mindenki ezt tenné. Segíteni próbálna. A legnagyobb segítség azonban az, ha nyugton marad, és nem tesz semmit. Talán nem vagyok a legélesebb eszű harcos, vagy emberi lény, de az biztos, hogy még kézben tartom a helyzetet. Többé-kevésbé. Legalábbis még senki sem halt meg, ami pozitív. Amikor beleszól a telefonba, a képemre az őszinte megdöbbenés költözik. Nincs értelme rejtegetni, nincs értelme eltakarni. Mert megdöbbentem. Az Alfám rendezte meg ezt az egészet. Hallgatom a szavait, vágnak, olyan mélyre, amennyire mélyre még sosem vágott semmi az életemben. Ahogy Bellst elengedi, nem lépek hozzá, egyszerűen csak állok ott. Dühös vagyok, ordítani akarok erre a kibaszott kóborra, vagy a telefonba, de nem teszek semmi mást csak lehajtom a fejem, és megszólalok. – Értettem – mondom, és visszanyelem az összes kikívánkozó szavamat. Annak ellenére, hogy dühös vagyok, nem gyűlölöm az Alfám. Még mindig az életem adnám érte, még mindig a végtelenségig tisztelem, de tudom, neki erre már nincsen többé szüksége. És nincsen többé szüksége rám sem. Csöndesen, szótlanul lépek az ajtóhoz, nem nézek hátra, semmit sem teszem. A földet bámulom, a lábaimat bámulom, bármit, amivel nem kell mások szemébe néznem. Mert nem akarom, nem bírom látni a megvetést a szemükben. Tudom, hogy dühös lennék, és a dühöm kiszámíthatatlan. A kocsiban ülve sem nézek egyikükre. Ha mondanak is valamit, gépiesen, röviden felelek, de csak bámulok ki az ablakon. Szívem szerint addig verném a fejem az üvegbe, amíg az ki nem törik, és az egyik szilánkkal föl nem vághatom a saját torkom. Úgy kellett volna lennie, meg kellett volna halnom, amikor az a hülye hegyi megpróbált elrabolni. Akkor mindez nem történt volna meg. Nem bántják miattam Bellst, nem okozok csalódást az Alfámnak és a Falkámnak. Most mi vagyok? Egy senki. Az. És a senkiknek meg kell halnia, mert nincs helyük ebben a világban. Fölmegyek a szobámba, és rövid ideig csak bámulok ki az ablakon. Két lehetőséget látok magam előtt, de tudom, ha most leülnék és meghúznám a ravaszt, az csak jobban fájna mindenkinek, rajtam kívül. Így aztán ruháimat, fegyvereimet a táskámba rakom, mindenféle rendszer nélkül, aztán egy ládába teszem a maradékot. A fegyvereket magammal viszem. Ezután az éj leple alatt levonszolom a parkolóba, fölrakom a motorra, és mire a hajnal megvirrad, már félúton vagyok Kanada felé. Nem intek búcsút, nem mondom, mennyivel jobb lesz mindenkinek így. És nem nézek vissza többé.
Némileg megkönnyebbültem, mikor eltávolodott tőlem a pasas, de attól meg ismét aggódni kezdtem, hogy Castor van a vonalban. Nem magam miatt, de aztán ez is elég hamar változott, mert az, amit hallottam több okból is megviselte a lelkemet. Semmit sem kell, hogy érjen… Lesütöttem a szemem, a szégyen már így is megölt, most pedig meg kell tudnom, hogy valójában csupán egy feláldozható gyalog vagyok Castor sakktábláján, amitől már végképp semminek éreztem magam. Nyeltem egyet, próbáltam visszahúzni magamra a pajzsom, ami talán sikerült, mert most már nem kellett játszania ennek a hagynemondjam, milyen egyednek. A csalódottságom keserű ízt csalt a számba, nem akartam hallani Castort, most az egyszer lettem volna süket rá, de tényleg… Annyi mindent borított fel bennem, hogy megszámolni sem tudnám, de azt hiszem, mind közül mégis az volt a leginkább elevenembe vágó, hogy nem érek semmit. Ennyire fölösleges lennék a falka számára? Tudom, hogy Ray hogy fog dönteni. Ismerem. Túl jól is talán. Közben takaró kerül rám, csak valahol a tudatom peremén érzékelem. Azt hiszem hivatalosan is ez avanzsált életem legrosszabb napjává, pedig volt a versenyben pár. A washingtoni elválás volt eddig a csúcs, de most ez kiütéssel győzött, hisz akkor legalább nem éreztem magam egy szardarabnak. Felálltam, amint lehetőségem volt rá, és elindultam kifelé. Felemelt fejjel, büszke tartással, mert nem, ti rajtam többet nem fogjátok látni, hogy szenvedek. Ray sem. Főleg ő nem. Eltört bennem valami. Valószínűleg a szívem, de olyan hangos lehetett, hogy süketté váltam mindenre, és mindenkire. Látom odakinn Dantét és Shirleyt az autóban, de én csak megcsóválom a fejem. Engem nem küldtek el a városból, úgyhogy nem is fogok visszamenni most a Hotelbe, és ha már olyan rohadtul fölösleges vagyok, akkor ne számítson az sem, hogy most egyedül akarok lenni. A farkasom a felszínre vágyik, és engedni fogok neki. Ma éjjel azt tesszük, amit ő szeretne, nem azt, amit a galamblelkű emberi felem. Azzal eddig nem mentem semmire.
Ugyan lakhelyem még nem nagyon volt, de egyébként is sürgetőbbnek tűnt az, hogy munkát találjak. Meg aztán, részemről ez volt az egyszerűbb is, mert a munkáim terén mindig is bárhol jól elvoltam, viszont az már közel sem volt ennyire egyszerű, hogy lakást is találjak. Sajnos ilyen téren mindig egészen pontos elvárásaim voltak, és egyelőre még nem sikerült eldöntenem, hogy egyáltalán milyet szeretnék. Béreljek valami nagyobb házat, esetleg elég lesz egy kis lakás, vagy költözzek be a hotelbe, amíg nem döntöm el. Ez azonban legyen a holnap problémája. Pár napja felhívtam a porhüvelyem előző munkáltatóját, és megkértem őket, hogy küldjenek egy ajánlólevelet rólam az itten színházba, mert szeretnék ott dolgozni. Békés elválás volt, tudok én, ha akarok, úgyhogy készségesen a rendelkezésemre álltak. Aztán ma úgy döntöttem, hogy ideje lesz benézni az ominózus intézménybe. A terveim között szerepelt még az is, hogy nyitok egy kis boltot, amolyan jelmezkölcsönzőt, hátha lenne értelme. Egyelőre azonban ráérek farsangig vele, addig csak összeállnak a fejemben a dolgok, meg beszerzek hozzá mindent. Elég zord idő volt ma is, de én nem bántam, világ életemben ehhez voltam szokva, szerettem a hideget. Ennek ellenére a nadrágkosztümöm mellé elengedhetetlen volt a hosszú, karcsúsított fazonú szövetkabát, és egy elegánsabb, de bélelt csizma. Mindez feketében, nem, nem volt gyászos hangulatom, de ilyen szerelésben nagyobb volt az esélye, hogy képes leszek komolynak maradni, és nem szárnyalok megannyi viselkedésformáim egyikében. A színház tetszett, bár nem volt nagy, de ez nem jelentette azt, hogy nem fér el köztük egy díszlettervező, ha már az előző kilépett. Nem tudom, miért, de azt az információt kaptam, hogy december eleje óta keresnek a helyére valakit. Nem ismertem a tréfát ilyen téren, és utáltam, hogy valami nem sikerül, ezért az igazgató körül sertepertéltem pár napig, hogy megtudjam az igényeit. - Esetleg megkínálhatom egy kávéval, ha már az irodámban elmaradt? - Igen, az jól esne. Mosolyogtam rá hálásan, büfé az itt is volt gondolom, bár azt nem tudom, hogy ilyenkor működött-e. Esetleg, ha volt itt épp próba, akkor volt értelme, de ilyesmiről nem volt tudomásom. - Aztán, ha gondolja, beülhet a próbára, úgysem árt megismerni a közeget. A színészeink között is van pár új arc, meg emlékeim szerint ma is érkeznek még olyanok, akiket meg kell hallgatnom. - Ezer örömmel, nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Ez valóban így volt, meg nem volt épp elhanyagolható szempont az sem, hogy nem vágytam az unatkozásra, úgyhogy bolond lettem volna nemet mondani. Azt egyébként szintén tudtam az utóbbi napok gyűjtőmunkájának eredményeképp, hogy felmondott három színésze, mert szerencsét akartak próbálni a nagyvilágban, kicsi volt nekik a város. Eléggé szívta rajta a fogát az öreg, de hát, semmi sem tökéletes, majd lesznek új színészei, addig meg csak kihúzzák valahogy, amíg beleszoknak ők is a dolgokba. A kávé után már indultunk is, hogy elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren. Egy szemüveges nőszemély igazgatta a színészeket, és mondta el mindenkinek, hol a helye, mi a dolga, vagy nyomott a kezükbe egy szövegkönyvet, hogy a megfelelő szerepet felöltve csatlakozzon be a próbába. Imádtam a színházat, szívesen beálltam volna közéjük, de most nem ezért voltam itt.
Az első dolgom (miután vagy egy tonnányi téli ruhát megvettem magamnak a városban, miután otthon konkrétan kiröhögtek, mikor téli kabátot kerestem) a városban a helyi őrzők Protektorának a felkeresése volt. Szerencsére számított az érkezésemre, így nem volt nagy meglepetés a megjelenésem. Bevallom őszintén elég jóképű egy fickó, bár túl komor, de azért biztosan nem rúgnám ki az ágyamból. ~Nah most már fejezd be némber! Fogd már fel, hogy ő a főnököd és nem lenne túl szerencsés kavarni vele! Felejtsd el ezeket a piszkos gondolatokat!~ Ma viszont meghallgatásra megyek, vagyis mennék, ha nem sikerülne úgy bealudnom, mint a franc. Az ébresztőt beállítottam, nem is egy kütyün, de miután mindegyiket szétvertem sikerült szépen visszaaludnom. Ezt az időeltolódást úgy tűnik még nem sikerült megszoknom, de majd ennek is eljön az ideje. Így tehát szinte felpattannak a szemeim mikor a tudatomba hasít az emlék, hogy mára meghallgatást beszéltem meg a helyi színház vezetőjével. Az órára pillantva egy hangos k***any****-d hagyja el a számat. Mint akit ágyúból robbantottak ki pattanok ki az ágyból és kapom össze magam úgy jó tíz perc alatt. Hogy ennyi időbe mi fér bele? Nos nem sok minden! Kajálni nem volt időm, csak fogat mosni, felöltözni, összefogni a kócos hajat és felöltözni. Mikor kiléptem a repülőtérből azt hittem ott fagyok halálra. Néztem én én azon a világhálózaton az itteni időjárás jelentéseket, de mivel nem volt még alkalmam ilyen szintű hideghez, így el sem tudtam képzelni, hogy mennyire is borzalmasan rossz. Egy másodperc alatt a csontomig hatolt a kegyetlen fagy. Nah ez után irányítottam a taxist az első ruhabolthoz. De megint eltértem a tárgytól. Mindenesetre jó melegen felöltöztem, vagy négy-hat réteget is magamra öltöttem. Nincs kocsim, így csak a tömegközlekedés, vagy a taxi marad, bár az utóbbira sok pénzem nincs, de legalább az biztosan a színházhoz vinne. Ahogy kifutok az utcára máris elkezdek keresni egy taxit, de egyet sem pillantok meg. ~Mit gondoltál Jana? Ez nem Párizs, vagy New York, hogy mindenhol taxisok száguldozzanak. Ez egy kisváros. Nem fognak azzal szórakozni, hogy beállnak ide a kapu elé és várják, hogy mikor alszom el reggelente.~ Így hát marad a buszozás és a kérdezősködés. Vagy egy húsz perces késés után sikerül szó szerint berobbannom a színházterembe. Ahogy beteszem a lábam minden szem rám szegeződik. ~Ennél csöndesebben nem lehetett volna?~ -Bocsánat!-Mondom kissé hangosabban a kelleténél, hogy jól hallhassák. Zavarodottan csukom be az ajtót és indulok meg lefelé a sorok mellett. A színpadon állok mind abba hagyták a jelenetet. A nézőtéren ülők meg hátrafordulva figyelik minden lépésemet, majd hirtelen megszólal egy férfi hang. -Maga mégis kicsoda? Ha nem látná ez egy meghallgatás!-Azonnal elkezdem keresni a tekintetemmel a hang gazdáját, de csak akkor pillantom meg, mikor már elhallgat. -Elnézést! Kijana Nyembezi vagyok. Én is a meghallgatásra jöttem, csak eltévedtem. Még új vagyok itt és nem ismerem ki magam!-De biztos vagyok benne, hogy csöppet sem érdekli a magyarázkodásom. -Tudja, hogy már vagy egy fél órája elkezdődött? Üljön le és maradjon csendben!-Ahogy kéri csendben helyet is foglalok egy szőke nő mellett, majd elkezdem levenni magamról a kabátomat és a felesleges ruhadarabokat. Csak öt percig bírom némán, majd a mellettem ülő hölgyhöz szólok. -Maga is a meghallgatásra jött?-Érdeklődöm kíváncsian, mint egy kislány.
A késve érkezőre én is odapillantok, bár közel sem azért, amiért a többiek, sokkal inkább azért, mert nem egyszerű emberről van szó. A pajzsom jelen pillanatban szorosan fenn van, egyszerű halandónak tűnök csupán, és egyelőre nincs is okom leleplezni magam. Majd ha úgy alakul, talán megteszem, de jelenleg nem ezért vagyok itt, most épp valóban a reménybeli munkám az első, néha én is kicsit háttérbe szoríthatom a kötelességeimet. Kicsit hangos a hölgyemény, de legalább nem állíthatja senki, hogy nem hallotta volna a bocsánatkérést. Megmosolyogtat a dolog, remélhetőleg tehetségesebb, mint az átlag, máskülönben a belépő és a késés után nem valószínű, hogy kap esélyt. Én azért szurkolok, kedveltem a szétszórt és feltűnő jelenségeket, többnyire én is ilyen voltam. A nevét máris tudom, viszont az erejét nem akarom letapogatni, mert azt szerintem megérezné, de mindegy is, nem nagyon van olyan Őrző, akitől félnem kellene, szóval nem fog zavarni a jelenléte. Egyébként, bírtam őket, csak mióta találkoztam az egyetemnél azzal a barnával, némileg megcsappant a lelkesedésem az irányukba. Legalábbis egy rövid időre. Mellém ül le, ami egészen fura véletlen, de nem zavartatom magam miatta. Figyelem a próbát, s csak akkor sandítok rá, mikor megszólít. Elmosolyodom, majd megcsóválom a fejem rögtön. - Nem, nem vagyok színésznő. Ha minden jól megy, én leszek a jövőben a díszlettervező. Világosítom fel, hisz ez aligha lehet titok, ha bekerül a társulatba, akkor amúgy is megtudná a dolgot, fölösleges lenne játszanom a titokzatos nőszemélyt. Ilyen közegben inkább a közvetlenségemet húzom elő mindig a kalapból, mert máshogy nem lehet beilleszkedni rendesen, márpedig rühelltem, ha olyan munkám volt, ahol olyan képpel méregettek a kollégák, mint akik citromba haraptak. - Amúgy, én is új vagyok a városban, úgyhogy átérzem a problémát. Bíztattam egy kicsit a késést illetően, noha én nem szoktam, vagy halálosan pontos vagyok, vagy egyszerűen nem jelenek meg. Mindig is a végletek farkasa voltam, nem fog ez már változni sosem. Kijana közben kap egy szövegkönyvet a szemüveges hölgytől, amiben ki van emelve, hogy melyik az ő szerepe, és úgy látom, névre is szól. Itt aztán adnak a részletekre... Én részemről hagynám, hagy olvassa át a lapokat, hogy felkészülhessen, de majd ő eldönti, mit akar kezdeni a dologgal, felnőtt nő. Az is lehet, hogy betéve tudja az adott színdarabot.
Nem így terveztem a bemutatkozásomat a talán leendő főnököm előtt, de úgy tűnik a sors is azt akarta, hogy én ma elkések. Mindenesetre nagyon jól tudom, hogy h nem leszek bombasztikusan jó, akkor semmi esélyem megkapni még a legkisebb szerepet sem, pedig még annak is nagyon tudnék örülni, még ha az visszalépést is jelentene számomra. Először bizonyítanom kell, hogy tehetséges vagyok, csak utána fognak rám bízni jobb szerepeket. -Tényleg? Akkor nagyon drukkolok!-A hangom halk, mivel nem szeretném megzavarni a próbát. Már csak az hiányozna, ha rám szólnának, amiért túl hangosan csipogok itten. Miközben a mellettem ülőre figyelek a színpadra is koncentrálok. Bár én magam sosem játszottam benne, de ismerem a darabot. Volt szerencsém elolvasni és megnézni még Párizsban, de úgy látszik itt kissé átdolgozták. -Mekkora véletlen! Félre ne értsen, de ennek nagyon örülök...-Folytatnám én ám a csacsogást, de ekkor egy nő lép oda mellém és a kezembe nyom egy szöveget. Jah, hogy ezt kellene majd előadnom! Rendben. -Egy pillanat!-Azzal el is olvasom rendesen a nekem szánt részt. Nem lesz egy nehéz menet, de azért mindent beleadok. Szerencsére nem túl hosszú a szövegem, így még ha nem is az egészet és nem tökéletesen, de sikerül valamennyire megjegyeznem a mondandómat. -Nah majd énekelnem is kell! Tudja ez egy musical lesz...Remélem majd én választhatom ki a dalt. Bevallom őszintén nem gyakoroltam rá.-Elhúzom a szám sarkát és ismét a papírokra pillantok. Túl nagy volt az izgalom ahhoz, hogy ezzel is foglalkozzak, de nem izgulok a dolgon. Mikor Williammel találkoztam sokkal idegesebb voltam, mint most. A soromra várva ölembe veszem a táskám és elkezdek benne kutatni, de olyan nagy hévvel, hogy sikerül a felét a földre szórnom. ~Basszus Jana! Miért vagy ilyen ügyetlen! Ezt nem hiszem el! A színpadon is ezt fogod művelni? Elég volt már ebből! Szedd össze magad!~ Gyorsan szedem fel a kipotyogott tárgyakat a földről, és amint a pénztárcámat is megtalálom már hallom is a nevemet. -Igen!-Pattanok fel hirtelen kissé kócos hajjal. A táskámat a székemre teszem és a szöveggel a kezemben indulok el a színpad felé. Egy fiatal srác vár ott rám. Akkor ezek szerint nem leszek egyedül...Ez remek! Amint fellépek a színpadra eltűnik az az ügyetlen, kétbalkezes leányzó,és egy komoly érett nő lép a helyére. A sráctól csak pár méterre állok meg, majd egy kis szünet után végül el is kezdem. Egy szerelmes nőt kell előadnom, aki most búcsúzik el párjától. A hangom erős, de mégis lágy. A tekintetemből az a fájdalom, szomorúság olvasható ki, amit a nő érez. Teljesen átadom magam a szerepnek és a csók jelenet közben még a könnyeim is előbújnak rejtekhelyükről. ~Tökéletes!~ Hallok pár tapsot, de a férfi egy mukkot sem szól. A tekintetéről semmit sem lehet leolvasni, csak jegyzetelni kezd. Mindig is utáltam az ilyet, de sajnos ezt kell elfogadni. Pár perc néma csönd után végül megszólal. -Rendben, akkor most lássuk van e hangja! Énekeljen valamit!-Az ajkaim mosolyra húzódnak, de mielőtt belevágnék azért visszakérdezek. -Bármit?-Válaszképpen egy bólintást kapok. Hát ez csúcsszuper! Nem hezitálok sokat. Már percekkel ez előtt tudtam, hogy mit fogok majd elénekelni. Az éneklés mellett a tánc sem marad el, hiszen így lesz teljes a dolog. Mondjuk a háttérzene így is hiányzik, de megpróbálom a legjobbat kihozni belőle.
- Köszönöm szépen, hasonlóképpen! Megengedtem magamnak egy kacsintást felé, többnyire elég közvetlen arcomat villantottam meg a környezetem felé, meg hát, Őrző volt, úgyhogy illett jól viselkednem. Nem mintha olyan kiállhatatlan nőstényördög lennék, bár ha akartam, tudtam úgy viselkedni, de jelenleg nem volt szükséges. Még a végén azelőtt megutálna mindenki, hogy munkába állnék. Elég szégyenletes lenne. - Igen, az hiszem, sortsársak vagyunk. Ami az emberi foglalkozásunkat, és érdeklődési körünket tekinti, teljesen bizonyosan, ám a többi már egészen más lapra tartozott. Én most nem voltam más számára egy egyszerű halandó nőnél, ami nem is baj, még a végén elvonnám a figyelmét, és akkor esélye sem lenne erre az állásra. - Hirtelen jött a válogatás? Esetleg az idegen környezet elszédítette? Még szerencse, hogy az én munkámhoz nem kell gyakorolni, máskülönben én is bajban lennék. Együttérzőnek hatottak a szavaim, noha valójában nem okozna gondot semmi hasonló, mert hát, mutassanak nekem egy színdarabot, amit nem olvastam el rengetegszer az elejétől a végéig, vagy amit nem ültem végig több ízben hosszú életem során, imádom a színházat, tényleg. S jó pár műben még játszottam is anno, még Shakespeare mellett. Kicsit idegesnek tűnik Kijana, legalábbis a táska tartalma a földre potyog, én pedig készségesen segítek neki felszedni a holmijait, anélkül, hogy tüzetesebben megszemlélném őket. Alapjáraton nem voltam sem udvariatlan, sem tapintatlan. Mikor feláll, és itt hagyja a táskáját a széken, kötelességemnek érzem figyelni rá, bár egy ilyen helyről csak nem lovasítják meg, de sok mindent láttam már ennyi évszázad alatt, és egyáltalán nem lehetetlen. Egészen hatásos, az biztos, hogy ért ahhoz, amivel foglalkozik, sokszor láttam már olyat, hogy valaki a munkáját példaértékűen végzi, ugyanakkor azon kívül egy rakás szerencsétlenség tud lenni. Egész aranyos képlet egyébként. Nagy a kísértés, hogy lecsekkoljam az igazgató érzéseit, de nem fogom lejjebb ereszteni a pajzsom, az most nagyon megzavarná Kijanát, én pedig őszintén szurkoltam neki. Mosolyogva hallgattam, és azt kell mondjam, még a hangjában sincs hiba, a dal pedig igazán bájos. Könnyed, de mégis meg tudja benne mutatni a tehetségét. Ezek alapján én nem hiszem, hogy elutasítanák, hacsak nem kifejezetten kényes a pontosságra az igazgató. Ezt azonban még nem tudtam róla. Ismét páran tapsolni kezdenek, amint a dal véget ér, még én is, aztán kíváncsian pislogok az igazgat felé, hogy vajon mit mond, de mit is várok, senkit sem értékelt külön, csak a papírjára vési fel a véleményét, és majd alaposabban átgondol mindent később. Tudom, hogy megy ez, rögtön értelmetlen dönteni, jól meg kell rágni, mondjuk, itt most nincsenek olyan sokan, nyilván zártkörű a dolog, és olyanokat nem hívtak be, akikről nem tudnak semmit. Kijanát hamarosan újabb próbálkozók váltják fel, de tekintve, hogy már nem sok arc van, akik még nem kerültek sorra, nem fog már sokáig tartani. Mikor visszaér mellém, mosolyogva pillantok rá. - Szerintem szuper voltál, és csodás a hangod. Biztos nem lesz ezzel semmi gond. Summáztam a véleményem, mert bár én a magam részéről tudtam volna mibe belekötni, de nyilván csak azért, mert sokkal több mindent láttam életemben, és mert a végletekig maximalista vagyok, nem véletlen, hogy száz éve nem haraptam be senki. Az igazgató azonban kötve hiszem, hogy ennyire hajlamos lenne a túlzásokra. Egyébként nem hazudtam, tényleg nagyon tetszett, de mindig van hová fejlődni, akkor is, ha az alap jó.
-Nem igazán...Vagyis lett volna időm felkészülni, vagy legalább is gyakorolni egy picit, csak igen ez a költözés, meg az új hely. Ez sok egyszerre, meg azért bízom magamban annyira, hogy tudjam, hogy majd megoldom a dolgot.-Szerencsére nem küszködöm túl sok önbizalomhiánnyal. Tisztában vagyok a tudásommal, tehetségemmel. Tudom mire vagyok képes, vagy éppen mire nem. De a nő egyre szimpatikusabb a számomra. Úgy tűnik nagyon sok hasonló tulajdonság van bennünk. Biztos a sors keze van ebben is. Ha nem késtem volna el lehet, hogy most nem vele beszélgetnék. Természetesen a kis segítségét megköszönöm neki egy mosollyal egybekötve. Túl sok érdekes dolgot amúgy sem tartok a táskámban, inkább csak sok szemét, meg mindenféle kacat, aminek nem itt lenne a helye, nah de milyen női táska az olyan, amiben tökéletes rend van és csak is hasznos dolgokat talál benne az ember? Az éneklésem végén hallom az újabb tapsokat. Akkor ezek szerint volt sikerem, bár a pasas tekintete semmit sem árul el. Tipikus. Nem is számítok tőle semmire, majd telefonon úgy is értesítenek engem, ha meg túl lusták akkor csak kirakják az eredményt a faliújságra és majd mindennap bejöhetek meglesni, hogy eldöntötték e már, hogy bevesznek vagy sem. Ahogy már mondják is a következő nevet én szépen lesétálok a színpadról és visszafoglalom a helyemet. A nő dicsérete jól esik, amit egy mosollyal jelzek is felé. -Nagyon szépen köszönöm! Örülök, hogy tetszett. Már csak az a kérdés, hogy ezzel kijavítottam e hibámat.-Gondolok itt a fél órás késésre. Mindenesetre én mindent beleadtam és lehet, hogy beképzeltnek tűnök ezzel, de szerintem is jó voltam. Csak az a kérdés, hogy elég jó voltam e. -Amúgy Kijana vagyok, de nyugodtan hívj Janának.-Tudom, hogy tudja a nevem, de én nem tudom még az övét, így felé is nyújtom illedelmesen a kezem. -Nem lenne kedved ez után, ha nem sietsz és van időd beülni valahová? Meginni egy kávét vagy valami...De egy kis városnézésben is benne vagyok.-Oké lehet, hogy nem leszünk kollégák, de ha már így "összefutottunk" miért ne barátkozhatnánk? Nekem most amúgy sincs sok dolgom, így örömmel venném, ha csatlakozna hozzám.
- Honnan jöttél egyébként? Kíváncsiskodom kicsit, arra meg csak mosolyogva bólintok, hogy majd megoldja a dolgot. Jó is az, ha az embernek, azaz, jelen esetben Őrzőnek van elég önbizalma. Szeretem az ilyen lelkeket, jó velük társalogni általában. Na persze, nem mindig azért, mert valóban okosak és szellemesek, többnyire inkább arról van szó, hogy paródiát csinálnak önmagukból. Róla ezt nem feltételeztem, csúnya lenne a világ, ha ostoba Őrzőkkel lenne tele. Nem, nem láttam még erre példát. Szerencsére. - Elég sokat beszélgettem vele a meghallgatás előtt, és szerintem jó arc. Nem tűnt túl merevnek, most biztos csak a nyomás miatt ilyen mogorva. Egyébként, sokkal inkább mondanám tipikus színházi embernek, tudod, olyan elvarázsoltnak. Ezt felőlem magára is veheti, mert nem sértésnek szántam, én szeretem az ilyen alakokat, érdekesek, sokszínűek. Nem hiába volt a nagy szerelmem mindig is a színház. - Örvendek, Jana. Én pedig Alethea vagyok, és a Thea változatát jobban díjazom. Kacsintok rá gondolkodás nélkül, jobb napjaimon ilyen közvetlen vagyok, oké, a rosszabbakon is, csak van különbség a kettő között, nem is kevés. - Úgy látszik, mindkettőnk neve pár betűvel hosszabb a kényelmesnél. Szerettem én ezt a nevem, bár legközelebb mindig is az Eska fog állni hozzám, de aligha viselhetném. Nyilván az emberek körében nem keltenék vele feltűnést, ám a mi világunkban már annál inkább. Jobb nem kockáztatni a dolgot, nem szeretném nagydobra verni a létezésemet. - De, az szuper lenne. Mindkettőben benne vagyok, kávé folyik az ereimben, és nem ismerem túl jól a várost sem. Állapítom meg, és jelenleg ez igaz is, régen másként volt, de akkor még nem így nézett ki ez a terület, s már aligha állíthatnám, hogy ismerem. Még nagyjából egy órán keresztül tart a meghallgatás, és vannak ugyan tehetséges fiatalok, de azt kell mondjam, Jana volt a legjobb. Azt azonban az igazgató tisztje eldönteni, hogy szemet tud-e hunyni a késés felett, vagy pedig nem. Végül feláll, és elmondja, hogy köszöni mindenkinek a részvételt, pár napon belül értesítenek mindenkit a megadott elérhetőségek egyikén, aztán kivonul. Nem tudom megnézni a hangulatát felhúzott pajzs mellett, de érdekelne, milyen benyomásokkal távozott. A járása merev, tekintet komor, de ez lehet a látszat is, sosem lehet tudni ilyen körökben. - Azt hiszem, akkor mehetünk. Biztos megvan mindened? Pillantok a táskájára, remélhetőleg nem gurult el semmi fontos dolog, amit később halálra keresne. Én mindenesetre felálltam, belebújtam a kabátomba, és menetkész is voltam. - Ismersz valami kávézót a környéken? Vagy valami guruló árus is jó nekem, ha finom a kávéja…
Igazából már számítottam erre a kérdésre, amitől a mosolyom csak még jobban kiszélesedik. Kiváncsi vagyok, hogy milyen arcot fog vágni mikor megtudja, hogy honnan is jöttem. A legtöbben meglepődnek és nem akarnak hinni a fülüknek, hiszen annyira hihetetlennek tűnik, hogy egy magam fajta lány pont a világ legmesszebb pontját választja ki. -Dél-Afrikából. Pontosabban Pretoria, de sokan nem ismerik, így maradok csak Afrikánál. Azt azért be tudják tájolni!-Na jó volt már egy olyan leányzó aki megkérdezte, hogy az merre is van és kicsit összetévesztette Ausztráliával, de sebaj. Nem lehet mindenki olyan eszes. Én mindenesetre jót mosolyogtam a dolgon. -És te?-Nem nem csak azért kérdezek vissza mert úgy illik vagy valami, hanem tényleg kíváncsi vagyok. Ránézésre őt is inkább valami melegebb tájra tenném, de biztos nem Afrikába. Inkább Texas és környéke, vagy Európa délibb tájaira. -Ezt azért örömmel hallom. Nah igen általában ilyen körökben csakis elvarázsolt emberekkel találkozhatunk. Egy külön csoportot képezünk mi művészek. Sokan vagy megértenek, vagy csak egy jót nevetnek rajtunk. Én mindenesetre örülök, hogy ebbe a csoportba tartozhatom. Szeretem...Sokkal jobb mint a komor jogászokhoz tartozni.-Már megint megeredt a nyelvem, de úgy tűnik ezt őt csöppet sem zavarja különben már biztosan átült volna a terem túlsó végébe jelezve, hogy ennyi bőven is elég volt belőlem. -Rendben akkor Thea! Amúgy szép neved van, különleges, egyedi!-Jó mondjuk Kijanával sem találkozik az ember túl sűrűn, főleg nem ennyire északon. Az ötletem tetszik neki, aminek roppantul örülök. Jobban megismerhetem őt és egyben a várost is. Ennél jobb programot most nem is találhattam volna. Minél több ismerőst, barátot szerez az ember annál boldogabb az élete, mivel egymagadban beszélni nem túl kellemes, higgyétek el nekem. Egyik alkalommal megpróbáltam a babámmal beszélgetni, de miután egyik kérdésemre sem válaszolt feladtam. Utána jött a plüssmacim, de az még rosszabb volt. Miután a pasas elköszön mindenkitől már fel is állok a székről, hogy felöltözzek jó melegen. Nem szeretnék halálra fagyni odakint miközben ismerkedünk a várossal. A kérdésre először a táskámra pillantok, majd a székek alá. Úgy tűnik minden megvan -Igen biztos!-Azzal el is indulok vele együtt a kijárat felé. -Igazából még nem nagyon ismerek, de mintha láttam volna idefelé jövet egy szimpatikus kávézót. Vagyis remélem, hogy az volt. Nem volt túl sok időm alaposan szemügyre venni.-Mivel rohantam, hogy ne késsek olyan sokat. Ahogy kiérünk a színház elé egy pillanatra megtorpanok, hogy körülnézzek merről is jöttem. Amint ez megtörténik el is indulok az egyik irányba természetesen továbbra is Thea társaságában.
- Atya ég, hát melyik szél fújt onnan ide? Pislogok nagyokat, mert tudom, merre van az említett város, még ha nem is jártam sűrűn arra, sőt, konkrétan Afrikát sem sokszor érintettem, de egy időben az egyik hajózással foglalkozó kölyköm mellett voltam, akkor nem maradt ki ez sem. Meg aztán, 820 év alatt elég sok minden tud a vérfarkasra ragadni. - Én Londonból érkeztem, egy hangyányit közelebbről. Felelem gondolkodás nélkül, egyrészt, ez így igaz, másrészt Fairbanks után mindig is London lesz a második, amit otthonomnak nevezhetnék, ha bármilyen másik helyre rá óhajtanám aggatni eme titulust. - Úristen, a jogászok… hát jobb nem is beszélni róluk, a jogászoknál csak a politikusokat utálom jobban. Az orvosok még beleférnek, de csak azért, mert hasznos tevékenységeket folytatnak. Ha engem kérdezel, az egyenruhásokat viszont nagyon bírom, mint például a tűzoltók… hümm… Íme egy szelet az én elvarázsoltságomból, mert már azt sem tudom, miként is jutottam el a tűzoltókig, de azt hiszem, teljességgel lényegtelen. Kedvem támadt felgyújtani valamit, hogy kimenthessen a tűzből valami cuki kis hős. No jó, ennyire azért nem lovallom bele a dologba magam, bár hozzátenném, tőlem ez nem igazán lenne meglepő. Sőt. - Köszönöm, te sem panaszkodhatsz. Épp ezért szeretem a nevem, nem futni bele minden sarkon. Gondolom, a tieddel sem találkozni sűrűn, főleg nem ilyen havas tájakon. Tényleg, hogy bírod? Pretoria után meglehetően éles lehet a váltás a hőmérséklet tekintetében. Kérdezek rá, mert persze, hogy tudom, hogy valószínűleg egyszerűen ide lett vezényelve, de érdekel, mi rá az emberek felé irányuló verziója. A munkára a legkönnyebb fogni, de nekem ezt aligha mondhatja, hiszen most láttam, hogy részt vett egy meghallgatáson, és bármilyen édesek is az itteniek, nem a szakma csúcsa az Empress Theatre társulatának tagjaként fellépni. Csak bólintok, ha megvan mindene, akkor tényleg semmi sincs már, ami visszatartana minket a távozástól. Mondjuk, azt így első körben elhatározom, hogy amint elindul a szezon, beülök minden darabra legalább egyszer. Hiába, a színház régóta az életem része, s szeretem azt hinni, hogy épp oly változatos, mint amilyen én magam vagyok. - Jól van, remélem visszatalálsz oda, mert ami az én tájékozódási képességeimet illeti egy idegen helyen… inkább ne is beszéljünk róla. Mosolyodtam el, természetesen nem voltam reménytelen ebben a tekintetben sem, de ezen a területen sok száz éve jártam utoljára, és akkor még nyoma sem volt Fairbanksnek. Nem igazán van indíttatásom hát megismerni csak úgy magamtól, jobb azt társaságban tenni. Amint kiértünk a színházból, lejjebb eresztem a pajzsomat is, de egyértelműen nem teljesen, alig kétszáznak tűnhetek, már ha képes arra, hogy felmérje a koromat. Fogalmam sincs. Viszont az Őrzők előtt sosem titkoltam farkas mivoltomat, maximum kicsit behülyítettem néha őket, hogy mindig más korúnak adtam ki magam. - És egyébként egyedül érkeztél ide? Kérdezem, mintha semmi érdekes nem történt volna közben, de természetesen tudni fogom, ha kiszúrta, nem csupán egyszerű ember vagyok.
// Szerintem maradjunk ebben a témában, amíg nem kell másnak, úgyis csak egy kávézó van, az meg foglalt. //
Kiszélesedik a mosolyom, ahogy meglepetten pillant rám. Bevallom őszintén már csak ezekért a tekintetekért is érdemes volt eljönni otthonról egy ilyen távoli helyre. -Igazából egy tornádó volt, ami erre sodort...De amúgy nem is tudom pontosan. Talán a kíváncsiság. Sokat meséltek nekem Alaszkáról, és valami megfogott. Szerettem volna új dolgokat megtapasztalni, megtanulni. Tudod sosem voltam olyan, aki sokáig képes egy helyben maradni. Mindig is szerettem új helyeket megismerni, felfedezni.-És még mindig nem bánom, hogy így döntöttem. Lehet, hogy brutális a hideg, de nagyon élvezek itt lenni. A többi őrző szimpatikusak és kedvesek. Úgy vélem hamar beilleszkedem közéjük, az itteni társulat jónak tűnik. Talán picike, de nekem pont ez tetszik benne. Amit meg a nézőket illeti, nos ha szerencsém van, majd őket is megismerhetem . -Londomban két napot töltöttem el. Pár baráttal az egyetemről egyik nap úgy gondoltuk, hogy ha már mindenkit érdekel a város miért is ne néznénk meg. Sajnos pont vizsgaidőszakban találtuk ki ezt, így sokáig nem maradtunk, de remek egy-két nap volt. Azóta megint visszamennék, hogy tényleg mindent megnézhessek.-Az egyenruhások említésére felkacagok. Nah igen ők is egy külön világ. Az a világ, amiért minden nő teljesen odavan. Azt mondjuk nem tudnám megmagyarázni, hogy miért váltanak ki belőlünk ilyen érzéseket az egyenruhások, de csak egyetérteni tudok Thea véleményével. -A tűzoltóknál szerintem csak a katonák az izgalmasabbak.-Kacsintok egyet felé és még egy huncut mosoly is megjelenik az arcomon. Nah nekünk is sikerült a legjobb témába belevágnunk...De hát istenem, nők vagyunk! Ki mondta, hogy mi nem szeretünk fantáziálgatni? -Nah igen az én nevem sem gyakori, de még odahaza sem. Ami meg az időjárást illeti nos...Bevallom őszintén első dolgom az volt, hogy egy taxissal elvitettem magam egy boltba és bevásároltam mindenféle téli ruhát. Tudod otthon nem tudtam mit venni, ott csak nyári öltözékeket vehetsz, de még Párizsból volt pár melegebb öltözékem, de úgy tűnt az itteni időjáráshoz még az is kevés, de kezdem megszokni, hogy vagy legalább húsz réteg ruhát kell minden alkalommal magamra aggatnom.-És igazából engem ez csöppet sem zavar. Tudtam, hogy mit vállalok be azzal, ha ide eljövök. Számítottam arra, hogy a tél nem lesz a kedvencem ennyire északon, de nem panaszkodhatom. Jól érzem magam itt és ez a lényeg. Amint kilépünk a színházból valami furát érzek Thea felől. Hirtelen nem esik le, hogy mégis mi az, majd szinte akkorát koppan, hogy az egész Föld beleremeg. Csak nagyokat pislogok rá, ahogy felteszi a kérdést. ~Na jó Jana ne úgy nézz már rá, mint valami cirkuszi mutatványra. Igen elrejtette, hogy mi is ő és igen most megmutatta, hogy ő is egy közülük. Ebben nincs semmi gáz. Nem akarta rögtön elárulni...De most megtette. Inkább fogd fel úgy, hogy megbízik benned annyira, hogy engedjen. Na jóó Jana hagyd már abba ezt hallod!~ Kissé megrázom a fejem, majd megpróbálok nem foglalkozni a dologgal, hiszen mégis min változtat ez? -Igen egyedül. Nincs kit elhoznom magammal. A szüleim már túl idősek ahhoz, hogy elhagyják az otthonukat. Barátok meg hát nos...Nem gondoltam arra, hogy másnak is szóljak. A legjobb barátnőm egyenesen őrültnek titulált miután megtudta a tervem. Szóval ezek után úgy gondoltam jó lesz neked egyedül is. Majd szerzek itt új ismerősöket, barátokat. Ezzel sosem volt gond!-Közben persze sétálunk is a kávézó felé, amit nagyon is remélek, hogy megtalálok.
- Ezt valahogy meg tudom érteni, engem is mindig vonzottak az új helyek. Állapítottam meg hangosan, noha én nem mozgolódtam olyan sokat, mint tehettem volna, annak dacára, hogy mennyit megéltem már. Ettől függetlenül nagyon sok helyen jártam, még akkor is, ha a legtöbb területen csupán áthaladtam. Engem mindig is képesek voltak elvarázsolni egyes városok, így több ízben is lecövekeltem valahol hosszabb-rövidebb időre. - Ha engem kérdezel, London mindenképp megér egy hosszabb körbejárást. Nem biztos, hogy egy tök idegen véleménye fogja érdekelni, de ez nem is olyan fajsúlyos kérdés azért, hogy érdemes legyen megkérdőjelezni. Meg aztán, ha már úgyis el szeretne látogatni még egyszer, maximum megerősítem benne egy kicsit az elhatározást. - Vagy a tengerészek… Mondjuk, bizonyos szempontból ők is katonák, legalábbis én a hadihajókon szolgálókra gondolok, persze ez nem lehet egyértelmű a számára, de nem is lényeges. Az elég hamar kiderül, hogy Jana nem éppen szűkszavú teremtés, ami igazából nem baj, de egy kicsit meglep, nem gyakran találkozom ilyen emberekkel, vagy Őrzőkkel, bárkivel. Én magam is szeretem jártatni a számat, és ezzel esetlegesen lyukat beszélni mások hasába, de most éppen nincs ilyen szándékom. Kijana fajtájával szeretek jóban lenni, igen komoly dolognak kellene történnie ahhoz, hogy ne így legyen. - Ezek szerint Párizsban is jártál? Kérdezek rá, ha már említette, miközben persze nem vagyok rest mosolyogni, mert az teljesen átérzem a problémáját, mondjuk, nekem éppenséggel nem új az itteni hőmérséklet, de rég voltam olyan helyen, ahol ennyire hideg lenne, bár London után nem annyira kemény az átmenet, mint mondjuk Pretoriával összehasonlítva. - Az biztos, hogy egy-két réteg semmire sem elég itt, de előbb-utóbb csak megszokjuk majd… szerencsére lassan tavasz, akkor már biztos sokkal enyhébb az idő. Sokkal nem, de ugye én elméletileg most jöttem ide, úgyhogy nem tudhatom pontosan, milyen itt a tavasz, de tippelgetni tök nyugisan merek, hiszen senki sem tévedhetetlen. Mikor leesik neki, hogy mit is érez pontosan felőlem, egészen megmosolyogtat a pislogás áradat. Hát még ha tudná… Ez a veszély azonban nem fenyeget, ám fölöslegesnek tartom, hogy továbbra is embernek adjam ki magam előtte, elvégre, az Őrzőkkel sosem árt jóban lenni. - Az jó, ha valaki könnyen köt ismeretségeket, ilyenkor meg kifejezetten hasznos, egy új városban amúgy sem túl könnyű. Mondjuk, neked gondolom azért az átlagnál könnyebb ebből a szempontból. Állapítom meg, elvégre Őrző, így ha más nem, ebből kifolyólag már ismer pár embert, persze, barátkozni közülük sem lehet mindenkivel, de akad legalább közös témájuk, ami abszolút nem hátrány. - Mondjuk, azt nem igazán értem, miért lennél emiatt őrült. Elvégre, egész sokaknak nagy vágya világot látni, merészebbet pedig nem nagyon tudnék elképzelni, mint onnan megérkezni ide. Ha engem kérdezel, bánhatja… sosem értettem azokat, akik egy helyen akarják leélni az egész életüket. Jó, neki meg nekem ez hosszabb idő, míg egy embernél épp azért nem értem, mert olyan keveset élnek szegénykék, hozzám képest biztosan, és mégsem használják ki. Én nyugisan lépkedek Jana mellett, ő tudja elméletileg, hová megyünk, de abból sem lesz probléma, ha eltévedünk, az legalább vicces.
A kérdésre először csak határozottan bólintok, majd ki is fejtem a dolgot. Ne higgye azt, hogy ennyivel megúszta a dolgot. Ha már így rákérdezett akkor bizony elmesélem a kis történetemet Párizzsal kapcsolatban is. -Igen jártam. Ott végeztem el a színművészetit. Pretoriában sőt szinte egész Afrikában erre igen csekély esélyem lett volna, így kiutaztam. Nagyon élveztem azt a pár évet ott kint. Teljesen más volt az a kultúra is, ahogy ugye Alaszka is, de megszerettem.-Most biztosan nem érti, hogy akkor miért is jöttem el onnan, de ezt majd talán a következő alkalommal. Egyelőre ennyit elég tudnia rólam. Azért én sem teregetem ki a szennyest csak úgy bárkinek. Bár nem egy őrült fűrészes gyilkosnak néz ki, de no azért jó tartani azt a bizonyos távolságot, amíg nem ismerem meg őt jobban magam is. -Nah igen a tavasz biztosan kellemesebb, bár számomra még az is hűvös...sőt azon sem lepődnék meg, ha nyáron is felvennék pulcsit, de merni kell bátornak lenni. Ha sosem vettem volna rá magam, hogy eljöjjek lehet, hogy sok mindenből kimaradnék és unalmasabb lenne az életem. Szóval ki kell használni minden percet, minden alkalmat.-Jó egy átlag embernél több évem van arra, hogy kihasználjak mindent, de azért azt sem felejtem el, hogy őrzőként veszélyesebb is az életünk a bundások között. -Mondjuk az is igaz, hogy sokan nem bírják ezt a közvetlen, csacsogós, aktív énemet. Én mindenkivel megpróbálom általában megtalálni a közös hangot, de nem mindig sikerül. Vannak akik túl begyöpösödöttek, vagy komorak és már teljesen kizárták a régi gyermeki oldalukat...Sokan ezzel rontják el. Miért gondolják azt, hogy ha felnövünk nem lehetünk kicsit őrültek, nem szórakozhatunk úgy, mint a gyerekek? Persze a munkát vegyük komolyan, ez nem is kérdéses, de a munkán kívül tudni kell kiereszteni a gőzt...Ne haragudj. Pont jó embernek mondom.-Mármint ő nem egy karót nyelt munkamániásnak tűnik, aki elfelejtett nevetni, mosolyogni, elfelejtette hogyan kell élni. Úgy tűnik mi nagyon is jól ki fogunk jönni és ez ha felvesznek a társulatba jó dolog. Legalább már az első napomon lesz egy ismerős arc a többiek között. Idő közben nagy meglepettségemre meg is érkezünk a kávézóhoz. Most büszke vagyok azért magamra, hogy sikerült megtalálni. -Tudod sokak félnek elhagyni az otthonukat, vagy van valami ami odaköti őket. Ott születtek, ott nőttek fel. Sokat jelent nekik az a hely. Én ezt is meg tudom érteni. A szüleim nem sűrűn mozdultak ki, de boldogok és nem bánják a dolgot és végül is ez a lényeg. Ha úgy érzed, hogy a te életed úgy jó ahogy van, akkor igazából teljesen mindegy hogy hol vagy...De meg kell vallani mondjuk az is igaz, hogy ritka az olyan ember, aki teljesen elégedett lenne az életével. A mai modern világban már alig tudnak örülni valaminek. Franciaországban is megfigyeltem, hogy mindig találtak okot panaszkodni. Ha túl meleg volt az volt a baj, ha meg esett az eső az...Én mindennek örülök, hiszen ha nem esne, nem lenne élet, szomjan halnánk. Ha meg nem sütne a Nap nem élvezhetnénk mondjuk a fagyit...Bár én képes vagyok mínusz húsz fokban is nekiállni fagylaltot enni, de az én vagyok.-Vigyorgok rá, mint valami idióta, majd ki is nyitom az ajtót. Előre engedem és csak utána lépek be a kávézóba.
- Nem meglepő, Párizst nehéz nem szeretni, legalábbis nekem nem sikerült. Mosolyodtam el, és nem volt nekem semmi bajom azzal, hogy elmeséli a történetét. Csak nyugodtan, többnyire szerettem másokat hallgatni, persze, voltak olyan pillanataim, amikor egész egyszerűen nem volt hozzá türelmem, ám ez nem tartozott azok közé, szóval nem óhajtottam miatta lecsapni Janát. - Ha más nem, megszokod, ha elég időt töltesz el itt, addig meg tényleg marad a pulcsi nyáron. Az biztos, hogy ég és föld a különbség tűréshatár kérdéskörében közte és az itteniek között, de ha egy alaszkait lepottyantanának Dél-Afrikában, szerintem még a bőrét is le akarná vakarni, olyan meleg lenne. - Egyetértek azzal, hogy ki kell használni minden alkalmat, az élet rövid. Hát, a miénk pont nem, már jó esetben, mondjuk, én előbb-utóbb úgyis felélednék, ha valaki eltenne láb alól, és akár hiszitek, akár nem, nem olyan megnyugtató ez a gondolat. Van az a pont szerintem, ahol már a magunkfajta is nyugovóra térnek szíve szerint. Végleg. Mindenesetre, én még nem jutottam el a meghalásig sem, nemhogy a feltámasztásig, szóval egyelőre nem kifejezetten agyalok ezen a kérdéskörön. Nem mondom, néha már nagyon unom a banánt, de még többnyire örömmel taposom szerény kis bolygónkat. - Jelenleg én vagyok itt, szóval ki másnak mondanád? Egyébként, teljesen egyetértek, bár, nem csoda, néha képes vagyok talán túlzottan is előtérbe engedni a gyermeki oldalam. Ez mondjuk nyilván vicces, mert azt hinné az ember, hogy volt elég időm felnőni, de szerintem sosem fogok. Rántottam meg lazán a vállam, és nyilván érti, mire célzok, azt viszont nem tudhatja, hogy még annál is sokkal több időm lett volna a megkomolyodásra, de minek is válnék meg valamitől, amit élvezek? Komoly lelkek nem szúrnak ki másokkal, nem olyan éles a nyelvük, nem kacagnak bármin gondolkodás nélkül, nem tudják elengedni magukat, és unalmasak… Szóval, köszi, de én ebből nem kérek. Határozottan bírom a csajt, némi hasonlóság van köztünk, immár egyértelműen nem csak a munka, hanem a világhoz való hozzáállásunk tekintetében is. Öröm és boldogság, ha megint egy olyan őrzőbe futnék bele, mint az a Kate, hát eldobnám az összes szál hajam. Mondjuk, a végére már vele is képesek voltunk normálisan kommunikálni, de mennyivel jobb már ez a verzió. A szavai közepette persze, hogy eszembe jut, hogy mi miért hagytuk el az otthonunkat, és miért is nem jöttünk vissza nagyon-nagyon sokáig. Legalábbis úgy hiszem, hogy a legtöbbünknek eszébe sem jutott, hogy valóban hazatérjen. Talán voltak, akik eljátszottak a gondolattal, de úgy tudom, cselekvésig senkinél sem fajult a dolog. - Ha engem kérdezel, nincs olyan ember. Valamilyen rejtett problémája mindenkinek van, akár beismeri, akár nem. Az tényleg szomorú hír, hogy a legtöbben semminek sem tudnak örülni. Üdítő színfolt a világban, ha valaki csak úgy ránk mosolyog, mikor szembe jön. Jó volna, ha több ilyen ember lenne, mert tapasztalataim szerint nagyon igaz az, hogy mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád. Épp ezért igyekszem eszerint élni. Persze, nekem is vannak rosszabb napjaim, de kinek nincsenek? A fagyis dolog hallatán felnevettem, és ez volt az a pont, ahol kicsit sajnáltam, hogy Jana Őrző, de valamilyen szinten nem lep meg, hogy pont közöttük akad olyan, aki úgymond érdemes a figyelmemre, és talán ha jobban megismerném, vagy azelőtt ismertem volna meg, hogy elhívták, megharaptam volna. - Fagyi, istenem, ne is emlegesd, oda meg vissza vagyok érte, bárhol, bármikor. Kész szerencse, hogy nem lehetek beteg, különben a fagyimániám miatt ki sem kelhetnék az ágyból. Alapvetően eszembe sem jut, hogy esetleg ártani akarna nekem, úgyhogy gond nélkül lépek be előtte a kávézóba, és odabenn rögvest elkezdem levedleni magamról a kabátomat, és keresek is gyorsan egy asztalt. - Remélem, ez jó lesz. Foglalok helyet, de ha valamiért nem tetszene neki, akkor keresünk másikat, de az eddigiek alapján nem olyannak tűnt, aki ilyen csipcsup ügyeken leállna szőrözni. - Azt hiszem, most beleültetted a bogarat a fülembe, szóval én biztos jeges kávét iszom. Eme vágyamat közvetítettem is rögtön a pincér felé, amint kiérkezett, meg ha már betértünk, akkor rendeltem egy meleg szendvicset is, mert kicsit megéheztem a nagy interjú közepette. - Egyébként, Pretoriában is annyira távolságtartóak az emberek, mint a legtöbb helyen? Már rajtad kívül persze, mert neked aztán nincs problémád ilyen téren. Hála az égnek… Az utolsó szavakat csak azért tettem hozzá, nehogy véletlenül nála is belefussak abba, hogy félreérti a szavaimat, mint múltkor azzal a nővel a könyvesboltban.
*Na jó, a pasinak van lelke. Legalábbis az autókhoz minden bizonnyal, ha már kijelenti egy vigyorral az arcán, hogy nem akarta sértegetni. Szerintem minden autónak van lelke, érzékeny pontja, emlékszem még a kis bogárra ami csak akkor indult ha megsimogattam a kormányát. De rég is volt, mintha egy másik évszázadban. Szegény a roncstelepen végezte miután belerobbant egy terepjáró. Megsirattam, komolyan. A mostani fura szerzet is hamar a szívem csücskévé vált mert eddig egyszer sem robbant le, pedig úgy nézett ki mint aki a végét járja egy rosszul sikerült életmentő műtét után. A legtöbb részén rozsdásodott és a piros festék már a múlté volt, lepergett és semmivé vált, néhány helyen be volt nyomva a karosszériája, a platón mély karcolásnyomok voltak, a gumik már nyugdíjazás után sikoltoztak. De még ment, ahogy a motor nehézkes, köhögésszerű hangja után azért csak beindult. közben figyeltem Egon útmutatására, szerencsére tudta merre kell mennünk, ezek szerint mégsem volt annyira ismeretlen a városban mint korábban mondta. Bólintottam minden szava után.* -Szeretem a színházat is és ha nem veszem el a kedved a mai mozival, utána oda is elcipellek. Ez nem fenyegetés hanem ígéret. *Egy biccentéssel toldottam meg a szavaim után következő lapos pillantást. Tényleg nem akartam elijeszteni, de tény és való, hogy nem a moziban és a könyvolvasásban merült ki minden kulturáltságom.* -Öreg néni után balra, ki tudja hány száz méter után jobbra, majd megint balra. Semmiség. *Nem reméltem, hogy ezzel megnyugtatom de ő kezdte. Szóval elindultunk és minő meglepetés, hamarosan meg is érkeztünk. Az egész épület egyben tartotta a szórakozás minden formáját, jelenleg mi csak a filmszínházra voltunk kíváncsiak, én pedig még arra is, hogy ma mit játszanak. Leparkoltam, természetesen a lehető legmesszebbi sarokban. nagy robajjal sikerült csak bevágnom a kocsi ajtaját, de szerintem ezt már megszokta a drágám. Egonra néztem kérdőn, minden bizonnyal látható volt a tekintetemben a kérdés: Tényleg még mindig komolyan gondolja a velem való mozizást?*
Rebecca igazán jól vezetett, senkit sem ütött el, persze titkon azért szerette volna Egon, ha valakit elcsap, mondjuk egy figyelmetlen kisgyereket, aki egy kutyát hajszolva kiszalad az autó elé. Akkor Egon kiszállt volna, hogy lehajoljon a sebesülthöz és átvette volna tőle a sérülést. Rebecca biztos nagyot nézett volna, aztán meg jöttek volna a kérdések és a végén a lány ijedve menekült volna el a „luxus” furgonján. Nem, talán jobb így, hogy baleset nélkül elérték a mozit. Vezetés közben Rebecca, ha jól vette ki a szavait Egon, egy újabb randit helyezett kilátásba, ami egy színházban játszódna. Egon viszont nem igazán szerette a színházat, de mi az, amit egy férfi ne tenne meg egy kedves lánynak, ha valami igazán jó sülhet ki a dologból? Egon listáján a színházba menés szerepelt egy lánynak meg nem tevések repertoárjában, csak hogyan mondja ezt el Rebeccának, anélkül, hogy elvenné a kedvét a továbbiakban a személyétől? A válasz egyértelmű volt és világos. Hazudnia kell. - Nagyszerű ötlet, bár ott tényleg nem lehet popcornt enni - világított rá erre a roppant bosszantó tényre Egon, hátha Rebecca mégsem fog majd ragaszkodni ahhoz a színházhoz. Ha mégis akkor majd legföljebb az előadás alatt éber álomban azon fog elmélkedni, hogy milyen lesz a következő áldozatjelöltje, akit majd becserkész, és talán nem cseszi el a felfalását sem, ahogy azt Rebeccánál tette. A lány biccentése és tekintete, ahogy nem az utat nézte egy pillanatra eszelős külsőt kölcsönzött neki, bár lehet, hogy csak az épületek árnyai voltak a felelősek, amik hol itt, hol ott eltakarták a napsütést. Bár az is lehet, hogy Egont csak a képzelete tréfálta meg, mindesetre Rebecca egy pillanat múlva már megint teljesen normális lánynak tűnt, aki egy kissé hangos, ócska furgonnal próbál Fairbanks városán keresztül eljutni a moziig. Egon irányítására Rebecca nemtörődöm stílusban válaszolt, mintha olyan tökéletesen egyértelmű lenne, amit a férfi mondott. Egonnak persze egyértelmű volt, de nem tudhatta, hogy Rebecca miként dolgozta fel a hallott információkat. A lány azonban meglepően könnyen eltalálta a mozit, ami miatt Egonnak azon benyomása támadt, hogy Rebecca egyébként is tudta, merre van a mozi, csak szerette volna, ha Egon hasznosnak érzi magát. Kedves tőle, hiszen a férfiak legtöbbje imádja, ha tehet valamit egy nő társaságában, ezzel is bizonyítva rátermettségét, és férfiasságát. Persze Egon már túl sokat élt ahhoz, hogy komolyan törődjön az ilyen látszat tevékenységekkel. Nem fogja elutasítani, hogy meghúzzon egy kilazult csavart, ha aktuális barátnője megkéri rá, de nem fog direkt hibákat keresni csak azért, hogy kijavíthassa őket. A mozi épülete elé érve Rebecca jó pár üres parkolóhely mellett elhajtott, de úgy tűnt a lány nem is törődik a kínálkozó lehetőségekkel és Egon nem érezte, hogy bele kellene szólnia, hiszen neki is teljesen mindegy volt, hol állnak majd meg. Végül a lány sikeresen leparkolt a csotrogánnyal, kiszállt és becsukta nem éppen finomnak nevezhető módon az ajtót és a férfi sejtette, hogy muszáj ilyen drasztikusan bánni vele, ha valóban zárt állapotban szeretné tudni az ember a kocsiját. Egon oldalán azonban nem volt szükség ilyen szélsőséges módszerekre legalábbis nem úgy tűnt, simán becsukódott, de azért ő is adott neki elég lendületet a biztonság kedvéért. Rebecca kérdőn nézett Egonra, amikor kiszállt és a férfinak először nem esett le, mit is próbál kifejezni a tekintetet, de aztán rájött, hogy nyilván Egon mégiscsak erősebben csukta be a verda ajtaját, mint azt gondolta volna és Rebecca félti, mint egy antik vázát. - Bocsi - mosolyodott el, mint egy szégyenlős kamasz - ígérem legközelebb vigyázni fogok rá, hiszen ez egy… - ezen a ponton keresgélni kellett a szavakat, mivel ami a nyelve hegyére tódult az a: tragacs, trágyakupac, vén csataló, roncstelep szökevény, rozsda halom, doboz. Talán még a doboz lett volna a legkedvesebb kifejezés, mégis inkább úgy döntött, hogy füllent valami kegyeset - olyan bájos szerkezet. - Igen szerkezet, ez jó, nem is degradálja le a kocsit, de nem is tűnik a lánynak úgy mintha, csak a kedvébe szeretne járni, hanem reálisan viszonyul a kocsihoz. Egon legalábbis remélte, hogy nem sértődik meg miatta. Bár előzőleg is poénnak vette az élcelődést a kocsin, de azért nem kellene lépten, nyomon felhívni a figyelmét a lánynak, hogy csóró és nem telik jobbra. Bár, ha véletlen meglátja Egon lakását nem valószínű, hogy szégyenkezne a kocsi miatt, hiszen legalább ebben a furgonban nincsenek patkány járatok, bár ki tudja, lehet él benne egy-két jószág. Bár úgy sejtette, hogy megérezné a szagot, ha valóban így lenne. Meg egyébként is Egonnak nem volt ellenére a színvonal alatti élet, elvégre egy retkes farkas képében is képes heteket eltölteni, ha olyanja van. Akkor pedig ott alszik ahol éppen tud, és azt eszik, amihez hozzá jut. - Mehetünk? - vigyorodott el szélesen Egon minél előbb, hogy téma váltást eszközöljön ki és Rebeccának ne legyen ideje túlságosan sokat gondolkozni, hogy vajon Egon most megint csak sértegette a kocsit, vagy sem.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Nem akartam megijeszteni a színházzal, de nem is tréfa volt a részemről, egyszerűen feltételeztem róla, hogy ha szereti az igényes filmeket is és még olvasni is szokott néha, akkor a színházzal sem lesz gondja. Talán többet képzeltem róla, vagy ő vezetett félre, persze nem szándékosan, esetleg én nem tudtam olvasni a jelekben.* -Ott nem és illik kiöltözni is. Bár jobban szeretem a kényelmes ruhákat, azért jólesik néha puccba vágni magam és tűsarkúban tipegni, az olyan ünnepélyes és az embernek szüksége van az ilyen estékre. *Nem próbáltam meggyőzni, nem éreztem, hogy szükséges lenne, nem éreztem, hogy a háta közepére sem kívánja a színházasdit de azért rámosolyogtam, hogy ne vegyem el a kedvét. Fogalmam sem volt merre kell menni, Egon útmutatása sem volt kimondottan tökéletes és minden részletre kiterjedő, a „néninél balra” csak is addig volt érvényes míg az idős hölgy el nem tipegett a sarokról. Szerencse, hogy lassan sétált. Én magam is meglepődtem amikor minden eltévedés nélkül megtaláltuk azt az épületet ami magában rejtette a színházat és a mozit is. Szándékosan parkoltam le olyan helyen ahol nem kell két kocsi közé beállnom, nem mintha béna lettem volna parkolásból, de jobb volt nem kísérteni a mindennapos átkomat és életre hívni az őrangyalomat. Észrevétlenül megsimogattam a magam ajtaját miután jól becsaptam, szegény biztos fájt neki de másképp nem kattan a helyére a zár. A jobb oldali ajtót minden bizonnyal kevesebbet használták korábban, mert az még egész jó volt, nem volt szükség arra, hogy az egész karosszériát megremegtesse az ember, Egon azonban úgy tűnt nem szeretne lemaradni tőlem. Vagy véletlen volt, vagy úgy gondolta az az ajtó is külön bánásmódot igényel. Picit behúztam a nyakam a vállaim közé, önkéntelen mozdulat volt amit gyorsan próbáltam palástolni egy legyintéssel, miután Egon mentegetőzni kezdett.* -Ugyan, nem kell bocsánatot kérned, régi, megfáradt autó ez, bár….egyet kell értsek a bájos szerkezet jelzővel. *Nevetés karcolta a torkomat és megingattam a fejem mikor megkerültem a furgon hátulját és csatlakoztam Egonhoz.* -Menjünk. Mit szólnál egy hirtelen halálhoz? -*Eltettem a kulcsot a zsebembe és két kezemmel idézőjelet rajzoltam a levegőbe a szavaim kíséreteként.*- Bármit játszanak megnézzük. *Kíváncsi voltam mennyire vállalkozó szellem. Nekem nem okozott különösebb gondot, ha a társaság jó, akkor mindegy mit nézünk meg úgy is kellemes lesz a társalgás amiben kivesézzük minden egyes percét a filmnek, márpedig ez is benne volt a tervben. Már csak azt kellett eldöntenünk, hogy kocsma vagy cukrászda legyen a helyszín.*
Egon nem erőltette a színházas témát, inkább csak kurtán megjegyezte. - Igazad lehet - közben egyetértően mosolygott, valahogy majd túl éli. Rebecca csatlakozott Egonhoz, aztán felhozta a spontán filmnézés gondolatát. - Rendben, legyen hirtelen halál - vigyorodott el Egon közben azon morfondírozott, hogy legutóbbi áldozata vajon hirtelen halált halt-e, vagy esetleg hosszan szenvedett. Ha nem nyuszifülezte volna az idézőjelet a levegőbe a lány, Egon simán csapdára gyanakodott volna, Rebecca minden őszintesége ellenére. Emlékeiben kutatva megpróbálta felidézni a legutóbbi áldozatát, de minduntalan csak az a család jutott eszébe, akiket le akart mészárolni. Apa, anya, gyerek, milyen szép is lett volna, ha sikerül és akkor a farkasa sem zúgolódott volna börtöne mélyéről. Szerencséjük volt, hogy éppen sült kacsát készített a ház asszonya, és annak Egon nem igen tud ellenállni. Persze ez kicsivel több, mint egy éve történt, és azóta már párszor ölt, de nem rémlett, hogy kit. Aztán hirtelen eszébe jutott a fiatal férfi Berlin aprócska városától harminc mérföldre, aki az erdőt járta és szerencsétlenségére Egon is épp megérdemelt vasárnapját töltötte farkas alakban, a szabadban. Nem lehetett több harmincöt évesnél és Egon támadása teljesen váratlanul érte, a szél épp a vérfarkas ellen dolgozott így nem is igazán érezte a férfi szagát, a lépteit persze hallotta, viszont nem figyelt fel a könnyedebb léptek zajára, ami a férfit követte úgy húsz yard távolságból. Teljes vérfarkas alakban támadta meg a férfit és egyből átharapta a torkát, nem valószínű, hogy túl sokat szenvedett volna, viszont a gyerek, aki követte elég sokat szenvedett. A félelem úgy sugárzott belőle, mint tábortűzből a hőség, annyira félt szegény, hogy mozdulni sem mert egy ideig. Ahogyan Egon egy ideig észre sem vette, hiszen azzal volt elfoglalva, hogy felfalja a gyerek apját. Csak akkor figyelt fel, amikor a srác futásnak eredt. Kéken izzó szemeit a távolodó fiúra vetette és lustán üldözőbe vette, nem siette el a dolgot. Ez a turistaút nem volt túl forgalmas, köszönhetően az illegális szemétlerakatnak, amit már legalább ötször felszámoltak, de valahogy mindig újra visszaszivárog a dombnyi szemétkupac. Így Egon nem érezte fontosnak, hogy azonnal elkapja a srácot, akinek az adrenalin hajtotta a lábait. Két és fél percen át lehetett a nyomában, amikor úgy gondolta, hogy most már ideje véget vetni a fogócskának. És Egon így is tett. Hatalmas ugrással vetette rá magát a vékony fiúra. Hallotta, ahogyan eltörik a gerince, amikor a vérfarkas a földre terítette, hallotta a bordák törését és hallotta a kisfiú tüdejéből kipréselődő fájdalmas nyögést és a küszködés zaját. Ekkor Egon lecsapott hatalmas fejével és belemélyesztette fogait hátulról a vékony nyakba, de nem harapta le a fejét, csak hagyta, hogy elvérezzen. Miután meghalt felfalta a belsőségeket, némi húst is, bár elég girhes volt áldozata, így megfogta a gyerek hulláját és visszavitte az apja holtestéhez, akiből még falatozott egy ideig. Együtt akarta eltemetni őket, valahol az erdő mélyén. Igazság szerint Egon nem szeretett gyereket ölni, a farkasának viszont mindegy volt, és ha egyszer belekezd a táncba a farkas dominál. Egon kíváncsi lett volna, mennyi ideig maradt szótlan, amíg elmélyedt gondolataiban, de úgy látszik elég sokáig ahhoz, hogy elérjék az épület bejáratát. - Csak utánad - közölte széles vigyorral az arcán, miközben kitárta az épület bejáratát. - Szerinted merre lehet a mozi? - bár alig, hogy feltette a kérdést észre is vette a táblát, ami jelezte, hogy a moziba látogatóknak merre is kell indulniuk, ha azt a szórakozási lehetőséget szeretnék igénybe venni. Egon azért reménykedett benne, hogy lesz valami értelmes film is, bár ha tényleg hirtelen halál, akkor csak oda kell menniük a pénztároshoz, és kérni két jegyet. Erre persze majd szemöldök felhúzva felteszi a kérdést, hogy melyikre, és mikorra. Vajon mi legyen a válasz? - Amúgy, kérjünk két jegyet a leghamarabbi vetítésre? Vagy azért válogassunk a lehetőségek közül? - kérdezte a lányt miközben ráérősen mendegéltek a mozi pénztárának az irányába. - Mondjuk, ha hirtelen halál, akkor az első verziót kellene követnünk szerintem. Te mit szólsz hozzá? Az épületben nem voltak túl sokan, talán ezért mert nem hétvége volt, na meg nyilván a vetítések zöme jobbára később szokott lenni. Egon jelen pillanatban azt sem bánta volna, ha két-három órát is kell a filmre várni, mivel a lány elég jó társaság volt ahhoz, hogy ne érezze fárasztónak a köztes időt.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Nem erőltettem a színházat, lassan azért nekem is leesett, hogy túl sokat kívánok. Már az is kész csoda, hogy alig egy órányi ismeretség után máris a moziban kötünk ki. Könnyen barátkozom és elég közvetlen is vagyok, szeretek az emberekkel társalogni, és a téma is gyakorlatilag mindegy. De ez már nekem is túl gyors ismeretség volt. Nem mintha bántam volna. Egon jó fej és gyakorlatilag mindenről lehet vele beszélgetni, bár tény és való, hogy néha elkalandoztak a gondolatai, mint most is mikor felvetettem a hirtelen halál gondolatát. Rábólintott ugyan és a vigyorából arra következtettem, hogy tetszik neki az ötlet, de aztán a gondolatai elmentek valahova máshova. * -Rendben, szóval hirtelen halál. akkor melyik halálnemet választod? A felkötést, kerékbetörést, felnégyelést….bár azt hiszem ezek egyike sem arról híres, hogy az ember hirtelen hal meg. Legyen főbelövés. Egyébként tegnap láttam egy ufót. *Már ezeknek a gondolata is elborzasztott, de muszáj volt kipróbálnom mennyire figyel rám. Az ufó már csak hab volt a tortán. Kíváncsi voltam feltűnik-e neki, hogy miről beszélek. időközben elértük a bejáratot. Számomra kicsit furcsa volt, hogy egy épületben van a színház és a mozi, ahogy a táblákból kivettem, még sok minden más is, de Fairbanks nem volt túl nagy város, gondoltam ezért lehet. Odabent aztán szinte egy időben Egon felfedezésével rámutattam a táblára és az irányra. * -Egyértelmű, hogy az első verzió. A legközelebb vetített filmet nézzük meg. *Reméltem, hogy van mostanában valamilyen film amit vetítenek, hogy van egyáltalán a mai napon. Nem voltam tisztában a kisvárosok filmvetítési szokásaival sem a nézettséggel. Az is lehet, hogy csak kétnaponta van nyitva a mozi, vagy csak hétvégén. Persze nem estem volna kétségbe, hogy filmnézés híján mivel töltjük el az időt ha már itt vagyunk, de csalódás lett volna ha elmarad. Nekem elég volt két perc is, hogy készüljek valamire, pont úgy mintha már két hete várnék rá, ha ma film nélkül kell hazamennem, addig nem nyugszom míg nem sikerül egyet megnézni. Addig pedig könyvet olvasok, az egyetlent amit magammal hoztam. Moliere Tartuffe-jét.*
Egon valóban nem figyelt Rebeccára, mialatt megtették a furgontól a bejáratig a távolságot. Talán hallotta a nő hangját, de nem reagált rá, mivel azt már nem fogta fel, hogy miről is beszél. Emlékei túlságosan élénkek voltak. Szagokkal, ízekkel és hangokkal kibélelt múltja reflektorként világította be elméjét szinte minden más külső ingert kizárva néhány másodpercre. Csoda, hogy egyáltalán képes volt a járda vonalát követni. Végül azonban megszakadt a múlt eseményeit lejátszó film a fejében, és újra teljes erővel tudott Rebeccára figyelni. A legtöbb sorozatgyilkossal ellentétben Egon ritkán akarta újra élni az elkövetett gyilkosságokat, és most sem igazán örült neki, hogy eszébe jutott a gyerek, akit megölt. Talán ezért is volt olyan nehéz kezdetben emlékezni rá, mert el akarta felejteni, mintha sohasem történt volna meg. Mintha sohasem tette volna meg. De megtette és akár el akarja felejteni, akár nem, a tényeken nem változtat, hogy két holtest fekszik a Hancock hegység északi lábától néhány száz yardra egy jelöletlen sírban, amit levelekkel és ágakkal gondosan eltakart, hogy minél később találják meg. Előbb utóbb persze ráakadnak, de minél később, annál jobb az Egon számára. Rebecca rábólintott a vakvégzetre, így már csak annyi volt a dolguk, hogy odasétáljanak a jegykasszáshoz, és kérjenek két jegyet a legközelebbi előadásra. A vérfarkas igen jót mulatott volna azon, hogy Rebecca mivel szerette volna az idejét eltölteni otthon, ha nem adnak semmit a moziban és csalódottan kell hazamennie. Ha Egon tudta volna igen jól szórakozott volna azon, hogy Rebecca egy olyan művet akar olvasni, aminek a címszereplő viselkedése igazán ráillett volna. Habár a vérfarkas nem volt álszent, mindazonáltal a későbbi időkben azt az embert is illették e szóval, aki csak megjátszotta a jámborságot. Egon pedig nem igazán tartozott a jó emberek közé, még ha igyekezett is a külvilág felé ezt sugallni. Persze saját magát nem is igazán tartotta gonosznak, hiszen az emberek felett áll saját felfogása szerint az evolúciós lépcsőfokon. Ez az érvelés persze csak a gyilkolásra igaz, hiszen számtalan ember barátnője volt, ami miatt meg is dől a képlet, amit saját maga megnyugtatására hozott létre, miután lemondott az Egyensúlyról. Hiszen sokkal könnyebb úgy megölni valakit, ha alsóbb rendűként gondolunk rá.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Most már biztos, hogy Egon nem figyelt az elmúlt percekben, valahol egészen máshol járt a gondolataival, de nem kérdezek rá. Egyelőre. Maradok a filmnél amiben végül is sikerült megegyeznünk, az első "utunkba kerülőt" nézzük meg. Ahogy a könyveknél is, a filmeknél is mindenevőnek vagyok mondható, nem ítélek el egyetlen filmet sem, hogy legalább pár percet ne láttam volna belőle, persze mozifilmekről van szó, a tévében futó sorozatokat nem nézem, igazság szerint New Yorkban is csak azért van tévém mert anyám fanatikus sorozatfüggő volt, amióta meghalt be sem kapcsoltam. A világban történteket újságból tudom meg, miközben elfogyasztom a reggeli teámat. Itt még nem jártam, alaposan körülnézek, feltérképezem a lehetőségeket. nem mondom, hogy kihalt az épület, de tény és való, hogy a napnak ebben az órájában kevesen vannak itt. Főleg nekem tűnik fel mert megszoktam a nyüzsgést. Érdekes, régebben nem éreztem, hogy terhes lenne számomra, benne éltem és természetes velejárója volt a nagyvárosnak, de most kifejezetten örülök és remekül érzem magam a viszonylagos csendben és jólesik, hogy a legközelebbi ember - Egont leszámítva - méterekre van tőlem. Egy idős házaspár sétál előttünk egymásba karolva, őelőttük pedig valószínűleg egy baráti társaság, talán egy kettős randevú.* -Szóval gondolkodtál azon mi legyen a film után? Ismersz olyan helyet ahol nyugodtan lehet beszélgetni és halljuk egymás hangját is? *Nagyvonalúan lemondok a cukrászdáról, bár úgy érzem még mindig nem elégítettem ki a csokoládé iránti vágyamat, vagy a fagylalt ízét nem sikerült eddig száműznöm a számból. Remélhetőleg lesz forró csokoládé vagy valami hasonló, most egy capuccinóval is megelégednék. Már látom a jegypénztárat, felette a filmek reklámjait. Nem is olyan kis forgalmú ez a mozi ha ennyi filmet játszanak itt. Persze még az újakat is csak napjában egyszer ahogy lassan kezdem olvasni az időpontokat. felpillantok a pénztár feletti órára, alig fél óra múlva kezdődik a következő, vagyis a mai napon az első film. Szerencsénk van. * -Engedj be! Érdekes cím és nem is mai film. Még nem láttam. Szeretnéd tudni miről szól, vagy legyen az is meglepetés? *Sok filmet kihagyok az életemből de nem azért mert válogatok, egyszerűen képtelenség minden filmet megnézni, ráadásul legyek bármennyire is filmrajongó, a könyveket jobban szeretem, utána pedig egy kellemesen fárasztó kirándulás következik a kedvenc elfoglaltságaim listáján. Szóval számomra még egy tíz éves film is lehet új. Mivel én vetettem fel a filmezés lehetőségét, Egon válasza után a pénztárhoz lépek, hogy megvegyem a jegyeket. Ehhez ragaszkodom, a fagylaltomat úgy is ő fizette, nem akarom mindenre meghívatni magam. Farmerkabátom zsebéből előszedem a bankkártyámat és fizetek. Már csak huszonöt perc.*
Kezdőlap
//
//
