*Ezt a pár percet egy örökké valóságnak éreztem. De megtanultam türelemmel lenni miközben ezüstláncra verve voltam órákon, de olykor napokon át. Nos igen, van egy furcsa nevelési módszere Georgenak és a Klánnak. De mindenképp hasznos, hisz ha ott túléltem napokat, úgy, ahogy akkor ez a pár perc már mit sem számít, míg a Kölyköm könnyei apadnak és lelke megnyugszik a szeretetemben, nyugalmamban. Úgy, ahogy annak lennie kell. Azért látom, mégsem felejtette el, hogy kihez is tartozik valójában. Még ha dacosabbnak is tűnik. De egy év alatt, nem lehetett annyi mindent elnyomni, egy év… olyan, amit a megfelelő módszerrel két hónap alatt a helyére teszek, hogy megint minden rendben legyen. De nem most. Egy halvány, elfogadó mosoly kúszik az ajkaim szegletébe, ahogy feltekint. Finom kezem felkúszik a fiú arcára, hogy letöröljem vele a könnyeit és bőrömön viseljem tovább, míg az be nem szívja a sós nedűt, aminek az illata szinte jólesően facsarta az orromat. De nem húzódtam el Tőle. Emberi – hisz kicsit sem emberibb, mint a másik – felem csak fürdött a tekintetében, gondosan elrejtve azt. Nem láthatott mást Jamie, csak azt, hogy elfogadtam a háláját. Miért is ne tettem volna? Hisz, amíg ilyen nekem csak jó. Addig az én malmomra hajtja a szelet. S a tiszteletet sem felejtette el. Nem felejtette el, hogy nem támadhat csak úgy le, nem veheti el azt, amit akar engedély nélkül. Na, nem olyan halott ez a dolog, mint amilyennek Jamiet hittem ennyi idő elteltével. Kissé lejjebb hajtom a fejem – de közel sem egy szintbe az övével – hagyom, hogy az ajkát az enyémre tapassza, s csak azután viszonzom a csókját. Lágy érintésem nem lett követelőzőbb, azonban az ujjaim finoman, éhesen túrnak és fognak a tincseire, ahogy magamhoz vonom és mégis szinte észrevétlenül megtartom a szintjén a fején. Igen, hiányzott… kár volna tagadni, hisz akkor nem jöttem volna idáig. Ennyire még Én sem unatkozhatok, mikor a világ bármely pontjáról kaphatok fiatal fiúkat, de olyat, mint Jamie nem. Emberként is egy senki volt, mellettem lett valaki. A kölyköm, mely bár nem járt tisztelettel a nagyobbaktól, de mégis eljuthatott közéjük. Eljuthatott volna, ha nem ostoba. De nem szítom tovább a fájdalmát azzal, hogy az orra alá dörgöljem, hogy ha szólt volna a lányról, akkor megkaphatta volna. Magam haraptam volna be neki, mint egy jutalmat. Más nyalókát kap, Jamie kaphatott volna egy nőt. Persze, csak is mögöttem, szóval félreértés ne essék… a nyomomba sem ért az a lány és Jamie még mindig nekem tartozott volna elszámolással, felelősséggel, alázattal és ha úgy kívánom, továbbra is az én ágyam melegítette volna. Csakhogy, megérdemelte volna. De minek is ezt feszegetni? Jamie ostoba volt, a lány meg halott. Az időt még Én sem tudom visszaforgatni. A hosszú csókból kiszakadva, tekintettem Jamie szemeibe. S nem vak és nem is egy érzéketlen, szaglástalan tuskót neveltem. Láthatta a tekintetemben a vágyat, érezhette az energiáimban mert utat engedtem nekik. Azonban a szaglás az, amivel nem tudtam volna mit kezdeni, hisz a testem is reagált rá. DE! Nem folytattam, nem vettem el. Ha akarja, megkapja, ha akarja, kielégít és a kedvemre tesz. Ha nem, ma így is jó. Egy barommal kevesebb lesz Fairbanksben. Szavaira azonban elkomorodtam és vágyam is csillapodni kezdett, ámbár nem tűnt el a semmiben.* - Ó kis idióta… ha tudnád, hányszor büntettem meg Kevint miattad. *És hányszor kaptam Én is miatta. Bár tény, hogy jóval kevesebbszer mint Jamie miatt, hisz Kevin mellett szólt a pénze. De ez már tényleg nem tartozik Jamiere. Mondjuk az sem, hogy a színfalak mögött megbüntettem Kevint, vagy épp az, ahogy George engem büntet. De a legrövidebb út az egyenes, s jelenleg ez tűnt a legkifizetődőbbnek is. Az őszinteség. Nem foglalkoztam sokat Jamievel Kevin első időszakában, mert nagyobb figyelmet igényelt a nevelése. Azonban ez nem jelentette azt, hogy bárki szórakozhat a kölykömmel. Még ha nem is szóltam bele, mikor egymás közt civakodtak. Gyerekek, majd kinövik. A következő szavaira mélyen sóhajtottam, míg átgondoltam, hogy erre most mit mondjak.* - Nem gyerekes dolog Jamie. Csak… gyengeség. Olyan, ami sebezhetővé tesz. Példának okáért, Kevin látta rajtad, hogy mennyire vágyódsz utánam. S hogy Téged… hmm… hogy is mondjátok ma? Cseszegessen? Mindegy is, szóval ilyen miatt egyre nagyobb hibákat követett el, egyre nagyobb galibákat okozott, amik megkövetelték, hogy mellette legyek. Ha nem akarom azt, hogy kivégezzék. S inkább viselte a büntetéseket, mert míg büntetek, sem foglalkozom veled. S elérte a célját. Hisz Te is tudod, hogy a klán szabályzata szerint, a kölykeink büntetését magunknak kell végre hajtani. *Ahogy Jamiért oda álltam arra a pár pillanatra George elé, míg le nem vert a lábamról. Úgy a másik kölykömért is megtettem volna. Az én Kölyköm, az Én felelősségem. A hibáik az én hibáim. S köszönöm szépen, az ilyen szintű verés még kétszáz évesen sem móka és kacagás, hogy ne fogjam Őket rövid gyeplőre. Élvezem a fájdalmat, abban lelem az örömöm, a kéjt. De mindennek van határa. A félholt állapot már csak a nekrofilok élvezik, azok is csak félig. Láttam, nem kerülte el a tekintetem, hogy egyenesen a szemembe nézett, de ezt csak kételkedve fogadtam. Nocsak, mi tette ilyen bátorrá? Miért képes ennyire nyíltan vállalni, hogy bűnbánata van. Nem erre tanítottam. De, idővel kibújik a szög a zsákból, ahogy Jamie szemei is a padlóra.* - Erős vagy Jamie… nem haltál volna meg. Még ha nem is a vérem csörgedezik benned, de az én bestiám. * Még hogy más férfi érdeme? Kizárt. Csak is az enyém, és nem, nem akartam belegondolni, hogy meghal? Mennyire viselt volna meg? Valószínűleg semennyire… de a farkasom igen, ha szembesül vele. A kérdése azonban váratlanul ért és a szemöldököm felvonva vártam, hogy folytassa. De képes volnék elhagyni a Klánom? Elárulni Őket? Elárulni Georgét? Igen, bántott mert nevelt. Bántott, mert ezt élvezzük. Büntetett ha tiszteletlen voltam. Gyűlöltem és egyszerre rajongtam érte. Mégis csak az első szerelmem… az egyetlen hím az életemben, aki végig kísérte minden rezdüléseim. Vágytam rá és mégis saját kezűleg nyírtam volna ki. De a szerelmet és a gyűlöletet csak egy vékony perem válassza el egymástól. Egy olyan perem, amin ha rosszul lépsz, könnyen áteshetsz a másik oldalra. Nem, én még nem estem át. Most is vágytam rá. A farkasom vágyott arra, amit Ő adott Jamienek, amit én is kaptam ha jó voltam, ha megfelelően hajtottam végre, egy hang nélkül a szadista mégis kéjes játékait. Amik után büszke volt rám. * - Én máshogy nevelkedtem, mint azok akik Klánokban élnek. Tapasztaltam már itt egy-egy egyeddel, hogy Ők miként is viszonyulnak egymáshoz. Nem tűrne meg az új falkád maguk között. Lehet, hogy más mint a miénk… de Jamie, két száz múltam. Vannak dolgok, amiket nem lehet levetkőzni. Olyan dolgok amiket már csak a halál írt ki belőlünk és a farkasunkból egyaránt. * Feleltem őszintén - miközben figyeltem, hogy miként reagál a halálom eshetőségére-, de ettől függetlenül érezhette a ragaszkodásom hozzá, ahogy azt is, hogy nem akartam onnan kiszakítani. Még. Majd kiszakad Ő magától, ha eljön az ideje. Ha kirángatom, fent áll az esélye annak, hogy csak dacol és addig pengeti a húrt míg el nem pattan és kivégzésre nem kerül. Az újabb kérdésére elhúztam a szám, és felálltam. Kezem nyújtva neki, ezzel engedélyt is adva, hogy felálljon.* - Gyere sétáljunk egy kicsit, aztán ha még mindig szeretnél haza mehetsz. De nálam is töltheted az éjszakát. * Adtam választási lehetőséget. De aztán csak kecsesen megvontam a vállaim, ahogy lépdeltem előre, már ha jött velem és válaszoltam neki.* - Talán furcsa lehet, de nem volt kimondott tervem. Üzleti ügyben jöttem… legalábbis ezt mondtam Atyámnak. Ami nem volt hazugság, csak rész igazság, hogy eljöhessek. Mindössze, csak megakartalak találni. Azt sejtettem, hogy nem akarsz majd visszajönni velem, de ha találok egy kényelmes üzletet itt, akkor ide áthelyezem a székhelyem és csak néha kell haza mennem pár órára. Atyám még mindig nem akarja elhagyni Sitkát. De tudod milyen… * Szeret mindent az uralma alatt tartani és a pénz fontosabb a kölykénél. Szóval ég Ő maga ajánlaná fel, hogy költözzek ide. Csak mi a fenét találjak neki. Tényleg sok lehetőség van mint ahogy mondtam, de mással voltam elfoglalva. Azonban szavaimban nem volt semmi szemrehányás, csak a szeretet, a tisztelet és a megbecsülés. Az, ami egy kölyökből áradnia kell a teremtője felé. Ha Jamie nem zárta el magát, akkor érezhette, hogy farkasomban feldereng a vágyódás Atyja iránt.* - Merre laksz vagy mivel foglalkozol? * Érdeklődtem utána, finoman oldalra pillantva és észre sem véve, hogy olykor-olykor a vállaink súrlódtak, ahogy mellettem haladt. Legalábbis látszólag nem vettem észre.*
Felcsillannak a szemeim. Darren önbizalomról és büszkeségről mesélt nekem, erre biztat már hónapok óta. De hiába próbálom, keresem magamban ezeket a dolgokat, csak erőltetett próbálkozás az egész. De most, hogy Charlotte édes ajkai közül szólnak a szavak és adja tudtomra, hogy miattam büntette az öcsémet, úgy érzem, hogy valós alapja lehet némi önelégültségnek. Persze messze nem annyinak, amennyi esetleg talán zavarná Charlotte-ot, de esetleg mégis: nem tudok tenni ellene. Örülök, hogy Kevin sokat bűnhődött azért, amit velem tett. Hülye pöcs. Ez ugrott be, amikor összeállt a kép arról, hogy mit miért csinált és hogy elérte a célját. Ha ezt nem hagytam volna neki... Akkor talán még mindig én lehetnék Charlotte szeme fénye és ez az egész trauma meg sem történt volna. - Ha kiválasztottad Őt, biztosan megvolt az oka. Sosem kételkednék a döntéseidben, Charlotte. - pislogok rá - De... örültem volna, ha ezt akkor elmondod nekem. Magamtól nem jöttem rá, hogy csak ezért kerültem háttérbe. Annál pedig sokkal jobban vágytam Rád, mint hogy szó nélkül elviseljem Kevin aljas húzásait. Úgy érzem, hogy ebben a helyzetben, ha már beavatott, megengedhetem magamnak, hogy elmondjam neki, mit érzek. Eszembe nem jutna bírálni vagy megkérdőjelezni, csak... Örültem volna, ha nem fajulnak el a dolgok. És azok alapján, amiket az emlékében láttam, szerintem ő is. Újabb engem méltató bók érkezik. A pupilláim a normálisnál is nagyobbra tágulnak a hirtelen felbukkanó izgatottságtól, amit a Teremtőm elismerése vált ki. Persze nem fogom fel, hogy igazából saját magát dicséri, én abszolút úgy érzem, hogy nekem szól. Ezek a szavak csak az enyémek. Aztán kissé megrázom a fejem. - Á, akkor biztos a másik falkával találkoztál! - lehetetlen, hogy az Őslakosok ne legyenek rendesek, hiszen még engem is maguk közé vettek - Ne légy ilyen! Hiszen ha engem befogadtak... Téged százszor annyira! Sőt, talán még könyörögnének is, hogy légy a csapat része, egész biztosan nem ölnének meg. Nem smúzolok, egyszerűen csak nem értem, hogy mégis miért gondolja azt, hogy amit én el tudok érni, azt ő nem. Hiszen sokkal jobb, erősebb és... Tökéletesebb, mint én. Ezen nincs semmi meglepő és nem is érdemes rajta vitatkozni. Felkel, kecsesen és tiszteletet parancsolóan, én pedig - mint régen -, csak nézek fel rá, és várom, hogy utasítson. A kezét nyújtja, én pedig felnyúlok hozzá, és felegyenesedem mellé. Nem húzom fel magam a kezébe kapaszkodva, nem akarom lerántani és ennyit magamtól is meg tudok tenni. Ez csak egy jel volt. És ha nem veszi zokon, finoman bújtatom az ujjaim az övé közé, hisz ha már itt van, ha ekkora utat megtett és kiderült, hogy mennyire fontos vagyok neki, érezni akarom. De ha nem akarja, hogy fogjam a kezét, akkor egy kicsit lemaradva mögötte sétálok, hogy ő "vezethessen". A felajánlásán el kell gondolkodnom... - Te mit kívánnál? Kérdezem kissé behúzva a nyakamat. Ha kedvére való a társaságom, talán vele tartok. De ha egyelőre megelégszik annyival, hogy megtalált, akkor viszont felviszem Masa cuccait. - Hát... Sitkán már minden a Klán kezében van, szóval nem nagyon lehet új bevételt szerezni szerintem. Ha megengeded... Szerintem mindannyian jobban járnánk, ha csak megpróbálnánk itt együtt. Érzem, hogy olykor-olykor hozzáér a válla az enyémhez. A farkasom lassan ki fog ugrani a bőréből, én pedig egyre kevésbé akarok neki megálljt parancsolni. Biztató dolgokat mondott Charlotte, és maximálisan elhiszem neki, hogy nem lesz baj. És olyan filmes happy end lesz majd, mint a mesékben. Legszívesebben most azonnal rávetném magam, de nem azért, mert "kanos" vagyok, hanem... hiányzik a törődése és a figyelme, amit akkor kapok. És valljuk be, a módszerei is. Bár, ezt mélyen titkolom a külvilág elől. És ebbe csak az zavar bele, hogy érzem, hogy a figyelme kissé elkószál, és egy pillanatra nem én vagyok a vágyakozásának tárgya, hanem George. Felsóhajtok és lehajtott fejjel lépdelek tovább. A kérdésére azonban némi büszkeséggel a hangomban válaszolok. - A Síparadicsomban élek a helyi falkával. Fent a hegyen. Előtte egy lánnyal laktam együtt, de azóta ő is bekerült a falkába... - ahogy felidézem Masát, újra előre törleszkedik a megfoghatatlan harag szikrája, és Charlotte sajnos mindenképp megérezheti, hogy ez elég... Mélyen érint. - Asztalosinas vagyok Darren műhelyében. Bútorokat tudok már készíteni! Jelenleg ebből éldegélek. Vonok vállat, de azért azzal nagyon elégedett vagyok, hogy egy ilyen nehéz mesterség alapjait már elsajátítottam. Nem tudom, hogy Charlotte mit fog szólni hozzá, de én akkor is örülök neki. - Tudom, hogy ezt Te alantasnak tartod, de... A Klán előtt, de még a Klánban sem voltam több ennél. Itt pedig... Értéket készítek. Nekem ez fontos. Szeretem... Közlöm elmélázva, majd finoman belerúgok egy apró kőbe, ami az utamba került, vigyázva, hogy nehogy Charlotte-ot találjam el vele, de szerencsére ez nem történik meg.
*Csendesen már-már kissé elmélázva hallgattam a szavait, még ha az első két mondatára össze is szaladt a szemöldököm. Nem kételkedne, milyen édes… próbálná megtenni. De ezt megtartottam magamnak.* - Nem jöttél rá, mert az érzelmeid irányítottak és gyengítették le az ítélőképességed, a józanságod mely segített volna látni is és nem csak nézni. Az érzelmek gyengévé tesznek Jamie, mindig is ezt tanítottam neked. S lásd, most szembesülsz vele, hogy igazam volt. A vágyod elvakított és ostobaságra adtad a fejed. De miért mondtam volna el? Már évtizedek óta ott voltál, már rég tudnod kellett volna, hogy miként mennek a dolgok. * Igen, meg volt az okom Kevinre. Köztük George és az, hogy friss húsra vágytam. Jamie már kiöregedett, azonban ez nem jelentette azt, hogy munkám gyümölcsét veszni hagytam volna. A terhelést meg bírna kell! Ez nem vita, vagy kérdés tárgya. Csúfosan elbukott, és ezt maga is belátta. * - Te voltál az idősebb, az erősebb… kitudtad volna fejezni a feljebb valóságod _vele_ szembe. *Adtam a tudtára, hogy Kevinnel csak annyi tisztelettel kellett volna viseltetnie, mint amennyit Ő kapott mert az én Kölyköm. Minimálist. Azonban ha megérdemelte volna, nyugodtan neki mehetett volna. Tény, hogy kikapott volna, de Kevin egy idő után megunja. Nem tiszteljük az alattunk valókat, mindaddig, míg ki nem vívja magának. Könnyű… könnyebb, mint gondoltam volna, hogy lesz. Persze reménykedtem benne, hogy nem történt Jamievel semmi olyan, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatná. Azonban mégis számoltam vele. De hogy magam dicsérem és magának ítéli a szavaim. Hát áldásom rá… hisz csak az energiáiban érzem, hogy ennek jelét adja. Szavaiban azonban nem. De ez a falka… megkell néznem magamnak. Az már biztos, de nem most. Még nem.* - Hízelgőek szavaid. De Én… máshogy nevelkedtem Jamie. Ott csak egy lennék a sok közül, amit a neveltetésem nem enged meg. De hagyjuk is… majd kialakul. * Legyintettem dobva a témát, hogy nem akarok többet beszélni róla. Én tudom mi vagyok, tudom mi lakozik bennem. Sem az Őslakosok sem a másik falka nem látna szívesen. S remélem, ez így is marad… hisz, senkiért sem hagynám ott Georgét, Ő meg a klánt. Mi egyek vagyunk, együtt vagyunk egy egészek. Egy halvány mosolyt csal az ajkaimra, mikor feláll. Nem nehezedik, csak elfogadja a gesztust, úgy ahogy azt kell. Finoman, de mégis maga végzi el a dolgát, azt, hogy felálljon. De most nem kívánom, hogy lemaradjon mögöttem, valahogy fent kell tartanom a látszatott és ez azért hiányzik is az első időkből, mikor még nem kezdtem el a nevelését, csak szoktattam ahhoz, ami. Megmutattam, hogy mi lehet mellettem, mit érhet el s csak aztán mutattam meg milyen út vezet oda. A kérdésére könnyedén válaszoltam, látszólag fenn sem akadva rajta.* - Szeretném, ha velem tartanál… de nem otthon vagyunk. Szóval, nem kötelező. * A frászt nem, azt akartam, hogy velem jöjjön, hogy velem töltse az éjszakát s közben fokozatosan hagytam, hogy egyre több ragaszkodás kerítse hatalmába a farkasom, ahogy játékosan csillapította a hiányérzetét a kölykével. Talán hatással lesz rá… régen az volt. Pedig, negyed ennyire sem engedtem szabadjára. De ez majd kiderül a válaszából.* - Pénzből mindig akad új bevétel… * Zártam le a témát. Nem toborozni jöttem, mindössze anyagiak lapultak a háttérben. Egy új üzlet meg senkinek nem jelenthet hátrányt és mindig van feljebb. A pénz hatalom, s abból csak jó ha sok van. Ideje terjeszkedni Sitkán kívül is. De Jamienek nem kell ennyire mögé látni, hogy végeredményben milyen indokkal jöttem el. Hisz itt vagyok, csak ez számít. Neki is csak ez kell, hogy számítson. Mert a kölyköm, az enyém. S ha kell ezt újra belé nevelem. Azonban a sóhaja nem kerüli el a figyelmem és felvont szemöldökkel pillantok oldalra.* - Zavar valami? * Igazából ez egyértelmű volt, a kérdésem inkább az volt, hogy mi az ami ezt váltotta ki. Ugyanis, halvány dunsztom sincs, hogy mit csináltam szerinte rosszul. Hisz ez egy nem tetsző sóhajnak fogtam fel. Nem baj Jamie, gyűjtögesd csak. De remélem még benned él, hogy sosem felejtek. S Te is jobban jártál, ha apránként kaptad mintsem, mikor egyszerre. Az meg, hogy, George lehet a gondja tárgya még csak meg sem fordul a fejemben. Nem mintha különösebben érdekelne, de Ő mégis ezt látja rajtam, hogy kíváncsi vagyok arra, hogy mi a baja. Ó hát igen… a lányok jönnek, mennek de belőlem csak egy van. Senki nem lesz olyan jó és kegyes Jamievel mint Én. Nálam jobbat keresve sem találna. Féltékeny? Ugyan. Fényévekkel jobb vagyok mint ő, ezt így láthatatlanba is megkockáztatom, hisz semmi kockázat nincs benne. Azóta… ráadásul még csak egy kölyök. Pff… * - Mért érzek belőled haragot kicsi Jamie? * Kérdeztem őszintén, hisz ezt ritkán tapasztaltam felőle és akkor sem tartott sokáig. Szerelmes volna? Ó nem, Én vagyok neki a nagy betűs Nő. Csak én tudom megadni neki, azt, amire szüksége van. S ha a lánynak baja esik, úgy is hozzám jön. Kevin is hozzám jött.* - Valóban. Én nem csinálnám. De ha ez esik jól, ha ebben lelted meg az örömöd, egészségedre. Azonban már itt vagyok. Ha nem szeretnéd, nem kell. De ha továbbra is folytatni akarod, akkor valamelyik nap ellátogatok oda. Feltéve, ha megmondod, hogy hol van. * Jobban érdekelt Darren mint a műhely, mi tagadás. De ezt csak én tudtam. Nem először merül fel a neve és kacattal több vagy kevesebb… ha indoknak jó, majd útközben kidobom. Nekem aztán mindegy. Azonban azt már tudom, hogy nem olyankor megyek, amikor Jamie is ott van. De ezt Ő nem tudhatja. Azt érezheti, hogy engem az érdekel, hogy Ő hol dolgozik, mit csinál és leginkább hogyan. Kac-kac… imádom Georgét, hogy tökéletesen megtanított a pajzsommal játszani. Ez a kis buta meg még csak észre sem veszi. Hajm Jamie… mennyi örömet fogsz még nekem szerezni. De ne aggódj, jutalmad nem marad el. Újra az lehetsz aki vagy. Egy ágyas és a kölyköm.*
Rég tudnom kellett volna, én vagyok az idősebb, én vagyok az erősebb, de mégis gyenge vagyok, az érzelmeim vezetnek, és különben is: minden az én hibám. Kevin meg egy cirkuszi majom. Áh, lényegében teljesen mindegy már, bármennyire érzem azt, hogy Charlotte szavai valahol mélyen porig aláznak, most sokkal jobban érdekel az, hogy most mindennek vége. Minden megjavult és kiderült, hogy félreértés volt. Ráadásul, oké, minden bizonnyal az én hibám volt. De Charlotte eljött hozzám, mert hiányzom neki. És ez a tény, a megbocsájtása és az, hogy még mindig szeret, jelen pillanatban az egész világot jelenti nekem. Amikor azt mondja, hogy csak egy lenne a sok közül, fürkészően próbálom elcsípni a tekintetét. Féloldalas, lágy és egészen férfiasnak mondható mosoly rajzolódik ki az arcomon, a szemeim finoman szűkülnek össze kissé és szinte csábos hitetlenséggel nézem a Teremtőmet. Mondjuk úgy, hogy ebben a pár pillanatban igazi férfinak érzem magam. Hiszen Charlotte a Nő, az egyetlen, akinek ismerem a rezdüléseit és akiről úgy gondolom, hogy képes vagyok örömet szerezni neki, kielégíteni és megadok neki mindent, amire vágyik. Ilyen tekintetben pedig biztos talajon állok, azonban más nőkhöz... Hát... Nos, azt nem tudom, hozzájuk hogyan kell viszonyulni. De ez most, ahogy egymás mellett lépdelünk, és ahogy az arcom kölykös vonásai közt pár másodpercre kidugja a fejér a férfi, egyáltalán nem számít. - Bocsáss meg, ha nem értek egyet a szavaiddal, de ahogy kéred, hagyjuk. A hangomban most nincs semmi megalázkodó, inkább bazsalygó, játékra hívó és tisztelettudó. Aztán elfordítom a fejem a föld felé, a mosoly pedig még ott ül egy ideig, amíg a gondolataim el nem terelődnek. Hirtelen sóhaj szakad fel a mellkasomból, mintha csak a víz alól buktam volna a felszínre. Szóval... Szeretne engem. De szabad kezet ad. Úr Isten! - Szeretnék menni. Hirtelenjében az egész testem egy lüktető, zizegő, lelketlen húsdarabbá lényegül, ahogy az elkövetkező órák lehetséges eseményeit latolgatom, a múlt emlékképeiből táplálkozva. És fogalmam sincs arról, hogy ez az egész mekkora ostobaság. De hogy is lenne... Nem jut eszembe, mivel magyarázom majd Darrennek Charlotte illatát és a gyönyöre nyomait a testemen. Gyerekes és naiv feltételezés részemről, hogy ezt egy legyintéssel elintézhetem. De ha már Charlotte-tal tartok, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem. Ekkor érzem meg, hogy ő minden bizonnyal máshol és másnál jár lélekben, és sajnos a pillanatnyi zavarom az ő figyelmét sem kerüli el. Hazudhatnék, sőt, talán hazudnom kéne, de ez a helyzet túl jó egyébként ahhoz, hogy ilyesmivel elrontsam. - Csak az, hogy már most Rá gondolsz, pedig csak percekkel ezelőtt találtál rám. Közlöm vele halkan, mindenféle sértettség nélkül. Ebből pontosan tudhatja, hogy csak azért mondtam ki, mert nem akartam titkolózni, de már én sem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Masa ügye sokkal inkább érdekel, mint George. - Mert haragszom. vonok vállat dacosan - A lány nem akart farkas lenni, én pedig nem lehettem ott, mikor egy kölyök a másik falkából megtámadta. Pedig megígértem, hogy vigyázni fogok rá. - felköhintek - Nem lesz baj azzal a fickóval? Nézek kissé hátra, és a távolban még látom az autót, amibe minden bizonnyal Charlotte is készült beszállni. Közben kissé összevont szemöldökkel hallgatom, hogy mennyire máshogy beszél, mennyire... Gondoskodni akar rólam, de újra lehetőséget ad, hogy önállóan döntsek. Lehet, hogy hülye vagyok, nem tudom, de amennyire szokatlan, annyira tetszik a helyzet. - Persze, hogy megmondom. - nyúlok hátra, leveszem a vállamról a hátizsákot, és kiveszek egy prospektust, ami a Síparadicsomot hirdeti, rajta a különféle szolgáltatásokkal. Persze Masa és a közös cuccaink szaga, ami a táska felől árad, most intenzívebben csaphat mindkettőnk orrába. - Tessék, ott a cím a hátoldalán. Akkor jössz, amikor csak akarsz. - doromboltam édesen, mint egy kölyökmacska, és visszaigazítottam a táskát a hátamra. - Messze vagyunk még? Kotnyeleskedek, miután újabb perceket töltöttem el izgatott, félszeg és kissé... Ideges, megfelelni akaró állapotban. Minél tovább megyünk, annál jobban érzem, mennyire hív magához, a farkasa és ő maga is. Meg akarok fürödni benne, s ha nem lenne a hátam mögött ennyi év tapasztalat, akkor biztosan szemtelenül csókolnám meg újra az engedélye nélkül.
*Éreztem vizslató tekintetét s a magam jégjét kaptam felé, mely továbbra is érdektelenül, ámbár kérdőn viszonozva a pillantást. Nem tudtam, hogy mit akar megtudni, azonban úgy sem tudná meg, szóval miért is érdekelne? Semmiért. Maximum, hogy „kedvére” tegyek a szavaimmal, hisz az hosszú távon nekem kifizetődő. Csakis ezért, semmi másért. Láttam megváltozott tekintetét, már csak halvány árnyalata volt annak a kisfiúnak ebben a pillanatban, mint akit magam mellé vettem, akire szemet vetettem. Ez nem tetszett, kicsit sem. Azonban nézzük mindennek a jó oldalát… van mit megtörni rajta, hogy visszakapjam az ÉN Jamie-met és nem ezt az ócska utánzatot, mely itt halad mellettem. Az ajkaim őszinte mosolyra húzódtak. Ó igen… ezt Jamie annak is értheti, hogy örömöm jele afelé amit látok. Azonban az igazság az volt, hogy a következmény az, ami boldoggá tett. Tudtam, ismertem magam és Jamie-t is. Tudtam, hogy élvezni fogom, Ő már kevésbé, de a lényegen nem változtat. Nekem jó. A többi meg… nos mellékes tényező. Szavaira azonban már az őszinteség nem volt sehol. Még hogy nem ért velem egyet… Pff.. mióta van saját véleménye? De most komolyan… Azonban a beleegyező szavaira kék tekintetemben sokat ígérő fények villannak, ahogy annak idején, most is megkapja azt, amit szeret. Kielégítheti a vágyam, hogy ez által Ő (is) boldog legyen. * - Örülök neki, hogy így döntöttél. * Biccentettem halványan. Valóban örültem neki és ezt hagytam is, hogy érezze… pajzsom alatt kiszivárogtattam az örömöm mely ezzel járt. Nem véletlen fogalmazva meg úgy, ahogy. Hogy szavaimból is azt érezze, hogy Ő döntött. Az már más kérdés, hogy az egész lényem, a jelenlétem, de leginkább a farkasom halványan befolyásolta. Halványan? Beszélek itt ostobaságot… senki nem tud nekem ellenállni. A kérdésemre a válaszra azonban felkacagtam. Mélyen belül háborogtam, azonban a hang mely tova szállt az ajkaimra elnéző, kacér és mégis szeretett teljesen lágy. * - Jamie… Ő a Teremtőm. HA mint ember utálnám, a farkasom akkor is érte kiáltana. Ahogy a Tiéd is, az enyém után… * Ó igen, azonban nem véletlen feltételes. Imádtam és gyűlöltem egyszerre a férfit. Van egy így, csak az idő döntheti el, hogy melyik irányba billen el a mérleg és válik szerelmem gyűlöletté, vagy olvad bele a gyűlöletem a szerelmembe. A lányt illető szavaira azonban felvontam a szemöldököm. Oké, egyre jobban érdekel ez a kiscsaj… de lássuk be, amíg nem köp a levesembe felőlem aztán fel is fordulhat. Ha meg megteszi, majd segítek neki benne. * - Jamie, farkas törvény. Téged sem engedtelek emberek közé, pontosan ezért. Hidd el, a jelenlegi farkasok kilencven százaléka nem akar farkas lenni, a maradék tízből kilenc százalék idő előtt életét veszti, mert nem alkalmas rá. Nem véletlen kiválasztás útján történik a beharapás. Azokat az egyéneket harapják be, akik alkalmasak és… erősek (értsd; hasznosak). Nem azokat, akik azok akarnak lenni. Hisz az ilyen emberek többsége csakis azért akar az lenni, mint mi, mert halandóként gyengének érzik magukat és azt hiszik, hogy a farkassal majd babérokra törhetnek. Pedig ez fordítva működik. * Magyaráztam el, azonban baromira kihagyva a lányt a játékból. Kit érdekel? Egy kölyök nem tudatosan harap be egy embert. Hanem ösztönből, amit valószínűleg valaki félbe szakított, különben nem beharapja, hanem darabokra szedi és csillapítja éhségét. Tehát sok ész nem kellett hozzá, hogy tudjam, a lányt valószínűleg átharapták. Ostoba mód. De ez nem az én problémám. Legyen azé a baromé, aki megtette minden előzmény, felmérés nélkül. Nem nekem fog fájni, ha nem alkalmas és végül ki kell nyírni vagy valaki megteszi helyette. Ó nem… nekem nem is fájna. Nem fájt volna, ha Jamievel kudarcot vallok. Pontosan az volt a tervem, hogyha nem jön össze, akkor megölöm. De nem így lett, mert jó vagyok. * - CSAK egy ember… * Legyintettem nem törődöm mód, halvány mosollyal az ajkaimon. Van nekem most sokkal jobb dolgom is, mint egy emberrel foglalkozni. Minek játszak egy halandóval, ha játszhatok a kölykömmel? Ugyan már… ha jön ugatni, még fel is képelem. Megmondtam… menjen haza, majd megyek. Addig meg várjon, az a dolga. Azért van, azért létezik, hogy nekem engedelmeskedjen. Ha meg nem tetszik… nos Faribanksnak is van temetője… biztos szabad hely is benne, ha meg nem… majd csinálok saját sírt. Egyedi lesz az fix. Az erdő közepén… mindig élvezheti a természet lágy ölét. Ahogy a táskát kinyitja, szinte meg csap a nő szaga… Ó anyám… muszáj ezt nekem éreznem? Annyira… semmilyen, védtelen… lágy… de leginkább irritáló. De legalább ezek után felismerem, még akkor is ha ezek emberként voltak rajta. Hisz az illat a farkassal nem tűnik el, csak kap egy kis pluszt. A prospektust érdeklődő tekintettel lapozgattam, egy hálás mosollyal. Háthogyne… papír-papír… szöveg. Kit érdekel? Viszont a kérdésére elnevettem magam, és fejem ingatva pillantottam rá. Miközben kezem a kezéből felcsúszott a karjára. Lágyan, finoman simítva végig a szöveten, mígnem a felkarjához értem, ahol viszont már határozott mozdulattal karoltam belé.* - Türelem Jamie… mindjárt ott vagyunk. Körülbelül egy jó tíz perc. * Intettem magam elé. Tényleg nem voltunk messze, azonban eszembe sem jutott gyorsítani. Ugyan… várjon csak, különben is magas sarkúban vagyok. Az hiányzik még, hogy kitörjön a sarka. Na akkor már nem biztos, hogy visszatudnám szorítani a nem tetszésem. De addig is… én vagyok a minta anyuka, aki a múltban vétet és most igyekszik jóvá tenni. A gond ott van, hogy amit teszek az mindig olyan, mint én magam is; Tökéletes. *
// Még írj ide egyet, aztán a következőt már a házamba írom. ^^//
Aaarrgggh... Te jó szagú atya világ... Fogalmam sincs róla, hogy most inkább érzem magam egy tapasztalatlan, lelkes és csalafinta kölyöknek, vagy egy olyan igazi, érett férfinak, aki egészen egyszerűen rég volt nővel. Fogalmam sincs, hogy melyik lenne helytállóbb. A lényeg az, hogy a farkasom is és én is majd megveszünk, főleg azután, hogy Charlotte kifejezi az örömét, és azt, hogy annak örül, én így döntöttem. Én. Igen, én hoztam meg ezt a döntést és nem ő. De még ha Ő is hozta volna, hát akkor is madarat lehetne fogatni velem. Ezek után George sem tűnik már akkora fenyegetésnek... Mondanám, hogy én fiatal és jóképű vagyok, de ugyebár... Nem, ennyire... sőt, egyáltalán nem gondolom ezt magamról. Főleg nem George mellé állítva. Csak egy hosszú és elhaló sóhajjal fejezem ki, hogy mélységesen egyetértek azzal a bizonyos sóvárgással. Talán... Akkor ő is ugyan azt érzi most George felé, mint én iránta? Nem, az semmiképpen sem lehet. Hiszen egy éve már, talán több is, hogy nem találkoztunk, és ami azt illeti, azóta én nem voltam senkivel sem. - Tudom, hogy én nem azért lettem beharapva, mert erős vagyok vagy voltam. - vonok vállat, és engem ez a dolog egyáltalán nem zavar - Hanem hogy örömet szerezzek Neked. És én... Ezt készséggel vállaltam és igazándiból... - megvakarom a tarkóm zavartan - Nagyon hiányzott, hogy ezt megtegyem. A szavaim őszinték, mert titkon tényleg vágytam "másfajta" törődésre is, mint amit Darrenék adnak nekem. Ha jobban belegondolok, ez olyan, mint a függőség. És ha még jobban belegondolok, nem tudnék mást elképzelni Charlotte helyére. Az már meg sem fordul a fejemben - mert nincs elég tapasztalatom -, hogy mások nem is úgy csinálják azt, mint ahogyan mi. És ha ez eljutna a tudatomig, akkor talán még nevetnék is, hogy mégis hogy lehet máshogyan szexelni? Nem érteném meg, az már egyszer fix. Hasonlóképpen, ahogyan Ő, én is haloványan mosolyodom el arra, hogy az a férfi csak egy ember. Értem én, hogy mire céloz ezzel. Egyértelmű, hogy nincs benne semmi különleges és tényleg csak egy a sok közül. Masára még véletlenül se gondolok úgy, mint csak egy emberre (jó, most már nem az) és azt sem hiszem, hogy Charlotte rá is utalt volna ezzel - pedig esélyes, hogy megtette. Meg vagyok győződve arról, hogyha ismerné, akkor ő is látná benne azt a különlegességet, amit én Na de, majd ennek is eljön az ideje. Már alig várom, hogy mindent tisztázhassunk és csillapodjanak a kedélyek. Új céljaim lettek az elmúlt percekben, és bár két lábbal állok a földön, mégis úgy érzem, hogy repülni tudnék. A nevetése hívogatón, édesen cseng a fülemben és ahogy felcsúsznak a kezei a felkaromra, és végigsimít... Egy pillanatra le kell hunynom a szemeimet és erőteljesen kifújni a levegőt, mert lassan ott tartok, hogy fel fogok robbanni. De tényleg! - Hah, könnyű azt mondani... - mármint, hogy legyek türelmes - Ha nem ismernélek, és tudnám, hogy nem érdemelsz ilyen... körülményeket, akkor azt hiszem, hogy nem lennék képes kivárni még ezt a kicsit sem. Mi történt a hangommal? Egészen mélyen és furcsán... Kéjesen hangzott fel, szinte már követelőzően. Ezen kissé meg is lepődöm, de aztán ha úgy tűnik, hogy Ő nem veszi zokon, akkor betudom annak, hogy egyszerűen egy délceg dalia vagyok, aki mindent megtesz azért, hogy a Nő boldog legyen.
Vártam már a mai estét. Na, tűpárnán azért nem ültem egészen végig, és lássuk be, egyszer már megfordult a fejemben, hogy kihúzom magam alóla, de nem tettem. Mégis mit mondtam volna? Hogy elkaptam a náthát? Na, ennyire ostoba azért még én sem vagyok. Egyébként csak aggódok. Hiába viselem a legjobb öltönyöm, hiába borotválkoztam az elmúlt évtizedben valószínűleg először normálisan, attól még leríhat rólam, hogy az elmúlt másfél évszázadban a legkulturáltabb hely, ahová betettem a lábam, az a sztriptízbár volt. Nem vagyok egy mintapéldány, az egyszer biztos, de Annabelle megszavazott nekem egy második lehetőséget, én pedig próbálom nem elcseszni. Szóval Éppen aktuális párom, Emily most visszamarad, én pedig teljes harci szerelésben álltam meg Annabelle ajtaja előtt. Persze vagy két ezüstpenge, egy Beretta M9-es, meg két póttár megbújik a zakó alatt, de erről senkinek nem szükséges tudnia rajtam kívül. Nem balhét keresni megyek ugyan, de ha mondjuk fölbukkan az a szemeteszsáknak való farkas, aki képes volt leszedálni, tudni fogom, mit, hogyan és mikor érdemes használnom. Meg amúgy sem árt az elővigyázatosság. Bár alapvetően a motorokat preferálom, de ez alkalomra kölcsönkértem egy kocsit, mert mindenféle előkészületnek véget vetne, ha mondjuk szétzilálna bennünket a menetszél. Jobb ez így, meleg is, kényelmes is, csak kevésbé kellene aggódnom az este miatt. Magamnak sem teszek jót vele, tudom. Mikor megérkezünk, természetesen átsietek a másik oldalra, és kinyitom előtte az ajtót. Elhatároztam, ma az úriember leszek, akit még kölyökkorunkban ismert, nem pedig az, aki vagyok és voltam az elmúlt évszázadban. Az a farkas hátramaradt a hotelben. – Szabad a kezét, Miss. Evans? – kérdezem. Egyik kezemben a jegyeket tartom, a másikat pedig felé nyújtom, hogy kisegítsem a kocsiból, és hogy foghassam az övét. Százhetvenhez közeledek, de valahol megpróbálhatok legalább egy éjszaka nem önmagam, hanem a kölyökkorom romantikus nyálgombóca lenni, nem igaz?
Én viszont határozottan tűpárnán ültem egész végig, vagyis, én sokkal inkább jellemezném egy aranyos, pihe-puha rózsaszín felhőcskének, ami kényelmes, és meleg, ésésésés… wáááá… Kész tragédia volt, míg eldöntöttem, milyen ruhát vegyek fel, de végül csak kitaláltam. Muszáj volt, hogy lélegzetelállító legyen, és elegáns, merthogy színházba megyünk, nem valami füstös kricsmibe. A dögös macát majd előhúzom magamból valamikor máskor. Igazi nőhöz méltóan nagyjából fél napja készülődök, szegény Norát szerintem már jó alaposan lezsibbasztottam, mert ha húsz ruhában nem kellett végignéznie, és kiértékelnie, akkor egyben sem. Jó, ő úgyis olyan aranyos, hogy szerintem nem unatkozott, vagy ha igen, remekül leplezte. A cipő és a kiegészítők könnyebb falatnak ígérkeztek, még a fehérneműt is seperc alatt kiválasztottam, de szerencsére végül megleltük az igazit. A gyönyörű piros ruha meglehetősen tökéletes volt erre az alkalomra, legalábbis én meg voltam győződve róla. Mondjuk, mindezt könnyedén elfelejtettem, mikor megláttam Rayt az ajtóban öltönyben, és onnantól kezdve már nem is láttam mást, csak őt. Meg a szívecskéket a feje körül. Jó, ennyire azért nem volt súlyos a helyzet, de azért odaképzeltem. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy kiskamasz, madarat lehetett volna velem fogatni, és azt sem bántam, ha ezt esetleg mindenki látja rajtam. Teljesen be vagyok zsongva, atya ég, amióta ismerem, erre vágyom, mármint, egy igazi randira, és most tényleg megyünk. El se hiszem. Már csak nem kellene elrontanom valami butasággal, hajlamos vagyok néha ilyesmire. Mikor megérkezünk, már szállnék ki a kocsiból, de megelőz, és kinyitja nekem az ajtót, meg nyújtja a kezét. Holt biztos, hogy ő is rendesen kitesz magáért. Igazából, nekem nagyon imponál, de csak remélni merem, hogy ő nem érzi pocsékul magát közben, mert akkor semmit sem ér az egész. Nekem sokkal fontosabb, hogy ő jól érezze magát, minthogy én magam. - Természetesen! Nyújtom mosolyogva a kezem, majd amint kiszálltam, bele is karolok. Mi tagadás, emlékeztet arra, akinek megismertem, de fogalmam sincs, mennyi létjogosultsága van annak a valakinek ebben a világban, 150 év keserű tapasztalatával egyetemben. Mindenesetre, ha úgy fogom látni, hogy pocsékul van a dolog miatt, úgyis leállítom. - Mit is nézünk meg? Kiment a fejemből… Persze hogy ki, mert csak arra tudtam gondolni, hogy vele nézem, az már teljesen mindegy, hogy micsodát.
Mit ne mondjak, gyönyörűen néz ki. Annabelle tényleg ritka és lélegzetelállító szépség, mindig is az volt. Már kölyökkorunkban is volt benne valami különleges, tudom. Azt a ruhát pedig mintha csak ráöltötték volna, kérem szépen. Na jó, ennyi bókot tudtam csak elolvasni a mai este előtt, mert az összes weblap azzal fogadott, hogy a szépség belülről fakad, meg bókoljunk, ne pisiljünk a hátsó ülésre – igen, az egyik kutyáknak szólt –, szóval nem lettem sokkal okosabb. Érzem az energiáin, hogyan érzi magát, és mit ne mondjak, rám is hatnak az érzései. Nem, nem zavar, örülök én annak, hogy így érzi magát, főleg, hogy miattam érzi így magát – ha másról lenne szó, úgyis darabokra tépném az illetékest. Na, de ilyen gondolatokat most a háttérbe szorítom, mert szépen, lassan megérkezünk, és nem akarom, hogy a gyilkolásról szóló gondolatok ködösítsék el az elmém. Ma ő a fontos, ő a lényeg, és ha valami adódik, azt inkább csendben intézem. Neki arról nem kell tudnia. Ahogy belém karol, kicsit olyan az érzés, mintha áramütés futna végig rajtam. Hiába, nem éreztem életem során valami gyakran a szerelmet, pontosabban legutoljára kölyökként. Azóta el is felejtettem, hogy milyen inkább menekültem bele a kóbor numerák világába, aminek még az sem vetett véget, hogy valaki egy miniatürizált üvöltőgépet pakolt a küszöbömre. Most viszont, ahogy ismét fölfedezem az érzést, amelyet kölyökkoromban olyan biztosnak és halhatatlannak véltem… Furcsa. Ez a legjobb szó rá. Hosszú ideig gondoltam megvetéssel arra a kölyökre, aki egykor voltam. Most már úgy gondolom, voltak dolgok, amiket jobban tudott nálam. – Ha emlékezetem nem csal, ma este a Rómeó és Júlia van műsoron. Vagy Shakespeare valamelyik másik műve, de szerintem az – mondom. Hangomon talán nem érzi, de nem vagyok nagy híve ennek a darabnak. A mindent elöntő, felölelő szerelem, amiért meghalni is érdemes, mert a másik nélkül nem lehet élni… Ugyan már, kérem, ez a tinédzsereknél működik, felnőtt embereknél ritkásabban. De ha ő szereti az ilyesmit, én végigülöm vele. Ha elalszok közben, majd leordíthatja a fejemet utána. Na jó, nem hiszem, hogy ilyesmit tenne, de nem is akarom, hogy megharagudjon rám, szóval ittam kávét mielőtt elindultunk. A kapu előtt strázsáló, láthatóan szarráfagyó srácnak odanyújtom a jegyeket, aki csak bólint, és már mehetünk is befelé. Odabent kellemes meleg fogad, szóval feltételezem, hogy a srác az innen kitóduló levegőn él. – Szabad a kabátját, hölgyem? – kérdezem mosollyal az ajkamon. Igen, a tükör előtt állva gyakoroltam, szóval most már egészen jól működik.
- Rómeó és Júlia? Kérdezek vissza szinte rögtön felvont szemöldökkel. Nem arról van szó, hogy ne értékelném Shakespeare munkásságát, de a jelenlegi lelkiállapotomhoz nem nagyon illik ez a mű. Valahogy túlságosan is negatív a szememben. Mindig az volt, pedig én aztán mindenben megtalálom a jót, de azt hagyjuk már, hogy két szerelmes fiatal kénytelen a halálba menekülni, mert a családjuk nem tolerálja az érzéseiket, és nem képesek miattuk a háttérbe szorítani az ellentéteiket… - Bíztató. Jegyzem meg, de azért mosolygok, mert bár szerelmes vagyok, de arra nem lennék képes soha, hogy megöljem magam, ezzel elfutva a problémák elől. Meg aztán, a bennem élő fenevad úgysem hagyná, ő az utolsó lélegzetéig küzdene az életéért. Az biztos, hogy ezután meg kell majd néznem otthon valami vígjátékot, mert az ilyesmitől még én is képes vagyok szürkének látni a világot. Egyszerűen vannak olyan történetek, amik nem nekem valók. Azonban a színházat szerettem, és ha másért nem, hát a színészekért remélhetőleg megéri a dolgot, na jó, természetesen Rayyel lenni minden körülmények között csodálatos, úgyhogy igazából nekem teljesen mindegy, hol vagyunk, és mit csinálunk. Nyilván akadhatnak extrém esetek, amiket nem élveznék túlzottan, de attól még megnyugtató lenne, hogy ott van a közelemben. A jegyszedő srácra rámosolygok, szegény ne érezze magát olyan pocsékul idekinn a hidegben, ha nem kezdődne hamarosan az előadás, akkor még szóval is tartanám egy darabig, de nem biztos, hogy azt Ray értékelné. Mondjuk, még a féltékenység jeleit nem véltem felfedezni rajta, de talán jobb is, ha nem generálok ilyesmit, szándékosan persze sosem tenném, de vannak, akik félreértelmezik a kedvességemet. - Természetesen, uram! Igazából, tényleg sugárzok, rólam biztos, hogy lesír, hogy szerelmes vagyok, mert minden érzésem ott van az arcomon, a lélektükreim csillognak, és szinte le sem bírom venni a szemem Rayről. - Nagyon-nagyon rég voltam színházban, úgyhogy örülök, hogy eljöttünk. Azért, ha lesz még ilyenre lehetőségünk a közeljövőben, meg fogom kérni, hogy valami vidámabb műsor legyen a cél.
– Miért? Azt hittem, ti, nők szeretitek ezt a sztorit – jegyzem meg. Hogy őszinte legyek, a melléfogás gondolatára kicsit megnyúlik a képem. Be kell látnom, az ellenkező nem lelkivilágáról meglehetősen keveset tudom, bár a bemeneti nyílásokat meg elég jól ismerem, szóval biológiával kiváltom a hiányosságaimat. Szóval nekem aztán halovány lila segédfogalmam sincs arról, mit akarnak, csak annyit tudok, hogy mindig valami Rómeóra meg Edwardra várnak. Na már most, egyszer megtapasztaltam, milyen az az Edward, és azóta is várok az új TV-re, mert nem találtam a távkapcsolót és inkább kivágtam az egészet az ablakon. De azért remélem, nem fogtam mellé teljesen és tökéletesen. Tekintetem inkább a jegyre téved, és a sor meg persze a hely számát keresem. Csak magamban nyugtázom, mielőtt az öltönyöm zsebébe helyezném mindkettőt. Szerencsére a memóriám egészen jó, nagy bajban is lennék, ha nem volna az. Igaz, a vérvonalamat tekintve inkább lenne ironikus, de azon nevetni lehet, én pedig nem vagyok az a típus, aki szokott. Igen, ez is olyan dolog, amit tanulnom kell majd. A jegyszedő srác visszamosolyog Bellsre, amire kedvem lenne rávicsorogni a kölyökre, de annak nem lenne túlságosan sok értelme. Egyébként sem szabad veszélyeztetni a titkunkat, és lássuk be, az emberek nem szoktak egymásra morogni meg vicsorogni. Tökön szokták térdelni a másik, potenciális hímet, de azt meg valószínűleg Annabelle nem értékelné. Szóval marad a csendes ellenállás, meg az arc megjegyzése, hogy ha a srácot valaha is meglátom a hotel környékén ólálkodni, egy kilencmilis golyó ütötte lyukat helyezzek rá valahol ágyéktájban. Finoman veszem le a kabátját, majd sétálok az oldalán a ruhatárhoz, ahogy átnyújtom előbb az övét, majd a sajátomat. A kedvesnek tűnő, pirospozsgás arcú hölgy éppen csak nem kezd el arról elmélkedni hangosan, mikor látott utoljára ilyen párocskát, de lehet, jobb is, mert akkor a felesleges csiripelésért megkapná a magáét. – Én is örülök – felelem. És akkor nem fűzöm hozzá, én mikor voltam utoljára színházban, mert hamar kisülne a turpisság. Nem mondom, hogy nem hiányoznak azok a napok, amikor a kulturális szórakozást éltük meg Dommal, de ma már… Ma már jobb, hogy Annabelle mellett vagyok. – Mit gondolsz, keressük meg a helyünket? Körülöttük több embert is látok, de messze nem akkora a vendégsereg, mint amilyenre számítottam. Hiába, itt, a civilizáció segglyukában, Alaszkában jobbra nem is számíthat az ember. Mentünk volna el Chicagóban egy ilyen előadásra, ott teltház volt minden alkalommal.
- Én a magam részéről inkább az előbb szenvedünk, és utána van happy end dolgokat szeretem. Feleltem mosolyogva, persze, valahol nagyon mélyen biztos romantikus dolog együtt meghalni, ezzel a részével nincs is semmi bajom, engem a többi zavar, a miértek. Ez olyan, mintha, Ray apja, meg az én apám ősellenségek lennének, és nem lehetnénk együtt. Más kérdés, hogy bizonyos értelemben ez a személy egy és ugyanaz. Ettől függetlenül az előadást nagyon szívesen megnézem, nincs vele semmi bajom, csak örülök, hogy sosem voltam olyan helyzetben, mint Júlia. Észlelem, hogy Ray kicsit berág a jegyszedő srácra, de nincs semmi oka rá. Én a világ legcsodálatosabb férfijára sem néznék úgy, ahogy rá, jó, nekem tulajdonképpen Ray tölti be ezt a szerepet, de szerintem ezt fölösleges lenne ecsetelnem. A hülye is látja, hogy nézek rá. Mérhetetlenül örülök, hogy eljutottunk idáig, most már valahogy nagyon távolinak tűnik az a pillanat, amikor ezüst pengét szegezett a torkomnak, és talán képes is lett volna megölni. Mondjuk, akkor és ott inkább meghaltam volna, ha nem hallgat meg, és tudom neki bebizonyítani, hogy én sosem vertem át. Hagyom, hogy levegye a kabátom, jól esik kicsit hölgyként viselkedni, ritkán van lehetőségem ilyesmire, többnyire csak tönkretenném a csinos ruhákat a vérrel, annak meg nincs semmi értelme. - Persze! Nem kérem el a jegyeket, ő csak tudja, hogy hova szól a helyünk, vagy ha nem, majd megnézi. Hagyom, hogy vezessen, nekem nem gond ilyen téren a háttérbe húzódni, lévén közel sem vagyok egy vérmes, domináns nőstény. Jó nekem így, finoman, egyszerűen. Az nekem is feltűnik, hogy viszonylag kevesen vannak, de nem baj, legalább annyival is kisebb lesz a zsivaj, azt nagyon nem szeretem, amikor egyesek az előadások közepette duruzsolnak. Egyedül a gyerekeknek tudom elnézni, de remélem, ilyenkor senki sem hoz már ide lurkókat, nekik már ágyban a helyük. Lopva a karórámra pillantok, és úgy tűnik, már némileg sürget is minket az idő. - Hú, siessünk, mindjárt kezdődik. Aztán, amint helyet foglaltunk, még csenek magamnak egy gyors, de annál finomabb és érzékibb csókot, mert hát, miért ne… utána ismerve magamat úgyis bele fogok feledkezni a műsorba. Valamint, még ülve is fogom Ray kezét, remélem, nem fogja túlságosan kellemetlennek találni a dolgot.
Elmosolyodom azon, amit mond. Nem, nincs ellenemre, egyszerűen csak teljesen másképp gondolom. Az elmúlt másfél évszázad megtanított arra, hogy a boldog befejezés, amire a többség vágyik, baromi szép illúzió. Én nem reménykedek benne. Éljek elég hosszú ideig, hogy jóvátegyem Bellsnek, amit elbasztam, aztán legalább egyvalaki jó emberként fog emlékezni rám. Másra én nem vágyok, és nem is vágyhatok. Nem akarok hosszú életet. Legyen „rövid”, de a lehetőségekhez mérten boldog. A kölyökre nem fecsérlek több időt. Megjegyeztem az arcát, ha legközelebb meglátom a közelünkben grasszálni, halott, annyi biztos. Más farkasnak sem tűröm el, hogy túlságosan „barátságos” legyen Annabelle közelében, nemhogy egy mocskos kis embernek. Hát hová fajul a világ, komolyan mondom? Emberek meg farkasok? Ne röhögtessük ki magunkat… Persze azt tudom, hogy nem Bells miatt kell félnem, de hát ismerem én a saját nememet. Gátlástalan szarháziak vagyunk, ha föláll a farkunk. Lassú, de magabiztos léptekkel lépdelek a székeink felé. Valahol fél távon vannak, középen, egészen jó helyen. A többség mögöttünk helyezkedik el. Azt tudom, hogy ha valaki megpróbálja megzavarni a nagy műélvezetet, hát én fogom és fordulatból képen lövöm. Áh, nem jó, az hangos, mi lenne, ha kést dobálnék? Ugye, máris jobb. Leülök a helyemre, Bells mellé, és már éppen megpróbálnék figyelni, amikor hirtelen megcsókol. Nem mondom, hogy nem lep meg a dolog, de én leszek a legutolsó ember, aki ellenkezik, ha egy hölgy éppen a szájába próbál jutni. – Ehhez hozzá tudnék szokni – vigyorgom rá. A keze az előadás alatt egyáltalán nem zavar. Próbálok figyelni, nem álomba zuhanni – azért a didibár ennél jóval interaktívabb –, és sikerül is elérnem a dolgot. Mondjuk a történet felénél elkezdem magam különböző háborús emlékképek újrajátszásával szórakoztatni az agyamban, de hallok mindent, ami körülöttem történik, a végjátékra pedig már ismét teljesen „éber” vagyok. A történetet meg úgyis ismerem, a színészek játéka meg… Nos, lényegesen túl fogom élni mindegyiküket, majd kiderül, hogy mit gondolt róluk az utókor. Ha gondol bármit is róluk. – Ez jó volt – mondom még mindig ülő helyemben, amikor a társulatot már másodjára tapsolják vissza. Gépiesen ütögetem össze a kezemet, arcomon látni némi boldogságot, de ez inkább Annabelle-nek szól, semmint a színészi játéknak. Én kész vagyok lelépni innen. – Mit gondolsz, merre tovább?
- Lassan kénytelen is leszel hozzászokni. Kacsintottam pajkosan, ami talán nem illett hozzám, de na, néha még én is képes vagyok meglepetésekre. Ilyen téren meg már eléggé be vagyok sózva, nem véletlenül van csodaszép csipke a ruhám alatt. Akármennyire is félek attól, hogy halál béna lehetek esetleg, nem bírok tovább várni. Egész életemben rá vártam, ránk, elég volt belőle. Jó lenne egy kicsit boldognak lenni minden tekintetben. Szükségem van rá, és biztosan neki is. Én azért figyelem a műsort, ha már kifizette érte a jegyeket, meg elhozott, kötelességtudóan végignézem. Akkor is úgy tennék, ha halál béna színészek játszanának, de szerencsére nincs így. Valahol az előadás közepén jövök rá, hogy iszonyatosan kell pisilnem, de úgy, hogy nagyjából két percre rá keresztbe is vetem a lábaimat, hogy nehogy baj legyen. Jellemző… kedves Bells, ma sem úszod meg anélkül, hogy ne legyél halál ciki. Szerintem annak ellenére, hogy a karmám a pozitív irányban nagyjából a csillagos eget verdesheti, mindig szívok. Nem is értem, hogy van ez. Ennek ellenére szerencsére hamar beszippant ismét a látvány, ha a történet nem is, és egyszer csak azon kapom magam, hogy legördül a függöny. - Na, ne kamuzz, alig figyeltél oda. Öltök rá nyelvet, én sokkal lelkesebben tapsolok, majd állok fel, és holt biztos, hogy gyorsan becélzom a női mosdót, mert anélkül nekem végem. - Elmehetnénk táncolni. Szerintem az Orfeumhoz elég elegánsak vagyunk. Mit szólsz? De felőlem lehet bármi más, nekem mindegy, csak veled legyek. Viszont most el kell rohannom a mosdóba… Várj meg kint vagy az előcsarnokban, sietek! Gyorsan megcsókolom megint, mert hát, ebből nekem sosem elég, aztán már sietek is kifelé. Kicsit nehezebben haladok a tömegben, de hamar becélzom a mosdót, és bár várnom kell egy kicsit, míg bejutok, mert persze más is járt úgy, mint én, de aztán csak sikerül megkönnyebbülnöm. Aztán meg észre sem veszem, hogy hosszú perceket töltök azzal, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e, meg megigazítsam a vörös tincseimet, mert hát… muszáj előtte tökéletesnek lennem.
Dijon még mindig sehol. Hova a bánatba tud úgy eltűnni ez az isten csapása, hogy kisfaszom bal pattanásán se találom? Kezdett idegesíteni, ha előkerül, szarrá verem üdvözlésképpen, az már biztos, ezt nem fogja megúszni, de nem ám! Addig is nem árt megtudni, hogy valamelyik bolhacsoportosulásnak nincs-e sejtése róla, hol lehet az elkóborolt franciám, ha bármelyiknek is köze van hozzá, attól megtudom. Meg egyébként is, a környéket már ismerem, most ideje lesz barátságok kötését kezdenem, kapcsolatokat elmélyíteni, és a többi... Szóval muri lesz, legalábbis nekem, hogy a delikvens hogy fogja magát érezni interjú közben, az más kérdés. Színházba mentem. Ja, én. Meg is bántam, nem lehet bent bagózni, de mázli, hogy nem is előadást nézni jöttem ide. Kint a parkolóban egy kocsiból farkasszag áradt. És volt benne valami falkás is, leszarom, melyik brancs, a lényeg, hogy nem magányos. Hím és nőstény, istenem, az élet elkényeztet, de megérdemlem. A cigit elszívtam, elnyomtam, aztán bevetés indul, szimatolok ezerrel, mint egy vadászkopó és megyek is a szag után, amint biztos vagyok benne, hogy a mosdóban a nőstény, teljesen felrántom az eddig résnyire hagyott pajzsom, és megvárom, míg kijön, mert ilyen gavallér vagyok. Amint kilépett, elkaptam a karját és a hátsó kijárat felé tereltem, elegen voltak, hogy ne legyen túl feltűnő, közben pedig rászorítottam, hogy érezze, nem érdemes ellenkezni és azért magyaráztam is. - Te most velem jössz, tündérbogár - mondtam és kilöktem az ajtót, majd a saját kocsimhoz vonszoltam. Éreztem rajta a hím szagát, mire cseppet sem szívderítő vigyorra húztam a szám. - Remélem szeret téged az a kis nyikhaj - azzal leengedtem teljesen a pajzsom és szabadjára eresztettem a farkasom energiáit. Érezze csak a másik, hogy gebasz van a romi estéjében. Mellettem a nősténynek fojtogató lehetett, arra viszont figyeltem, hogy ne váltson alakot, nem hiányzott a plusz feltűnés. A járgány a lámpák fénykörén parkolt, így mikor odaértünk, takarásba kerültünk, nemes egyszerűséggel leütöttem és betettem az anyósülésre. Elsötétített ablakai vannak a kocsinak, megnézem azt az embert, aki belát rajta. ~ Kagylózz ide töki, ha nem jössz utánunk egymagadban ~ rágyújtottam közben, beszálltam és indítás ~, felcsinálom a szukád, aztán megölöm és részleteiben elhagyom a városban. ha jössz, akkor nyomos érv mellett elbeszélgetünk, aminek a végén mindenki megy szépen a maga dolgára, ti meg kefélhettek halásig. Nem vártam meg a választ, kigurultam a parkolóból és irány egy elhagyatott kis ház a város szélén. Mint a régi szép időkben! Ja, nem is, csak pár hónap telt el azóta, hogy utoljára ilyesmit csináltam. Ú, remélem jön, annyira snassz lenne simán kicsinálni a csajt, kell előtte némi feszkó, meg dráma és könnyek, nekem meg buli!
//Ha nem hallgatsz rá, Heine tényleg megöli... a narancs indítás átka. XD//
– Ez ellen sem fogok ellenkezni – mert nem. Elvégre, ha egy jó nő le akarja dugni a nyelvét a torkomon, én meg esetlegesen ezt mással csinálhatom később, az nekem aztán végképp nem probléma. Ez tipikusan olyan dolog, amit az ember megtanul, ha élete jelentős részét kurvázással tölti, de lehet, romantikus esti kikapcsolódásokhoz nem a legjobb jelige. Erre gondolva, meg persze az emlékeimben lubickolva ülöm végig az estét, és amikor fölállok, még szentül hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. – Ismerem a sztorit, és láttam, amit látni akartam – mosolyogtam rá. Gondolja csak azt, hogy őt figyeltem az idő nagy részében. És igaz, ami igaz, az emlékeim között föl-föl bukkant, de főleg azokat figyeltem. Ahogy előadja a terveit, bólintok. Tényleg jó ötlet, és igaz, ami igaz, eléggé elegánsak is vagyunk jelenleg egy görbe estére az Orfeumban. Úgyis én futtatom a helyet mostanában, bár igaz, ami igaz, éppen nem kellene bent lennem. VIP-helyiség, pezsgő, jó buli lesz ez… – Persze, menj csak, megvárlak. És úgy is teszek. Csöndesen beállok katonai pihenj-állásba az ajtó és a fal találkozásánál. Ekkor érzem meg azt a furcsa, idegen energiát. Halkan morgok, ahogy átjön az üzenet is. De most már nem vagyok olyan hülye, mint voltam, első dolgom elővenni a telefonomat. Tárcsázom Dantét, mert az Alfát mégsem zavarom ezzel, ő meg mégiscsak a First Lady, vagy mi a fene. Na jó, inkább alelnök. Leszarom, telefon. – Valami buzeráns, szarrágó kóbor elrabolta Bellst – közlöm vele hadarva, és így is folytatom. – Azt akarja, hogy kövessem. Tudjátok, hol vagyok, tudjátok követni őt is. Csendben gyertek, ne lásson titeket, vagy megöli. Hagyjátok, hogy beszéljek vele. Jobb esetben nem lesz semmi baj, ha mégis… Leszarom a saját testi épségem. Ennyit üzenek, azután a telefont a zsebembe süllyesztem, és sprintelek a kocsihoz. Az egész szöveget legfeljebb fél perc alatt toltam le a Bétának, aztán már a volán mögött is vagyok, és éppen látok egy kocsit távozni, amelynek lesötétített ablakai vannak. Szó nélkül követem, fél kézzel a kormányt fogom, a másikkal meg rendezkedem. Az én ablakaim is sötétítettek, szóval így éjjel csak nem lát be. Beretta megy az anyósülésre, az egyik kés hátra, a másik meg a zakó ujjába. Amikor kiszállok a pajzsom zár, mint a Berlini Fal, szóval fingom sincs, a többiek ideérnek-e. Magamhoz veszem a Berettát, kibiztosítom, és megközelítem az épületet.
- Már miért mennék? Kérdezem halkan, megijedni nem fogok, elég sokszor vonszolt már jó apám ide-oda, de azt azért szeretném tudni, hogy mi ez az egész. Nem is oly rég elmélkedtem a karmámról, erre tessék… szerintem odafenn engem nem szeretnek. Úgy tűnik, a hím nem ismeri az ellentmondást, ami jelenleg nem okoz épp felhőtlen örömöt, mert… most mi lesz? Mit akar tőlem? Meg miért pont én? Ilyen sablonos kérdések fogalmazódnak meg a fejemben, és őszintén szólva, aggódom. Bár a pajzsom pillanatok alatt rántom teljesen fel, és az máaodik bőrként simul rám. Az első gondolatom az, hogy bármit is akar, tőlem nem fogja megkapni, legyen szó információkról a falkámról, vagy akár Rayről, kihúzni belőlem semmit sem fog, inkább öljön meg, minthogy eláruljam azokat, akiket szeretek. Ha meg… el tudja venni, amit akar, vegye, nem érdekel, de az már nem rajtam fog múlni. Ray… meg ne ölesd magad, mert abba belepusztulok. - Ez esetben én meg remélem, hogy nem… Soha nem akartam ilyesmit kiejteni a számon, de ha ez ennyire fontos információ, akkor sosem kívántam még ilyen biztosan, hogy Ray érzései ne legyenek annyira mélyek. Azt hiszem, abba is bele tudnék pusztulni, de nem akartam, hogy bántsa... Ugyanakkor igenis tudtam, hogy utánam fog jönni, és abból baj lesz. Sajnos nem annak, aki elvonszol. Az erejét a felvont pajzsomnak hála nem éreztem olyan fojtogatónak, de még így is sikerült leszűrnöm, hogy sokkal erősebb nálam. Ez baj… tekintettel arra, hogy Ray és én majdnem ugyanannyi idősek vagyunk, tehát nem biztos, hogy neki lesz esélye. Hacsak nem lövi le… azt meg valahogy nem akartam, mert… senkinek sem akarok rosszat. Mondjuk, abban nem voltam biztos, hogy ezt még sokáig fogom így gondolni. Odaértünk egy kocsihoz, megjegyeztem a rendszámát, köszi, hülye még nem vagyok, bármennyire is legyen nagy szarban, és ha már olyan kedvesen képen törölt az erejével, lehúztam annyira a pajzsom, hogy ezt megüzenhessem Raynek, hátha odahaza ki tudnak deríteni róla valamit, bár esélyesebb, hogy lopott, de hát, a remény hal meg utoljára. Mellé meg még annyit, hogy vigyázzon, és ne akarjon mindenáron megmenteni… Tudom, hogy valószínűleg süket fülekre találok, de egy próbát muszáj tennem. Aztán pedig lekapcsolják a villanyt, és már fogalmam sincs semmiről, ami körülöttem történik. Legalábbis egy ideig…
A kocsi nem az enyém - a Hammerem Anchorage-ben pihen, itt "kölcsön" kocsikkal furikázok -, a ház le van árnyékolva, jelek ide be, vagy innen ki nem mehetnek, azért felkészültem, mert igaz, hogy nem reméltem, hogy rögtön az első vadászatom sikeres lesz, a terepet jó előre elkészítettem. Amint megérkeztünk, örömmel nyugtáztam, hogy Romeo is a seggünkben liheg, de még le van maradva némileg. Úgy szálltam ki a kocsiból, hogy a nyakánál húzva vittem magammal a nőstényt is, és könnyed mozdulattal emeltem fel, élő pajzsnak magam elé, fél kézzel kitartva, jelezve csórikámnak, hogy ha próbálkozik, szíve bimbaja hulla. ~ Minden fegyvert lepakolsz a házon kívülre és fegyvertelenül lépsz be, ha akár egy kisbicska lesz nálad, a nőstény halott ~ közöltem az állást de nem csuktam be magunk után az ajtót, szeretném látni, ahogy lepakol. ~ Úgy, hogy lássam ~ duruzsoltam, negédesen mosolyogva, a szukát pedig egy faszékre ültettem, mögötte helyezkedve el. Végig úgy navigáltam, hogy egy pillanatra se tudjon Romeo úgy meglőni, ha van nála stukker, hogy a csaj ne sérüljön. Ha a hím tette, amit mondtam, és kipakolt, akkor ragadozó tekintettel figyeltem, ahogy belépett. Nem ütöttem le, nem kötöztem meg - azt a nősténnyel tettem, míg Romeo megszabadult a fegyvereitől -, azt akartam, hogy szabadon legyen. - Minden letettél, ugye? Igennel és nemmel válaszolhatsz, ha mással felelsz... - a csaj torkát szorongató kezem félig manccsá alakult, jelezve, hogy kinyírom akkor is, ha hazudik, ha nem engedelmeskedik, nincs B opció. Ha volt még nála fegyver vagy hazudott, kitéptem a nőstény torkát és ezzel félig le a fejét. Ha nem volt fegyver és ezt szóval is megerősítette, akkor még inkább a szukához hajoltam és megnyaltam oldalt a nyakát, miközben végig a hím szemébe néztem. - Mesélj nekem kicsit a falkádról. Rém kíváncsi vagyok, milyenek az itteniek, azon túl, hogy... finomak. - Lehajtottam a vörös ruha felső részét, hogy ezzel fedetlenné váljanak a csini kis cickók, majd simogatni kezdtem őket. - Neveket, rangokat és fokokat akarok, különben... Végig a másikat figyeltem, csak fél kézzel dolgoztam, ügyeltem a szukára is. Bár ha felébred se tud nagyon szabadulni. Ha sokat váratott a nyikhaj - vagyis maximum fél percig -, akkor a szabad kezem már repítette is szét a szoknya részt és nyúlt a nőstény lába közé.
Amikor a fegyverekről üzen, szívem szerint visszaküldeném, hogy „azért a gatyámban lévő maradhat?”, de mivel túl sok minden forog kockán, visszanyelem a kikívánkozó megszólalást, ahogy visszanyelem a haragomat is. Bármennyire dühös is legyek, bármennyire is érezzem azt, hogy meg akarom ölni ezt a szarházit, ide hideg fej kell. Olyanom meg évekkel ezelőtt volt utoljára. Csak dühösen pakolom le a fegyvereket, és indulok el a ház irányába. Még a kést is leraktam, és meztelenebbnek érzem magam, mint egy átmulatott este után… Baromira nem tetszik a fölállás. A pajzsom lent van, ez az egyetlen dolog, ami miatt a másik talán nem érzi a haragom és a gyűlöletem, ami abban a pillanatban, hogy meglátom, még inkább föllángol. Tessék, egy újabb féreg a listára, akinek előbb-utóbb ki fogom tépni a szaros belét… Vagy legalábbis mindent elkövetek majd mindent, hogy ez így történjen. – Igen – felelem, a fogaim között szűrve a szavakat. Közben gondolatban azért kiegészítem azzal, hogy az anyja igazán szépen nézett ki az este, amikor megdöngettem, de ez is olyan dolog, ami csak rontana a helyzeten. Ennyit még az én korlátolt agyam is képes végiggondolni, annak ellenére, hogy a vörös ködből igen nehezen látok ki. Ott van, Bells nyakára teszi a kezét, és végignyalja… Kezem ökölbe szorul, remeg, és szentül megfogadom, hogy ez a szarkupac szenvedni fog ezért. Ó, de még mennyire… Hallom a hangját, de sokkal jobban lefoglal az, amit csinál. Ha a zsebemben nem lenne nyitva a bicska, akkor most nyílna ki, az hót ziher. Nehezen tudom egyáltalán kontrollálni magam, de tudom, ha nekiugrok, azzal lófaszra nem megyünk, legalábbis addig, amíg Dante meg a csapat be nem érkezik. Szóval elő kellett állnom valamivel. Igazán gyorsan sikerül kitalálnom, mivel, legalábbis magamhoz képest. Nem is olyan rossz dolog, ha az ember használja az agyát. Segítségül hívom az egyik emlékképet, hogy hitelesebben hangozzon, és ne hazugságnak. – Todd Ridley, Alfa – közlöm. Újabb emlék kerül a felszínre, újabb figura. – Patrisha Benett, Béta. Bradley Glover, a harcosaink vezetője. Egyébként megjegyezném, hogy ha helyiekről akarsz informálódni, kurvára a rossz ajtón kopogtatsz.
A fejem kóvályog, először csak felnyögök, nem akarom kinyitni a szemeim, nem, mert tudom, hogy baj van. A farkasom idegesen feszül a bőrömnek, mintha legszívesebben már most kiugrana, hogy legalább úgy haljon meg, hogy csinál is valamit. Akármit. A pajzsom még azelőtt felrántom, hogy végül felnyitnám a szemeimet, a hatalmas, barna szemekből nem sugárzik pánik, mert én sem félek. Majd pont azt fogok mi? Rohadt sok vért láttam már életemben, még több fájdalmat, most magamon fogom érezni, de nem számít. Milyen marhára ironikus amúgy, megnéztük a Rómeó és Júliát, erre most meghalhatunk együtt. Tök jó. Igazából, legalább ennyi jutott nekünk. Nem, nem temetem máris magunkat, de ismerem Rayt, és túlságosan tartok attól, hogy a hirtelenségével megássa a sírunkat. Az első, amit látok, az idegen hím keze, szorongatja a nyakamat, hát hello, én is örvendek ám. Komolyan mondom, félelmetes, mennyire szerencsétlen vagyok. Komolyan ennyire nem ér semmit, ha valaki senkivel nem tesz rosszat? Még csak kellemetlen szava, vagy pillantása sincs. Azt kell, mondjam, rohadt igazságtalan az élet. Belefeszülök a pillanatba, mikor megnyalja a nyakam, undorodom tőle, szeretnék minél messzebb lenni tőle. Lehunyom a szemeim, inkább ne is lássam. Vagy nem, ez így nem jó, mert így jobban érzem. Nem, inkább Rayre nézek, bele a szemeibe, mert akármi is történjék, őt akarom utoljára látni. Ökölbe szorulnak a kezeim, csak… bírjak erős maradni. Nehogy a reakcióim tovább hergeljék Rayt, nem szabad, okosan, lassan. Még a tekintetembe sem engedem kiülni az érzéseimet, a pajzsom tökéletesen tartja őket, még én magam sem veszek róluk tudomást. Amikor lehajtotta a ruhám felső részét, úgy elvörösödtem, mint a rák, a szégyen majd megölt, és legalább annyira gyűlöltem a gondolatot, hogy Ray így lát, mint amennyire a tényt, hogy más ér hozzám így. Mégsem néztem másfelé, mert valamiből erőt kell merítenem, és másból nem tudok, mint a páromból. Nem tudtam most üzenni neki, de remélem, tudnia kellett, hogy egy falka tagjai vagyunk, nem számíthatok jobban neki, mint az egész, mert akkor ha túl is éljük ezt az egészet, otthon kerülünk rohadt nagy szarba. Kérlek, kérlek Ray, ne áruld el a családodat miattam. - Ray, ne csináld, nem teheted! Szóltam rá rögtön, mikor meghallottam az első neveket, a hangomba pánik csendült, de nem a nevek miatt, ám mégis valós volt, mert a saját helyzetemben igenis úgy éreztem magam. Most kapóra jött, hihetővé tette a felcsattanásomat, nem volt benne semmi művi, még a tekintetem is könyörgő volt. Mindenki azt hiszi, hogy szarra sem vagyok jó, mert nőstény vagyok, és egy ártatlan bárányka, de azt igenis tudom, hogy bánjak a saját érzéseimmel, hogy minden pillanatban maga legyek a tökéletes őszinteség.
Engedelmes pincsi, jól van, ha így haladunk, tényleg hamar végzünk, aminek örülnék, nem érek én se rá napestig. Fegyverek kint hagyva, szépen megszabadult tőlük, hű, csini arzenál, bár ha rajta maradnak se ér velük olyan hű de sokat, legalábbis úgy nem, hogy a nősténye is életben maradjon. Látom és érzem, hogy Romeo egyre paprikásabb, ami alattomos mosolyt csal az arcomra, s habár a nőstény arcát nem láttam, abból, ahogy meg-megfeszült vagy épp próbált elhúzódni, nem tudomást venni rólam, szinte láttam, milyen kifejezést vághatott. A pajzsát szép lassan, ráérősen törögettem fel, mint aki kocogtatva tör át egy üveglapot, nem siettem el, érezze a nyomást ő is. Olyan kis készségesen sorolgatta nekem itt a rangokat és a neveket, hogy az nekem kicsit furcsa volt, tényleg ennyit jelent neki a nőstény, hogy simán kiadja a feletteseit és vállalja, hogy utána én ezzel visszaélek, ő meg szarba kerül a falkánál? Egyéb iránt, ebből megtudtam, hogy nagyjából hagyományos szerkezetű bagázs, és ha minden igaz, ő akkor olyan negyedik helyen állhat a ranglétrán - hajlamosak vagyunk addig sorolni, amíg fölöttünk állnak, ha csak nem mi vagyunk legfelül, mert folyton a felettünk lévők felé tekintgetünk. Képeket is mutogat, miközben én csecseket taperolok... ami azt illeti, nem tűnnek valami frissnek, főleg annak a Todd gyereknek a feje... Eléggé régimódi és nem is valami éles a kép, amiről arra tudok csak következtetni, hogy nem az elmúlt napokban látta. Abbahagyom a melltapit és az övemből előveszem az ezüst pillangókésem, egy laza mozdulattal kinyitom és a nőstény lába közé szúrom, először csak a szoknya szövetét téptem fel, de utána következett a fehérnemű, kínosan precíz mozdulattal, aztán következett a puncija, amihez kíméletlenül odanyomtam az ezüstöt. Egyelőre égette, ha mocorgott, vágta is, ha felbasztak agyilag, akkor a vaginájában köszönthette a pengét. - Szóval, ők a jelenlegi feletteseid? - Nem költői kérdés volt, a szemem sárgán villant, pedig nem voltam még dühös, spontán jött, mint olyan sokszor. Csak ennyit kérdeztem, azzal összezúztam a nőstény pajzsát, hogy minden félelme, undora, szégyene szétáradjon a helyiségbe és fullasztón megtöltse a levegőt. Nekem édes volt, nekik aligha. - Itt éltek, nem? Akkor helyiek vagytok és pont - tettem hozzá csevegő hangon, s a pillantásomban ott volt, hogy erre viszont semminemű reakciót nem kérek.
Bells játszik. Remek, tudja, miről van itt szó, tudja, hogy itt az életünk a tét, és azt is, hogy most vagy velem együtt játszik, vagy mindketten itt döglünk meg. De ha az életembe kerül is, föl fogom tartani ezt a szarkupacot, amíg Dante meg az erősítés befut, ők már csak le tudják szedni. Addig viszont az eszemet kell használnom, bármennyire irtózatos is legyen ez a gondolat. A mozdulatra felmorranok, szemem farkasom szemének színében villan. Szívem szerint mozdulnék, hogy a szarházi gigájának ugorjak, és megpróbáljam leszedni Bellsről, de nem mozdulok, mert tudom, csak többet ártanék. Amíg a kés ott van, ahol addig nem mozdulhatok, tudom jól. Megöl a várakozás, de „szerencsére”, a fickó ad némi okoskodnivalót. Nekem pedig nem apró lehetőséget arra, hogy a vérvonalam képességeit kamatoztassam. Most olyasmihez kell nyúlnom, amit régen nem tettem már, de muszáj most megtennem, mert különben itt van végünk. A dolog veszélye a hitelessége… És ez főleg önmagamra veszélyes. Castor irodája lesz az alapfelületem. Dante és Bradley állnak az asztal előtt. Az emlék a legfrissebb, amit fel tudtam idézni az azóta elhalt hústoronyról, márpedig az ő jelenléte igazán kulcsfontosságú. Ő alapozza meg a jelenet hitelességét, mert ténylegesen jelen van, rajtam kívül, persze. Az első, akit eltávolítok, az Castor, akinek csak a hátát látom, helyére pedig Todd kerül, ahogy egy másik emlékből ismerem. nagy szerencse, hogy „elloptam” azt az emléket, egy korábbi testőr memóriájából, így rekreálni tudom, és nem csak elmosódott alakként, arra támaszkodva, amit láttam. A következő Dante, akit Patricha vált föl az asztal előtt. Bradley marad a helyén. Az emlék egészen eddig a pillanatig nem látható a másik számára. – Igen, ők azok – biccentek mély meggyőződéssel. Az emlék ezután lemerül, de már módosított, és az is marad mindörökre, hacsak valaki egy, az enyémhez hasonló vérvonalból nem vet rá egy pillantást, és kaparja le a rárakódott „mocskot”. Ha pedig valakinek nincs vérvonal által turbózva az érzékelése, nem nagyon veheti észre a kis csínyt, amit elkövettem. Az emléket aztán megpróbálom olyan mélyre ásni, amennyire mélyre csak tudom, de sosem leszek már képes arra az irodára nézni ugyanúgy. Mindig látni fogom Toddot és Patrichát. Tudom, hogy nem vár választ a szavaira, én pedig megkaptam a magam „válaszát”. Szóval próbálom rá figyelni, és még csak nem is pillantani Annabelle-re. Nehéz, de muszáj megtennem, mert ha az ismeretlen tenni akar valamit, akkor előbb szeretném rajta látni, mint a nőstényen.
Nem engedem könnyen a pajzsom, nem szeretném megadni neki azt az örömet, hogy minél tovább érezze, mennyire kicsinál azzal, amit tesz velem. Nem akarom tudomásul venni, hol a keze, és hogy mit tehet még velem. Már a gondolattól is kikészülnék. Nem érdekelt, hogy be akar jutni rajta, nem ez volt az, amit kétségbeejtőnek találtam, sokkal inkább az, hogy úgy használja a testem, mintha egy egyszerű báb lennék, ezt pedig gyűlölöm. Éreztem, hogy harag gyúl a lelkem mélyén, nem akartam, mert ha dühös vagyok, hamarabb szabadul a bundásom, márpedig ő nem jöhet ki, abba is belehalunk. Éreztem, ahogy odabenn sétál fel, s alá, egyre feszültebb, nem tűri, hogy így bánjanak velünk, tudom, hogy ugrásra kész, és csak arra vár, hogy elengedjem a gyeplőt, ő pedig már meg is elevenedjen a fizikai síkon, és legalább tegyen valamit. Megfeszítem a kezemet, hogy milyen szoros rajta a kötél, nem szándékozom nyugiban megvárni, hogy ez a szemét állat azt tegyen velem, amit csak akar. Nem, így nem, egyszerűen hányni tudnék. Lehet, fogok is, de igyekszem még benn tartani a gyomrom tartalmát. Aztán a penge olyan helyre kerül, ami miatt a farkasom azonnal a húsbörtönének ugrik, és úgy kaparja, mintha az életünk múlna rajta. Mindjárt, mindjárt… de még húznunk kell az időt, még nem jöhet ki, most biztosan belehalnánk. Dacosan hátravetem a fejem, oldalról nézek rá, igen, most már látni akarom, ki az, aki ilyet bír tenni gondolkodás nélkül. Mélyet szippantok a levegőből, állatias, ösztönös, emlékezni akarok a bűzére. Nézem a borostás képét, és nem hiszem el, hogy ezt a fazont is anya szülte. A lélektükreimet borostyán lángok nyaldossák, de nem azért, mert elvesztettem a kontrollt, hanem mert kicsit lazítottam a láncokon. Nekem mindegy, mit hisz, de szerintem pont nem érdekli, hogy én mit csinálok. Igyekszem nem mozogni, nem mutatni, hogy mennyire kikészít ez az egész, csak nézek ki a fejemből, és azon gondolkodom, mit kellene csinálnom. Hogy érdekelni fog-e, ha az a kés beljebb szakad? Minden bizonnyal a büdös életbe nem engedem majd senkinek, hogy hozzám nyúljon, de ez már egy másik probléma lesz. Csak azt akarom, hogy ez a féreg szenvedjen, hogy izzó ezüstöt dugjanak a seggébe, és tegyék tönkre úgy, ahogy ő teszi velem. Mondjuk, azt is el tudom képzelni, hogy nem hatná meg túlzottan a dolog, és rajtam se segítene sokat, de egyszerűen muszáj ebbe a gondolatba kapaszkodnom. Legalább elképzelni, hogy szenvedhet. Soha, senkinek nem kívántam ilyet, de jelen pillanatban nincs más vágyam. A pajzsom darabjaira hullott, a világra köpve minden gyötrelmemet, a szégyenem volt a legnagyobb, az szinte felperzselte a bőröm, a torkomban éreztem a csalódottság és undor különös elegyét. A világ kérem szar hely, csak eddig nem kaptam elég nagy pofont, hogy ezt meglássam. Szomorú. Nagyot nyeltem, megpróbáltam leküzdeni őket, hogy ez a farkasok szégyene ne érezze emiatt is nyeregben magát. Nem akarom, hogy tudja. Szépen fokozatosan próbáltam felülemelkedni a saját érzéseimen, hogy tisztán gondolkodhassak, és cselekedjek, amint látom egy csepp értelmét is.
Valami bűzlik Dániában... Ejnye, hát ez nem túl fincsi, de megteszi, már csak azért is, mert már nagyon itt van az ideje rágyújtani, azt se értem, eddig hogyan bírhattam? Úgy tűnik egy hete az a repülőút megtette a hatását, de hogy haza már kocsikázni fogok, az is biztos. Az emlékképre már kiegyenesedtem és elléptem a nősténytől, őt az energiáimmal, a hímet a tekintetemmel figyeltem, miközben a zsebembe nyúltam és elővettem a mobilom. Nem kellett odanéznem, tudtam, kinek a száma van legfelül a gyorshívón, hála annak, hogy utoljára vele beszéltem. - Guten Abend, Digó! - köszöntem nagy kedélyesen, mintha csak egy baráti csevelyre hívnám fel, és legalább a szülinapja alkalmából akarnám felköszönteni. - A kedves kis Romeo elég sokat pofázott, én eléggé képben vagyok pár dologgal, de adom is csórikámat. Windslone felé nyújtottam a mobilomat, a kést pedig - mivel elmozdultam - már nem tartottam a bigéje puncijához. - A jelenlegi Alfád az, Castor de Luca - mondtam sátáni mosollyal a képemen és érezhette, hogy nem hazudok, meg szerintem ha nem vette át egyből, Digó képes volt üvöltözni egy sort, hogy csipkedje magát. Hogy ne kelljen üvöltöznie, szépen ki is hangosítottam, így hallhatták is, hogy tényleg nem blöff. Igazán lekötelezett ezzel a kis privát partival, bár mindkettőnknek van belőle haszna, szeretem az értelmes farkasokat, azokkal éri meg seftelni. Ha Romeo átvette a telefont nagy nehezen, akkor végre rágyújtottam. A kés azért kéznél volt, mert bár mindkettejüket le tudnám gyűrni, ha arra kerülne a sor, hogy nagy megkönnyebbülésükben nekem esnek, nem szívesen váltanék. Végre bagózok cseszd meg, tudod te mennyi ideig voltam cigi nélkül? Kb fél óráig! Csoda, hogy nem golyóztam be! Amíg csórikám Digót hallgatta, addig én egy régi plédet kaptam fel a közelből és a nőstényre terítettem előről. Egy köcsög vagyok, és szarok a világra, de értékelem, ha valaki tud viselkedni és tartja magát, különösen, ha az egy nőstény. Szeretem az erőseket. A lefedése után elvágtam a drótot, amivel hátrakötöztem a csuklóinál, ha sokat ficergett, akkor már véres árkok barázdálták a bőrét, ha nem, akkor csak erősen vöröslött. Ezt követően várakozó állásba helyezkedtem, elégedetten pöfékeltem - véééééégreee! - és én is hallgattam az "ítéletet".
Kezdőlap
