Színház, club, filmszínház, mozi.

Hát én menten magam alá szarok! Nyuszó! Baszki, vénségére neki sincs jobb szórakozása, mint smároló nyálgombóc párokat popcornnal dobálni? Csutkára fel volt húzva a pajzsom, egyedül annyi mákom volt, hogy én legesleghátul ültem, ő meg nem, és szerintem annyira el lehetett foglalva magával, hogy lövése sem volt róla, hogy én is itt meresztem a valagam. Vagy már ennyire se méltat. Akárhogy is legyen, egy darabig még meghúztam magam, mert ilyen jó gyerek lettem. Nagy faszt, csak nem kell mindent egyszerre ellőni, hadd élvezze mindenki ezt az okádékot, amit film címen a vetítővászonra hánytak. Öcsém, nem tudjátok ti, mi a szórakozás, bezzeg ha én lennék a kóceráj feje! De így csak a saját testem feje vagyok, mert Anchorage-ben is megszabadultam a placcomtól. Hányok.
Szóval én ilyen kibaszott jó fiú voltam nagyjából az első film kétharmadáig - tényleg élvezze felőlem mindenki zavartalanul a nyáladzást -, utána viszont ráuntam erre és úgy döntöttem, ideje beköszönni. Felálltam, magamhoz vettem kólát-popcornt, és a minket elválasztó székek támláin egyensúlyozva minden gond nélkül érkeztem meg Nyuszó mögé, aztán maradék popcornt a nyakába öntöttem, ha nem kapcsolt időben, fedezte fel a közelgő veszélyt és lendült ellentámadásba vagy kerülte el a kis-katasztrófát. Ha kikerülte, akkor az ülése kapott, nekem majdnem mindegy. Mondjuk a nőstényre borítva viccesebb.
Akárhogy is, negédes mosollyal a képemen és behízelgő hangon megszólaltam.
- Szia, Nyuszó, hát már ilyen szarra fanyalodsz? - Nem suttogtam, nehogy már kelljen! Hátra is nézett rám nagy csúnyán az egyik párocska dákóval megáldott tagja. - Mi van? Fogd és dugd meg, úgyis azért hoztad - böktem fejemmel a mellette ülő csaj felé, erre mindketten kiakadtak, plusz bezsebeltem még pár gonosz pillantást. Egyem meg őket, ezek a nassolnivalók olyan kis önérzetesek.
- Remélem megzavartam békés magányod - néztem ismét inkább Nyuszóra, mert kellemesebb látvány volt, mint a többi kis porba fingó együttvéve. Nem vagyok vak. - Kefélünk egyet az első sorban? - kérdeztem úgy, mintha afelől érdeklődtem volna, hogy akar-e egy kortyot a kólából. Erre megint forgatták vagy három tucatnyian a fejüket felénk, én meg felcsíptem két szem pattogatott kukoricát az ülésről.

Vicsorszerű vigyorra húztam a szám, a károgását hallva. Nem, kurvára nem zavart, hogy a popcorn nem a fején kötött ki, lényegesen jobban szórakoztam volna, ha végül sikerül, de nem kezdek el emiatt óbégatni.
Hallgattam és hallgattam és hallgattam, GroßMutti igazán büszke lehetett volna rám, hogy ilyen türelmet tanúsítok, az ezt következőknél viszont szerintem nem örült volna. Legalábbis... áh nem, kurva élet, hogy nem.
Ugyanis fogtam magam és akkorát rúgtam a székbe, hogy Nyusztóstól előre repült két-három sort - ha nem akadályozta meg valahogy -, miután fájdalmas hangok közepette búcsút intett eredeti helyének. Azért nem szállt messzebb, mert nem is akartam, oké, randalírozzunk kicsit, de ha már remekmű a vásznon, ne basszuk szét, nem? Így is felsikítottak többen, ezek a vacsiszökevények még mindig rém puncik.
- Upsz, megcsúszott a lábam - mondtam vállvonva. - Remélem nem ütötted meg magad! - Dehogynem! Minél jobban, annál jobb.
Akárhogy is, de várakozó állást vettem fel, faszt se rohantam, kíváncsi voltam, mit fog reagálni, mit lép, tesz-e bármit - őt ismerve, hétszentség, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot, akár azt, hogy kirúgtam a helyéről, akár azt, hogy megpróbáltam egyáltalán. Őszintén? Kibaszott kíváncsi voltam, mekkorát bír ütni, ha úgy istenesen bepöccen és nem fogja vissza magát. A nyelve éles, azt már tudom, már csak az erejét akartam megismerni, ha az lesz az utolsó, amit életemben megismerek, hát baszki, ez van.
Ha sokat váratott, akkor csettintgettem neki a nyelvemmel, ahogy a lovaknak szokás. Gyere pacikám!

Volt köztem és a színház között egy íratlan szerződés. Mondjuk úgy, hogy lekopaszítva ez a következőképpen nézett ki: a helyi hentes ücsöröghet egy festőállvány mögött a színház nagy ablaküvegein keresztül bámulva az utca népét és kiélheti kedvenc szórakozását, a művészet űzését, hogyha cserébe egyrészt nem keveredik ide véres ruhában rombolva ezzel a közízlést, másrészt pedig havonta egy darabra vesz magának jegyet és lehetőség szerint hoz is magával valakit, hogy mindjárt két jegynyi pénz kerüljön a kasszába. Olyan vagyok, mint a kisangyal, teljesítem az alku rám eső felét már egy ideje. Az idejárásom okait meg megtartom magamnak, meg azoknak, akik érdemesek rá.
Ma úgy voltam vele, hogy összekötöm a kellemeset a hasznossal. a vásznamra tűztem rá a már előre a ma esti előadásra megváltott jegyet, s én magam pedig talpig estélyiben ültem be a palettámmal a vászon mögé, hogy lusta várakozásba merüljek. A jegy mellett a következő felirat olvasható – az utcáról benézők is igen jól láthatják, hála a betűméretnek:
Egy rendhagyó portréért cserébe odaadó az élmény.
Szeretem a többértelmű megjegyzéseket, hát istenem!
Annak érdekében, hogy a ruhámat ne kenjem össze, egy festékmocskos kötényt kötök magam elé, míg várakozom. Ilyet még nem csináltam, s őszintén nem is érdekel, hogyha nem tudok adózni a művészetek oltárán. A lényeg a szórakozás. És egyébként sem lehet tudni, hogy hol kell kötelességet teljesítenem.
Pajzsom annyira van fent, amennyire kell, rejtem azt, hogy farkas volnék, bár tudom, hogy aki erre kavarodhat és képben van a farkasokatg illetőn, az ismer. Ha mást nem a nevem. Bár az meg nincs a homlokomra írva, szóval ilyen szempontból teljesen lényegtelen.

Ledöntött pajzsom mögül halat, szatyrot és pislogást egy mondatban produkál farkasom, de egyetlen „hopp” se jön ki ajkaimon, csak a elismerés lehetősége üli meg bensőmet. Nem, nem vagyok benne biztos, hogy jól érzékeltem-e a behatolást, koromat tekintve ez mostanában igen ritkán fordul elő velem, lévén nem vajból van az a pajzs így közel a háromszázhoz. Persze, aki nálam idősebb, annak könnyebb dolga van. Hogy mennyivel, az más dolog. Nem kutatandó momentán, de megjegyzendő, s érdeklődésemet maximálisan felkeltő.
Befejezem az ecset tisztogatását, amivel foglalkoztam épp, s csak aztán tekintek fel az engem megszólító férfire. Ráérős vagyok, olyan, aki nem siet sehová, így téve pedig ajkaimra szálló, tökéletesen angyali mosolyom még hosszabb ideig tud kontrasztot alkotni ördögtől született színű hajkoronámmal.
- Ön az első jelentkező, kedves..
Hagyom ennyiben a mondatot, nem téve hozzá, hogy uram. Egyértelműen várok valamire, a nevére, arra, hogy megossza velem miként is szólathatom. Bennem a farkas felemelkedik lusta heverészéséből, s a pajzshatárig sétálva szimatol a levegőbe, hogy a végén megérezve a rokonvonalat zubogni a másik vérében elégedett kis vonítást hallatva üljön le, az idősebbet lesve, fürkészve bundaborította vonásait.
- Kérem, foglaljon helyet!
Mutatok a fotelra, melyben a látszat azt diktálja, hogy elképzeltem a portréra vágyó leendő helyét. Nem vagyok Picasso, nem is ez a festészetem lényege. Csak szeretem, ennyi az egész.

Elnevetem magam azon, amit a kedveskedésemre reagál. Szimpatikus, hogyha valaki ilyen tud lenni, s annak ellenére, hogy egyértelműen egy vén magányos rókáról van szó, még meg merem állapítani a szimpátiát. Mi baj lehetne belőle? Ez nem házassági ígéret és nem szól egy életre, úgy változhat egyik másodpercről másik másodpercre, mint a tavaszi időjárás.
- Sebastiana.
Mutatkozom be, bár nem kérdezte, de ez mindegy, valamiért úgy érzem, hogy nem árt, ha tudja. Bár ez nem a mostani nevem, mégsem hazugság. A farkas mondatja velem, az olasz gyökerű, Massimiliano kölyke, az, aki hirtelen születésének fénykorába keveredett vissza gondolatban. De miért? Van valami furcsa ebben a hímben. A vérvonalunk, s az érzés, ami ehhez tartozik. Nem akarom tudni, hogy őszinte legyek. Sose voltam szentimentális az ilyesmiben. A család nem az, ahová a véred húz, hanem ahová a lojalitásod. Ám ettől még a farkas egész megszelesedik bennem. Komoly, közel háromszáz éves jellegét ledobja pár tizedmásodpercre, s úgy örül, ahogyan egy másfajta állat örül bizonyos testrészeinek. Végül kushad, mert leintem. Egyek vagyunk, megtehetem.
- Amúgy nem hinném, hogy ezen múlik. A kedvesség vagy látszik valakin, vagy nem. Nem azt mondtam, hogy szép uram.
Szúrok oda finoman, jelezve ezzel, hogy mint hím tökéletesen hidegen hagy. Nem az ő hibája, meg nem is hiszem, hogy érdekli, de nyilván nem tudtam kihagyni. Mosolyom viszont továbbra is olyan angyali mindehhez, s energiáim is nyugodtan lengnek körül, hogy nem tartok attól: rosszindulatot feltételezne rólam.
Nem kérdezek rá azonnal, hogy mi a túró baja van, kivárom, hogy elmondja magától miért is lett hirtelen olyan az arca, mint aki citromba harapott. Engesztelő, picit csúfondáros ajakelcsücsörítéssel jelzem, értem én a csíziót.
- Ezek szerint nincsenek unokái. – szögezem le, de benne van a mondatban, hogy azért teljesen nem értek egyet az állításommal. Túl öreg. Lennie kell a vérvonalában olyannak, akinek a „nagyapja” lehet. Bár ez nyilván most nem tartoztott ide, de érteni fogja. Látó. Ennyi az egész.
- Helyezkedjen oda, ahová csak tetszik.
Adok engedélyt, bár nem kérte, de engem meg ez sem érdekel.
- Viszonylag gyakran takarítanak, így nem kell attól tartsak, hogy tucatnyi pormacskát kell majd varázsoljak az öltönyének festett változatára. – eresztek útnak egy poént könnyedén. Festékkeverésbe kezdek, míg beszélek. A csend nem mindig kenyerem.
- Nem láttam még erre. Nem egy nagy műkedvelő?

A származás trükkös dolog, az enyém meg pláne, de ettől még szeretem csűrni-csavarni a névügyi kérdéseket. Most valamik pimasz erő csalta elő belőlem éppen az olaszt, bár hogyha valaki a hajam eredeti rőt színére tekint, az azonnal érezheti, hogy itt valami nem gömbölyű. Ettől függetlenül a beszédem ízes, még ennyi év sem ölte ki belőle azh olasz akcentust, s figyelek is arra, hogy ne tűnjön el teljesen. Szeretem. Nem hiszem, hogy ettől lennék különleges, főleg egy ilyen falkában, de ettől még szeretem. A szeretetnek nem kell ok. Legalábbis egy nyelv szeretetének biztosan.
- Nem kell egyetértenünk mindenben mindenkivel. Az én véleményem az enyém, az ön véleménye pedig az öné. – mosolygok rá kedélyesen, cseppet sem zavartatva magam azt illetőn, hogy nem értünk egyet.
Nem is azért mondtam, amit mondtam, mert arra vágytam volna, hogy Dimas ossza a véleményemet. Legyen neki, mondja el én meg hadd ismerjem meg. Legalább lesz mitől terjedelmessé és kimerítővé váljon az a jelentés. Nincs falkaszaga. Bastian mellé őt is odaróhatom.
- Mindenkinek más a szép. Esmeraldának is ott volt Quoasimodo. – kacsintok rá. Igen, viccelek, ez egyértelmű, meg is kóstolhatja érzékeivel a poén kellemes, lágy ízét, hogyha akarja.
- De ha már itt tartunk, esetleg.. – futtatom végig pillantásomat a hím alakján, majd állapodom meg tekintetének rabul ejtésénél. - ..kezdjek el félni? – kérdezek vissza a „kedvesnek tűnő ádáz gyilkos” részre ily módon. Természetesen nem remeg komoly rettegés a hangomban, inkább csak incselkedem vele, kíváncsi játékos vagyok, semmi több.
- Nem-e? – vonom fel a szemöldököm. - Hát mégis vannak?
Épp csak odaérezheti a „papi” élt a végére, tekintetem cinkos csillanásában van benne ez a szemtelenség, mely egyelőre csak az ő szavainak alapján születik, minden egyebet tekintve csak légből kapott feltételezés.
- Én gyakran járok ide. Szeretek ebben a közegben festeni. Szabad tudnom, hogy honnan érkezett? – teszek fel egy kérdést, miközben megvárom, hogy mozdulatlanná váljon modellségében, s nekilátok felvinni az első színeket.

- Mi a baj az egoizmussal? – kérdezem tökéletes ártatlansággal tekintetemben. Emlékszem még, hogy legutóbb is hogy megkaptam, hogy egoista vagyok, s tulajdonképpen rettenetesen igaz is volt, így sem akkor nem kértem kik magamnak, sem most nem tenném. Vigyorognék rajta, mint a vadalma, de ennyi az egész.
Megrázom a fejemet. - Nem azért mondtam, mert szándékomban állna félni, nagylány vagyok már és a cipőmet is magam kötöm be, szóval nem ijedek meg a saját árnyékomtól. – kacsintok rá. Nem vagyok biztos abban, hogy jó felé tapogatózok, de mivel idősebbnek mutatja magát nálam, s a vérvonalunkra rájöhettem pajzsának résein, ezért merem megkockáztatni ezt a megjegyzést. Nem, mintha azt gondolnám, hogy ő a teremtőm teremtője. Massimot már rég a kukacok eszik, szóval esélyesen azt is, aki a világra küzdötte farkasát. Bár, vannak itt érdekes dolgok az utóbbi évben, de ettől függetlenül nem gondolok túl sokat abba, amiről azt hiszem, hogy nincs.
- Értem. – jegyzem meg. Érdekes válasz ez, de tudom hová tenni. Mosollyal fogadom és elraktározom magamban. Sose lehet tudni, hogy mi és mire lesz jó a későbbiekben.
A visszakérdezésére nemtörődöm módon megvonom a vállamat először. Nem vágok rá viszont csípőből választ, inkább a festésbe merülök, s mintegy mellékesen közlök vele pár dolgot, miközben a színek felkerülnek a vászonra szép sorjában, lassacskán, egymás után.
- Nem tudom, hogy számít-e, egyszerűen csak érdekel. – válaszolok ilyen semmitmondón, de tekintetemben nem csak az villódzik, hogy magamba kívánom inni vonásait, hogy aztán vászonra festhessem őket, hanem az érdeklődés is. Nem faggatózom tolakodón, így nem értékelheti kínvallatásnak, még csak semmiféle vallatásnak sem. Tényleg egy könnyed kérdést tettem fel, s ha kibújik a válaszadás alól, azzal hívja fel a figyelmemet. Nem, mintha így ne sündörögnék körülötte kíváncsian. A farkasomat sem hagyja hidegen.
- Annyi itt a különböző közegből érkező ember, hogy mindig kíváncsivá tesz, ha új arccal találkozom, akinek a neve nem itteninek cseng. Én Olaszországból jöttem. – adok választ is, bár ezt nyilván tudja a nevemből, amit mondtam neki. De szeretném, ha érezné, ez adok-kapok – egyelőre – és nem faggatózás a részemről.

Figyelmesen hallgatom a válaszát, megmosolyogtat, ami azt illeti. Nem akadok meg rajta, felőlem mindenki azt reagál, amit akar, s én magam pedig szintén levonom azt a következtetést, amit én akarok. Nem tudom, hogy mit tennék, ha magányos lennék, mert évtizedek óta nem vagyok az, s kóborlásom a múlt ködébe vész. Nem, mintha elfelejtettem volna, egyszerűen csak nem mozgatnak meg azok az évek. Beleszoktam ebbe, jó így nekem. A férfit tehát kedves mosollyal hallgatom, s még csak gondolatban sem intem óvatosságra. Nem vagyunk falkaterületen, így jelenléte akkor keveredik majd csak oda, hogyha szavaimmal én az Alfa elé idézem.
- Ha erre azt válaszolom, hogy biztos, akkor megint csak egoista leszek, de ha visszakozom, hogy nem biztos, akkor meg álszerény és ostoba. Egyiknek sem akarok látszani. Vagyok, aki vagyok, mint ahogy az igazság is olyan, amilyen. Unokástul vagy sem. – válaszolok neki. Nem vágom a képébe sem a valós véleményemet, sem nem hazudok, egyszerűen csak nem terítem ki minden lapomat.
Nem fiatal, lehet unokája. Mondjuk nem kötelező, elvégre nekem ennyi idős koromra még kölyköm sincs, nem hogy annál lejjebb ágazó rokoni kapcsolatom. Nem volt rá igényem soha. Másnak se kell, hogy legyen. Ez a része engem nem érdekel.
- De, biztosan egyszerűbb lenne, s valószínűleg célravezetőbb is.. – kanyarítok egy vonalat az ecsettel a festményre, s lesek ki a vászon mellett, végigfuttatva tekintetemt a Dimasnak nevezetten. - ..de kevésbé szórakoztató. A színházba pedig szórakozni járnak a népek, nem igaz?
Elhallgatok azzal az ízzel, hogy még mondani akartam valamit. Nem mondok egyelőre, a festés lefoglal, legalábbis ez a látszat, ám mentális csatornán tovább folytatom a beszédet.
~ Ön magányos farkas, én pedig falkatag vagyok. Tudni akarom, hogy honnan jött, hogy mi a neve, hogy mit akar itt. Nem vagyok viszont ostoba, hogy ezt ilyen nyersen megkérdezzem. Van modorom.
Kikacsintok a vászon mögül, de emberi fül számára továbbra sem vagyok hallható.
- Szerintem érdemes. Hát ön szerint? - kérdezek vissza ezúttal mégis hagyva a csodába az elmesíkon való kommunikációt. - Ki tudja! A végén még gyümölcsöző is lehet ez az.. khm.. egész.
Tegye, ahová akarja. Nem tudom, hogy milyen játékot játszunk, de egyelőre élvezem. Viszont aztg egy percig sem felejtem el – nem tudván, hogy mennyivel öregebb, mint én, s milyen kapcsolatban állunk – hogy én vagyok hazai terepen. Nyeregben? Nem. Csak készen rá, hogy abba pattanjak, ha úgy alakul.

Na, ez is haladás, sikerült olyat mondanom, ami részben elnyerte a tetszését a férfinek. Nem tudom miért, de van vele kapcsolatosan egy olyan érzésem, hogy neki még a kaka is ízetlen némely esetben, s hogyha valamit kigondolt a világról, akkor csak az létezik, semmi más. Ilyen tekintetben egészen jó, hogy azt mondja, „nem vitatom”. Ne vitasd! Hurrá.
Mosollyal hallgatom, figyelmesen, magamba emelve szavait. Mert érdekel, mert figyelmes vagyok és mert nem ostoba, gondoljon akármit akárki.
- Nem gondolom. A kora és a státusza.. – célzok itt ezzel arra, hogy magányos farkas és amit mutat magából kort, az nem jogosítja fel arra, hogy ilyen magasan üljön a lovon. A mostanában elszaporodott „öreg” populáció mondjuk furcsa titkokat rejtegethet, de mivel engem személyesen nem érintett meg az igazság szele, csak halványan neszeztem meg egyesekről, hogy hol van a kutya elföldelve. Bastiannak is megmondtam volna, ha izélkodik, hogy nem neki áll a rúdja a legjobb irányba akkor, hogyha nem száll le arról a lóról. Mert van alázat is a világon és uram bocsá’, ha én falkaterületen kolbászolok, akkor hadd ne a falkás farkas legyen az egoista picsa akkor, hogyha felhívja a figyelmet arra, hogy fül-farok behúzás kéne inkább, vagy legalább némi tisztelet a más kivívott földje iránt.
Nem értem, hogy miért oszt ki, de mosolyom nem hervad le. Festek tovább, míg hallgatom, majd nemes egyszerűséggel vállat vonok.
~ Bármikor megtehetem és ez nem ego. Ez tény. Bárki, bármit, bármikor megtehet. A kérdés, hogy lesz-e sikere. ~ fejtem ki nézeteimet. Nem, mintha ne lenne mindegy. A farkas nem morog bennem, de az ember az tenné. Nem teszi. Egyik se. ~ A türelem erény, ahogy a szerénység is az. ~ lovagolom meg a téma ezen részét, ha már úgyis ki volt hegyezve erre az egoizmusra, akkor nesze neki türelmesség kérdésköre. Nem értem. Ki ez? Valami önjelölt erkölcscsősz? Mivel fingom nincs arról, hogy a nagyapám, így különösképpen nincs miért tiszteljem. Meg amúgy is. Engem Ettore bácsi máshogy nevelt, és Massimo sem éppen arra akart rábírni, hogy mindenre hajtsak fejet. Ha kivívja valaki, na annak igen. De az más.
~ Testőr vagyok, nem postás. A jelentésemet így is úgy is meg fogom tenni, de ha kedve van, akkor nyugodtan jöjjön velem. ~ nem tiltom, de nem is kérem. Bastianre is ráhagytam. Mert az ő dolguk eldönteni, hogy jönnek-e avagy sem.
Közben elkészülök a festménnyel is, s csengetnek, hogy kezdődik az előadás.
- A jegye, uram! – emelkedem fel ültemből, s ejtek meg egy pukkedlit Dimas felé, mielőtt átnyújtom neki a jegyet. A képnek úgyis száradnia kell, jöhet az a szórakozás.

- Így vélem.
Válaszolok röviden. Most mit várt? Hogy azt mondom erre, hogy nem, egyáltalán nem így vélem, csak jártattam a számat, de különben azt sem tudtam, hogy miről is beszélek? Nagyon nem én lennék, hogyha ezt a kérdést úgy reagáltam volna le.
Mentálisan folytatjuk a társalgást, pontosabban ő magyaráz, én pedig figyelek. Bennem a farkas is hegyezi a fülét, érdeklődéssel fordul a másik farkasa felé, s nem adja egyelőre semmi jelét annak, hogy energiái túl akarnának ömleni azon a határon, amit még higgadtságnak lehet nevezni.
~ Nyilvánvalóan több, mint négyszáz, mert bár nem érzem úgy, hogy hazudna nekem a korát illetőn, de valamit rejteget. Fiatalabbként nem tudná idősebbnek mutatni magát, szóval marad az, hogy többnek tippelem. A státusza pedig pontosan az, amit mondott az imént. Magányos átutazó.~
Nem hívom fel megint a figyelmét arra, amit minden farkasnak tudnia kellene. Vannak falkák, a falkáknak vannak területei, s a magányos átutazók - főleg életük nyugdíjas hajnalán (azért gondolok így egy négyszázon túli farkasra, mert tudomásom szerint nem létezik a nyolcszázas álomhatárból senki már) - jobb, hogyha meghúzzák magukat és. vagy gyorsan átutaznak, vagy tesznek egy látogatást beolvadási céllal a helyi alfánál. Vagyis ez a véleményem így nem teljesen igaz. Nem feltétlenül szükséges a beolvadás, de a szolgálatok nyújtása mindenképp. Én sem csak úgy voltam soha egy-egy területen. Mindig nyújtottam valamit, amire a Falkáknak szüksége volt. De ez már egy másik történet, elbeszélésére talán soha nem kerül sor. Chicago előtt volt, rég volt, talán igaz se volt.
Felvonom a szemöldököm mindarra, amit hallok. Egy szóval nem mondtam soha, hogy ne lennék teljében az egonak, de nem vagyok hamisan önhitt. Minden, amit gondolok magamról az valós erényeim alappillérén nyugszik, így kikérhetném magamnak ezt a hangnemet. Nem teszem viszont, kivárok. Van valami ebben a társalgásban és a lehetséges kimenetelében, ami kifejezetten érdekel.
~ Aki nem hiszi, járjon utána. ~
Zárom le. Nem sejtelmeskedni akarok, egyszerűen így gondolom. A tartalmat az én olvasatomban nem kell szájba rágni, meg kell keresni. S ha valaki nem találja, az még koránt sem jelenti azt, hogy nincsen, egyszerűen lehet, hogy a kereső nem volt megfelelő.
Kecsesen emelkedek fel a székből, leteszem rá a palettát, a rongyot melybe megtöröltem kezemet. Eligazgatom ruhámat, s kilépek a vászon mögül Dimas felé.
- Menjünk!
Ajánlom látszólag birkamód megadón. A kíváncsiság hajt és nem a behódolási vágy, ez egyértelműen érezhető felőlem.
Nem mondom, hogy nem lep meg az, ahogyan a földhöz taszít, mintha csak egy zsák krumpli lennék. Felkészültem rá, hogy valami történni fog, de előfordulhat, hogy alábecsültem az öreget. Mindenesetre jelét azt nem adom, kecsesen nyikkanok, még ebben is kifinomult vagyok.
Le kéne tennem az arcomat és valójában le is teszem a döbbenettől, de eleget neveltek belém az évek ahhoz, hogy ne álljak neki itt szájat tátani illetve szemet elkerekíteni annak kapcsán, hogy egy nyolcszázas fogdozza a gigámat. Energiáimon érezheti a kíváncsiságot, de a büszkeséget is, ugyanis valamiért az az érzésem, hogy nem semmi dolgot követhettem el, hogyha csak így ledobta előttem a pajzsát. Persze nem tudhatom, hogy nem-e ez a szokása, mindenesetre itt még nem csinálta, vagy csak magányossal, ugyanis hogyha valaha megmutatta volna magát egy Falkatársunknak, biztosan felismertem volna a jelentésekből a nevét.
~Leah Amalia.~
Közlök ennyi kiegészítést gondolatban, beleszúrva a monolófjába. Nem vagyok nagyképű én sem, egyszerűen csak tudom, amit tudok, vagyok, aki vagyok, s ha eddig sem úgy működött nálam a tiszteletadás, hogy vakon és szó nélkül fogtam volna be a bagólesőmet, akkor eztán sem úgy fog. Meglep, hogy ki beszél hozzám, figyelemmel kísérem a szavait, ízlelgetem őket és hagyom, hogy a farkasom diszkréten örüljön is a nagyapjának. Diszkréten, ez itt a kulcsszava ennek a találkozásnak.
~Nem akarom meggyőzni semmiről.~
Jegyzem magabiztosnak nem mondható, ám annál őszintébb hanggal rezegtetve meg a közöttünk feszülő energiákat.
~Meg tudom mutatni, hogy ki vagyok én, hogy milyen vagyok, de ha a meggyőzésre törekednék, akkor izzadtságszagú lenne az egész.~
Magyarázom tovább, hogy értse is, hogy mire gondolok Ez nekem nem új, Ettore bácsi szeretetét is ki kellett vívjam, Castor mellett a testőrködést is ki kellett érdemeljem, szóval hogyha innen tekintek a dolgokra, akkor tökéletesen ismerős terepen mozgok. Ettől eltekintve viszont van bennem félsz, aminek jellegzetes szaga megcirógathatja Kaskae orrát is. Nem páni félelem, de halvány, elbukástól való drukk, s már az is valami.
Érzem, hogy fogy a levegőm, s ha sokáig szorongat, akkor nem lesz esélyem semmit sem megmutatni, illetve elmagyarázni neki. Sért, amit mondott és mélységesen fel is háborít, hiszen Massimoval szemben lehettek elvárásai, de én nem Kaskae kölyke vagyok, hanem Massimilianoé, s mint ilyen neki volt tiszte eldönteni, hogy látott-e bennem valamit avagy sem. Ettől függetlenül nem fecsérlek több szót mentálisan erre a beszélgetésre, próbálom lefeszegetni magamról a markát, mert bár ő az idősebb és esélyem sincs ellene, én nem vagyok szubmisszív, így nem fogom megadón elszenvedni, hogy megfojtogasson itt.
Felülök, amint elereszt, leporolom magam, majd az ásványvíz után nyúlok, hogy kortyoljak belőle. Nem érintik ujjaim a nyakamat, nem fogom ellenőrizni, hogy marad-e nyoma ennek a műsornak, mert tudom, hogy marad. Ideig-óráig, de lesz ebből szép véraláfutás, aminek már azért is tudok örülni, mert bizonyítékom van, s a bizonyíték hatalom.
Hallgatom a szavait és jegyzem őket, egyszerre kívánva reagálni rájuk. Logikus személy vagyok, olyan, akik két lábbal áll a földön, szóval számomra ha valami bukfencezik és nem állja meg a helyét, azt megjegyzem, kiemelem a sorból és nem tudok elmenni mellette. Így lesz ez a mostani alkalommal is.
- Nem vitatom, hogy az ön olvasatában hibát hibára halmoztam.
Kezdem így. Ebben benne van a lényeg, márpedig az, hogy az én olvasatomban pedig egész máshogyan hangzanak a dolgok. A vizet egy köszönöm kíséretében visszanyújtom neki.
- Ön itt született, itt élt és itt létezett, ez tény. De mikor is mentek el? A legendák hogyan is szólnak? Azt a röpke párszáz évet, amit nem töltöttek itt, azt mások itt töltötték, s hogyha ezt vesszük figyelembe, akkor ez a föld semmivel sem az önébb, mint azoké, akik több száz évet leéltek azóta itt.
Nem emlegetem magamat, hiszen én nem vagyok itt olyan régóta, így rendben van, a föld az övé, nem az enyém. De vannak olyanok, akik konstans itt tanyáztak 400 évig, s ha rájuk gondolok, akkor minden, amit mondok teljesen logikus.
- Az emberek igen gyakran ülnek le a vásznam elé csak úgy, s volt már farkas is, aki megtette, tehát nem tudok egyetérteni azzal, amit első hibámnak vélt. Ahogyan a harmadikkal sem. A farkas és én egyek vagyunk, amit ő gondol, azt gondolom én is, éppen csak a farkas ösztönlény, nekem pedig az emberekre is oda kell figyelnem. Ha figyelmen kívül hagytam volna mindazt, amit érez, akkor nem kérdezgetem ennyit önt.
Nem hiszem el, hogy egy alapítónak kell magyarázzam, hogy miképpen szokás viselkedni az emberek között. Ahogy mondta, én még pajzán gondolat sem voltam, amikor ő már élt, tudnia kell, hogy a kérdések nem céltalanok, ha az emberek világában élünk, közöttük vagyunk akkor úgy kell viselkedjünk, ahogyan ők, hiszen nem vadon az egész élet, s nem vagyunk állatok. Kifinomultabb lények vagyunk az állatnál, s szerintem tökéletesen logikus volt feltennem azt a sok, csevegő kérdést, hogy közben tapogassam le energiáit, semmint hogy üljek vele szemben, mint a kuka s csak a pajzsom mögül próbáljam érzékelni, hogy ki ő. Vitázhatunk az információszerzési stílusomról, de a véleményem az, hogy ettől nem leszek méltatlan a vérvonalára. Sőt! Más okból kifolyólag sem. Elvégre a képességet, amit kaptam tőle úgy használom, ahogyan kell, s még senkinek nem volt rá panasza.
- Köszönöm, nagyon kedves!
Hagyom, hogy szórakozzon a zsebkendővel, nem foglalkoztat. A kérésére nem tudok mit mondani, már egyszerf reflektáltam. Nem törekedhetek arra, hogy meggyőzzem, csak elmondhatom azt, ami történt és amit gondolok. Hogy ez meggyőzi-e? Az nem bennem dől el, hanem benne. De az a maximális tisztelet, hogy őszinte vagyok vele és igazat vallok, akkor is, ha benne van a pakliban az, hogy ez nem tetszik majd neki, s nem törekszem vérrel-verejtékkel arra, hogy meggyőzzem valami olyasmiről, amik lehet, hogy igaztalan.
- Tisztában vagyok vele, hogy itt és most megölhetne, s meg is teszi, ha úgy érzi helyesnek. Ám ettől még a Falka a hátam mögött marad.
Célzok ezzel arra, hogy azért egy egész falkát a nyakában még ő sem tudna kezelni, s nem szabad neki sem azt hinni, hogy nem torolnák meg a halálomat. Nem egy utolsó kis kölyök vagyok, ezt nem szabad elfelejteni. Valamiért az Alfa testőre lettem, s ez a valami nem tűnik el nyomtalan.
- Tudatosan provokáltam, lubickolva az érzelmi változásaiban, a feszültségében. Az információszerzés egyik módja, játék az egérrel, hogyha állatvilági hasonlattal kívánok élni.
Jegyzem meg. Ajkaimra a helyzet komolysága ellenére is mosoly kúszik. Élvezem ezt a társalgást, s nem azért, mert kioktathatok egy Elsőt - hiszen az én meglátásom szerint nem ezt teszem, csak beszélgetünk, s ahogy ő elmondta a véleményét, úgy én is elmondom az enyémet, közben pedig amiben úgy ítélem meg, hogy igaza van, azt megtanulom tőle (de a tanulás csendes folyamat, nem fogom az orra alá dörgölni, hogy melyik szavait veszem szentírásnak és melyikeket nem) - hanem azért, mert kielégíti az intellektusomat a helyzet.
- Arról, hogy Massimo milyen volt igen sokat tudnék mesélni. Itt és most tegyem meg, vagy vadásszunk inkább?
Kérdezek ezzel, s jelzem is, hogy benne vagyok mindkettőben. Massimilianot még mindig szeretem, de a magam módján. Amit mond róla, hogy lehetségesen félresiklott, azzal egyet is tudok érteni. Félre volt ő sikolva, csak nem biztos, hogy úgy, ahogyan azt Kaskae elképzeli.

Szívesen odadörgölném a hím orra alá, hogy egoizmusért ő sem megy a szomszédba, szóval bagoly mondja verébnek effektus áll fenn, de mivel nem kerül ez szóba közöttünk, így nem teszem. A képességemnek hála érzékelem, hogy nincsen éppen pozitív véleménnyel rólam, de nem olyan egyszerű betörjek a pajzsa mögé, így nem tudok meg róla sokkal többet ennél gondolati síkon.
Makacs vagyok, a farkasom felszegi fejét, s bár úgy áll, hogy a véknyát mutatja a hím felé, s nem vesz fel támadó pozíciót, mégis felszegi büszkén a fejét. Emberi alakomban nem sok esélyem van a fejemet rázni, így csak rámarok a torkomat szorító kezekre, s miközben a fulladást igyekszem elkerülni, válaszolok is neki.
- Ha nem sértem meg.. miért nem hajlandó tovább látni az orránál?
Kérdezek rá bizalmaskodón, nem szemtelen éllel, de mégis igen merészen. Nem gondolom, hogy direkt kellene az idegeire mennem, s nem is erre játszom, egyszerűen csak kimondom azt, amit gondolok.
Határozottsággal átitatottak a következő szavaim.
- Nem, nem leszek kénytelen. Semmire sem vagyok kénytelen.
Szögezem le már itt az elején. Ok nélkül nem adom azt a kegyet, hogy behódoljak, s azt sem, hogy feleslegesen tépjem a számat. Hogyha aztg akarja tudni, érdemes vagyok-e bármire, akkor azt magának kell kihámoznia, nem fogok ugrálni, mint egy paprika jancsi azért, hogy biztos lehessen benne: nem tévedett. Ha el akar fogadni, akkor így is meg fogja tenni, de ha nem, akkor meg minden erőlködésem felesleges számba megy. Ezért válaszolom azt, amit.
- Minden tisztelettel, ön csak egyetlen farkas, ahogy én is csak egy vagyok a sok közül. Lehet, hogy ön erősebb, hogy nagyobb a hatalma és egyetlen falkatársam sem tudna egymaga kiállni ön ellen. De ahogy mondta, a falka az falka. Egységben van az ereje.
Nem akarom kivívni magam ellen a sorsomat, semmi sértődöttség nincs hangomban, nagyon is megfontoltan és csendesen beszélek, minden szavamat meggondolva. Egyáltalán nem érzek magas lovat a fenekem alatt, s az eltelő hosszú évek során még senki nem vádolt meg azzal, hogy egoista lennék. Zavar, hogy ezt hallom, de úgy vagyok vele, hogy mivel nem ingem, nem veszem magamra. Annyi valóságtartalmat sem érzek belőle, hogy rosszul essen, vagy sértsen egyáltalán.
- Massimonak adott egy életet, egy ajándékot, amiről utána levette a kezét. Massimiliano eldöntötte, hogy megosztja velem a vérvonalát, mert érdemesnek talált rá. Nem azért, mert igyekeztem és nem is azért, mert azt parancsolta, hogy mutassak valamit. Mondja, mennyivel tudnék többet mutatni annál, ami már így is vagyok? Nem fogok megváltozni pár perc alatt, s nem tudom azt nyújtani, amit látni akar, mert csak ön tudja, hogy mi is az. Ez vagyok én!
Tárom szét karjaim,  dobom le a pajzsomat, hadd zabálja eltelő éveim minden emlékét és cselekedetét. Tudom, hogy képes rá, hát vigye, az övé. Mást nem tudok nyújtani, s máshogy nem fogok magamutogatást játszani. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ez így méltó. Sosem éltem máshoz méltóbban, mint Kaskae szelleméhez, örökségéhez. Ha ezt nem látja, ha nem elég neki, akkor nem tudok segíteni magamon.
- Azt várja tőlem, hogy hazudjak az Alfámnak?
Kérdezem elképedve. Az a Kaskae, akiről a legendák szólnak sosem kérne ilyet. Mindegy, hogy mit állítson, soha nem fajzott volna idáig el. Egy Főnök utasít, de nem kér ostobaságokat, nem kér olyat, ami ellene van a fajának.
Lassan, kimérten rázom meg a fejemet.
- Soha nem fogom előle eltitkolni az igazat.
Tessék, kimondtam. Nem azért lettem testőr, mert számító, alattomos, irányítható valaki vagyok. A hűségem az Alfáé, mindenekfelett. Pajzsom még mindig lent, tiszta és farkashoz méltó szándékaim leplezetlenek Kaskae előtt. Már csak az a kérdés, hogy ő mit tesz vele. Velem. Ezután. És azután, hogy használom a falka áldásos ketyeréjét, a csipogót. Így is pengeélen táncolok, de legalább a többiek meg fogják kapni a rövid és igen velős S.O.S.-emet. Akárhogy is. Csak egy nyomás, s a GPS jelez. Hát én nyomok. Kettőt, hogy tökéletesen nyomatékos legyek. Nem szarral gurigázunk jelen helyzetben, ezt tudniuk kell azért.

Érkezett a hívás, nincs teketória, eldobtam hát a fakanalat, lábast, répát, mindent, mi a kezem ügyében volt, mert indulni kell. Fontos a dolog, megkaptam a pontos koordinátákat, úgyhogy úgy, ahogy voltam máris röpültem kifelé. Ledobtam a pajzsom, energiáimmal egyetlen farkas után kutattam és bízva abban, hogy a lakban tartózkodik, máris szólítottam. Amennyiben nem leltem, nem maradt más, mint a telefon.
~ Egon! Fél perced van, hogy indulásra kész legyél. A lak előtt várlak! Nincs kifogás! ~ küldetem neki mentálisan az üzenetet, ellentmondást nem tűrő hangon, melyből azt is érezhette, hogy ez most egyáltalán nem poén. A közös kis "vadászatunk" során megmutattam, milyen a bohókás, lüke oldalam, ennek azonban itt és most semmi helye nincsen. Bizony, nekem is van egy igencsak komoly és felelősségteljes énem, nem véletlenül lettem Tark.
Tényleg csak fél percet várok, mérem az időt, amennyiben a Mártír ennyi idő alatt nem jelenik meg, vagy nem adja tudtomra, hogy pár pillanatot késik, úgy én megyek vissza érte a lakba, hogy a fülénél fogva cibáljam ki onnan és dobjam be a terepjáróba. Amennyiben megérkezik, úgy máris az autó felé veszem az irányt.
- Én vezetek! - ezúttal sincsen helye ellenkezésnek, remélhetőleg elég a komoly hangszín és a mellé társuló arcvonások, hogy tudja, hol a helye és ebben a témában nem nyitok vitát. Ha ellenkezik, kap egy taslit, nekem teljesen mindegy.
Az autóba pattanva máris indítom a járgányt, hogy aztán a gázra taposva repesszünk a színház felé. Ha kritizálná a vezetési tudományom, nem érdekel, vészhelyzetben hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni a közlekedési szabályokat...

Mivel a pontos koordinátákat megkaptam, így nem túl nehéz a bajba jutott falkatárs helyzetét felmérni. Pajzsomat éppen annyira eresztettem le, hogy energiáimmal tapogatózzak körbe, idegenek után kutatva, azonban csak az egyik Testőr igencsak haloványka pulzálását éreztem. Egont magam után intettem és ha magától nem tette volna meg, hát a pajzsának felhúzására is utasítottam, bár azért bíztam benne, hogy ilyesmire nem lesz szükség.
Óvatosan közelítettem Leah felé, hiszen ki tudja, lehet, hogy csapda, nem fogok ajtóstul rontani a házba. Amikor azonban megbizonyosodtam róla, hogy semmiféle veszély nem áll fent, minimálisra csökkentettem a távolságot. A nőstény elájult, ezt elég hamar sikerül leszűrni, úgyhogy teret engedtem a hímnek is.
- Tiéd a terep. Siess!
Sehol a tőlem megszokott mosoly, most igencsak komoly dologról van szó. Nem arra kérem, hogy itt és most vesse be Mártír képességét, csupán azt szeretném, ha jobban felmérné a helyzetet, addig én járőrözök és élénken figyelek bármiféle apróságra, ami veszélyt jelezhet. Ha Egon végzett, vagy ő hozza a nőstényt, vagy én, nekem édes mindegy, de végól így, vagy úgy, de bekerül az ájult test a terepjáróba, hogy aztán máris a hotel felé furikázzuk, hogy ott aztán egy gyógyító gondjaira bízzuk a falkatársat.