- Nem biztos, hogy az rossz, amit mások annak látnak. Senki se egyforma, így szerintem annyira nincs igazad. – nem volt támadó a hangom, továbbra is halk, szinte alig telt meg élettel a hangom, vagyis nem tudom mi lenne a legjobb szó rá. Az tuti, hogy még egy ilyen terem visszhangzásában se érte el az átlagemberek hangerejét. Nem ismertem őt, ahogyan ő se engem. Igazából még egymás nevét se tudtuk és ez engem nem zavart, így érthető, hogy egy pillanatra talán felfedezhette a mozdulataimban, vagy éppen arcom mimikájában azt, hogy nem túlzottan nyerte el a tetszésemet a szavai. Sőt, talán kicsit még inkább távolságtartóbb lettem testtartásban. Egyre inkább kezdtem zavarban lenni a szavai hallatán, s picit talán úgyis éreztem, hogy nem igazán ért meg ezekből a fél-fél mondataimból. Tény, hogy nem könnyű velem semmilyen értelemben se, de mintha teljesen ellentétem lenne mindenben, és túlzottan is ragaszkodni akarna ahhoz, amit gondol. – Te így gondolod, én másképpen. Ha mindenki egyformán gondolkozna, akkor a világ semerre se haladna, mert nem lenne mozgatórúgója. – hagytam végül ennyiben, majd a táskámban kezdtem el turkálni, hogy megkeressem az innivalómat. Könnyedén csavartam le a kupakját, hogy pár kortyot igyak, mintha csak hirtelen már ki is száradtam volna. Nem arra gondoltam, amire ő, de nem állt szándékomban kijavítani. Addig jó, amíg nem gondol még őrültebbnek, mint amilyennek tűnhetek. – Nem hiszem, hogy annyira hívtak minket. Inkább talán csak valaki jönni akart és így itt vagyunk, de igazából fogalmam sincs. – engem tuti senki se hívott meg és igazából abban se vagyok biztos, hogy most a nagyit hívták volna meg, szerintem most ő akart jönni és elérte, hogy jöhessen. Bár ezért nem hibáztatom, hiszen hatalmas a szíve és sokan szeretik. Túl jószívű, kedves és törődő, de nem az a harcias típus. Így nem csoda, hogy senki se tud neki nemet mondani. – Nincs valami meleg, a fűtés nem túlzottan megy itt, hiszen nincs se próba, se előadás. - Másabb termekben melegebb volt, így vélhetően igazam is van. Bár nem értettem, hogy miért kérdezte és ezt láthatta a pillantásomból, hogy eléggé tanácstalanul figyelem őt. - Bántani dolog eléggé relatív fogalom. – dünnyögtem az pinduri orrom alatt, mintha nem is neki szánnám, inkább csak saját magamnak. Lehet távol ül tőlem, de attól még lappanghat benne valami, ami aztán átkerül rám. Eme gondolatra pedig még a nem létező szőrszálaim is felálltak. - Szerelmes szám, gondolom valakihez köt. Legtöbben azért szeretnek egy számot, dallamot, mert valakire emlékezteti őket. – nem néztem rá, csak magam elé beszéltem, de ha eddig hallotta azt, amit mondok, akkor most is. Amikor pedig feladta a dolgot, akkor csak egy apró sóhaj szaladt ki az ajkaim között. Mintha csak megkönnyebbültem volna és így is volt. – Ühüm. – először csak ennyit reagáltam rá, de nem néztem rá továbbra se. – Csak a titkok súlya azért sokszor másabb. – míg mások aprónak tűnő dolgok miatt aggódna, addig mások meg elég nagy titkokat őriznek.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Rendben, sajnálom! - emeltem meg mind a két kezemet, amivel jelezni akartam, hogy megadom magam. Abban igaza volt, hogy nem mindenki szerint ugyanaz rossz, de szerintem az akkor sem jó, ha az ember egyáltalán nem mozdul ki. Szerintem az orvosok nagyobb része is velem értene egyet, de nem ez a szakterületem, így okoskodni sem akartam feleslegesen. Ez a lány felnőtt nő, képes egyedül is eldönteni, hogy mi a jó neki. Legalábbis úgy gondoltam, hogy képes rá. Dicsérni akartam, és közeledni hozzá valamelyest, de úgy tűnt, hogy a próbálkozásaim hiábavalóak. Nem sokra mentem velük, mintha akármit mondtam volna, élből utasította volna el, vagy zárkózott volna el attól, amit gondoltam. Persze, az tény, hogy nem jó, ha mindenki egyforma, de én csak általánosságokról beszéltem, ráadásul róla konkrétan pozitívan is nyilatkoztam ugyebár, hátha növelhetem kicsit az önbizalmát. Nos, nem jött be. - Igen, talán így van! – hagytam végül rá, mert meddő vitának ítéltem meg ezt a témát. Míg ő ivott, én azon gondolkoztam, hogyan beszélgethetnék vele továbbra is, de ha nagyon elutasító lesz, akkor valószínűleg inkább magára fogom hagyni. Ráerőltetni sem akartam a társaságom, ha azt nem találta kellemesnek. Sokkal inkább úgy éreztem, mintha zavarnám, az ilyesmi pedig nem volt szokásom. – Aha, értem! – bólintottam, bár igazából egyáltalán nem értettem. Ilyenkor nem szoktak csak úgy bejönni az emberek, én is azért voltam itt, mert megkértek rá, hogy jöjjek ide. Ezért is következtettem arra, hogy náluk is hasonló lehet a helyzet, de tévedhettem is. Úgy tűnt, hogy szerinte így van, még ha újabb bizonytalankodásra is került sor. - A kinti hőmérsékletnél azért jóval kellemesebb a levegő itt! – mosolyodtam el halványan. Láttam rajta, hogy nem értette a kérdésemet, de nem kezdtem el megmagyarázni, hogy feltűnt, mennyire bújik a sálja mögé, meg húzódik bele a nagy pulóverbe. Valószínűleg nem a hidegre volt ez reakció részéről, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, úgy tűnt, hogy így sem érzi valami jól magát, mióta bejöttem. Megzavartam, beletolakodtam a terébe, hogy úgy mondjam. El is gondolkoztam rajta, hogy talán nem piszkálom őt tovább, biztosan alig várta már, hogy újra magában lehessen itt. Bár ahhoz nem igazán voltam hozzászokva, hogy valakinek ne legyek szimpatikus. A nagy többséggel jól ki szoktam jönni egyből. Nos, úgy látszik, hogy kivételek mindig akadnak. - Én semmilyen értelemben sem szoktam másokat bántani, megnyugtathatlak! – újabb barátságos mosolyt küldtem felé, hátha érek vele valami. Bár egyre kevesebb esélyt láttam rá. – Már az előtt is szerettem, hogy megismertem volna a vőlegényemet, de most már nyilván ő jut eszembe egyből, ha meghallom! – ismertem be, de konkrétan nem azért tetszett a szám, mert Ash-hez kötött. Az csak később alakult ki, eleinte tényleg a szövege volt megkapó, meg amúgy is szerettem a nyolcvanas évek számait. Sokkal dallamosabbak voltak, mint a mai zenék. - Persze, ez természetes! – állapítottam meg, nem is nagyon értettem, hogyan lehetne ez másképp. – Mondjuk, én nem kifejezetten titkokra gondoltam, inkább csak olyan dolgokra, amik nem jó emlékek, és az ember nem szeret róluk beszélni. – vontam meg végül a vállaimat. Nekem ilyen volt a húgom elvesztése, de az távolról sem titok.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Meg volt az oka annak, hogy miért nem mozdultam ki. Sokszor éjszakánként riadtan és sikítva ébredtem, idővel csökkent ez a dolog, de most mégis újra rémálmok gyötörnek. Ott volt az is, hogy miként is bízhatnék meg egy idegenben, ha igazából az „árult” el, akinek igazából az életen árán is meg kellett volna védenie? És még mellé ott volt az a pillantás is a tárgyaláson, mintha csak azt bánná, hogy az én életemet nem vette el. Most pedig talán idővel lehet kiszabadul, de akkor se voltam képes ismét szembenézni azzal, amivel akkor kellett. Túl sok mindent tört el azon a ponton az életemben és talán pontosan amiatt lettem sokak szavával élve fura vagy éppen „nyomi”. Valószínűleg emiatt se tudtam mit kezdeni a dicséretével, ahogyan a közeledésével se. Nem tudtam hova tenni, vagy éppen örülni neki úgy, mint illene. Inkább csak még nagyobb távolságot akartam fenntartani, mintha attól félnék, hogy valamilyen úton-módon ez az idegen is képes lenne ártani nekem. Tudna, akár azzal, hogy hozzám ér vagy túl közel jön, de persze ennek is ezernyi fajtája létezik. Csak egy aprót bólintottam arra, amit mondott, de nem fűztem hozzá semmit se. Valószínűleg nem ismeri nagyit. Ő azért képes elérni azt, hogy oda is meghívják, ahova abban a pillanatban nem szerették volna. Bár mindegy is volt, hogy melyik helyzet áll fenn ilyen téren, hiszen számomra ez nem volt éppen túl jó. Egyedül a zongora volt képes megnyugtatni és magával ragadni, kizárni a külvilágot és kicsit tovaröppenteni a félelmeimet. - Igen, szerencsére. Kint eléggé hideg van. Ahogy láttam sokan nehezen is küzdenek meg vele. – eresztettem kicsit bővebbre a mondandómat, mint elsőre én is gondoltam volna, hogy sikerülni fog. Nekem kicsit könnyebb volt, hiszen részben itt nőttem fel, de másoknak ez nem ment olyan könnyen, akik nem olyan régóta élnek még itt. Próbáltam, na jó, annyira nem, de azért egy borsónyit vagy még annál kisebb, de nem túlzottan ment. Nem akartam őt se megbántani és reménykedtem, hogy nem veszi magára. Kedvesnek tűnt, de attól még számomra ő is ijesztő volt, ahogyan mindenki. Pedig ideje lesz néha kicsit erőt vennem magamon, hiszen nap, mint nap muszáj emberekkel találkoznom hála nagyinak. - Néha pontosan úgy okozunk fájdalmat valakinek, amiről mi nem is gondolnánk. Sokszor mi nem látjuk azt, ami a másikat megijesztheti és félelmet kelthet. – eleinte nem néztem rá, aztán kicsit félős pillantással jutalmaztam meg, hiszen ez volt az igazság és ezzel szerintem nem mondtam számára se újat. Ő lehet nem tart tőlem és én se kifejezetten a személyétől tartok, hanem sokkal inkább megannyi lehetőségtől, ami akár benne is otthonra lelhetett. – Ohh, gratulálok és sok boldogságot. – zavaromban pedig kesztyűskezemmel a hajamba túrtam. Azt hiszem, hogy ezt szokás mondani. Én nem tudtam elképzelni magam, mint mennyasszony. Sőt, még igazából barátnőnek se, meg barátnak se. Ahhoz túl sok lehetetlent kellene áthidalni, meg amúgy is ki akarna egy ilyen különc közelébe kerülni. Szerintem a Carlson-ban is mindenki örül annak, ha nem kell a közelembe keverednie. Főleg a múltkori műsor után. Pár pillanat erejéig haboztam, majd egy aprót bólintottam. – Igen, szerintem olyanja is van mindenkinek. Azt pedig egy idegennek nem szokás elmondani, meg néha még a barátoknak se öntjük ki teljesen a szívünket, de lehet tévedek. – rántottam meg a vállaimat kissé tanácstalanul. Fogalmam sem volt arról, hogy igazam van-e, hiszen ezer éve az én bizalmason a nagynéném és a nagymamám volt. Másokban nem bíztam meg és nem is ismertem. – Daphné vagyok egyébként. – avattam be, miközben továbbra is a pulcsimmal babráltam, aztán végül újra a zongora felé fordultam és ismét pár dallamot játszani kezdtem.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Igen, ez így van! Nem ez a legjobb élőhely, azt mondják. Én imádom, és szerintem meg lehet szokni mindent. Akinek meg nem megy, az idővel úgyis továbbáll. Te régóta itt élsz? – érdeklődtem kíváncsian, ha már így szóba jött. Mivel nem tudtam róla semmit, így nyilván rákérdeztem, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy egy ideje már itt van. Máskülönben nem találtam volna annyira ismerősnek. Vagy egyszerűen csak hasonlított valakire, ez lett volna a másik lehetőség. - És én mivel ijesztettelek meg? – kérdeztem őszintén, mert nem nagyon tudtam elképzelni. Tényleg nem szoktam soha senkire a frászt hozni, úgyhogy akkor már jó lett volna tudni, hogy esetében mégis mivel sikerült. Hiszen nem tettem semmi provokatívat, vagy hirtelen mozdulatot. Teljesen normálisan beszélgettem vele, nem kiabáltam, és fenyegetővé sem váltam. Vagy már eleve a jelenlétem lett volna ilyen hatással rá? Az is lehet, hogy túlságosan nyomultam? Az ilyesmi van, akit nagyon meg tud ijeszteni. Reméltem, hogy most nem erről van szó, mert akkor kénytelen leszek tényleg visszafogni magam, vagy akár itt is hagyni őt. - Köszönöm szépen! – futólag küldtem felé egy mosolyt, mert ez a gratuláció azért őszintének tűnt. Az ilyesmit pedig kedveltem, és amúgy is olyan jól esett mondogatnom. Néha még mindig nem akartam elhinni, hogy Ash tényleg újra mellettem van, és valósággá fog válni mindaz, amit már olyan régóta vártam. Megérdemeltük mind a ketten, bárhogy nézzem is. És elég sok ideje voltunk már jegyesek ahhoz, hogy végre összekössük az életünket ilyen téren is. – Nem, ez tényleg így van! – bólogattam helyeslően. Jól mondta, de úgy ítéltem meg, hogy teljesen bizonytalan még ilyen dolgokban is. Pedig ez annyira adta magát. - Vannak dolgok, amiket nem szívesen osztunk meg másokkal. Viszont sokszor könnyebb, ha kibeszélheti magából az ember. Én sem szeretek beszélni a húgom haláláról, néha mégis jól esik, hogy emlegethetem őt. – vallottam be, könnyedén vonva meg a vállaimat. Ez nem volt titok, ráadásul már sokkal könnyebb volt nekem ez az egész, mint amikor még friss volt a tragédia. Noahnak is gyakran meséltem az anyukájáról, hogy soha ne felejtse el, milyen szerencsés, hogy ilyen anyja volt. Olyan, aki az életét adta azért, hogy ő élhessen. Halkan sóhajtottam is egyet, és igyekeztem elűzni a nem túl vidám emlékeket. Már csak azért is, mert a lány közben újra beszélni kezdett. Bemutatkozott, és ezzel meg is lett a felismerés bennem. - Ó! Tudtam, hogy ismerlek! – csaptam le a dologra. Nem beszéltem hangosabban, mint eddig, de jóval lelkesebbé váltam. – Daphné Seward, ugye? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért, de szinte a fejemet tettem volna rá. Ahogy kimondta a nevet, úgy ugrott be a kislány arca is, a vezetéknévvel együtt. – A húgommal, meg az öcsémmel lehetsz egy idős. Még általánosban jártál velük egy ideig egy osztályba. Veronica Hawkins vagyok! – mutatkoztam be mosolyogva. Azt nem tudtam, hogy vajon emlékszik-e rám, de akkoriban próbáltam vele is barátkozni, mikor Dylan csúfolódva mesélt a kislányról.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Régebb óta, mint kellene. – először csak ennyit mondtam, hiszen ez volt az igazság. 7 éves korom előtt általában szünetekben és nyaranta jöttünk ide anyával. Apa szinte sose jött velünk, mindig elfoglalt volt, vagy éppen mondott valami kifogást rá. Ha azon az estén a dolgok másképpen alakulnak, akkor most én se itt lennék, vagy ha igen, akkor anya is itt lenen velem és teljesen másképpen alakult volna minden, ahogyan az se kizárt, hogy én se lennék ennyire fura. – Egészen kicsiként kerültem még ide, így emiatt ismerem már az itteni időjárást. – toldottam meg kicsit a korábban mondottakat, de nem állt szándékomban kifejteni, hogy miként is értettem az első dolgot. Nem ismertem őt és szerintem sose fogom igazán. Én nem tudok olyan közvetlen lenni másokkal, mint az átlagemberek. Zavaromban ismét a hajammal babráltam, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mit is kéne erre mondani. Ha elmondanám az igazat, ha eddig nem is, de akkor tuti már bolondnak nézne, vagy nem is tudom minek. Másrészt meg nem volt erről annyira könnyű beszélnem. – Ez bonyolult. Nem lehet csak egy szóval leírni. – motyogtam csak ennyi alig hallhatóan, hiszen tényleg nem tudtam volna kimondani azt, hogy mivel is ijeszt meg. Az pedig csak remélni tudtam, hogy egyelőre beéri ezzel a válasszal, már ha ezt annak lehet nevezni. Próbáltam viszonozni a mosolyát, de valószínűleg nem túlzottan jól sikerült, hiszen akikre egykoron felnéztem és a szerelmük igazán mesébe illő volt… végül az szörnyűséggé változott. Tudom, nem minden rossz, de valahogy akkor se tudtam elűzni sose igazán a rémképeket. Amikor viszont a másik dologra azt mondja, hogy úgy van, ahogyan mondtam, akkor csak bólintok és egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Talán valakinek segít, de nem mindenkinek. Attól még, hogy beszélünk nem mindig tűnnek el a démonok. Sőt, néha sokszor erősebben élnek. – közben pedig az ujjaim egy lágy dallamot keltettek életre a billentyűzet segítségével, mintha a zene helyette is beszélni, vagy úgy legalábbis könnyebb lenen társalognom még vele is. – Sajnálom, hogy elveszítetted a testvéredet. – nem néztem rá, de érezhette, hogy komolyan mondom. Tudom, hogy milyen érzés valakit elveszíteni. Pokolian tud fájni, de a hallottak alapján ő egészen jól megbirkózott vele velem ellentétben. Amikor viszont kicsit túl lelkesen szólalt meg, még ha a hangerő nem is változott meg, akkor is kicsit összerezdültem és sikerült még mellé is nyúlnom a billentyűzetnek és egy tökre oda nem illő hang kelt életre. Amikor viszont a nevemet említette, akkor ismét megkerestem őt az íriszeimmel és hajamat kicsit kiszedtem az arcomból és lassan bólintottam. Bár fogalmam sem volt arról, hogy honnan is ismer. – Lehet, nem emlékszem rájuk. Nem sokáig jártam iskolába. – rántottam meg a vállaimat alig láthatóan, majd a sálamat kezdtem el babrálni, de nem ugrott be a neve alapján ő se. – Sajnálom, de nem rémlesz. Bár ha te emlékszel rám, akkor gondolom valami történt… – valószínűleg nem ezt a választ várta, de nem akartam hazudni. Tényleg nem rémlett, hogy miért is kellene rá emlékeznem.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Öhm… értem! Akkor te sem rajongsz érte. – óvatosan tapogatóztam, mert egyébként fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél. Próbáltam én érteni, de ilyen félszavakból elég nehéz levonni a következtetéseket. Az is lehet, hogy nagyon félreértettem őt, így a hangsúlyt kicsit felvittem, hogy ő erősíthesse, vagy cáfolhassa meg az állításomat. – Akkor nem innen származol, csak a nagymamád lakik itt. – legalábbis erre tippeltem. Ez már legalább biztosnak tűnt, de ha mégsem az, úgyis felvilágosít majd róla. - Én sosem éltem máshol… - osztottam meg magammal kapcsolatban ezt a kis apróságot vele. Mivel próbáltam ismerkedni, ezért nyitni kellett a másik felé. Még akkor is, ha ő erre nem sok hajlandóságot mutatott. Ezen aztán nem fogok megsértődni, vagy problémát csinálni belőle, pusztán nehezebb dolgom volt, és kevesebbet fogok megtudni róla, mint ő rólam. Nekem viszont nem voltak titkaim, vagy olyan dolgaim, amiket szégyelltem volna, és el akarnám hallgatni. - Rendben! – vontam meg végül a vállaimat tehetetlenül. Nagyon úgy tűnt, hogy nem szeretné elárulni, hogy mivel sikerült megijesztenem őt, pedig azért jó lett volna tudni. Nagyon nehezemre esett visszanyelni a további kérdéseket, de szerintem akkor se mondott volna semmi konkrétumot, ha nem teszem. Sőt, így jobban belegondolva semmivel kapcsolatban sem adott pontos válaszokat, mindig inkább próbálta megkerülni a kérdést, vagy csak nagyon szűkszavúan nyilatkozott. Ha emlékeim nem csalnak, akkor nem nagyon találkoztam még ilyen emberrel. Nem mondom, hogy sohasem volt még rá példa, de nem sok. - Pedig csak te lehetsz képes elűzni azokat a bizonyos démonokat. Általában muszáj szembenézni velük előbb-utóbb, és szerintem erre a legjobb megoldás, vagy legalábbis egy jó kezdet, ha beszélsz róluk. – valószínűnek tartottam, hogy ezzel a megállapításommal sem fog egyetérteni, mint ahogyan eddig semmivel, de annyi baj legyen. Ezen igazán nem akadtam fent, de attól még akkor is ez volt a véleményem. Attól, hogy a szőnyeg alá seperjük a gondokat, még nem tűnnek el, csak ha ki is takarítjuk onnan őket. - Köszönöm! Már évekkel ezelőtt történt, szenzációs lány volt! – mosolyodtam el, ahogy felrémlett előttem Gabbie arca. Kedves volt és mosolygós, mint mindig. Örökké így fog élni bennem, ebben biztos voltam, ráadásul egyre inkább láttam őt Noah-ban. – Igen, azt tudom, hogy egy idő után eltűntél. Nem láttalak a folyosón sem… - emlékeztem vissza, még mindig kicsit izgatottan a felfedezés miatt. – Történt? – értetlenül ráncoltam a homlokom, ahogy az arcát kutattam a tekintetemmel. – Azt hiszem, nem pontosan értem, hogy mire is gondolsz… - vallottam be, azzal meg nem is foglalkoztam, hogy nem tudta, ki vagyok. Most már a nevemmel mindenképpen tisztába került, és már ez is valami.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Kicsit talán szeretem, de nem rajongok érte. Vagyis addig nem túlzottan zavart, amíg otthon voltam. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat, hiszen erre nincs jó válasz. Nem a téllel lenne bajom, meg talán nem is a hóval, hanem sokkal inkább a sok baktériummal és betegséggel, amit ilyenkor hordozott. Viszont ezt nem mondtam volna ki hangosan, mert ki tudja, hogy utána miket gondolt volna, vagy éppen most mit gondol. – A családom lakik itt, mármint anyum ágáról és 7 éves korom óta lakom itt, szóval annyira nem meglepő számomra az itteni időjárás. – az más kérdés volt, hogy nem tudok teljesen rajongani érte, mint néhányan. Igaz, az utcákat is messzire kerülném, ha lehetőségem lenne rá. - Akkor gondolom téged nem túlzottan zavar az itteni időjárás. Nem is húzott sose máshova a szíved? – kérdeztem meg eléggé óvatosan, hiszen nem volt igazából semmi közöm se hozzá, de legalább amíg ő beszél, addig nem nekem kell. Ahogyan attól se kell tartanom, hogy tovább kellene motyognom, amiből igazából nem sokat lehet érteni vagy túlzottan össze se lehet rakni az aprócska puzzle darabokat. Egy apró sóhaj kiszökött az ajkaim között, amikor nem erőltette tovább azt, hogy mivel is hozta rám a frászt. Biztosan bogarasnak gondolna vagy olyannak, akinek tényleg jobb lehet bezárva, mint a világban. Erre meg most valahogy nem vágytam. Ismeretlen hely, megannyi veszéllyel, így annyira még elfutni se tudtam volna, ha akarnék. Otthon legalább, amikor összefutottam véletlen Callummal, akkor elmenekülhettem a biztonságot jelentő szobámba, de itt. Itt semmi se volt biztonságos, legalábbis számomra nem. Hümmögtem egy sort és lenyomtam ismét egy-két billentyűzet kombinációt. – Úgy mondod, mintha tapasztaltad volna ezt. – nem pillantottam rá, de másra nem tudtam következtetni. Viszont abból, hogy ennyire nyíltan beszélgetett még egy idegennel. Nekem viszont ez nem ment. Szerintem az ember nem mondja csak úgy el, hogy milyen fóbiája van vagy éppen gyerekként miként látta azt, ahogyan az édesapja elveszi tőle az édesanyját. Legszívesebben igazából felejtenék, nem pedig újra átélném. Rólam szerintem sose fogja senki se azt mondani, hogy szenzációs voltam, de annál inkább azt, hogy bogaras, fura, dilis vagy éppen magányos. Ki tudja, hogy kinek a fejében mi fordul meg. - Magántanuló lettem. – felesleges lett volna bármi mást mondanom, amikor ez volt az igazság. Szerintem nem szégyen, ha valaki azzá válik. Sőt, sokan inkább azok lennének. Inkább itt azzal volt a gond, hogy eleinte a tanár se nagyon boldogult velem, de aztán megtalálta a kulcsot hozzám és onnantól kezdve egészen megkedveltem és a mai napig örülök, amikor átjön hozzánk. – Nem voltam ott sokáig, meg nem is nagyon voltam központi ember, se olyan akinek lettek volna barátaim, így valaminek történnie kellett, hogy mégis emlékszel rám. Legtöbb esetben az ilyen lányok eltűnnek az emberek emlékezetéből. – a hangom halk volt, nem rejtőzött benne túl sok erő, de továbbra se őt figyeltem. Inkább a zongorát, mintha csak arra várnék, hogy megszólaljon magától és újra kicsit magával ragadjon. Akkor legalább nem éreztem annyi veszélyt és kételyt mélyen legbelül, mint most, amikor vele beszélgetek.
Kezdőlap
