Egon a lakásában ücsörgött egy kényelmes fotelben, amit nemrég vásárolt, és közben a tévét bámulta. Csonka kezével egy tál mogyorót tartott ölében, jobb kezével pedig mohón falatozgatott. Sérülése miatt nem töltött minden egyes munkanapot a műhelyben, és akkor sem teljes időben. Persze így kevesebb fizetés járt, de ez a részlet nem igazán zavarta. Szerencsére idióta vígjátékokból sohasem volt hiány, így derülten figyelte a műsort. A feléje érkező telepatikus hang hatására megrezzent, aminek következtében a tál mogyoró megemelkedett az öléből, és hozzászokva, hogy vannak ujjai a felreppenő tál után kapott, de csak azt érte el, hogy messzebbre ütötte el a műanyag edényt, mintha csak hagyta volna lepottyanni. Ez viszont most egy cseppet sem érdekelte. Felismerte Joana energiáit és hangját az üzenetben, és nem tűnt úgy, mint aki egy újabb fogadás miatt szeretné ugratni őt. Bár ki tudja? Mindesetre Egon azonnal felpattant a fotelből, nem törődöve a szétszóródott mogyoróval, majd feleszegeti, ha hazaér. - Jövök – üzente vissza, amikor ráhangolódott Joannára, majd felkapta sportcipőjét, kabátját, és az ablakhoz futott. Csonkjával kinyitotta azt, és kivettette magát a hóra. Nagyjából három métert zuhant, de semmi baja nem esett, és ez volt a leggyorsabb módja, hogy a Farkaslak elé keveredjen. A benti részen túl sokat kellett volna forgolódni, mire a bejárathoz ért volna. Esés közben megpillantotta a tarkot, de nem kockáztatott meg egy integetést, mivel akkor hülyén ért volna földet, így csak akkor intett, amikor feléje rohant. A lány, amikor meglátta őt, a terepjáró felé indult, és Egon is arra felé módosította zokniban történő futását. - Rendben – válaszolta Joanának, és az anyósülésre be is vágódott. Jobb is, hogy nem ő vezet, hiszen még a cipőit is fel kellett vennie, valamint a kabátját is magára kellett húznia. Ráadásul ujjai hiányában kicsit óvatosabban tudott mostanában csak vezetni. Nem tudta, hova mennek, de nem is kérdezte. Komoly dologról lehetett szó, a sietségből és a lány elszánt tekintetéből felmérve legalábbis. Nyilvánvalóan falkaügy, így nem árt, ha felkészül. Cipőjét már rutinosan kötötte be másfél kézzel, és közben pajzsát is résnyire zárta. Joana repesztett és áthajtott néhány piroson, Egon viszont nem tette szóvá. Ha sietni kell, hát sietni kell.
Megérkeztek a színházhoz, és addigra Egon teljesen fel volt öltözve, bár bőrkesztyűjét otthon hagyta a nagy sietségben, de bízott benne, senki nem fog emlékezni hiányzó ujjaira, ha esetleg hónapokkal később újra meglátnák. Joana vezette, ő pedig követte, felkészülve egy esetleges támadásra. Szagok kavalkádja fogadta, farkasoké és embereké egyaránt, lejjebb akarta pajzsát húzni, de úgy tűnik addigra a tark már be is mérte, amiért ide jöttek. Egon ment a lány intése nyomán, jobbra és balra tekintgetve, figyelve mindenre maga körül. Egon is meglátta az ájult lányt, egy eldugott szegletben. Azonban addig nem ment közelebb, amíg Joana nem adott rá utasítást. Viszont bízott a lány ösztöneiben, és ha ő úgy ítélte meg, hogy ideje a sebesülttel törődni és nem kell rajtaütéstől tartani, akkor, bár nem minden aggodalom nélkül, de készségesen követte parancsát. Közelebb érve vérszag is megcsapta orrát. Letérdelt a lány mellé, és szemügyre vette a fejét. Homlokán érte a sérülés. Küzdelemnek nem volt nyoma. Ruháit nem szaggatták fel, ettől függetlenül a testén persze lehettek zúzódások, de az bizonyos, hogy a támadója emberi alakban ütötte ki. Nyilván egy idősebb kóborral akadhatott össze, bár az okát nem sejthette. Ha tudott volna a lány hobbijáról, nyilván arra a következtetésre jutott volna, hogy nem tetszet a támadónak, amit festegetett és így fejezte ki utálatát, de mivel fogalma sem volt erről, így nem agyalt a miérteken. Épp kezét a lány fejére tette. Hallotta, ahogy ideiglenes társa járkál, és nyilván biztosítja a terepet, de nem foglalkozott most vele. Lehunyta a szemét és a lány sérülései után kutakodott. Elméjében megjelent a Fájdalomtérkép, és érezte tudatában a lány minden egyes sérülését. Nyakán szorítás enyhülő emléke, valamint arcán lüktető fájdalom, de ezek csupán statiszták voltak a főszereplő játéka mellett. Homlokán a csont betört és agyának homloklebenyi részét is elérte a sérülés. Ezt nem fogja tudni teljesen átvenni, viszont valamennyit képes lesz. Ahogy sejtette, a test többi része sértetlen volt. Akárki is ütötte ki jóval erősebb volt nála, ha ellenállás nélkül meg tudta ezt tenni. Peresze Egon nem ismerte fel a lányt, így nem tudhatta hány éves, pajzsát pedig nem szándékozott lejjebb ereszteni, hogy ezt kiderítse, amúgy is Joana biztosan ismeri, hiszen már jóval régebben a falka tagja. Majd útközben megvitatják, és az esetleges fenyegetést is, ami a szituációból adódhat. Vérvonal képességére koncentrálva átvett valamennyit a fejsérülésből, aminek hatására homlokán irtózatos ütést érzett. Arca eltorzul fájdalmában, miközben fejét lejjebb hajtotta, majd kinyitotta a szemét. Látása homályos volt és apró fénypontok kezdtek el szeme sarkából a középpont felé úszni, majd néhány másodpercig kettős látása is kínozta. Nem sokat vett át a sérülésből, éppen csak annyit, hogy biztos kibírja a hotelig az utat. Nem lenne szerencsés, ha meghalna, mielőtt elmondhatná mi történt. Egy ilyen eset biztos rossz fényt vetne Egonra. Homlokából csurogni kezdett a vér, de képes volt felállni. Sóhajtott egyet majd felnyalábolta a lányt, de előtte még kabátját a fejére terítette. Nem szerette volna, ha mialatt kifelé viszik, valaki felismerné és később kellemetlen kérdések kereszttüzébe keveredne a lány. - Nyilván rendbe fog jönni – közölte a másikkal és követte Joanát. Bár az első lépések bizonytalanok voltak, még mindig jobb volt, hogy ő vitte, mintha a teljesen épp tark tette volna. A csapda lehetősége még mindig fennállt, bár már egyre valószínűtlenebb volt. Betették a lányt a hátsó ülésre, és a hotel felé indultak.
I fratelli uniti tra loro formano un fascio che pùo resistere agli sforzi più robusti.
Őszintén? Én is várok, de ezt nem közölhetem vele, ugyanis akármit gondol rólam, nem kenyerem direkt szemtelenkedni vele. Nem ez a specialitásom és a kedvenc hobbim, mások kiakasztásából éljen az, akinek nincsenek fontosabb feladatai. Én csak őszinte vagyok, de nem kendőzetlenül. Nem mindig legalábbis. Nem tudhatom, hogy mit gondol a szavaimról, s mindarról, ami mögöttük van. Állati nagyot téved, s ezt sajnos kénytelen is lennék közölni vele, de megkímél mindkettőnket attól, hogy meg kelljen ezt cselekedjem. Csak szorítja a torkomat, beszél, amit beszél én pedig válaszolok. Nem érdekel, hogy mennyire vagyok a halál torkában, van ami az én életemnél előrébb való, s van, amit meg nem tudok lenyelni. Az egyik ilyen az, amikor megjegyzést tesznek Massimora, de ezen felül pedig az, hogyha megjegyzést tesznek az Alfámra. Nem véletlenül fogadtam el Castort, nem véletlenül tettem meg mindent, hogy testőrnek maga mellé vegyen. Ez egy olyan utca, ahová besétáltam, de ahonnan nem fogok és nem is akarok kisétálni. - Lehet, hogy nem csak ön. Teszek ennyi kiegészítést, elmorogva az orrom alatt. Kezd elegem lenni belőle, domináns vagyok, ezt ne felejtsük el, s mint ilyen nem fogom hagyni, hogy holmi megkövült paprikajancsik szórakozzanak velem. Ha halni kell, hát haljak úgy, hogy tudja az igazságot. Meg akart ismerni? Tessék. Ugyanolyan egoista vagyok, mint amilyennek az előző kijelentéséből ő tűnik. Ennyi az egész. Szemet forgatnék, de nem alkalmas rá sem a hely, sem az idő. A farkas bennem morog, szívesen nekimenne a másikénak, de nem hülye, nem mozdul. A halálba nem akar szaladni, de éreztetni kívánja Kaskae dögével, hogy azért nem kéne átsétálnia olyan határokon, amilyeneken jelenleg tobzódik. A falka szent és ha nem is sérthetetlen, de a kötelességek adottak. Jelenteni fogom, ha lehetőségem nyílik rá, s ahelyett, hogy büszke lenne arra, hogy milyen lojális utódja van, még mindig kritizál? Egészségére, erre így tudok csak gondolni, nem máshogyan. Felszegett állal, azzal a büszkeséggel várom az elkerülhetetlent, amit Ettore bácsi nevelt belém. Azzal, amitől kiemelkedhettem a többiek közül, mert nem esztelen vagyok, csak reálisan látom azt, hogy mire is szolgál és milyen dolog. Még csak nem is védem magam, semmilyen szinten nem ugrom neki, ezzel jelezve számára, hogy bízom benne. Miért? Magam sem tudom. De elhiszem, hogy nem megölni akar, hát tegye, üssön. Először, és utoljára. Amit kellett, azt megtettem, bebizonyítottam, hogy hű vagyok a falkámhoz, s hogy innentől Kaskae hogyan számol el magának a lelkiismeretével és azzal, hogy ennyire vak volt, az már nem az én gondom. Amíg a sötétség árnyai ölelnek, s az öntudatlanság tengere nyaldossa tagjaim, addig biztosan. Mit sem érezhetek meg abból, hogy visznek, hogy hová visznek, erről gondoskodott. És mégis, a fájdalom torz grimasza helyett mintha mosoly játszana öntudatlan ajkaimon. Mert én győztem. A falka győzött. Én nem tudok erre máshogyan tekinteni.
A színház előtt várakozom, nem tartottam bölcs gondolatnak, hogy egyből úgy nyissak, elé megyek s magam kísérem el. A színdarab kiválasztásában nem akadékoskodtam, kíváncsi típus vagyok és a modern műveket is megnézem, még ha utólag meg is van a véleményem róla, igyekszem megismerni a mait és a szélsőségest is. Színháznak megfelelő öltözetet nem volt nehéz keresnem, mint ahogy az alkalomhoz illő ruházat is megvan. Az már más kérdés, hogy hordani tudni kell, és bár jól áll rajtam, természetesen viselem, azért a gyakorlott szem felismeri, hogy ez nem a mindennapi öltözetem. Ezt általában egy kézfogás meg szokta erősíteni. Lynnel élveztem a billiárdot, a társaságát is, egyikünk sem egy kockába bezárva létező valaki. Vannak páran, akik ismerősként üdvözölnek, mint ahogy az itt dolgozók egy része is. A faburkolatok javítását elvállaltam, főként, mert nem tudták, de értéket őriznek jó pár helyen, amit ha kellően helyrehoznak, éke az épületnek és a hangulatnak. Ha kocsival érkezik, akkor én nyitok neki ajtót, ha gyalog, akkor egy biccentéssel üdvözlöm. A mai napig szokatlan nekem, újra, a nyugati életmód testkulturája. - Csodásan nézel ki, melletted csak elbújhatok. – üdvözlöm mosolyogva. – Köszönöm, hogy eljöttél. – kezemel a bejárati ajtót nyitom. – Bemegyünk?
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Túl sok választási lehetőségünk sajnos nem volt, mert nem játszanak olyan sok mindent ebben a színházban, ráadásul jegyet szerezni sem olyan egyszerű, így kicsit messzebbre csúszott a találkánk, mint azt terveztük, de csak sikerült! Méghozzá a Két veronai nemes című előadásra, a hely mondjuk nem a legjobb, de megvan a jegy, úgyhogy a részemről teljesítve az alku első része. A vacsora pedig majd később, ha oda érünk. A ruhámat nem válogattam sokáig, nem vagyok egy szoknyás típus, de ilyen alkalmakra csakis azt tartom elképzelhetőnek, méghozzá magas sarkúval. Ez is ritka látvány, de azért egy színházba mégsem jöhettem tornacipőben, kicsit fura lett volna. Így is érdekes látványt nyújt a bőrdzsekim, de azt úgyis leadjuk a ruhatárban, úgyhogy emiatt nem aggódom. Kocsival érkezem, Claude pedig van olyan udvarias, hogy egyből ajtót nyit nekem. Ki is szállok, egyelőre csupán csizmában. - Köszönöm, igazán udvarias tőled! - állok meg a kocsi ajtajában, egyrészt az ajtónyitást, másrészt a kedves szavakat is köszönöm, igazán jól esik. Mosolyogok is érte hálásan. - Ugyan. Én is köszönöm a lehetőséget. Egy pillanat - emelem fel a mutatóujjam, majd visszahajolok a kocsiba, hogy az anyósülésről kiszedjem a magas sarkúmat, majd nemes egyszerűséggel itt cseréljem le a bakancsot az elegánsabb lábbelire. Így már teljes az összkép. - Borzalmasan nehéz ilyen cipőben vezetni - jegyzem meg mosolyogva, bár szerintem nem kell túlmagyarázni a dolgot. De amint kész vagyok, hajítom is vissza a bakancsot, hogy aztán bezárva a kocsit induljak el Claude mellett. - Most már mehetünk - továbbra is uralkodik a görbület az ajkaimon, ahogyan belépek az ajtón. - Remélem jó lesz a darab, jókat olvastam róla. Viszont előre is elnézést, sajnos nem sikerült a legjobb helyre jegyeket szereznem, elég korlátozottak voltak a lehetőségeim… - húzom el a számat, megvakarva a tarkómat. A ruhatárnál beadom a kabátomat, így Claude láthatja a megannyi tetoválást. Ilyenkor talán kicsit kellemetlen, amikor semmi sem fedi a karjaimat, elüt kissé az elegáns ruhámtól, de én már megszoktam, remélhetőleg a partneremet sem fogja zavarni, hogy esetlegesen megbámulnak. Nekem így tetszik és kész.
- Szívesen! – nem vagyok jártas illemben, a nyugatiba mostanában kezdek beleszokni és nem mindig találom el, mit kell tennem, főleg, hogy ennyit utazok. Éppen ezért duplán jólesik a dícsérete. – Persze. – sejtem, hogy nem kéne nézni, így elfordulok. - Sár ellen beválik egy magassarkú. – bakancsban szoktam kocsit vezetni, de azok nem finom női autók. A magasított fapapucsokról nem is beszélve. Hányszor estem pofára benne… - Ha nem lesz jó, dönthetünk a távozás mellett. Nem kötelező végignézni. – nézek fel a színház homlokzatára. – Néha a szokatlan nézőpont tesz kellemessé egy előadást. – mosolyodom el. A tetoválásokra siklik a tekintetem, ahogy előbukkannak a kabát mögül. Pár évtizede talán még összevontam volna a szemöldököm magamban, azonban értékelni kezdtem benne a művésziességen túl a történetet mögötte. Mint a fafaragás. Nagyon is szakértő szemmel tekintek a tetoválásokon végig, amik láthatóak és azok mesélnek nekem viselőjéről, ez is látható rajtam. - Mesteri a tetoválód. És illik hozzád a választás. – nézek rá. Ha nem jegyzem meg, az is zavaró, és szeretek dícsérni. Helyet foglalva a nézőtéren elmosolyodom. - Ennél jobb kukkolóhelyet nem is választhattunk volna. – még azt se mondhatom, hogy a nyakam elfárad. Az előadás első fejezete alatt néha jókat derülök. Jók a színészek, a jelmez is tűrhető, ahhoz végképp nem értek. Ellenben a modern felfogása kellemesen elszórakoztat. Néha odaréved a tekintetem egy irányba a nézőtéren, hiába a nézőtéri sötétség, az arcot látom valamennyire, az alkattal együtt. De aztán újra az előadásba mélyedek. Amikor kigyúl a szünetet is jelentő fény a nézőtéren is, azért odapillantok, ahová eddig csak kalandozott a tekintetem, hogy aztán tovahaladjon Lynn felé. - Egy kis levegőzés vagy ital? – és némi frisebb levegő sem ártana. – Szórakoztató az előadás, köszönöm a meghívást. – nem udvariasságból mondom, valóban élveztem. – Milyennek tűnt az első felvonás?
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Most komolyan elfordultál? - kérdezem vidám, nevetős hangon, mert kedves dolog, az tény, de csak a cipőmet veszem át. Amúgy sem vagyok szégyenlős alkat, a lábam meg amúgy is csak a lábam, szóval bolond volnék nagy dolgot csinálni mindez ellen. - Még nem próbáltam, nem is szeretném - vigyorodom el szélesen. - Alapjáraton sportcipő mániás vagyok, vagy csizma, ha hidegebb van, de van azért olyan alkalom, amikor elkél magas sarkú. Csakhogy abban egyáltalán nem lehet vezetni, ezért van a cserebere - magyarázom nagy lelkesen, bár igazándiból nem is tudom, miért. Férfiakkal cipőkről beszélgetni… Hát nem tudom, mennyire kifizetődő, én mindenesetre bármiről el tudok dumálgatni, ha úgy van. - Jól van - bólintok mosolyogva, azért szimpatikus a hozzáállás, hogy nem ragaszkodik annyira a dologhoz, ha borzalmas lesz az előadás. Bár ez meg olyan, hogy ki akar végignézni olyat, ami nem jó? Az igencsak mazochista hajlamra utalna, bár én magam olykor annak tartom, de korántsem ilyen téren. - Hamarosan kiderül - válaszolok ugyanolyan széles görbülettel ajkaimon, mint az előbb. Felesleges előre aggódni a hely miatt és Caude-nak is tökéletesen igaza van. Majd akkor kiderül, ha odaérünk és elfoglaljuk a helyünket. - Köszönöm - bólintok egy kedves mosoly kíséretében. - A tetoválóm és a magam nevében is. Mindegyiknek megvan a maga története - tájékoztatom a hímet anélkül, hogy mélyebben belevágnék a tetoválások történetébe. Tulajdonképpen ez az életem. Minden fontosabb momentuma megjelenik a bőrömbe vésve, örök emléket állítva mindannak, ami fontos számomra. - Valóban jó kukkolóhely, csak bízom benne, hogy az a termetes hölgy - mutatok a sorunk szélén lévő lépcsőre, ahol egy igencsak szélesre dagadt asszony mászik felfelé a lépcsőn - nem pont mellénk fog leülni. Legyen ez akármennyire is gonosz dolog - jegyzem meg kuncogva, néha előítéletes vagyok, tudom jól, de elég csak arra gondolni, hogyha az az illető mellém ül le, máris csak fél székkel büszkélkedhetem. - Hajajj… - jegyzem meg egyre ijedtebben, persze csak megjátszottan, amikor termetes asszonyság befordul a mi sorunkba. És közeledik. Egyre csak közeledik. Még véletlenül sem ül le sehova, végig követem a tekintetemmel és lássanak csodát, én leszek a szerencsés, aki mellett helyet foglal. Úgy éreztem! ~ Az ilyen helyzetekben mindig peches vagyok… ~ jegyzem meg a mellettem ülő hímnek, persze nevetős a hangom, viccesnek találom az egész szituációt, nem is én volnék, ha komolyan venném és elkezdenék pattogni. Ha esetleg felajánlja a helycserét, kedvesen elutasítom, lévén elég feltűnő lenne a dolog. Viszont mivel kevesebb helyem marad, észrevétlenül próbálok kicsit közelebb kusszanni a hímhez. Persze az nem érdekel, hogy Claude ezt észreveszi, inkább a hölgyet nem szeretném ilyesmivel megsérteni. ~ Ne haragudj, nem kívántam ilyen gyorsan csökkenteni a távolságot kettőnk között, de a helyzet így hozta ~ kuncogok továbbra is, képes vagyok viccet csinálni ebből az egészből, én meglehetősen jól szórakozom. A következő lehet az lesz, hogy Claude ölébe ülök, aztán meglátjuk, mi lesz. Persze ez még várathat magára. Elkezdődik végül az előadás, egészen kellemes szórakozást ígérve. A színészi játék valóban remek és maga a történet is élvezhető. Azt hiszem jól választottam. Bár nem volt túl nagy a választék, de nem is az a lényeg. - Egy kis friss levegőt elviselnék - köszörülöm meg a torkom és ha Claude is készen áll, én máris indulok, türelmesen megvárva, amíg az előttünk lévők is kicsoszognak a nézőtérről. - Igazán nincsen mit - mosolyodom el, elvégre ez volt a megállapodás, nem igaz? - Kellemesen szórakoztató. Nem érkeztem semmiféle elvárással, így az első benyomások kellőképpen pozitívak. Neked? - kérdezek udvariasan vissza, de nem csak azért, mert az illem így diktálja. Valóban érdekel a véleménye.
- Nem. Mosolyogva fordultam el. – somolygás a hangomban. Még szép, hogy elfordulok, ha segítség kell, úgyis szól. De majd pont Lynn lesz az, aki meg is teszi. - Hát aki magassarkúban vezet, meg is érdemli. – Victoria a tizenötösöket favorizálja, ki akar törni a texasi levegőből, és úgy véli, hogy ezt a magassarkúval el is fogja érni. Utána már én vezettem inkább, sugallva neki, hogy a csinibabáknak sofőrjük van, helyes pasi formájában. Tudom, ego, de nem szerettem volna a gyászrovatban olvasni a nevét. A hasonló döntésen biccentek egyet, hümmentve. Beidegződés, már nem is próbálom magamból kiölni, hiába nagyon idegen a külsőmhöz. - Azt sejtem. – révedek vissza a tetoválásokra. – Beszédesek is. – nem fogom magam vissza, de ennél többet nem feszegetem a kérdést. A mutatott irányba nézek. - A rossz hírem az, hogy bizony mellénk fog ülni. Fogadjunk egy húszasban. – mosolygok. – Cseréljünk helyet, azt hiszem rossz úriember - ~ farkas ~ - vagyok és nekem kellett volna kívülre ülnöm. Fene azt a sima etikettet. Sosem voltam benne kerek. Befordul a sorba, Lynn felé hajolok és ha feláll, hogy helyet cseréljünk, akkor úgy súgok gondolatban. ~ Csak úgy szajkózza a számot a fejében. Csaltam, a fogadásunk érvénytelen. ~ most nem akartam ebből hasznot húzni, nem is azért, inkább a hecc kedvéért fogadtam. ~ Rendben, ahogy szeretnéd, és helycserés kívánalom esetén csak jelezz. ~ A válaszra gondolkodom egy kicsit, majd kihajolok, a hölgy felé, hogy egyértelmű legyen, szinte kényszerítsem, hogy felém forduljon, majd „kedvesen” rámosolygok, ami azt jelenti, hogy az a sebhely csak úgy ordít felé. Ilyenkor egyáltalán nem szép látvány. ~ Nem haragszom. Egy kedves mosoly mindig hatásos… ~ Hagyom, hogy közelebb húzódjon, aztán a kedves ülőtársunk még mindig ülhet eggyel arrébb, van hely… - Ez már igaz. Ettől még megköszönhetem, főleg, ha nagyon is jogos. Nem vagyok túlzottan művelt, ehhez mérten kellőképpen jól szórakoztam. – felelek. Az alulműveltséget kevesen mutatják be magukról, rólam meg alapvetően hamar kiderül, így zsákbamacskát nem árulok. Ha nem derülne ki, akkor is kiderül, elég rám nézni. - Annyi biztos, hogy a hölgy lehet, nem fogja köreinket zavarni a következő … felvonásban. – ismét egy kellemetlen érzet. – Gyakran jársz színházba? – a bakancs és tornacipő szeretete nem egyenesen arányos a színház kerülésével. – Van kedvenc előadásod? A szünet végét jelző csengő ismét megszólal. - Jobb, ha mi megyünk elöl. Ezúttal úgy kormányozom, hogy ha beül a hölgyemény, akkor én üljek mellette. ~ Ki is mondta, hogy peches ilyen helyzetekben? ~ szólalok meg úgy nagyjából a felvonás közepe felé. Érzem a termetes nő kezét a combomon és kis híján felröhögök. De nem tudok. Érzem, hogy egyedül érzi magát. Szellemek! Még röhögni sem tudok ilyen helyzetben. Nem reagálok rá és egy idő múlva visszahúzódik a keze.
Hiába volt szombat és hiába lehettem volna végre biztonságban mindentől és mindenkitől nagyi mégis úgy döntött, hogy ma a család nem fog lustálkodni. Kezdtem kicsit úgy érezni, hogy amióta nyugdíjba ment elkezdett unatkozni, pedig örömmel visszaadtam volna neki a munkáját. Már az első napomon is sikerült alkotnom, így nem csoda, hogy úgy éreztem nem ott van a helyem. Szerencsére legalább a délelőttöt meghagyta nekünk, így aludhattunk sokáig, hogy utána reggeli-ebéd után végül elinduljunk a városba. Könnyedén csavartam magam köré a hatalmas nagy sálamat, a sapkát is teljesen belehúztam az arcomba, a fejembe és még persze a kesztyű se maradhatott el. Jobb távol tartani a baktériumokat, amennyire csak lehetséges. Meg amúgy se volt túl nagy kedvem emberek közé menni, hiszen úgy éreztem, hogy totálisan másik bolygóról származom és nagyon nem illek ebbe a világba bele. Meg volt a saját kis életem és én azzal teljesen elégedett voltam, de pár napja minden a fejetetejére állt és úgy éreztem, hogy minden egyszerűen borzalmas… ez pedig még enyhe kifejezés is volt. Szerencsére nem akart bevinni valami ruhaboltba, azt mondta, hogy azt most napolhatjuk, de a színházba mindenképpen be kell mennie, mert találkozni akar valami öregismerősével. Nani, vagyis a nagynéném vezetet, nagyi dúdolt, én pedig meglapultam a hátsó ülésen, mintha ott se lennék. Ez pedig egészen működött addig, amíg meg nem érkeztünk. Ott pedig egyenes az egész család követte a „főnököt”, hiszen ki merne neki ellent mondani, szerintem senki se és kicsit kezdett olyan érzésem lenni, hogy Keena nagymami szinte mindenki nagymamája. Sokan ismerik és szeretik is. Jó volt ezt látni, de azt is tudtam, hogy én sose lehetek ilyen. A színpadnál meg is találtuk azt, akit keresett. Mindenki elindult és én is követtem őket, egészen addig, amíg meg nem pillantottam egy zongorát. Pár pillanat erejéig haboztam, de aztán lassan odasétáltam. A kesztyűmmel felnyitottam a fedelét és lenyomtam egy hangot. Gyönyörű volt, ahogyan bejárta a hatalmas teret. Hamarosan pedig kibújtam a kabátomból, és a sapkámból is. A kesztyűhelyére pedig törlőkendőt vettem a kezembe, hogy alaposan végigtisztogassam a billentyűzetet, meg úgy mindent. Még ilyen fertőtlenítőszert fújtam a levegőbe is. Viszont még ezek után is percekig csak bámultam a zongorát, mintha csak azt látnám, ahogyan táncolnak rajta a bacik, vírusok, de aztán még egyszer áttörölgettem és kisebb fertőtlenítőszeres kendő hevert a zongora tetején a cuccaim mellett, mire sikerült lenyomnom egy billentyűt. Végül inkább visszavettem a vékony kesztyűmet, hiszen ujjas volt, így abban is lehet játszani. És egyszer csak felcsendültek a dallamok. Nem olyan régen hallottam a rádióban, azóta pedig otthon nagyapa zongoráján is gyakoroltam már, miközben szólt az eredeti szám. Nem is kellett sok, hogy aztán elfeledkezzek arról, hogy hol is vagyok. A zene magával ragadok, az érzések, amik a dallamokban jelentek meg, így az se tűnt fel, ha hirtelen esetleg váratlan hallgatom lett. Az ujjaim könnyedén táncoltak a billentyűzeten. Még szerencse, hogy a vékonyabb kesztyűmet hoztam el ma.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Vannak olyan esetek, amikor mások éppen a mi segítségünkre szorulnak rá. Én pedig pont az a típus vagyok, aki nem szereti visszautasítani azokat, akik kérnek tőle valamit. Ebből kifolyólag néha egy kicsit túl szoktam vállalni magam, de annyi baj legyen. Általában úgy fogom fel, hogy ezek a kedvességek egyszer még meg fognak térülni, és visszakapom őket, cserébe a figyelmességemért. Eddig még sajnos nem sokszor fordult elő, de bíztam benne, hogy változni fog a dolog. Éppen emiatt tettem szívességet ma is, az egyik kollégámnak. Történt ugyanis, hogy meglátogatta az unokaöccse, ám nem sokkal a munkaidőm lejárta előtt olyan csúnyán elesett a kinti jégen, hogy kificamodott a bokája. A kollégám pedig nem szerette volna, ha tovább van kint a Parkban, mint amennyit feltétlenül muszáj, így megkért, hogy hazafelé menet vigyem már be a fiút a városba. Én pedig voltam olyan rendes, hogy végül rábólintottam, hiszen nekem nem olyan vészesen nagy kerülő, és különben is szerettem volna elmenni bevásárolni, hogy vacsorát főzzek ma este. A feladatom mindössze annyi volt, hogy el kellett vinnem őt a színházba, ahol az édesanyja éppen próbált, és be kellett hozzá kísérnem. Szegény egyedül sajnos eléggé bicegett, így szüksége volt némi támogatásra, hogy majd később haza tudjon jutni. Viszonylag gyorsan be is értünk egyébként a városba, még a csúszós utak, és a nagyobb forgalom ellenére is. Mindenki ebben az időben végzett, kivételesen most én is időben, mert szerencsére nem volt sok munka, úgyhogy ilyenkor az utak megteltek. Én nem idegeskedtem, amúgy sem volt szokásom a forgalom miatt problémázni, kivéve, ha sietnem kellett valahová. Most nem erről volt szó, mert amennyire tudtam, a kollégám nővére még legalább egy órán át a próbán fog tartózkodni, így biztosan nem kerüljük őt el. - Ugyan, semmiség, Carol! – legyintettem kedvesen, miután a kis Dannyt bekísértem hozzá. Jó, a maga tizenhárom évével már nem is volt olyan kicsi, de nekem akkor is gyereknek számított, vagy szigorúan véve tininek. – Majd megmondom Davidnek, hogy jön eggyel! – vigyorogtam rá a nőre kedvesen, mielőtt búcsút intettem volna. Az iránymutatásának engedelmeskedve indultam el kifelé, amikor megütötte a fülemet a zongorajáték hangja. Először megtorpantam, és igyekeztem rájönni, merről jöhet. Nem volt könnyű, mivel sok volt a folyosó, amin kanyarogni voltam kénytelen, de végül csak rátaláltam. Csendesen álltam meg, és elbűvölten hallgattam a muzsikát, amíg véget nem ért. Azon elgondolkoztam ugyan egy pillanatig, hogy megtapsolom a rögtönzöttnek tűnő műsort, de végül nem akartam teljesen ráhozni a művészre a frászt, úgyhogy csak közelebb léptem, és nyugodtan szólaltam meg. - Ez gyönyörű szép volt! – barátságos mosolyommal máris szembe találhatta magát, ha esetleg felém fordult idő közben. – Itt dolgozol a színházban? – érdeklődtem kíváncsian, mert ez elég logikusnak tűnt, hogy az itteni zenekar táborát erősíti a tehetségével.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem szerettem senki dolgához hozzányúlni, míg mások lehet könnyedén megtennék, de én nem. Persze sokat számított az is, hogy szinte a legtöbb dologtól irtóztam és én sokkal több mindent láttam meg ilyen téren, mint mások. Nem véletlen nem szerettem kijárni kávézókba se péksüteményért és kávéért se. Mindenhol csak azt láttam, hogy éppen milyen bacik lehetnek, így egyedül otthon éreztem egyedül igazán biztonságban magam. A konyhát is állandóan képes voltam órákig takarítani, amiről most már le kell mondanom, mert átvette nagyi. Szerencsére ő mindig csinált ebédrevalót és reggelit is, ahogyan a kávémról is gondoskodott, így pedig egészen jól megúszta, hogy még több veszélynek tegyem ki magam, mint amivel már így is szembe kell néznem a Carlsonban. És akkor még számítsuk hozzá azt is, hogy emberekkel se túlzottan szeretek társalogni, azt meg még inkább nem szeretem, ha túl közel kerülnek hozzám. Ki tudja, hogy milyen baktériumokat hordoznak magukban, viszont most… Egyszerűen csak nem tudtam elhaladni a zongora mellett és hiába hevert a zongora tetején egy negyedzacskónyi fertőtlenítő rongy, amivel letakarítottam, attól még inkább a kesztyűmben próbáltam szerencsét. És mázlira nem is akadályozott meg benne. Az első pár ütem erejéig még én is elvarázsolva hallgattam, hogy milyen csodálatosan csendülnek meg a különféle hangok ebben a teremben, de aztán a zene magával rántott és hagytam, hogy a képzeletem szárnyaljon. Idővel még a szemeimet is lecsuktam és teljesen máshol jártam. Láttam újra anyát, így fel se tűnt az, hogy valaki nézne, vagy éppen közelebb sétálna hozzám. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a dallamok ölelésében semmi baj nem érhet már, de aztán egyszer csak ennek is vége lett, ahogyan mindennek. Könnyedén ütöttem le az utolsó pár billentyűzetet is, hogy utána még rövid ideig kicsit szótlanul üldögéljek csukott szemmel. Aztán egyszer csak valaki egészen közelre szólalt meg, mire ijedten ugrottam egyet, pár billentyűt lenyomtam és még majdnem le is este a székről. Csak pislogtam párat és ha úgy éltem meg, hogy túl közel áll hozzám, akkor képes voltam a padnak teljesen a másikvégére elcsúszni, hogy nehogy valamit elkapjak tőle, vagy megpróbáljon megérinteni. – Azt hiszem, hogy köszönöm. – cincogtam, hiszen fogalmam sem volt hirtelen, hogy mit is kellene mondani. A hangom eléggé halkan csendült és érezhette a másik fél is kicsit a viselkedésemből, hogy eléggé félénk vagyok. – Mi? Én? – pislogtam párat, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta azt, amit a másik fél mondott. Végül inkább csak megráztam nemlegesen a fejemet. - Én nem akartam bajt! Csak megláttam és nem tudtam… - mondtam sietve, kétségbeesetten és alig hallhatóan, mint aki attól tart, hogy most valami nagy bajban van. Én tényleg nem akartam semmi rosszat se, csak kicsit játszani, amíg Nani és nagyi beszélgetnek valakivel. A kezemet pedig ismét automatikusan elkezdtem a kötött pulcsimba eltűntetni.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Ó, te jó ég, ne haragudj! – kaptam a szám elé a kezemet én is ijedten, amikor láttam, hogy mennyire ráhoztam a frászt szegény lányra. – Nem akartalak megijeszteni, sajnálom! – szabadkoztam egyből, mind a két kezemet megadóan feltartva. Most aztán egészen lelkiismeret-furdalásom lett, hogy majdnem leesett miattam a székről, de szerencsére még nem történt nagyobb baj. A végén valakit ma még tényleg orvoshoz kellene vinnem, és az nem lett volna olyan jó buli. Mert akkor biztosan meg akartam volna várni a vizsgálat végét is, és az lenne belőle, hogy nem főznék vacsorát, csak vennék valahol két adag kínait. Ash azt is szívesen megenné szerintem, de mindenképpen jobb a házi koszt. - És ez miért lenne baj? – érdeklődtem, küldve felé egy barátságosnak szánt mosolyt is. – Azért van a zongora, hogy legyen, aki játszik rajta, nem? – mivel láttam, hogy mennyire távol akar lenni tőlem, így nem erőszakoltam rá a közelségemet, bár hová tenni sem tudtam. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy tartsanak tőlem, mivel szerintem egyáltalán nem néztem ki sem ijesztően, sem pedig veszélyesnek. Maximum a rovarok számára jelenthettem veszélyforrást, de általában őket sem likvidáltam csak úgy poénból. - De ezek szerint akkor nem itt dolgozol… ugye? – vontam le végül a következtetést, bár azért a megerősítést még szívesen megvártam volna a részéről. – Ne aggódj, én sem itt dolgozom, nem foglak kirakni innen! – persze csak tipp volt, hogy esetleg ezért ijedt meg tőlem. Mindenesetre akkor is szórakoztató volt egy picit ez a jelenet, még ha kicsit sajnáltam is azért, hogy ennyire nem biztos magában. Erre a lányra rá fért volna egy jó nagy adag önbizalom, de tudom én, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. - Ismerős vagy valahonnan… - állapítottam meg pár perc után, ahogy egyre tovább néztem a vonásait. – Nem zavar, ha leülök ide egy kicsit? – mutattam egy székre, nem olyan messze tőle. Akármit válaszolt is, a táskámat azért ledobtam rá, és elkezdtem a kabátomat is kigombolni, mielőtt még rám sülne, és megfáznék, ha kimegyek innen. Egyébként már onnantól kezdve azon gondolkoztam, hogy miért lehet ismerős nekem, amióta megláttam. De egyelőre még nem ugrott be, viszont azt biztosra vettem, hogy találkoztunk már. Az mondjuk egyáltalán nem rémlett, hogy valakit ennyire megijesztettem volna pusztán a jelenlétemmel, de lehet, hogy csak elfelejtettem. Míg ezen gondolkoztam, vártam egyúttal a válaszát is. Ha ki akar majd innen rakni, akkor valószínűleg úgyis el fogok menni, mert nem vagyok az a típus, aki ráerőszakolná magát másokra, főleg, hogy még volt is más dolgom. Egyszerűen csak gondoltam, hogy nem somfordálok már el csak úgy szó nélkül, ha már idepofátlankodtam, és meghallgattam őt.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem volt szokásom másokkal beszélgetni, csak a családommal és ez eddig teljesen megfelelt. Óvatosan figyeltem a másik felet, aki a semmiből jelent meg. Vajon mióta lehetett itt? Egyszerűen fogalmam sincs, de majdnem sikerült elérnie azt, hogy a földön kössek ki. Utána meg tuti még egy negyednyi fertőtlenítőkendőt elhasználhattam volna, hogy nehogy rám ragadjon itt egy kis baktérium. – Semmi baj. – a hangom még mindig nem volt túl erős. Sőt a korábban játszott dallamokhoz képest egészen halknak és csendesnek tűnhetett. Ahogyan az se kizárt, hogy kicsit kérdőre sikerült a mondatom. Nem haragszom rá, de az tény, hogy jobban örülnék, ha inkább elmenne. Nem akarok bajba se keveredni, de semmit se szeretnék elkapni tőle. Ki tudja, hogy merre járt, vagy éppen mivel foglalkozik, meg az is lehet, hogy már lappang benne valami, de még nincsenek látható tünetei. Picit feljebb szaladt a szemöldököm arra, amit mondott, hiszen ha enyém lenne a zongora, akkor tuti, hogy nem akarnám, hogy más hozzányúljon. Mindig szépen letisztogatnám és elzárva tartanám idegen kezek elől, vagy maximum kesztyűben nyúlhatnának hozzá, de ott van akkor még az, ami a légzéssel kerülhet a levegőbe. – Nem mindenki szereti, ha hozzányúlnak ahhoz, ami az övé. Meg egy ilyen hangszer eléggé drága… - utaltam itt arra, hogy ha tönkre menne, akkor meg pláne nem örülnének neki. Az ujjaimat közben elrejtettem, én pedig a pad túlsóvégébe helyeztem magam. Óvatosan a zongorára pillantottam, mintha csak újra le akarnék nyomni egy billentyűzetet. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki értené a zene mögötti érzéseket. Sokkal könnyebb lenne a kommunikáció is. Ismételten nemlegesen megráztam a fejemet, hiszen nem itt dolgozok. Zavarodottan pillantottam körbe. – Nem, csak a nagyimat kísértem el és lemaradtam tőlük. – biztos voltam abban, hogy azért kicsit koncentrálnia kell a másik félnek ahhoz, hogy meghallja amit mondok, de nem akartam és nem is tudtam volna hangosabban beszélni. Megijedtem, meg amúgy is számomra ő egy idegen volt és menekültem volna. – Akkor nem vagyok bajban? – érezhette a csodálkozást a hangomban és egy kisebb megnyugvást is. Elég volt az, hogy a munkahelyemen már első nap sikerült bajba keveredtem és még jó sok mindenbe keveredtem. Nem akartam még itt is, mert ezt már nehezen titkoltam volna el nagyi elől. Persze, előbb vagy utóbb arra is rá fog jönni, de remélhetőleg utólag, mert nem akarom elszomorítani, se csalódást okozni. Túl sok mindent köszönhetek nekik. Óvatosan a sálam után nyúltam, majd szép lassan elkezdtem magam elé tekerni, kicsit a szám elé is, mintha abban reménykednék, hogy így tuti nem kaphatok el tőle semmit se. – Ismerős, én? Szerintem kever valakivel. – a pulcsiba rejtett kezemmel pedig kicsit arrébb tessékeltem a kósza tincseimet, amik az ijedtségnek köszönhetően sodrottak az arcomba. 7 éves korom, anyum halála és apum bebörtönzése után kerültem erre a vidékre véglegesen, előtte csak nyaranta voltam itt főként. Még suliba se jártam túlzottan. Talán 3 hetet, vagy egy hangyányit voltam tovább ott, de ott se beszéltem senkit se. Kerültem mindenkit, míg végül ki nem vettek onnan és magántanuló lettem. Csak alig láthatóan rántottam meg a vállaimat, hogy ahogy gondolja. Az egészen messze volt. Remélhetőleg semmi fertőző dolgot nem hordoz magában, mindegy a sál kicsit talán megvéd. Annyira nem, de jobb, mint a semmi. Bár biztosan viccesen festhetett a szituáció, hiszen ő éppen megszabadult a ruháitól, én meg inkább felvettem. – Nem fog bajba keveredni? – pillantottam rá kérdőn, majd ismét kicsit inkább a zongora felé fordultam, majd lenyomtam egy-két billentyűzetet, amik újabb dallamokat idéztek meg, de nem folytattam.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Olyan érzésem volt, mintha valami veszélyes bűnöző lennék, és azért méregetne valaki annyira, mint most ez a lány. Nem mondhatnám, hogy különösebben hízelgő volt, mert tudtommal még nem köröztek, vérdíjat sem tűztek ki a fejemre, hogy ilyen gyanakvás fogadjon. Amúgy sem szokott, úgyhogy amennyire neki idegen volt ez a helyzet, úgy nekem is, csak éppen más szemszögből megközelítve a kérdést. - Igen, azt gondolom. – bólogattam egyetértően én is, mivel a zongora tényleg elég drága hangszer. Meg amennyire tudom, úgy általában minden hangszer sokba került. – De szerintem ez a színházé, és sokan szoktak rajta gyakorolni, úgyhogy valószínűleg abból sem lenne baj, hogy te is játszottál rajta. – mosolyogtam rá, én még mindig a közvetlen tegeződő hangnemet ütve meg. Mivel nagyjából egyidősnek tűnt velem, ezért eszembe sem jutott, hogy olyan kimért legyek, hogy magázom őt. – Ó, értem! – közben összefontam magam előtt a két karomat, abban bízva, hogy akkor nem talál majd annyira fenyegető jelenségnek. - Én is csak véletlenül keveredtem ide. Az egyik kollégám testvére itt próbál most, és el kellett kísérnem ide az unokaöccsét, ide az anyjához. – magyaráztam csevegő hangnemben. Én tudom, hogy nem tartozott rá, nem is azért árultam el neki. Inkább csak megpróbáltam oldani a feszültséget azzal, hogy beszélgetek tőle, és beavatom abba, hogy én mit keresek itt. Hiszen ő is elmondta, pedig nem is kérdeztem tőle. Egyébként szándékosan, nehogy tolakodásnak vegye, vagy azt higgye, hogy faggatni akarom. Eszem ágában sem volt. - Ó, dehogyis! – nevettem fel ezúttal őszintén. – Részemről legalábbis nem. Ha te bajban vagy, akkor valószínűleg én is abban leszek, hiszen nekem sincs itt semmi keresnivalóm. Majd együtt tessékelnek ki minket, ha lebukunk! – úgy mosolyogtam rá, hogy megpróbáltam vele bátorítani. Nem tudtam, hogy érti-e, hogy viccelődök, és cinkosomnak tekintem, de nem kezdtem el megmagyarázni. Az elrontotta volna az egész helyzetet, meg a végén még fejvesztve elmenekülne előlem. Azt nem szerettem volna, ha már itt tartunk. - Nem tudom, lehet! – vontam meg tanácstalanul a vállaimat. – Nos, majd később hátha eszembe jut! – hessegettem el végül a témát. Nem akartam túl sokáig agyalni rajta, mert akkor úgysem fog beugrani. Ez már csak így szokott lenni. Ha az ember valamin nagyon töri a fejét, az istennek sem jut eszébe, de ha nem foglalkozik vele, akkor majd hirtelen beugrik. Én most pontosan ebben bíztam, de azt nem tudtam, hogy mennyire fog működni. De ha tényleg ismerem, és nem csupán hasonlít valakire, akkor előbb-utóbb úgyis rá fogok jönni, hogy ki az illető. - Reméljük, hogy nem! Hiszen nem csináltam semmit rosszat, ahogy te sem! – még mindig szándékosan maradtam a tegeződésnél, miközben leültem. Figyeltem a mozdulatait, és kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy nincs-e melege abban a sálban, de mégsem tettem. Túl félénknek tűnt ahhoz, hogy esetleg belekössek. Nem annak szántam volna, de ő még vehette úgy is. – Játszanál még valamit? – kértem barátságosan, hátha gyűjt ezáltal egy kis bátorságot. – Az előző is nagyon szép volt. Valami új szám, ugye? – kérdezősködtem, mert nem voltam benne teljesen biztos, de a dallamát ismerősnek találtam. Biztosan a rádióban hallottam már, munka vagy vezetés közben.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Amikor azt említi, hogy sokan szoktak játszani rajta, akkor még a hideg is kiráz és egy pillanatra a sok kendőre tévedt a pillantásom, mintha hirtelen úgy érezném, hogy még így se eléggé tisztítottam le. Persze, végül kesztyűben játszottam, viszont hirtelen a szavainak köszönhetően elgondolkoztam azon, hogy talán jobb lett volna távol maradni ettől a zongorától. – Lehet, viszont az se kizárt, hogy valami híresebb zenészé, aki itt fog koncertet adni. – fogalmam sem volt arról, hogy van-e bármi ilyen terve a színháznak. Ez inkább csak egy tipp volt, hogy eltereljem a gondolataimat arról, hogy legszívesebben ismét neki esnék a zongorának, hogy megtisztítsam és még a levegőbe is fújnék egy kis fertőtlenítőt. Lehet már spéci sprayket találni, szerintem igazán zseniális volt az, aki feltalálta. Aztán picit beavatom abba, hogy mit is keresek ott, ahol nem kellene lennem. Nem volt könnyű megtenni ezt, de legalább kiböktem, még ha nagyon is halkan. Én el se tudnám magam képzelni se a nézők között, se a színpadon. Ahhoz túlzottan is állandóan a lehetséges fertőzéseken, betegségeken agyalnék. - Ohh, értem. És kifelé menet hallotta a zenét és gondolta megnézi, hogy mi is ez? Nem akartam megzavarni semmiben se. – pillantottam rá kicsit kérdőn, bár a lehető leghülyébb kérdés volt tőlem. Akkor se tudtam mit tenni. Nem sokat mocorogtam még kint a városban, ahogyan emberek között se voltam igazán. Táborokat meg messze elkerültem, nem csak a fóbiám miatt, hanem az olykor rám törő rémálmok miatt, hiszen nem mindenki látja azt, ahogyan az édesapja megöli az édesanyját és utána még tanúskodnia is kell. Még mindig nem igazán értettem, hogy miként hullhatok egyszer csak darabokra minden, de valahogy azok után változtam meg én is… teljesen. Amikor elnevette magát, akkor kicsit összébb húztam magam, hiszen egy pillanatra átfutott a fejemen az is, hogy hülyeséget mondtam, a kezemet pedig ölembe ejtettem és ott a pulcsim rejtekében kicsit a pulcsim anyagát gyűrögettem. – Remélhetőleg semmi ilyen nem fog történni, nem akarok bajba keveredni. – motyogtam alig hallhatóan az orrom alatt, mert akkor nem kizárt, hogy valaki megjelenik és elkap minket. Abba pedig nem akartam belegondolni, hogy valaki hozzám ér, ahogyan abba se, hogy esetleg emiatt kéne a rendőrségre bemenni, hogy tisztázzák a dolgokat. Csak nem lehet akkor gond, ha itt valakivel olyan jóban van Keena mami. Csak bólintottam egyet, hiszen nekem nem rémlett sehonnan se. Bár ki tudja, lehet hogy valami olyan helyen dolgozik, ahol már hallotta azt, amit tegnap alkottam. Fogalmam sincs, hogy mennyire terjednek gyorsan a hírek. A sálamat picit megigazítottam, de még mindig nem vettem le. Szerencsére túlzottan meleg se volt itt. - Ha Ön mondja, akkor biztosan így van. – rántottam meg picit tanácstalanul a vállaimat, miközben még mindig kicsit a hajammal babráltam, hiszen így pulcsiba rejtett kézzel nem volt annyira egyszerű a folyamat. – Én? Játszani? – pislogtam úgy, mint aki ismét nem jól hallotta, amit mondtak. Még meg is ráztam a fejemet nemlegesen. – Nem hiszem, annyira nem játszom jól. Csak annyira szép a teremakusztikája. – először anya miatt ültem a zongorához. Bohóckodás volt az egész, aztán pedig a magántanárom találta meg a kulcsot a zongora által hozzám. Neki köszönhetően kezdtem el kommunikálni a külvilághoz. Eleinte sokszor dallamokkal fejeztem ki az érzéseimet. Főleg, mivel eleinte legtöbb esetben szomorkás dallam született meg az ujjaim játékának köszönhetően. – Azt hiszem igen, a rádióban hallottam pár hete először. Szereti a zenét? – fordultam vissza közben újra a zongora irányába, majd a kesztyűbe bújtatott ujjaimmal ismét lenyomtam az első pár dallamot egy másik számból, de aztán abba is maradt. Sose játszottam még idegenek előtt és félénk is voltam hozzá.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Igen, az is lehet! – bólogattam mosolyogva, mert ez is elképzelhető volt. – De akkor biztosan jobban elzárták volna, nem? – gondolkoztam el hangosan a lehetőségen, bár nem mozogtam annyira otthonosan a színházakban, hogy tudjam, mit lehet, és mit nem. – Egyébként nem hallottam, hogy érkezne valami híresség. Eljönnél meghallgatni, ha fellépne? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal, tovább igyekezve a barátkozás terén. Nem volt könnyű, de én meg nem az a típus vagyok, aki csak úgy feladja azért, mert valami nem egyszerű. Szerintem mindenkivel meg lehet találni a közös hangot, egyedül ennek ideje változó. - Valami olyasmi, igen. – újabb barátságos mosolyt küldtem felé. – Tetszett, és gondoltam megnézem, hogy honnan jön. – vontam meg a vállaimat, majd értetlen pislogással vettem tudomásul a szabadkozó, bocsánatkérő mondatát. Azt hittem, hogy rosszul hallok. – Zavarni? Engem? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól. – Ugyan már, dehogyis zavartál! – utasítottam el ennek lehetőségét egyből. Nem is tudtam, hogy jutott ez egyáltalán eszébe. - Nem hiszem, hogy ettől kellene félnünk. – furcsának találtam, hogy ennyire próbál mindent elkerülni, és a törlőkendők sem kerülték el a figyelmemet. Voltak sejtéseim, hogy miért viselkedik így, de hát nem vagyok sem orvos, sem pszichológus, vagy olyan ember, aki nagyon érti mások viselkedését. – De én sem akarok bajba keveredni, nem vagyok bajkeverő típus. – biztosítottam róla gyorsan, mielőtt még azt hinné, hogy én viccesnek találok egy ilyen esetleges szituációt. Bizonyára akkor már nem szórakoztam volna annyira jól, ha kitessékelnek, vagy esetleg ránk hívják a rendőrséget. Erre inkább most nem is akartam gondolni. - Persze! – bólogattam biztatóan. – Hát az előbb is te játszottál, nem? – közben kényelmesen hátradőltem a széken, amin idő közben helyet foglaltam. – Dehogynem! – ragaszkodtam még mindig ahhoz, hogy bizony tényleg nagyon jól játszik. – Hát az biztos, hogy nálam sokkal jobban játszol! – állapítottam meg, hiszen én nem tudtam zongorázni, soha nem is tanultam. – De nem az akusztika üti le a hangot jó sorrendben, gyönyörűt hozva létre, igaz? – ezt a túlzott szerénységet nem igazán tudtam értelmezni. Hiszen tényleg ügyes volt, miért nem hitte el nekem? Hallania kellett, hogy van hozzá tehetsége. - Igen, nagyon szeretem. Mindig szól mellettem valami, bár én ennyire nem vagyok tehetséges ezen a téren, mint te. – ismertem be, miközben újra lenyomta a billentyűket. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy sikerült őt meggyőznöm. – Ne aggódj, játssz tovább nyugodtan! Mintha itt sem lennék! – emeltem fel megadóan a két kezemet, bár nem voltam biztos abban, hogy ezzel sikerült meggyőznöm őt. Én sem biztos, hogy el tudnék vonatkoztatni attól, ha valaki ott ülne mellettem. Vannak olyanok, akik lámpalázasok. Annak idején próbálkoztam a gitározással, ment is valamennyire, de nem mondanám magam őstehetségnek benne.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Lehet, nem tudom, de valószínűleg nem sok kívülálló sétálgat erre felé, amikor nincs előadás. – hangom még mindig nem volt túlerős, de valahogy nem is próbáltam meg nagyon ezen változtatni. Legtöbb esetben halk és nem túlzottan beszédes voltam. Szerintem már ezzel is rekordot döntöttem, amennyit vele beszéltem. Nem volt szokásom idegenekkel csevegni, mondjuk nem is nagyon lett volna lehetőségem rá. - Én? Nem… - mondtam sietve, de eléggé halkan. Abszurd lett volna. Túl sokan lettek volna itt, tömeg, baktériumok melegágya és még ezernyi veszély leshet itt bárkire. Csak az emberek szeretnek erről megfeledkezni. Picit meglepetten hallgattam azt, amit mondott, hiszen egyáltalán nem gondoltam volna azt, hogy annyira remekül játszanék. Nagyi régebben próbálta elérni, hogy másoknak is játsszak, de sose jött össze. Hamarabb zárkóztam be a szobámba, mint esetleg bárkit meg tudott volna hívni magához. Zongora eleve otthon is tabu volt mindenki számára. Csak én érhettem nagyapa egykori hagyatékához, és én is takarítottam állandóan. Képes voltam akár még így is órákig tisztogatni, mielőtt leültem volna hozzá. – De biztosan lett volna más dolgod is. Az emberek többsége teljesen elfoglalt. – persze ez inkább csak amolyan családomtól hallott beszélgetésből jött. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy tényleg így van-e, de talán nem lőttem akkora bakot. Azt pedig nem túlzottan értettem, hogy miért lepődött meg annyira azért, amit mondtam korábban, de inkább hallgattam, mert a végén megint valami rosszat mondanék. Csak egy aprót bólintottam, miközben a pulcsim ujját továbbra is babráltam a zongora takarásában, majd a hátam mögött lévő, függönyök takarásában megbúvó felé pillantottam, mintha csak azt várnám, hogy a családom visszajön és megment ebből a fura helyzetből. Kedved volt, de még se tudtam közeledni felé, ahogyan talán egy normális ember tenné. Egyszerűen inkább szerettem távol tartani magam mindenkitől. - Akkor nem volt itt senki se. – emeltem ki ezt a tényt, mintha ez lenne a legfontosabb. Lehet, hogy én játszottam, de közben teljesen máshol jártam. Most meg itt van ő és ezernyi gondolat cikázik a fejemben, mert nem hiszem, hogy így menne. – Van még mit tanulnom, messze járok a nagyoktól. – motyogtam csak ennyit arra, hogy nála jobban játszok. Fogalmam sincs, hogy ő mennyire játszik jól, vagy mennyire nem, de annyira szerintem nem varázslatos a dallamok. Először csak bólintottam, majd rövid ideig inkább a termet pásztáztam. – Úgy tartják, hogy azok a legszebb dallamok, amik szívből jönnek. És pontosan emiatt egy-egy dallam többet mondhat minden szónál. - anya mesélte még, amikor először megmutatta ezt a zenedobozott. Kicsiként csak így hívtam. A torkom kicsit elszorul, ahogyan édesanyámra gondolok, de inkább sietve űzöm el a képeket, mielőtt esetleg megint elájulnék. - Ez nem olyan egyszerű, hiszen tudom, hogy itt vagy. – rántottam meg alig láthatóan ismét a vállaimat. Újabb dallamokat idéztem meg ugyanabból a zenéből, de most se fejeztem be, mintha csak próbálgatni akarnám a hangokat. – Sokat jársz ide? – dobtam fel egy kérdést, de nem néztem rá. Csak a zongorát fürkésztem. Azt hiszem, hogy ezt szokás kérdezni, mintha másoktól is ezt hallottam volna. Kicsit talán sajnáltam is őt, hogy pont velem hozta őt össze a sors, hiszen fura vagyok másokhoz képest.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Nem, én sem hiszem. – ráztam meg a fejemet, ami ezúttal az egyetértésem jele volt. Tényleg nem tudtam, hogy mi itt a szokás, mivel korábban csak néha jártam a színház falai között, akkor is csak valamelyik előadás miatt. De ide hátra még egyszer sem merészkedhettem be, egészen a mai napig. Nos, azt hiszem, hogy ez az újdonságok napja lesz, noha még mindig úgy gondoltam, hogy én ezzel a lánnyal már találkoztam valamikor. Vagy, ha nem is vele, de valamelyik rokonával, mert a vonásait tényleg ismerősnek találtam. Haloványan, de akkor is. - Hogy hogy? – kérdeztem kíváncsian. – Hiszen látszik rajtad, hogy mennyire szereted a zenét. – mosolyogtam rá őszintén. Persze utána kezdtek feltűnni az apró kis jelek, amikből levontam a magam következtetéseit, de azért mégiscsak feltettem a kérdést. Talán csak tévedek, de egyre inkább bizonyosságot nyert, hogy a megérzéseim helyesek lehetnek. Így pedig nem is olyan meglepő, hogy ennyire tartott tőlem ez a lány. Mindenesetre azt megnyugtatónak találtam, hogy nem én nézek ki túl ijesztően, hanem ez nála az alapviselkedés. - Igen, ez igaz. – ismertem be, kissé elhúzva a számat. – De mára végeztem a munkahelyemen, úgyhogy már csak a vásárlás van hátra. Az meg várhat. – vontam meg könnyedén a vállaimat, ezzel is érzékeltetve vele, hogy én ezen aztán tényleg nem fogok fennakadni. Nem vagyok olyan típus. Ha bosszantott volna a dolog, akkor nem ültem volna be, csak belehallgatok a zongorajátékba, aztán már megyek is tovább a dolgomra. De nem így volt, azt hittem, hogy ebből ő is rájött, hogy nem zavar. Hiszen nem kényszerített senki arra, hogy bejöjjek ide, ugye? - Valószínűleg mások is járkálnak kint, akik ugyanúgy hallják a szép játékot. Maximum nem jönnek be kíváncsiskodni, mint én. – mosolyogtam rá barátságosan, de csak nem akart benne enyhülni az a feszültség. Ez látható volt egyértelműen, és ezt nagyon sajnáltam. Én tényleg igyekeztem, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem az ügy érdekében. Még jó, hogy ennyire türelmes lélek vagyok. – Vagy zavarlak? Elmenjek? – kérdeztem rá kerek perec, mert ha nem szeretne velem beszélgetni, akkor magára hagyom minden további nélkül. Csak gondoltam esetleg örülne a társaságnak. - Azt mondják, hogy a jó pap is holtig tanul. – idézgettem roppant elmésen. Ezt inkább csak úgy mellékesen fűztem hozzá, mert sok újat biztos nem mondtam vele. – Igen, ezt én is így gondolom. – bólogattam lelkesen. Nem voltam egy muzikális alkat, de nem azért, mert ne szerettem volna. Egyszerűen engem más dolgok érdekeltek abban az időben, amikor az ember megtanul hangszeren játszani. Volt egy ideig ilyen irányú érdeklődésem is, de aztán szép lassan elszállt, az állatok viszont megmaradtak nekem. És ez a szerelem a mai napig él. - Szeretnéd, hogy esetleg kimenjek a látóteredből? Vagy elbújjak? – ajánlgattam a lehetőségeket, bár nem mondtam teljesen komolyan. – Sajnos nem. Igazából nem is tudom, hogy milyen darabok mennek most a színházban. De jó lenne valamelyik este eljönni egy kicsit kikapcsolódni. Csak tudod, a vőlegényem nem szereti a tömeget. Ahogy te sem, jól látom? – beszélgettem tovább, mintha ez egy teljesen normális mederben folyó társalgás lenne. Pedig ilyen fura beszélgetésem még sosem volt szerintem.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Pár pillanat erejéig csak hallgattam, mintha nem tudnám, hogy mit is kellene erre felelnem. Rövid időre még fel is pillantottam, ahol látszott egy-két díszlet is. Talán egy hold volt ott, meg fák és csillagok. Fogalmam sincs, hogy milyen előadások mennek mostanában. Szerintem Keena mami szeretne újra eljönni ide, régebben sokat járt színházba, ha jól rémlik, de lehet már keverem valamivel. Nem lenne meglepő. – Sokan szeretik a zenét, de még se járnak koncertre. Megvan mindennek a saját kis szférája. Én jobb szeretem otthon hallgatni, mint tömegben akarnám. – feleltem végül óvatosan, mintha még magam sem lennék biztosan a válaszban. A családom szerint, ami mostanra már csak két főre csökkent és egy-két orvos szerint részben beteg voltam, szerintem viszont nem. Én inkább csak óvatos voltam, az pedig sose baj. Másrészt kicsit talán ijesztő is volt az a kavalkád, ami pár napja elkezdett igazán körbevenni. - Vásárlás? – ejtettem ki úgy, mintha a lehető legrosszabb dolog lenne, amire gondolni tudok. Túl sokan vannak olyan helyeken, túl sok ember fogdossa meg a dolgokat. Ezért se szerettem ruhákat se próbálni, csak elém tartottuk és kész, otthon kimostuk, aztán mehetett a próba, ha nem volt jó, akkor meg elajándékoztuk. Bár legtöbb esetben sikerült már eltalálni a megfelelő méretet. Nem voltam se túl magas, se túl nagy. Sőt, igazán vékonyka alkatom volt, így nem csoda, hogy még óvatosabb voltam, mint az átlag. – Gondolom akkor várnak rád… - inkább hangosan gondolkoztam, motyogtam az orrom alatt, mint egy kis egér, mintsem kérdeztem volna. Legalábbis sokan akkor főznek, ha van is kinek, vagy valami ilyesmi. Nagyi például imád főzni és meg kell hagyni, hogy igazán érti is a dolgát. Szerintem nála finomabban senki se tudná elkészíteni a kajákat. Még anyáé se volt olyan finom, mint az övé. - Lehet, ki tudja. Bár szerintem vannak ennél szebb játékok is. – és pár másodperc erejéig egy mosoly szökött arcomra, amikor eszembe jutott az, hogy miként bohóckodtunk anyával egyik nyáron a nagyapa zongoráján. Hiába volt hamis, nem igazi dallam, koncertre való, de akkor is egyik legszebb dallamok voltak. Boldog és bolondos, amit már elég régóta nem játszottam, vagy csak gyakorlásképpen. – Nem tudom… - ráztam meg a fejemet is óvatosan, majd kicsit megdörzsöltem az orromat, mintha csak valami piszkálta volna és hamarosan tüsszenthetnékem lenne. – Gondolom elég nagy a hely, hogy ketten is elférjünk itt. Én úgyse tudok hova menni, itt legalább tuti megtalálnak. Eléggé sok folyosó van és tuti eltévednék. – megfordult a fejemben, hogy utánuk megyek, de aztán be kellett látnom, hogy akkor sokkal nagyobb kihívássokkal kellene szembe néznem és annyira nem is volt közel. Így pont jó volt. Csak egy aprót bólintottam arra, amit mondott. Valóban mindenki holtáig tanul. Egy apró sóhaj kiszökött az ajkaim közül, majd kesztyűbe bújtatott ujjaimmal ismét a hajamba túrtam. – Van kedvenc dalod? – kíváncsiskodtam tovább óvatosan, mintha még magam sem lennék biztos a kérdésembe, vagy talán csak a zene által akartam jobban belelátni. Számomra a zene túlzottan is fontos volt, sokkal könnyebben fejeztem ki vele magam, mint esetleg szavakkal vagy tettekkel. Főleg, hogy még néha nagyit se, és még nagynénémet se engedtem közel magamhoz. - Nem hiszem, hogy sokat segítene a dolgon. Nem játszottam még sose idegenek előtt. – vallottam be úgy, mint egy kisgyerek, aki egy nagyobb titkot árult el. Talán tényleg nem ide való voltam, hiszen hozzá képest, meg az elmúlt napokban látottakban is egyre inkább úgy éreztem, hogy nagyon kilógok mindenhonnan. Egyedül viszont a nagymamám miatt tartottam ki, amíg bírok, hogy ne hozzak rá szégyent. Pedig nem volt egyszerű, el akartam bújni újra és észrevétlen maradni. – Sajnálom! Barátaiddal? – mindenkinek vannak barátai, csak nekem nem. – Talán… - nem tudtam, nem akartam kimondani a választ rá. Ez nálam nem a tömegről szólt, inkább másról, de nem akartam arra gondolni most és az arcomon is könnyedén futott a szomorúság, mire ismét inkább a zongorát figyeltem.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Értem. – bólintottam mosolyogva, nem erőltetve tovább a témát. Láttam rajta, hogy valahogy a tömeg gondolata egyáltalán nem vonzotta, de ez érthető. – Kényelmesebb is otthon, és azt hallgatod meg, amit csak szeretnél. – így jobban belegondolva ez is érthető volt, bár nem valószínű, hogy őt is ugyanez motiválta. Maximum csak részben, de nem ítélkeztem. Reméltem, hogy ő is látja rajtam a megértést átsuhanni. - Igen. El kell mennem bevásárolni, ha főzni szeretnék valamit vacsorára. – magyaráztam. Nem kezeltem úgy, mintha gyerek lenne, mivel nem volt az. De úgy rácsodálkozott időnként bizonyos dolgokra, amiket mondtam, hogy azon meg én voltam meglepődve. Ez nekem teljesen természetes volt, de ő nyilván nem járt sokat emberek közé, ha ennyire idegenkedett mindentől. Pedig én nem vagyok veszélyes, hogy ráhozzam a frászt, mégis sokkal jobban vigyáztam, hogy mit és hogyan mondok, mint máskor. Persze próbáltam természetesnek és lazának tűnni, csak úgy a magam módján. - Hát, nagyon remélem, hogy várnak. – mosolyogtam vidáman. Ha Ash nem vár otthon, akkor bizony hátra kötöm a sarkát, aztán megnézheti magát. Én vacsorát akarok főzni, őt meg nem találnám otthon? Biztosan teljesen pánikba esnék, de ezt mégsem zúdíthattam rá szegény lányra, és ez különben is egy jó nap. Mi értelme ilyen borús gondolatokkal elrontani? Hiszen lett egy új ismerősöm, az ilyesmi pedig mindig izgalmas lehet. Új kezdet, hogy úgy mondjam. – Jaj, ne legyél ilyen kishitű! – ingattam meg a fejem kissé lemondóan. Szomorú, hogy ennyire nem hitt magában. Egyébként az feltűnt, hogy átváltott ő is tegezésre, ő talán észre sem vette, de ezt jó jelnek könyveltem el. - Ne is mondd! – legyintettem, akkor immár kényelembe helyezve magam. – Én sem nagyon tudtam, hogy merre kell mennem, hiába magyarázta el olyan, aki járatos ezeken a folyosókon. – vallottam be őszintén, csak hogy ő is jobban érezze magát. Nem lenne az egyetlen, aki eltéved, ha ki kéne találnia innen. Oké, én is biztosan megoldanám, de tényleg sok volt a folyosó, és kevés a tábla, ami útba igazított volna. Biztosan azért, mert akik itt hátul járkálhattak, azok ismerték a járást. Ez igazából teljesen érthető is, még ha nekem most nem is kedvezett igazán. – Hű, ez fogós kérdés! – dünnyögtem magam elé, és tényleg elkezdtem gondolkozni rajta, hogy mit válaszolhatnék. - Mondjuk nagyon szeretem a régi számokat. Az I Want To Know What Love Is-t nagyon kedvelem. Tudod, ami úgy van, hogy… - el is dudorásztam halkan. A hangom azért jelentősen jobb volt hála istennek, mint a zongoratudásom. – És neked, van? – kérdeztem rá én is, mert örültem neki, hogy végre érdeklődött. Ez egy semleges kérdés volt amúgy is, nyugodtan adhatott rá választ. – Pedig megpróbálhatnád néha, nagyon ügyes vagy! – dicsértem újra, hogy tudatosítsam benne minél jobban a dolgot. Nem tudtam, hogy mennyit érek el vele, de egy próbát azért mégiscsak megért. – És ha becsukod a szemed? – ajánlottam a következő ötletet, ami talán még működhetett is. Akkor nem látja, hogy nincs egyedül, csak a zene van. - Akad egy pár, de sajnos csak ritkán találkozunk. – azt mondjuk nem tudtam volna megmondani, hogy miért van ez így. Biztos a sok munka, mindenkinek megvan a maga élete, sokaknak már család is. Hiába ismertem a fél várost, valahogy olyan közeli kapcsolatom mégsem volt senkivel. Régen igen, csak újabban nem. – Nos, ezzel szerintem nincs is semmi baj. Nem mindenki érzi jól magát sok ember között. – vigasztaltam, újra felvillantva egy barátságos mosolyt.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Pontosan, meg nem is annyira nagy a hangzavar, meg a fura alakok. – persze ha valami komolyzenei előadó jönne, vagy zongorista, akkor huligánok se lennének jelen, de akkor se tudnék itt ülni. Túl sok veszély leselkedne akkor is rám. Kicsit szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire rácsodálkoztam arra, amit mondott és legszívesebben inkább hallgattam volna pontosan úgy, ahogyan szokásom volt. Bár most se voltam valami közlékeny, mintha a 7 éves önmagamnak teljes ellentétévé változtam volna. Régebben sose féltem a baktériumoktól, és semmi hasonló dologtól. Akkor kezdődött minden, amikor anya meghalt és úgy éreztem több hét után is, hogy a vére még mindig rajtam van, mintha nem lehetne lemosni, pedig már nyoma se. A torkom könnyedén szorult össze, a pillantásommal meg inkább a zongorát fürkésztem. – Akkor talán mégis kicsit megzavartalak. – nyomtam le egy újabb billentyűkombinációt, mintha csak a pár másodperces dallammal akarnám elnyomni a szavaimat, ami sikerülhetett is volna, ha nem utána teszek így. Zavaromban pedig ismét kicsit a hajammal kezdtem babrálni és még azzal se foglalkoztam hirtelen, hogy a kesztyű még mindig rajtam van. Nem értettem, hogy miért nem biztos az, hogy várják őt, de inkább nem kérdeztem rám. Nem ismerem őt és szerintem sose fogom őt újra látni. Amúgy is kerülöm az embereket. Nani reggel elvisz dolgozni, majd értem jön, hogy ne kapjak bármiféle rohamot az utcán, vagy a tömegközlekedésen. Még belegondolni is rossz, hogy mennyien óvatlanok ilyen téren. – Nem vagyok az! – próbáltam én határozottnak tűnni, de ez maximum annyira jött össze, mint egy virágnak szélviharban. Mintha én nem tudnék normálhangerőt se megütni, nem hogy azt a határozottságot, amivel Keena mama rendelkezik. Inkább csak nem voltam társasági lény, nem tudtam senkit se közel engedni és nem is akartam. Így érezem magam biztonságban, viszont most ebből a biztonságos környezetből rendesen kirántott a családom. - Előbb-utóbb gondolom kitalálnál innen… - szólaltam meg óvatosan, hiszen nem akartam bunkó lenni, de míg ő könnyedén nyitna ki bármelyik ajtót, hogy körbenézzen, addig én nem. És előbb vagy utóbb tuti pánikba esnék. Elég csak arra gondolni, amikor a Calrson centerben valaki a fenekemre csapott. Akkorát sikítottam, hogy szinte mindenki lefagyott és érthetetlenül bámult rám, akkor itt mi lenne? Szerintem már így is kész csoda, hogy nem jutott el nagyi fülébe az a dolog. – Lehet részben ezzel akarják távol tartani a hívatlanokat is. – rántottam meg a vállaimat megint alig észrevehetően, majd a sálat kezdtem el babrálni. Kíváncsian pillantottam rá, amikor azt mondta, hogy fogós kérdés. Már majdnem mondani akartam, hogy inkább felejtse el, de aztán megszólalt. Amikor elhangzott a szám címe, akkor csak megráztam a fejemet, hogy nem rémlik. - Biztosan szép szám lehet. – miután eldúdolta, utána se ugrott be, de hát a dallama alapján nem lehet rossz. – Nincs, mármint nem igazán van. – feleltem kicsit talán túl gyorsan is. Volt, de nem akartam elárulni, meg se felemlegetni, mert félő volt, hogy akkor utána sietve hagynám magára őt, vagy csak a könnyeim előbukkannának. Anyára emlékeztetett a dallam, és a szövege is. – Lehet egyszer, de sokan nem azért zenélnek, hogy másokat elkápráztassanak a zenéjükkel. – fejtettem ki óvatosan azt, amit gondolok. Én is legtöbb esetben azért játszottam, mert így könnyebb volt kifejeznem az érzéseimet, mint szavakkal, vagy tettekkel. Csodálom, hogy a családom ennyire türelmes volt velem és sose adták fel, pedig biztosan nem lehet könnyű nekik se. - Sajnálom. – legalábbis azt hiszem, hogy ezt szokás mondani, mivel nekem fogalmam sem volt arról, hogy milyen lehet barátokat hiányolni, vagy éppen milyen az, ha vannak. Így azt se mondanám, hogy hiányzott ez az életemből. – Biztosan így van, de gondolom mások azért jobban képesek leplezni ezt. Meg ez… - haboztam picit - bonyolult igazából. – mintha csak ezzel le akarnám zárni a dolgot. Ott az egész fóbia dolog, és az, hogy elvesztettem anyát apa miatt. Azt mondták, hogy könnyebb lesz idővel. Fitz hadnagy is ezt ígérte, de még se lett jobb. Hiába beszéltem róla.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Nos, igen, fura alakok mindenhol akadnak! – bólogattam, jót mosolyogva rajta, hogy mennyire a tömeg ellen van. Nekem soha nem volt gondom vele, pedig nem olyan helyen nőttem fel, ahol megszokott lenne a túlzottan sok ember. Mégis, kedveltem, ha megfigyelhettem másokat, és új ismeretségeket köthettem. Azok mindig hasznosak tudnak lenni, és ezt most nem számításból mondom. De bármikor jól jöhet egy kis váratlan segítség. Gondolataimból csak az rántott ki, amit a lány arcán láttam visszatükröződni. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi az, mivel nem vagyok szakember, de megsajnáltam miatta. Olyan elveszettnek látszott, az ilyen embereknek pedig mindig segíteni akartam, feltámadt bennem a védelmező ösztön. Pedig nem is ismertem. - Szóra sem érdemes! – legyintettem végül könnyedén, mert engem tényleg egyáltalán nem zavart, hogy eltérített az utamról. Abszolút rugalmas voltam, és ha közbejött valami kis apróság, abból sem csináltam balhét. Felesleges lenne, az élet olyan rövid, nem szabad mindenfélén felidegesíteni magunkat, igaz? Én próbáltam ezt szem előtt tartani, de azt nem mondhatnám, hogy mindig maradéktalanul sikeresnek bizonyultam ezen a téren. De már a szándék is fontos. – De igen, ha azt hiszed, hogy nem vagy elég tehetséges. – bólogattam elgondolkozva. - Biztosan, csak nem lenne egyszerű. Szerintem keresnék valakit, aki segít benne. Lehet, hogy nem örülnének túlzottan a jelenlétemnek, de ilyenekkel én nem nagyon szoktam foglalkozni! – lazán megrántottam a vállaimat. Ha erőszakkal akarnának innen kirakni, akkor is kivinnének ugyebár, és szépen kijutnék az épületből. – Szerintem te is. – tettem még hozzá, mivel biztosan kitalálna előbb-utóbb, meg hát nem is egyedül volt itt. Én igen. Lehet, hogy neki lenne felmentőserege, nekem meg ugyebár csak én, meg maximum a telefonom. - Gondolod? – a lehetőségen kuncogtam egy kicsit. – Lehet, hogy igazad van. Aki idetéved, az el is téved. – tetszett a saját leleményességem, már a megfogalmazás terén. Ráadásul tényleg vicces volt belegondolni, hogy ezért építettek volna ilyen bonyolult folyosókat, de én erősen kételkedtem ebben. Valószínűleg volt valami logika benne, és praktikusság is, csak mi földi halandók nem láttuk ezt egészen át. – Tényleg az! Megmutassam a telefonomról? – ajánlkoztam, mert még azt is kinéztem belőle, hogy le tudná játszani. Lehet, hogy nem egyből, de ha néhányszor meghallgatná, talán menne. Voltak ilyen született tehetségek, és ő ügyes volt. Bár azt sem tudtam, hogy egyáltalán tanulta-e a zongorázást, vagy csak úgy jött. - De csak van valami, amit szívesen hallgatsz meg többször is. – nógattam kicsit barátságosan, hátha elárulja, hogy ő melyik számot szereti nagyon. – Ettől csak még szebb az egész szerintem. – adtam hangot a véleményemnek. Voltak, akik eladták volna a pénzért még a lelküket is, és a hivatásos zenészek között biztosan akadt, aki már nem az élvezetért és a művészet kedvéért játszott, hanem csak a meggazdagodás és a hírnév utáni vágy vezérelte. – Értem! – nem értettem, de nem akartam túl akaratosnak tűnni. – Beszélhetsz róla, ha szeretnéd, de nem erőltetem! – mosolyogtam ismét, hátha akkor nem veszi kifejezetten támadásnak a szavaimat. Nem vájkálni akartam, csak barátkozni.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Azért nem mindenhol. Például otthon biztonságban lehet az ember. – bár ez se volt igaz, hiszen egykoron az otthonom lett a legnagyobb káosz helyszínen és a biztonság illúziója könnyedén illant tovább azon az estén. Ennek a gondolatnak köszönhetően pedig még a hideg is kirázott, így a pulcsimat kicsit jobban magamhoz öleltem, mint talán kellett volna. Nagyinál viszont biztonságban éreztem magam, de most? Nem, ahogyan tegnap se. A sok kosz, baktérium, fertőzés, betegség és a fura emberi szokások… Egyszerűen úgy éreztem, mintha csak egy rémálomba kerültem volna a tegnapi nappal. Még amikor Keena mami mellettem volt a „betanuláskor”, még akkor is kicsit jobban éreztem magam, de jelenleg nem. Ma is otthon akartam maradni, de nem lehetett. Fura volt látni, hogy neki mennyire természetes volt a beszélgetés, a világ „zaja”, míg számomra ez túlzottan is idegen volt. Kicsit talán irigyeltem is érte, hogy neki ennyire természetes ez az egész helyzet, de valahogy nehezen tudtam volna elképzelni, hogy egyszer még egy hangyányit is olyan lehetnék, mint ő. Így inkább nem is akartam erre több gondolatot pazarolni. – Ha elhinném amit mondasz és azt hangoztatnám, akkor meg túl beképzelt, öntelt lennék. Nem? Legalábbis ha jól rémlik, akkor így szokták nevezni egymást az emberek, ha valaki túlzottan oda van azért, amit csinál. – szavak még mindig eléggé halkan csendültek. Talán még jó helyen is találkoztunk, így nem volt zaj, ami elnyomja az így is egerekkel vetélkedő hangomat. Nem voltam túl hangosan. Sőt, igazán halk szavúnak voltam mondható. Így ha a viselkedésemmel nem, akkor a hangommal biztosan felhívtam magamra az emberek figyelmét. - Nem hiszem, hogy annyira gond lenne, hiszen mégis csak valakinek segítettél és azért jöttél egyáltalán ide. – emlékeztettem arra, amit mondott, de a többi részét inkább elharaptam. Valahogy sejtettem, hogy ő eléggé határozott lehet, míg én? Ahh, nem. Még a suliból is kivettek idővel, így tényleg jobb lenne nekem otthon. Ott legalább senki se nézne bogarasnak, dilisnek, furának, vagy ki tudja, hogy mivel illethetnek a Carlsonban is a hátam mögött a múltkori miatt. – Persze, csak valószínűleg nem ugyanúgy, ahogyan te. – haraptam egy aprót az ajkamba és közben továbbra is a pulcsim végét babráltam az ujjaimmal. Talán már le kellene vennem a kesztyűt, de így jobban éreztem magam, szóval meg se próbálkoztam ezzel a tettel. A vállamat megrántottam, amikor viszont elkuncogta magát, akkor még kisebbre húztam össze magam, mintha csak ezzel akarnám kizárni azt, hogy esetleg nagy hülyeséget mondtam, vagy a hasonló dolgokat. Inkább csak ismét a kezemet az ölembe ejtettem és hátra pillantottam pár pillanat erejéig. Mintha még mindig menekülni akarnék. Pedig sejtettem, ha nagyi egyszer belendül, akkor az órákig is eltarthat. Haza is mehetnénk, de mégis hogyan? Az utcán szerintem pillanatok alatt sírógörcsöt kapnék, ugyanez igaz a tömegközlekedésre és a taxikra is, szóval nem maradt más lehetőségem mint maradni és várni. – Ha gondolod. – kerestem meg őt ismét a pillantásommal, és türelmesen vártam arra, hogy lejátssza. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz túl hangos, mert akkor tuti a fülemre kaptam a kezemet. Amint viszont elindult a dallam, akkor kíváncsian hallgattam, majd számközben párszor lenyomtam a zongorabillentyűzetét is a dallamokat ismételve. Néha picit mellé nyúltam, de elsőre nem is volt rossz. - Miért pont ez? - Haboztam, idegesen gyűrögettem a pulcsimat és kicsit ismét többször megrántottam a vállamat. – Nem mindenkinek lehet kedvence, vagy éppen nem olyan, amit másnak megmutatna. – motyogtam az orrom alatt, hiszen nem akartam esetleg sírni, vagy csak újra átélni a múltat. Okkal nem játszottam azt a dallamot, amit vélhetően ő is ismer. – Valóban, még szebb. Főleg, ha valaki érti a dallamokban lappangó érzéseket, amit abbarejtett el a játszó. – biztosan eléggé furán sikerült megfogalmaznom, de ha valaki érti a zene nyelvét, akkor értheti azt is, hogy mi zajlik a művészben. – Nem szeretnék róla beszélni, ez nem olyan dolog. – Mégis miként mondja el az ember azt, hogy látta azt, amint az apja megöli az anyját? Még tanúskodnom is kellett és közben pedig teljesen elcsendesedtem és irtózni kezdtem csomó mindentől. Főleg egy idegennek? Egyedül aztán a zene lett az, ami képes volt megnyugtatni idővel és a szavakat ismét előcsalni belőlem.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- De az sem olyan jó, ha soha nem mozdulsz ki sehová. – csak azért mertem így fogalmazni, mert a szavaiból arra következtettem, hogy ő bizony nagyon szereti magát inkább otthon meghúzni, ha van választási lehetőség. Pont ezért tűnt furának, hogy most mégis a kimozdulás mellett döntött, de talán nem is rajta múlt. Mivel, ahogy azt már említette, nem egyedül jött. Lehet, hogy csak elrángatták, de akkor is sajnáltam amiatt, hogy ennyire nem bír az emberek társaságában lenni. Szörnyű lehet, ha valaki nem mozdul ki a négy fal közül, bár neki biztosan tökéletesen megfelelt így. Máskülönben változtatna rajta. - Nem, azt nem kell hangoztatni, ha jó vagy. – mosolyodtam el barátságosan. – Az egyszerűen csak tény marad akkor is, ha nem mondogatod állandó jelleggel. De ha a dicséretet nem fogadod el, az kishitűség. Jó vagy, és kész. – jelentettem ki a magam természetességével, mert számomra ez az egész tényleg ennyire egyszerű volt. Vagy jó valaki valamiben, vagy nem. Ez így megy, és nem csak a zene területén. Én pedig elismertem a tehetségeket, még ha sokat ezzel nem is ért most. - Úgy véled? – kérdeztem vissza, hogy ezzel további véleménynyilvánításra ösztönözzem. – Hát, lehet, hogy neked van igazad, de gondolom titeket meg akkor meghívtak, szóval te sem keveredhetsz bajba. – jelentettem ki határozottan a következtetésemet. Másképp biztosan nem járkálhatna itt hátul ő sem, ahogyan nekem sem szabadott volna, ha szigorúan vesszük a dolgot. – Ennyire fázol? – érdeklődtem kíváncsian, mert a pulcsija babrálását én egyszerre vettem a hideg jelének, és a zavarának is. Ez afféle pótcselekvés lehet, nekem ilyen szokott lenni a hajamba túrás. Az mindig megnyugtat egy kicsit, ha ideges vagyok. Ostoba szokás, de ez van. - Ne aggódj, nem foglak bántani! – láttam ám, hogyan nézegetett hátra, mintha menekülési utat keresne magának. Ebből pedig arra jutottam, hogy bizonyára tart tőlem, ezért is éreztem szükségét annak, hogy megnyugtassam egy kicsit. Tőlem aztán igazán szükségtelen félnie, nem vagyok veszélyes bűnöző alkat. – Rendben! – biccentettem a beleegyezés hallatán, és miután megkerestem a számot, benyomtam a lejátszás gombot. Időnként halkan még bele is dudorásztam, csak úgy az átszellemülés miatt. Szerettem a zenét, és gyakran énekeltem a kocsiban, meg a zuhany alatt is. Utóbbit általában Ash legnagyobb szórakoztatására. - Nem tudom, szép a szövege, és kellemes a dallama. – vontam meg a vállaimat, mert nekem tényleg nehéz volt meghatároznom, hogy mi az oka. Egyszerűen csak szerettem, és kész. – Értelek! Jól van! – bólintottam végül megadóan, mert értettem a célzást. Volt neki kedvence, csak nem szerette volna felfedni a titkot. Én meg nem erőltettem, így is olyan elesettnek és törékenynek látszott. – Rendben van! – hagytam végül annyiban, bár néhány pillanattal később újra szólásra nyitottam a számat: - Nekem is vannak olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélek. Valószínűleg mindenkinek van olyan. – mosolyogtam rá biztatóan, ha már kicsit beleütöttem az orrom.
Kezdőlap
//
