Nos a sorsnak vanna vicces fintorai, mondjuk az élet is az néha. Már a kocsimban ültem, miután Nikolai elment az első dolgom az volt, hogy elindulok és megkeresem Dottyt. Reménykedtem, hogy a lakásában meg fogom találni. A lelkemben nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolatok váltották egymást. Egy részem borzasztóan féltette Dottyt, aki még fiatalka volt, és nagyon nem egy slycsoport azzal a mocskos Castorral. Egy másik részem bsszúszomjas angyalként legszívesebben azonnal rohant volna, hogyha kell egyedül tarolja el az összes rohadt betolakodót... A harmadik részem? Nos ő pedig legszívesebben leugrott volna egy szikla tetejéről. Vincent rám bízta a falkát, én pedig egy szerencsétlen nyomorult vagyok, aki még arra sem képes, hogy megvédje őket. Tessék, amióta én vagyok a vezér, folyton csak szörnyűségek történnek... Ráadásul mégcsak nem is tudtam róla. Nikolai, aki alig kis ideje tagja a falkának, ő előbb tudja, hogy mi történt az egyik farkasommal, mint én. Már a kocsimban ültem, a fejemet a kormánykerékre hajtva vártam, hogy belém csapjon a mennykő, amikor megcsörrent a telefonom. Nah kitaláljátok, ki volt az? Oké segítek Dotty személyesen. Képes volt annyit mondani, hogy van egy kis gond és beszélnünk kéne. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy dühömben ordibáljak... Inkább csak annyit mondtam, hogy hamarosan ott vagyok a lakásán. Nos itt tartottunk most. Úgy robogtam át a mindenségen, mint egy megveszekedett tanulóvezető, aki az apokalipszis elől menekül. Szerencséjük volt az embereknek, hogy nem nagyon mászkáltak a járdán, mert ha csak kicsit forgalmasabb az út, hát tuti, hogy elcsapok legalább 10 nénikét, 12 bácsit és vagy egy ovinyi kisgyereket, amilyen tempóban vezettem. Most pedig kiszálltam az ajtóból, úgy becsapva, hogy majd kiszakadt tövestül és robogtam is fel az ajtóhoz, majd kopogtam. Még mindig azt a cuccot hordtam, amiben Nikolaijal találkoztam, de kontyomnak már annyi volt, a hajam körülbelül úgy állt, mint a Nyugati Boszorkánynak. Toporogva álltam és vártam, hogy Dotty ajtót nyisson. Reméltem nincs nagy baja, mert akkor tuti leugrok abba a szakadékba.
Itt volt az ideje, hogy értesítsem az Atanerket az engem én szerencsétlenségről, mert ha mástól tudja meg, akkor duplán ki fog akadni, amit ugyebár nem szeretnék. Szóval magamhoz ragadtam a telefonomat, amit természetesen a szoba túlvégébe hagytam, és felhívtam hogy ha tud mihamarabb beszéljünk, mert baj van. Nem tűnt túl nyugodtnak a hangja, és az sem tetszett, hogy azonnal jön ide. Lehet, hogy már valaki köpött neki? Ajajj. Most már igazából mindegy, mindenem bekötve, bekajáltam, kialudtam magam, és a gyógyulás útjára léptem. Sőt eddig még Vinc büntijét sem szegtem meg. Bár a túrázásokat sajnálom, most minden utat le kellett mondanom, mert minimum egy hétig még ezekkel a szutykokkal fogok járni. Egy napja csak, hogy a kezembe kellett vennem őket, de már utálom. Szegény emberek, akiknek meg hónapokig kell használni... Inkább megittam az utolsó csepp kávémat, és tovább kapcsolgattam a tv-t amiben egy értelmes műsor sem ment. Valami jobb elfoglaltságot kell kerítenem, mert így nem lesz könnyű átvészelni a szobában töltött napjaimat. Feltápászkodtam és a könyvespolcot támadtam le, hátha akad valami érdekes olvasnivaló, ami csak kilencvenkilencszer fordult még meg a kezemben. Mikor már vagy három könyv tornyosult a kezemben, megéreztem az ismerős energiát, amit rögtön utána kopogás kísért, így hát lehajítottam a földre jövőbeli olvasmányaim, és elindultam az ajtó felé, bár kicsit nyugdíjas tempóban - Gyere csak be! - kiabáltam inkább úton felé, és mosolyogva álltam meg, mikor bejött. - Nem kell megijedni, nincsen semmi súlyos - kezdtem a nyugtatást, mielőtt megrémülne a látványtól. - Csak eltört... eltörték a lábam. Nyugodtan helyezd magad kényelembe. - intettem a fejemmel a kanapé és a fotelek felé. - Aztán elmesélem az egészet töviről- hegyire.
Nos nem, nem voltam nyugodt. Legszívesebben magamhoz vontam volna Dottyt, hogy megsimogassam a buksiját, mint valami kölyökkutyának, hogy nem lesz semmi baj, meg hogy jól leszidjam amiért ilyen életveszélyes helyzetbe hozza magát... ~ Mostanában folyamatosan ilyen érezelmváltoztatgatásaim lesznek? Huh ez nagyon nem lesz jó így... ~ Végül csak egy aprót sóhajtottam és tartva magam a jóhíremhez, vagyis hogy szinte mindig hűvös fejjel gondolkozom és viselem a dolgokat, odaballagtam és leraktam a hátsóm a kanapéra. Pár pillanatig csak ültem és néztem fel rá. Ahogy néztem, már gyógyulóban volt, de így is fájt neki. Ráadásul, ha jól gondolom a túrázásokról is le kell mondania, ami ahogy ezt a lányt ismertem szinte az élete volt. Nagyon, de nagyon utáltam Castort azért, amit tett... Arra nem is reagáltam, hogy semmi súlyos. Ha nem lenne súlyos, akkor már nem is látszana rajta... Vagy az is lehet, hogy mindent csak én reagálok túl, de ebben nem nagyon hittem. Tehát tüntető csendben bámultam csak pár pillanatig, a farkasom mint egy dühös felleg, mint egy gyermekeit védelmező anyatigris haragja, úgy sistergett körülöttem. Ennek ellenére a hangon nagyon, már-már természetellenesen nyugodtan csengett, amikor megszólaltam. Úgy gondoltam beszéljen ő először, aztán majd rákérdezek arra is, miért Nikolaitól kell megtudnom, hogy Castor megtépte. - Nos hallgatlak Dotty. - mondtam egy jégszobor szenvtelenségével.
Bejön, minden szó nélkül, csak egy sóhajt hallat. Egyre nagyobb bennem a gyanú, hogy valaki már informálta őt az engem ért 'balesetről' ami nem igazán jön kapóra, hiszen ő az Atanerk, neki kellett volna szólnom legelőször. Bár ha jobban belegondolunk, még nem is szóltam senkinek, Vinc is csak azért tudja, mert becipelt és kis híján leharapta a fejemet. Szóval jó kislány is voltam, meg nem is, mert már 30 órája biztosan itthon szenvedek, igaz ebből vagy húszat biztosan végigaludtam kisebb megszakításokkal. Talán ő is megérti, hogy kicsit összeszedettebb állapotban akartam vele beszélni... Ha meg nem, akkor viselem a következményeket. A rideg hangjától is borsódzott a hátam, de végül odabotorkáltam vele szembe, és én is helyet foglaltam. - Szóval úgy történt, hogy kicsit... vagyis egyszemélyes 'ereszd el a hajam' partit csaptam az erdőbe. Előkerült egy-két üveg vodka meg néhány bogyó is, de semmi durva... Csak megint a múlt, aznap este lett volna a sokadik évfordulóm, és ez kicsit megviselt. Nem akartam semmi mást, csak futni,futni és futni. Nem is hallottam vagy érzékeltem, csak a fákat kerülgettem, és abban reménykedtem, hogy sikerült eltűnnöm a térképről. Csak arra nem számítottam, hogy táplálkozó vérfarkasok fogják keresztezni az utamat... De mivel mégis ott volt, pont az út kellős közepén a Chichago-i Alfa, én szó szerint átestem rajta. Utána volt egy kis szó... illetve inkább gondolatváltás köztünk, majd egymásnak ugrottunk, és hát... - néztem végig magamon - Én húztam a rövidebbet. Végül elhozott az Alfa a határra, onnan egy Raymond nevű kóbor szedett össze és hozott egészen hazáig. Vincent vitt az orvosiba, és szúrt le, aztán megpróbáltam helyrerázódni, hogy képes legyek veled beszélni... - sóhajtottam egy mélyet, de szinte rögtön a bordáimhoz kaptam. Elhamarkodott döntés volt ekkora levegőt venni repedt vagy esetleg törött bordákkal. - Tudom, hogy felelőtlenül viselkedtem, és azt is, hogy kölyköket megszégyenítő ostobaság, amit műveltem, de már megbántam. Nagyon sajnálom az egészet, nem akartam galibát okozni. Ott akartam hagyni őt az erőd közepén, de nem hagyta... Egy utolsó sz3métláda, de elérte amit akart, felbosszantottam magam rajta, és akkor sem álltam le, mikor megtehettem volna...-hunytam le egy pillanatra a szemeimet, aztán felnéztem Sednára, mert időközben azon kaptam magam, hogy a szőnyeget bámulom. - Várom a büntetésem.
Csak ücsörögtem ott a fotelben, mint a nagy döntőbíró és hallgattam Dotty történetét. Magától az Igazságtól csak az választott el, hogy én nem voltam vak... ez pedig még ezernyi más különbséget szült. Példának okáért, mivel nem voltam vak, így láttam, hogy milyen fájdalmai vannak, és a tyűkanyó énem ezerrel bekapcsolt és legszívesebben megöleltem volna, hogy megnyugtassam nem lesz semmi baj, és nem hagyom, hogy még egyszer valaki bántsa... Ellenben most vezérként is kellett gondolkoznom, nem csak védelmezőként, így továbbra is mozdulatlanul ültem és figyeltem az önmagával és emlékeivel bírkozó farkasomat. Amikor befejeztem, hagytam, hogy a csend, akár egy ragacsos pókháló kiterüljön közöttünk, hogy érezze a csend súlyát, csak utána szólaltam meg. Úgy döntöttem, nem fogok finomkodni, de olyan brutális sem vagyok, mint modjuk Castor, így csak úgy Sednásan intéztem a dolgot... - Nos kezdjük az elején Dorothy. Valóban óriási őrültség volt, amit tettél, és hogyha még egy ilyet meghallok, akkor esküszöm, hogy keresek neked egy mentort, aki éjt napallá téve a nyakadon fog ülni és ellenőrzi még azt is, hogy mikor mész WC-re... - fenyegettem meg az ujjammal. Tudtam, hogy a folytonos ellenőrzés néha rosszabb tud lenni, mint egy barbár verés. Én pedig nem bántani akartam, hanem megleckéztetni. - Valóban jól összegubancoltad a dolgokat és lesz bőven feladatom, mire kibogózom az egészet... - sóhajtottam fel, előre látva a hegynyi megoldatlan problémát, ami ebből születik. - Megverni persze nem foglak. Azt hiszem így is kaptál eleget... Azt viszont komolyan mondtam, hogyha még egyszer ilyen, vagy valami hasonló lesz, akkor valakit a nyakadba akasztok. - mondtam halálos nyualommal. Aztán még a végére hozzátettem, had legyen ő az első, aki megtudja. - Mellesleg azt nem árt, ha tudod, hogy az a Raymond nevű kóbor már nem kóbor, hanem hozzánk tartozik. Éppen vele tárgyaltam, onnan jöttem ide hozzád, ő volt az, aki elmesélte nekem, mi történt veled... - nem tettem hozzá, hogy nem ő, egyértelmű volt, hogy kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy nekem telefonáljon, de azért rosszul esett, hogy én tudom meg szinte utolsóként, hogy Castor szétkapta az egyik farkasom...
A történetem után szinte életre kelt körülöttünk a csend, ami kifejezetten nem tetszett. A mankómat forgatva néztem hol rá, hol pedig a saját lábaimra. Nem tudtam, hogy miért nem szólal meg: Túlságosan tart attól, hogy üvöltözni kezdene, vagy esetleg próbálja megemészteni, hogy miért is vagyok ekkora idióta... Egyik sem szimpatikus lehetőség, de hirtelen jobb nem jutott eszembe. Alig hallhatóan sóhajtottam fel, mikor hangja megtörte a csöndet, hiába nem volt túl kecsegtető az, amit mondott. Egy idősebb farkas, aki mindig a nyakamba liheg és a rendes sör helyett alkoholmenteset vetet velem. Na ne! Erre a legkevésbé sincsen szükségem, szóval itt az ideje, hogy tényleg feltegyem magamra azt az átkozott pórázt, és valamihez hozzákössem. Lehetőleg egy jó erős valamihez... - Természetesen bármiben szívesen segítek, csak egy szavadba kerül. Nem akarom, hogy minden hibámat neked kelljen elsimítani, szóval akár most is elmegyek Castorhoz, ha arra van szükség. - biztosítottam róla, hogy nem ijesztett meg annyira az Alfa, hogy fülem-farkam behúzva hátráljak meg mindentől, ami vele illetve velük kapcsolatos. - Értem, és mivel ezt szeretném a legkevésbé, ezért többet ilyen nem fordul elő. - biztosítom róla ismét. Tényleg megpróbálom tartani magam hozzá, mert a tekintete azt sugallja, hogy minden egyes szavát komolyan gondolta. - Ah, szóval ő.. - húztam el picit a számat. Akkor meg is van a spicli. Picit neheztelek rá, mert most miatta dupla szégyenben fetrenghetek, de mindezt inkább nem fejtem ki Sednának. Okkal vette be a falkába, ebben biztos vagyok, és nekem semmiféle jogom nincs megkérdőjelezni a döntését. - Bocsánat, hogy mástól kellett megtudnod, csak szerettem volna kicsit jobb állapotba varázsolni magam, nehogy rád hozzam a szívbajt, mikor csak néhány karcolásom van.
Ismét végighallgattam rossz szokásom szerint, most azonban nem hagytam, hogy a csönd ismét beburkoljon minket, most nem akartam ezzel nyomást gyakorolni rá. Rövid idő alatt átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy minden félreértések és egyéb bonyolult mellébeszélések miatt alakult ilyen szarul... Arra pedig, hogy ne pletykáljon mindenki keresztbe, csak egy jó megoldást tudtam. - Nos igazából valamiben tudnál segíteni.... - kezdtem bele. - Nem akarom, hogy még egyszer találkozz Casorral, látni sem akarom a közeledben még egyszer,szóval ezt a butaságot felejtsd el! Azonban azt hiszem itt az ideje, hogy a falka összegyűljön. Körülbelül három napon belül ha minden igaz tárgyalni fogok Castorral, de előtte még szeretném, ha a falkának legalább egy jelentős része összegyűlne, hogy átrágjuk a dolgokat. Elvégre egy csapat vagyunk, nem sok játékos egy helyen. - mondtam komolyan. - Azt hiszem tudod a többség számát, szóval amíg ide vagy kötve a szobához, azt a feladatot adnám neked, hogy hívj fel minél több farkast, aki elérhető, és mond meg nekik, hogy mondjuk holnap a tanácsteremben lesz a gyűlés. - mondtam nyugodtan. Aztán az utolsó aggodalmaira még biccentettem. - Nagyon remélem. Én lennék a legszomorúbb, hogyha megint valami bajod esne. - mondtam teljesen őszintén. Majd még a végére is egy erőteljes bólintással feleltem. - Megértem, talán én is ezt tettem volna, de szeretném, ha tudnád, hogy hozzám bármivel fordulhatsz, ezért vagyok itt. Nem szeretném, ha a farkasaim elhallgatnák előlem a dolgokat, mert akkor szétesik a falka. Persze tudom, a te helyzeted más, de remélem érted, mire utalok ezzel...
Kihúzva magamat mereven ültem, és vártam a rám mért ítéletet... Oké, nem kell túldrámázni, csak egy feladatot kapok. Talán el kell mennem a hotelba, hogy átadjak valamit, vagy ilyesmi. Esetleg bocsánatot kell kérnem... Nos ez az amit nem csinálnék szívesen, sőt ha egy határozott parancsot nem kapok, akkor szerintem kibújnék valahogy ez alól. Alapjáraton nem vagyok ilyen, de nekem is van büszkeségem, amit nem fogok elrejteni a szőnyeg alá, egy agresszív, nagyképű, idegesítő... Szóval Castor miatt. Azt hiszem, hogy a találkozásunk nem csak fizikailag hagyott bennem mély nyomot. - Rendben, körbetelefonálok. - bólintottam egyet óvatosan, aztán kicsit megkönnyebbült arckifejezéssel túrtam a hajamba. Ez a bocsánatkérős dolog elég gyorsan befészkelte magát a fejembe, hogy aggódhassak... - Nem fog, legalábbis azon leszek, hogy több ilyen helyzetben ne legyen részem. - bólintottam ismét, de ezt már csak magamnak. Ha randalírozni támad kedvem, inkább beülök a paplan alá és megvárom, hogy elmúljon... Úgy csak nem lesz bajom, maximum, ha hirtelen beomlik a ház, de erre igazán kicsi az esély. - Természetesen tudom, és ezt köszönöm is. Tényleg nem terveztem elhallgatni semmit, és szerintem a többiek se, csak a most fennálló helyzet... Nos hogy is mondjam, több mint feszült. Mármint én ezt érzékelem. Lehet, hogy csak azért, mert még fiatal vagyok és tapasztalatlan, na meg ez is - emeltem meg kicsit a mankóm - rátett egy lapáttal, de én már nagyon örülnék, ha megoldódna ez a probléma, vagy szednék a sátorfájukat a chicagoiak és lelépnének mondjuk Koreába vagy bánom is én hová...
Elég meggyötörtnek tűnt szegény Dotty, szóval volt egy enyhe bűntudatom, amiért még ugráltatom is itt mindenféle butaságokkal, de gyorsan elnyomtam az anyuka énemet és próbáltam inkább felelősségteljes vezérként viselkedni. ~ Miért ennyire nehéz ez? ~ - Köszönöm. Tudtam, hogy rád számíthatok. - mosolyogtam rá elismerően. Dotty jó falkatag volt, annak ellenére, hogy voltak furcsa dolgai, meg buta húzásai, de azt hiszem ilyenekkel mind büszkélkedhettünk, nem is kevéssel... - Helyes, ha megpróbálod, az már nekem elég. Bízom benne, hogy sikerülni fog. Viszont úgy döntöttem itt az ideje, hogy távozzak. Leszúrtam, kapott feladatot is, de azt hiszem jobb lesz neki, ha hagyom gyógyulni és nem ülök itt folyamatosan a nyakán. - Nos igen, a mostani helyzet valóban csak válsághelyzetnek nevezhető, másnak nagyon nem. - sóhajtottam fel. - És én is reménykedek, hogy lelépnek, Korea valóban jó hely lenne nekik. - eresztettem meg még egy mosolyt, majd fölálltam. - Most viszont magadra hagylak gyógyulni és gondolkozni. Meg persze a telefonokat se feledd. Üdv Dotty. - intettem neki, majd miután ő is elköszönt kissé gondterhelten, de elhagytam a házát.
//Köszönöm a játékot, és ezer bocsánat a botrányosan hosszú lemaradásért. //
Khm... Nos, az az igazság, hogy be kell vallanom, rohadmegabaromijól csinálom manapság ezt a lerészegedek de kurvára dolgot... Jó-jó, azért még istenes az állapotom, a farkaslakot felismerem. Legalábbis azt hiszem, jó helyen vagyok. Valójában fogalmam sincs hogyan keveredtem ide, és hogy őszinte legyek, azt sem tudom tisztán megmondani, hogy miért pont ide jöttem. Edennel kéne lennem. Vagyis nem egészen vele, csak a szomszédos szobába mondjuk... Mindegy. Imádkozom majd egyet a whisky-s üveghez, hogy marhára ne tudja meg, hogy ismételten leittam magam. Vagyishogynem! Még nem... Annyira... Persze a kocsimban árulkodó négy üres üveg mindent elmondd. Szerencse, hogy nem tudnak beszélni... Na szóval, ott tartottam, hogy éppen átbukdácsoltam pár apró dombon, ami voltaképpen talán csak feltúrás volt, vagy még az se. Nem vagyok már ezzel sem igazán tisztában. Viszont az már biztos, hogy az egyik házba rohadtul be fogok kopogni... csöngetni, vagy szimplán besétálni. Bánom is én... Kótyagos léptekkel, és némi ingatag közjátékkal haladtam tovább, amint átverekedtem magam a dombocskákon. Totál úgy éreztem, mintha tökéletes járást produkálnék, de meg kell hagyni, ez mindennek nevezhető, csak egyenesnek nem... Végül megtorpantam az egyik faház előtt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi lesz nagyobb kihívás... Felmenni a lépcsőn, vagy elmagyarázni az illetékesnek, hogy mi a frászt keresek itt... Hát igazából tök leszarom. Eléggé furcsa, már-már felismerhetetlen pozitúrákban dobálgattam magam fel a fokokon, hol kúszva, hol mászva, hol egészen két lábon állva. De megérkeztem. Egyik karommal az ajtófélfának dőltem, tenyeremmel tartva meg fejem oldalát. Most vagy felszedtem arcra pár kilót, vagy a koponyám lett ilyen marhára nehéz... Ezen eltöprengenék úgy órákig, viszont sikerül visszarángatnom magam a valóság kevésbé sem csodálatos vizeire. Néhány nagyobb sóhaj, és egy kiadós fújtatás után még a csengőt is megtaláltam. Voltaképpen úgy beletenyereltem, hogy képtelen lettem volna ellökni magam róla. Majd az itt lakó szörmotyó megoldja. Én elvagyok így is... Közben pedig igyekeztem elsajátítani az emberi beszédkészséget, és önkontrollt. - Háhelósziah... szaihiló... szevaszháló... - nos ezeket a fergeteges, elcsukló szavakat már csak az idétlen, elnagyolt gesztusaim tudták szebbé tenni, míg végül az ajtó is végre nyílásnak kezdett. A kezem persze még mindig töretlenül a csengő gombját melegítette... - Naháheóósziaa! - húztam ki magam, de szerintem nem sikerült valami fényesen. Tekintve, hogy félig egyenesen, félig pedig dülöngélve ringatóztam a nőstény előtt. Mert igenámmm, nőstény a bolhás! És jobban megnézve... hmmm... - Te sze'nntem... isssmerlek én, igaz? - némi grimaszt vágtam, ahogy szemöldökömet próbáltam összerántani, hogy két hunyorgás közepette, jobban felmérjem a másikat. - Te nem az az... Te... Te vagy, nem? - csillantak fel íriszeim játékosan, ahogy igazából sikerült belőnöm, hogy ő bizony Ő lesz! Mármint a csaj... a lány... Szóval Dotty. - Bocsi már, hogy így izé. Becsilingelek itt. Deeehh kéne egy kis.... ööö... Beengedsz? - villantottam körülbelül egy ezer wattos vigyort, időközben pedig a csengőt is sikerült így vagy úgy elengednem...
Egy ecsettel a számban meredtem magam elé az állványon pihenő vászon színes pacáira, miközben egy tubusban kevergettem a festéket szinte már úgy, mint egy robot. Magam sem tudom, hogy mit akartam kihozni ebből az egészből. Vagyis de... Eredetileg egy aprócska tündérnek indult, ami éppen egy harangvirágból bújik elő, de jelen pillanatban ez inkább hasonlít egy hervadó virágra, amit az előbb említett apró lény gyászol. Sóhajtva vettem ki a számból az ecsetet, hogy igyak néhány korty kávét. Bár ez már inkább csak rum volt. Lehet,hogy kicsit elszámítottam magam? Sebaj, ennyi belefér... Bár ha jól számolom ez már a harmadik ilyen. Oké, hatása még nincs, és visszatekintve az elmúlt napokra, nem is lesz. Rég volt már, mikor úgy istenesen berúgtam. Lehet, hogy a szerveztem már elérte azt a határt, mikor már nem tud több alkoholt magába foglalni, hiszen nem is kívánom egyáltalán. De ez amúgy meg rohadtul nem érdekes, nem is tudom, hogy miért ezen töröm éppen most az agyam. Inkább lehúzom a poharam tartalmát, majd felpattanok és a vászonra öntök egy tégelynyi festéket, ezzel megsemmisítve a förtelmes munkámat. Szívem szerint a tűzbe hajítanám az egészet, de semmiképp se a kandallóba. Nem akarom megzavarni a meleget adó tűz békéjét idebent. Túl megnyugtató ahhoz, hogy egy ilyen förmedvénnyel felkavarjam az egészet. Helyette egy sokkalta jobb ötlet jutott az eszembe, de az egy kis előkészületet igényelt. Mindenesetre a képnek nem nevezhető dolgot az ajtó mellé támasztottam, majd egy újabb, hófehér vásznat tettem az előbbi helyére, és ceruzát ragadtam. A kis 'rituálém' ráér néhány perc múlva is. A nagy gondolkozás meghozta az ihletet. Néhány pillanat alatt felskicceltem a fejemben megjelenő képet, aztán most a ceruzát rágcsálva néztem a mű tervét. Igen, most, hogy ezzel is megvolnánk itt az ideje egy kis lazításnak. A hálóba megyek, ahol egy kis ládikót szedek ki az ágy alól, majd bőszen elkezdek keresgélni benne. A kis tartalékaim...Egy kék színű tablettát halászok ki a mélyéről, majd leteszem az ágy szélére pont a dobozkám mellé. Igaz, hogy a hatására várnom kell legalább tizenöt percet, de szeretek előtte elkészülni. Egy vastagabb fehér cicanadrágban, ami telis tele van virágokkal, meg egy hosszított fekete pólóban aligha szeretnék a mínuszokba kint kidőlni, így hát kutatni kezdek egy melegebb darab után, persze sikertelenül. Na nem a szekrényem gyér hozatala miatt, hanem inkább az ajtó előtt álló farkas akadályoz meg a keresgélésben, mivel veszett mód rátenyerelt a csengőmre. Egy hangos sóhajt hallatva sietek az ajtóhoz, és tárom ki a késő esti jövevény előtt az ajtómat. Dustin az. És valami eszméletlenül részeg. Egyszerűen nem tudok rá csúnyán nézni, egy hatalmas vigyor jelenik meg a képemen, bár nem érdemli meg, hiszen még a nevem se jut az eszébe. Viszont iszonyat vicces ennyire szétcsúszva látni mást. - Jó estét! - álltam továbbra is a hideg ajtóban, és vártam, hogy végre kinyögje, hogy mit is szeretne. Persze közben készültem, hogy elkapjam, ha esetleg el szeretne dőlni a tornácon, vagy épp lepuffanna a lépcsőn. Tudom, hogy nem ártana neki főleg nem ilyen állapotban, de azért mégsem szeretném, hogy pont nálam törje össze magát. A második kérdésénél már nem bírtam, elnevettem magam és hátratúrtam azt a néhány tincset, ami az arcom előtt kóricált. - Igen, én vagyok én. - a kissé homályos tekintetéből látszott a felismerés, hogy bizony levágta ki is vagyok, így minden további nélkül félreálltam az ajtóból és utat engedtem neki. - Csak tessék, fáradj beljebb. - természetesen most sem lankadt a figyelmem, hiszen nem sok kedvem volt a kanapéig a hátamon elcipelni. Késő van már az ilyen tornagyakorlatokhoz. - Érezd otthon magad. Mit szeretnél kérni? És egyáltalán hogy keveredtél pont ide? - csukom be mögötte az ajtót, mielőtt még több hideg levegő jönne be.
Nevetése csilingelt. Igen, ezt tudtam leginkább leszűrni úgy marhára hirtelen. Tetszett, mert jókedvet árasztott, még akkor is, ha egyébiránt nem volt neki olyasmi. Ha más nem akkor megjött csomagba, kicseszett masni nélkül! De a lényeg mégis csak az, hogy felismert, és ami még jobb, hogy kérdezés nélkül be is engedett. Roppantmód hálás is vagyok érte, szó se róla, csak kurvára kéne egy kanapé. - Hát akkorrr élek a nemes gesztuizével, és széépen be is fáradalmazódom! - nevettem fel kissé harsányabban, és az arcomra futó mosoly ráncok is azt hiszem elég sokáig ott ragadtak, ahogy minden egyes lépésemnél Dotty vonásait fürkésztem. Főként azért, mert próbáltam belőle a legtöbbet kivenni, amit jelenleg képes voltam látni. - Tudoood... - hátráltam párat, úgy konkrétan hátramenetben. - ...Az érezd magad otthon, mint olyan, még visszaüthet, ha nem vigyázol vele. - oldalasan pislogtam fel rá, ahogy némi komolyságot próbáltam erőszakolni magamba, de a fenn ragadt vigyor ezt sajnos erősen ellentételezte. - Na szhóvalll, izzé van. Kérni szeretnék mondjuk egy percet, míg megtalálom a kanapédat. Meg aztán vannn valami itatókád? - vágtam egy idétlen, szórakozott grimaszt, amikor a lábam beleütközött a hőn keresett kanapé szélébe. Majdhogynem belebukfenceztem, de azért olyan forrón nem eszik azt a bizonyos kását. Így hát szépen, okosan megfordultam, és némi tapizgatást követően le is dobtam magam rá. - Neharaguggggyál már meg, de mi is volt a kérdés ami... mi is volt... - tekintetem egy távoli pontba révedt, ahogy jobb kezemmel megvakargattam a tarkómat. - Jahhát ja! Na bigyó... Igazásdiból nem emlékszem. Valahogy ide keveredtem... Tiszta égből pottyant mesék, nem?! Meg az is az igaziság, hogy valójában csak be akartam jönni, minden kérdés nélkül. - fújtattam egy nagyobbat, ahogy pillantásom körbepásztázta a szobát, majd újra megpihent Dottyn. - Cö-ccczuuki a rucid. Csípem! - mértem végig egész látványosan, majd mintha ez annyira természetes lenne el is mosolyodtam. - Na potyogjál le ide mellém légyszi, kösz. - paskoltam kettőt a kanapéra, kényelmesen beledőlve annak párnáiba. - Nem, amúgy, tényleg bocsi, hogy ilyen batár barom vagyok... - ezúttal már nem viháncoltam annyira, sőt sehogy se. Kék íriszeim a lányt fürkészték, mígnem egy sóhajt is szabadjára engedtem. - Mostanában ez van... Kezdem megszokni. - fejemet a kanapé tetejére hajtottam, így szemközt találtam magam a plafonnal. Az a legnagyobb baj, hogy már magam sem tudom minek iszok ennyit. Eddig se vetettem meg a piát, de a napokban átestem a ló túlsó oldalára, és be kell látnom, rohadtul saras, és ingoványos a talaj ideát. - Dotty. Leszel olyan kedves már, és iszol velem? El kél a társaság, és úgy látszik a sorsss is úgy döntödőtt, hogy hozzád lökdös... Úgyhogy... Legyél a partnerem ma estére! - szinte már ártatlan kutyaszemekkel néztem rá, és halál komolyan úgy éreztem mintha még csillognának is! De csak flashelek, ez holt tuti. - Egyébként meg ha nem akarsz az lenni, akkor is az leszel. Csak szólok. - kacagtam fel játékosan, hiszen csak szórakoztam. Ha nem vagyok kívánatos számára, úgy is elmegyek.
- Jól teszed! - borzongok meg kicsit és az egyik karomat kezdem dörzsölni, ami hála a hidegnek, tiszta libabőr lett. - Nem baj, nem félek különösebben az ilyesféle 'pofonoktól' - rajzoltam idézőjelet az ujjaimmal a levegőben, miközben kimondtam az utolsó szót. Rendkívül nehéz volt úgy beszélni, hogy ne röhögjem el magam, miközben ő éppen azon ügyködött, hogy megtalálja a kanapémat. Elég nagy volt ahhoz, hogy hárman is kényelmesen elférjünk rajta félig fekvő pózban, erre ő nem találja meg... De röhögés helyett inkább odaléptem, hogy segítsek, bár már későn, hiszen addigra ledobta magát, hogy kis híján a padló is belerezgett. - Itókám? - sandítottam a konyha boltíve felé. - Nos, az akad... Illetve attól függ, hogy mifélét szeretnél még magadba dönteni. - közben összeraktam egy kupacba a szanaszét heverő festős cuccokat. kivéve egy grafitot, amit szépen a fülem mögé illesztettem, mert ahogy magamat ismerem, tuti belejavítok néhányszor a rajzba, hiába van éppen vendégem. Na és igen, a vendégről jut eszembe, szörnyen mázlis vagyok, hogy nem vettem be azt az átkozott bogyót. - Igazából tényleg olyan... A végén még elszállsz itt nekem, mint Mary Poppins egy esernyővel. - mérem fel még egyszer az állapotát a hímnek, miközben csípőre tett kézzel megállok előtte. - És miből gondolod, hogy kérdezés nélkül beengedtelek volna? - vontam fel a szemöldököm néhány pillanatra, de a bókja ismét csak mosolyra késztetett. Ma tuti, hogy fájni fog az arcom és/vagy a hasam... - Köszönöm. - közben ledobtam magam én is mellé és a lábaimat keresztbe tettem. - Igazából nem vagy nagy batár, csak részeg, ami nálam teljesen elfogadható. De ezt tudhatnád, a múltkor bemutatkoztunk egymásnak rendesen. - támasztom meg a fejem a háttámlán felé fordulva félig. - De mi vitt rá, hogy ennyire berúgj... Ezek szerint ismét? Már ha nem vagyok túl indiszkrét. - érdeklődtem finoman, mivel nem akartam érzékeny pontra tapintani. Én sosem szerettem erre a kérdésre válaszolni, ám előszeretettel tettem fel mindenki másnak. Hát igen, ezt teszi a kíváncsiság. - Kedves Dustin, ugyan lehet más választásom a saját házamban? - nevettem el magam ismét, majd bólintottam egyet. - Természetesen szívesen iszok veled, csak regéld el, hogy mi kéne, ha volna! - löktem fel magam miközben nagy boci-szemeibe néztem. - Tényleg, ugye nem autóval jöttél? - jutott eszembe hirtelen, mikor a konyha felé fordultam volna, ám megakadt a szemem a kis asztalon lévő kocsikulcsomon. - Mert ha igen, akkor az este folyamán rajtad gyakorlom a testfestést.
A hozzászólást Dorothy Caine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 06, 2013 9:00 am-kor.
Figyeltem mozgását, már amennyire képes voltam látni, és érzékelni. Eléggé letompultam, de nem is lepődöm meg rajta. Ennyi pia után csoda, hogy még a lábamra tudtam állni. - Mifélét? - nem vettem le róla a szemem, sőt még egy apró mosolyt is elengedtem, ahogy a grafit felkerült Dotty füle mögé. - Háttt olyan izésosat. Ooh, Mia Bella, annyira mindegy, csak dúskáljon benne azz alkohol és akkor jó lesz nekem! - nevettem fel halkan, igyekezve megtartani még az önkontrollomat, mielőtt totálisan elszáll, és ezzel egyidejűleg irdatlan módon lejáratom magamat... Bár, az is lehet, hogy ezen már túl vagyunk... Némileg felmászott egyik szemöldököm a homlokomra ahogy megállt előttem, és be kell valljam, eléggé nehézkesen ment felfele bámulni a másikra, de megbirkóztam vele. - Ééénn nem vagyok sem Poppins, sem Mary, esernyő meg végképp nem, szóval nem kell félned, nem szállok én sehova se. - ...max a másvilágra. Persze, nem hiszem, hogy az megoldás lenne, sőt rohadtul nem lenne az. Mindenesetre serényen vigyorogtam, hisz nem is ment máshogy valójában. Rám tapadt ez az idétlen arcforma... - Meeeert, imáádod a Zaranyos képemet, és mert tudom, hogy kedvelsz, azééért! - csipkelődtem vele, és ettől még jobban éreztem magam. Szavaim kissé már dallamosan hagyták el ajkaimat, mondhatni nem sok választott el tőle, hogy ne szólóba nyomassam, káprázatosan elbaszott hangfekvésemmel a mondatot. Torkomat halkan megköszörültem, vállamat pedig alig észrevehetően megvontam. A köszönetre újabb mosoly futott vonásaimra, miközben végre Dotty is helyet foglalt. Ideje volt... - Bemutatkoztunk? Inkább úgy mondanám, hogy te édes voltál, én meg eszméletlenül leégettem magam. De ez egyszer eltekinthetünk tőle. - vágtam egy idétlen pofát, ezt pedig egy mélyebb sóhaj zárta le. - De az vagy. - hajoltam kissé közelebb felé, ahogy a fejét támasztotta tőlem pár centire. Szó se róla, nem vagyok én sem tolakodó, sem balfasz, szóval azért a tisztes távot megtartottam. - Viszont, nem bánom. - mosolyodtam el, ki tudja hányadszorra, ahogy visszadőltem az előbbi helyzetembe, felkönyökölve a kanapé fejfájára, tenyeremmel megtámasztva az ólom súlyú koponyámat. - Mostanában ez van... - kezdtem bele halkan, némileg száj vonogatva. - Kicsit elvesztettem önmagamat. - nyeltem egy isteneset, ahogy a mondat végét sikeresen elharaptam. Azt viszont már egyenesen kitörő örömmel fogadtam, hogy a partnerem lesz az estére. Már az ivászatban. Szám széleire jóleső, elszélesedő vigyor terpeszkedett el, amit hogy őszinte legyek, nem kívánnék megnézni kívülről. - Nos, Mia Dolce... Lásd, hogy jó fiú vagyok... azt iszom, amit adsz, amid van, ahogy van... Csak annyi a kikötésem, hogy ne lónyál, ne víz, és semmiféle olyan folyadék ne legyen, ami nem káros az agynak. Az lenne a legjobb, ha ilyeneket neem is tartanál itthon! - én ismét kacagtam, ő pedig ismét fellibbent, én meg örültem, hogy egyáltalán követni tudtam a dinamikus mozdulatokat. Egyik kezemmel rövid tincseim közé túrtam, ahogy elhatározásra jutottam. Akkor már én is felállok! Éppen tökéletes mutatványt hajtottam végre, a limbó-hintós perspektíva, és a baj van a részeg tengerésszel keveréke között, mikor fülembe szökött a csilingelő női hang. - Ja, hogy aaaz? - követtem pillantásának sugarát, melynek fókusza a kulcscsomómon pihent meg. - Hát az úúúgy voolt... - villantottam meg fogaimat, zavartan, bár abszolút nem éreztem magam ezúttal kellemetlenül. - Szóval, de. - bólintottam is egyet, hogy megerősítsem szavaim súlyát. - Aaa... testfestést? - álltam meg végre teljesen egyenesen, mindkét tenyeremmel a mellkasom, és hasfalam között csúszkálva, fel-le. - Az jól állna nekem? - vontam meg kérdőn szemöldökömet, noha ismételten csak viccelődtem. - Ésssöh, mi van ha nem engedem? - indultam meg közben utána, hogy nehogymár még be is hozza nekem a piát, mert elásnám a pasiigazolványomat. Már ha létezne ilyen, de most a helyzet férfiasságát tekintve megteszi. - Egyébként... - mértem végig alakját, az eléggé hiányos öltözetével együtt. - ...játszhatnánk vetkőzős pókert! Biiiztos, hogy én nyern'k! - fogtam rá pulóverem két szélére, ahol a cipzár ketté vált, kissé meg is rángattam, ami azt illeti. Nevettem. Persze, hogy nevettem. Elég elcseszett egy gyerek lennék, ha ilyen aberrált beszólás után, ne próbálnám elmaszatolni a dolgot, vagy... izé... ilyesmi. - Mit iszunk? - értem mellé, kezeimet zsebembe ékelve, de kék íriszeimmel folyamatosan Doro-t fürkészve. Azért remélem szól, hogy ajtófélfa, mert istenbizony úgy fel fogok rá csavarodni, mint egy elengedett luftballon, ami nekivágódik egy... akárminek. Na mindegy. - Amúgy ez minek kell? - kaptam le füle mögül a grafitot, játékosan megcsóválgatva előtte. - Ezzel festesz testet ööösszevissza? - és igen... a lemoshatatlan vigyor is ott figyelt ajkaim szegletében...
Annyira édes volt, ahogy próbált rám koncentrálni annak ellenére, hogy az alkoholgőz az agyában keményen dolgozott ez ellen. De látszólag ő mindent megtett, szóval rendkívül büszke vagyok rá. - Abból akad bőven, Drágaság, csak győzz választani. - közben lepörgettem a fejemben, hogy mi is van itthon. Abszint meg whisky biztos. Rum, grappa meg likőr is bujkál valahol. Vodkával is találkoztam a napokban, na meg nem rég voltam bevásárolni is. Nem, nem hiszem, hogy ne tudna majd választani, ha arra kerülne a sor. Esetleg a bőség zavarhatja meg. - Ennek rendkívül örülök, ugyanis még szárnyakat én se növesztettem, és a nélkül bajos lenne a megmentésed. - bár szárnyalni a nélkül is tudok néha, de ahhoz kell némi tudatmódosító cucc. Utána meg már elég ha griffnek képzeled magad, és leugrassz a háztetőről. De ez persze nem saját tapasztalat, óó dehogy is. - Ki ne imádná a te képed? - vigyorogtam rá kérdőn, és mikor közelebb hajolt nem bírtam ki, a kezeim szinte maguktól közeledtek az arcához, hogy megcsipkedjék egy kicsit. Lehet, hogy meglepődik, de hát ez igazán kihagyhatatlan volt. - Ugyan már, nem égtél te le egy csöppet sem, ne beszélj itt vissza-össze. - legyintettem egyet látványosan. Mivel nem bánta, kicsit megnyugodtam, bár a válasz egy csöppet sem elégített ki. Majd kicsit később újra próbálkozok, természetesen tapintatosabban, mint az imént. A konyhába andalogva néha hátra-hátrapillantottam Dustinra, hogy jön-e vagy csak fetreng továbbra is. Természetesen nem zavart, én szívesen vittem volna be neki mindent, de úgy látszott, hogy ez az opció nem volt szimpi neki, hiszen pár pillanat múlva utánam indult, ami persze ismét megröhögtetett. - Kénytelen vagyok ilyesfélét is tartani, hiszen van egy-két olyan vendégem is, akik messze nem olyan menők, és strapabírók, mint mi. - sóhajtottam egyet a fejemet csóválva - De ígérem, téged a közelébe se viszlek ezeknek. - közben kinyitottam a szekrényajtót, és kiszedtem egy kis nasit, amit találtam, hátha időközben kedve támadt valamifélét rágcsálni. Persze a festős kérdésére rásandítottam és alaposan végigmustráltam a szám szélét rágva. - Hát majd teszteljük, de elég jó vászon lennél, ahogy így elnézlek. - egy tálba töltöttem a chipset meg a ropit, majd az utóbbiból egyet kikapva rágcsálni kezdtem. - Jelen helyzetben tuti én nyernék. - mosolyodtam el, aztán kinyitottam a hűtőajtót, kicsit nagyobb lendülettel, mint illett volna, de nem probléma, otthon vagyok, nekem szabad. - Vetkőzős póker? Erre persze volna eszed. - hajoltam le a hűtőbe ismételten a fejem csóválva, aztán kiraktam sorban a pultra az üvegeket. Azt hiszem tíz üveg került ki, némelyik tele, némelyik pedig már csak félig, de kétlem, hogy Dustinnak ennél többre lenne szüksége. - Nos, parancsoljon, Uram, válogasson. - mutattam végig a kirakaton, aztán gyorsan a részeg Ivó pajtim mellkasára tettem a kezét, hogy ezzel megállásra kényszerítsem, és becsuktam a szekrényajtót, amitől már csak pár centire volt a feje. - Szívesen. - igen, közben persze egy széles mosolyt villantottam, mire lenyúlta a ceruzámat. - Tudod az az én egyik munkaeszközöm. Mielőtt megérkeztél festegettem. - mutattam el mellette a szobában álló állványra. - És attól tartottam, hogy bármikor megszállhat az ihlet, így hát inkább legyen kéznél, minthogy keresgetni kéne, ha javítani akarok a rajzon. - vontam meg a vállam, aztán megpróbáltam elvenni tőle. - Ha szeretnéd ezzel is össze-vissza festhetlek, de az lehet, hogy nem lesz olyan hatásos, mint a festék. - visszafordultam a konyhapulthoz, aztán elgondolkoztam rajta, hogy mi is kellhet még. Ja igen, a poharak! Kikaptam hát gyorsan két nagyobb poharat a szekrényből és letettem az üvegek elé, aztán magam is felcsüccsentem a pultra. - Gondolom feles pohárra nincs szükséged... Szóval hajrá Nagyfiú. - tettem rá a tenyerem az egyik hideg üveg tetejére és figyeltem Dustint, ahogy kiválasztja a kezdő italt.
Máris felcsillant a szemem! Ha bőven van belőle, akkor a legjobb helyre jöttem, még így is, hogy kettőig alig látok. Vagyis látni éppenséggel látok, nagyon is. De hogy menni nem tudok az holt ziher! Számat mosolyra húztam mindenesetre, ez pedig tovább szélesedett, ahogy a megmentésemről kezdett el beszélni. Na de várjunk csak egy apró-icipici-mini-másodpercre... - De... Figyelj már... Miért is kell enhgem megizé... megmentelni? - pislogtam rá kissé értetlenül, noha inkább hóbortosnak nevezném, ha kívülről figyelném magamat. Vagy idétlennek... Persze elröhögtem, mint a ma este folyamán már annyiszor. Jól csinálom, nincs mese! - Namármost, pééldául... - kezdtem bele az okfejtésbe, hogy ki ne imádna engem. Még az ujjaimat is az arcom elé emeltem, hogy másik kezemmel imitáljam a számolás művészetét. A baj csak az volt, hogy hirtelenjében öt ujj helyett láttam azonnal vagy kilencet. Igen... annyit biztosan! - Öööh... Hát igazságból nem tudom... - döntöttem oldalra fejemet szórakozottan, ahogy egy ezerwattos vigyor is felfigyelt a képemen. Jól éreztem magam Dottyval, talán ezért is pont ide jöttem. Lévén, hogy az első alkalommal is jól kijöttünk. És bár ő azt állítja, hogy nem égtem semmilyen szinten sem előtte, azért én ezt erősen megvétóznám... De ám legyen. Kivételesen nem kötözködöm, meg egyébként sincs most hozzá agyam, hogy érvekre támaszkodjak, és még mindemellé gondolkodjak is. Ahogy utána indultam minden reményem abban volt, hogy nem nyalok el első körben. A második kör pedig az volt, hogy még véletlen se essek Dorora. Ciki lenne... De áldott az én két lábam, meg a maradéknyi ügyességem, így nem volt mitől tartanom, mikor végre mellé értem. - Háth ezz elég naaagy hiba. Nem kell szörpi. - ráztam meg a fejemet, akár csak egy öt éves kisfiú, azzal az ártatlannak látszó, már-már aranyosnak nevezhető nézéssel, amivel rápillantottam. Igazából csodáltam, hogy még elviselt, amennyi hülyeséget hordtam itt össze neki... Mindenesetre mikor élő vászonként is megfelelőnek titulál azért kihúztam magam. Bár, esélyes, hogy a műveletet csak én éreztem masszívnak és stabilnak, mivel a lábam kicsit beleimbolygott. - Khm... Most ezt bóknak veszemm! - nevettem fel kedélyesen, miközben lassan visszaengedtem a laza tartást gerincemnek. Nem, ma nem jó ötlet ilyen délceg mutatványokat lebonyolítanom... - Te? Te nem nyernél... Én rajtam még kabát is van! Vagyis... volt... Reggel még biztos, hogy volt! - taperoltam le mellkasomat, ahogy kapcsoltam, hogy az imént említett textilt valahol sikeresen elhagytam. Hmm... Remélem csak itt, és nem a kocsmában. Igazából esélyes, hogy a két mondatát erősen összekevertem, mindegy. Most már totálisan mindegy, mert holnap biztosan elásom magam enélkül is... - Méggg jóh, hogy van rá eszem! - dőltem neki a mögöttem álló pultszerű tákolmánynak. Azaz, csak akartam, mert a lendület és a távolság adta gikszerek miatt, kicsit félresikerült. Jó, azért el nem tanyáltam, viszont hirtelen kellett megkapaszkodnom, majd visszaállítani az egyensúlyom. Persze ezt a kis malőrt hamar elfelejtettem, amint az üvegek elém kerültek. - Ahh... ez a pia mennyország! Köszi. - nem mondom, hogy ámultam és bámultam, de azért teljes átéléssel örömködtem, hogy nem maradok szomjas a továbbiakban sem. És hála Dottynak, a fejem sem szorult a hűtőszekrénybe! Az a minimum, hogy belegravírozom a nevét a kocsim lökhárítójára! - Hmm... Szerintem... Ez, meg ez... meg ez... ja és ezt is vigyük! - kaptam fel lazán négy üveget, majd tekintetem a nőstényre siklott. - Neked is jók lesznek? - igazából a válasz valahol elcsúszott, mert közben már a ceruzájával szórakoztam. Pimasz kis kobold vagyok, kétségtelen... Viszont egészen érdekfeszítően hallgattam őt, ahogy a festésről beszélt. Mintha erről már a múltkor is ejtettünk volna pár szót... Vagy csak Deja vu-m van...(?) Mindegy, a lényeg, hogy hajlandó újra mesélni róla, vagy hozzátevőlegesen informálni. Közben a cerkát is visszaadtam neki, én sokra úgyse mennék vele. - Sze'ntem, nem 'ssak, hogy nem hatna, de lehettt, hogy fájna is egy picikét... - vontam oldalra szám szélét, majd elvigyorogtam magam. Igazából ezt a részét már nem próbálnám ki. Inkább az ecset. Annyira beszéltünk, hogy az iménti négy üveget visszahelyeztem a pultra, amik elé ő sietve tett le két poharat. Nők... Flancolnak itt. Üvegből is megteszi, nem vagyok én finnyás. - Nem csak felesre, de simára sincs. - mosolyogtam rá, ahogy megragadtam a whiskyt, majd elválasztva azt a tetejétől jólesően becsókoltam a száját. Már nem is éreztem a hatását sem, ahogy az józanabb állapotomba szétmarja a torkomat. - Nem vagyok amúgy izé... herpöö... herpizés. - mintha egyébként lehetnék... Tiszta hülye vagyok. Ettől függetlenül tovább nevettem, mint egy barom bohóc, majd újabbat kortyoltam. - Igyál te is, héj! - toltam át neki az üveget, miután leöntöttem belőle legalább a felét. Szivacs effektus, igazán... megnyerő. - Egyébként most itt fogunk lenni? Csak mert akkor ide felülök. - meg se vártam a választ. Ohh, én tahó. Lendületesen felrántottam magam a pultra, és a lábaimat átkeresztezve kicsit meglóbáltam őket. - És, ha én akarlak lefestelni? Festezni... Festegetni... Fest'ni... Ááá.. Festeni! - csattantam fel kissé, majd tincseim közé túrtam, és inkább belekortyoltam egy másik üvegbe, ameddig Dotty a whiskyt birtokolta. - Szóval, engednéd, hogy én? Téged...? - kurvára nem tudok festeni, mi a francról gagyarászok?!
Kezdőlap
Dotty drága 
//
