Azt is mondhatni, hogy annyira egyszerű vagyok, mint egy bot. Annál egyszerűbb dolgot nem nagyon talál az ember sehol szerintem. Persze ennyi idősen, mint a rossz vénasszonyoknak, nekem is megvannak a hülye szokásaim, rigolyáim, nameg a néha a túlzó szentimentalitásom, amit az élettelen tárgyak is simán táplálnak bennem... és így vagyok azzal is, ha valami él, és történetesen ilyen rég óta ismerem, és szeretem, mint Wlodot. Na, ilyen esetekben aljasul, hatványozottan vissza lehet ezzel a gyengeségemmel élni. Illetve... én nem mondanám ezt gyengeségnek, de visszaélhető. A papagájként hajtogatott "ez csak egy kocsi" replikájára egyébként, amikor már csak a kezdő szavakat meghallom veszett pisszegésbe kezdek, és még a tulajdon, csöveskesztyűvel ujjatlan kesztyűvel ellátott mutatómat is a saját - meg a másikat az ő ajka elé pakolom. Veszettül gyerekes, és egyben rájátszásosan "én" vagyok benne ebben a gesztusban is. Innentől egészen addig, míg aggódva nézek körül az utastérben, hogy meghallotta-e a járgány, és büntet-e minket. De nem. Szerencsétlen jószág csak hagyja, hogy a váltója nyekegjen, a pedálok nyomódjanak. - Te még nálam is szörnyűbb vagy... nemerjidenézni! Az utat, te głupek! - nem bízom a szavamra, meg a véletlenre az életünket, nem kapkodva, de nyúlok a kormánykerék szabad, felém eső részéhez, hogy korrigáljak, és ne körül ki egy szembejövő teherautó szélvédőjén... a pirosért annyira nem aggódom, szerencsére a város nem világváros. Megúszhatóak a dolgok. Ahogy a sarufék is, amire bejátszom a már jól ismert feldobott-talpas bogár effektet. A többit meg ha lehet, nem kommentálnám. Könnyen elfecsegek vele egyébként arról, hogy is kéne mennie, meg merre. Ebben a tekintetben is tipikus anyósülésen ülő női navigátor vagyok. Legalább annyira beleszólok a vezetési stílusába, mint mások függönyszínébe, de ennek hála, hogy, bár hangoskodva is, de leparkolhatunk végül az én kis csudálatos rezidenciám előtt.
A kólát bent hagyom, az a kocsiba való, én magam meg kihuppanok az egyébként jóval mélyebb hóba, mint ami a városban olvad és jegesedik felváltva. Itt a hegy, itt minden ideális a hónak, ráadásul, mivel mindent hagyva rohantam ez elé a jóképességű elé, még el se lapátoltam. Túl kell lenni ezen a pár méteren és máris az előszobában lehet toporogni, meg olvadni. Ennél már csak akkor lehetne egyértelműbb, hogy ez a lakás hozzám tartozik, ha ki lenne írva minden szobába a becses nevem. A szín, a forma, meg az a tolakodóan édes vaníliaillat is tökéletesen én vagyok. Becsukom Wlod mögött az ajtót, ha szándékozik bejönni... márpedig, ha mást nem, berugdosom. Aztán meg fejtem is le róla a kabátot (a cipőjét oldja meg ő, mint nagyfiú) és terelgetem befelé, hogy lenyomjam a puha kanapéra.
A kijelentésén elnevetem magam jókedvűen és amikor ő is ráfog a kormányra, azért visszairányítom rendesen egyenesbe a kocsit és már csak oldalra sandítva nézegetek rá, továbbra is széles vigyorral a képemen. Marhára meg vagyok elégedve magammal, remekül elszórakoztat az aggodalma, ami persze alaptalan, hiszen tényleges veszélybe úgysem sodornám. Egyébként az út hátralevő részén, konzekvensen igyekszem az ellenkezőjét csinálni annak, amit mond... mármint nem ami az útirányt illeti, azt követem. Csak ha azt mondja, hogy lassítsak, beletalpalok a gázba, ha előre nézzek, akkor ismét csak teljesen rá fókuszálok... Mint egy rossz gyerek, aki juszt is az ellenkezőjét csinálja annak, amit mondanak neki. Azért a lengyel megnevezés jóleső nosztalgiával tölt el, nem is igazán tudom, mikor álltunk át egymás között is az angolra. A parkolás ezúttal kizárólag a véletlennek köszönhetően, de gördülékenyen sikerül. Leállítom a motort, behúzom a kéziféket és akkor jómagam is kiszállok. Ugyebár még nem sikerült teljesen alkalmazkodnom a helyi körülményekhez öltözködés terén, így, a bakancsomba simán bepotyog a hó, lehet olyan cipő kéne, aminek szűkebb a szára, hogy ebben a lábszárközépig érő fagyott vízben is megálljam a helyem. - Magasabb hegy nem volt a környéken, ahova költözhettél volna? - Kérdem felvont szemöldökökkel, miközben rá se pillantok, épp a kocsi oldalától igyekszem úgy eljutni az ajtóig, hogy ne ázzak át teljesen. A nyitott ajtóra bizony nem kell egyszer se mondani, hogy menjek be rajta. Amikor pedig beérek az előszobába, meg is állok a közepén, magamon a zsebeimbe dugott kezeimmel összehúzva a bőrdzsekit. Amikor Ráhel megkísérli lefejteni rólam, akkor bizony ellenállásba fog ütközni, mert én aztán nem adom magam és egyelőre egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni. - Várj még egy kicsit, olvadok. Amúgy is, ott a fogas, megoldom. - Elhadarom, majd fejemmel az említett bútordarab felé bökök. És akkor még vacogok vagy egy fél percig mire végre sikerül annyire felmelegedni, hogy le merjem venni a kabátot. (Persze fel is akasztom.) Mivel észreveszem a cipőket és azt, hogy Ráhel is levette az övét, így én is kibújok belőle a falnak támaszkodva. Tenyereimet összedörzsölve sétálok be a szobába, úgy nézelődök a színes dolgok között. A kanapé fölött lévő színes képek láttán mondjuk szemöldökeim összeszaladnak és értetlen homlokráncolással billentem oldalra a fejem. - Ez hasonlít arra, ami az angol lakásodban volt, csak ez... - Keresem a szót, de ahogy elhúzom a szám és ráncolom az orrom, elég beszédes. A kezem a rámutatás állapotában marad. - ...sokkal rondább. Vagy ez ugyanaz? - Állapítom meg végül, majd ugyebár itt az ideje, hogy helyet foglaljak, lehuppanok hát a nő mellé, karjaimat fel is helyezem a párnázott háttámlára, én már otthon is érzem magam. Annyira nem meglepő a közeg, éltem már vele... de még mennyit.
Azért aggodalomról ilyen mélységekben nincs szó, én is megérem a pénzemet a volán mögött, de ugyanannyira szeretek belekontárkodni, ha már az én kocsimat vezetik. És ráadásul nem szűnik meg pimasznak lenni ez az álnok lélek, pedig az ember azt hinné, az ilyen incselkedés a korral kinőhető... hát tévedtem. Az rendben van, hogy én nem unom meg a gyerekeskedést ezt tarja fiatalon a lelkem, de nem törvényszerű, hogy mások is ezt műveljék. Egy idő után átbillenve nagymamába viszont csak egy intéssel ráhagyom a dolgot. Tényleg mindegy, mert be is parkolunk nemsokára ugyebár hathatós navigálásom eredményeként a házikó elé. Wlod pedig nem hajlandó abbahagyni a kritizálást. Ráhagyom, nagybölcsen. - Nem volt, hiába rimánkodtam, hogy márpedig bosszantani akarok ezzel valakit. Ha pedig melegedik az előszobában, akkor magára hagyom, míg a konyhában vizet teszek fel forrni. Na nem kopaszra akarom önteni, egyszerűen megteáztatom majd, ha beljebb merészkedik. Módszeresen pakolom le a dohányzóasztalra a tálcát, a bögrékkel. Meg sem kérdezem, hogy kell neki, van valamennyi emlékem a szokásairól, ami a jelenlétével készségesen előszivárog a tudatalattimból, szóval olyat, és úgy kap, amit szokott. Csak, hogy meglegyen a nosztalgiaíz is. amíg mustrálja a holmijaimat, az egész kis készülődésem alatt mintha odaragadt volna a képemre egy mosoly, azzal sandítok fel szabályos időközönként rá, természetesen kedvtelve. Határozottan tetszik a tény, hogy itt van, nem hiszem, hogy valaha meg tudnám unni. Még akkor se, ha megint undokoskodik, ezúttal a dekoráció miatt. - Te se vagy szép, mégis felneveltek és szerettek... ugyanaz. - aztán fogom a bögrémet, töretlen jókedvvel és bekucorodok mellé. Mesterien pont arra az érzékeny határvonalra, ami már elég közel van, de még annyira nem, hogy elhúzódozzon... na jó, talán csak egy leheletnyivel közelebb. Nem tehetek róla, sokáig nélkülöznöm kellett. Csak azon csodálkozom, hogy a rabbi nem tette még tiszteletét mifelénk. Bár, ami azt illeti, az utóbbi időben szeret a stratégiailag fontos pillanatokban felbukkanni, bizonyára most is az élménybeszámoló alatt fog felcsücsülni a karfára... a pozőrje. Mert bizony, hogy várakozó tekintettel pillantok felfelé a tőszomszédomra. Ha nem indul meg magától a mesélőke akkor kicsit noszogatom. - Akkor... miért agy itt, meddig maradsz, mik a terveid..? A vallatólámpa nincs kézügyben.
Csak szusszantok egyet a válaszára, miközben igyekszem a lehető legzordabban nézni a fehér terepre. Mintha csak fújnék a hóra, de jó is, hogy nem fejtem ki ennél jobban a véleményem a dologról. Borzalom egyébként, hogy Ráhel pusztán érzelmi alapon, milyen döntéseket tud hozni. Fogadjunk, hogy ebben a házban mondjuk a színe tetszett neki... vagy az elrendezése... vagy az aurája! Még rosszabb. Mindegy, bemorcoskodom hát magam az előszobába, ahol már jó, mert van fűtés és jelenleg itt Alaszkában ebből van a legnagyobb hiányom. Mármint a nulla fok fölötti hőmérsékletből. Hagyom, hogy ténykedjen, a konyhába épp csak besandítok, amíg ott van, hogy felmérjem a terepet, aztán ugyebár vele egyetemben áttérek a nappalira, amit már azért tüzetesebben szemügyre veszek, befejezve azzal az ocsmány képpel. Ez megint olyasmi, amit sosem fogok megérteni. - Hát... azért annyira nem. - Csak oldalra biccentem a fejem, szám is kicsit félrehúzom válasz közben. Oké, nem vagyok szép és nem is neveltek fel valami nagy szeretetben. Tény, sosem zengtem ódákat a gyerekkoromról, hogy ezzel nagyon tisztában legyen, de azt azért biztos említettem, hogy mennyire gyűlölöm az apámat. Mindenesetre még egy kicsit elnézem a képek, gondolkozó, ezzel szemben nem túl értelmes képpel, majd végül szusszantok. - Oké. - Ennyi, megadtam az engedélyt, nem zaklatom tovább szegény képet. Ha megpróbálok Ráhel fejével gondolkodni, ami annyit jelent, hogy minden értelmetlen dolgot szeretni kell, mintha lelke lenne, akkor igazából ez egy... nemes gesztus. Vagy valami olyasmi. Nem dobja ki, pedig ocsmány. Magamhoz veszem a bögrét - mert én a bögrés típus vagyok -, és akkor a Ráhel felőli karomat teszem a kanapé karfájára, és mindez nem a véletlen műve. Ismerem mint a rossz pénzt, jobb ha megelőzöm azt, hogy addig böködjön, amíg nem engedem oda magamhoz. Meg sem lep, meglepő, de még kicsit talán hiányzott is. A tekintetét egyébként nem értem, a nagy csendben csak belekortyolok a teámba és aztán pedig gyanútlanul felvont szemöldökökkel tekintek rá, hogy ugyan mit néz. Nem vagyok gondolatolvasó, nekem most egyszerűen jó és kész. - Hát... az őrzők küldtek, meg az FBI... mármint az FBI azt hiszi, hogy ők maguk küldtek, de elég kuszák a szálak. Maradni addig fogok, amíg a falkád meg a másik nem moderálja magát és áll le a feltűnő gyilkolászással. Nem tudom mi van itt, de már mások is felfigyeltek rá, szóval jöttem takarítani. Amúgy terveim... hát... jó lenne nem a hotelben lakni. - És az utolsó mondathoz csak úgy mellékesen tekintetem gyorsan végigfuttatom a szobán. Hogy hátsószándékaim lennének, mert valójában ide akarok költözni? Valóban, de hát közel sem vagyok annyira burkolt, mint amilyennek képzelem magam, nyilván átlát rajtam, így kíváncsian figyelem is a reakcióját.
Kezdőlap
