- Gabriel. Örvendek, Svetlana. Igyekeztem az útra koncentrálni, és lassabban hajtottam, mint szokásom volt, mert nincs igazán tapasztalatom az ennyire téli körülmények közötti vezetésből. De azét haladtunk rendesen. Aggódtam Lanáért, mert a sebek, az ijedtség, és a vérveszteség együtt azért nem semmi, nem akartam, hogy elájuljon, vagy pánikba essen. Mivel kérdezett, és a beszélgetés a legjobb figyelemelterelés, így válaszoltam. - Éppen azért mentem oda, mert ott nincs semmi. Szerettem volna egy kis időt eltölteni a vadonban, távol a civilizációtól. Persze így hogy egy autó és aszfaltozott úgy van tőlem egy köpésre ez így csak önbecsapás. De azért mégiscsak szép volt ott állni a hóban a fák között. Na, ennyi erről elég is. Ahhoz, hogy nem csak álldogáltam, semmi köze. - Na és Ön? Honnan hová tartott, amikor lerobbant a kocsija? Ha jól hallom, nem idevalósi. Éreztem az akcentust a hangjában, hogy nem az anyanyelvét beszéli. A város nem volt túl messze, de arról például sejtelmem sem volt, hogy azon belül hová is vigyem őt.
~ Gabriel, legalább a nevét tudom,bár azt nem, hogy hová valósi. Nem éppen alaszkai név, inkább olasz, de nincs akcentusa.~ Néhány pillanatig ezen gondolkodtam, de nem is baj, addig sem a sérüléseimre figyeltem. Egyébként normál tempóban haladtunk, Gabriel igen jól vezetett, az autó egyszer sem csúszott meg a havas úton. A visszapillantó tükröt próbáltam nézni, hogy láthassam az arcát, mikor válaszol nekem. Ez sikerült is, olyan volt, mintha egymással szemben ülnénk, így legalább nem a hátának beszéltem. - Akkor ön is a természet nagy rajongója. Megértem , ha tehetem, én is a természetjárást választom. - Kicsit talán többet beszéltem a kelleténél, ebből is láthatta, hogy szeretek beszélni, bár ebből még nem feltétlen következtethetett a munkámra. Tovább nem faggattam, megelégedtem a válaszával, nem is gondoltam semmi másra. - Azt viszont csodálom, hogy nem fázott odakint egy szál ingben.- Ezt azért még kénytelen voltam megemlíteni, mivel tényleg mínuszok uralkodtak odakint, rajta pedig egyáltalán nem látszott az, hogy megfagyna. - Jól hallja. - Elmosolyodtam, mikor feltűnt neki az akcentusom. - Moszkvából érkeztem, a szüleim éltek itt. - Ezt kissé szűkszavúra fogtam, mivel elég sok zűrzavar volt körülöttük, nem akartam erről több információt megosztani. - Apámnak van a közelben egy elég nagy ingatlana, erdős terület, azt szerettem volna megnézni, de eltévedtem. Most legalább tudom, hogy egyedül nem célszerű erre autózni. - Keserű mosoly futott az arcomra egy pillanatra, közben ismét kortyoltam a vízből, majd a kötésemre pillantottam. Már az is véres volt, a vér látványától pedig én is rosszabbul éreztem magam. - Elnézést, messze van még a kórház?-Kérdeztem kissé aggodalmasan.
- De fáztam. amikor meghallottam a sikolltását, már éppen beültem volna az autóba és levettem a kabátomat. A kabát valóban ott hever az anyósülés előtt, bár egész idő alatt egyszer sem volt rajtam, csak biztonság kedvéért hoztam el. Az álca része. Mondjuk, ha pár percnél hosszabb időre emberként megyek ki ilyen időben amúgy is felveszem, de ha akkor elkezdek öltözködni, akkor Lanát széttépik a kutyák. Attól, hogy nem fogok megfázni, még nem rajongok a hidegért, de ha kell, akkor eltűröm. - Nos, egyedül valóban nem tanácsos. De ha mégis, akkor legyen magánál valami husáng, és egy feltöltött mobil. De a legjobb, ha az autó nem romlik el. Az a tuti. Ez mondjuk vérfarkasok ellen mit sem ér, de a kutyákat ennyivel talán megúszhatja. Lanának nem tudom, hogy szerencséje volt, vagy pechje. Azt hiszem inkább az utóbbi. Először az autó lerobbant, aztán én feléje kergettem a kutyákat. Igen, azt hiszem ez inkább pech. - Nem tudom, hol van a kórház. Én sem vagyok idevalósi, de mindjárt megkérdezem. A mobilomon tárcsáztam a 911-et, és útbaigazítást kértem a kórház felé, közöltem, hogy sebesültet viszek. Miután megkaptam, bontottam a vonalat.
Első válaszára nem mondtam semmit, gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, hisz ki is bírna elviselni ilyen hideget odakint? Senki sem szuperhős, vagy bundás farkas. Gondolataimból következő szavai rántottak vissza a jelenbe, mindent, amit mondott, elraktároztam a fejemben. - Igaza van, tulajdonképp mobil az mindig van nálam, de éppen lemerült, és még csak meg sem fordult a fejemben az, hogy ilyen helyzetbe keveredhetek. - Meséltem rövidre fogva, nem akartam elterelni figyelmét a vezetésről, már csak az hiányozna, ha átfutna az úton egy szarvas, aminek neki mennénk. Nem lenne szerencsés, egy nap két veszélyhelyzet. Mikor meghallottam, hogy nem helybéli, kissé megijedtem, hisz már kezdtem megörülni annak, hogy jó kezekbe kerültem. Ettől függetlenül nem akartam hangot adni a félelmemnek, de ha hátrapillantott és rám nézett, akkor láthatta rajtam,hogy bizony, egyáltalán nem vagyok nyugodt. - Rendben - Elhallgattam, míg telefonált, azt követően ismét nyugodtabb lettem, hogy tudtuk, merre is van a kórház. - Hová valósi és mi járatban errefelé? - Érdeklődtem, hisz én is kíváncsi voltam rá. Semmit sem tudtam a férfiről a nevén kívül, még csak azt sem, hogy mivel foglalkozik. ~ Remélem, nem egy sorozatgyilkos~ Míg a válaszait vártam, megláttam a város külső részét, lassan begurultunk és megláthattuk az első épületeket. Már a kórház jele is látható volt, aminek kifejezetten örültem.
Igyekeztem alkalmazni az útbaigazítást, és megtalálni a megfelelő leágazást Fort Wainwright felé. Az utasítások eléggé egyértelműek voltak, így könnyen követem őket, és valóban hamarosan éreztem, hogy sínen vagyunk, vagyis inkább a megfelelő úton. - Nos, én Chicago-ból jöttem, és ha úgy vesszük, már mégis helyinek számítok, mert itt szeretnék letelepedni. De csak pár napja érkeztem. Ráhajtunk egy tükörjéggé fagyott vízátfolyásra, és a kocsi csúszni, és fordulni kezd, de nem kapkodok, csak leveszem a lábam a gázról, és óvatos ellenkormányzással átcsúszom a veszélyes részen, és utána hozom egyenesbe a járművet. Szerencsére szembe éppen nem jött semmi, mert azzal azért összecsókolóztunk volna. - Vannak itt meglepetések erre-arra ... - jegyzem meg higgadtan. - Be van kötve? Nem akarok ráijeszteni, de lehet, hogy most azért sikerült.
- Chicago? Még sosem jártam Amerikában, de olvastam róla. Régebben a maffia fő tevékenységét Chicagoban folytatta. Ugye most már más ott a helyzet?- Felkeltette érdeklődésemet ez a téma, de annyira nem, hogy részletesen elmerüljek benne. Miközben kérdeztem, az autó egy megfagyott vízátfolyásra került, mondanom sem kell, ismét megijedtem, mindkét kezemmel az ülésekbe kapaszkodtam. - Te jó ég, huh. - Fújtam ki a levegőt, mikor megemlítette, hogy bizony út közben bármi előfordulhat. - Még nem. - Válaszoltam kurtán, megkerestem az övemet, és a biztonság kedvéért becsatoltam, majd ismét kifújtam a levegőt. - Ne higgye, hogy ennyire parázok mindig, nem vagyok kényeskedő típus, de ez a mai nap..kicsit sok volt. - Úgy éreztem, ezt meg kell osztanom vele, mert tényleg utáltam, ha az emberek egy kényeskedő libával azonosítanak. Úgy tűnt, azért csak épségben elérjük a kórházat, ugyanis a következő kanyar után már látszódott annak hatalmas épülete, szemből el is ment mellettünk egy szirénázó mentőautó. Mikor megláttam az egészségügyi épületet, valahogy mindentől elment a kedvem és el is csöndesedtem. Utáltam a kórházakat, és attól féltem, hogy ha itt hagy ez a férfi, akkor utána itt tartanak majd, és egyedül kell néznem a szürke falakat. - Miután kirakott, itt hagy? - Kérdeztem kicsit aggodalmasan, tudom, hogy nem várhatom tőle, hogy maradjon mellettem, de mégis, nem volt kedvem ahhoz, hogy egyedül maradjak.
- Igen, most megváltozott a helyzet. - feleltem az igazságnak megfelelően, mert hát a maffia egyik, ha nem a legnagyobb feje elhagyta Chicago-t és elköltözött Fairbanksbe. Én is megláttam a kórház épületét, és a közeledő mentőautót. Őszintén szurkoltam nekik, hogy ne szálljanak el a jégátfolyásnál. Néztem is a visszapillantó tükörben, mi lesz velük. Nos, semmi jó. - A francba! - morrantam fel, amikor láttam, amint elszálltak a fák közé. - Fordulunk! - szóltam hátra, és megnyugodva láttam, hogy közben mar bekötötte magát. Kézifékes 180 fokos fordulót még nem csináltam, bár tudtam, hogy lehet. Itt volt az ideje. Miután egyenesbe hoztam újra a kocsit, kivettem a mobilomat, és hátradobtam. - Hívja a 911-et! Lana nem volt túl jól, de feltehetőleg sokkal jobban, mint a mentősök az autóban. És ha megérkezik az újabb mentőautó, innen, egy köpésről, majd őt is ellátják. - Ne feledje el megemlíteni a jégátfolyást az úton ... Jó, hát a jég nem folyik, de jobban nem tudom körülírni. Én most még inkább megálltam előtte, behúztam a kézféket, bekapcsoltam a vészvillogót, és kiszálltam. - Maradjon az autóban! Azzal elindultam megnézni, mi a helyzet.
Jó volt hallani, hogy legalább egy várost elkerül a bűnözés, bár, ha arra gondoltam, hogy mi történt a szüleimmel Fairbanskben, egyből összerándult a gyomrom. Mai napig nem tudom, hogy ki ölte meg őket, még csak azt sem tudom, hogy a nyomozók mit derítettek ki eddig, bár félő, hogy lezárják az ügyet. Gondolataimból Gabriel idegesen csengő hangja rántott vissza, és ahogy hátrapillantottam, én is megláttam a fák közé száguldó mentőautót. - Úristen. - Szörnyű volt ezt látni, aggódva néztem utánuk, semmi mozgás nem látszódott. Azt viszont tudtam, hogy ha most fordulás következik, akkor bizony erősen kell kapaszkodnom. Úgy is tettem, erősen markoltam a kapaszkodót, és az előttem lévő háttámlát, a gyomrom kissé felfordult a forgástól, de azért még egyben voltam. - Jó, hívom. - Elkaptam a telefont, majd tárcsáztam a mentőket, végre felvették a telefont. - Kérem, segítsenek, a kórháztól két km-re egy vízátfolyáson megcsúszott egy mentőautó és lesodródott az útról, valószínűleg több sérült is van. Óvatosan jöjjenek a jégátfolyás miatt!- Kinyomtam a készüléket, ezt követően már csak várni tudtam. Gabirel lefékezte az autót, én a kocsiban maradtam és rám tört a rosszullét. Még felpillantottam, láttam, hogy Gabe kipattanva az autóból a balesetet szenvedett mentőautó után siet. - Remélem, nincs nagyobb bajuk. - Sóhajtottam magam elé, majd ki akartam nyitni az autó ajtaját,hogy egy kis friss levegőhöz jussak, de ebben akadályozott a biztonsági öv. Éppen azzal vacakoltam, mikor hirtelen vakító körlámpák fényére lettem figyelmes, s ahogy felpillantottam, láttam, hogy egy kisfurgon megcsúszva a jégen egyenesen felém tart. - Neeeeeeee- Kiáltottam, ezt követően éles csattanással gyűrte be az autónk műszerfalát a kis furgon, előttem pedig elsötétedett minden...
- A rohadt életbe! - csattantam fel az újabb csattanás hallatán. Azért hagytam az úton az autót, és kapcsoltam be a vészvillogót, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek ott száguldozni. Tudom, hogy hirtelen jött a hidegfront, de ennyire nem kéne duhajkodni Alaszkában senkinek. Odarohantam a mentőautóhoz, és szemügyre vettem a benn ülőket. Eszméletlenek voltak, súlyos sérülésekkel, de éltek. Nem fogom őket innen kirángatni, mert azzal csak ronthatok mondjuk egy gerincsérülésen. Viszont ha így marad a helyzet, akkor csak mindenféle lángvágókkal, meg egyéb brutál-szerszámokkal tudják őket kivenni, és az eltartana egy ideiig. Mivel senki nem látja senki, kicsit még amortizáltam az amúgy is roncs autón, hogy a sebesülteket azonnal ki tudják venni. Döntse el valaki, hgoy ezt mi okozta a baleset,v agy valami más. A többi már nem az én dolgom. Egyik sem vérzik annyira, hogy elpatkoljon hirtelenjében. Otthagytam őket, és irány vissza Lanához. A furgon vezetője akkor támolygott ki a kocsiból. Ő sem nézett ki jól, de élt, és saját lábán állt, ha nem is biztosan. Kinyitottam a hátsó ajtót, és Lanával foglalkoztam. A furgon jól összetörte a kocsit, ha elöl ül valamelyikünk, akkor neki komoly baja lehetett volna, de itt a hátsó ülésen azért nem olyan vészes a helyzet, a kocsi idáig nem roncsolódott, csak az ablakai törtek ki. Lana valószínűleg beszerzett még egy agyrázkódást is. - Ébresztő! - finoman paskolgattam az arcát, hátha ennyi elég.
Szépen lefejeltem az előttem lévő üléstámlát, amitől bizony egy szép kis agyrázkódásra tettem szert. Azonnal elájultam, néhány percig nem is voltam eszméleténél, már csak akkor tértem magához, mikor paskolgatták az arcomat. Lassan kinyitotta a szemeit és Gabrielt pillantotta meg maga előtt. - Mi történt?- Kérdeztem nyöszörögve, mert még mindig fájt a lábam, de most már a közérzetem is vacak volt, szédültem, hányinger kerülgetett és a fejem is lüktetett a fájdalomtól. Miközben velem Gabe foglalkozott, kiérkeztek a mentőautók, illetve egy tűzoltó osztag is, akik azonnal kezelésbe vették a mentőautó sérültjeit. Az egyik mentős odasétált hozzánk is, először a kisfurgon vezetőjét kérdezte, hogy minden rendben van-e, majd Gabrielt szólította meg. - Uram, minden rendben? Ki sérült meg?- Érdeklődött a férfi, akinek egyelőre csak a lábait láttam. - Ne hagyj itt..- Motyogtam Gabrielnek, de addigra már a mentősök vettek át tőle.
Örömmel láttam, hogy Lana magához tért. Kicsit kótyagos volt, de ez érthető. Eddigre mentő- és rendőrautók lepték el a környéket. Hiába kéri Lana, hogy ne hagyjam itt, őt a mentősök veszik kezelésükbe, engem meg a rendőrök. Papírok, mondjam el a történetet, hol történt a kutyatámadás, mit csináltam itt ... Csak jönnek a kérdések, csak jönnek ... Benyúlok az autóba a törött ablakon, és kiveszem a kabátomat, kirázom belőle az üvegcserepeket, és belebújok, aztán türelmesen válaszolgatok az összes kérdésre. A kölcsönzős nem fog örülni, amiért tropára ment az autója, de feltehetőleg van biztosítása. Mire velem végeznek a rendőrök, már az összes sérültet elszállították, beleértve Lanát is. Hiába nem akartam volna otthagyni, nem mehettem vele. Nem vagyok családtag, és nem hagyhattam ott a rendőröket. Aztán a helyszínelésnek is vége. Az egyik rendőr megkérdezi, hogy jön-e értem valaki. Nem, nem jön. Így aztán bevittek a városba, és gyalog baktattam haza. Mire belépte a hotel ajtaján, már nagyon jól jött a meleg, és a pihenés. Majd holnap betelefonálok a kórházba, és érdeklődöm Lana felől.
Senkit sem ismertem a városban, és ami azt illeti, nem túl jól alakultak a dolgok. Nem elég az, hogy nem mertem beköltözni abba a házba, ahol megölték a szüleimet, még baleset is ért, kétszer egymás után. Nagyon elegem volt mindenből, az pedig, hogy újra ismeretlenek vettek körbe, nem nyugtatott egy cseppet sem. Igaz, Gabrielt sem ismertem, de vele legalább váltottam pár szót, és ha a mentősökkel kellene összehasonlítanom, bizalomgerjesztőbb volt. Hiába kértem, hogy maradjon velem, őt a rendőrök vették elő, engem pedig a mentősök láttak el. Már csak távolról láttam őt, még csak a vezetéknevét sem tudtam, hogy valahogy megháláljam a mentőakcióját. A mentősök beszállítottak a fairbanksi kórházba, ahol ellátták a sérüléseimet, a karomon és a lábamon, kaptam tetanuszt is, a fejemre pedig egy szép kötést. Az agyrázkódás miatt aznap éjszakára bent tartottak, és még a következő napot is ott töltöttem.
Három teljes órája vezetek megállás nélkül. A bérelt kocsiban persze nincs semmiféle légkondi így gyakorlatilag lefagy a lábam, mire elérem ezt az álomhatárt. Hogy miért jöttem ide, azt nem tudom. Talán újrakezdést keresek, elvégre annál nehezen lehetne jobb helyet találni erre, mint ahol születtem. Azt most tegyük félre, hogy soha nem láttam még egy büdös háztetős sem ebből a városból, meg azt is, hogy valószínűleg egy darabig csövezni fogok ebben a kocsiban, amíg nem találok egy helyet, ahol ellakhatok. De nézzük a jó oldalát: annyira messze vagyok Iraktól amennyire csak lehetek. Elválaszt egy óceán, elválaszt a Földközi-tenger. Biztonságban vagyok. Na persze. Jefferson közlegény is biztonságban volt. Azelőtt a bevetés előtt azzal hitegetett minket, hogy elhívja élete nagy szerelmét, valami Jessicát a moziba. Azután bumm, szerencsétlen srác beterített minket, mint valami horrorfilmbe való eső, mi meg két órán keresztül sikálhattuk magunkról. Istenem, sosem felejtem el… Erősen rávágtam a kormányra. Ennek most nem volt itt az ideje. Már majdnem láttam Fairbanks házait. Elfogott valamiféle érzés a látvánnyal kapcsolatban, amit nem tudok szavakba önteni. Éreztem, hogy most végre valami jó dolog kezdődik el, valami olyasmibe tenyerelek bele, ami miatt nem kell majd szégyenkeznem. A rádióból közben a Three Days Grace Life Starts Now című száma szólt, én meg teljesen elfeledkeztem az előbbi gondolataimról. - Remélem igazad van – mormoltam magamban, reflektálva a címre.
Attól, hogy az ember jól keres, még nem feltétlen kell mindenből a legszebb, legnagyobb legújabb neki. Így vagyok ezzel én is - leszámítva, ha számítástechnika témakörben gondolkozunk - hiszen a házam nem valami hegyoldali villa és a kocsim... nos, a kocsim vígan száguldozott az imént még mind a tíz életéve és a halál között. Kikászálódok a kocsiból, felnyitom a motorháztetőt, mert a filmek belerögzítik az emberbe ezt a rutint: Ha lerobbansz egyedül a főúton, állj félre, és minden esetben, mondom MINDEN ESETBEN szállj ki és nyisd fel a motorháztetőt, még ha egyáltalán nem is értesz a dologhoz. Ez nem az én világom, de azért lelkesen merülök el derékig az autó elejében, hátha rájövök, mi is lehet a probléma. Nem lehet olyan nagy ördöngösség nem? Olyan ez, mint amikor a laptopját kapja szét az ember, csak nagyban, nem igaz? Frászt olyan! - látom be magamban két perc huzamos motorház-tartalom bámulása után. Indulatosan csapom le a tetejét és sóhajtva pillantok körbe, majd a mobilom után kutatok. A zsebemből kerül elő, képernyője döglött feketeséggel bámul vissza rám, épp csak azt nem közölve, hogy "Kapjam be". - Helló itthon Eden... - morgom félhangosan, nemes egyszerűséggel az anyósülésre dobva a telefont, miután visszaültem a kocsiba. Így szúrom ki a visszapillantóban a közeledő kis pontot, ami felcsillant egy reménysugárt a pusztaságban. Gyorsan ki is pattanok a kocsiból, hátha le tudom inteni ha erre jön és ideér.
Minden annyira zavaros már, hogy képtelen vagyok zöld ágra vergődni önmagamban. Gondolatok százezrei verődtek elmém zugain át, nem találva tapadási pontot rajta... Nincs mit tenni, ilyenkor egy kis száguldozásra van szükség! De még milyenre. Elég gyér helyzetbe lennék, ha még csak lovon tehetném meg ezt a fene nagy sebesség doppingot, de szerencsémre mára már a munkám gyöngyszemei is hasítanak jó pár lóerővel. Egész két percig azon agyaltam, hogy a motorral ölessem meg magam, vagy csak az újonnan szerzett "tragacsot" húzassam meg. Ez utóbbinál maradtam, mert Grosso nem bírva magával, mindenképp velem akart tartani. ~ Akaratos kis szőrzsák... ~ Szóval maradtam a Chevrolet Camaronál, amit nem rég pofoztam ki, így már túraképes. Mind belsőre, mind külsőre. És így legalább a költségén is eleget faragtam! De milyen büszke voltam rá, mikor elkészült... Nem kívántam többet, mint hogy kicsit távol legyek a várostól, és ne érezzek semmi féle impulzust, ami elkezdett oda kötni... A motor felizzott, a kerekek pedig csikordulva hagyták el nyomataikat, amint meg sem álltam velük a főútig, ahol nyugodt szívvel tolhattam neki a gázt. Imádtam ezt a felszabadító érzést, ami úgy termelte bennem az adrenalint, mintha túlcsorduló, önmagát kínáló whiskey volna. Teljesen átszellemülté tesz! Talán már fél órája, hogy nem emeletem le a lábamat a pedálról, mikor a távolba egy alaktalan pacnit kezdtem kivenni, amint annak rajzolata, a gyors közeledést követően elég hamar kibontakozott. - Besz@rok, hogy tud valaki itt lerobbanni... - morzsoltam el a szavakat magam elé, amint fék csikorgatva állítottam le a Camarot, majd tolattam vissza az út szélén ácsingózó mellé. Azonmód megütött a felismerés, hogy nem szimpla emberrel lesz dolgom, a farkas szag az első légvételemnél az orromba szivárgott. De ettől még nem vágom magam hasra, sírógörcsöt imitálva... Leengedtem az ablakot, majd kikönyökölve rajta, végig mértem a beteg járgányt. - Feladta a küzdelmet? - vetettem oda egyszerűen a kérdést, fejemmel a kocsi felé biccentve. Persze, hogy behalt a kis aranyos. Ezt már anélkül is tudnám, ha nem a főút szélén dekkolnának édes kettesben. - Megnézzem, vagy kapálózol még? - vigyorodtam el, majd félrehúzódtam a kocsival, hogy kipattanjak belőle. Igen, Grosso társaságában, mert ez részéről elengedhetetlen, hogy a nyakamon lógjon. - Dustin. - löktem oda a nevem, majd nem is figyelve rá, vagy esetleges reakcióra, sétáltam el a lerobbant négykerekűhöz. Hát nem mai darab... Nagyon nem. Bár, mindig is azt vallottam, hogy legyen egy kocsi akárhány éves is, akkor is lehet vele mit kezdeni, ha jó helyre nyúlunk. - Felcsapod a motorházat? - támaszkodtam meg a tükör mellett. Igen, igen... A filmekben mindig fel kell nyitni azt az édes kis lapocskát, és most sem árt! Csak ezúttal még meg is lesz állapítva a gond. Legalábbis, ha nem olyan nagy.
Megnyugvó szusszanással dőlök a négykerekű vénlánynak, miközben elégedett pillantással nézem, ahogy lassít a kocsi. Ez a pasas vagy benézett valamit, vagy szimplán jótét lélek. Mert azt lássuk be, nem vagyok egy Sedna Stormborn, hogy úton-útfélen pasasok álljanak meg segíteni nekem. - Csak pihenget. - legyintek a kérdésére némi önironikus súllyal a hangomban, miközben kíváncsian figyelem, hogy kiszáll az ölebével egyetemben a csodaverdájából. Már csak egy ilyen HáVéCSé típusú fazon hiányzott ide nekem! Amikor felém lép, azt is megérzem, hogy ez bizony nem a mi falkánk fia. EZ... ma se fogok cserkészkitűzőt kapni az empatikusságomért. - Örvendek. - felelem a bemutatkozását illetően. HáVéCsé visszaszívva. Kétségtelen: jótétlélek. Ajánlom neki, hogy a bajba jutott nős szívózás ennek fényében elmaradjon. - Aha! - mozdulok meg végre, a kérdését hallva, s tekintetemben valami kislányos lelkesedés csillan, de ez nem is csoda, hisz meg leszek mentve úgy néz ki! - Értesz hozzá amúgy? - firtatom, miután behajolva a vezető felőli ülésen, megnyomtam a gombot, ami felnyitja a motorháztetőt és oda sétáltam mellé, szakértő tekintettel vizslatva a kocsim tartalmát - de nem lettem okosabb a témában az elmúlt pár percben sajnos. Ahogy ott álldogálunk, a kutyája egyébként erőteljesen körbeszagolgatja a lábaimat, a bennem lakozó fenevadam legnagyobb "örömére". Ha fenyegetve érzi magát, mindig kedve támad előugrani, de szerencsére tudom kezelni. Bár ha sokáig folytatja az eb, kénytelen leszek figyelmeztetőn rámorogni, hogy tudja, hol a helye. - De ha nagyon tetszik, akár cserélhetünk is! - ajánlom fel széles vigyorral képemen tekintve Dustinra; nagy kegyesen, mintha legalább az én kocsim lenne a Camaro és nem fordítva.
Nos, ahogy elnézem nem erőssége sem a bemutatkozás, sem a kocsik helyrepofozása. Ez utóbbi mondjuk nagy mértékben reális. Kevés nő foglalkozik ilyesmivel, bár már értek meglepetések. Amint felnyílik a motorház, hanyag léptekkel igyekszem elé vándorolni és birtokba venni, majdnem egész vállasan. Azért nyakig most nem fogok belehajolni, nem úgy öltöztem... - Olyasmi... - mosolyodtam el a kérdést követően. Igaz a tuning része jobban menne, de azért még bütykölgetni is elég jól tudok az efféle csodamasinákon. Sőt... Talán az egyetlen dolog, amihez igazán értek, az az autók külső-belső átfazonírozása, gyógyítása. Ajh, de kéne már az a műhely! A következő hetet mindenképp rá kell szánnom a "szalon-kukázásra". - Nos, értékelem a felajánlást. - pillantottam fel rá kicsit flegma vigyorral körítve az arcjátékomat, miközben a hűtővizet, és az olajszintet mértem fel. - Egyébként, nem rossz verda ez. Csak nem ártana rajta pofozni ezt-azt. Ha gondolod, majd eltolod hozzám, amint sikerül levadásznom egy szalont. - és valóban. Kicsi áttisztítás, fényezés, akár új lakk, néhány rosszabb rész kicserélése, és süvít, mint a szél. Egyébként sem árt, ha már most lesz egy visszajáró vendégköröm, még így az elején. A szakmámhoz értek, nekik meg legyen csak az fontos, hogy szépen guruljon a kicsike. Már majdnem mélyebbre ástam magam, mikor feltűnt, hogy az én egyetlen, idióta Dobermannom felméri a hölgyikét... - Grosso, nyughass. Ülj le szépen oda. - intettem beljebb, mely során morogva ugyan, de engedelmeskedett. Jól van, este kap majd repetát. És folytathattam a lebilincselően fantasztikus turkálást a lerobban gépben. Ha nem menne rutinból biztos, hogy ott hagynám a fenébe, de éppenséggel van annyi gondom, hogy ez legalább lekapcsolja a hülyeséget az agyamba. Már a gyertyákat vizsgáltam, minek után itt-ott sikerült olajfoltosnak lennem. Hát persze... gondolhattam volna erre elsőre is. Tipikus hiba sajnos, de nem halott ügy. Ha leégett volna a motor az gázabb lenne, bár akkor marad az autómentő. Vagy én vontatom el... - Hmm... beköpte a gyertyádat az olaj... - elmásztam a Camaro-ig, majd felpöccintve a csomagtartót kivettem egy szerszámos dobozt... A jó gyerek mindig magánál hordja az uzsit... hmm... Végül visszaaraszolva, óvatosan lecsavartam az említett alkatrészt a hozzá való kulccsal, aminek ára elkerülhetetlenül is az volt, hogy még inkább ellepett az olaj. Jó, hát feleslegesen nyafognék ezen, már megszoktam. Csak valahogy műhelyben ez kényelmesebb, olyan ruhában, amiért nem kár... - Van nálad pót gyertya? - villantottam rá ég-kék íriszeimet, és csak remélni mertem, hogy nem kell nekem megtisztogatni, hogy van olyan ügyes-okos kislány, hogy tart magánál cserekelléket.
Ha a puszta közepén lerobban az ember és a semmiből egy idegen farkas próbál neked segíteni, nem az az első, hogy bemutatkozol. Különben sem szeretem kiteregetni kapásból a legáltalánosabb lapjaimat. - Vagy szerzek valami újat és azt tolom el hozzád. Bár úgy vagyok vele, hogy amíg megy, minek másik... guruljon, és heló! - kuncogom, miközben érdeklődve figyelem, mit ténykedik. A szalon említésére persze felötlik bennem egy kérdés - és mivel nem arról vagyok híres, hogy be tudnám fogni a lepénylesőmet, ki is bukik belőlem. - Az új falkával jöttél te is? Nem láttalak még errefelé. - nem volt szerencsém még belefutni a városban, igaz, amennyit én az utcákon járok-kelek, úgy nem is nehéz nem összefutni másokkal. Az eb pofátlanul nem akar nyugtot hagyni nekem, így kényszeredetten simítom, épp csak érintve ujjaimmal a kobakját. Nyughass már, te lökött, vagy én tanítalak rendre! Szerencsére Dustin megteszi helyettem, én pedig akaratlanul is elmosolyodok: - Nézzenek oda... Egy kész alfa szereli a kocsimat! - meglepő mód minden cinizmustól mentes most a hangom, s ellökve magamat a saját kocsimtól, az övé felé sétálok. Azon több néznivaló van szerintem. Csak a kérdésre pillantok hátra: - A csomagtartóban kell lennie. Szolgáld ki magad nyugodtan! - nem kell végiggondolnom, rejt e valami személyeset a kocsi hátulja, ugyanis szinte majdnem üres. Se cuccok, se kütyük, se félholtra vert, megkötözött emberek. - Ja és... Eden. - szúrom még oda csibészes mosollyal fordulva vissza a verdája felé.
Hát nekem édes mindegy, hogy traktort hoz-e vagy limuzint, a szolgálataimra ettől még számíthat. Főként, mert nem bunkó. Egyelőre. Másfelől pedig ez a munkám. Még szép, hogy felajánlom! A szavaira csak elmosolyodtam, egész jópofának tűnt, ahogy saját kis mondatán kuncogott. Ám a kérdésre felvontam a szemöldököm, és rávezettem a tekintetemet. - Azt, már a szagomról éreznéd. - vigyorodtam el, csak amolyan egyszerűen. - Nem tartozom senkihez. Vándor farkas vagyok. - igen ,ezt így ki is jelentettem. Nem volt itt egy árva lélek sem rajtunk kívül, és mindketten pontosan tudtuk mifélék is vagyunk, épp mint a másik. - Amúgy nem rég érkeztem, nem egész egy hónapja, ha ez fontos. - piszkáltam arrébb néhány kosztörmeléket, hogy jobban belelássak a gépezetbe. - Miért, te hazai pályán vagy, vagy az érkezők között? - pontosan tudtam mi zajlik a háttérbe, illetve nagyjából, azért annyira konkrétan nem. De az én fülem se rossz még, na meg szinte tapintani lehet a levegőben az egész átkos helyzetet. Legalábbis, amennyi a tudomásomra jutott eddig, azt mindenképp. - Vacak egy pozíció szerintem, annyi szent. - nevettem fel, a kijelentésén, miszerint alfa posztot osztott nekem. Azért aranyos. De a legkevésbé se kívánnék ott állni, egy rakás farkas élén. Frászt! Elég volt végig néznem... Mhhh... - De, kösz. - vetettem egy halovány mosolyt, miközben ő a kocsim felé somfordált. Nem igazán foglalkoztam vele, nem hittem, hogy most helyből kettékarcolja a majdhogynem friss festéket rajta, ami meg tetszik, az nem tilos a szemnek. Olykor még a kéznek sem. - Rendben... Eden. - fordultam felé, fej rázva raktározva el az említett nevet. Nocsak, mégis hajaz némi jó modorra. Hátra másztam a csomagtartóhoz, és mivel igen üresen kongó gyomorba akadtam, így nem volt nehéz megtalálni a kis ládát. És áhhh, igen! Van gyertya, tiszta mázli. Manapság sokan nem foglalkoznak ilyesmivel. Sietve léptem el az autótól, hogy ismét élvezhessem a motorház örömeit. Finoman megtisztítottam a bemenetet, majd belecsavartam az új gyertyát. - Szerintem, most jó lesz. - pillantottam fel Edenre, majdnem nyakig olajosan már. Fantasztikus! Már csak az arcomra kéne némi folt, és elmehetnék Mekk mesternek. - Megpróbálod beizzítani? - töröltem meg homlokomat a még tisztán maradt alkarom egy részével, amint tenyeremet megtámasztottam a kocsi oldalán. Elméletileg fel kell sírnia a kicsikének, igaz némi köhögéssel megspékelve, de más gondot nemigen vélek felfedezni rajta. - Meghajtottad amúgy, vagy csak úgy bemondta az unalmast? - érdeklődtem tovább, elvégre mindkét eset más vonzatot követel meg.
- Az csak egy dolog. - szusszanok felé pillantva, hogy aztán mutatóujjamat a halántékomhoz emeljem és finoman megkocogtassam, ezzel támasztva alá következő szavaimat: - Az nem tükrözi, hogy mit gondolsz idebenn. - mosolyodom el aprón. Nem szoktam én ilyen bölcselkedő lenni... Na meg aztán, vannak itt sokkal érdekesebb dolgok is, mint a saját elmélkedésem. Mondjuk az a tény, hogy állítása szerint "vándor farkas". Sosem értettem az ilyeneket, akiknek a lábukban ott a mehetnék. - Én már jó ideje itt élek, és szerintem ez így is marad. - Felelek neki, titkon meg azért kicsit irigylem. A maradásom egyetlen oka - azon túl, hogy mégiscsak a falkám az, akik nem tettek el láb alól kölyök koromban minden satnyaságom ellenére - hogy félek az idegen dolgoktól. Nem vallanám be, de... így van. Én az állandóságok embere vagyok ilyen téren. Arra, hogy az alfaság hálátlan poszt lenne, felnevetek. Milyen igaza van! - Nekem sem kellene. Bár kettőnk közül azért még mindig a te esetedben mutatna kevésbé poénnak a dolog. - vigyorodom el, s bár szép a kocsi külső borítása is, engem valahogy más jobban érdekel. Ujjaimmal a fényes festésen simítva végig lépek a szélvédő, az ablakok felé, hogy belessek. Ez mondjuk Grossonak annyira nem tetszik - félti a helyét talán - de tudja, mi a rend. - Ezektől vannak már újabb beépíthető hangfalak is. - jegyzem meg, mintegy mellékesen, kémlelődésem közepette, ahogy kezemmel árnyékolva szemeimnek, lesek be a sötétített üvegen. Mikor Dustin kimondja a varázsszót, hogy a kocsi valószínűleg életre kelt, kiegyenesedem és felé pillantok. Ám ahelyett, hogy lelkes tacskóként a nyakába vetném magam hálálkodva, csak felnevetek. Nevetésem csengő, őszinte. A szél felkapja és messze viszi a semmibe. - Van ott egy... olajfolt a képeden. - mutatom is a magam arcán, hogy az állánál. Közben persze a vezetői oldalon közelebb sétálok, hogy beizzítsam. Behuppanok, s mielőtt beindítanám onnét tekintek a pasasra. - Szerintem túlerőltettem. Siettem, bár néha az az érzésem, ha bundásként futnék is gyorsabban oda érnék bárhova. - Felelem, s aztán lássuk a medvét, akarom írni, hogy elindul e a vénasszony.
- Az, hogy hova tartozok, az nem a fejembe dől el. Azt mindjárt éreznéd. De nem vitázok veled ezen Ragazza, mert ennyire ez nem fontos. - áhh nem akartam vele kötekedni, egész szimpatikus volt, a maga aranyosan tökfej bájával. Persze jó értelemben. De a kreatív mozdulatsort mindenképp értékeltem, akár pantomimezhetne is! - Nem rossz hely ez, csak elég hideg. - feleltem a tényközlésre. Végül is, mióta megtaláltam itt Josét, tőlem akár hurrikán is tombolhatna, akkor se modulnék sehova se. Hacsak ő nem indulna útnak... Az alfaságról szóló kis monológja igazán megmosolyogtató volt, és mivel úgy éreztem, hogy ő is valamilyen szinten közvetlen velem, én is engedtem a tartásomból. - Maradjunk annyiban, hogy mindkettőnktől távol áll ez a szerep. De egy TV matinéba előadhatjuk. - nevettem el magam, tovább foglalatoskodva a dolgommal, ha már egyszer megálltam mentő angyalosdit játszani. Grosso durcásan ugyan, de figyelt minden mozzanatra, amit Eden maga után hagyott, és mikor a kocsim felé lépett, annak való nem tetszésének némi hangot adott. Nem szóltam rá, tudtam, hogy csak hőbörög, védi azt, ami hozzá tartozik. - Vannak. És képzeld fele annyi ideig bírják anélkül, hogy ne süljenek be, mint azok, amikkel szemezel. - vetettem oda egyszerűen, miközben olajfinomítót játszottam. - Mellesleg, van némi érintkezési hibája is némelyik újabbnak. Plusz. Ezek még a régi hangfalaim, és eddig még tökéletesen üzemeltek. - nem is lehet rá panaszom, a régebbi kocsimba díszelegtek anno, és olyan finoman szólnak, olyan kíméletes basszussal, hogy a világért nem cserélném le! Ééés siker! Remélem... Miután becsavartam a gyertyát, már csak abban bíztam, hogy nem köhög fel több slejmet szegény kocsi. Tényleg nem ártana rajta egy-két alkatrészt lecserélni... Akaratlanul is elvigyorodtam, amint a fülembe száguldott a csilingelő nevetése, teljesen átélten. Aztán már nevettem... Elég hangosan, mikor közölte, hogy mi a kacaj tárgya. - Csoda, hogy csak egy. - töröltem le végül, bár szerintem sikerült még inkább elkenni. Mindegy most már. Majd otthon... Khm... "otthon" lemosom rendesen. - Ühüm. Akkor mindenképp nézd majd meg a szűrőt otthon, hogy nem taknyos-e véletlen, és nem árt ha karburálsz egyet majd. - egy pillanatra megálltam, majd rájöttem, hogy nem feltétlen fogja így érteni miről magyarázok neki. - Szóval, lecseréled a benzint, a karburátorból is kinyálazod, aztán kipróbálod. De ha nagyon nem megy, vidd le egy szervizbe. Sajnos én még egyelőre vadászok a sajátomra, pedig szívesen segítenék ebben. - hát igen, néha még segítőkész is vagyok. Jó, annyira nem áll tőlem messze az ilyesmi, de azért nem villogtatom sűrűn. - Hagy szóljon! - azzal megvártam, hogy rákapcsolja a gyújtást, és feldoromboljon a motor. Éssss, igen! Amennyiben beindította a kocsi köhécselve, de berregésbe kezdett, míg végül önmagára találva felvett egy kissé zajos, de egyenletes ritmust. - Gyógyszer beadagolva Miss Poppins! - nevettem el magam, amint az ablakán át behajoltam a kocsijába, nem foglalkozva vele, hogy ezt nekem mennyire szabad. - További tervek mára? - érdeklődtem, szinte már pofátlanul, de egész kedvemre való volt a társasága. Így mindenképp kikívánkozott belőlem a kérdés. Noha, nem igazán szokásom ilyesmiket feltenni.
Tényleg nem fontos, noha az elme az, ami megóvja az embert a szív hülyeségeitől. Meg mondják, hogy amit ki tudsz gondolni, azt képes is vagy véghezvinni. Többnyire. - Hozzá lehet szokni, bár kell hozzá egy kis idő. Ahonnét én származok, ott is kellemesebb körülmények uralkodtak. - Noha van egy olyan megérzésem, hogy ő nyerne kilométerekben, ha megkérdezném, honnét származik. Sitka azért itt van pár köpésnyire... Pár nagyobb köpésnyire. Az alfás megjegyzésén jót vigyorgok és nem bírom ki, hogy ne ragozzam tovább: - De két alfa nem fér meg egy helyen, ezzel te is tisztában vagy, ugye? - mintha gonoszkásan, már-már kihívóan vigyorodnék el, noha ez a legkevésbé sem tudatos. És különben is játéknak fogom fel a dolgot, elvégre hol vagyok én az alfaságtól?! De álmodozni csak szabad. A kutyának kedvem lenne visszamorogni, helyette azonban a gazdája szavaira fülelek. Ennyire amatőrnek néz? Mondjuk nem hibáztatom érte - senki nem nézné ki elsőre belőlem, mivel is foglalkozom. - Nem, ha hozzáértő módon kicsit át vannak műtve. Az érintkezési probléma pedig gyógyítható. - egyenesedem fel széles, mindent tudó mosollyal, majd ugye említést teszek az olajfoltról, amit ennek következtében csak elken még jobban a képén. - Na, így most már tökéletes! - kacagva huppanok a vezetői ülésbe be. A jókedvem mondjuk nem tart sokáig - helyét némi zavartság veszi át és szerintem ő is megérzi a problémát a mátrixban, mikor másképp próbálja magyarázni. - Azt hiszem, menni fog. - Nem hangzott ez valami túl meggyőzően. El kellene kérni a számát és felhívni, ha nem megy. Megspórolhatnám a szervizt... De az meg úgy venné ki magát, mint valami béna felszedős szöveg. Márpedig franc akar felszedni bárkit is! Éppen ezért amilyen gyorsan eszembe jut, olyan gyorsan el is vetem az ötletet. Inkább ráadom a gyújtást és szinte felderül a képem a "dorombolás" hallatán. - Király vagy! Jövök érte egyel. - Meggondolatlan mondatok halmozása ez, de ha már kiszaladtak nagy örömömben, nem fogom visszaszívni őket. Egyébként sem szeretek adós maradni. Felé tekintek és hirtelen meglepően közel tetszik hozzám, mikor az ablak keretére támaszkodva les be a kocsiba. A nyakamba nem akar belemászni, de komolyan? És ha nem lenne elég mindez, még egy kérdést is intéz felém, ami hirtelen fel se fogok. - Hogy micsoda? - Előbb jár a szám, mint az agyam. A következő pillanatban ugyanis már leesik, mit kérdezett. Zavartan pislogok kettőt, némán tátogva, mint egy aranyhal. Mégis milyen tervem lenne mára?! Valószínűleg hazamegyek és élvezem azt, hogy a magam ura vagyok. Esetleg beiktatok egy Big Band Theory marathont... meg elnevezem végre az új notebook-omat. - Valószínűleg imádkozok, hogy kibírja a kocsi hazáig. - felelem, és ebből valószínűleg le is buktam, hogy a szociális életem kifejezetten a nulla felé tendál. Erre nem vagyok büszke, de nem is igyekszem tenni ellene. Az előbbi jelenet ékesen mutatja, hogy nem is lennék képes rá, mert egyszerűen lefagynék, ha hozzá kellene szólnom bármihez is.
Kezdőlap
